Ügyszám: 381/E/1993
.
.
Előadó alkotmánybíró: Sólyom László Dr.
Az indítvány lényege:

A határozat száma: 28/1994. (V. 20.) AB határozat

ABH oldalszáma: 1994/134
.
A határozat kelte: Budapest, 05/17/1994
.
.
A határozat szövege:
.
A határozat szövege:
                   A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

    Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenessége utólagos
    vizsgálatára,    valamint     mulasztásban     megnyilvánuló
    alkotmányellenesség   megszüntetésére   irányuló   indítvány
    tárgyában  -  Dr.  Ádám  Antal  és  Dr.  Tersztyánszky  Ödön
    alkotmánybíró különvéleményével - meghozta a következő

                           határozatot :

    1. Az  Alkotmánybíróság megállapítja,  hogy az Alkotmány 18.
    §-ában megállapított,  az egészséges környezethez való jog a
    Magyar  Köztársaságnak  azt  a  kötelezettségét  is  magában
    foglalja, hogy  az állam  a természetvédelem jogszabályokkal
    biztosított szintjét  nem csökkentheti,  kivéve, ha  ez  más
    alapjog    vagy     alkotmányos    érték    érvényesítéséhez
    elkerülhetetlen. A  védelmi szint  csökkentésének mértéke az
    elérni kívánt célhoz képest ekkor sem lehet aránytalan.

    2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a szövetkezetekről
    szóló 1992.  évi I. törvény hatálybalépéséről és az átmeneti
    szabályokról szóló  1992. évi II. törvény 15. § (1) bekezdés
    i)   pontjában   az   "erdő"   művelési   ág   felvétele   a
    természetvédelmi   hatóság    hozzájárulásával   kijelölhető
    termőföldek művelési  ágainak felsorolásába; továbbá a 15. §
    (4)  bekezdése  alkotmányellenes,  ezért  e  rendelkezéseket
    hatálybalépésük napjára visszamenően megsemmisíti.

    Az 1992.  évi II.  törvény 15.  § (1)  bekezdés i) pontja az
    alábbi szöveggel marad hatályban:

    [A  13.   §  (2)   bekezdésének  a),   b)  és  d)  pontjában
    meghatározott  földeket   a  14.   §-ban   meghatározottakon
    túlmenően úgy kell kijelölni, hogy]
    "i) a  - lakott  tanyákhoz tartozó  termőföldek kivételével,
    melyek    kijelöléséhez     a    természetvédelmi    hatóság
    hozzájárulása szükséges - nemzeti park, nemzetközi egyezmény
    hatálya alá  tartozó és a fokozottan védett terület, továbbá
    - szántó,  gyümölcsös, kert,  szőlő  művelési  ágba  tartozó
    termőföldek   kivételével,    amelynek    kijelöléséhez    a
    természetvédelmi hatóság  hozzájárulása  szükséges  -  egyéb
    védett természeti terület ne kerüljön bele."

    3. Az  Alkotmánybíróság megállapítja,  hogy a földrendező és
    földkiadó bizottságokról  szóló 1993.  évi II. törvény 13. §
    (7)  bekezdésének  4.  pontja  alkotmányellenes;  ezért  azt
    hatálybalépésének       időpontjára        visszamenőlegesen
    megsemmisíti.

    4.   Az   Alkotmánybíróság   megállapítja,   hogy   mindazon
    természetvédelmi oltalom  alatt álló  és védelemre tervezett
    területek tekintetében, amelyekre nézve e határozat 2. és 3.
    pontjának rendelkezései  nem eredményezik a természetvédelem
    eredeti szintjének  helyreállását, az  állami tulajdonba  és
    természetvédelmi  szervek   kezelésébe  vételükre  vonatkozó
    szabályozás hiánya,  illetve - ahol ez lehetséges - az azzal
    azonos  szintű   védelmet  eredményező   szabályozás  hiánya
    alkotmányellenes    helyzetet    idéz    elő.    Ezért    az
    Alkotmánybíróság felhívja  az Országgyűlést, hogy jogalkotói
    feladatának 1994. november 30-áig tegyen eleget.

    Az Alkotmánybíróság  ezt a  határozatát a  Magyar Közlönyben
    közzéteszi.
                              Indokolás

                                   I.

      Az indítványozó a földrendező bizottságokról szóló 1993. évi
      II.   törvény    13.    §    (7)    bekezdés    4.    pontja
      alkotmányellenességének  megállapítását  és  megsemmisítését
      kérte.  Ez   a  rendelkezés   hatályon  kívül   helyezte   a
      szövetkezetekről    szóló     1992.    évi     I.    törvény
      hatálybalépéséről és  az átmeneti  szabályokról szóló  1992.
      évi  II.  törvény  19.  §-át,  amely  a  termelőszövetkezeti
      használatban  lévő   védett  természeti   területek   állami
      tulajdonba és  a természetvédelmi  szervek kezelésébe adását
      írta elő.  Az indítványozó szerint ezzel a védett természeti
      területek    állami     tulajdonbavételének     szabályozása
      tekintetében alkotmányellenes  joghézag, egyébként  pedig az
      Alkotmány  70/D.   §-ába  ütköző   alkotmányellenes  állapot
      alakult   ki,    mivel   a   védett   természeti   területek
      magántulajdonba, illetve szövetkezeti kezelésbe adása védett
      természeti  területek   feldarabolásához  és   a  természeti
      értékek pusztulásához  vezet. Ezért kérte az indítványozó az
      érintett  védett   területek  állami   tulajdonba   vételére
      vonatkozó   jogalkotói    feladat    elmulasztásában    álló
      alkotmányellenesség   megállapítását,    és   a    jogalkotó
      felhívását e feladat teljesítésére.

                                  II.

      1. A támadott jogszabály és jogi környezete a következő:

      -  A   szövetkezetekről   szóló   1992.   évi   I.   törvény
      hatálybalépéséről és  az átmeneti  szabályokról szóló  1992.
      évi II.  törvény (a  továbbiakban Ámt.)  eredeti 15.  §-a  a
      mezőgazdasági szövetkezet közös használatban álló, továbbá a
      tulajdonába került védett és védelemre tervezett területeket

      - bizonyos  mezőgazdaságilag művelt  területekre  vonatkozó,
      engedélyköteles  kivételekkel   -   kivette   a   részarány-
      földtulajdonosok   tulajdonának   elkülönítésére   szolgáló,
      valamint az  1991. évi XXV. törvény (a kárpótlási törvény, a
      továbbiakban   Kpt.)   értelmében   magántulajdonba   adásra
      kijelölhető területek közül. A 19. § szerint ezeket a védett
      területeket állami  tulajdonba és  természetvédelmi  szervek
      kezelésébe kell  adni; a  szövetkezeti tulajdonért csereföld
      vagy pénzbeni kártalanítás jár.

      Az Ámt. arra a rendelkezésre épült, amelyet a Kpt. 18. §-a a
      kárpótlásra  és   a  szövetkezeti   tagok  és  alkalmazottak
      földtulajdonhoz juttatására szolgáló földalapok kijelölésére
      már előírt.  Eszerint a kiadásra kerülő termőföldet a védett
      természeti területen  kívül  kell  kijelölni.  Ha  a  védett
      természeti területen  kívül rendelkezésre  álló terület  nem
      elegendő -  a nemzeti park, a nemzetközi egyezmények hatálya
      alá tartozó  és a fokozottan védett területek kivételével -,
      a szövetkezet  tulajdonában lévő  szántó, kert,  gyümölcsös,
      szőlő  és  erdő  művelési  ágba  tartozó  védett  természeti
      terület is  kijelölhető. A  kijelöléshez a  természetvédelmi
      hatóságnak hozzá  kell  járulnia.  Ezek  a  rendelkezések  a
      védelemre tervezett  területekre is  alkalmazandók. Az  Ámt.
      ezt a  védelmet kiterjesztette  a mezőgazdasági  szövetkezet
      közös  használatában   álló  földekre,   s  ezzel  együtt  a
      részarány-földtulajdonosok tulajdonának  elkülönítésére (13.
      §  (3)   bekezdés);  másrészt   az  engedéllyel  kijelölhető
      területek közül  az erdő  művelési ágba  tartozókat  kivette
      (15. § (1) bekezdés i) pont).

      - Az  Ámt. módosítása  (1992. évi  L. törvény  4. §-a) 1992.
      júniusában már  enyhít a  védelmen azáltal,  hogy  bővíti  a
      kivételeket: a  kivételesen kijelölhető, megművelt területek
      közé az  erdőt is  beveszi, továbbá  miniszteri  engedéllyel
      nemzeti  park   és  tervezett  nemzeti  park  területére  is
      engedélyezi a  részarány-földtulajdonosok tulajdonában  álló
      földek természetbeni  kijelölését. Nem jelölhető ki továbbra
      sem  a   nemzetközi  egyezménnyel  és  a  fokozottan  védett
      terület. (15.  § új  (1) bekezdés  i) pont,  új (4)  és  (5)
      bekezdés.) Az (5) bekezdés szerint ezek közül a továbbra sem
      kijelölhető területek közül az állami tulajdonban álló részt
      a  szövetkezeti   használatból  a  természetvédelmi  hatóság
      kezelésébe kell adni.

      Ez a  módosítás  homályossá  tette  a  15.  §  és  a  19.  §
      viszonyát. A  15. §  új (5)  bekezdése úgy  is értelmezhető,
      hogy az  állami tulajdonú földekre nézve végrehajtja a 19. §
      rendelkezését (az  állami tulajdoni  részaránynak  a  védett
      területekre  való   természetbeni  rátelepítésével  és  ezek
      természetvédelmi hatóság  kezelésébe  adásával).  Kifejezett
      módosítás híján a tsz-tulajdonban és a részaránytulajdonosok
      tulajdonában álló  védett területekre továbbra is vonatkozik
      a 19. § szerinti állami tulajdonba és kezelésbe vétel.

      - A  földrendező bizottságokról  szóló 1993. évi II. törvény
      (1993. január,  a továbbiakban:  Fbt.) 13. § (7) bekezdés 4.
      pontja az  Ámt. 19.  §-át hatályon  kívül helyezte. Mivel ez
      nem érintette  a 15. §-t, az állami tulajdonban lévő, ki nem
      jelölhető területeken  továbbra  is  megszüntetendő  a  tsz-
      használat;  a   tsz-tulajdonban  álló   nemzetközileg   vagy
      fokozottan  védett  területet  viszont  egyértelműen  a  tsz
      használja továbbra is; a tsz használatában álló egyéb védett
      és védelemre  tervezett területet  pedig ki  lehet jelölni a
      részaránytulajdonosok tulajdonának elkülönítésére, illetve -
      a nemzeti park területét kivéve - magántulajdonba adásra.

      Bár  az   Ámt.  eredeti  rendezéséhez  képest  már  az  Ámt.
      módosítása jelentősen  könnyített a  védelem  szigorán  (még
      akkor  is,  ha  a  legszigorúbban  védett  állami  tulajdonú
      területeket  kimentette);   az  eredeti  koncepciót,  minden
      védett terület  állami tulajdonba  és kezelésbe  vételét,  a
      Fbt. vonta vissza.

      2. Az  indítvány az  Fbt. 13.  § (7)  bekezdés 4.  pontjának
      alkotmányossági vizsgálatára  irányul. Az Alkotmánybíróság a
      szoros  tárgyi   összefüggés  miatt  azonban  a  vizsgálatot
      kiterjesztette az  Ámt-t módosító 1992. évi L. törvény 4. §-
      ára, azaz  az  Ámt.  hatályos  15.  §  (1)  bekezdésének  i)
      pontjára és (4) bekezdésére is.

                                  III.

      1.  Az  Alkotmány  18.  §-a  szerint  a  Magyar  Köztársaság
      elismeri  és   érvényesíti  mindenki   jogát  az  egészséges
      környezethez. A  70/D. §  (2) bekezdése értelmében a "lehető
      legmagasabb szintű  testi és  lelki egészséghez" való emberi
      jogot (70/D.  § (1)  bekezdés) a Magyar Köztársaság - többek
      közt -  az épített  és a  természetes  környezet  védelmével
      valósítja meg.

      Az   Alkotmánybíróság    a   996/G/1990.   AB   határozatban
      megállapította,  hogy   a  fenti   alkotmányi  rendelkezések
      alapján az állam köteles az egészséges környezethez való jog
      megvalósítását szolgáló sajátos intézmények kialakítására és
      működtetésére. Megállapította  továbbá, hogy  sem  a  18.  §
      szóhasználata (az  "egészséges környezethez"  való jog), sem
      az állami környezetvédelmi feladat beágyazása az egészséghez
      való jog  megvalósításának eszközei  közé  nem  értelmezhető
      környezethez   való    jog   korlátozásaként.    Az    állam
      kötelességeinek magukban  kell foglalniok az élet természeti
      alapjainak védelmét,  és ki kell terjedniük a véges javakkal
      való  gazdálkodás  intézményeinek  kiépítésére.  (ABH  1993,
      533,535.)

      A 64/1991.  (XII. 17.)  AB határozat  az alapjogok objektív,
      intézményes védelmével kapcsolatban megállapítja, hogy ennek
      köre túlmehet  azon a  védelmen, amelyet  ugyanazon  alapjog
      alanyi  jogként   nyújt.  Ez  az  objektív  védelem  nemcsak
      szélesebb, de  minőségileg is  más, mint  az  egyéni  alanyi
      jogok   védelmének   összeadása.   Az   élethez   való   jog
      vonatkozásában például  az állam  objektív, intézményvédelmi
      kötelessége az  emberi életre  általában -  az emberi életre
      mint értékre  - is  kiterjed; s  ebbe beletartozik a jövendő
      generációk  életfeltételeinek  biztosítása  is.  (ABH  1991,
      297,303.)

      2. A környezethez való jogot az alanyi jogokhoz való sajátos
      viszonya, valamint  sajátos tárgya  különbözteti meg  mind a
      többi   alapjogtól,    mind   az    alkotmányban    kitűzött
      feladatoktól.

      a) A  környezethez való  jog jelenlegi formájában nem alanyi
      alapjog,  de   nem  is  pusztán  alkotmányos  feladat,  vagy
      államcél, amelynek megvalósítási eszközeit az állam szabadon
      választhatja meg.

      A  környezethez   való  jog   köztudottan  nem  sorolható  a
      klasszikus,   védelmi    jellegű   alapjogok   közé,   hanem
      úgynevezett harmadik  generációs alkotmányos  jog,  amelynek
      jellege még  vitatott, s  amelyet  még  csak  kevés  kortárs
      alkotmány tartalmaz.  Ez a  jog ugyanakkor  nem  is  pusztán
      alkotmányban kitűzött  feladat vagy államcél. A környezethez
      való jogot  az Alkotmány  "jog"-nak nevezi,  s  az  állam  e
      minőségében "ismeri  el" és "érvényesíti", éppen úgy, mint a
      8.  §   (1)  bekezdése  szerint  az  ember  sérthetetlen  és
      elidegeníthetetlen alapvető  jogait; míg  az államcélokat és
      feladatokat   a    Magyar   Köztársaság   -   az   Alkotmány
      szóhasználata szerint  -  "védi".  "elismeri",  "támogatja",
      "tiszteletben tartja",  anélkül hogy jognak minősítené őket.
      Az ún.  alkotmányi feladatok  vagy államcélok  elsősorban az
      Alkotmányban meghatározott  egyes alapjogok érvényesítése és
      állami védelme útján valósulnak meg. A környezethez való jog
      államcélkénti  felfogása   esetén  nem   lehetne   azt   más
      alapjogokkal ahhoz  hasonlóan  kitölteni,  ahogy  például  a
      piacgazdaság mint államcél tartalmát számos alapjog alkotja.
      (Lásd  a  21/1994.  (IV.  16.)  AB  határozatot,  ABK  1994.
      április, 169, 170.)

      b) A  környezethez való  jog nem  hasonlítható  a  szociális
      jogokhoz sem.  Noha ezekből  elsősorban az állam kötelessége
      folyik a  megfelelő  -  szociálpolitikai,  munkahelyteremtő,
      kulturális  és   oktatási  intézményeket  létrehozó  stb.  -
      intézkedésekre, eme  állami kötelességek  és az alanyi jogok
      között szoros  és kiterjedt kapcsolat van. A szociális jogok
      megvalósítása a megfelelő intézmények létrehozása mellett az
      igénybevételükkel kapcsolatos  alanyi jogok  révén történik,
      amelyeket a  törvényhozásnak kell meghatároznia. Kivételesen
      maguknak az  alkotmányba felvett egyes szociális jogoknak is
      van közvetlenül alanyi jogi oldala.

      c)  Mindebből   következik,  hogy   bár  a  szociális  jogok
      "mindenkit" vagy legalábbis minden állampolgárt megilletnek,
      megvalósításuk során  az  érvényesítésüket  szolgáló  alanyi
      jogok   konkrét    jogosultjai   meghatározhatók.   Még   az
      Alkotmányban  meghatározott   komplex  intézmények  (például
      "piacgazdaság") megvalósítására kötelező államcélok esetében
      is  így   van  ez.   Itt  az  államcélt  megvalósító  alanyi
      alapjogoknak vannak  jogosultjai. Mind  az alanyi alapjogok,
      mindpedig a  másodlagosan megadott  alanyi  jogok  az  állam
      alkotmányos kötelezettsége  alapján  létrehozott  szociális,
      kulturális  stb.   intézmények  igénybevételére,   az  adott
      alkotmányi feladat, illetőleg szociális jog megvalósításának
      szükségszerű eszközei;  az állami  intézménygaranciák és  az
      alanyi jogok egymás hasonló súlyú kiegészítői.

      3.  A   környezetvédelemhez  való  jog  mindezekkel  szemben
      elsősorban önállósult  és önmagában  vett  intézményvédelem,
      azaz  olyan   sajátos   alapjog,   amelynek   az   objektív,
      intézményvédelmi   oldala   túlnyomó   és   meghatározó.   A
      környezethez való  jog az állam környezetvédelemre vonatkozó
      kötelességei teljesítésének  garanciáit emeli  az  alapjogok
      szintjére,   beleértve    a    környezet    elért    védelme
      korlátozhatóságának  feltételeit   is.  E  jog  sajátosságai
      folytán mindazokat  a feladatokat,  amelyeket másutt  alanyi
      jogok  védelmével   teljesít  az   állam,  itt  törvényi  és
      szervezeti garanciák nyújtásával kell ellátnia.

      a) A  környezethez való  jog érvényesítéséhez  természetesen
      alanyi jogokat  is  kell  alapítania  a  törvényhozónak,  de
      ezekre  az   jellemző,  hogy  többnyire  csupán  közvetetten
      függnek össze  a  környezetvédelemmel.  A  környezeti  károk
      megtérítésére szóló polgári jogi igény közvetlenül például a
      tulajdonjog  sérelmét   orvosolhatja.  Vannak   kifejezetten
      környezetvédelmi vonatkozású  alanyi jogok  is, ezek viszont
      elsősorban eljárási jellegűek, mint amilyen az engedélyezési
      eljárásban  való   részvétel  joga.   A  környezetvédelemben
      használatos   alanyi    jogok   többsége    nem    sajátosan
      környezetvédelmi célt  szolgál, hanem  többek között  erre a
      célra  is  használható,  mind  például  a  kárral  fenyegető
      magatartástól való  eltiltásra irányuló  polgári jogi igény,
      vagy a közérdekű adatok megismeréséhez való alkotmányos jog.

      A legszorosabb  kapcsolat az élethez való joggal áll fenn: a
      környezethez  való   jog  valójában   az  élethez  való  jog
      objektív, intézményvédelmi  oldalának egyik része: az emberi
      élet természeti  alapjainak fenntartására  vonatkozó  állami
      kötelességet  nevesíti   külön  alkotmányos   "jogként".  Az
      Alkotmány 18.  § hiányában a környezetvédelemmel kapcsolatos
      állami   kötelezettségek    kiterjesztő   értelmezéssel   az
      Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből is levezethetők lennének.

      A környezethez  való jog  önálló kimondása  azonban az állam
      objektív   életvédelmi    kötelezettségéből   -    egyébként
      szükségszerűen adódó  - következményeknek  külön alkotmányos
      súlyt  ad.   Ezek   az   objektív   állami   kötelezettségek
      szélesebbek az  élethez való  alanyi jogok  összességénél. A
      környezethez való  jog formailag  is eloldja őket az élethez
      való alanyi  jogtól, s  ezzel megkönnyíti,  hogy  ez  a  jog
      további, más  gyökerű, a  feladat megvalósításához szükséges
      állami   kötelezettségeket    magába    fogadjon,    továbbá
      megkönnyíti   a    környezetvédelem   sajátosságához    való
      alkalmazásukat is.

      A környezethez  való jog  sajátossága abban áll, hogy alanya
      valójában az "emberiség" és a "természet" lehetne.

      Ezt a  problémát szemléletesen jelzik mindazok a törekvések,
      amelyek a "természetnek", vagy képviseletében az állatoknak,
      növényeknek stb.  "jogokat" kívánnak  adni, vagy  "a meg nem
      született generációk  jogairól" beszélnek. E képes beszéd és
      az ilyen  jogi konstrukciók  azonban nem  szükségesek ahhoz,
      hogy  a   "természettel"  vagy   a  "a   jelen  és   jövendő
      emberiséggel"  szembeni  jogi  kötelességek  megállapíthatók
      legyenek.

      b) Az  Alkotmányban  biztosított  környezethez  való  jog  a
      környezet  védelmére   és  az   élet  természeti   alapjának
      fenntartására  vonatkozó  állami  kötelességet  jelenti.  Az
      egyedi alanyi jogok ezidőszerint e jog megvalósításában csak
      mellékesek; szerepük például mennyiségileg is elhanyagolható
      ahhoz  képest,  amit  az  alanyi  jogok  a  szociális  jogok
      megvalósításában  játszanak.   Itt  tehát  az  alanyi  jogok
      feladatát is  jogalkotási és szervezési garanciákkal kell az
      államnak pótolnia.  Ezért a  jogalkotás garanciális  szerepe
      nem egyszerűen  csupán fontosabb a környezetvédelemben, mint
      az   olyan    alkotmányos   jogoknál,    ahol   a    bíróság
      (alkotmánybíróság)  közvetlen   alapjogvédelmet  adhat  vagy
      alanyi jogi  igényeket ismerhet  el, hanem  -  a  dogmatikai
      lehetőségek határai  közt  -  mindazokat  a  garanciákat  is
      nyújtania kell,  amelyeket az  Alkotmány egyébként az alanyi
      jogok tekintetében biztosít.

      c) Ezért  a környezethez  való  jog  intézményes  védelmének
      mértéke nem  tetszőleges. A  védelem szintjét a környezethez
      való  jog   fenti  dogmatikai  sajátosságain  kívül  döntően
      befolyásolja  a   környezetvédelem  tárgya   is:   az   élet
      természeti alapjainak  véges volta  és  a  természeti  károk
      jelentős részének  visszafordíthatatlansága, s  végül  az  a
      tény,  hogy   mindezek  az   emberi   élet   fennmaradásának
      feltételei. A  környezethez való  jog az emberi élethez való
      jog érvényesülésének  fizikai feltételeit biztosítja. Mindez
      a  környezethez   való  jog  jogalkotással  való  védelmének
      különös, más  jogokéhoz  képest  fokozottan  szigorú  voltát
      követeli meg.

                                  IV.

      A   környezethez    való   jog   tárgyából   és   dogmatikai
      sajátosságából  az   következik,  hogy   a  természetvédelem
      jogszabályokkal   biztosított    szintjét   az   állam   nem
      csökkentheti, kivéve,  ha ez  más alkotmányos jog vagy érték
      érvényesítéséhez   elkerülhetetlen.    A    védelmi    szint
      csökkentésének mértéke  az elérni kívánt célhoz képest ekkor
      sem lehet aránytalan.

      1. Az  Alkotmánybíróság  gyakorlata  szerint  az  alkotmányi
      feladatok és  a szociális  jogok megvalósítása  eszközei  és
      mértéke tekintetében a jogalkotó viszonylag nagy szabadságot
      élvez.  Alkotmányossági   probléma  abban   a   határesetben
      keletkezhet, ha  az állam  beavatkozása, vagy - gyakrabban -
      az  állam   mulasztása  az   Alkotmányban   előírt   feladat
      teljesítését, vagy  valamely védett  intézmény illetőleg jog
      megvalósulását nyilvánvalóan lehetetlenné teszi; e minimális
      követelmény felett  azonban -  más alapjog sérelmét kivéve -
      nincs alkotmányi  ismérv az  államcélt vagy  szociális jogot
      szolgáló jogszabályok alkotmányosságának minősítésére.

      A környezethez  való jog  e  tekintetben  is  különbözik  az
      alkotmányi  feladatoktól   és  a   szociális   jogoktól.   A
      996/G/1990.   AB    határozat   értelmében    az   állam   a
      környezetvédelem    elvi    alapjainak    és    módszereinek
      megválasztásában szabad, s szabad annak meghatározásában is,
      hogy a  környezethez való  jog tartalmát  adó sajátos állami
      kötelezettségből milyen  konkrét jogalkotási  és kormányzati
      teendők származnak. (ABH 1993, 535.) A környezethez való jog
      e  határozatban  megállapított  sajátosságaiból  következően
      azonban  az  állam  nem  élvez  szabadságot  abban,  hogy  a
      környezet  állapotát   romlani  engedje,   vagy   a   romlás
      kockázatát megengedje.

      A természetvédelemben  a védettség szükségességének objektív
      -   bizonyos    körben   nemzetközi   normákban   kötelezően
      megállapított -  ismérvei  vannak.  A  természetben  okozott
      károk    véges     javakat    pusztítanak,    sok    esetben
      jóvátehetetlenek,       a        védelem        elmulasztása
      visszafordíthatatlan  folyamatokat   indít  meg.   Emiatt  a
      környezetvédelemhez való  jog érvényesülésében  nem lehet  a
      gazdasági és  társadalmi körülményektől függő olyan minőségi
      és mennyiségi  hullámzást megengedni,  mint a  szociális  és
      kulturális  jogokéban,   ahol   a   körülmények   megkívánta
      megszorítások később  orvosolhatók. E  sajátosságok miatt  a
      környezethez  való   jog  védelmének   eszközei   között   a
      megelőzésnek elsőbbsége  van, hiszen  a visszafordíthatatlan
      károk utólagos  szankcionálása nem  tudja helyreállítani  az
      eredeti állapotot.  A környezethez  való  jog  érvényesítése
      alkotmányosan megköveteli  azt, hogy  az állam  - amíg  jogi
      védelem egyáltalán  szükséges -  az elért  védelmi  szinttől
      csakis olyan  feltételekkel léphessen  vissza, amikor alanyi
      alapjog korlátozásának  is helye  lenne. A környezethez való
      jog érvényesítése  a védelem  elért szintjének  fenntartásán
      belül azt  is megkívánja,  hogy az állam a preventív védelmi
      szabályoktól ne  lépjen vissza  a  szankciókkal  biztosított
      védelem felé. Ettől a követelménytől is csak elkerülhetetlen
      szükségesség esetén, és csak arányosan lehet eltérni.

      2. Az  Alkotmánybíróság megjegyzi,  hogy az adott jogvédelmi
      szint garantálásának az alanyi jogok vonatkozásában többféle
      módja ismeretes,  például a  szerzett jogok  védelme, vagy a
      bizalomvédelem. Ezeknek az Alkotmánybíróság gyakorlatában is
      számos példája van. Így a társadalmi szervek kezelői jogának
      - alkotmányos  - megszüntetése  nem hagyhatja  védtelenül  a
      korábbi jogosultakat (ABH 1992, 108.); csak a clausula rebus
      sic   stantibus    olyan   feltételeivel    lehet    korábbi
      szerződéseket  jogszabállyal   megváltoztatni,  amelyeket  a
      polgári bíróság  is elismerne  (ABH 1991, 153,157). Előzetes
      alanyi  jogosultság,   illetve  bárminemű   előzetes  állami
      kötelezettség nélkül,  csupán gazdaságpolitikai célból adott
      kedvezményeket  is   csak  akkor   lehet  rövid  határidővel
      szűkíteni vagy visszavonni, ha erre a jogszabály kibocsátása
      óta  eltelt   hosszabb  idő   alatt  bekövetkezett  jelentős
      változások kényszerítették az államot. Ilyen kényszer nélkül
      az   érintetteknek   hosszabb   alkalmazkodási   időt   kell
      biztosítani. (ABK  1994. február,  63,65.) Még  inkább áll a
      védelmi szint  garantálása a  környezethez való  jogra, ahol
      nem bizalomvédelemről,  hanem egy  sajátos alapjogból folyó,
      különleges  állami  kötelezettség  teljesítéséről  van  szó,
      olyan kötelezettségről,  amely az "általános alanyú" alapjog
      garanciáit azáltal  öleli fel,  hogy kötelezettségként teszi
      működőképessé őket.

      3.  Az   Alkotmánybíróság  külön  is  hangsúlyozza,  hogy  a
      védettségi status  quo biztosításának  kötelezettségét  -  a
      környezethez   való    jog   sajátosságai    alapján   -   a
      természetvédelemre nézve  állapította meg;  az tehát  a fent
      kifejtett különbségekre  is tekintettel  a szociális jogokra
      nem vonatkozik.

                                   V.

      1.  A   természetvédelmi  területek  használatára  vonatkozó
      garanciális szabályokat  - engedélyezési  kötelezettségeket,
      használati    tilalmakat     és    korlátozásokat     -    a
      természetvédelemről szóló  1982. évi 4. tvr. és végrehajtási
      szabályai állapították meg. A kisajátításról szóló 1976. évi
      24. tvr. 4. § (1) bekezdés l) pontja lehetővé teszi ingatlan
      kisajátítását  a  természetvédelem  céljára,  ha  a  védelem
      másként nem biztosítható.

      Az Ámt.  19. §-ának rendelkezése - amely szerint a 15. §-ban
      meghatározott,   természetvédelmi    és   természetvédelemre
      tervezett    területeket     állami    tulajdonba    és    a
      természetvédelmi  szervezetek   kezelésébe   kell   adni   -
      hatásában ezzel a kisajátítással egyenértékű. Az állam tehát
      a szükséges védelmet ezúton látta csak biztosíthatónak, s az
      Ámt-ben   meghatározott   védett   területek   kisajátítását
      kötelezővé tette.

      2. A  természetvédelmi célú  kisajátítás törvényi  alapjának
      megléte azonban nem jelenti azt, hogy védelmi kötelességének
      az állam ne tehetne más módon eleget.
      Az Alkotmány  18. §-ából  az a kötelezettség folyik, hogy az
      egyszer már  elért védelmi  színvonal ne csökkenjen. Elvileg
      lehetséges  az   is,   hogy   a   természetvédelmi   szervek
      kezeléséből ismét  magántulajdonosok  használatába  adják  a
      védett  területeket,  mint  ahogy  lehetséges  a  védett  és
      védelemre  tervezett   területek  magántulajdonban,  illetve
      magántulajdonosok kezelésében  hagyása  is;  mindezekben  az
      esetekben azonban  a használók kötelezettségeit úgy meg kell
      szigorítani, hogy  a  védelem  szintje  és  hatékonysága  ne
      csökkenjen. Az  Alkotmánybíróság rámutat, hogy a tilalmak és
      szankciók   szigorítása   nem   elegendő:   olyan   megelőző
      biztosítékok  is  kellenek,  amelyek  a  károkat  ugyanolyan
      valószínűséggel   kizárják,    mintha   a   terület   állami
      tulajdonban és természetvédelmi szerv kezelésében lenne. Azt
      is hangsúlyozza  az Alkotmánybíróság,  hogy a kisajátítás és
      természetvédelmi  szervek   kezelésébe  vétel   más  védelmi
      eszközökkel való  helyettesítésére annál  szűkebb  lehetőség
      van, minél  magasabb védelmi  fokozatba tartozik  az  illető
      terület. A nemzetközi egyezménnyel vagy a fokozottan védett,
      illetve  az   ilyen  védelemre   tervezett  természetvédelmi
      területek esetében például a szükséges megelőző biztosítékok
      oly mértékben  korlátozhatják  a  tulajdonos  használati  és
      rendelkezési jogosítványát,  illetve az  Európai Emberi Jogi
      Egyezményben biztosított  "a javak  békés  élvezetét",  hogy
      ezek a  korlátozások -  a polgári jogi tulajdonjog elvonása,
      azaz a  "klasszikus" kisajátítás  nélkül is  - alkotmányjogi
      értelemben a  tulajdon elvonásának  minősülhetnek,  s  adott
      esetben   csak   kártalanítás   ellenében   rendelhetők   el
      alkotmányosan. (A  polgári jogi  tulajdon és  az  alkotmányi
      tulajdonvédelem viszonyára  lásd a  64/1993. (XII.  22.)  AB
      határozatot, ABH 1993, 373, 379-382.)

      3.  Az   adott  esetben   azonban  anélkül   történt  meg  a
      visszalépés, hogy  a természetvédelmi  előírások  bármit  is
      változtak  volna.   Az  Ámt.  módosítása  és  a  földrendező
      bizottságokról  szóló  törvény  -  a  fent,  a  II.  pontban
      ismertetett   rendelkezésekkel    -    tehát    egyértelműen
      csökkentette a természetvédelmi területek védettségét.

      Az Alkotmánybíróság nem talált olyan elfogadható okot, amely
      a  környezethez   való  jog  korlátozásának  elkerülhetetlen
      szükségességét akárcsak  mérlegelhetővé tette  volna.  Az  a
      körülmény ugyanis,  amely a  védelmi szint csökkentésének az
      Ámt-ben  és   az  Fbt-ben  nyilvánvaló  indítéka  volt  -  a
      kijelölhető földterületek  kibővítése,  tekintettel  a  Kpt.
      alapján   megszerezhető    földtulajdonra   mutatkozó   nagy
      mennyiségű igényre,  valamint  a  részarány-földtulajdonosok
      természetbeni  kielégítésére  -,  nem  állítható  szembe  az
      államnak  a   természet  védelmére   vonatkozó   alkotmányos
      kötelességével.

      A  kárpótlás   nem  az   állam  alkotmányos  kötelezettségén
      nyugszik. Különösen  nincs az  államnak semmiféle alkotmányi
      kötöttsége  arra  nézve,  hogy  kárpótlásként  milyen  javak
      megszerzését  teszi   lehetővé.  Ugyanígy   nincs   senkinek
      semmiféle alkotmányos  joga arra,  hogy vételi  joggal élve,
      árverésen,  meghatározott   nagyságú  földet  szerezzen.  Az
      Alkotmánybíróság ismételten  rámutat arra, hogy a kárpótlási
      törvénynek  mindazon   rendelkezései,  amelyek  a  kárpótlás
      általános  mértékén   túlmenően   a   földtulajdon   eredeti
      állapotának  helyreállítását  célozták,  alkotmányellenesnek
      bizonyultak.  (ABH   1993,  131.)  Ugyanígy  a  szövetkezeti
      földtulajdon  magánkézbe   adásának  adott   módja  nem   az
      Alkotmányból következik,  s nem  indokolhatja a környezethez
      való alkotmányos jognak, s az ennek megfelelő állami védelmi
      kötelezettségnek   a    korlátozását.   A    tsz-tulajdonból
      magántulajdonhoz  jutottak   és  a   kárpótlásra  jogosultak
      tekintetében maga  Kpt. is számolt az igénybe vehető terület
      véges nagyságával.  Az Ámt. 22. §-a pedig arról rendelkezik,
      hogyan kell  eljárni, ha bármi okból nem áll rendelkezésre a
      részaránytulajdonost megillető AK-érték.

      Az Ámt.  19. §-a  az állami  tulajdonba és  természetvédelmi
      szervek  kezelésébe   vételt   minden   szövetkezeti   közös
      használatban  álló   védett  területre   nézve  szükségesnek
      ítélte,   függetlenül    a   tulajdonos    személyétől.   Az
      Alkotmánybíróság rámutat  arra, hogy a részaránytulajdonosok
      jogállása  sajátosságát   -  nevezetesen   azt,  hogy  az  ő
      esetükben a  tulajdonjog eleve  fennállt, s csupán az eszmei
      hányad   természetbeni    kijelöléséről   van    szó   -   a
      törvényhozásnak a tulajdon kijelölésénél, a védett területek
      kisajátításánál, vagy  a 19. §-nak megfelelő védelmi szintet
      biztosító szabályozásnál  lehet és  kell figyelembe  vennie.
      Ezek a  sajátosságok azonban  a természetvédelem  szintjének
      csökkentését éppúgy  nem indokolhatják, mint ahogy a védelem
      korábbi szintjének meghatározásánál is közömbösek voltak.

      Az indítvány  beérkezése után az Igazságügyi Minisztérium és
      a  Környezetvédelmi   és   Területfejlesztési   Minisztérium
      törvénytervezetet  készített,   amely  az  Ámt.  15.  §  (1)
      bekezdésének i)  pontja, valamint  a  (3)  bekezdés  szerint
      védett  és   védelemre  tervezett   területek  ismét  állami
      tulajdonba és  természetvédelmi szerv  kezelésébe  kerülését
      segíti  elő.   Noha  az   Országgyűlés  a   tervezet  sürgős
      tárgyalását elhatározta,  határozathozatalra az Országgyűlés
      megbízatásának lejárta miatt nem került sor.

      4. Az  Ámt. eredeti  15. és  19.  §-a  által  elért  védelmi
      szinthez képest  a 15.  §-nak az Ámt-t módosító 1992. évi L.
      törvény 4. §-a által meghatározott és kiegészített szövege a
      védelmet csökkentette:  a hatósági  engedéllyel a földalapba
      kijelölhető területek  felsorolásába az  erdőt is  felvette,
      valamint nemzeti  park és  tervezett nemzeti  park területén
      lévő  termőföldet   is  kijelölhetővé   tett.  Az  utóbbinak
      miniszteri engedélyhez  és feltételekhez  kötése nem  jelent
      olyan szigorítást, ami a visszalépést kiegyensúlyozná, mivel
      nem megy túl a természetvédelmi jogszabályok által már úgyis
      lehetővé tett  korlátokon, illetve  a puszta felhatalmazáson
      kívül  nem   tartalmaz  olyan  szempontot,  amely  szigorúbb
      feltételeket követelne meg.

      Az Ámt.  19. §-ában  biztosított védelmet,  amely szerint  a
      szövetkezeti használatban álló védett és védelemre tervezett
      területeket állami  tulajdonba és  természetvédelmi  szervek
      kezelésébe kell adni, az Fbt. 13. § (7) bekezdés 4. pontja -
      az állami  tulajdonban álló,  nemzetközi egyezmények hatálya
      alá tartozó  és fokozottan  védett vagy e védettségi formára
      tervezett területek kivételével - megszüntette.

      A természetvédelem  jogszabályban előírt  mértékének ezek  a
      csökkentései a  fent kifejtettek értelmében az Alkotmány 18.
      §-ában  és   a  70/D.   §   (2)   bekezdésében   biztosított
      környezethez való  jogba ütköznek. Ezért az Alkotmánybíróság
      e  rendelkezéseket   hatálybalépésük  napjára  visszamenőleg
      megsemmisítette.

      A visszamenőleges  hatályú megsemmisítést a természetvédelem
      érdeke követelte meg.

      5. Azok  a lezárt jogviszonyok, amelyek azáltal keletkeztek,
      hogy védett  területeket időközben  jogerősen a földalapokba
      kijelöltek és  esetenként magántulajdonba  adtak,  illetőleg
      magántulajdonként természetben  elkülönítettek, a visszaható
      hatályú megsemmisítésnek nem képezik akadályát. Ugyanakkor a
      visszaható hatályú megsemmisítés nem hat ki automatikusan az
      alkotmányellenes    rendelkezések     alapján    megszerzett
      tulajdonjogra,  vagy   a  tulajdoni   hányad   természetbeni
      kijelölésére.  Az   Alkotmánynak  megfelelő,  és  kötelezően
      elérendő védelmi  szint az,  amit az Ámt. 19. §-a eredetileg
      előírt. Ehhez  eddig is  a nem állami tulajdon kisajátításra
      lett  volna   szükség;  az   Ámt.  a  szövetkezeti  tulajdon
      kisajátítása ellenében  adandó  teljes  kártalanítás  módját
      részletezte csupán,  míg a  részaránytulajdonosokra a rendes
      kisajátítási szabályok vonatkoztak.

      Az    időközben     már    magántulajdonba    került    vagy
      magántulajdonként elkülönített védett és védelemre tervezett
      területek kisajátításának nincs alkotmányi akadálya.

      Az   eredetileg    az   állami    tulajdonba   vétellel   és
      természetvédelmi szervek  kezelésébe  adással  meghatározott
      védelmi  szint   helyreállításának  nem   a  kisajátítás  az
      egyetlen eszköze. Gyakorlatilag azonban az állami tulajdonba
      vétel elsősorban  az alacsonyabb  védelmi fokozatba  tartozó
      területek   tekintetében    pótolható    szigorú    megelőző
      korlátozásokkal és ellenőrzéssel.

      6. A  környezethez való  jog érvényesítése,  s ezen  belül a
      helyrehozhatatlan természeti károk megelőzése megköveteli az
      eredeti    védelmi    szint    helyreállítására    kötelező,
      ellentmondásmentes törvényi szabályozást.

      Az Ámt.  19. §-a  a védett  területek állami  tulajdonba  és
      természetvédelmi  hatósági   kezelésbe  adását   nem  csupán
      lehetővé, hanem kötelezővé tette, vagyis a kisajátítási tvr.
      azt  nem   pótolhatja.  Tekintettel   az  Ámt.   15.  §-ának
      módosítása  és   a  19.   §  hatályon  kívül  helyezése  óta
      bekövetkezett és  lezárt tulajdoni  változásokra, ma  már az
      alkotmányellenes   rendelkezések   visszamenőleges   hatályú
      megsemmisítése és  az Ámt. 19. § helyreállítása sem elegendő
      az eredeti  védelmi szint  eléréséhez, azaz az Alkotmány 18.
      §-ának  sérelme  megfelelő  jogalkotás  nélkül  továbbra  is
      fennáll. Az Alkotmánybíróság meghatározta a természetvédelmi
      törvényhozással  szembeni  alkotmányos  követelményeket,  és
      tisztázta azt  is, hogy  a védelmi szint helyreállításában a
      törvényhozó milyen  korlátok között nincs az eredeti védelmi
      eszközökhöz kötve.  Figyelemmel arra,  hogy a 19. § hatályon
      kívül  helyezése   következményeinek  orvoslására  tervezett
      törvényhozás  nem   az  eredeti   védelmi   szint   kötelező
      helyreállítását írja elő, és nem is vezet arra; továbbá hogy
      a   természetvédelem    szintjének   az    Ámt.   15.    §-a
      alkotmányellenes rendelkezései alapján előállott csökkenését
      is -  a tulajdonos  személyére tekintet  nélkül -  orvosolni
      kell,  az   Alkotmánybíróság  szükségesnek  ítélte,  hogy  a
      jogalkotót kifejezetten  felhívja az  Alkotmánynak megfelelő
      állapotot eredményező törvény megalkotására.
                             Dr. Sólyom László
                            előadó alkotmánybíró
                         az Alkotmánybíróság elnöke

               Dr. Ádám Antal               Dr. Kilényi Géza
               alkotmánybíró                   alkotmánybíró

              Dr. Lábady Tamás               Dr. Schmidt Péter
               alkotmánybíró                   alkotmánybíró

              Dr. Szabó András            Dr. Tersztyánszky Ödön
                alkotmánybíró                  alkotmánybíró

               Dr. Vörös Imre                Dr. Zlinszky János
               alkotmánybíró                    alkotmánybíró
        Dr. Ádám Antal alkotmánybíró és
        dr. Tersztyánszky Ödön alkotmánybíró különvéleménye

        1. A  többségi határozatnak az Alkotmány 18. §-ára vonatkozó
        értelmező  megállapításaival  nem  mindenben  értünk  egyet.
        Álláspontunk szerint az Alkotmánybíróságnak az indítványt el
        kellett volna utasítania.

        Az  Alkotmány   18.  §-ából   nem  vezethető   le  a  Magyar
        Köztársaságnak  az   a  kötelessége,   hogy  "az   állam   a
        természetvédelem jogszabályokkal  biztosított  szintjét  nem
        csökkentheti, kivéve,  ha ez  más alapjog  vagy  alkotmányos
        érték érvényesítéséhez elkerülhetetlen".

        E   megállapítás   megalapozottságának   megítéléséhez   nem
        hagyhatók figyelmen  kívül azok  az  eltérések,  amelyek  az
        általános   állami    környezetvédelem    és    az    állami
        természetvédelem tárgykörében,  megvalósulási  formáiban  és
        alkotmányi megalapozottságában fennállanak. Az Alkotmány 18.
        §-ában megállapított egészséges környezethez való jog állami
        érvényesítési kötelessége  elsősorban  az  emberi  környezet
        valamennyi    összetevőjét     érintő    minőségi    mutatók
        (határértékek)   állami    meghatározását   és   e   mutatók
        tiszteletben   tartását   célzó   állami   figyelő,   (mérő)
        ellenőrző, késztető,  szankcionáló és  korrekciós  feladatok
        ellátását foglalja magában.

        A  fentiekből   az  is   következik,  hogy  a  18.  §-ból  a
        természetvédelem tekintetében  csak a  természetes környezet
        általános minőségének biztosítását szolgáló állami feladatok
        vezethetők  le.   A  természetvédelem  az  emberi  környezet
        összetevői közül  csak a  természetes  környezet  nemzetközi
        jogi és  belső állami  normák  által  meghatározott  különös
        értékű és sajátos oltalomra szoruló tárgyköreire vonatkozik.
        A  különös  oltalomra  szoruló  természeti  értékek  sajátos
        védelme a  védelem  megállapított  fokozataitól  függően  az
        egészséges  környezethez   való  jog   érvényesülését  célzó
        teendőkön  kívüli,   azokat   meghaladó   sajátos   tartalmú
        szabályozó, irányító,  szervező,  gazdálkodó,  ellenőrző  és
        kényszerítő tevékenység  kifejtését jelenti.  Ezek tartalmát
        azonban  a  jogalkotó  a  vonatkozó  nemzetközi  okmányokban
        foglalt előírások,  az  egészséges  környezethez  való  jog,
        valamint az egészséghez való alapvető jog kötöttségein kívül
        szabadon állapítja meg.

        2. Az  Alkotmány  18.  §-a  szerint  "a  Magyar  Köztársaság
        elismeri  és   érvényesíti  mindenki   jogát  az  egészséges
        környezethez". Ez  a rendelkezés az érvényesítés eszközeivel
        kapcsolatban -  eltérően az  Alkotmány 70/D., 70/E. és 70/F.
        §-aiban foglaltaktól - részletes szabályokat nem tartalmaz.

        Az egészséges  környezethez való jog érvényesítését az állam
        az  Alkotmány   18.  §-a   értelmében  kifejezetten  magának
        tartotta fenn.  A 18.  § rendelkezése közvetlenül az államot
        jogosítja és  kötelezi cselekvésre. Ez a jog állami célokat,
        állami    kötelezettségvállalást     juttat     kifejezésre.
        Megvalósításához  anyagi  eszközök  szükségesek.  Az  állami
        szervek  rendelkezésére   ezeket  az   anyagi  eszközöket  a
        költségvetési törvény bocsátja.

        Az Alkotmány  18. §-a  nem követeli  meg  a  múltban  önként
        vállalt és  érvényesített állami  kötelezettségek valamilyen
        szintjének, vagy feltételrendszerben jelentkező mértékének a
        fenntartását.

        A környezetvédelmen  belül a  természetvédelemmel összefüggő
        jogszabályok     alkotmányossága      -     a     nemzetközi
        kötelezettségeknek való megfelelésen túl (Alkotmány 7. § (1)
        bek.) -  csak szélsőséges  esetekben válhat  kérdésessé. Így
        különösen akkor,  ha alapos  okkal lehet arra következtetni,
        hogy a  szabályozás hatása  az  élet  természeti  alapjainak
        nagymérvű és visszafordíthatatlan romlását idézné elő.

        A korábban  vállalt állami kötelezettségeknek a jogi védelmi
        szint csökkentésében megjelenő változása ezért önmagában nem
        ad    kellő     alapot    a     kifogásolt     rendelkezések
        alkotmányellenességének megállapítására.

        Az  elbírált  esetben  lényeges,  hogy  az  erdő  nemcsak  a
        természetvédelem,   hanem    a   gazdálkodás    tárgya   is.
        Alkotmányossági  szempontból   a  természetvédelem  érintett
        területén annak  van meghatározó  jelentősége, hogy  az erdő
        tulajdonosa mire  jogosult illetve  kötelezett.  A  vizsgált
        körben nincs  igazolva,  hogy  az  erdők  védelme  kizárólag
        állami  tulajdonban  állással  vagy  a  jogi  védelmi  szint
        emelésére irányuló újabb szabályozással valósítható meg.

        3. Az Ámt. 19. §-a szerint bizonyos, ki nem jelölhető védett
        területeket  állami   tulajdonba  kellett   volna  adni.   E
        rendelkezés végrehajtásához további állami döntésekre, a nem
        állami tulajdon kisajátítására irányuló eljárások indítására
        lett volna  szükség. Az  Ámt.  ezekre  nézve  határidőt  nem
        állapított meg.

        Az    ingatlanok     természetvédelmi     célzatú     állami
        tulajdonbavétele  az   Alkotmány  13.   §  (2)  bekezdésében
        meghatározott keretek között lehetséges, ilyen kötelezettség
        azonban az  Alkotmány 18.  §-ából kényszerűen  nem vezethető
        le.

        Ebből az  is következik,  hogy az állam az állami tulajdonba
        vételt  tervező   döntéséhez  nincs   kötve,  azt   bármikor
        felülvizsgálhatja és megváltoztathatja.

        Az   állami    tulajdonba    vételt    előíró    rendelkezés
        megváltoztatása  (az   adott  esetben  az  Ámt.  19.  §-ának
        hatályon   kívül    helyezése)    a    ténylegesen    elért,
        jogszabályokban biztosított  védelmi szintet  nem csökkenti.
        Az érintett  területeket az  állam a hatályos jog (1976. évi
        24. tvr.  4. §  (1) bek.  l) pont)  szerint  külön  törvényi
        rendelkezés meghozatala nélkül is kisajátíthatja.

        Az   egészséges    környezethez   való   jog   érvényesítése
        alkotmányossági szempontból  önmagában nem  alapozza meg  az
        állami   tulajdonba    vételt.   Nem    igazolható   ugyanis
        általánosságban, hogy  az állam  más személyeknél  gondosabb
        tulajdonosa a természetvédelmi területeknek.

        Sem az  állami, sem  a nem-állami  tulajdonosról  nem  lehet
        eleve és okkal feltételezni azt, hogy a tulajdonos jogait és
        kötelezettségeit előíró jogszabályokat betartja vagy nem.

        A természetvédelmi  célzatú állami  tulajdonba vétel viszont
        indokolt illetve  elkerülhetetlen  lehet,  ha  a  nem-állami
        tulajdont a  természetvédelmi jogszabályok  olyan  mértékben
        korlátozzák, hogy  a korlátozás  csak a kötelező kisajátítás
        előírása  és   végrehajtása  mellett   alkotmányos.  (Ezt  a
        kisajátítási jogszabály  akként fejezi  ki,  hogy  ingatlant
        kisajátítani természetvédelmi  célra csak  akkor lehet, ha a
        védelem másként nem biztosítható.)

        Budapest, 1994. május 17.

                 Dr. Ádám Antal          Dr. Tersztyánszky Ödön
                  alkotmánybíró                alkotmánybíró
          .