A döntés szövege:
Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő
h a t á r o z a t o t:
1. Az Alkotmánybíróság az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény 5. § b) pontja, valamint a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 21.K.30.042/2014/15. számú ítélete alaptörvény-ellenességének a megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt az Alaptörvény XII. cikk (1) bekezdése és XIII. cikk (1) bekezdése tekintetében elutasítja.
2. Az Alkotmánybíróság az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény 5. § b) pontja, valamint a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 21.K.30.042/2014/15. számú ítélete alaptörvény-ellenességének a megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt az Alaptörvény II. cikke, valamint a XV. cikk (4) és (5) bekezdései vonatkozásában visszautasítja.
I n d o k o l á s I.
[1] 1. Az alkotmányjogi panaszt előterjesztő gazdasági társaság jogi képviselője útján a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz 2014. augusztus 5-én benyújtott alkotmányjogi panaszával – az indítvány tartalma alapján – az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 26. § (1) bekezdése és 27. §-a alapján fordult az Alkotmánybírósághoz, elsősorban a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 21.K.30.042/2014/15. számú ítélete, valamint – másodlagosan – az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény (a továbbiakban: Ebktv.) 5. § b) pontja alaptörvény-ellenességének a megállapítását és megsemmisítését kérve.
[2] Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügy előzménye, hogy egy magánszemély (a továbbiakban: kérelmező) 2013. június 13-án fordult az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz (a továbbiakban: alpereshez vagy alperesi hatósághoz) azzal a panasszal, hogy 2013. május 25-én hajnali 1 óra tájban egy szórakozóhelyre férfiként 1000 Ft értékű levásárolható belépőjegy ellenében léphetett csak be. Ugyanakkor a társaságában lévő nők számára a belépés ingyenes volt. A sérelem megtörténtének bizonyítására két tanút jelölt meg, illetve utalt arra, hogy a szórakozóhely az interneten fellelhető közleményében maga is elismerte a megkülönböztető beléptetési gyakorlatot.
[3] A kérelmező a szórakozóhely gyakorlatát diszkriminatívnak vélte, tekintettel arra, hogy a férfiak számára az 1000 forintos kupon megvásárlása „plusz” terhet jelentett. Álláspontja szerint nem releváns, hogy az így megfizetett belépődíj egyébként levásárolható volt. Érvelt az Alapvető Jogok Biztosának írt saját levelének megállapításával is, amelyben kifogásolta a gyakorlatot, mert az megerősíti a szexuális sztereotípiákat. Kijelentette, nem lehet az előnyben részesítés valamely jogszabályban meghatározott esetének tekinteni az általa sérelmezett gyakorlatot.
[4] Az eljárás megindítását követően az alperesi hatósághoz 2013. augusztus 6-án érkezett nyilatkozatában a szórakozóhelyet üzemeltető gazdasági társaság (a továbbiakban: felperes vagy panaszos) előadta, hogy az 1450 fő befogadóképességű szórakoztató központba a belépés 2012. júniusától 1000 Ft értékű italkupon megvásárlásával történt mind a nők, mind a férfiak esetében. Ezen a gyakorlaton 2012 júliusában azért változtattak, mert a bejáratnál történő sorban állás során egyes férfiak – fizikai erejüket kihasználva – a mielőbbi bejutás érdekében tolakodtak, a nőket hátrébb tolták, akik így lényegesen később jutottak be a szórakozóhelyre. Ezen kívül a férfiak nyomdafestéket nem tűrő hangon beszéltek a nőkkel, ha azok szóvá tették a tolakodást. A vendéglátóhely biztonsági szolgálata próbálta a problémát kiküszöbölni, de a várakozás közterületen történt, ahol intézkedni nem tudtak. Álláspontja szerint az, hogy a nőknek italkupont nem kell vásárolniuk, „pozitív intézkedést” megvalósító, „az alkotmány figyelembe vételével” biztosított kedvezmény, a nőket „alkati sajátosságaik (kisebb fizikai erő)” miatt ért hátrányok kiküszöbölése érdekében. A kialakított új beléptetési rend megszüntette a panaszokat mind a nők, mind a férfiak részéről, mert a férfiaknak így már nem érdeke a tolakodás. Álláspontjának alátámasztására a felperes a szóban forgó szórakozóhely két üzletvezetőjének tanúkénti meghallgatását javasolta.
[5] A felperes hivatkozott arra, hogy ez a beléptetési rend Európában és az Amerikai Egyesült Államokban elfogadott üzletpolitika, valamint arra, hogy az alapvető jogok biztosa a 2013. május 29-én kelt, AJB-3893/2012. számú tájékoztatásában „a hátrányos megkülönböztetés semmilyen formáját nem tapasztalta” a kérelmező által sérelmezett gyakorlattal kapcsolatosan. A kérelmező vitatta, hogy önmagában a belépődíj elengedése révén kiküszöbölhető lenne a nők felperes által felvázolt állítólagos hátránya (azaz, hogy a férfiak akadályozták őket a bejutásban, és ezért csak később léphettek be). Nézete szerint a nők és a férfiak a kérelemben megjelölt napon is egy sorban álltak, és csupán a kapunál volt elkülönítés, itt ugyanis a férfiaknak meg kellett vásárolni a kupont. Vitatta, hogy a férfiaknak már ne lenne érdekük a tolakodás, ugyanis annak motivációja – a mielőbbi bejutás – álláspontja szerint nem szűnt meg.
[6] 2. Az alperesi hatóság – az alábbiak szerint – megállapította, hogy a felperes-üzemeltető megsértette az egyenlő bánásmód követelményét, és közvetlen hátrányos megkülönböztetést valósított meg. Megtiltotta a felperesnek a jogsértő magatartás jövőbeni folytatását, és kötelezte, hogy a határozat jogerőre emelkedését követő harminc napon belül alakítson ki a férfiakra és nőkre vonatkozó egységes beléptetési feltételeket.
[7] Az alperesi hatóság álláspontja szerint a felperes az Ebktv. 5. § b) pontja és 30. § (1) bekezdése alapján köteles az egyenlő bánásmód követelményét megtartani. A szórakozóhelyen való tartózkodásnak egy bizonyos összeg megfizetéséhez kötése a teljes mértékben azonos szolgáltatást igénybe vevő, tehát összehasonlítható helyzetben lévő (homogén csoportot alkotó) személyek egy csoportja esetében az ingyenes belépésnél kedvezőtlenebb, akkor is, ha ez az összeg később lefogyasztható. A kupon belépőjegyként funkcionál, megvásárlása nélkül a belépés, a szolgáltatáshoz való hozzáférés nem lehetséges. Ennek oka, hogy a szórakozóhely szolgáltatásai nem merülnek ki az italok árusításában, de a vendég a belépés után dönthet úgy, hogy mégsem kíván a szórakozóhelyen maradni, és fogyasztás nélkül távozik, vagy egyszerűen nem kíván a belépésnél vásárolt kupon értékének összegében fogyasztani. Az alperesi hatóság leszögezte, ehhez a megoldáshoz képest a fizetés nélküli belépés lehetősége mindenképpen előnyösebb, így a kuponvásárlási feltétel hátránynak tekinthető. Ezen nem változtat az sem, hogy a felperes kedvezményként értékeli a nők ingyenes belépését, ugyanis a két csoporttal szemben alkalmazott bánásmódot egymáshoz képest kell vizsgálni, a nőknek nyújtott kedvezmény pedig a férfiak szemszögéből nézve hátrány. Mindezek alapján megállapította, hogy a kérelmező az őt ért hátrányt valószínűsítette az alperesi hatóság eljárásában.
[8] A kérelmező az Ebktv. 8. § a) pontját (vagyis a nemét) jelölte meg a hátránnyal összefüggésben álló ún. védett tulajdonságaként, ugyanakkor hivatkozott nemi identitására is. Tekintettel arra, hogy a kérelem alapján a kérelmező nemi identitása és neme (férfi) nem különbözik; az alperesi hatóság megállapította, hogy a kérelmező nemével kapcsolatban sérelmezte eljárás alá vont gyakorlatát. A nemet mint védett tulajdonságot külön igazolni nem szükséges az Ebktv. alperesi hatóság által követett értelmezése szerint, ezért az alperes azt valószínűsítettnek tekintette.
[9] A felperes a kérelmező által valószínűsített tényeket nem vitatta, elismerte, hogy a szórakozóhely látogatói között nemük alapján tett különbséget. Ezután az alperes azt vizsgálta, hogy a megkülönböztetésnek volt-e olyan indoka, amely alapján az mégsem sértette az egyenlő bánásmód követelményét.
[10] Azt is megállapította az alperesi hatóság, hogy az alapvető jogok összeütközésére vonatkozó szabály (mérce) az ügyben nem alkalmazható. Így az alperesi hatóság azt vizsgálta, hogy a kimentés körében a felperes által felhozottak alapján az intézkedésnek volt-e tárgyilagos mérlegelés szerint az adott jogviszonnyal közvetlenül összefüggő, ésszerű indoka, illetve, az előnyben részesítésnek tekinthető-e. Következtetése szerint az egyes férfiak bizonyos időszakban megtapasztalt viselkedése befolyásolásának szándékával nem indokolható az egyenlő bánásmód követelményével összeegyeztethetetlen felperesi gyakorlat. Álláspontja szerint a felperesi módszer nem küszöböli ki a mielőbbi bejutás igényét sem. Így a felperes kimentésének indokait [lásd az Ebktv. 7. § (2) bekezdését] elfogadni nem tudta, és megállapította, a nők ingyenes beléptetése a bejutásuk felgyorsítása érdekében sem alkalmas, sem szükséges eszköznek nem tekinthető. Így a felperes megkülönböztető gyakorlatának nem volt olyan ésszerű indoka, amely alapján megállapítható lenne, hogy az nem sértette az egyenlő bánásmód követelményét.
[11] Az alperesi hatóság a felperesnek a pozitív, megerősítő intézkedésre hivatkozó álláspontját sem fogadta el. Nézete szerint az Ebktv. a pozitív intézkedés fogalmát nem ismeri, az egyes meghatározott társadalmi csoportok esélyegyenlőtlenségének felszámolása érdekében tett intézkedések megjelölésére a törvény az előnyben részesítés elnevezést használja. Előnyben részesítésre az alperes szerint az Ebktv. 11. §-a értelmében a felperes akkor hivatkozhatott volna, ha azt törvény, vagy törvény felhatalmazása alapján kiadott kormányrendelet valamely konkrét rendelkezésére alapítja, és az megfelel a törvény egyéb feltételeinek (nem sérthet alapvető jogot, nem biztosíthat feltétlen előnyt, nem zárhatja ki az egyéni szempontok mérlegelését, határozott időre vagy határozott feltétel bekövetkeztéig szól). Ilyen jogszabályi rendelkezés a nők előnyben részesítésére az áruk forgalmazásának és szolgáltatások nyújtásának területén nincs. Az Alaptörvény XV. cikke (4)–(5) bekezdéseiből a nők védelme tekintetében a hatóság álláspontja szerint nem vezethető le olyan általános felhatalmazás, amely a gazdaság szereplőit feljogosítaná arra, hogy anélkül, hogy ezt konkrét jogszabályi rendelkezés lehetővé tenné, a férfiakat hátrányosan érintő értékesítési és/vagy szolgáltatási gyakorlatukat a nők előnyben részesítésével indokolják. Az Ebktv. rendelkezéséből az következik, hogy a jogalkotó hatáskörébe tartozik azoknak a társadalmi csoportoknak és területeknek az azonosítása, ahol az esélyegyenlőtlenség felszámolásának érdekében az előnyben részesítés indokolt, így például a foglalkoztatás területén a kollektív szerződésben meghatározott, és a törvény egyéb feltételeinek megfelelő előnyben részesítésre van lehetőség a munkáltatók részéről.
[12] A felperes külföldi, így az Amerikai Egyesült Államok és Európa államaiban folytatott gyakorlatára történő hivatkozást szintén nem fogadta el, mert szerinte a jogi környezet eltérő volta miatt e példák nem relevánsak. Utalt arra, hogy Magyarországhoz hasonlóan az Európai Unió Tanácsának 2004/113/EK számú, a nők és a férfiak közötti egyenlő bánásmód elvének az árukhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférés, valamint azok értékesítése, illetve nyújtása tekintetében történő végrehajtásáról szóló irányelvét implementáló tagállamok joggyakorlatában viszont többnyire, ha nem is egységes, de hasonló a gyakorlat megítélése. Az alperesi hatóság e körben az ír Egyenlőségi Igazgató 2004. január 5-ei határozatára utalt [elérhető: http://www.equalitytribunal.ie/en/Cases/2004/January/DEC-S2004-001-Full-Case-Report.html].
[13] Az alperes a szankció megválasztásánál mérlegelte, hogy a jogsértés a kérelmezőn kívül még nagyszámú személyt érinthet, de tekintetbe vette a gyakorlat megítélésével kapcsolatosan a nyilvánosság számára korábban elérhető információk ellentmondásosságát. Az alperes a felek által javasolt tanúk meghallgatásától eltekintett, mivel a kérelmező valószínűsítési kötelezettségének eleget tett, a felperesi álláspont tanúvallomással történő megerősítését nem látta szükségesnek. Tekintettel arra, hogy a felek között lényeges ténykérdésben vita nem merült fel, és az ügy eldöntésére az iratok alapján mód volt, az alperes az Egyenlő Bánásmód Hatóságról és eljárásának részletes szabályairól szóló 362/2004. (XII. 26.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm.r.) 9. § (2) bekezdés b) pontja alapján tárgyalás tartása nélkül hozta meg döntését.
[14] 3. A felperes keresettel támadta meg az alperesi hatóság határozatát a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságon (a továbbiakban: bíróság, jelenleg Fővárosi Törvényszék). Kérte, hogy a bíróság a határozatot a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 339. § (1) bekezdése alapján, illetőleg a 339. § (3) bekezdése alapján helyezze hatályon kívül, és kötelezze az alperest új eljárás lefolytatására és új határozat meghozatalára, továbbá kérte a határozat végrehajtásának felfüggesztését.
[15] A felperes azzal érvelt, hogy a határozat mind eljárásjogi, mind anyagi jogszabályokat sért. Eljárásjogi jogsértésként hivatkozott az ügyintézési határidő jelentős túllépésére, amellyel az alperes megsértette a Korm.r. az eljárás megindulásának időpontjában még hatályban lévő 7. § (1) bekezdését, és a közigazgatósági hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (továbbiakban: Ket.) 33. § (7) bekezdését. Az alperesi hatóság 159 nap alatt folytatta le az eljárást és a határidő meghosszabbításáról nem rendelkezett, és eljárási jogot sértett az alperesi hatóság, amikor nem tartott tárgyalást. Szerinte a kérelemre indult eljárásokban alapesetben tárgyalást kell tartani, az alperesi hatóság azon hivatkozása pedig, hogy az ügy megítélése egyszerű, elfogadhatatlan. Kifejtette, egy olyan bonyolult, sokoldalú megítélést követelő ügyről van szó, amely alapjogi „problematikát” vet fel. Indokolatlan volt a tanúk meghallgatásának mellőzése, és emellett alkotmányjogi szakértői testület kirendelése lett volna indokolt. A garanciális jogok mellett sértette így a hatóság a Ket. 50. § (1) bekezdésébe foglalt tényállás felderítési kötelezettségét is. Ezek az ügy érdemére kihatottak, így lényeges eljárási szabálysértések voltak.
[16] Anyagi jogszabálysértésekre hivatkozással előadta, az Alaptörvény a gyermekek mellett különleges gondoskodásra szoruló és külön védelmet igénylő csoportként emeli ki a nőket, az időseket és a fogyatékossággal élőket. A nők nem csupán fizikai erejük okán voltak és jelenleg is vannak hátrányosabb helyzetben, hanem a társadalomban, a családban, a munkaerőpiacon is hátrányból indulnak a férfiakhoz képest. E hátrányos helyzet megszüntetésére számos nemzetközi norma van, köztük az Európai Unió Tanácsának a nők és férfiak közötti egyenlő bánásmód elvének az árukhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférés, valamint azok értékesítése, illetve nyújtása tekintetében történő végrehajtásáról szóló 2004/113/EK számú irányelve vagy a nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról 1979. december 18-án New Yorkban elfogadott egyezmény kihirdetéséről szóló 1982. évi 10. törvényerejű rendelet szabályai. A felperes nézete szerint a nők hátrányos helyzetét az előnyben részesítés útján lehetséges kiküszöbölni, amit az Ebktv. 11. § (1) bekezdése határoz meg.
[17] Keresetében előadta azt is, hogy a nők kevesebbet keresnek, mint a férfiak, ezért ha egy nő szeretne szórakozni, számára a belépő megfizetése jóval nagyobb terhet jelent, mint az azonos pozícióban dolgozó férfitársának, illetőleg lehetséges, hogy a belépőt egyáltalán nem is tudja megfizetni. Amennyiben mindkét nem számára belépőjegy megváltásához kötik a belépést, nagy valószínűség szerint azt eredményezi, hogy az adott szórakozóhelyen nagy számban fognak férfiak előfordulni és jóval kevesebb számban lesznek jelen hölgyek, tekintettel arra, hogy az alacsonyabb jövedelemmel rendelkezés okán kevesebb nő teheti meg azt, hogy a belépőt megfizesse, vagy olyan helyre megy szórakozni, ahol belépő egyáltalán nincs. Ha egy nő párkapcsolatban él, akkor nem fizet belépőt, ám a párkapcsolatban élő férfiak kétszeresen váltják meg a belépőjegy árát, és az egy keresményből élő – jövedelmi viszonyok tekintetében egyébként is hátrányban lévő – egyedülálló hölgyek azok, akik a belépőjegy árát ténylegesen megfizetik. A felperes álláspontja szerint az új gyakorlatot követően a hölgyeket ért atrocitások megszűntek, és álláspontjuk szerint az intézkedéssel elért előnyök meghaladják az intézkedéssel okozott hátrányokat. A beléptetés pedig a hátrányosabb helyzetben lévő nők esélyegyenlőségének előmozdítását szolgálja, mivel a szórakozóhely kedvezőbb feltételeket biztosított a hölgyek részére a bejutásra.
[18] Hivatkozott arra is a felperes, hogy az 1 000 Ft-os italkupon lefogyasztható, így a férfiak egy további szolgáltatást – italfogyasztást – kapnak a hölgyekhez képest. Amennyiben a férfi vendég úgy dönt, hogy mégsem kíván a szórakozóhelyen maradni, az általa megvásárolt italkupont egy másik alkalommal is lefogyaszthatja. Ezért az alperesi határozat azon megállapítása, miszerint azonos szolgáltatásban részesül mindkét nem, téves. A kuponvásárlás sem hátrány, tekintettel a más időpontban történő, illetőleg az elvitel lehetőségére. A férfi vendégeket emiatt sem közvetett sem közvetlen hátrány nem éri. Előadta továbbá, hogy a férfiak és a nők nem tekinthetők homogén csoportnak és ezáltal nem hasonlítóak össze, így az egyenlő bánásmód megsértését sem lehet megállapítani.
[19] Kifogásolta, hogy az alperes a kérelmező véleményét emelte határozati szintre, a beléptetési gyakorlat egyebekben megfelel a férfiak nők felé irányuló, a társadalomban gyökerező udvariassági normáknak. Hivatkozott az alapvető jogok biztosa válaszlevelére, aki szerint a panaszban érintett vállalkozások részéről a hátrányos megkülönböztetés semmilyen formája nem tapasztalható. A felperes a keresetleveléhez csatolta az álláspontját alátámasztó tanulmányokat, normaszövegeket és egy jogász szakvéleményét. Kérte alkotmányjogi szakértő testület kirendelését, amit a bíróság a Pp. 3. § (4) bekezdésre, továbbá a szakértő jogkérdésre való kirendelésének – közelebbről meg nem határozott – tilalmára hivatkozva elutasított.
[20] Az alperesi hatóság összefoglaló iratában – fenntartva korábbi, a felperest elmarasztaló határozatában kifejtett álláspontját – a nemzetközi joggyakorlatra hivatkozva csatolta az osztrák Szövetségi Kancellári Hivatal Egyenlő Bánásmód Bizottsága szakértői véleményét.
[21] 4. A bíróság az alábbi indokokkal utasította el a felperes keresetét az eljárási és anyagi jogszabálysértések tekintetében.
[22] Az eljárási jogszabálysértések körében a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy perben a felperes semmilyen bizonyítási indítványt nem terjesztett elő, így azt sem adta elő, milyen más tényállás megállapításához vezetett volna a tanúk meghallgatása. A közigazgatási perben sem terjesztett elő erre vonatkozó indítványt, így a bíróságot nem hozta olyan helyzetbe, aminek alapján megállapította volna a Ket. 50. §-ának megsértését. A szakértő kirendelésének elmaradását a bíróság nem értékelte, mivel jogkérdésre szakértőt kirendelni nem lehet. A felperes egyébként jogi szakvéleményt csatolt a keresetleveléhez, ezt a bíróság mint a felperesi álláspont jogi indokolását vette figyelembe.
[23] Eljárási jogszabálysértésként hivatkozott a felperes a tárgyalás elmaradására is. A bíróság szerint nem helytálló ez a felperesi hivatkozás sem, mivel az Ebktv. felhívott rendelkezése lehetővé teszi az eljáró hatóságnak, hogy egyszerű tényállás esetében a tárgyalást mellőzheti. Megjegyezte azt is a bíróság, hogy az ügyintézési határidő túllépése nem hatott ki az ügy eldöntésének érdemére.
[24] Az anyagi jogszabálysértés értékelése körében a bíróság leszögezte, hogy az Ebktv. keretei között az adott közigazgatási eljárást kellett megvizsgálnia, amely egy konkrét, a kérelmező és a felperes közötti jogviszony jogkövetkezményét állapította meg. Nem vizsgálhatta azokat az alkotmányos, vagy más jogrendszeren kívüli problémákat és hivatkozásokat, melyeket a felperes felhívott, vagy amelyekre az alperes hivatkozott. Mivel az EU-irányelv sérelme nem merült fel, az implementációs követelményeknek eleget tevő hatályos nemzeti jogszabály alapján kellett eljárnia. Az Ebktv. alapján tehát azt kellett vizsgálni, hogy a megállapított tényállásban a felperesi magatartás sértette-e az egyenlő bánásmód követelményét, illetőleg a felperes kimentési hivatkozását jogszabályba ütköző módon mellőzte-e az alperes.
[25] A bíróság megállapította, hogy az alperesi hatóság a jogszabályoknak megfelelően állapította meg, hogy a felperesi magatartás sértette az Ebktv.-ben biztosított egyenlő bánásmód követelményét, és közvetlen hátrányos megkülönböztetést valósított meg. Az Ebktv. 8. §-a szerint közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek minősül az olyan rendelkezés, amelynek eredményeként egy személy vagy csoport valós vagy vélt neme miatt részesül kedvezőtlenebb bánásmódban, mint amelyben más, összehasonlítható helyzetben levő személy vagy csoport részesül, részesült vagy részesülne. A felperes nem vitatottan a nyilvános helyen történő szolgáltatásnyújtás igénybevételét a szórakozóhelyre belépni kívánó férfiak számára az ugyanarra a szórakozó helyre belépni kívánó nőkkel szemben hátrányos feltételekben határozta meg, a megkülönböztetés oka pedig a vendégek neme volt. A védett tulajdonságok értelmezésével az alperesi hatóság határozatában a jogszabályt nem sértette, és az összehasonítható helyzetben lévőket is a nem vitatható tényállás alapján állapította meg. Az alperesi hatóság helyesen, a jogszabályoknak megfelelően állapította meg, hogy a korlátozás nem volt célszerű és nem volt indokolt. A bíróság szerint a felperesnek egyébként sem a közigazgatási eljárásban (ahol kimentő bizonyítást kellett volna elvégeznie), sem a peres eljárásban nem sikerült bizonyítania, hogy az intézkedés célszerűsége és az indokoltsága fennállt. Nincs olyan jogszabály, amely megengedi magánjogi jogalanyok számára az előnyben részesítést, erre a felperes jogot, előnyt nem alapíthatott, ezért a felperes keresetét elutasította.
[26] 5. A panaszos által előadottak alapján az Ebktv. 5. § b) pontja és a bíróság azt értelmező, támadott ítélete és sérti az Alaptörvény II. cikke szerinti emberi méltósághoz való jogot, a vállalkozáshoz való alapjogot [XII. cikk (1) bekezdés], a tulajdonhoz való jogot [XIII. cikk (1) bekezdés], továbbá a nők előnyben részesítésének követelményét és a nők jogát az esélyegyenlőségük védelmére [Alaptörvény XV. cikk (4)–(5) bekezdései]. Előadta továbbá, hogy a panasszal támadott ítélet sérti „az emberi méltósághoz való jogból levezetett cselekvési szabadsághoz és önkiteljesítési szabadsághoz való jogot is. Ezen alapjogok egyrészt a jogi személyeket is megilletik, másrészt társaságunk egy családi vállalkozás, a vállalkozók személyével összeforr, tehát lényegében a cég mögött álló természetes személyek alapjogait is sérti a bírósági ítélet. Ugyanez vonatkozik a támadott jogszabályra is”.
II.
[27] 1. Az Alaptörvény az alkotmányjogi panasszal érintett rendelkezései:
„II. cikk Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.”
„XII. cikk (1) Mindenkinek joga van a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához, valamint a vállalkozáshoz.”
„XIII. cikk (1) Mindenkinek joga van a tulajdonhoz és az örökléshez. A tulajdon társadalmi felelősséggel jár.”
„XV. cikk (4) Magyarország az esélyegyenlőség és a társadalmi felzárkózás megvalósulását külön intézkedésekkel segíti.
(5) Magyarország külön intézkedésekkel védi a családokat, a gyermekeket, a nőket, az időseket és a fogyatékkal élőket.”
[28] 2. Az Ebktv. támadott rendelkezése:
„5. § Az egyenlő bánásmód követelményét a 4. §-ban foglaltakon túl az adott jogviszony tekintetében köteles megtartani,
[…]
b) aki az ügyfélforgalom számára nyitva álló helyiségeiben szolgáltatást nyújt vagy árut forgalmaz”.
III.
[29] 1. Az Alkotmánybíróság először azt tekintette át, hogy az alkotmányjogi panasz a befogadhatóság formai feltételeinek megfelel-e. Az indítványozó a bírósághoz 2014. augusztus 5-én benyújtott alkotmányjogi panaszával – az indítvány tartalma alapján – az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 26. § (1) bekezdése és 27. §-a alapján fordult az Alkotmánybírósághoz a bíróság 21.K.30.042/2014/15. számú ítélete, valamint az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény 5. § b) pontja alaptörvény-ellenességének a megállapítását és megsemmisítését kérve [Abtv. 52. § (1b) bekezdés f) pontja]. Bár a főtitkári előkészítő eljárásban az Alkotmánybíróság felhívta panasza hiánypótlására, de tekintettel arra, hogy a jogerős ítélet 2014. június 23-án kelt (azt 2014. július 4-én vette át), az alkotmányjogi panasz határidőben benyújtottnak tekintendő. Az eljárás során az is megállapítható volt, hogy a panaszos megjelölte az Abtv. azon rendelkezését, amely megállapítja az Alkotmánybíróság hatáskörét az indítvány elbírálására [az Abtv. 26. § (1) bekezdése és 27. §-a], továbbá az Alaptörvény megsérteni vélt rendelkezéseit is [II. cikk, XII. cikk (1) bekezdése, XIII. cikk (1) bekezdése, XV. cikk (4)–(5) bekezdései]. A panaszos emellett azt is megindokolta, hogy a támadott rendelkezések miért ellentétesek az Alaptörvény felhívott rendelkezéseivel, és megindokolta a bírói döntés alaptörvény-ellenességét [Abtv. 52. § (1b) bekezdés e) pontja].
[30] Az Abtv. 26. § (1) bekezdésében szabályozott panasz esetében a panasz benyújtásának feltétele, hogy az alapjog-sérelemnek a támadott jogszabályi rendelkezés bírósági alkalmazása révén kell bekövetkeznie. Az indítványozó ügyében az Ebktv. támadott szabályát tartalmilag alkalmazta az ügyben eljárt bíróság (ítélet 11. o.).
[31] 2. Az Abtv. 26. § (1) bekezdésére és 27. §-ára alapított alkotmányjogi panasz befogadhatóságának tartalmi feltételei vizsgálata során – az Abtv. 56. § (1) bekezdése alapján – az Alkotmánybíróság az Ügyrendjében meghatározottak szerinti tanácsban dönt az alkotmányjogi panasz befogadásáról, az 56. § (2) bekezdése értelmében pedig a befogadhatóságról dönteni jogosult tanács mérlegelési jogkörében vizsgálta az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának törvényben előírt tartalmi feltételeit, különösen a 26. §-a szerinti érintettséget, a jogorvoslat kimerítését, valamint a 29–31. § szerinti feltételeket. E körben megállapítható volt, hogy az indítványozó közvetlenül érintettnek tekinthető, mivel az alkotmányjogi panaszra okot adó ügyben hozott ítéletekben félként szerepel, továbbá az indítványozó a rendes jogorvoslati jogát kimerítette, ezért e tekintetben a panasz szintén részben megfelel az Abtv. 26. § (1) bekezdésében foglalt feltételeknek.
[32] 3. Az Abtv. 29. §-a alapján az „Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség, vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés esetén fogadja be”. A testület szerint alapvető alkotmányjogi kérdést vet fel, hogy a férfiak lehetnek-e alanyai a nőkkel szemben a tiltott hátrányos megkülönböztetésnek, továbbá az alkotmányjogi tilalmak magánjogi jogviszonyokra gyakorolt hatásának problémáját, valamint az esélyegyenlőségi klauzulák hatókörének értelmezését (felhívhatóságát) is felveti.
[33] 4. A fentiekre figyelemmel – az Ügyrend 30. § (1) bekezdése alapján – az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt befogadta, és részben érdemben bírálta el.
IV.
[34] Az alkotmányjogi panasz nem megalapozott.
[35] 1. Az Alkotmánybíróság elsőként azt vizsgálta meg, hogy – az emberi méltósághoz való jogra történő absztrakt hivatkozással összefüggésben – az indítványozó gazdasági társaság hivatkozhat-e az általános cselekvési és „önkiteljesítési” szabadságának korlátozására (van-e alapjogi jogalanyisága, locus standija e tekintetben) az Abtv. 26. § (1) bekezdése, illetve a 27. §-a szerinti panaszeljárásban.
[36] Az önkiteljesítés szabadságával összefüggésben az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy az elsősorban a véleményszabadság gyakorlásának következménye, nem pedig a méltósághoz való jog holdudvarához tartozó szabadságjog, így a panasz eme részét az emberi méltósághoz való jog részét képező önrendelkezési jogból következő általános cselekvési szabadság tekintetében bírálta el.
[37] Az Alkotmánybíróság emlékeztet arra, hogy az Alaptörvény I. cikk (4) bekezdése szerint „[a] törvény alapján létrehozott jogalanyok számára is biztosítottak azok az alapvető jogok, valamint őket is terhelik azok a kötelezettségek, amelyek természetüknél fogva nem csak az emberre vonatkoznak”. Ezzel összefüggésben az Alkotmánybíróság a 3001/2013. (I. 15.) AB végzésben kifejtette: „[a]z Alkotmánybíróság irányadó gyakorlata értelmében a jogi személynek nincs emberi méltósága [az emberi méltóság alapjogából eredő, a természetes személyeket megillető általános cselekvési szabadsága], ezért a vizsgált esetben a jogi személy-indítványozó nem hivatkozhat az emberi méltóság sérelmére” {Indokolás [6]; legutóbb: 3139/2013. (VII. 2.) AB végzés, Indokolás [19]}. Jelen ügyben is jogi személy indítványozó nyújtotta be az alkotmányjogi panaszt, az ő vonatkozásában így az emberi méltóság sérelme nem következhetett be.
[38] Mivel e tekintetben a panasz nem felel meg az Abtv. 26. § (1) és 27. §-a szerinti követelményeknek, így ebben a részében az Alkotmánybíróság a panaszt visszautasította.
[39] Megjegyzi ugyanakkor az Alkotmánybíróság, hogy az általános cselekvési szabadságra vezethető vissza a hatalmi befolyástól mentes döntési jog a jogügyletek tekintetében, és a jogi személyeket is megilleti ez a jog [24/1995. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1996, 107, 111–112.]. A szerződések tekintetében az Alkotmánybíróság gyakorlata a döntési szabadságot – az indítványozó által nem hivatkozott – piacgazdaság elvével összefüggésben értelmezi.
[40] Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény hatályba lépése után áttekintve a korábbi gyakorlatát, és, immár az új alaptörvényi rendelkezésekre is figyelemmel, azt állapította meg, hogy az Alaptörvény a „piacgazdaságra utalást kifejezett módon nem tartalmazza. E szövegszerű változás azonban nem jelenti azt, hogy a szerződési szabadság – amely jellegénél fogva szoros kapcsolatban áll a vállalkozás szabadságával is – ne élvezné a továbbiakban az Alaptörvény védelmét. [...] Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a piacgazdaság két létfontosságú eleme a vállalkozás és a verseny szabadsága. A piacgazdaság plurálisan tagolt tulajdoni szerkezetű gazdaság, amely a különböző tulajdonformák egyenrangúságának, valamint a vállalkozás és verseny szabadságának alkotmányosan elismert elve alapján működik. [...] A piacgazdaság alapvető létformája a verseny. A piacgazdaságra alapozott társadalmi és gazdasági rend létfontosságú értéke a gazdasági verseny kibontakoztatása, védelme. [19/1991. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1991, 401, 402.] A piacgazdaság, és így az Alaptörvény M) cikke által védett vállalkozás és verseny szabadsága működésének elengedhetetlen feltétele a szerződési szabadság, amely ennek következtében szintén élvezi az Alaptörvény védelmét. Ezt támasztják alá a szerződési szabadságnak a Ptk.-ban foglalt garanciális szabályai is.” {3192/2012. (VII. 26.) AB határozat, Indokolás [15]–[21]}
[41] Ahogyan a 33/2015. (XII. 3.) AB határozat összefoglalóan megállapította: a – panaszos által fel nem hívott – szerződési szabadság „az Alaptörvény M) cikkéből és a XIII. cikk (1) bekezdéséből következik, tehát nem alapvető jog, azonban önálló alkotmányos jogként élvezi az Alaptörvény védelmét, és olyan, Alaptörvényben biztosított jognak minősül, melynek sérelmére az Abtv. szerinti alkotmányjogi panasz alapítható. A korlátozás alkotmányossága azonban nem az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése alapján, hanem – figyelemmel a közérdekre is – az ésszerűségi tesztet alkalmazva bírálandó el” {Indokolás [26]}.
[42] A fentiek mellett az Alkotmánybíróság fenntartja azt a 20/2014. (VII. 3.) AB határozatában kifejtett álláspontot is, hogy „[c]selekvési autonómiával a társadalmi szervezetek és a gazdasági társaságok is rendelkeznek. Döntéseiket alapszabályuk, alapító okiratuk, vagy a létrehozásukról, alapításukról készített társasági szerződésben foglalt célkitűzéseik alapján gazdaságossági vagy más, pl. közérdekű rendeltetésük figyelembevételével kell megalkotniuk. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint e szervezetek cselekvési autonómiája is védelmet élvez. Ez a védelem nem azonos a természetes személyek alkotmányos jogait megillető védelemmel. Míg az emberi méltósághoz való jog abszolút jellegű, feltétlen és elidegeníthetetlen jogként illeti meg az embert, az egyesület vagy a gazdasági társaság autonómiája az adott szervezet céljához, rendeltetéséhez kötött. Mivel az Alkotmány alapvető jogként ismeri el az egyesülési jogot, a vállalkozás, így a gazdálkodó szervezetek alapításának és a gazdasági, társadalmi érdekek védelmére irányuló szervezetek alakításának szabadságát, ezért az államnak az e jogok gyakorlására létrehozott szervezetek önállóságát is tiszteletben kell tartania. [24/1996. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1996, 107, 111–112.]” {Indokolás [140]}.
[43] 2. Az Alkotmánybíróság eljárása során megállapította azt is, hogy ugyancsak hiányzik az alapjogi jogalanyiság az Alaptörvény – indítványozó által felhívott – esélyegyenlőségi klauzuláinak, a XV. cikk (4) és (5) bekezdéseinek alkalmazásakor mind az Abtv. 26. § (1) bekezdése, mind a 27. §-a szerinti eljárásban.
[44] E klauzulák elsősorban államcélokat fogalmaznak meg, tehát elsődleges címzettjei állami szervek, nem pedig gazdasági társaságok {ezzel összefüggésben legutóbb lásd a 3244/2015. (XII. 8.) AB végzést; Indokolás [20]}. Mindez nem jelenti azt, hogy az állam ne részesíthetne előnyben (például adókedvezmények révén) esélyegyenlőségi programokat megvalósító jogi személyeket: mindez addig alkotmányos, amíg az előnyben részesítés nem korlátoz alaptörvény-ellenesen alapjogot vagy egyébként (akár hatásában) nem diszkriminatív. Hangsúlyozza az Alkotmánybíróság, hogy az esélyegyenlőségi klauzulára hivatkozással nonprofit vagy nyereségszerző tevékenység (pozitív diszkriminációs üzletpolitika folytatása) sem kizárt, de a gazdasági tevékenység végzése e körben sem adhat felhatalmazást a hátrányos megkülönböztetés tilalmának megszegésére, a társadalmilag káros nemi sztereotípiák megerősítésére.
[45] Mivel a panasz e tekintetben sem felel meg az Abtv. 26. § (1) és 27. §-a szerinti követelményeknek, így az Alkotmánybíróság a panaszt ebben a részében is visszautasította.
[46] 3. Az Alkotmánybíróság ezt követően a tulajdonhoz való jogra vonatkozó érveket vizsgálta az Abtv. 26. § (1) bekezdésére alapított panaszelem vonatkozásában. Az indítványozó szerint a „tulajdonos tetszése szerint rendelkezhet tulajdona felett, ennek alapján kedvezményeket adhat, premizálhat célcsoportokat” (lásd a partnerválasztás szabadságát), és emiatt őt nem érheti hátrány, a jogalkotó ilyen módon nem avatkozhat be polgári jogi jogviszonyokba.
[47] 3.1. E körben az Alkotmánybíróságnak elsődlegesen azt kellett vizsgálnia, hogy a tulajdonjog részjogosítványának tekintendő rendelkezési jog az Alaptörvény XIII. cikkének védelme alá esik-e.
[48] Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt megerősíti az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott döntéseinek hivatkozhatóságával kapcsolatosan a 13/2013. (VI. 17.) AB határozatában kifejtetteket. Ez alapján „[a] hazai és európai alkotmányjogi fejlődés eddig megtett útja, az alkotmányjog szabályszerűségei szükségképpen hatással vannak az Alaptörvény értelmezésére is. Az Alkotmánybíróság az újabb ügyekben vizsgálandó alkotmányjogi kérdések kapcsán felhasználhatja a korábbi határozataiban kidolgozott érveket, jogelveket és alkotmányossági összefüggéseket, ha az Alaptörvény adott szakaszának az Alkotmánnyal fennálló tartalmi egyezése, az Alaptörvény egészét illető kontextuális egyezősége, az Alaptörvény értelmezési szabályainak figyelembevétele és a konkrét ügy alapján a megállapítások alkalmazhatóságának nincs akadálya, és szükségesnek mutatkozik azoknak a meghozandó döntése indokolásába történő beillesztése. Az Alkotmánybíróság – a fenti feltételek vizsgálata mellett – a hatályát vesztett alkotmánybírósági határozat forrásként megjelölésével, a lényegi, az adott ügyben felmerülő alkotmányossági kérdés eldöntéséhez szükséges mértékű és terjedelmű tartalmi vagy szövegszerű megjelenítéssel hivatkozhatja vagy idézheti a korábbi határozataiban kidolgozott érveket, jogelveket. Az indokolásnak és alkotmányjogi forrásainak ugyanis a demokratikus jogállamban mindenki számára megismerhetőnek, ellenőrizhetőnek kell lennie, a jogbiztonság igénye az, hogy a döntési megfontolások átláthatóak, követhetőek legyenek. A nyilvános érvelés a döntés indokolásának létalapja. A korábbi határozatokban kifejtett érvek felhasználhatóságát az Alkotmánybíróság mindig esetről esetre, a konkrét ügy kontextusában vizsgálja”. (Indokolás [32]–[34])
[49] Az Alkotmánybíróság ismételten megállapítja, hogy a tulajdonhoz való jog szabályait a korábbi Alkotmány és az Alaptörvény lényegében egyező módon tartalmazza, ezért az ebben a tárgykörben hozott korábbi határozatai hivatkozhatók és idézhetők.
[50] 3.2. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint a tulajdoni alapjogvédelem kiterjed a tulajdoni részjogosítványokra és azok gyakorolhatóságára is, és csak az Alaptörvény erre vonatkozó szabálya szerint korlátozhatóak.
[51] Így az Alkotmánybíróság a 1256/H/1996. számú határozatában kifejtette, hogy „[a] használati, a birtoklási és a rendelkezési jog a tulajdonjog tartalmát adó, a tulajdonhoz tartozó részjogosítványok, amelyek a dolog feletti hatalmat és a dolog élvezetét jelentik. Az Alkotmánybíróság már több döntésében, elvi jelleggel a 7/1991. (II. 28.) AB határozatban rámutatott arra, hogy a tulajdonjoghoz kapcsolódó részjogosítványok korlátozása csak akkor jár magának a tulajdonjognak mint alkotmányos jognak a korlátozásával, így csak akkor alkotmányellenes, ha az elkerülhetetlen, tehát kényszerítő ok nélkül történik, továbbá, ha a korlátozás súlya a korlátozással elérni kívánt célhoz képest aránytalan (ABH 1991, 26.). Az Alkotmánybíróság korábbi döntéseiben arra is felhívta a figyelmet, hogy a tulajdonjog (és részjogosítványai) korlátozásának alkotmányosan elfogadható indoka lehet a korlátozás közérdekűsége. A közérdek és a tulajdonkorlátozás arányossága vizsgálatánál pedig az Alkotmánybíróság határozza meg azokat az ismérveket, amelyek a beavatkozás arányosságát eldöntik. [64/1993. (XII. 22.) AB határozat, ABH 1993, 382.]” (ABH 1996, 796.)
[52] 3.3. Ezt követően az Alkotmánybíróságnak azt kellett megvizsgálnia, hogy a támadott rendelkezésben szereplő korlátozás közérdekűnek és arányosnak tekinthető-e.
[53] Ahogyan azt az Alkotmánybíróság egy korábbi határozatában megállapította, „[a] tulajdonjog korlátozása tekintetében is az Alkotmánynak az alapvető jogok korlátozására meghatározott szabályát és az ennek alapján kialakult alkotmánybírósági gyakorlatot kell alkalmazni. Ennek során figyelembe kell venni azonban az Alkotmánynak a tulajdonjogról szóló 13. §-ából származó sajátosságokat is. Ilyen sajátosság az, hogy a 13. § (2) bekezdése a tulajdonjog teljes elvonásánál a közérdeket jelöli meg egyik feltételként. Erre tekintettel a tulajdonjog korlátozásánál az alkotmányossági vizsgálat egyik szempontja a másik alapvető jog, alkotmányos érték vagy cél érvényesülésének szükségessége, vagy a közérdek miatt fennálló szükségesség. A jelenlegi körülmények között a közérdek értelmezésénél elfogadható, hogy bár közvetlenül a magánérdek áll előtérben, közvetetten a társadalmi problémák megoldása révén az egész közösség érdekeinek szolgálatáról van szó. A közérdek alapján történő tulajdonkorlátozásnál az Alkotmánybíróság nem tekinti elégséges alapnak, hogy a jogszabály általánosságban hivatkozik a korlátozást szükségessé tevő közérdekre, szabad hatósági mérlegelés jogkörében hagyva annak meghatározását, konkrétan milyen tulajdoni tárgyakra kell a korlátozást alkalmazni. A közérdeket jogszabályban úgy kell meghatározni, hogy konkrét ügyben a közérdekből korlátozás szükségességét bíróság ellenőrizhesse. A vizsgálat másik szempontja itt is – az Alkotmány 8. § (2) alapján – az arányosság. Az arányosság tekintetében a tulajdonhoz való jog Alkotmányban meghatározott szabályából nem származik sajátos követelmény. Ezért az arányosság általános mércéje alkalmazandó: a korlátozással elérni kívánt cél fontosságának és az ennek érdekében okozott alapjog-sérelem súlyának összhangban kell állnia”. [42/2006. (X. 5.) AB határozat, ABH 2006, 529.]
[54] Az Alkotmánybíróság a 64/1993. (XII. 22.) AB határozatában a korábbi Alkotmány 13. §-ával kapcsolatban a következőket állapította meg: az alkotmányos tulajdonvédelem köre és módja nem szükségképpen követi a polgári jogi fogalmakat, és nem azonosítható az absztrakt polgári jogi tulajdon védelmével. Az alapjogként védett tulajdonhoz való jog tartalmát a mindenkori közjogi és (alkotmányos) magánjogi korlátokkal együtt kell érteni. Az alkotmányos tulajdonvédelem terjedelme mindig konkrét; függ a tulajdon alanyától, tárgyától és funkciójától, illetve a korlátozás módjától is. A másik oldalról nézve: ugyanezen szempontoktól függően az adott fajta közhatalmi beavatkozás alkotmányos lehetősége a tulajdonjogba más és más. (ABH 1993, 373, 379.) Ugyanebben a határozatában azt is kimondta az Alkotmánybíróság, hogy [a]z alapjogi tulajdonvédelem sajátosságai miatt az állami beavatkozás alkotmányossága megítélésének súlypontja, az alkotmánybírósági értékelés voltaképpeni tere a cél és eszköz, a közérdek és a tulajdonkorlátozás arányosságának megítélése lett”. (ABH 1993, 373, 381–382.) A törvénnyel érvényesített közérdek alkotmánybírósági vizsgálatának ezért arra kell kiterjednie, hogy megfelelően indokolt-e, alátámasztott-e a közérdekre való hivatkozás.
[55] 3.4. A hátrányos megkülönböztetés tilalma, amely hárompólusú jogviszonyt feltételez [lásd a 3/2014. (I. 14.) AB határozatot] jogosultság és tilalom egyben magánjogi jogviszonyokban is – főszabály szerint – irányadó [erre lásd többek között a 45/2000. (XII. 8.) AB határozatot]. Ennek oka az, hogy az „Alaptörvény XV. cikke egyaránt tartalmazza az általános egyenlőségi szabályt [(1) bekezdés], és az alapjogok egyenlőségét, illetve a diszkrimináció tilalmát [(2) bekezdés]. Az általános egyenlőségi szabály az Alkotmányban kifejezetten nem szerepelt; az Alkotmánybíróság gyakorlata ezért ezt az alkotmányos demokráciában elengedhetetlen szabályt az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése és az Alkotmány 54. § (1) bekezdése együttes értelmezéséből vezette le. [21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73.] Az Alkotmánybíróság érvelése szerint az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében biztosított emberi méltóság joga – mint a 70/A. § (1) bekezdésben említett alapvető jogok legalapvetőbbike – szükségképpen magában foglalja az egyenlően kezelés követelményét a jogrendszer minden normájával szemben” {42/2012. (XII. 20.) AB határozat, Indokolás [22]}.
[56] Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata alapján az „Alaptörvényben garantált szabadságok a magánjogi viszonyokban közvetett érvényesülést kívánnak, vagyis az Alkotmánybíróság felfogása szerint a szerződéses szabadság tiszteletben tartása mellett az Alaptörvényből fakadó alapjogi követelmények végső soron a magánjog generálklauzuláin keresztül szolgálhatnak a magánfelek közötti jogviszonyok megítélésnek alkotmányjogi mércéjeként” {erről lásd: 8/2014. (III. 20.) AB határozat, Indokolás [56]; [64]–[66], illetve 34/2014. (XI. 14.) AB határozat, Indokolás [94]}.
[57] Mivel az emberi méltósághoz való jog az alapvető jogok „legalapvetőbbike”, a diszkrimináció tilalma erőteljesebben, közvetlenebbül érvényesül a magánjogi jogviszonyokban mint más alkotmányos szabadságok. Különösen irányadó ez a támadott szabály hatálya alá tartozó jogviszonyokra, amikor a szolgáltatás nyújtása nyilvános helyen történik. [Ezt a közvetlenebb érvényesülést tükrözi a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 2:43. §-ának c) pontja, amely – a korábbi Ptk.-hoz hasonlóan – a nevesített személyiségi jogok körében szintén tiltja a személyek hátrányos megkülönböztetését.]
[58] Figyelemmel arra, hogy a társadalmi egyenlőség elérése alkotmányos cél, az Ebktv. támadott rendelkezése (és annak bírósági értelmezése a konkrét ügyben mindkét nemet érintő) diszkrimináció tilalmán keresztül az emberi méltósághoz való jog érvényesülését hivatott előmozdítani, így a korlátozás közérdekűsége megállapítható, azzal, hogy a korlátozással elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjog-korlátozás arányos. A fentiek alapján az Ebktv. érintett rendelkezése ellen – az Alaptörvény XIII. cikkével összefüggésben – előterjesztett alkotmányjogi panaszt az Alkotmánybíróság elutasította.
[59] 4. Az Alkotmánybíróság ezt követően a vállalkozáshoz való jog sérelmét állító indítványi elemet bírálta el az Abtv. 26. § (1) bekezdése szerinti hatáskörben. Az indítványozó szerint a támadott rendelkezés kiüresítette a vállalkozás alapjogát, lehetetlenné tette a vállalkozói tevékenység további folytatását, különös tekintettel arra, hogy kizárta az addigi üzlet- és árpolitikai gyakorlat folytatását.
[60] Az Alkotmánybíróság értelmezése szerint az Alaptörvény XII. cikk (1) bekezdésébe foglalt vállalkozáshoz való alapjog, „amely azt jelenti, hogy bárkinek az Alaptörvényben biztosított joga a vállalkozás, azaz üzleti tevékenység kifejtése. A vállalkozás joga azonban egy bizonyos, a vállalkozások számára az állam által teremtett közgazdasági feltételrendszerbe való belépés lehetőségének biztosítását, másként megfogalmazva a vállalkozóvá válás lehetőségének – esetenként szakmai szempontok által motivált feltételekhez kötött, korlátozott – biztosítását jelenti. A vállalkozás joga nem abszolutizálható, és nem korlátozhatatlan: senkinek sincs alanyi joga egy meghatározott foglalkozással kapcsolatos vállalkozás, sem pedig ennek adott vállalkozási jogi formában való gyakorlásához. A vállalkozás joga annyit jelent – de annyit alkotmányos követelményként feltétlenül –, hogy az állam ne akadályozza meg, ne tegye lehetetlenné a vállalkozóvá válást {54/1993. (X. 13.) AB határozat, ABH 1993, 340, 341–342.; megerősítette a 32/2012. (VII. 4.) AB határozat, Indokolás [155]}. Az Alkotmánybíróság a vállalkozáshoz való alapjog alkotmányos tartalmának a meghatározása során arra is rámutatott, hogy [a] vállalkozáshoz való jognak nem tulajdonítható olyan jelentés, amely szerint a már működő vállalkozásokra vonatkozó jogi környezet módosíthatatlan lenne {282/B/2007. AB határozat, ABH 2007, 2168.; megerősítette a 32/2012. (VII. 4.) AB határozat, Indokolás [161]}. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a foglalkozáshoz, vállalkozáshoz való alapjog a szabadságjogokhoz hasonló védelemben részesül az állami beavatkozások és korlátozások ellen. Ezen korlátozások alkotmányossága ugyanakkor más-más mérce alapján minősítendő aszerint, hogy a foglalkozás gyakorlását vagy annak szabad megválasztását korlátozza-e az állam, s az utóbbin belül is eltérő a megítélés az adott foglalkozásba kerülés szubjektív, illetve az objektív korlátokhoz kötésének megfelelően. A foglalkozáshoz, vállalkozáshoz való jogot az veszélyezteti a legsúlyosabban, ha az ember az illető tevékenységtől el van zárva, azt nem választhatja. A szubjektív feltételek előírása is a választási szabadság korlátozása. Ezek teljesítése azonban elvileg mindenkinek nyitva áll (ha nem, akkor a korlát objektív). Ezért a jogalkotó mozgástere némileg nagyobb, mint az objektív korlátozásnál. Végül a foglalkozás gyakorlásának korlátai jórészt szakmailag és célszerűségi szempontokból indokoltak, alapjogi problémát csak határesetekben okoznak.” {21/1994. (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994, 117, 121.; megerősítette a 3134/2013. (VII. 2.) AB határozat, Indokolás [13]; összefoglalóan lásd a 3194/2014. (VII. 15.) AB határozatot, Indokolás [28]}.
[61] Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Ebktv. támadott rendelkezése a vállalkozáshoz való alapjog gyakorlására adott alkotmányos mércét (lásd az Indokolás [46]–[58]), az indítványozó állításával ellentétben nem üresítette ki a vállalkozáshoz való alapjogot, nem tette lehetetlenné a vállalkozói tevékenység további folytatását, gyakorlását, ami az irányadó esetjog (lásd a 254/B/1992. AB határozatot) alapján enyhébb mérce alapján ítélendő meg (ABH 1995, 821, 822.). Mivel az indítványozó által felvetett probléma nem jelent olyan határesetet, amely sértené a vállalkozáshoz való alapvető jogot, így az alkotmányjogi panaszt az Alkotmánybíróság az Ebtkv. támadott rendelkezése vonatkozásában – az Alaptörvény XII. cikk (1) bekezdése tekintetében is – elutasította.
[62] 5. Az Alkotmánybíróság végül az Abtv. 27. §-ára alapított alkotmányjogi panaszt bírálta el. Ennek során az Alkotmánybíróság hangsúlyozza és megerősíti azt, hogy az Ebktv. – figyelemmel az uniós jogból eredő kötelezettségekre is – az Alkotmánybíróság értelmezését követve határozza meg az egyenlő bánásmód követelményét és megsértésnek egyes eseteit [v.ö.: 41/2007. (VI. 20.) AB határozat, ABH 2007, 551, 557.]. Az Ebktv. tehát az Alaptörvény diszkrimináció tilalmára vonatkozó és esélyegyenlőségi rendelkezéseivel összhangban álló szabályozást tartalmaz. Fontos azt is hangsúlyozni, hogy az irányadó alkotmányossági mércének megfelelően az Ebktv. 2. §-a – a hátrányos megkülönböztetést tilalmazó és szankcionáló jogszabályok koherenciájának biztosítása érdekében – úgy rendelkezik, hogy az egyenlő bánásmód követelményére vonatkozó, külön jogszabályokban meghatározott rendelkezéseket az Ebktv. rendelkezéseivel összhangban kell alkalmazni (v.ö.: a Ptk. felhívott rendelkezésével). Tekintettel arra, hogy a bíróság az Ebktv. támadott rendelkezésének alkalmazása során nem lépett ki az alkotmányos értelmezési keretből azáltal, hogy nemen alapuló közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek minősítette a panasz alapjául szolgáló ügyet, az Alkotmánybíróság az Abtv. 27. §-ára alapított alkotmányjogi panaszt is elutasította.
Dr. Sulyok Tamás s. k.,
tanácsvezető alkotmánybíró
. |
Dr. Balsai István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Juhász Imre s. k.,
alkotmánybíró | Dr. Czine Ágnes s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k.,
előadó alkotmánybíró |
. |