A döntés szövege:
Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta az alábbi
v é g z é s t:
Az Alkotmánybíróság a dohányipari vállalkozások 2015. évi egészségügyi hozzájárulásáról szóló 2014. évi XCIV. törvény alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja.
I n d o k o l á s
[1] 1. Az indítványozó gazdasági társaságok (a továbbiakban: indítványozók) igazolt jogi képviselőjük útján az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés c) pontja és az Abtv. 26. § (2) bekezdése alapján alkotmányjogi panaszt terjesztettek elő az Alkotmánybíróságon. Indítványukban azt kérték az Alkotmánybíróságtól, hogy állapítsa meg a dohányipari vállalkozások 2015. évi egészségügyi hozzájárulásáról szóló 2014. évi XCIV. törvény (a továbbiakban: Tv.) alaptörvény-ellenességét és azt ex tunc hatállyal semmisítse meg. A panaszosok kérték továbbá azt is, hogy az Alkotmánybíróság mondja ki azt, hogy az alaptörvény-ellenes Tv. a panaszosokkal szemben nem alkalmazható.
[2] A panaszosok a Tv. egészét több alaptörvényi rendelkezéssel is ellentétesnek ítélték. Indítványukban a sérelmet szenvedett alaptörvényi rendelkezések körében megjelölték az Alaptörvény I. cikk (4) bekezdését, II. cikkét, a B) cikk (1) bekezdését, az M) cikk (1) és (2) bekezdéseit, a XII. cikk (1) bekezdését, a XIII. cikk (1) bekezdését, a XV. cikk (2) bekezdését továbbá a XXX. cikk (1) bekezdését.
[3] Az indítványozók az Alaptörvény felhívott rendelkezésein túlmenően az Európai Unió jogával is ellentétben állónak találták a Tv.-t. E vonatkozásban a 2008/118/EK Irányelv (Jövedéki Adó Irányelv) 7. cikkének, a 2006/112/EK Irányelv (HÉA Irányelv) 401. cikkének, a 2011/64/EU Irányelv 15. cikkének, valamint az EUMSZ 4. cikk (3) bekezdése harmadik mondatának – a tagállamok lojalitását előíró – rendelkezése sérelmére hivatkoztak.
[4] A panaszosok elsősorban a Tv. diszkriminatív szabályozását kifogásolták, közelebbről azt, hogy szerintük a Tv. a tulajdonosi háttér szerint tesz hátrányos megkülönböztetést az adóalanyok között. A diszkrimináció tilalmának a sérelmén keresztül állították az Alaptörvény I. cikk (4) bekezdésének és a II. cikkben foglalt „méltóságnak” a sérelmét. A panaszosok önálló indokolást nem adtak elő az Alaptörvény M) cikk (1) és (2) bekezdéseinek, a XII. cikk (1) bekezdésének továbbá a XIII. cikk (1) bekezdésének az állított sérelmére vonatkozóan, azok sérelmét a diszkrimináció tilalmának és a „méltósághoz” való jognak a sérelmén keresztül látták fennállónak.
[5] A panaszosok az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésének és ezen keresztül a II. cikknek a sérelmét az alábbi indokokkal támasztották alá.
[6] A panaszosok kifejtették azt, hogy az emberi méltósághoz való jog alapját az „általános méltósághoz” való jog képezi. Nézetük szerint az „általános méltósághoz” való jog magában foglalja a személyiségi jogokat, a személyhez fűződő jogokat és a személyhez fűződő szabadságjogokat. Kifejtették, hogy szerintük az „általános méltósághoz” való jog a jogi személyeket is megilleti, továbbá – az Alaptörvény I. cikk (4) bekezdésének és XV. cikk (2) bekezdésének az összevetése alapján – azt is, hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalma a jogi személyekre is kiterjed. Hivatkoztak továbbá arra, hogy nézetük szerint a hátrányos megkülönböztetés tilalmának a sérelme, egyben az „általános méltóság”, az ennek részét képező általános személyiségi jog sérelmét is jelenti. Utaltak arra, hogy abban az esetben, ha a törvényalkotó diszkriminál a jogi személyek között, akkor közvetett módon a jogi személyek mögött álló magánszemély tulajdonosok között is diszkriminál; nem lehet indok ugyanakkor szerintük a jogi személyek alapjogainak nagyobb mértékű korlátozására az, hogy a magánszemély tulajdonosok csak közvetetten érintettek, a korlátozás csak közvetetten érinti a magánszemélyek jogi helyzetét.
[7] A panaszosok kifejtették, hogy a Tv. a külföldi tulajdonosi struktúrával rendelkező társaságokat nagyobb mértékű adóval terheli, ezzel tiltott hátrányos megkülönböztetést alkalmaz közvetlenül a jogi személy vállalatok, közvetetten a magánszemély tulajdonosaik között. A panaszosok szerint ezzel a Tv. nemzeti hovatartozás, illetve állampolgárság szerinti diszkriminációt valósít meg, ami sérti az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdését és az „általános méltósághoz” való jogot.
[8] A panaszosok szerint diszkriminatív a Tv. adóalapot meghatározó rendelkezése is, mert a hozzájárulás alapjába az általános forgalmi adó és a jövedéki adó is beletartozik. Hivatkoztak arra, hogy más iparági adók esetében az említett adók nem képezik részét az adóalapot képező nettó árbevételnek. A dohányiparban működő vállalkozások és a más iparágakban működő vállalkozások között – az indítványozók szerint – diszkrimináció áll fenn, ami sérti az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdését és az „általános méltósághoz” való jogot közvetlenül a vállalkozások közvetett módon azok tulajdonosai tekintetében.
[9] A panaszosok kifogásolták a Tv.-ben sávosan progresszívan meghatározott adómértéket is. Nézetük szerint az kirívóan diszkriminatív, mivel a középső és felső adósáv (árbevételi sáv) után fizetendő hozzájárulás mértéke a hozzájárulás alapját képező nettó árbevételben mutatkozó különbséghez képest aránytalanul nagy. Kifogásolták továbbá azt is, hogy a hozzájárulás nem veszi figyelembe az adófizetési képességet, a hozzájárulás mértékében – az érintettek gazdasági erejére tekintettel – rendkívüli aránytalanságot láttak fennállónak. A panaszosok kifejtették azt, hogy a Tv. progresszív adóztatást valósít meg, a Tv.-ben meghatározott törvényalkotói cél eléréséhez kíván többletforrást biztosítani. Ezt az adóalanyok arányos hozzájárulásával kívánja elérni, azonban a panaszosok álláspontja szerint az arányosságot az adóalanyok gazdasági erejének a függvényében lehet meghatározni. Az árbevétel a gazdasági erő alapjául szolgáló tényezők egyike, azonban a hozzájárulásnak arányosnak kell lennie az árbevétellel. A Tv. alsó árbevételi sávra vonatkozó adómértéke, az adóalapot képező árbevételi összegek egymáshoz viszonyított aránya alapján jelentősen eltér a középső és a felső sáv mértékétől.
[10] Ez a progresszív adóztatás – a panaszosok szerint – torzítja a piaci versenyt. Az indítványozók szerint ténylegesen a tulajdonosi struktúra alapján és nem a gazdasági erő, az adófizetési képesség alapján tesz a Tv. különbséget az adóalanyok között, ami közvetlen hátrányos megkülönböztetést eredményez a vállalkozások között.
[11] A panaszosok az 1558/B/1991. AB határozatra hivatkozással álláspontjuk alátámasztásaként utaltak arra, hogy nem önmagában a progresszív adósávok alkalmazása miatt látják fennállónak a hátrányos megkülönböztetést. Az Alaptörvény XXX. cikk (1) bekezdésére hivatkozással rámutattak arra, hogy a gazdaságban való részvételnek megfelelően kell hozzájárulni a közterhekhez. Arra is utaltak, hogy az adó mértéke akkor lehet alaptörvény-ellenes, ha az diszkriminatív, vagy eltúlzott mértékű. A Tv. támadott szabályozása – a fenti szempontok alapján – véleményük szerint olyan progressziót alkalmaz, amely „diszkriminatíven aránytalanul” érinti a külföldi tulajdonban álló vállalkozásokat. Álláspontjuk szerint a külföldi tulajdonban álló vállalkozások a felső és a középső adósávba kerülnek, az alsó adósávban irányadó alacsony adómérték csak a belföldi tulajdonban álló vállalkozásokra vonatkozik. Nézetük szerint ennek a különbségtételnek – figyelemmel a Tv.-ben foglalt törvényalkotói célra is – nincs objektív elfogadható indoka, azt sem más alapvető jog, sem más alkotmányos érték nem indokolja.
[12] A panaszosok mindezekre tekintettel az „általános méltóság” sérelmén keresztül sérülni látták az Alaptörvény I. cikk (4) bekezdését, II. cikkét, a B) cikk (1) bekezdését, az M) cikk (1) és (2) bekezdéseit, a XII. cikk (1) bekezdését és a XV. cikk (2) bekezdését.
[13] A panaszosok indítványukban további indokolást adtak elő a dohányipari vállalkozásokat érintő közvetlen diszkrimináció alátámasztására.
[14] Megismételték azon érvüket, hogy a Tv. a dohányipari ágazat és más iparági ágazatok vállalkozásai között is alkotmányosan tilalmazott hátrányos megkülönböztetést alkalmaz az adóalap meghatározása során. A dohányipari vállalkozások kötelesek a dohánytermékek adójegyét megvásárolni, ami már tartalmazza az általános forgalmi adót és a jövedéki adót. A Tv. ugyanakkor úgy határozza meg az adóalapot, hogy a nettó árbevételnél nem veszi figyelembe az adójeggyel már megfizetett általános forgalmi adót és jövedéki adót, azaz úgy állapítja meg a hozzájárulás (adó) adóalapját, hogy abban az adójeggyel már megfizetett általános forgalmi adó és jövedéki adó is benne van. A panaszosok megismételték, hogy a fenti különbségtételnek szerintük nincs felismerhető célja, az a Tv.-ben meghatározott törvényalkotói cél elérése szempontjából is szükségtelen és azzal aránytalan is.
[15] A panaszosok továbbá azzal is érveltek, hogy az Alaptörvény XXX. cikk (1) bekezdésében foglaltakkal is ellentétes a Tv. adóalap meghatározása amiatt, hogy az adóalap részét képezi az adójegyben már megfizetett általános forgalmi adó és jövedéki adó. Az indítványozók az Alkotmánybíróság 620/B/1992. és 8/2007. (II. 28.) AB határozataira hivatkozással kifejtették azt, hogy a törvényalkotó az adó gazdasági forrását, és az adó tárgyát viszonylag szabadon határozhatja meg, de ennek vannak alkotmányi korlátai. Ilyen korlát egyebek mellett az adó jövedelmi illetve vagyoni viszonyokhoz kötöttsége, illetve az is, hogy annak ténylegesen megszerzett jövedelmet illetve vagyont kell adóztatni. A panaszosok kiemelték, hogy el nem ért bevétel, a valós gazdasági folyamatoktól illetve teljesítménytől független összeg nem képezheti az adó, hozzájárulás alapját.
[16] Az indítványozók álláspontjuk összegzéseként rámutattak arra, hogy a Tv. adóalap meghatározása, „adó utáni adófizetést” jelent, ami az alapjogi sérelem nagysága miatt sérti az Alaptörvény II. cikkéből levezethető „méltóságot”, az Alaptörvény I. cikk (4) bekezdését, valamint mindezeken keresztül a B) cikk (1) bekezdését, az M) cikk (1) és (2) bekezdéseit, a XII. cikk (1) bekezdését, a XV. cikk (2) bekezdését és a XXX. cikk (1) bekezdését.
[17] Az indítványozók az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésének a sérelmét két okból is fennállónak látták.
[18] Egyrészt a visszamenőleges hatályú jogalkotás tilalmába ütközőnek tekintették a Tv.-t azért, mert a 2014. évi tevékenység után utólag állapított meg hozzájárulás fizetési kötelezettséget. A Tv. 2015. február 1-jén lépett hatályba, de a hozzájárulást korábbi, a 2014-es évben kifejtett tevékenység alapján rendelte megfizetni. Másrészt álláspontjuk szerint a Tv. sérti a kellő felkészülési idő alaptörvényi követelményét is, mert úgy határoz meg adókedvezményt, hogy arra (annak az igénybe vételére) az adózók előzetesen nem tudtak felkészülni. A panaszosok közelebbről a Tv. 6. § (6) bekezdésében foglalt azon adókedvezményt kifogásolták, ami a 2014-ben végrehajtott beruházásokhoz kapcsolódik. Azzal érveltek, hogy 2015-ben, a hozzájárulás bevezetésének az adóévében, már nem tudták utólagosan az üzleti, beruházási döntéseiket az adókedvezmény szabályhoz igazítani. Álláspontjuk szerint a kellő felkészülési idő alaptörvényi követelménye azt is magában foglalja, hogy a gazdasági illetve piaci környezet változásainak a figyelembe vételéhez szükséges idő is az érintettek rendelkezésére álljon.
[19] Az indítványozók a nemzetközi joggal is ellentétesnek ítélték a Tv. szabályozását. Nézetük szerint a Tv. olyan új adót vezetett be, amely ellentétes a 2008/118/EK Irányelv (Jövedéki Adó Irányelv) és a 2006/112/EK Irányelv (HÉA Irányelv) rendelkezéseivel és ezeken keresztül az EUMSZ 4. cikk (3) bekezdése harmadik mondatában foglalt – a tagállamok lojalitását előíró – rendelkezéssel. A panaszosok azt kifogásolták, hogy a Tv. hozzáadottérték-adót hozott létre, ami sérti a közösségi adózási szabályokat, veszélyezteti az Európai Unió célkitűzéseit, az EUMSZ hivatkozott cikkében foglalt lojalitási klauzulát.
[20] Véleményük szerint a Tv. speciális célú egyéb közvetett adót vezetett be, ami sérti a jövedéki adó és a hozzáadottérték-adó esetén alkalmazandó közösségi jogot. Az indítványozók részletesen indokolták azt, hogy a Tv. miért és mennyiben sérti az Európai Unió dohánytermékekre vonatkozó jövedéki adó és hozzáadottérték-adó szabályait. E körben egyrészt azt kifogásolták, hogy a Tv. a teljes nettó árbevételt és nem a jövedéki termék értékesítéséből származó árbevételt adóztatja. Másrészt azt sérelmezték, hogy a 2014. évi értékesítés után rendeli el az adófizetést a Tv., nem pedig a dohánytermékek tényleges szabad forgalomba bocsátását követően. Ez tóbbival összefüggésben hivatkoztak arra, hogy az Európai Unió irányadó joga alapján a szabad forgalomba bocsátás után lehet jövedéki adót bevezetni. A panaszosok azt is kifogásolták továbbá, hogy a Tv. által bevezetett adó progresszív, ami szerintük ellentétes a jövedéki adóztatás szerkezetével. Hivatkoztak arra, hogy tételes jövedéki adó a jövedéki termék „egységére” vethető ki, illetve arra, hogy az arányos (ad valorem) jövedéki adót a súlyozott kiskereskedelmi értékesítési átlagár alapján kell kiszámítani.
[21] Az indítványozók a Tv. visszamenőleges hatálya miatt sérülni látták a Jövedéki Adó Irányelv 7. cikkét valamint a 2011/64/EU Irányelv 15. cikkének a szabad árképzésre vonatkozó rendelkezését is. A panaszosok a HÉA irányelv 401. cikkének a sérelmére is hivatkoztak. Azt kifogásolták, hogy a Tv.-el bevezetett hozzájárulás és a további különadók együttesen hozzáadottérték-típusú szabályozás kialakítását jelentik, továbbá, hogy a hozzájárulás adóalapja megegyezik a hozzadottérték adó adóalapjával.
[22] 2. Az Alaptörvény 37. cikkének (4) bekezdése alapján mindaddig, amíg az államadósság a teljes hazai össztermék felét meghaladja, az Alkotmánybíróság az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés b)–e) pontjában foglalt hatáskörében a központi költségvetésről, a központi költségvetés végrehajtásáról, a központi adónemekről, az illetékekről és járulékokról, a vámokról, valamint a helyi adók központi feltételeiről szóló törvények Alaptörvénnyel való összhangját kizárólag az élethez és az emberi méltósághoz való joggal, a személyes adatok védelméhez való joggal, a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához való joggal vagy a magyar állampolgársághoz kapcsolódó jogokkal összefüggésben vizsgálhatja felül, és ezek sérelme miatt semmisítheti meg. Az Alkotmánybíróság az e tárgykörbe tartozó törvényeket is korlátozás nélkül jogosult megsemmisíteni, akkor, ha a törvény megalkotására és kihirdetésére vonatkozó, az Alaptörvényben foglalt eljárási követelmények nem teljesültek.
[23] Az Alkotmánybíróság hatáskörét korlátozó fenti alaptörvényi rendelkezés irányadó az indítványozók által felhívott Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés c) pontjában és az Abtv. 26. § (2) bekezdésében foglalt alkotmányjogi panasz hatáskör esetében is.
[24] A Tv. 1. § (2) bekezdése rögzíti azt, hogy az egészségügyi hozzájárulásból befolyó összeg a központi költségvetés bevétele, amely kizárólag az államháztartás egészségügyi alrendszerének finanszírozására fordítható. A Magyarország 2015. évi központi költségvetéséről szóló 2014. évi C. törvény az Egészségbiztosítási Alap költségvetését szabályozó LXXII. fejezetén belül az egészségbiztosítási ellátások fedezetéül szolgáló bevételek között tartalmazza a dohányipari vállalkozások 2015. évi egészségügyi hozzájárulását.
[25] Az indítványozók indítványukban a Tv. kifogásolt szabályozását törvényi úton bevezetett sávosan progresszív adónak tekintették. Az adó alapjával és annak mértékével továbbá a Tv. 6. § (6) bekezdésében szabályozott adókötelezettséget csökkentő kedvezmény szabállyal összefüggésben állították az Alaptörvény indítványban felhívott rendelkezéseinek a sérelmét. A panaszosok a nemzetközi joggal fennálló ellentét körében is azt kifogásolták, hogy a Tv. egy új, „hozzáadottérték-adónak minősíthető” adót vezetett be, és azt adóként tekintették ellentétesnek az Európai Unió indítványban megjelölt adózási irányelveivel, továbbá az EUMSZ felhívott cikkével.
[26] A vizsgált esetben – az indítványozók által sem vitatottan – tehát olyan törvény képezi a közvetlen alkotmányjogi panasz tárgyát, amely törvényi szinten központi adót szabályoz, és amelyből származó adóbevétel a központi költségvetés bevétele. Ezért az Alkotmánybíróság kizárólag abban az esetben vizsgálhatja érdemben a Tv. alkotmányosságát, ha az indítványozók megjelölik azt, hogy az Alaptörvény 37. cikk (4) bekezdésében biztosított alaptörvényi rendelkezések közül melyik őket megillető alaptörvényi rendelkezés alapján és milyen indokkal tartják felülvizsgálhatónak azt.
[27] Az indítvány tartalma alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítványozók nem vették tekintetbe azt, hogy a Tv. az Alaptörvény 37. cikkének (4) bekezdésében foglalt hatásköri korlátozás alatt áll. Ebből következően önálló indokolást nem adtak elő arra nézve, hogy az Alaptörvény 37. cikk (4) bekezdésében biztosított alaptörvényi rendelkezések közül konkrétan melyik az a jogi személyiségű gazdasági társaság indítványozókat megillető alaptörvényi rendelkezés, aminek az állított sérelme megalapozhatja az Alkotmánybíróság korlátozott hatáskörben történő eljárását.
[28] Az Alkotmánybíróság ugyanakkor az indítvány tartalma alapján azt is észlelte, hogy az indítványozók az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésén keresztül hivatkoztak az „általános méltóság” sérelmére továbbá a II. cikkel összefüggésben a „méltóság” sérelmét is állították. Az Alkotmánybíróság a vizsgált ügyben rámutat arra, hogy az Abtv. 26. § (1) bekezdésének a) pontjában foglalt törvényi feltétel, amelynek alapján a panaszosnak az Alaptörvényben biztosított jogának a sérelmét kell állítani, a közvetlen panasz esetében is irányadó. Figyelemmel arra, hogy a Tv. az Alaptörvény 37. cikkének (4) bekezdése alapján hatásköri korlátozás alatt áll, az indítványozók által felhívott Alaptörvényben biztosított jognak egyben a 37. cikk (4) bekezdésében is szerepelnie kell. Az Alkotmánybíróság a jelen ügyben rámutat továbbá arra is, hogy az Alaptörvény I. cikk (4) bekezdése alapján is, kizárólag olyan Alaptörvényben foglalt jog sérelmére hivatkozhatnak az indítványozók, amely őket, mint jogi személyiségű gazdasági társaságokat megilletheti. Az Alkotmánybíróság irányadó gyakorlata értelmében a jogi személynek alapvetően nincs a természetes személyeket megillető emberi méltósága (az emberi méltóság alapjogából eredő, a természetes személyeket megillető általános cselekvési szabadsága), ezért a vizsgált esetben sem hivatkozhat a jogi személy-indítványozó az emberi méltóság sérelmére. Hasonlóan foglalt állást az Alkotmánybíróság a 3001/2013. (I. 15.) AB végzésében, Indokolás [6], és a 26/2013. (X. 4.) AB határozatában, Indokolás [180]. Az Alkotmánybíróság az indítványozóknak az „általános méltóság” sérelmét állító érveihez kapcsolódóan megjegyzi továbbá azt is, hogy az Alaptörvény II. cikke nem a jogi személyek „általános méltóságáról”, hanem a természetes személyeknek az élethez és az emberi méltósághoz való alapjogáról rendelkezik. A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság a jelen ügyben azt állapította meg, hogy az Alaptörvény 37. cikk (4) bekezdése alapján nincs hatásköre az indítvány elbírálására. Az Alkotmánybíróság a kifejtettek alapján – az Abtv. 47. § (1) bekezdése és az Ügyrend 5. § (1) bekezdése alapján eljárva – az alkotmányjogi panaszt az Abtv. 26 § (1) bekezdésének a) pontja továbbá az 56. § (2) és (3) bekezdése, valamint az Ügyrend 30. § (2) bekezdésének f) és h) pontjai alapján visszautasította.
Dr. Sulyok Tamás s. k.,
tanácsvezető,
előadó alkotmánybíró
. |
Dr. Balsai István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Juhász Imre s. k.,
alkotmánybíró | Dr. Czine Ágnes s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró |
. |