Hungarian
Ügyszám:
.
IV/01270/2014
Első irat érkezett: 07/09/2014
.
Az ügy tárgya: A Siófoki Városi Bíróság 4.B.113/2012/14. számú ítélete, a Kaposvári Törvényszék 1.Bf.615/2012/8. számú végzése, a Kúria Bfv.I.1222/2013/4. számú végzése elleni alkotmányjogi panasz (véleménynyilvánítás szabadsága)
.
Eljárás típusa: Alkotmányjogi panasz (Abtv. 27. § )
.
Indítványozók típusa:érintett magánszemély vagy szervezet
.
Előadó alkotmánybíró: Czine Ágnes Dr.
.
Indítvány befogadás:
.
Indítvány befogadva.
.
Befogadás dátuma:
.
06/01/2015
.
Az indítvány lényege:
.
Az indítvány lényege:
Az indítványozó - az Abtv. 27. §-a alapján - kérte a Siófoki Városi Bíróság 4.B.113/2012/14. számú ítélete, a Kaposvári Törvényszék 1.Bf.615/2012/8. számú végzése, a Kúria Bfv.I.1222/2013/4. számú végzése alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését.
Az indítványozó előadja, hogy a 2010-es önkormányzati választáson polgármester jelöltként indult. Az általa írt választási füzetben egy másik polgármester-jelöltre tett kijelentése miatt indult ellene eljárás becsületsértés miatt. A bíróság pénzbüntetésre ítélte, amelyet a törvényszék végzése helybenhagyott, illetve a kúriai ítélet hatályában fenntartotta. Álláspontja szerint a fenti ítéletek megsértették a véleménynyilvánítás szabadságához fűződő jogát. Az elsőfokú bírósági eljárás során lefolytatott bizonyítási eljárás pedig megsértette a tisztességes eljáráshoz való jogát. A Kúria alaptörvény-ellenes döntést hozott, amelyet az Alkotmánybíróság határozataival támaszt alá.
Véleménye szerint sérült az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdésébe foglalt véleménynyilvánítás szabadságához való joga, valamint a XXVIII. cikk (1) bekezdése szerinti tisztességes eljáráshoz való joga, és (3) bekezdése szerinti védőhöz való joga..
.
Indítványozó:
    Barkóczi Béla
Támadott jogi aktus:
    Siófoki Városi Bíróság 4.B.113/2012/14. számú ítélete
    Kaposvári Törvényszék 1.Bf.615/2012/8. számú végzése
    Kúria Bfv.1222/2013/4. számú végzése
Az Alaptörvény hivatkozott rendelkezései az indítványban:
.
Az Alaptörvény hivatkozott rendelkezései az indítványban:
IX. cikk (1) bekezdés
XXVIII. cikk (1) bekezdés
XXVIII. cikk (3) bekezdés

.
Anonimizált indítvány (pdf):
IV_1270_0_2014_inditvany anonim.pdfIV_1270_0_2014_inditvany anonim.pdf
.
Egyéb mellékletek (pdf):
IV_1270_17_2014_IM_allasfoglalas.pdf
.
A határozat száma: 3328/2017. (XII. 8.) AB határozat
.
Az ABH 2017 tárgymutatója: alkotmányos követelmény; ártatlanság vélelme; bizonyítási teher; emberi méltósághoz való jog; jó hírnév védelme; közéleti szereplő; közszereplő; közügyek megvitatása; rágalmazás; személyiségi jogok; szólásszabadság; történeti értelmezés; véleménynyilvánítási szabadság
.
A határozat kelte: Budapest, 11/28/2017
.
Az Alaptörvény hivatkozott rendelkezései a döntésben:
.
Az Alaptörvény hivatkozott rendelkezései a döntésben:
II. cikk
VI. cikk (1) bekezdés
IX. cikk
IX. cikk (1) bekezdés
IX. cikk (4) bekezdés
XXVIII. cikk (1) bekezdés
XXVIII. cikk (2) bekezdés
XXVIII. cikk (3) bekezdés
Záró és vegyes rendelkezések 5. pont

.
Összefoglaló a döntésről:
Összefoglaló a döntésről:
Az Alkotmánybíróság elutasította a Kúria Bfv.I.1222/2013/4. számú végzése
alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló
alkotmányjogi panaszt. Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló alapügyben az
indítványozót a település volt polgármestere rágalmazás miatt feljelentette. Az
indítványozó a 2010-es önkormányzati választásokon polgármester-jelöltként
indult a település akkor hivatalban lévő polgármesterével együtt. Az
indítványozó a választási kampányban megjelentetett egy választási füzetet,
amelyben a polgármestert tűzifalopással és a települési ravatalozó
felújításával kapcsolatban hűtlen kezeléssel vádolta. A Kúria hatályában
fenntartotta az első- és másodfokú bíróság határozatát, mely az indítványozó
bűnösségét rágalmazás vétségében megállapította és pénzbüntetésre ítélte. Az
indítványozó szerint a támadott bírósági határozatok sértik a
véleménynyilvánítási szabadságát azáltal, hogy az aljas célból elkövetett
rágalmazás büntetőjogi felelősségét egy választási kampányban, a helyi
közügyekkel kapcsolatos állításaival összefüggésben állapítják meg. Az
alkotmányjogi panasz miatt indult eljárásban az Alkotmánybíróság megkereste az
igazságügyi minisztert, hogy fejtse ki az álláspontját a rágalmazás esetében
alkalmazható valóságbizonyítás jogintézmény szabályozásával kapcsolatban. Az
igazságügyi miniszter álláspontja szerint az egyes ügyekben eljáró bíróságok
mérlegelési jogköre megfelelően megalapozott az alkotmánybírósági határozatok
nyomán kialakult bírói gyakorlatban. Az indítványozó álláspontja szerint
jogszerűtlenül esett rá a vizsgált közlések igazságtartalmának bizonyítása,
amely magánszemélyként aránytalanul nagy terhet jelentetett számára. Az
alkotmányjogi panasz elbírálásakor a testületnek arról kellett döntenie, hogy
az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint hol húzódnak a véleménynyilvánítás
szabadságának alkotmányos korlátai. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a
közügyek megvitatása során tett valótlan tényállítások nem vonnak maguk után
automatikus felelősségre vonást, a közéleti szólás gyakorlója akkor is
beszélhet visszaélésekről, ha nem tudja azokat bizonyítani. A közügyek
megvitatását védő magasabb szintű alkotmányos garancia miatt a büntetőjogi
felelősségre vonáshoz szükséges, hogy a büntetőeljárásban bizonyosságot
nyerjen, hogy a terhelt tudta, hogy az általa állított tények valótlanok. Az
alapügyben eljáró bíróság megállapította, hogy az indítványozó állításait
alátámasztó tények sem a fakivágás, sem pedig a ravatolozó felújítása
tekintetében nem merültek föl. Továbbá a bíróság szerint az indítványozó a
közlések megtételekor tisztában volt a tényekkel, így a szándéka valótlan
tényközlésre irányult. Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság
megállapította, hogy a másodfokú jogerős bírósági ítélet érvényesítette a
közügyek vitatásával összefüggő, magasabb szintű alkotmányos védelem
garanciáit, és döntését az arra vonatkozó alkotmányos követelménnyel
összhangban hozta meg, így az nem tekinthető alaptörvény-ellenesnek. A
határozathoz párhuzamos indokolást fűzött dr. Salamon László alkotmánybíró.
.
Testületi ülések napirendjén:
.
Testületi ülések napirendjén:
2015.04.20 15:00:00 2. öttagú tanács
2015.06.01 10:00:00 Teljes ülés
2017.09.05 10:00:00 Teljes ülés
2017.11.14 10:00:00 Teljes ülés

.
A határozat szövege (pdf):
    .
    A határozat szövege:
    .
    A határozat szövege:
      Az Alkotmánybíróság teljes ülése alkotmányjogi panasz tárgyában – dr. Salamon László alkotmánybíró párhuzamos indokolásával – meghozta a következő

      h a t á r o z a t o t:

      Az Alkotmánybíróság a Kúria Bfv.I.1222/2013/4. számú végzése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
      I n d o k o l á s

      I.

      [1] 1. Az indítványozó (Barkóczi Béla) jogi képviselője (dr. Sánta Szabolcs Miklós 1077 Budapest, Wesselényi u. 35. I./1.) útján az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 27. §-a alapján alkotmányjogi panaszt terjesztett elő, amelyet 2014. május 28-án a Siófoki Városi Bíróságnak címezve postára adott.
      [2] Az ügy előzményeként az indítványozó előadta, hogy a Siófoki Városi Bíróságon magánvádló feljelentése alapján indult eljárás vele szemben 2 rendbeli, az 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Btk.) 179. § (1) bekezdésébe ütköző és a (2) bekezdés a) és b) pontjai szerint minősülő nagy nyilvánosság előtt, aljas indokból elkövetett rágalmazás vétsége miatt.
      [3] Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint a terhelt és a sértett (magánvádló) – utóbbi a bűncselekmény elkövetésekor a település hivatalban lévő polgármestere volt – a 2010-es önkormányzati választáson polgármester-jelöltként indultak. A választási kampányban, 2010. szeptember 28-án a terhelt egy választási füzetet jelentetett meg és juttatott el a község lakosaihoz, amelyben „2008. a botrányok éve!” alcím alatt az alábbiak szerepeltek:
      „Fatolvajlások
      2008-ban a polgármester közel 100 m3 mennyiségben rövidítette meg a több mint 100 tulajdonos erdejét engedély nélkül. Mintegy 40 m3 tűzifát a rábízott falu vagyonából tulajdonított el illegálisan. [A polgármester neve] eltévedett, mint védekezésül elmondta. Önök, tisztelt [községnév]-iek, nem vennék sértésnek az ilyen gyermeteg védekezést?
      Az erdőhatóság 2,7 millió Ft bírságot szabott ki annak ellenére, hogy [polgármester neve] minden anyagi felelősséget elvállalt, a megbüntetett alkalmazottját később magára hagyta. Nem árt tudni, meddig tart a barátság nála.
      Ravatalozó
      2008-ban újították fel a ravatalozót. 7,5 millió állami támogatással, 1,6 millió önrésszel. Szép az épület, nekem is tetszik. Az épület dicséri a tervezők és kivitelezők munkáját.
      [Községnév]-i közmunkások is dolgoztak az építkezésen. Az elvégzett munkáért az önkormányzat munkabért nem vett fel, nem számolta fel az önkormányzat a keretösszeg terhére a saját tulajdonát képező beépített téglát sem. Az építkezés költségvetésében hagyott száz-ezernagyságú összegeket idegenek vették fel, többek között el nem végzett munkákért is.”
      [4] A Siófoki Városi Bíróság 2011. november 25-én kelt 2.B.548/2010/22. számú ítéletével az indítványozót az ellene emelt vád alól felmentette.
      [5] A másodfokon eljáró Kaposvári Törvényszék 2012. március 21-én kelt 1.Bf.969/2011/6. számú végzésével az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására utasította azzal, hogy a becsület csorbítására alkalmas tények valóságtartalma tekintetében folytatott bizonyítást ki kell egészíteni.
      [6] A megismételt eljárásban a Siófoki Városi Bíróság 2012. október 30-án kelt, 4.B.113/2012/14. számú ítéletével az indítványozó bűnösségét a régi Btk. 179. § (1) bekezdésébe ütköző és a (2) bekezdés a) és b) pontja szerint minősülő rágalmazás vétségében állapította meg, és ezért 250 000 Ft pénzbüntetésre ítélte.
      [7] A Kaposvári Törvényszék 2013. február 13-án jogerőre emelkedett 1.Bf.615/2012/8. számú végzésében az elsőfokú bíróság ítéletét helyben hagyta.
      [8] A Kúria 2014. március 10-én kelt, Bfv.I.1222/2013/4. számú végzésével a jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati indítványt elutasította, illetve az első- és a másodfokú bíróság határozatát hatályában fenntartotta.
      [9] Az indítványozó alkotmányjogi panasszal fordult az Alkotmánybírósághoz a Kúria Bfv.I.1222/2013/4. számú végzése, a Kaposvári Törvényszék 1.Bf.615/2012/8. számú végzése, valamint a Siófoki Városi Bíróság 4.B.113/2012/14. számú ítélete ellen.

      [10] 2. Az indítványozó szerint a támadott bírósági határozatok sértik az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdésében foglalt véleménynyilvánítás szabadságát azáltal, hogy megállapítják az aljas célból elkövetett rágalmazásért való büntetőjogi felelősségét egy választási kampányban, a helyi közügyekkel kapcsolatosan tett állításai miatt, amelyek valóságtartalmát nem tudta minden kétséget kizáróan bizonyítani.
      [11] Az indítványozó hivatkozott azokra az alkotmánybírósági határozatokra, amelyek álláspontja szerint az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdése tekintetében az ügyhöz kapcsolódnak [36/1994. (VI. 24.) AB határozat (a továbbiakban: Abh1.), 57/2001. (XII. 5.) AB határozat, 7/2014. (III. 7.) AB határozat (a továbbiakban: Abh3.), 13/2014. (IV. 18.) AB határozat (a továbbiakban: Abh4.)]. Úgy vélte az indítványozó, hogy a Kúria támadott végzése és a jogerős ítélet ugyan az Abh4.-et megelőzően született, az abban kifejtett elvi tételeket azonban a támadott bírósági határozatokra is irányadónak kell tekinteni, mivel azok az Alkotmánybíróság gyakorlatából már a bírósági határozatok hozatalakor is kiolvashatók voltak. Az indítványozó utalt továbbá az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) vonatkozó esetjogára is.
      [12] Kifejtette az indítványozó, hogy az Alkotmánybíróság több határozatában rögzítette a közhatalom gyakorlóinak a tevékenységüket érintő kritikákkal szembeni fokozott tűrési kötelezettségét [Abh1., 57/2001. (XII. 5.) AB határozat]. Ennek kapcsán hivatkozott az Abh4.-ben rögzített alkotmányos szempontrendszerre (tesztre), amelynek segítségével megítélhető, hogy mely közlések állnak összhangban az Alaptörvény rendelkezéseivel. Az indítványozó hangsúlyozta, hogy a kijelentések, amelyek miatt elítélték, a 2010-es önkormányzati választási kampányban hangzottak el, ahol a magánvádlóval együtt közszereplést vállaltak. A választási füzetben megfogalmazott kritika nem a polgármester magánéletét, hanem a tisztségviselését minősítette, és a stílusa mindennemű gyalázkodástól mentes volt, ezért a közügyekben történő véleménynyilvánítás magasabb szintű tűrési kötelezettséget igénylő védelmi körébe tartozik.
      [13] Az Abh4.-ben foglalt teszt további eleme annak eldöntése, hogy a közlés értékítéletnek vagy tényállításnak minősül-e. A bíróság az indítványozó véleménynyilvánítását tényállításnak tekintette, és elrendelte a valóság bizonyítását. Az indítványozó álláspontja szerint a Kúria által a valóságbizonyítás során megkövetelt bizonyosság szintjének az alátámasztása magánszemélyként számára aránytalan terhet jelentett. A bizonyítási teher megfordulása ugyanolyan terhet ró a magánszemélyre, mint az ügyészre, amely a magánszemélyre nézve aránytalan. Ezen aránytalanságnak lett az a következménye, hogy az indítványozónak nem sikerült az állításai valóságtartalmát megfelelően bizonyítani. Az indítványozó állítása szerint azonban azok az információk, amelyek a kijelentések alapjául szolgáltak „nem szóbeszédből, hanem hivatalos iratokból” származtak, így állításai nem lettek volna megalapozatlannak minősíthetők.
      [14] Az indítvány utalt arra, hogy a Kúria végzése azt a bírói gyakorlatot követte, amely szerint, ha az állított (híresztelt) tény tartalmi valósága tekintetében nem alakul ki a bíróság meggyőződése, akkor az elkövető büntetőjogi felelősségét meg kell állapítani. A bizonyítás sikertelenségének kockázata és a várható jogkövetkezmény alkalmas arra, hogy elbátortalanítsa a véleményét kinyilvánítani szándékozó személyt.
      [15] Hivatkozott az indítványozó az Abh1.-ben megfogalmazott alkotmányos követelményre is, amely alapján – értelmezése szerint – az elkövető csak akkor büntethető rágalmazás miatt, ha az állított tény valótlanságát a tudata átfogta. Az alapul szolgáló ügyben az indítványozó azzal védekezett, hogy tévedésben volt, mivel úgy vélte, hogy az általa állított tények a valóságnak megfelelnek.
      [16] Az indítványozó szerint az ügyében eljáró bíróságok helytelenül alkalmazták az Alkotmánybíróság által meghatározott fenti elveket és követelményeket. Ennek következtében a panasza nemcsak a támadott bírósági határozatok alaptörvény-ellenességének a megállapítására irányult, hanem „annak tisztázására is, hogy a rágalmazási eljárásokban elrendelhető valóságbizonyításnak milyen alkotmányossági feltételeknek kell megfelelnie, amennyiben a közlés közügyeket érint.”
      [17] Az indítványozó mindezekre tekintettel kérte a támadott bírósági határozatok alaptörvény-ellenességének a megállapítását és a megsemmisítését az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdésben foglalt véleménynyilvánításhoz való jog megsértése miatt.
      [18] Előadta továbbá az indítványozó, hogy a jogerős ítélet az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésben biztosított tisztességes eljáráshoz, valamint az Alaptörvény XXVIII. cikk (3) bekezdésben foglalt védelemhez való jogát is sérti. Ezen sérelmeit az elsőfokú bírósági eljárásban lefolytatott bizonyítás hibáira és hiányosságaira alapította. Kifogásolta, hogy a valóság bizonyítása során az általa indítványozott bizonyítási cselekményeknek a bíróságok nem adtak helyt, előterjesztett bizonyítékait nem vizsgálták meg, a figyelembe vett bizonyítékok értékelésére a határozatok indokolásában nem tértek ki. Az indítványozó mindezekre tekintettel kérte a támadott bírósági határozatok alaptörvény-ellenességének a megállapítását és a megsemmisítését az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdés szerinti tisztességes eljáráshoz, valamint XXVIII. cikk (3) bekezdésben szereplő védelemhez való jogainak sérelme miatt is.

      [19] 3. Az alkotmányjogi panasz miatt indult eljárásban az Alkotmánybíróság megkereste az igazságügyi minisztert, hogy fejtse ki az álláspontját a rágalmazás esetében alkalmazható valóságbizonyítás jogintézmény szabályozásával kapcsolatban. Az igazságügyi miniszter álláspontja szerint megállapítható, hogy a bírói gyakorlatban érvényesül az Abh1.-ben foglalt alkotmányos követelmény. Érzékelhető azonban az is, hogy a büntetőjogi dogmatika és az Abh1.-ben foglalt alkotmányos követelmény nem teljesen egyeztethető össze. A bírói gyakorlat ezt az eltérést azzal oldotta fel, hogy a bűncselekmény jogellenességének körében vizsgálja az Abh1.-ben meghatározott alkotmányos követelményben foglalt feltételeket. A valóság bizonyításának jogintézménye és az Abh1.-ben foglalt alkotmányos követelmény tekintetében kialakult bírói gyakorlat megfelelő kereteket szolgáltatnak ahhoz, hogy a bíróságok mérlegelési jogkörük gyakorlása során a konkrét ügyekben az alkotmányos értékek közötti konfliktust az Alaptörvénnyel összhangban rendezzék.
      II.

      [20] Az Alkotmánybíróság eljárása során az alábbi jogszabályi rendelkezéseket vette figyelembe.

      [21] 1. Az Alaptörvénynek az alkotmányjogi panaszban hivatkozott rendelkezései:

      „IX. cikk (1) Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához.”

      „XXVIII. cikk (1) Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el.
      […]
      (3) A büntetőeljárás alá vont személynek az eljárás minden szakaszában joga van a védelemhez.”

      [22] 2. A régi Btk. vonatkozó rendelkezései:

      „Rágalmazás
      179. § (1) Aki valakiről, más előtt, a becsület csorbítására alkalmas tényt állít vagy híresztel, vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezést használ, vétséget követ el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
      (2) A büntetés két évig terjedő szabadságvesztés, ha a rágalmazást
      a) aljas indokból vagy célból,
      b) nagy nyilvánosság előtt,
      c) jelentős érdeksérelmet okozva
      követik el.”

      „A valóság bizonyítása
      182. § (1) A 179. §-ban […] meghatározott bűncselekmények miatt nem büntethető az elkövető, ha a becsület csorbítására alkalmas tény valónak bizonyul.
      (2) A valóság bizonyításának akkor van helye, ha a tény állítását, híresztelését, illetve az arra közvetlenül utaló kifejezés használatát a közérdek vagy bárkinek a jogos érdeke indokolta.”
      III.

      [23] 1. Az Abtv. 56. § (1) bekezdése alapján az Alkotmánybíróság az indítvány érdemi vizsgálatát megelőzően lefolytatta az indítvány befogadására irányuló eljárást. Annak eredményeként az Alkotmánybíróság arra a megállapításra jutott, hogy az indítvány összességében megfelel az Abtv.-ben a befogadással szemben támasztott követelményeknek, ezért 2015. június 1-jén döntést hozott az indítvány befogadásáról. A befogadási eljárásban az Alkotmánybíróság alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésnek tekintette, hogy – tekintettel az indítványozó ellen folytatott büntetőeljárásra – a bírói gyakorlat a valóság bizonyításával és az ahhoz kapcsolódó következmények alkalmazásával összefüggésben megfelel-e azon szempontrendszernek, amely az Alaptörvény rendelkezéseiből – elsődlegesen a IX. cikk (1) bekezdésből – és az Alkotmánybíróság ahhoz kapcsolódó gyakorlatából fakad.

      [24] 2. Az indítványozó azon kifogásait, amelyek a jogerős ítélet megsemmisítését az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésben biztosított tisztességes eljáráshoz való jog, valamint az Alaptörvény XXVIII. cikk (3) bekezdésben foglalt védelemhez való jog megsértése miatt kérték, az Alkotmánybíróság érdemben nem vizsgálta. Ezen indítványi elemek vonatkozásában ugyanis az indítvány nem tartalmaz alkotmányjogilag értékelhető indokolást arra nézve, hogy a támadott ítéletek miért ellentétesek az Alaptörvény megjelölt két rendelkezésével. Tekintettel arra, hogy ezen indítványi elemek kapcsán érdemi vizsgálat lefolytatásának nem volt helye, az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt ebben a részében az Abtv. 64. § d) pontja alapján visszautasította.
      IV.

      [25] Az indítvány az alábbiak szerint nem megalapozott.
      [26] Az indítványozó kifogása szerint a bíróságok a vele szemben lefolytatott büntetőeljárásban nem érvényesítették azt az alkotmányos szempontrendszert, amelyet az Alkotmánybíróság a közügyekben való véleménynyilvánítással összefüggésben kimunkált. Álláspontja szerint ennek volt az eredménye az, hogy a valóság bizonyításának a sikertelensége az indítványozó terhére esett, és a bíróságok rágalmazás miatt a büntetőjogi felelősségét megállapították.

      [27] 1. Az indítvány vizsgálata során az Alkotmánybíróság áttekintette azt, hogy gyakorlata szerint hol húzódnak a véleménynyilvánítás szabadságának az alkotmányos korlátai, és azok alapján milyen követelmények támaszthatók a jogalkalmazással szemben a rágalmazás bűncselekménye miatt történő felelősségre vonás eseteiben. Ennek kapcsán az Alkotmánybíróság figyelemmel volt a hatályos büntető anyagi jogi és büntető eljárásjogi rendelkezésekre, valamint az érvényesülő bírósági gyakorlatra is.

      [28] 1.1. A véleménynyilvánításhoz való jog érvényesülésének alkotmányos feltételeivel az Alkotmánybíróság már az Alaptörvény hatálybalépése előtt számos határozatában foglalkozott [lásd pl.: 48/1990. (IX. 26.) AB határozat, 30/1992. (V. 20.) AB határozat, 37/1992. (VI. 10.) AB határozat, 4/1993. (II. 12.) AB határozat, Abh1., 33/1998. (VI. 25.) AB határozat, 12/1999. (V. 21.) AB határozat, 18/2000. (VI. 6.) AB határozat, 34/2004. (IX. 28.), a továbbiakban: Abh2., 6/2007. (II. 27.) AB határozat, 34/2009. (III. 27.) AB határozat, 165/2011. (XII. 20.) AB határozat].
      [29] Az Alkotmánybíróság az Abh1.-ben – büntetőjogi kontextusban vizsgálva – első alkalommal állapította meg, hogy az alkotmányosan védett véleménynyilvánítás köre a közhatalmat gyakorló személyekkel, valamint a közszereplő politikusokkal kapcsolatban tágabb, mint más személyek esetében. A döntésben ezért megsemmisítette a régi Btk.-nak a hatóság vagy hivatalos személy megsértése törvényi tényállását tartalmazó 232. §-át. Emellett alkotmányos követelményként állapította meg, hogy a rágalmazás és a becsületsértés tényállásokkal összefüggésben „a szabad véleménynyilvánításhoz való jog által alkotmányosan védett, így nem büntethető véleménynyilvánítás köre a közhatalmat gyakorló személyekkel és intézményekkel, valamint a közszereplő politikusokkal kapcsolatos véleménynyilvánítást tekintve tágabb legyen, mint más személyeknél. A hatóság vagy hivatalos személy, valamint a közszereplő politikus becsületének csorbítására alkalmas – e minőségére tekintettel tett –, értékítéletet kifejező véleménynyilvánítás alkotmányosan nem büntethető; a becsület csorbítására alkalmas tényállítás, híresztelés, illetve ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezés használata pedig csak akkor büntethető, ha a becsület csorbítására alkalmas tényt állító, híresztelő, illetve ilyen tényre közvetlenül utaló személy tudta, hogy a közlése lényegét tekintve valótlan vagy azért nem tudott annak valótlanságáról, mert a hivatása vagy foglalkozása alapján reá irányadó szabályok szerint – az adott állítás tárgyára, a közlés eszközére és címzettjeire tekintettel – elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztotta” (Abh1., ABH 1994, 219.).

      [30] 1.2. Az Alaptörvény Záró és vegyes rendelkezéseinek 5. pontja megállapította a korábbi, az Alaptörvény hatálybalépését megelőzően hozott alkotmánybírósági határozatoknak a hatályvesztését. Az Alkotmánybíróság ezért – a 13/2013. (VI. 17.) AB határozat Indokolása [26]–[34] bekezdéseiben foglalt szempontok alapján – az Abh3.-ban és az Abh4.-ben felülvizsgálta a közügyek gyakorlásával összefüggő véleménynyilvánításhoz való jogra vonatkozó korábbi gyakorlatát és rögzítette az azzal összefüggésben érvényesítendő legfontosabb alapelveket.
      [31] Az Abh3.-ban az Alkotmánybíróság összevetette az Alkotmány és az Alaptörvény szólás- és sajtószabadsággal kapcsolatos rendelkezéseit. Az Alkotmánybíróság a lefolytatott vizsgálat alapján megállapította, hogy „az Alaptörvény megerősítette az alkotmánybírósági gyakorlatban kialakult azt az értelmezést, mely szerint a szólás- és sajtószabadság kettős igazolással bír, azaz az egyéni önkifejezés, illetve a politikai közösség demokratikus működése szempontjából egyaránt kulcsfontosságú. Az Alaptörvényben megerősített kettős igazolás pedig azt jelenti, hogy a véleményszabadságnak az alapjogok körében elfoglalt kitüntetett helyére vonatkozó értelmezés is változatlanul érvényes” (Abh3., Indokolás [23]). Hozzátette továbbá az Alkotmánybíróság: „[a] szólásszabadság értelmezésére vonatkozó érvek felhasználhatóságát […] az sem rontja le, hogy az Alaptörvény IX. cikkének szövege további különbségeket mutat a szabad véleménynyilvánításra vonatkozó korábbi alkotmányszöveghez képest, és e különbségek közül a IX. cikk (4) bekezdése kifejezetten a személyiségvédelem körébe tartozik. Az Alaptörvény negyedik módosításával hatálybalépett rendelkezés szerint a véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat mások emberi méltóságának a megsértésére. Az Alkotmánybíróság szólásszabadság-értelmezésének ugyanakkor kezdettől fogva sarokköve volt az, hogy mások emberi méltósága a véleményszabadság korlátja lehet” (Abh3., Indokolás [24]).
      [32] Fenntartotta az Alkotmánybíróság az Abh1.-től kezdődően a gyakorlatában jelenlévő azon általános tételt, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága meghatározott esetekben szélesebb körben érvényesül, és a véleménnyel érintettekre magasabb tűrési kötelezettséget telepít. Ezen esetek meghatározásával összefüggésben az Abh3.-ban azt hangsúlyozta az Alkotmánybíróság, hogy nem a véleménynyilvánítással érintettek személyi, közszereplői minősége a mérvadó. A véleménynyilvánítás köre akkor szélesebb, ha a véleményt tartalmazó közlés a közügyek vitatására vonatkozik. Eszerint „[a] közügyek megvitatása körében elhangzó véleménynyilvánítás és a rá vonatkozó védelem fókuszában elsődlegesen nem a szólással érintett személyek státusza áll, hanem az, hogy a megszólaló valamely társadalmi, politikai kérdésben fejtette ki nézeteit” (Abh3., Indokolás [47]).
      [33] Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint – az Abh3. elfogadását követően – tehát a véleménynyilvánítás kapcsán érvényesítendő fokozott védelmet elsődlegesen az alapozza meg, ha a vélemény bármilyen módon a közügyek megvitatása során a közéleti vita részeként hangzott el. Abban az esetben pedig, ha megállapítható, hogy a vizsgált közlés a közügyek megvitatásához kapcsolódik, függetlenül attól, hogy az érintett személy közhatalmat gyakorló vagy más státuszú személy, az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdése alapján az átlagosnál fokozottabb tűrési kötelezettség terheli a vele szemben megfogalmazott kritikával, bírálattal szemben.

      [34] 1.3. Az Alkotmánybíróság az Abh4.-ben folytatta a véleményszabadsághoz kapcsolódó szempontrendszer kidolgozását, és a korábbi határozatokban foglalt elvek felülvizsgálatát. Az Abh4. előtt túlnyomórészt normakontroll típusú, vagyis jogszabályi rendelkezés alkotmány-ellenességét, illetve alaptörvény-ellenességét vizsgáló eljárásokban fogalmazta meg az Alkotmánybíróság ezeket az elveket. Az Abh4.-ben alkalmazta első alkalommal a gyakorlatában formált szempontokat egy bírói döntés alkotmányossági felülvizsgálata során. E szempontok meghatározásakor az Alkotmánybíróság kifejezetten támaszkodott a nemzetközi jogvédelmi mechanizmusok – különösen az EJEB – gyakorlatára.
      [35] Az Abh4.-ben – összhangban az Abh3.-ban tett megállapításaival – az Alkotmánybíróság rögzítette, hogy „[a] nyilvános közlés megítélése során elsőként arról szükséges dönteni, hogy az adott közlés a közügyekben való megszólalást, közérdekű vitában kifejtett álláspontot tükröz-e, vagyis a közügyek szabad vitatásával áll-e összefüggésben” (Abh4., Indokolás [39]).
      [36] Az Alkotmánybíróság a közügyek fogalmát nem kívánta meghatározni, mert a bíróságokra bízta annak megítélését, hogy az adott közlés a közügyekben való megszólalást, vagy a közérdekű vitában kifejtett álláspontot tükröz-e. Az Alkotmánybíróság a bírói mérlegeléshez kizárólag szempontokat adott. Eszerint „elsődlegesen a közlés megjelenésének módját, körülményeit és a vélemény tárgyát, kontextusát szükséges figyelembe venni. Így a közlést érintően vizsgálni kell a médium típusát, a közlés apropóját adó eseményt, illetve az arra érkező reakciókat és az adott közlésnek ebben a folyamatban játszott szerepét. További szempontként szükséges értékelni a kijelentés tartalmát, stílusát, illetve a közlés aktualitását, valamint célját. Amennyiben e körülmények értékelésével az állapítható meg, hogy a közlés a közügyek szabad vitatását érinti, úgy a közlés automatikusan a véleménynyilvánítási szabadság nyújtotta magasabb szintű oltalmat élvezi. Az ilyen közlés ugyanis a közhatalom és a közhatalmat gyakorlók ellenőrzésének, ellenőrizhetőségének egyik legfőbb garanciája, amely egy plurális alapokra épülő társadalom demokratikus és nyílt működéséhez nélkülözhetetlen követelmény” (Abh4., Indokolás [39]).
      [37] Rögzítette továbbá az Alkotmánybíróság, hogy amennyiben a bíróság megállapítja, hogy a közlés közügyben történt, akkor ezt követően abban szükséges döntenie, hogy a közlés értékítéletnek vagy tényállításnak tekinthető-e (Abh4., Indokolás [40]).
      [38] Az Alkotmánybíróság ebben a vonatkozásban sem kívánta korlátozni a bíróságok mérlegelési szabadságát az értékítélet vagy a tényállítás részletes fogalmi elemeinek meghatározásával, csupán azt rögzítette, hogy „[a]z értékítéletekkel szemben a tényállítások mindig olyan konkrétumokat tartalmaznak, amelyek valósága bizonyítás útján igazolható, ellenőrizhető” (Abh4., Indokolás [41]).
      [39] Az Alkotmánybíróság meghatározta továbbá az értékítéletek és a tényállítások tekintetében a megengedhető tolerancia határait is. Eszerint a véleményszabadság „nem védelmezi a közéleti vitában kifejtett véleményt sem, ha az abban megfogalmazottak az emberi méltóság korlátozhatatlan magját sértik, így az emberi státusz nyilvánvaló és súlyos becsmérlésében öltenek testet. […] [A] közügyeket érintő véleménynyilvánítás szabadsága a valónak bizonyult tények tekintetében korlátlanul, míg a hamis tény állításával vagy híresztelésével szemben már csak akkor véd, ha a híresztelő nem tudott a hamisságról és a foglalkozása által megkívánt körültekintést sem mulasztotta el” (Abh4., Indokolás [39]–[41]).

      [40] 1.4. Az Alkotmánybíróság szerint a védett véleménynyilvánítás szabályainak alkalmazása során az első lépés annak meghatározása, hogy a vita tárgya a közügyekre vonatkozik-e, és az érintett személy státusza továbbra is az ehhez szükséges mérlegelési szempontrendszer eleme. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában is érzékelhető, hogy az Abh1.-ben nevesített személyi minőség – a közhatalom gyakorlói és a közszereplő politikusok – és ehhez képest az Abh4.-ben rögzített, a közügyekben folytatott vitához kapcsolódó jellegből fakadó minőség különböző határozatokban egyaránt elsődleges szempontként jelenik meg.
      [41] Az Alkotmánybíróság az 1/2015. (I. 16.) AB határozatban (a továbbiakban: Abh5.) alkotmányjogi panasz alapján vizsgálta az érintett személy közszereplői minőségét. Az Alkotmánybíróság az Abh5.-ben a fokozott tűrési kötelezettséget és a csökkentett méltóságvédelmet újra a közszereplői minőséggel és nem az alapul fekvő ügy közügy jellegével kapcsolta össze {Abh5., Indokolás [39]}. Az Alkotmánybíróság ezen határozatában is utalt ugyanakkor az Abh3.-ban és az Abh4.-ben rögzített gyakorlatára, amely a közéleti jelleget (közügyet) és a nem az érintett személy státuszát helyezi az értékelés középpontjába.
      [42] Az Alkotmánybíróság a jövőre nézve ismételten hangsúlyozza, hogy a kiemelten védett véleménynyilvánítás eseteinek a meghatározásában a bírósági értékelés első lépcsője annak megállapítása, hogy a közlés a közügyekben történő megszólalást jelent-e. Az Alkotmánybíróság az Abh4.-ben ennek megállapításához a szükséges szempontokat már rögzítette. Ezen felül további szempontként szolgálhat a bíróságok számára a vita jellegének mérlegelése során az is, ha a közlés közszereplőre vonatkozik. Az érintett személy közszereplői státusza ugyanis meghatározó jelentőséggel bírhat annak megítélésében, hogy a közlés közügyben történt-e. A közszereplői minőség azonban kizárólag az ügy jellegének vizsgálata keretében alapozhatja meg a véleménynyilvánítás általánostól eltérő, kiemelt védelmét.
      [43] Az Alkotmánybíróság gyakorlata értelmében tehát a kiemelten védett véleménynyilvánítás körében a vélemény alapjául szolgáló ügy jellegének (közügy – nem közügy) a megállapításához a bíróság a véleménnyel érintett személy státuszát, közszereplői minőségét is vizsgálat tárgyává teheti.

      [44] 2. Az Alkotmánybíróság a továbbiakban azt vizsgálta, hogy a közügyekben történő véleménynyilvánítás eseteiben a hazai büntetőjogi szabályozás alapján milyen büntetőjogi védelem vehető igénybe.
      [45] A hazai büntető anyagi jogi szabályozás a becsületet és a jó hírnevet több tényállás segítségével oltalmazza, amelyek közül a közéleti szólás során elhangzott, becsületsértő értékítéletet tartalmazó vélemények a becsületsértés [régi Btk. 180. §, valamint a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 227. §], míg a tényállításnak minősülő becsületsértő kijelentések a rágalmazás (régi Btk. 179. §, Btk. 226. §) körébe esnek.
      [46] A rágalmazás törvényi tényállása szerint a bűncselekmény becsületsértő tény állításával, híresztelésével, vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezés használatával (a továbbiakban együtt: tényállítás) követhető el. A törvényi tényállásnak nem eleme sem a tény valóságtartalma, sem pedig az elkövető tudattartalmának a vizsgálata abból a szempontból, hogy tudott-e a tény valótlanságáról.
      [47] A valóságtartalom ugyan nem a törvényi tényállás eleme, de a Btk. ahhoz kapcsolódóan – büntethetőséget kizáró okként – megengedi a valóság bizonyítását. A hazai büntetőjog a Csemegi-kódex óta tartalmaz a rágalmazás (valamint a becsületsértés és a kegyeletsértés) tekintetében a valóság bizonyítására irányuló szabályokat (pl. 1878. évi V. törvénycikk 263. §, 1961. évi V. tv. 269. §, régi Btk. 182. §, Btk. 229. §). Eszerint nem büntethető az elkövető, ha a becsület csorbítására alkalmas tény valónak bizonyul [régi Btk. 182. § (1) bekezdés, Btk. 229. § (1) bekezdés]. Ezen büntethetőséget kizáró ok megteremtésével a jogalkotó a való tények állítását részesíti védelemben. A kimentési lehetőség biztosítása feltételhez kötött, mert a valóság bizonyítása csak közérdek vagy jogos magánérdek fennállása esetén rendelhető el. A bírói gyakorlat a valóságbizonyítás fogalma alatt a tény valóságtartalma tekintetében lefolytatott bizonyítást érti (pl. EBH2015. B. 29., EBH2014 B. 16., EBH, BH2016. 105., BH2015. 323.).
      [48] A valóságbizonyítás nemzetközileg elfogadott jogi megoldás, más európai államokban is alkalmazzák. Az Európa Tanács (a továbbiakban: ET) jelentése szerint a szervezet 47 tagországának egyharmadában – amelyben az Európai Unió egyes tagországai is szerepelnek – alkalmaznak olyan büntetőjogi rendelkezést, amely szerint a tények valóságtartalmának, a közérdeknek, illetve a jóhiszeműségnek a bizonyításával az elkövető kimentheti magát (ET Emberi Jogi és Jogi Igazgatóságának CDMSI(2012)Misc11 számú jelentése, 7–8. oldal). Az EJEB a McVicar kontra Egyesült Királyság ügyben rögzítette, hogy az a jogi megoldás, amely a bizonyítási terhet a szólásszabadságot gyakorló terheltre telepíti, nem ellentétes az EJEE 10. cikkével [McVicar kontra Egyesült Királyság, (46311/99), 2002. május 7-i ítélet, 83–87. pontok].
      [49] A valóság bizonyítása a régi és a hatályos Btk.-ban egyaránt rögzített anyagi jogi jogintézmény, amelynek lényegi büntető eljárásjogi következménye a bizonyítási teher megfordulása. A bizonyítási teher a büntetőeljárás egyik legfontosabb alapelvéből, az Alaptörvény XXVIII. cikk (2) bekezdésében rögzített ártatlanság vélelméből vezethető le. A Be. ennek megfelelően rögzíti, hogy „[a] vád bizonyítása a vádlót terheli” [Be. 4. § (1) bekezdés].
      [50] A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) a rágalmazás esetén lehetővé teszi, hogy a sértett mérlegelje a büntetőeljárással együtt járó terhek, illetve a bizonyítás sikertelenségéből a személyére háruló negatív következmények vállalását. A büntetőeljárási jog rendelkezései szerint ezért az ilyen típusú bűncselekmények főszabály szerint magánvád alapján üldözendők [Be. 52. § (1) bekezdés]. Rágalmazás esetén kizárólag akkor képviseli az ügyész a vádat, ha a cselekményt hivatalos személy sérelmére, hivatalos eljárása alatt, illetve emiatt, vagy a hatóság sérelmére hivatalos működésével összefüggésben követték el [Be. 52. § (4) bekezdés]. A vád képviselőjének általános bizonyítási kötelezettsége azonban nemcsak a közvádas, hanem a magánvádas eljárásban is fennáll (666/B/2003. AB határozat, ABH 2010, 1299, 1302.).
      [51] A valóságbizonyítás a vádlóra háruló általános bizonyítási kötelezettség alól jelent kivételt. Az állított tény egyik jellemzőjét, annak valóságát ugyanis nem a magánvádlónak vagy az ügyésznek, hanem a terheltnek kell bizonyítania. Ez pedig azzal a következménnyel jár, hogy amennyiben a bizonyítás sikertelen, annak a következményeit a terhelt fogja viselni. A bírói gyakorlat szerint amennyiben tehát a tény valóságtartalma tekintetében a bíróság meggyőződése nem alakul ki, sor kerül a terhelt bűnösségének a megállapítására (EBH2014. B. 16., Indokolás [31], BH2000. 285.).
      [52] Az Alkotmánybíróság a továbbiakban azt vizsgálta, hogy a véleménynyilvánítással összefüggő alkotmányos szempontrendszer hogyan érvényesül a büntetőjogi szabályozásban és a bírói gyakorlatban.

      [53] 3.1. Az állított tény való vagy valótlan volta a büntetőjogi szabályozás értelmében nem eleme a rágalmazás törvényi tényállásának. A tény valótlanságát tehát a büntetőeljárásban nem kell bizonyítani. A tényállás ezen sajátosságából az Abh1. azt a következtetést vonta le, hogy a rágalmazás a valótlanság vélelmén alapul (Abh1., ABH1994. 219, 232.). A valóságbizonyítás sikeressége esetén ez a vélelem automatikusan „megdől”. Ha a tény való voltát a védelem kétséget kizáróan bizonyítani tudja, a terhelt mentesül a büntetőjogi felelősség alól, egyébként a valótlanság vélelme következtében a bíróság a terhelt bűnösségét megállapítja.
      [54] Az Abh1.-ben megfogalmazott és az Abh4. által megerősített alkotmányos követelmény szerint ugyanakkor a közügyek megvitatása során elhangzott közlés folytán rágalmazás miatt indult büntetőeljárásban nem a tény való voltát, hanem annak valótlanságát kell bebizonyítani a terhelt bűnösségének a megállapításához. Az alkotmányos követelmény értelmében ugyanis a becsület csorbítására alkalmas tényállítás, híresztelés, illetve ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezés használata csak akkor büntethető, ha a becsület csorbítására alkalmas tényt állító, híresztelő, illetve ilyen tényre közvetlenül utaló személy tudta, hogy a közlése lényegét tekintve valótlan vagy azért nem tudott annak valótlanságáról, mert a tőle elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztotta (Abh1., ABH1994, 219.). Az alkotmányos követelmény szerint tehát a terhelt büntetőjogi felelőssége megállapításának csak akkor van helye, ha a tény bizonyítottan valótlan és a valótlanságról a terhelt tudott. Ennek kimondásával a rágalmazás tényállásában foglaltakhoz képest eltérő szempontrendszert állított fel az Alkotmánybíróság.
      [55] A bírói gyakorlat nem érvényesítette következetesen az Abh1.-ben megfogalmazott alkotmányos elvárást. A Legfelsőbb Bíróság, majd a Kúria több határozatában rögzítette ugyanis, hogy csak az állított (híresztelt) tény bizonyított valósága zárja ki a büntethetőséget, vagyis, ha az állított vagy híresztelt tény tartalmi valósága tekintetében nem alakul ki az eljáró bíróság meggyőződése, az elkövető büntetőjogi felelősségét meg kell állapítani (BH2000. 285., EBH2014. B.16., Indokolás [31]).
      [56] Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy az ártatlanság vélelme a büntető felelősség elbírálása során a döntésre jogosított részéről a megalapozott bizonyítás kötelezettségét is magában foglalja. Mindez egyben garanciális jelentőségű akadályát képezi annak, hogy az eljárás alá vont személy a felelősség megállapításával járó hátrányos jogkövetkezményeket a felelősségének megállapítása nélkül szenvedje el {legutóbb: 30/2014. (IX. 30) AB határozat, Indokolás [56]; 26/B/1998. AB határozat, ABH 2003, 1202, 1206.} Az ártatlanság vélelmének a következménye, hogy a büntetőeljárásban a bizonyítási teher nem a terheltre, hanem a büntető ügyekben eljáró hatóságokra hárul. A hatóságok bizonyítási kötelezettsége pedig nem merül ki a bűnösségre vonatkozó tények feltárásában és értékelésében. A terhelt büntetőjogi felelősségét (bűnösségét) csak akkor állapíthatja meg jogerős bírói ítélet, ha az kétséget kizáróan bizonyítást nyert {30/2014. (IX. 30) AB határozat, Indokolás [56]; 1284/B/1990. AB határozat, ABH 1991, 562, 563.; 1406/B/1991, ABH 1992, 497, 502.; 26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265, 271.; 1234/B/1995. AB határozat, ABH 1999, 524, 527–528.}. Ezen alkotmányos elvek alapján a Be. tételesen is rögzíti, hogy a kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére [Be. 4. § (2) bekezdés].
      [57] Az Abh1.-ben megfogalmazott és az Abh4.-ben megerősített alkotmányos elvekből tehát az következik, hogy a közügyekben folytatott vitában elhangzó tények valótlanságát a büntetőeljárásban bizonyítani kell. Amennyiben a tény valótlansága nem bizonyosodik be, abban az esetben értelemszerűen nem bizonyítható az sem, hogy a valótlanságról a terhelt tudott, vagy ebben a tekintetben gondatlanság terheli.

      [58] 3.2. A büntetőjogi szabályozásra figyelemmel az Alkotmánybíróság az Abh1.-ben rögzített és az Abh4.-ben megerősített alkotmányos szempontrendszer egy további eleme tekintetében is szükségesnek tartotta, hogy rögzítse az értelmezésre irányadó szempontokat.
      [59] Az Abh4. értelmében „a közügyeket érintő véleménynyilvánítás szabadsága a valónak bizonyult tények tekintetében korlátlanul, míg a hamis tény állításával vagy híresztelésével szemben már csak akkor véd, ha a híresztelő nem tudott a hamisságról és a foglalkozása által megkívánt körültekintést sem mulasztotta el.” (Abh4., Indokolás [41]). A megfogalmazott alkotmányos elv tehát az elkövető szándékos vagy gondatlanul megvalósított magatartása esetén is megengedte a szankcionálást.
      [60] Az Alkotmánybíróság ugyanakkor egy korábbi eljárásában, amelyben szintén a rágalmazás bűncselekményéhez kapcsolódó alkotmányossági vizsgálatot folytatott, eltérő következtetésre jutott. Az Abh2. indokolásában – az országgyűlési képviselők jogállásáról szóló törvény rendelkezése alapján – az Alkotmánybíróság kifejezetten utalt rá, hogy a régi Btk.-ban büntetni rendelt becsületsértés és rágalmazás törvényi tényállásokat az Abh1.-ben megállapított, „és jelen határozatban tovább részletezett alkotmányos tartalommal kell” a joggyakorlatban alkalmazni (Abh2., ABH 2004, 490, 500.). Az Abh2.-ben mutatott rá először az Alkotmánybíróság, hogy a rágalmazás bűncselekménye kizárólag szándékosan követhető el, gondatlan elkövetési alakzat a régi Btk.-ban nem volt (régi Btk. 179. §) (Abh2., ABH2004 490, 501.). Ennek következtében a közügyekben történő véleménynyilvánítás abszolút határát az Abh2. szerint az országgyűlési képviselők esetében a tudatosan állított hamis és becsületsértő tények képezték.
      [61] A rágalmazás törvényi tényállása a hatályos Btk.-ban (Btk. 226. §) sem változott, tehát a bűncselekmény csak szándékosan követhető el. A jogalkotó a gondatlan elkövetést a hatályos büntetőjogi rendelkezés szerint sem rendeli szankcionálni.
      [62] Az Alkotmánybíróság az Abh4.-ben folytatott felülvizsgálat során az Abh1.-ben megfogalmazott szempontrendszert hívta fel és tekintette irányadónak, figyelmen kívül hagyta ugyanakkor az Abh2.-ben rögzített elvi tételeket. Így a rágalmazás elkövetése tekintetében a gondatlan alakzatot – az Abh1. alkotmányos követelményében rögzített formában – továbbra is fenntartotta.
      [63] Az Alkotmánybíróság különös jelentőséget tulajdonított annak, hogy a jogalkotó a hatályos Btk.-ban sem rendeli büntetni a rágalmazás bűncselekmény gondatlan alakzatát. Erre, valamint az Abh2. Indokolásában kifejtettekre tekintettel megállapította: a rágalmazás gondatlansággal is megvalósítható alakzatához kapcsolódó alkotmányos elvárás a továbbiakban nem tartható fenn.

      [64] 3.3. Az Alkotmánybíróság mindezeket követően azt is megvizsgálta, hogy az ismertetett alkotmányos szempontrendszer egyes elemei hogyan érvényesülnek a bíróságok gyakorlatában. A kérdés megítélésének azért is van kiemelt jelentősége, mert jelen alkotmánybírósági eljárás az Abtv. 27. §-án alapul, tehát egyedi bírósági döntés vizsgálatára irányul.
      [65] Az Abh1. azon megállapítása, hogy a közéleti szereplők tekintetében a valós tények feltárását – még ha azok alkalmasak is e személyek társadalmi megbecsülésének csorbítására – minden esetben közérdekűnek kell tekinteni, a bírói gyakorlatban következetesen érvényesül (BH1998. 412.; EBH1999. 87.; BH2000. 285.; EBH2014. B.16., Indokolás [29]). Jelen van továbbá a bírói gyakorlatban az Abh1. rendelkező részében meghatározott alkotmányos követelmény is. Az EBH2005. 1193. számú elvi határozat alapjául szolgáló ügyben például a bíróság alkalmazta az Abh1. rendelkező részében rögzített alkotmányos követelményt, annak is a gondatlan elkövetést megállapító elemét, és erre alapítva megállapította a terhelt bűnösségét.
      [66] Az EBH2005. 1289. számú elvi bírósági határozatban a bíróság figyelemmel volt ugyan az Abh1. alkotmányos követelményére, az irányadó anyagi jogi rendelkezésekkel ugyanakkor nem tartotta azt együtt alkalmazhatónak. Megállapította ugyanis, hogy a Btk. a rágalmazást csak szándékos elkövetés esetén rendeli büntetni. Hiába követeli meg tehát az alkotmányos követelmény a gondatlan elkövetés esetén is a felelősségre vonást, arra a Btk. alapján nincs lehetőség.
      [67] Nem alkalmazta viszont az alkotmányos követelményt a bíróság a BH2011. 186. számú eseti döntés alapjául szolgáló eljárásban sem.
      [68] A hivatkozott bírósági döntések jól mutatják, hogy a bírói gyakorlatban nem érvényesülnek következetesen az alkotmányos szempontrendszer egyes elemei. Ezeket a bíróságok több esetben figyelmen kívül hagyták, míg máskor arra hívták fel a figyelmet, hogy az adott követelmény a Btk. rendelkezéseivel együttesen eleve nem alkalmazható.

      [69] 4. A kiemelten védett véleménynyilvánítás érvényesítésére szolgáló alkotmányos szempontrendszer alkalmazása – így a rágalmazás tényállás gondatlan alakzatának a kiemelése az alkotmányos szempontrendszerből – a büntetőjogi felelősségre vonás körét szűkítheti. Ezáltal egyrészről a közügyekben történő véleménynyilvánításhoz való jog szélesebb körű érvényesülését biztosítja, másrészről ugyanakkor a rágalmazás tényállás által védett alapvető jogok: az emberi méltósághoz, valamint a jó hírnévhez való jogok érvényesülését korlátozza. Ilyen vetületben a véleménynyilvánításhoz, valamint az emberi méltósághoz és a jó hírnévhez való jogok egymással versengő alapjogok. Ezért az Alkotmánybíróság megvizsgálta az alkotmányos szempontrendszer alkalmazásának a hatását tekintettel az emberi méltósághoz és a jó hírnévhez való jog érvényesülésére.

      [70] 4.1. Az Alaptörvény II. cikke az emberi méltósághoz való jogot garantálja, míg a VI. cikk (1) bekezdése a magánszféra védelmét biztosítja. Az Alaptörvény II. cikke által garantált emberi méltósághoz való jog és az Alaptörvény VI. cikk (1) bekezdésében biztosított magánszférához való jog között különösen szoros a kapcsolat. Az Alaptörvény II. cikke megalapozza a magánszféra érinthetetlen területének a védelmét. Ez a terület mentes minden állami beavatkozástól, mivel ez az emberi méltóság alapja. Az Alaptörvény értelmében a magánszféra védelme azonban nem szűkül le az Alaptörvény II. cikke által is védett belső vagy intimszférára, hanem kiterjed a tágabb értelemben vett magánszférára (kapcsolattartás), illetve arra a térbeli szférára is, amelyben a magán- és családi élet kibontakozik (otthon). Ezen túlmenően önálló védelmet élvez az egyén életéről alkotott kép is (jó hírnévhez való jog) {32/2013. (XI. 22.) AB határozat, Indokolás [82]–[84]}.
      [71] Az Alaptörvény negyedik módosítása a IX. cikk (4) bekezdésének 2013. április 1-jén hatálybalépett beiktatásával a véleménynyilvánítás joga tekintetében rögzítette, hogy az nem irányulhat mások emberi méltóságának a megsértésére és ezzel a rendelkezéssel a közszereplők méltóságvédelmét is megerősítette. Az Abh3. és az Abh4. azáltal, hogy a védett véleménynyilvánítás szabályainak alkalmazását nem a közszereplői minőséghez, hanem a vita tárgyához (közügy) kötötte, lényegében ennek az alaptörvényi elvárásnak tett eleget. Hiszen nem a személy státusza áll ettől kezdve a vizsgálati szempontrendszer központjában, tehát a közszereplői minőség önmagában és feltétlenül nem eredményezheti azt, hogy az adott ügyben a csökkentett méltóságvédelem szabályai az irányadók. A közszereplővel kapcsolatos azon közlések ugyanis, amelyeknek a közügyekkel való összefüggése, közéleti vonatkozása nem állapítható meg, nem indokolják a védett szólás szabályainak alkalmazását.
      [72] Az Abh1.-hez képest az Abh3. és az Abh4. ugyanakkor a védett véleménynyilvánítás eseteinek a körét kiszélesítette, mivel az emberi méltósághoz való jogot sértő értékítéletek tilalmát a legszűkebb, még indokolt körre, az emberi státuszt kétségbe vonó közlésekre korlátozta.
      [73] A tényállítások tekintetében azonban az Alkotmánybíróság ilyen pontosítást eddig nem tett, csak fenntartotta az Abh1.-ben rögzített szempontrendszert, vagyis a védett véleménynyilvánítás határát a tudatosan vagy a foglalkozás, illetve a hivatás szabályainak az elmulasztásával – gondatlan magatartással – közölt hamis tények állításában határozta meg.
      [74] A tényállításokkal összefüggésben is indokolt, hogy az Alkotmánybíróság megvizsgálja, hol húzódnak azon megengedett közlés határai, amely az emberi méltóságot és az abból származó jó hírnévhez való jogot még a közügyek megvitatása során sem sértheti. Ezt mérlegelve a jelen döntésben az Alkotmánybíróság rögzíti, hogy az összefoglalt alkotmányos szempontrendszer alapján a védett véleménynyilvánítás szabályai a valótlan tényállításokra nem terjednek ki. A valótlan tények tudatos állítása ugyanolyan szélsőséges magatartás, mint az értékéletek tekintetében az emberi státusz tagadása, ezért indokolt, hogy a büntetőjogi védelem ultima ratio-ként a sértett rendelkezésére álljon.

      [75] 4.2. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a közügyekben történő véleménynyilvánítás tekintetében a büntetőjogi védelem – mint ultima ratio – a szélsőséges magatartások szankcionálására korlátozódik. Az Alkotmánybíróság ebben a tekintetben rámutat arra is, hogy a védett véleménynyilvánítás dekriminalizációja az európai országok körében régóta érvényesülő tendencia. Az alkotmányos védelem büntetőjogi intenzitását elemezve az Alkotmánybíróság már az Abh1.-ben rögzítette, hogy az európai országokban egyértelműen tapasztalható trend a büntetőjogi eszközök háttérbe szorulása a közügyek területén történő véleménynyilvánítás tekintetében (ABH 1994, 219, 224.). Ez a törekvés az azóta eltelt időszakban változatlanul érzékelhető. Az ET több esetben foglalkozott a rágalmazás és a véleménynyilvánítási szabadság összefüggésének kérdésével, különös tekintettel a sajtó jogaira és a felelősségére. Az ET Parlamenti Közgyűlése a rágalmazás dekriminalizációjáról szóló, 2007-ben hozott határozatában kezdeményezte, hogy a jogalkotás pontosabban definiálja a rágalmazás fogalmát, továbbá inkább a polgári jog biztosítson hatékony jogvédelmet a rágalmazással érintett személyek emberi méltóságának megóvására [Resolution 1577(2007)]. Az ET által 2012-ben készített jelentés szerint a rágalmazás büntetőjogi szankcionálása az ET tagállamok jogrendszereinek jellemző vonása maradt, de egyértelmű tendencia érzékelhető a büntetőjogi szankciók eltörlése és az enyhébb büntetések kiszabása irányában [ET Emberi Jogi és Jogi Igazgatóságának CDMSI(2012)Misc11 számú jelentése, 7–8. oldal].
      [76] Az EJEB számos ítéletében foglalkozott a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozásával. Az Alkotmánybíróság az EJEB erre vonatkozó gyakorlatát az Abh4.-ben már részletesen áttekintette (Abh4., Indokolás [34]–[38]). Jelen alkotmányjogi panasz tekintetében az Alkotmánybíróság kizárólag az EJEB magyar ügyekben folytatott gyakorlatát vette alapul. Eszerint a nemzetközi bíróság több esetben hangsúlyozta, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezménye (a továbbiakban: EJEE) 10. cikkének (véleménynyilvánítás szabadsága) 2. pontja „kevés teret enged politikai szónoklatok és közérdekű kérdésekkel kapcsolatos viták korlátozására” [Karsai kontra Magyarország, (5380/07), 2009. december 1., 35. pont]. Ennek ellenére az eset konkrét körülményeitől függően az EJEB sem tartja az EJEE 10. cikkébe ütközőnek a büntetőjogi szankció arányos alkalmazását [Szima kontra Magyarország, (29723/11), 2012. október 9., 31–32. pontok].
      [77] A nemzetközi tendenciák arra mutatnak, hogy az európai államok nem a büntetőjog, hanem inkább más jogágak segítségével biztosítják a méltóságvédelmet, és ezáltal nagyobb teret engednek a közügyekben történő véleménynyilvánításhoz való jognak.

      [78] 4.3. A büntetőjogi szankció elrettentő, stigmatizáló hatása a véleménynyilvánítás tekintetében komoly visszatartó hatást gyakorolhat. Ennek következtében az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint a közügyekben történő véleménynyilvánítás büntetőjogi eszközökkel történő korlátozásának fenntartása kizárólag azokkal a legsúlyosabb esetekkel szemben nyújthat oltalmat, amikor a közölt vélemény alkotmányos jogot sért vagy a jogsérelem veszélye közvetlenül jelen van (Abh4., Indokolás [30]). A méltóságvédelem azonban nemcsak a büntetőjog szabályain keresztül érvényesül.
      [79] Az emberi méltósághoz fűződő jog alkotmányos védelme a hazai jogban különböző jogágak által párhuzamosan, akár egyidejűleg biztosított igényérvényesítési rendszeren keresztül valósul meg. Az Alkotmánybíróság következetes álláspontja szerint „[a] büntetőjogi szabályozás, bár a sértett személyét, becsületét védi, azt a társadalom egy tagjának sérelmeként, a társadalom által elítélendő, az egész társadalomra veszélyes cselekményként fogja fel, és a szankcionálás elsősorban az erkölcsi elégtételt, valamint a prevenciót szolgálja. Az egyén pedig éppen azért mond le bizonyos egyéni jogainak korlátlan gyakorlásáról, hogy adott esetben az őt [ért] sérelemért a társadalom útján vehessen elégtételt, a társadalom megvédje őt. A polgári jogi szabályozás ugyan szintén nem kívánatosnak tekinti a személyiségi jogok sérelmét, azonban alapvetően a sértő magatartás abbahagyása, illetve a sértett kártalanítása a cél. […] A személyiségi jogok alkotmányos védelme ugyanis a különböző jogágak által párhuzamosan, akár egyidejűleg biztosított igényérvényesítési rendszeren keresztül valósul meg” (Abh5., Indokolás [44]).

      [80] 5. A fentiek alapján – saját gyakorlatának pontosítása és a bírósági gyakorlat számára adott egyértelmű szempontrendszer kialakítása érdekében – az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy szükséges felülmérlegelnie és a jövőre nézve összefoglalnia a közügyekben folytatott vitákkal összefüggő véleménynyilvánítás alkotmányos garanciarendszerének az elemeit.
      [81] Az Alkotmánybíróság – következetes gyakorlata értelmében – a véleménynyilvánítás korlátozásának a közügyek megvitatása során az egyéb esetekhez mérten szűkebb teret enged. Ezt a megközelítést juttatta érvényre az Alkotmánybíróság az emberi méltóság védelme érdekében a véleménynyilvánítás korlátozására szolgáló büntetőjogi eszközöket érintően már az Abh1. alkotmányos követelményének a meghatározásakor, majd tartotta fenn az Alaptörvény hatálybalépését követően hozott döntéseiben is.
      [82] A védett véleménynyilvánítás és a fokozott tűrési kötelezettség eseteit meghatározó alkotmányos szempontrendszer értelmében a bíróságnak először azt kell vizsgálnia, hogy a sérelmezett közlés közügyekben való megszólalást, vagy a közérdekű vitában kifejtett álláspontot tükröz-e. A vizsgálat alkotmányos szempontrendszerét az Alkotmánybíróság az Abh4.-ben már rögzítette (összefoglalva: Abh4., Indokolás [39]). Az érintett személy közszereplői státusza ebben a körben, ezen szempontrendszer részeként kap jelentőséget. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint közszereplőnek tekinti a közhatalom gyakorlóit és a közszereplő politikusokat (pl. Abh1., Indokolás [31]). A közszereplői minőség meghatározása ugyanakkor konkrét esetekben az eljáró bíróságok feladata. A személyiség közismertsége, véleményformáló szerepe az ügy jellegének, a közügyekben folytatott vitához kapcsolódó minőségének a megítéléséhez ad újabb támpontot. A véleménynyilvánítás korlátainak a meghatározásakor a vizsgálat központi kérdése azonban változatlanul az, hogy az érintett személy tekintetében tett közlés közügynek minősül-e. Amennyiben pedig a közlés a közügyben való megszólalásnak minősül, egyfelől a védett szólás, másfelől pedig a csökkentett méltóságvédelem (tűrési kötelezettség) alkotmányos szabályai vonatkoznak rá.
      [83] Az alkotmányos teszt további eleme a tényállítás és az értékítélet elhatárolása, amelyhez az Alkotmánybíróság szintén az Abh4.-ben adott támpontot. (Abh4., Indokolás [40]–[41]) Ezeket az Alkotmánybíróság a jövőre nézve irányadónak és változatlanul alkalmazandónak tekinti.
      [84] Az alkotmányos szempontrendszert ugyanakkor az Alkotmánybíróság a tényállítások kapcsán érvényesülő alkotmányos védelem határát érintően jelen döntésében az alábbiak szerint pontosította. Az emberi méltósághoz való jog védelmének és a véleménynyilvánításhoz való jog korlátozásának a büntetőjogi eszköze a tényállításnak minősülő kijelentések esetén a hazai büntetőjogban a rágalmazás. A tényállás gondatlansággal is megvalósítható alakzatához kapcsolódó, elsőként az Abh1. rendelkező részében rögzített, majd az Abh4.-ben megerősített alkotmányos szempontot az Alkotmánybíróság a jövőre nézve nem tartja fenn.
      [85] A közügyekben történő védett véleménynyilvánítás körében a tény valóságtartalmának a tisztázása az Alkotmánybíróság álláspontja szerint továbbra is hangsúlyos kérdés marad. A tény valóságának a megállapítása valóságbizonyítás elrendelése útján történik. A régi Btk. 182. § (1) bekezdésének és a Btk. 229. § (1) bekezdésének egyező szövege szerint „nem büntethető az elkövető, ha a becsület csorbítására alkalmas tény valónak bizonyul”, vagyis a büntetőeljárásban a terhelt a tény valóságtartalmának a bizonyításával eredményesen védekezhet. A valóságbizonyítás sikertelensége azonban a védett véleménynyilvánítás körében nem vezethet automatikusan az elkövető bűnösségének a kimondásához.
      [86] Az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy az egyedi esetekben a bíróság mérlegelésétől függ, hogy a tény valótlanságának a bizonyításával összefüggésben a konkrét büntetőeljárásban lehetőséget teremtenek-e a valóság bizonyítására, és hogy milyen kereteket szabnak a vádló bizonyítási kötelezettsége teljesítésének.
      [87] A közügyekben folytatott vitákkal összefüggő véleménynyilvánítás alkotmányos garanciarendszeréből kiindulva az Alkotmánybíróság ezt követően elvégezte az indítványban kifogásolt, konkrét bírói döntés értékelését.

      V.

      [88] 1. Jelen alkotmánybírósági eljárás alkotmányjogi panasz indítvány alapján indult, ennek megfelelően egyedi ügyben született bírói döntések alkotmányossági felülvizsgálatára irányul. Eljárása során ezért az Alkotmánybíróság – a cselekmény elkövetése idején hatályban volt Abh1.-ben és az Abh2.-ben szereplő általános, normakontroll típusú eljárásban tett megállapításain túl – figyelemmel volt azokra az általános érvénnyel kifejtett megállapításokra is, amelyeket az Abh3.-ban, és a konkrét ügy kapcsán az Abh4.-ben rögzített.
      [89] A konkrét ügyben az indítványozó az ellene folytatott büntetőeljárásban a bíróságok eljárását a valóság bizonyításával és az ahhoz kapcsolódó következmények alkalmazásával összefüggésben kifogásolta.
      [90] Az első fokon eljáró bíróság az ítélet tanúsága szerint a közérdekre tekintettel elrendelte a valóságbizonyítást. Utalva az Abh1. megállapításaira és az arra figyelemmel kialakult bírói gyakorlatra az ítélet megállapította, hogy „a valóságbizonyítás esetén csupán a bebizonyított valóság zárhatja ki az elkövető büntethetőségét” (elsőfokú ítélet 4. oldal 3. bekezdése). Hozzátette a bíróság, hogy a terhelt – tehát az indítványozó – „ugyancsak nyilvántartásba vett polgármesterjelöltje volt a 2010. évi önkormányzati választásoknak […]. Erre tekintettel maga is közéleti szereplőként lépett fel és vett részt a politikai folyamatokban, ezért alappal nem hivatkozhat arra, hogy ő pusztán mint állampolgár bírálta a közhatalmat addig ellátó polgármestert. Erre tekintettel pedig a hivatkozott Alkotmánybírósági határozatból is kitűnően a vádlottnak mint közszereplő politikusnak a másik félre vonatkozó tényállításai, véleménynyilvánításai során kellő körültekintéssel és gondossággal kellett volna eljárnia tényállításai valóságtartalmának vizsgálata során” (elsőfokú ítélet 5. oldal 1. bekezdése). A valóság bizonyítása kapcsán végül kiemelte a bíróság, hogy az „csak arra irányulhatott, hogy a vádlott által tett tényállításoknak van-e olyan valóságtartalma, ami alapul szolgálhatna a sértettel szemben egy esetleges büntetőeljárás megindítására […]. A vádlott állításait alátámasztó ilyen tények ugyanakkor a bíróság álláspontja szerint a lefolytatott bizonyítási eljárás során nem merültek fel” (elsőfokú ítélet 5. oldal 2. bekezdése). Mindezekre figyelemmel a bíróság megállapította, hogy „a lefolytatott bizonyítási eljárás alapján a vádlott tényállításait alátámasztó adatok nem merültek fel, és azok a bizonyítás további folytatásától sem lennének várhatóak. A vádlott előadása alapján mind a fakivágás mind a ravatalozó építése tekintetében tisztában volt a tényekkel a csatolt jegyzőkönyvekből kitűnően több eseménynél személyesen is jelen volt, az iratokból kitűnően hatósági határozatokról szerzett tudomást, így arra való hivatkozása, hogy a választási füzet szerkesztésekor jóhiszeműen járt el, nem elfogadható” (elsőfokú ítélet 7. oldal 4. bekezdése és 8. oldal 1. bekezdése).
      [91] A másodfokú bíróság megállapítása szerint az első fokon eljárt bíróság „helyesen jutott arra a következtetésre, hogy a vádlott egyik becsületsértő tényállítása sem bizonyosodott be” (másodfokú ítélet 2. oldal 2. bekezdése).
      [92] A Kúria a felülvizsgálati indítvány érveit a valóság bizonyításával összefüggésben nem osztotta, a bíróságok azzal kapcsolatos konkrét megállapításait helyesnek tekintette és hatályában fenntartotta.
      [93] A kifogásolt véleménynyilvánítás kampányidőszakban történt. Az Alkotmánybíróság korábbi határozata szerint „[t]ársadalmi érdek, hogy a kampányban nemcsak a közügyeket, hanem az egyes jelöltek alkalmasságát és a jelölő/támogató szervezet programját is megvitassák. Ez alkalmanként kemény verbális csatározásokat is jelenthet, de ez része a kampány során megvalósuló véleménynyilvánítási szabadságnak” {5/2015. (II. 25.) AB határozat, Indokolás [26]} A közlés büntetőjogi megítélését – vagyis a rágalmazás, illetve a becsületsértés elkövetésének a megállapítását – meghatározó alkotmányos szempontokat a fentiek értelmében a kampányidőszakban elhangzott közlésekre is alkalmazni kell, mivel a választási kampány szerves része a közügyek megvitatásának. Az alapügyben eljáró bíróságok így helyesen ismerték fel, hogy a konkrét véleménynyilvánítás a közügyek megvitatása során elhangzott tényállítást tartalmazott.
      [94] Az indítványozónak a büntetőeljárásban elrendelt és lefolytatott valóságbizonyítással kapcsolatos kifogásait érintően az Alkotmánybíróság az alábbiakat állapította meg.
      [95] A közügyek megvitatása keretében a valótlan tények állítása a véleménynyilvánítással összefüggő – fent összefoglalt – alkotmányos szempontrendszer értelmében nem von maga után automatikusan büntetőjogi felelősségre vonást. A közéleti szólás gyakorlója tehát adott esetben akkor is beszélhet visszaélésekről, ha nem tudja azokat bizonyítani. A valótlannak bizonyuló tényközlés esetén ugyanis az alkotmányos szempontrendszer alapján a hangsúly az elkövetőnek a valótlansággal kapcsolatos tudattartalmára helyeződik át (v.ö.: Abh4., Indokolás [41]; Abh1., Rendelkező rész 3. pont, ABH 1994, 219.)
      [96] Az alkotmányjogi panaszban bemutatott bűncselekmény elkövetésének idején az Abh1. volt hatályban. Eszerint a rágalmazás tényállása a valótlanság vélelmén alapul. A tény valóságtartalmának bizonyításával ez a vélelem megdönthető, a valóság bizonyításával a terhelt mentesül a büntetőjogi felelősségre vonás alól. A valóság bizonyításának a sikertelensége ugyanakkor – a fent kifejtett alkotmányos szempontrendszer értelmében – a közügyek megvitatása során elhangzott tényállítás esetén nem elegendő a terhelt büntetőjogi felelősségének a megállapításához. Az Abh1.-ben meghatározott alkotmányos követelmény alapján a büntetőjogi felelősségre vonáshoz arra is szükség van, hogy a büntetőeljárásban bizonyosságot nyerjen: a terhelt tudott arról, hogy valótlan az a becsületsértő tény, amelyet állított, híresztelt, vagy amelyre utaló kifejezést használt (v.ö.: Abh4., Indokolás [41]; Abh1., rendelkező rész 3. pont, ABH 1994, 219.) Ez a valóságbizonyítás közbejöttével érvényesül a bírói gyakorlatban.
      [97] A jelen alkotmánybírósági eljárás alapjául szolgáló bírósági eljárásban az elsőfokú bíróság a büntetőjogi felelősség megállapítását arra alapította, hogy a terhelt mind a fakivágás, mind pedig a ravatalozó építése tekintetében tisztában volt a tényekkel, mert számos eseménynél bizonyíthatóan jelen volt, illetve a hatósági határozatokat ismerte, így a szándéka valótlan tényközlésre irányult.
      [98] Az Alkotmánybíróság ezért úgy ítélte meg, hogy az elsőfokú bíróság felismerte az ügy alapjogi relevanciáját, érvényesítette a közügyek vitatásával összefüggő, magasabb szintű alkotmányos védelem garanciáit, és döntését az arra vonatkozó alkotmányos követelménnyel összhangban hozta meg. Mivel a másodfokú bíróság – bár eltérő indokkal – az elsőfokú ítéletet helyben hagyta, majd a Kúria a felülvizsgálati eljárásban az alsóbb fokú bíróságok ítéletét hatályában fenntartotta, az Alkotmánybíróság nem látott alapot arra, hogy a jogerős döntést megsemmisítse. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdése tekintetében elutasította.
          Dr. Sulyok Tamás s. k.,
          az Alkotmánybíróság elnöke
          .
          Dr. Balsai István s. k.,
          alkotmánybíró

          Dr. Dienes-Oehm Egon s. k.,
          alkotmánybíró

          Dr. Hörcherné dr. Marosi Ildikó s. k.,
          alkotmánybíró

          Dr. Schanda Balázs s. k.,
          alkotmánybíró

          Dr. Szalay Péter s. k.,
          alkotmánybíró
          Dr. Czine Ágnes s. k.,
          előadó alkotmánybíró

          Dr. Horváth Attila s. k.,
          alkotmánybíró

          Dr. Salamon László s. k.,
          alkotmánybíró

          Dr. Szabó Marcel s. k.,
          alkotmánybíró

          Dr. Szívós Mária s. k.,
          alkotmánybíró
          Dr. Varga Zs. András s. k.,
          alkotmánybíró

        Dr. Salamon László alkotmánybíró párhuzamos indokolása

        [99] Az alkotmányjogi panasz elutasítását támogatom, nem értek azonban egyet a döntés indokolásának azokkal az elemeivel, amelyek ellentétesek a büntetőjog sok évtizeden keresztül töretlen, kialakult dogmatikájával. E körben hivatkozom a dr. Belovics Ervindr. Molnár Gábordr. Sinku Pál: Büntetőjog – Különös rész című tankönyvében (HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft Budapest 2001, 163.) kifejtettekre: „7. A rágalmazás csak szándékosan követhető el. A bűncselekmény megvalósulhat azonban mind egyenes, mind eshetőleges szándékkal. Ebből következően az elkövető tudatának át kell fognia a más előtti elkövetést, a tényállítás, híresztelés, becsület csorbítására alkalmas voltát, ugyanakkor azonban közömbös a tények valóságtudata, vagyis, hogy az állított, híresztelt tény valóságát, illetve valótlanságát ismerte-e, illetve, hogy az elkövető a tény valósága vagy valótlansága tekintetében tévedésben volt-e. A bűncselekmény megvalósulása szempontjából nincs jelentősége az elkövető jó vagy rosszhiszeműségének sem”.
        [100] E dogmatikai gyakorlat folyamatosságát támasztja alá, hogy már az 1968-ban kiadott kommentár is ugyanígy közelítette meg a fenti kérdést a rágalmazás tekintetében: „[a] bűntett csak szándékosan követhető el. Az elkövető szándékának át kell fognia magatartásának a becsület csorbítására alkalmas jellegét. Nem eleme a szándéknak a tényállítás, híresztelés, stb. valótlanságának a tudata”. (In: A büntető törvénykönyv kommentárja, II. kötet; Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest 1968, 1299.)

        Budapest, 2017. november 28.
        Dr. Salamon László s. k.,
        alkotmánybíró

        .
        English:
        .
        Petition filed:
        .
        07/09/2014
        Subject of the case:
        .
        Constitutional complaint aimed at establishing the lack of conformity with the Fundamental Law and annulling the judgement No. 4.B.113/2012/14 of the Siófok Town Court, the ruling No. 1.Bf.615/2012/8 of the Kaposvár Regional Court, the ruling No. Bfv.I.1222/2013/4 of the Curia (freedom of expression) (IV/1270/2014.)
        Number of the Decision:
        .
        3328/2017. (XII. 8.)
        Date of the decision:
        .
        11/28/2017
        .
        .