English
	Hungarian

Ügyszám: .	733/A/2007
Előadó alkotmánybíró: Kovács Péter Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 32/2008. (III. 12.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 2008/325 .

A döntés kelte: Budapest, 03/11/2008 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                  A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az  Alkotmánybíróság  a köztársasági elnöknek  az  Országgyűlés által   elfogadott,   de   még   ki   nem   hirdetett   törvény alkotmányellenességének    előzetes    vizsgálatára    irányuló indítványa tárgyában — dr. Holló András, dr. Kukorelli  István, dr.  Paczolay  Péter  és  dr. Trócsányi  László  alkotmánybírók párhuzamos indokolásával, valamint dr. Bragyova András  és  dr. Lévay  Miklós  alkotmánybírók különvéleményével  —  meghozta  a következő                          határozatot: Az   Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  „az  Európai  Unió, valamint az Izlandi Köztársaság és a Norvég Királyság között az Európai  Unió  tagállamai, valamint Izland és Norvégia  közötti átadási eljárásról szóló Megállapodás” kihirdetéséről szóló, az Országgyűlés 2007. június 11-i ülésnapján elfogadott törvény 3. §-ában  foglalt  Megállapodás 3.  cikkének  (2)  bekezdése,  3. cikkének  (3) bekezdése, és a törvény 4. §-a a Megállapodás  3. cikk  (4)  bekezdéséhez tett nyilatkozatot megállapító részében alkotmányellenes. Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben közzéteszi.                            Indokolás                               I. 1.  Az  Országgyűlés  2007.  június  11-i  ülésnapján  törvényt fogadott  el  „az Európai Unió, valamint az Izlandi Köztársaság és  a  Norvég  Királyság  között az  Európai  Unió  tagállamai, valamint  Izland  és Norvégia közötti átadási eljárásról  szóló Megállapodás  kihirdetéséről”  (a  továbbiakban:  Törvény).  Az Országgyűlés elnöke a Törvényt 2007. június 12-én küldte meg  a köztársasági elnöknek kihirdetésre, sürgősségi kérelem  nélkül. A  köztársasági  elnök  az Alkotmány  26.  §  (4)  bekezdésében foglalt jogkörében eljárva, az Alkotmánybíróságról szóló  1989. évi  XXXII.  törvény (a továbbiakban: Abtv.) 1. § a)  pontjára, 21. § (1) bekezdés b) pontjára, valamint 35. §-ára és 36. §-ára hivatkozva a részére előírt határidőn belül — 2007. június  27- én  —  kelt  indítványában  kérte az  Alkotmánybíróságot,  hogy végezze el a Törvénnyel kihirdetendő, az Európai Unió, valamint az  Izlandi Köztársaság és a Norvég Királyság között az Európai Unió  tagállamai, valamint Izland és Norvégia  közötti  átadási eljárásról   szóló   Megállapodás   (a   továbbiakban:    EUIN- megállapodás)  3.  cikkének (2) és (3)  bekezdése,  valamint  a Törvény   4.  §-ában  az  EUIN-megállapodás  3.  cikkének   (4) bekezdéséhez    tett   nyilatkozat   előzetes   alkotmányossági vizsgálatát. 2.  A  köztársasági elnök indítványában az alábbiakra  mutatott rá: 2.1.   Az   EUIN-megállapodás  nemzetközi  szerződés,   melynek szerződő  felei  az Európai Unió egyfelől, illetve  az  Izlandi Köztársaság   és   a  Norvég  Királyság  másfelől.   Az   EUIN- megállapodásra a jogalapot az Európai Unió számára  az  Európai Unióról szóló szerződés (a továbbiakban: Szerződés) 24. és  38. cikke  adja. Ugyanakkor a Szerződés 24. cikkének (5)  bekezdése szerint  az  ilyen megállapodás „nem kötelezi azt a tagállamot, amelynek   képviselője   a   Tanácsban   kijelenti,   hogy    a megállapodásnak  meg  kell felelnie saját alkotmányos  eljárási követelményeinek”.  Minthogy a Törvény  javaslatának  indoklása szerint   a   Magyar   Köztársaság   képviselője   tett   ilyen nyilatkozatot,   az   EUIN-megállapodás   kötelező   hatályának elismerése  és  a belső joggá válása a nemzetközi szerződésekre vonatkozó  hazai szabályok szerint történik. Ezért alkotta  meg az Országgyűlés a Törvényt, amely egyrészt az EUIN-megállapodás —  mint nemzetközi szerződés — kötelező hatályának elismerésére ad felhatalmazást, másrészt kihirdeti azt a magyar jogban. 2.2.  Ezt követően a köztársasági elnök a saját indítványtételi jogosultságát elemezte és megállapította, hogy az Abtv.  36.  § (1)  bekezdése  lehetővé  teszi a számára,  hogy  a  nemzetközi szerződés     megerősítése    előtt     kezdeményezze     annak alkotmányossági  vizsgálatát. A megerősítés fogalmát  az  Abtv. ugyan   nem  határozza  meg,  de  a  nemzetközi  szerződésekkel kapcsolatos   eljárásról  szóló  2005.  évi   L.   törvény   (a továbbiakban: Nsztv.) 2. § f) pontja, a Bécsben  az  1969.  évi május hó 23. napján kelt, a szerződések jogáról szóló, az 1987. évi 12. törvényerejű rendelettel kihirdetett szerződést követve a  megerősítést  a  nemzetközi  szerződés  kötelező  hatályának elismerése  fogalmába  sorolja,  annak  egyik  módozataként.  A köztársasági elnök az Alkotmány 30/A. § (1) bekezdés b)  pontja alapján a nemzetközi szerződés kötelező hatályát az Nsztv. 8. § (2)  bekezdésében meghatározott módon ismeri el. Jelen esetben, amikor  a nemzetközi szerződés kihirdetése törvénnyel történik, a  köztársasági  elnök  annak aláírásával egyidejűleg  okiratot állít   ki   a  szerződés  kötelező  hatályának  elismeréséről, amelynek    kicseréléséről   vagy   letétbe   helyezéséről    a külpolitikáért    felelős   miniszter   útján    haladéktalanul gondoskodik.  Következésképpen, az Abtv. 36.  §  (1)  bekezdése lehetővé teszi a köztársasági elnök számára, ahogyan a  7/2005. (III.  31.)  AB  határozat is megállapította a  szerződéskötési eljárásban  résztvevőkre vonatkozóan, hogy  a  nemzetközi  jogi kötelezettség  vállalását,  azaz az EUIN-megállapodás  kötelező hatályának   elismerését   megelőzően   kezdeményezhesse    egy megkötendő    nemzetközi   szerződés    általa    alkotmányosan aggályosnak     tartott     rendelkezései     alkotmánybírósági vizsgálatát. (ABH 2005, 83, 86.) 2.3.  A  következő  részben az indítvány  az  EUIN-megállapodás aggályosnak tartott rendelkezéseit foglalta össze. A  köztársasági  elnök megállapítja, hogy az  EUIN-megállapodás célja  a  kiadatási  ügyek gyorsítása és egyszerűsítése  az  EU tagállamai,  illetve  Izland  és  Norvégia  között   az   EUIN- megállapodás  melléklete  szerinti  —  kibocsátó  állam   által kiállított — elfogatóparancs alkalmazásával. A végrehajtó állam területén  elfogott  személy  átadásáról  a  végrehajtó   állam igazságügyi hatósága dönt, döntésének korlátja, hogy az átadást csak meghatározott körülmények esetén tagadhatja meg. 2.3.1.  A  köztársasági elnök alkotmányellenesnek  tartotta  az EUIN-megállapodás  3.  cikkének  (2)  bekezdését.   Értelmezése szerint  ez  a rendelkezés főszabályként a kettős büntethetőség feltételéhez  köti az átadási kötelezettség  beálltát,  de  nem követeli   meg,  hogy  az  elfogatóparancs  alapjául   szolgáló cselekmény  a kibocsátó állam joga és a végrehajtó  állam  joga szerint      azonos     tényállási     elemekkel     minősüljön bűncselekménynek. 2.3.2.  A  köztársasági  elnök aggályosnak  tartotta  az  EUIN- megállapodás  3. cikkének (3) bekezdését is, amely  bizonyos  — mindenekelőtt  a  terrorizmushoz  és  a  szervezett  bűnözéshez kapcsolódó — bűncselekmények esetén álláspontja szerint kizárja a kettős büntethetőség követelményének alkalmazását. 2.3.3.  Az EUIN-megállapodás 3. cikkének (4) bekezdése lehetővé teszi    a   szerződő   felek   számára,   hogy   meghatározott bűncselekménycsoportok tekintetében és egyéb feltételek mellett olyan   nyilatkozatot  tegyenek,  amelyben  kizárják  a  kettős büntethetőségre  vonatkozó  3. cikk  (2)  bekezdésében  foglalt feltétel   alkalmazását.  A  köztársasági   elnök   értelmezése szerint,  ha valamelyik szerződő fél ilyen nyilatkozatot  tesz, akkor   igazságügyi   hatóságai   nem   tagadhatják   meg    az elfogatóparancs  végrehajtását  arra  hivatkozással,  hogy   az érintett   cselekmény   saját   joguk   szerint   nem   minősül bűncselekménynek.  Az indítványozó utalt a  Magyar  Köztársaság által  az  EUIN-megállapodás 3. cikkének (4) bekezdéséhez  tett nyilatkozatra,  amelyben  vállalja,  hogy  bizonyos  feltételek mellett nem alkalmazza a kettős büntethetőség követelményét  az átadási    eljárás   során.   A   nyilatkozat   alkotmányossági vizsgálatát a köztársasági elnök azért kérte, mert az  lényegét tekintve     az    EUIN-megállapodáson    alapuló    nemzetközi kötelezettségvállalás, mely megfelelő formában történő közlését követően    a   Magyar   Köztársaság   nemzetközi   szerződéses kötelezettségét eredményezi. 2.4.  Az  EUIN-megállapodás 3. cikkének (2) és  (3)  bekezdése, valamint  a  3.  cikkének  (4)  bekezdéséhez  tett  nyilatkozat alkotmányossági vizsgálatát a köztársasági elnök  az  Alkotmány 57. § (4) bekezdésére alapítottan kezdeményezte, amely a nullum crimen  sine  lege  és  a nulla poena sine  lege  elveit  emeli alapjogi  rangra. Az indítvány ismertette ezen elvek tartalmát, és  az  azokat  értelmező 11/1992. (III. 5.) AB határozat  főbb megállapításait. Ennek keretében megállapította: „Az  Alkotmány 57. § (4) bekezdésével ellentétes (…) az olyan jogszabály, mely úgy  hatalmaz fel magyar hatóságokat a büntetőjogi felelősségre vonásra irányuló cselekmény elvégzésére, hogy az ennek alapjául szolgáló  cselekmény  az elkövetés időpontjában  a  magyar  jog szerint nem bűncselekmény, illetve nem valósítja meg valamennyi releváns  büntetőjogi tényállási elemet”. A köztársasági  elnök álláspontja  szerint  az  indítvánnyal érintett  rendelkezések, illetve  nyilatkozat  ilyen  cselekmény  esetében  is  lehetővé teszik a büntetőjogi felelősségre vonást. 2.5. A következő részben az indítványozó utalt arra is, hogy az Alkotmány  7. § (1) bekezdése, 2/A. §-a, valamint a  6.  §  (4) bekezdése   alkalmazási  körében  az  Alkotmány   57.   §   (4) bekezdésének  értelmezése  és érvényesülése  eltérő  lehet,  de véleménye  szerint a sérelmezett rendelkezések egyik  esetkörbe sem tartoznak. 2.6.   Az  indítványa  utolsó  részében  a  köztársasági  elnök összegezte az addigi megállapításait és az Alkotmány 57. §  (4) bekezdésére alapítottan kérte az Alkotmánybíróság véleményét az EUIN-megállapodás  3.  cikke (2) és (3) bekezdésének  és  a  3. cikke (4) bekezdéséhez tett nyilatkozat alkotmányosságáról.                               II. 1.   Az  Alkotmány  indítvány  elbírálásakor  figyelembe   vett rendelkezései: „2.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus jogállam.” „57.   §   (4)  Senkit  nem  lehet  bűnösnek  nyilvánítani   és büntetéssel sújtani olyan cselekmény miatt, amely az  elkövetés idején a magyar jog szerint nem volt bűncselekmény.” 2. A Törvény indítvánnyal érintett rendelkezései: „3. § A megállapodás hiteles magyar nyelvű szövege a következő: (…)                             3. cikk                             Hatály (…)  (2)   A   (3)  és  (4)  bekezdés  sérelme  nélkül,  az  átadás feltétele,   hogy  azok  a  cselekmények,  amelyek   miatt   az elfogatóparancsot  kibocsátották,  a  végrehajtó   állam   joga szerint  tényállási  elemeiktől és  minősítésüktől  függetlenül bűncselekménynek minősüljenek.  (3)  A  4. cikkre, az 5. cikk (1) bekezdésének b)–g) pontjára, valamint  a  6.,  7.  és  8. cikkre is figyelemmel,  egy  állam semmilyen   esetben  sem  tagadhatja  meg  egy  olyan   személy magatartásával    kapcsolatban   kibocsátott    elfogatóparancs végrehajtását,  aki  a  terrorizmus  visszaszorításáról   szóló európai  egyezmény  1. és 2. cikkében és a  terrorizmus  elleni küzdelemről szóló, 2002. június 13-i kerethatározat 1., 2.,  3. és   4.   cikkében   említett,   a  terrorizmussal   összefüggő kábítószerek és pszichotróp anyagok tiltott kereskedelme,  vagy szándékos emberölés, súlyos testi sértés, emberrablás, személyi szabadság   megsértése,   túszejtés  és   erőszakos   közösülés bűncselekményének vagy bűncselekményeinek egy közös célt követő csoport   általi   elkövetéséhez   hozzájárul,   amennyiben   e cselekmények szabadságvesztéssel vagy olyan szabadságelvonással járó  intézkedéssel büntethetők, amelynek maximális  időtartama legalább  tizenkét hónap, abban az esetben sem, ha az  érintett személy  az adott bűncselekmény vagy bűncselekmények  tényleges elkövetésében  nem  vesz  részt;  az  említett  hozzájárulásnak szándékosnak kell lennie, és annak ismeretében kell  történnie, hogy  az  illető  személy  részvételével  hozzájárul  az  adott szervezet bűnözői tevékenységeinek megvalósulásához.  (4)  Norvégia  és  Izland, egyrészről, és  valamely  tagállama nevében az Európai Unió, másrészről, nyilatkozatot tehet, amely szerint  a  kettős büntethetőségre vonatkozó, a (2) bekezdésben említett  feltételt az alábbiakban meghatározott  feltételeknek megfelelően  viszonosság alapján nem alkalmazza. E Megállapodás értelmében és a cselekmény kettős büntethetőségének mérlegelése nélkül  az elfogatóparancs alapján átadásra kerül sor az alábbi bűncselekmények esetében, amennyiben ezeknél a kibocsátó  állam joga  szerint  a  kibocsátó államban a  büntetési  tétel  felső határa     legalább     háromévi     szabadságvesztés      vagy szabadságelvonással járó intézkedés:    – bűnszervezetben való részvétel,    – terrorizmus,    – emberkereskedelem,    – gyermekek        szexuális       kizsákmányolása        és      gyermekpornográfia,    – kábítószerek és pszichotróp anyagok tiltott kereskedelme,    – fegyverek,    lőszerek    és    robbanóanyagok     tiltott      kereskedelme,    – korrupció,    – csalással   kapcsolatos   bűncselekmények,   ideértve   az      Európai  Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről  szóló,      1995.   július  26-i  egyezmény  értelmében   az   Európai      Közösségek pénzügyi érdekeit sértő csalásokat is,    – bűncselekményből származó jövedelem tisztára mosása,    – pénzhamisítás, beleértve az euró hamisítását is,    – számítógépes bűnözés,    – környezettel  kapcsolatos  bűncselekmények,  beleértve   a      veszélyeztetett  állatfajok,  valamint  a  veszélyeztetett      növényfajok és -fajták tiltott kereskedelmét is,    – segítségnyújtás jogellenes beutazáshoz és tartózkodáshoz,    – szándékos emberölés, súlyos testi sértés,    – emberi szervek és szövetek tiltott kereskedelme,    – emberrablás,  személyi  szabadságtól  való  megfosztás  és      túszejtés,    – rasszizmus és idegengyűlölet,    – szervezett vagy fegyveres rablás,    – kulturális   javak,   beleértve   a   régiségeket   és   a      műtárgyakat, tiltott kereskedelme,    – csalás,    – zsarolás és védelmi pénz szedése,    – termékhamisítás és iparjogvédelmi jogok megsértése,    – hivatalos   okmányok   hamisítása   és   az   azzal   való      kereskedés,    – fizetőeszközök hamisítása,    – hormontartalmú  anyagok és más növekedésserkentők  tiltott      kereskedelme,    – nukleáris vagy radioaktív anyagok tiltott kereskedelme,    – lopott gépjárművek kereskedelme,    – erőszakos közösülés,    – gyújtogatás,    – a   Nemzetközi  Büntetőbíróság  joghatósága  alá   tartozó      bűncselekmények,    – légi vagy vízi jármű jogellenes hatalomba kerítése,    – szabotázs.  (…)  4.   §  A  Magyar  Köztársaság  a  Megállapodáshoz  az  alábbi nyilatkozatokat teszi:  A 3. cikk (4) bekezdéshez:  A   Magyar   Köztársaság  kijelenti,  hogy  a  3.   cikk   (2) bekezdésében szereplő feltételt nem alkalmazza a  3.  cikk  (4) bekezdésében    szereplő    bűncselekmény-kategóriák    esetén, amennyiben  ezeknél a kibocsátó állam joga szerint a  kibocsátó államban  a  büntetési  tétel felső  határa  legalább  háromévi szabadságvesztés  vagy  szabadságelvonással  járó   intézkedés, feltéve, hogy a kibocsátó állam hasonló nyilatkozatot tett.  (…)”                              III.  Az  indítvány  kapcsán az Alkotmánybíróság az Abtv.  1.  §  a) pontjában meghatározott hatáskörében járt el. Az Abtv. 1. §  a) pontja  értelmében az Alkotmánybíróság hatáskörébe  tartozik  a már  elfogadott,  de  még ki nem hirdetett törvény,  továbbá  a nemzetközi         szerződés        egyes         rendelkezései alkotmányellenességének   vizsgálata.   Az    erre    vonatkozó indítványnak az Abtv. 21. § (1) bekezdésében — az Abtv.  35-36. §-ában    foglalt   megkülönböztetést   figyelembe    véve    — meghatározott  szervtől vagy személytől kell származnia.  Jelen esetben az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a köztársasági elnök  az  Abtv.  36. § (1) bekezdésében,  illetve  35.  §  (1) bekezdésében   foglaltaknak   megfelelően   kezdeményezte   egy nemzetközi  szerződést  kihirdető törvény  egyes  rendelkezései alkotmányosságának előzetes vizsgálatát.  A  köztársasági  elnök  az Abtv. 36. § (1)  bekezdése  alapján nyújtotta  be  indítványát. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az EUIN-megállapodás nemzetközi jogi szerződésnek minősül. Az  a  tény,  hogy  az egyik oldalon az Európai  Unió  szerepel szerződő félként, nem jelenti azt, hogy az EUIN-megállapodás az Alkotmány  2/A. § értelmében közösségi jogi normának minősülne, hiszen  nem  az  ún.  alapító és módosító szerződések  szerinti európai   uniós,   illetve   európai   közösségi   hatásköröket változtatja meg, hanem az egyes tagállamok, illetve  Izland  és Norvégia  viszonylatában  létesít kötelezettségeket.  Az  ilyen természetű  megállapodásokat  maga  az  Európai  Unió  is   úgy tekinti,  hogy azok nemzetközi szerződések, amelyekre  tehát  a nemzetközi  jog  szabályai  vonatkoznak.  Erre  tekintettel  az Alkotmánybíróság  osztotta a köztársasági  elnök  álláspontját, hogy  a  jelen  esetben a nemzetközi szerződés megkötése  előtt alkotmányossági  ellenőrzésre sor kerülhet, sőt  tulajdonképpen ez  az utolsó fázis, amikor erre még lehetőség nyílik, mivel  a nemzetközi  szerződés kötelező hatályának  elismerése  még  nem történt  meg. Az Alkotmánybíróság szerint annak, hogy a Törvény egyszerre  tartalmazza  a  ratifikációra  felhatalmazást  és  a kihirdetés  aktusát  —  ami  megfelel  az  Nsztv.  7.   §   (2) bekezdésében   és   10.   §  (1)  bekezdésének   a)   pontjában foglaltakkal  bevezetett új gyakorlatnak —  nincs  kihatása  az Abtv. 36. § alkalmazhatóságára.                               IV.  Az  Alkotmánybíróság  az  Alkotmány  57.  §  (4)  bekezdésében foglaltakkal összefüggésben először az alábbiakra mutat rá.  A  nullum  crimen  sine lege elv eredetileg  az  ellen  kívánt biztosítékot    nyújtani,    hogy    az    állam    büntetőjogi felelősségrevonást  alkalmazhasson állampolgárával,  illetve  a területén tartózkodó külföldi személlyel szemben, ha  ennek  az államnak  a joga szerint a kérdéses cselekmény az elkövetésekor nem volt bűncselekmény. A nullum crimen sine lege elv azonban a bűnüldözésben  való nemzetközi együttműködés kialakulásával,  a kiadatás/átadás  intézményének  a  megjelenésével,  a  legújabb korban  a  nemzetközi büntetőtörvényszékek  megjelenésével  más összefüggésekben is jelentkezik.  Az  indítványban felvetett alkotmányossági probléma azzal függ össze,  hogy  az  EUIN-megállapodás az európai  büntetőügyi  és igazságügyi      együttműködésben      kialakított,       olyan automatizmusokra épülő megoldást tett magáévá,  ami  jelentősen eltér a nemzetközi jog hagyományos megoldásaitól.  A   kiadatási   megállapodások   tartalmi   elemeit   illetően megállapítható — és ez vonatkozik a magyar állam  által  kötött és    az    Alkotmánybíróság   által   áttekintett    kiadatási megállapodásokra  is  —,  hogy  az  államok   leggyakrabban   a bűncselekmények  tételes felsorolásával és  e  felsorolásnak  a cselekményekért kiszabható szabadságvesztés büntetés  minimális időtartamának megjelölésével törekednek arra, hogy  csak  olyan bűncselekmények   vonatkozásában   valósuljon   meg   kiadatási együttműködés,   amelyik  a  hazai  jogban  már  bűncselekmény, éspedig    összevethetően    hasonló    büntetéssel    sújtható bűncselekmény. Az államok alkotmányos megoldásai  dogmatikailag ezt  vagy  a  nullum  crimen sine lege  elvhez  (esetleg  annak kiterjesztett értelemben történt felfogásához),  vagy  pedig  a büntetőjogi    legalitás   egyéb   alkotmányos    garanciájához kapcsolják.  Az   Alkotmánybíróság  osztotta  az  indítványnak  a   korábbi alkotmánybírósági    határozatokra    visszamutató    azt    az álláspontját, hogy az Alkotmány 57. § (4) bekezdése  a  bűnössé nyilvánítást  és  a  büntetéssel sújtást  érdemben  befolyásoló valamennyi  büntető  jogszabályra  vonatkozik,  ez  a  garancia akadálya  minden olyan magyar közhatalmi cselekvésnek,  mely  a magyar  Alkotmány  hatálya  alá tartozó  személyek  büntetőjogi felelősségére  vonására irányul anélkül,  hogy  a  felelősségre vonás   alapjául  szolgáló  cselekmény  a  magyar  jog  szerint bűncselekmény  lenne. Ennek a követelménynek  a  teljesülése  a jelen  esetben  az Alkotmány 57. § (4) bekezdése  és  az  EUIN- megállapodás    tételes   rendelkezéseinek    egymással    való összehasonlítása alapján vizsgálható meg.  Az   indítvány  azonban  maga  is  felhívta  a  figyelmet   az Alkotmány  57.  §  (4) bekezdésének a 2. § (1) bekezdésével,  a 2/A. § (1) bekezdésével, a 6. § (4) bekezdésével és a 7. §  (1) bekezdésével összekapcsolható értelmezésének fontosságára.                               V.  Az    indítványban    felvetett    alkotmányossági    probléma vizsgálatának megalapozásához az Alkotmánybíróság ezt  követően elvégezte   az   Alkotmány  57.  §  (4)  bekezdésében   foglalt rendelkezés  történeti,  logikai és rendszertani  értelmezését, különös  figyelmet  fordítva a „magyar  jog  szerint”  fordulat tartalmára.  1.  A  rendszerváltozás előtt az Alkotmány nem  tartalmazta  a nullum  crimen sine lege elvet, előtte legfeljebb az 1972.  évi I.  törvénnyel módosított Alkotmányba beiktatott akkori  54.  § (1)  bekezdésében megfogalmazott általános emberi jogi klauzula („A   Magyar  Népköztársaság  tiszteletben  tartja  az   emberi jogokat.”) jelenthetett áttételesen kapcsolódó elvet. A  nullum crimen  sine  lege elvet ugyanakkor a magyar jog  természetesen ismerte, a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV.  törvény (a   továbbiakban:   Btk.)  2.  §-ába  foglalt   tételes   jogi szabályként. („A bűncselekményt az elkövetése idején  hatályban levő   törvény   szerint  kell  elbírálni.  Ha   a   cselekmény elbírálásakor  hatályban  levő új  büntető  törvény  szerint  a cselekmény már nem bűncselekmény, vagy enyhébben bírálandó  el, akkor  az új törvényt kell alkalmazni; egyébként az új  büntető törvénynek nincs visszaható ereje.”)  A  nullum  crimen sine lege elv így az Alkotmánynak  az  1989. évi   XXXI.   törvénnyel   történt   módosításával   emelkedett alkotmányi  szintre. A nullum crimen sine lege  elv  alkotmányi szintre emelését az akkor hivatalban levő Kormány kezdeményezte és  szövegjavaslatán az ún. Ellenzéki Kerekasztallal folytatott tárgyalások   eredményeként  több   módosítást   eszközölt.   E tárgyalások jegyzőkönyveit áttekintve megállapítható,  hogy  az akkori  tárgyaló felek, majd utóbb alkotmányozó hatalomként  az Országgyűlés  az Alkotmány 57. § (4) bekezdése  olyan  tartalmú megfogalmazására törekedtek, hogy az feleljen meg az évszázados garanciális elvnek, miszerint csak azon az alapon lehet valakit bűnösnek  kimondani,  ha  az általa  elkövetett  cselekményt  a cselekmény   elkövetésekor   a   törvény   büntetni    rendeli. Megállapítható,  hogy  a  szövegezési változtatásokat  azzal  a szándékkal    hajtották   végre,   hogy   azok    tartalma    a szóhasználattól  függetlenül  a  magyar  és  a  nemzetközi  jog szerinti büntetni rendeltséget egyaránt lefedje.  A  fentiek  szerint  tehát,  az alkotmányozó  olyan  megoldást akart,  amely  tartalmilag ugyanaz, mint az európai  jogállamok alkotmányainak megoldása.  2.   Az  Alkotmánybíróság  ezek  után  áttért  „a  magyar  jog szerint”     fordulat    tartalmának    az    alkotmánybírósági határozatokban  megadott, illetve azokból  okszerűen  következő értelmezés áttekintésére.  2.1.  Az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy ez a  fordulat természetesen   először   is   a  magyar   törvényre,   éspedig mindenekelőtt a Büntető Törvénykönyvre való utalást jelenti.  Az  Alkotmánybíróság emlékeztet arra, hogy  a  11/1992.  (III. 5.)  AB  határozatban  (ABH 1992, 77.)  már  utalt  a  minőségi kritériumokra  és  a  többi európai állam  hasonló  alkotmányos fordulataival  való összhangra. „Az Alkotmánybíróság  a  nullum crimen  et  nulla poena sine lege elvét a büntetőjogi legalitás alkotmányos elve alapján értelmezi. Ennek kapcsán elvégezte  az európai  jogállamok alkotmányainak összehasonlító  vizsgálatát. Megállapította, hogy ezek nem egyszerűen azt jelentik ki,  hogy a  bűncselekményt törvényben kell tiltani, és  törvényben  kell büntetéssel fenyegetni, hanem általában azt követelik meg, hogy a   büntetőjogi   felelősségre  vonásnak,  az  elítélésnek   és megbüntetésnek   kell  törvényesnek  és  törvényen   alapulónak lennie. Ugyanazt teszik tehát, mint amit az Alkotmányunk 57.  § (4) bekezdése előír.” (ABH 1992, 77, 86.)  2.2.  A  fordulat  jelenti ugyanakkor  a  kihirdetés  révén  a magyar jog részévé tett nemzetközi szerződéseket is, részben az Alkotmány   7.   §   (1)   bekezdésében   foglalt   rendelkezés kapcsolódásával.  A      Btk.      több     cikke     nemzetközi     szerződéses kötelezettségvállalás    következményeként    került    be    a törvénykönyvbe  és  több  olyan  is  van  (apartheid  157.   §, nemzetközi  szerződés által tiltott fegyver alkalmazása  160/A. §,   nemzetközi   gazdasági  tilalom  megszegése   261/A.   §), amelyiknek az alkalmazása külön nemzetközi jogszabálytól, annak tartalmától  függ. Ennek feltétele a szerződés kihirdetettsége. Az  Alkotmánybíróság  a  47/2000. (XII. 14.)  AB  határozatában megsemmisítette  a  Btk. 283/B. §-át, hangsúlyozva,  hogy  „egy jogszabályba  foglalás  nélküli, illetve  egy  közzé  nem  tett nemzetközi  egyezmény előírásainak megszegése  nem  alapozhatja meg a büntetőjogi felelősséget.” (ABH 2000, 377, 380.)  2.3.  A  fordulat  jelenti továbbá,  az  Alkotmány  7.  §  (1) bekezdésére tekintettel, adott esetben az egyetemes  nemzetközi szokásjogon alapuló büntetendőség elfogadását.  Ebben    az    értelemben   jellemezte   a   kapcsolatot    az Alkotmánybíróság  is  a  2/1994. (I. 14.)  AB  határozatban,  a Polgári  és  Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya  és  az Emberi  Jogok Európai Egyezménye vonatkozásában: „A  nemzetközi jog,  amelynek  szintén sarkalatos tételei  között  szerepel  a nullum  crimen  sine  lege,  nulla poena  sine  lege  elve,  az általános    szabály    alóli    kivétel    megengedhetőségének megfogalmazásával  fogadta be magába a II. világháborút  követő visszaható  hatályú  jogalkotást.  Ennek  a  belső  jogban   is kihirdetett   dokumentumai  a  Polgári   és   Politikai   Jogok Egyezségokmánya  és  az  Emberi Jogok  Európai  Egyezménye.  Az Alkotmány  nem  tartalmaz  az Egyezségokmány  és  az  Egyezmény kivételt   engedő   rendelkezéseihez   hasonlót   az   57.    § (4)  bekezdésében foglalt alkotmányos büntetőjogi alapelv alól. Azonban az 53/1993. AB határozat értelmében az Alkotmány 57.  § (4)  bekezdése  és  a  7. § (1) bekezdése egymásra  tekintettel értelmezendők.  »A  nullum  crimen  elv  feltétlen  belső  jogi érvényesülését  garantáló 57. § mellett a  7.  §  (1)  bekezdés erejénél   fogva  alkotmányosan  érvényesülnek   a   nemzetközi büntetőjognak  a  háborús  bűncselekményekre  és  az  emberiség elleni  bűncselekményekre vonatkozó szabályai.« (V.2.p.)”  (ABH 1994, 41, 53-54.)  2.4.    Az   Alkotmánybíróság   az   elmúlt   években   hozott határozataiban   rámutatott  arra,   hogy   az   Európai   Unió jogrendszere   nemzetközi   jogi   eredete   ellenére    önálló jogrendszer, amelyben az Alkotmánybíróság az ún. eredeti jogot, azaz  „szerződési eredetük dacára, az Európai Unió  alapító  és módosító  szerződéseit  nem  nemzetközi  szerződésként  kívánja kezelni”  (1053/E/2005. AB határozat, ABH, 2006, 1824,  1828.), és  ezek  a  „szerződések, mint elsődleges  jogforrások  és  az Irányelv, mint másodlagos jogforrás közösségi jogként  a  belső jog  részei, mivel a Magyar Köztársaság 2004. május 1-jétől  az Európai    Unió   tagja.   Az   Alkotmánybíróság   hatáskörének szempontjából a közösségi jog nem minősül az Alkotmány 7. § (1) bekezdésében meghatározott nemzetközi jognak.” [72/2006.  (XII. 15.) AB határozat, ABH 2006, 819, 861.].  Erre  tekintettel akkor vetődhet fel az Alkotmány  57.  §  (4) bekezdésének  a 2/A. § (1) bekezdésével összefüggésben  történő értelmezése,  amikor  olyan jogi aktus  alkalmazandósága  merül fel,   amelynek   meghozatalára  az  Alkotmány   2/A.   §   (1) bekezdésében  foglalt „az Európai Uniót, illetőleg  az  Európai Közösségeket    (a   továbbiakban:   Európai   Unió)    alapító szerződésekből  fakadó jogok gyakorlásához  és  kötelezettségek teljesítéséhez  szükséges  mértékig”  fordulat  értelmében   az Európai  Unió  intézményei útján megvalósult  hatáskörgyakorlás révén  került sor. Ilyen az Európai Unión belül, az ún. belügyi és igazságügyi együttműködés területén fordulhat elő.  2.5.  Az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy  az  Alkotmány 57.  §  (4) bekezdésének szövegében a „magyar jog” fogalma  alá sorolódva  az  „eredeti”  magyar jog,  azaz  a  magyar  büntető törvény,  valamint  emellett adott esetben  egyes  cselekmények büntetendőségét  kimondó  és magyar jogszabályként  kihirdetett nemzetközi    jogi    kötelezettségvállalások,    illetve    az alkotmánybeli adopció révén a nemzetközi szokásjog, valamint  a büntetendőséget kimondó és a magyar államot is kötelező európai uniós aktusok logikailag zárt rendszert képeznek.  3.  Az  Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy e rendszer elemeit képező  normáknak  az  elmúlt években tapasztalt  megsokasodása egyik  következménye azonban a számtalan átfedés: új nemzetközi szerződések,  új  európai  uniós  jogi  aktusok  jelennek  meg, amelyek    számos    esetben    csak    megismételnek     olyan kötelezettségeket, amelyeket a magyar állam által elfogadott és a hazai jogrendben kihirdetett nemzetközi jogi kötelezettségek, illetve  az  európai  uniós  együttműködés  szabályai  szerinti kötelezettségek már tartalmaznak.  Az    államok   egyre   intenzívebbé   váló   büntetőjogi   és igazságszolgáltatási együttműködése sokasodó,  a  magyar  állam által  elfogadott nemzetközi jogi és európajogi  normáinak  meg kell    felelniük    a   magyar   Alkotmány   követelményeinek, mindenekelőtt a büntetőjogi legalitás követelményeinek, amelyek kiemelkedő  fontosságára, alkotóelemeire  illetve  teljesülésük elengedhetetlen   feltételeire   az   Alkotmánybíróság   számos határozatában rámutatott.  Az   Alkotmánybíróság   a  büntetőjogi   legalitást   illetően kialakított  gyakorlatából az következik,  hogy  bűncselekményi tényállást  csak törvény állapíthat meg. A büntetni  rendeltség lényegét   a   Btk.   általános   és   különös   része   és   a keretdiszpozíciók tartalma határozza meg. Csak olyan magatartás tekinthető   bűncselekménynek,  amit   a   törvény   büntetendő cselekményként  fogalmaz  meg.  Ezért  a  magyar  jog  szerinti bűncselekmény megítéléséhez feltétlenül szükséges a  tényállási elemek megléte.                               VI.  Az     Alkotmánybíróság     ezután    az     EUIN-megállapodás létrehozásának  előzményeit  tekintette  át.  Vizsgálata  során kiemelkedő  jelentőséget tulajdonított az  Alkotmánybíróság  az Európai  Unió Tanácsa (a továbbiakban: Tanács) által elfogadott — az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról    szóló    —    kerethatározatnak    (2002/584/IB kerethatározat,  kihirdetve: Hivatalos Lap L  190,  2002.  júl. 18.,  0001-0020.  o., a továbbiakban: Kerethatározat),  amelyre tekintettel fogadták el az EUIN-megállapodást. Bár az indítvány nem   tartalmaz   erre   vonatkozó  kérelmet,   de   a   szoros összefüggésre  és  a  két dokumentum éppen az  indítvány  által érintett  részek  tekintetében megállapítható  helyenkénti  szó szerinti azonosságára tekintettel az Alkotmánybíróság azt külön is áttekintette.  1.  Az Alkotmánybíróság utal arra, hogy a kiadatás napjainkban egyre   kevésbé  alkalmas  eszköznek  bizonyul   a   rendkívüli méreteket öltő — szervezett — bűnözés elleni harcban, főleg egy olyan  határok nélküli térségben, mint amilyen az Európai Unió, ahol  az  államok közötti bizalom és együttműködés  mértéke  és értéke  — jogi értelemben is — igen magas, és több jogintézmény tekintetében kiindulópontként szolgál.  Erre  tekintettel  az Amszterdami Szerződés  az  Európai  Unió céljai  közé  emelte a „szabadság, biztonság és jog térségének” létrehozását, és ezzel radikális változások előtt nyitotta  meg az  utat  a  nemzetközi bűnügyi együttműködés területén  is.  E folyamat  egyik  legelső lépéseként az Európai Tanács  tamperei ülésén  döntöttek arról, hogy az Európai Unió tagállamai között a  formális kiadatási eljárást el kell törölni, és azt fel kell váltani   egy  gyors  átadási  eljárással,  amely  a  kölcsönös elismerés  elvén  alapul. Eszerint minden tagállam  igazságügyi hatóságának  —  meghatározott  feltételek  mellett  —  el  kell ismernie  a másik tagállam kijelölt igazságügyi hatósága  által hozzá   eljuttatott,   valamely  keresett   személy   átadására vonatkozó  kérelmét.  Ez a jogi megoldás megnyitja  az  európai bűnüldözési   terület  határait  azzal,  hogy   megkönnyíti   a tagállamok közötti „határokon” átmenően is a bűnüldözést és  az igazságszolgáltatást.  Ezen  elv megvalósítása érdekében került sor 2002. június  13- án  a  Kerethatározat elfogadására a Tanács által.  Az  európai elfogatóparancs  —  mint  új jogintézmény  —  alkalmazására  az Európai Unió tagállamai között 2004. január 1-jétől került sor, a  Magyar  Köztársaság esetében az Európai  Unió  tagállamaival folytatott  bűnügyi  együttműködésről  szóló  2003.  évi  CXXX. törvény  (a továbbiakban: Betv.) 99. § (1) bekezdése értelmében az  Európai  Unióhoz való csatlakozás időpontjától. Az  európai elfogatóparancs  alapgondolata az, hogy  ha  valamely  tagállam igazságügyi  hatósága az általa kibocsátott jogi aktus  alapján valamely  büntetőeljárás alatt álló, vagy már  elítélt  személy átadását  kéri,  e határozatát az Európai Unió egész  területén végrehajtják, és a személyt lehetőleg rövid időn belül  részére átadják.  Az új eljárási rendszerben az európai elfogatóparancs végrehajtása  elsődlegesen  az  igazságügyi  hatóságok  közötti eljárásra  épül, és megszűnik a klasszikus kiadatási eljárásban jelen lévő közigazgatási és politikai döntési szint.  A  Magyar  Köztársaság vonatkozásában a  Betv.  tartalmazza  a Kerethatározat  végrehajtására vonatkozó szabályokat.  A  Betv. egyes  cikkei  csaknem szó szerint azonosak a Kerethatározatban foglaltakkal.  2.  Az  Alkotmánybíróság megállapította azt  is,  hogy  már  a Kerethatározat  meghozatalának előkészületei során  az  Európai Unió egyik legfontosabb döntéselőkészítő intézménye, az Európai Bizottság   kilátásba   helyezte,   hogy   egy,   az    Izlandi Köztársasággal és a Norvég Királysággal megkötendő megállapodás erre  a  két államra is kiterjeszti a Kerethatározat  hatályát. Ennek  az  alapja Izland és Norvégia, illetve a Tanács  között, 1999.   május  17-én  kötött  megállapodás  a  Schengen  acquis átvételéről, alkalmazásáról és fejlesztéséről (Hivatalos Lap  L 176,  1999.  júl. 10. 36-52. o.). Később azonban  az  a  döntés született,  hogy  ne  a Kerethatározat hatályát  terjesszék  ki rájuk,  hanem  azonos  tartalmú nemzetközi szerződést  kössenek velük.  Ennek a folyamatnak az egyik főállomása a Tanács  2006. június  27-i  határozata az Európai Unió, valamint  az  Izlandi Köztársaság  és  a  Norvég Királyság  között  az  Európai  Unió tagállamai   valamint  Izland  és  Norvégia   közötti   átadási eljárásról  szóló Megállapodás aláírásáról. Ezt a  határozatot, az   EUIN-megállapodás  szövegével  együtt  az   Európai   Unió Hivatalos Lapja 2006. október 21-i L 292. száma tette közzé  az Európai Unió valamennyi hivatalos nyelvén.                              VII.  Az   Indokolás   V/2.   pontjában  már   történt   utalás   az Alkotmánybíróságnak    a   büntetőjogi   legalitást    illetően kialakított gyakorlatában megfogalmazott követelményekre.  Az  Alkotmánybíróság megítélése szerint a  Törvény  3.  §-ában foglalt  EUIN-megállapodás  szövege önmagában  véve  esetenként többféle értelmezést tesz lehetővé. Ez különösen vonatkozik  az EUIN-megállapodás  3. § (2) bekezdésének  „a  végrehajtó  állam joga    szerint   tényállási   elemeiktől   és   minősítésüktől függetlenül”  szövegrészére, amely — a  Törvényben  és  csak  a Törvényben  —  a központozás (interpunctio) megváltozása  miatt tartalmilag is eltér a Kerethatározattól.  Az  EUIN-megállapodás megfogalmazásakor az Európai Unió azt  a megoldást  alkalmazta, hogy amennyire csak lehet,  szó  szerint vegye   át   az  EUIN-megállapodásba  a  Kerethatározat   egyes rendelkezéseit, így az EUIN-megállapodás 3. cikke  indítvánnyal érintett  (4)  bekezdésének a szövege azonos  a  Kerethatározat 2. cikke (2) bekezdésének a szövegével. Az EUIN-megállapodás 3. cikke    indítvánnyal   érintett   (2)   bekezdésében   foglalt rendelkezés   szövegével   megegyező   szabályt   tartalmaz   a Kerethatározat 2. cikke (4) bekezdésének második fele is.  Az   Alkotmánybíróság  megjegyzi,   hogy   a   3.   cikk   (2) bekezdésében foglalt rendelkezés megfogalmazásakor nem az  volt az uniós jogalkotó szándéka, hogy kifejezetten kizárja a kettős büntethetőség elvére való hivatkozást. Nem kívánta  megvonni  a végrehajtó  államtól  a  jogot,  hogy  a  saját  joga  szerinti büntethetőség fennállását megvizsgálja. Erre az indítványban is tükröződő értelmezésre azonban a Törvény — és csak a Törvény  — tagadhatatlanul  valóban  alapot  adhat,  akkor,   amikor   nem alkalmazza azt a kiemelést, amit a Kerethatározat eszközölt.  Az   Alkotmánybíróság  —  ahogyan  a  köztársasági  elnök   is hivatkozott   rá  —  a  11/1992.  (III.  5.)  AB  határozatában összefoglalta, hogy a „nullum crimen sine lege és  nulla  poena sine  lege alkotmányos alapelvek, amelyeknek számos büntetőjogi szabály   adja   meg  jogszerű  tartalmát.  Ilyen   szabály   a bűncselekmény  fogalomnak  a Btk.-ban  adott  meghatározása,  a büntetés   és  a  büntetési  rendszer  törvényes  fogalmai.   A bűncselekmény  fogalom ugyanúgy, mint a  büntetés  fogalma,  az egyén    büntetőjogi   felelőssége   és   felelősségre   vonása szempontjából  döntő. Az egyén alkotmányos szabadságát,  emberi jogait  nem  csak a büntetőjog különös részének tényállásai  és büntetési  tételei  érintik,  hanem  alapvetően  a  büntetőjogi felelősség,  a  büntetéskiszabás és a büntethetőség  összefüggő zárt  szabályrendszere. (…) Összegezve: a  nullum  crimen  sine lege  és  a nulla poena sine lege elvei a büntetőjogi legalitás alkotmányos elvének részei, (…)” (ABH 1992, 77, 86-87.).  Erre  tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította,  hogy  a Törvény  3. §-a — ebben a részében — nem nyújt kellő  garanciát az  Alkotmány 57. § (4) bekezdésében megfogalmazott követelmény maradéktalan érvényesüléséhez, ezért alkotmányellenes.                              VIII.  Az   Alkotmánybíróság  az  EUIN-megállapodás   3.   cikk   (3) bekezdésének  az indítványban kért vizsgálatát is elvégezte  és megállapította  az EUIN-megállapodás 3. cikk  (3)  bekezdésében hivatkozott, a terrorizmus visszaszorításáról szóló strasbourgi egyezmény  (kihirdette:  1997. évi XCIII.  törvény)  1.  és  2. cikkében,  továbbá  a  terrorizmus  elleni  küzdelemről   szóló 2002/475/IB.   sz.   tanácsi   kerethatározat   1-4.   cikkében nevesített  bűncselekményfajták vonatkozásában is a hazai  jogi rendelkezésekkel való megfeleltethetőséget.  Megállapította továbbá, hogy a szándékos emberölés (Btk.  166. §),   emberrablás  (Btk.  175/A.  §),  túszejtés   (ti.)   mint terrorcselekmény, (Btk. 261. §), erőszakos közösülés (Btk. 197. §) bűncselekmények alapesetében is a kiszabható büntetési tétel alsó határa már eleve meghaladja az egy évet. Ugyanez a helyzet a    visszaélés    kábítószerrel    bűncselekmények    bizonyos alakzatainál. (Btk. 282/A. §, 282/B. §)  A  súlyos  testi  sértés (Btk. 170. §), a  személyi  szabadság megsértése  (Btk. 175. §) esetén alapesetben a büntetési  tétel alsó határa nincs megszabva, de a Btk. Általános Része szerinti generális  minimumra  figyelemmel  [40.  §  (2)  bekezdése]   a szabadságvesztés  szükségképpen legalább két hónap.  Ugyanakkor terrorcselekményként minősülésük esetében [a Btk.  261.  §  (9) bekezdésére tekintettel] a 261. § szerint büntetendők.  Az  EUIN-megállapodás 3. cikk (3) bekezdése a hatálya alá  eső cselekmények  kritériumaként azt írja  elő,  hogy  a  büntetési tétel  felső határa haladja meg az egy évet. Ez a súlyos  testi sértés  és  a személyi szabadság megsértése esetén is teljesül, mivel büntetési tételük felső határa három év. Teljesül továbbá a  visszaélés  kábítószerrel bűncselekmény  fent  nem  említett alakzatainál  (Btk. 282. § és 282/C. §) is, ahol alapesetben  a büntetési tétel felső határa előbbi esetében öt, illetve utóbbi esetében két év.  Az  Alkotmánybíróság  megvizsgálta ezek  után  azonban  azt  a személyi kört, amelynek tagjai a 3. cikk (3) bekezdése  hatálya alá esnek és összevetette azt a Btk. fogalmi rendszerével:    – a   Btk.  19.  §-a  szerint  „elkövetők  a  tettes  és   a      társtettes  (tettesek), valamint a felbujtó és a  bűnsegéd      (részesek)”;    – a  Btk. 20. §-ának (1) bekezdése szerint „tettes az, aki a      bűncselekmény  törvényi tényállását megvalósítja”.  A  (2)      bekezdése  szerint „társtettesek azok,  akik  a  szándékos      bűncselekmény      törvényi      tényállását,       egymás      tevékenységéről tudva, közösen valósítják meg.”;    – a  Btk.  21.  §-a  szerint  „(1)  Felbujtó  az,  aki  mást      bűncselekmény   elkövetésére   szándékosan   rábír.    (2)      Bűnsegéd    az,    aki   a   bűncselekmény   elkövetéséhez      szándékosan  segítséget  nyújt.  (3)  A  részesekre  is  a      tettesekre    megállapított    büntetési    tételt    kell      alkalmazni.”;    – a  Btk.  137.  §-ának (7) bekezdése szerint  „bűnszövetség      akkor  létesül, ha két vagy több személy bűncselekményeket      szervezetten   követ  el,  vagy  ebben  megállapodik,   és      legalább  egy  bűncselekmény elkövetését  megkísérlik,  de      nem jön létre bűnszervezet.”;    – a  Btk.  137.  §-ának (8) bekezdése szerint „bűnszervezet:      három   vagy   több   személyből  álló,   hosszabb   időre      szervezett, összehangoltan működő csoport, amelynek  célja      ötévi  vagy  ezt meghaladó szabadságvesztéssel  büntetendő      szándékos bűncselekmények elkövetése.”  Ugyanakkor  az EUIN-megállapodás 3. cikkének (3) bekezdése  az ott  felsorolt, imént ismertetett bűncselekmények  esetében  az átadás hatálya alá tartozónak tekinti azt, aki magatartásával e bűncselekmények  valamelyikének elkövetéséhez „hozzájárul”,  de az  adott cselekmény tényleges elkövetésében nem vesz részt.  E „hozzájárulásnak”   szándékosnak   kell   lennie,   és    annak ismeretében   kell   történnie,   hogy   az   illető    személy részvételével   „hozzájárul”   az   adott   szervezet   bűnözői tevékenységeinek megvalósulásához.  Az  Alkotmánybíróság  rámutat arra, hogy az  EUIN-megállapodás 3.   cikke   (3)   bekezdésének  magyar   szövegében   szereplő „hozzájárulás”   nem  szükségképpen  és  nem   minden   esetben azonosítható   a  Btk.  idézett  cikkei  szerinti  fogalmakkal, különös tekintettel a „segítségnyújtás”-ra.  Szemben   a   3.   cikk  (2)  bekezdésének  vizsgálata   során alkalmazott  módszerrel, a 3. cikk (3)  bekezdése  esetében  az Alkotmánybíróság  a  Kerethatározattal nem tudta  összevetni  a szöveget, mivel abban ilyen tartalmú cikk nincs.  Az  EUIN-megállapodás 3. cikk (3) bekezdése annyira egyértelmű parancsot   hordoz  (ti.  „egy  állam  semmilyen  esetben   sem tagadhatja  meg”  a fentiek szerint kibocsátott elfogatóparancs végrehajtását),   hogy  a  büntetőjogi  legalitás   alkotmányos kritériumai alapján nem engedhető meg, hogy ez olyan  elkövetői magatartásokra mutasson, amelyek különbözőképpen  értelmezhetők és  a  Btk. fogalmi rendszeréhez bizonytalanul illeszkednek.  E bizonytalanságot semmiképpen sem tudja ellensúlyozni, hogy a 3. cikk (3) bekezdése ugyanakkor az 5. cikk (1) bekezdésének b)-g) pontjára valamint a 6., a 7., és a 8. cikkre történő utalásával mégis  lehetőséget  nyújt a végrehajtás  megtagadására,  többek között  a  vétőképtelen kor, a ne bis in idem  re  szabály,  az elévülés, illetve a kegyelem esetén.  Erre  tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította,  hogy  a Törvény  3. §-a — ebben a részében is —az Alkotmány 57.  §  (4) bekezdésével    ellentétes,    továbbá    nem    teljesíti    a normavilágosságnak az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből kibontott követelményét, ekként alkotmányellenes.                               IX.  Az Alkotmánybíróság figyelmet fordított arra a tényre, hogy  a Kerethatározat szóhasználatát szorosan követő EUIN-megállapodás előkészítése során a két érintett állam büntetőtörvénykönyvének érintett  diszpozícióit  és  büntetési  tételeit  ellenőrizték, egyeztették,  és  csak a büntetőtörvénykönyvek módosítása  után került  sor  arra, hogy az EUIN-megállapodást az  Európai  Unió részéről, illetve Norvégia és Izland részéről aláírják.  Ez  az egyeztetési   folyamat  a  jogrendszerek  között   az   átadási együttműködést   akadályozó  mérvű   különbözőségek   lehetőség szerinti kiküszöbölésére irányult. (A Lisszaboni Szerződésnek a 69A., 69B. cikkeiben foglalt rendelkezései ugyanakkor maguk  is a   büntető  jogi  tényállások  vonatkozásában  a  harmonizáció további, szükségesnek tartott elmélyítését irányozzák elő.)  Az     európai     büntetőügyi     és     igazságszolgáltatási együttműködésben     kulcselemet     képező     szabály,     az együttműködésben  résztvevő másik állam  jogrendszerébe  vetett bizalom.  Ez  nem korlátozódik az Európai Unióra (illetve  azon belül  a schengeni együttműködésben résztvevő államokra), hanem a  schengeni  együttműködésben teljes  jogú  tagként  résztvevő minden  állam vonatkozásában irányadó, függetlenül attól,  hogy az  illető állam egyszersmind tagja-e az Európai Uniónak,  vagy sem.  Ennek  a szabálynak a meghirdetése, a ne bis in  idem  re szabály  tartalmának összefüggéseiben elemezve, éppen  Norvégia vonatkozásában   került   kimondásra  az   Európai   Közösségek Bíróságának  a  Leopold Henri Van Esbroeck  (affaire  C-436/04) ügyhöz   kapcsolódó,   2006.  március  9-én   hozott   előzetes állásfoglalása 30. §-ában.  Ezután  az  Alkotmánybíróság  az EUIN-megállapodás  3.  §  (4) bekezdésében felsorolt 32 bűncselekmény tényállásainak a magyar Btk.-val  való  megfeleltethetőségét vizsgálta. Megállapította, hogy a hormontartalmú anyagok és más növekedésserkentők tiltott kereskedelme bűncselekménynek nincs megfelelője a Btk.-ban.  A  Btk-nak az 1998. évi LXXXVII. törvénnyel történő módosítása a  283/B.  §  gyanánt  iktatott be egy  tényállást  „visszaélés teljesítményfokozó  szerrel  vagy  módszerrel”  cím  alatt.  Ez tulajdonképpen az Európa Tanács keretében, Strasbourgban  1989. november  16-án létrejött, a tiltott teljesítményfokozó  szerek és    módszerek    használata   elleni   egyezményből    fakadó kötelezettségek  végrehajtása  végett  került  be  a   Btk.-ba. Jóllehet    ez   az   „anti-doping   convention”   Magyarország vonatkozásában  1990 óta hatályos egyezmény  volt,  sokáig  nem került kihirdetésre. Az Alkotmánybíróság a 47/2000. (XII.  14.) AB   határozatában  megsemmisítette  a  Btk.   283/B.   cikkét, hangsúlyozva, hogy „egy jogszabályba foglalás nélküli,  illetve egy közzé nem tett nemzetközi egyezmény előírásainak megszegése nem  alapozhatja  meg a büntetőjogi felelősséget.”  (ABH  2000, 377, 380.)  Az  Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy 2000. óta  nem  került sor  arra,  hogy az Országgyűlés önálló, részletes  büntetőjogi definíciót  alkosson  e tárgyban, közben azonban  a  2003.  évi LXXVIII. törvénnyel történő kihirdetéssel a magyar jog  részévé tette  a  kérdéses európa tanácsi egyezményt. Ezzel  a  ténnyel azonban  a  jogi koordináták is alapvetően megváltoztak,  immár nem  áll fenn az a helyzet, amit az Alkotmánybíróság a 47/2000. (XII. 14.) AB határozatban kifogásolt.  Erre   a   tényre,   valamint  a  Kerethatározatra,   az   azt implementáló   Betv.-re  is  figyelemmel  az   Alkotmánybíróság megállapította,  hogy a kettős büntethetőség feltételéről  való lemondás  a  „hormontartalmú anyagok és más, növekedésserkentők tiltott  kereskedelme” bűncselekmény vonatkozásában  ellentétes az  Alkotmány  57.  §  (4) bekezdésével.  Amennyiben  a  Magyar Köztársaság  elismeri az EUIN-megállapodás  kötelező  hatályát, azt  a kötelezettséget is vállalja, hogy ha annak 3. cikke  (4) bekezdésében  felsorolt bűncselekmények közül a „hormontartalmú anyagok   és   más,  növekedésserkentők  tiltott  kereskedelme” bűncselekmény  elkövetésére hivatkozással norvég  vagy  izlandi igazságszolgáltatási szerv elfogatóparancsot  ad  ki,  amelyben Magyarországot   jelöli   végrehajtó   államként,   a    magyar igazságszolgáltatási  szervnek teljesítenie  kell  a  parancsot attól függetlenül, hogy a magyar jog a kérdéses cselekményt nem minősíti  annak. Az EUIN-megállapodás nem ad lehetőséget  a  3. cikk  (4)  bekezdésében felsorolt bűncselekményekre vonatkozóan olyan  fenntartás- vagy nyilatkozattételre,  amely  a  kötelező hatályt  egyoldalúan  —  azaz  nem  viszonosságon  alapulóan  — kizárja.  A   nullum   crimen  sine  lege  elvet  az  EUIN-megállapodást kihirdetni   kívánó   törvényre  vetítve  az   Alkotmánybíróság megállapította, hogy abban tulajdonképpen van olyan crimen, ami mögött  biztos, hogy jelenleg nincs lex, vagyis a magyar  Btk.- ból  hiányzik  a bűncselekményi tényállása: ez a hormontartalmú anyagok és más növekedésserkentők tiltott kereskedelme.  Ezen   a   ponton   tehát  igazolódik  a  köztársasági   elnök aggodalma,   hogy  a  Törvény  olyan  cselekmény  esetében   is felhatalmazza  a magyar hatóságokat a magyar Alkotmány  hatálya alá  tartozó  jogalanyok bűnössé nyilvánítására és  büntetéssel sújtására  irányuló cselekmények elvégzésére, mely cselekmények az   elkövetés   időpontjában  a   magyar   jog   szerint   nem bűncselekmények.  Következésképpen az Alkotmánybíróság megállapította,  hogy  az EUIN-megállapodás  3.  cikke  (4)  bekezdésének  —  jelenleg  a „hormontartalmú  anyagok  és  más  növekedésserkentők   tiltott kereskedelme”  szövegrészéből  folyó  nemzetközi  kötelezettség mögöttes, Btk.-ban foglalt törvényi tényállás hiányában való  — elvállalása  miatt a Törvény 4. §-a abban a részében,  amely  a Magyar   Köztársaságnak  az  EUIN-megállapodás  3.   cikk   (4) bekezdéséhez     tett     nyilatkozatát     tartalmazza,     is alkotmányellenes.                               X.  Eljárása  során  az  Alkotmánybíróság  tanulmányozta  azt   az értelmezést,  amit az Európai Közösségek Bírósága  adott  2007. május  3-án a C-303/05. sz. ügyben, azaz az Advocaten  voor  de Wereld  VZW  és a Leden van de Ministerraad között  folyamatban volt  eljárásban  a  belga alkotmánybíróság  által  benyújtott, előzetes   döntéshozatal   iránti  kérelem   tárgyában   hozott ítéletben,  továbbá azt, amit az Európai Közösségek Bírósága  a Leopold   Henri   Van   Esbroeck  (affaire   C-436/04)   ügyhöz kapcsolódó,     2006.    március    9-én    hozott     előzetes állásfoglalásában fejtett ki. Az Alkotmánybíróság  áttekintette a   francia   [2002.   szeptember  26-i  n°   368.282   jelzetű állásfoglalás (avis)], a német szövetségi (2 BvR  2236/04  ügy, 2005.  július  18-i ítélet), a cseh (2006. május  3-i,  Pl.  ÚS 66/04 sz. határozat), a lengyel (P 1/05 ügy, 2005. április 25-i határozat), a ciprusi (Ap. 294/2005 sz. ügy, 2005. november 7-i határozat),  a szlovén (U-I-14/06. sz. ügy, 2006.  június  22-i végzés),  és a belga (2007. október 10-i, 128/2007. sz.  ítélet Advocaten  voor  de Wereld VZW ügyben) alkotmánybíróságoknak  a Kerethatározat  egyes,  az átadási kötelezettséggel  összefüggő kérdései tárgyában hozott határozatait is.  Az  Alkotmánybíróság észlelte továbbá azt is, hogy az  Európai Közösségek  Bírósága  2008. január 15-én —  a  Tanácsnak  2007. december  20-án hozott, 2008/79/EK, Euratom jelzetű, a  Bíróság alapokmányáról  szóló jegyzőkönyv módosításáról  c.  határozata alapján,   amelyben  a  Tanács  felkérte  a   Bíróságot,   hogy szabadságelvonással  járó  esetekben  alkalmazza  a  sürgősségi előzetes   döntéshozatali  eljárást  —   módosította   eljárási szabályzatát,  és beiktatott egy 23a. cikket,  mely  szerint  a szabadság,  a  biztonság  és  a jog érvényesülésének  térségére vonatkozó előzetes döntéshozatalra utalás esetében az  eljárási szabályzat   sürgősségi  eljárást  írhat  elő   (Európai   Unió Hivatalos  Lapja  2008.  január 29-i  L  24.  sz.,  39-44.  o., hatályba lépés: 2008. március 1.).  Az   Alkotmánybíróság  megállapította,  hogy  ily  módon,   az elfogató   parancs  címzettjeként  a  magyar   állam   részéről megjelölt Fővárosi Bíróság, amennyiben kétségei merülnek fel az elfogatóparancs  mögött  levő európai jogi  norma  értelmezését illetően,  rövid úton választ kaphat arra. Ily  módon  garancia keletkezett  arra nézve is, hogy megoldódjon az  ún.  megkereső állam,  illetve Magyarország, mint adott esetben már végrehajtó állam,  illetékes igazságszolgáltatási szervei közötti  esetleg kialakuló vita. Ez további biztosítékot jelent arra,  hogy  egy megkereső  és  egy  végrehajtó  állam  mindig  ugyanabban,   az egységes európai jogi értelemben értelmezze a mögöttes normát.                               XI.  1.  Az  Alkotmánybíróság a jelen ügyben a  Törvény  szövegének alkotmányosságát  vizsgálta.  Az  a  tény,   hogy   a   Törvény alkotmányellenes, nem jelent ugyanakkor értékítéletet az  EUIN- megállapodás  tartalmi  elemei felett,  hanem  a  Törvénynek  a jelenlegi  alkotmányos  keretek közötti be  nem  fogadhatóságát jelenti.  Az   Alkotmánybíróság  eljárása  alatt  a  Magyar  Köztársaság Országgyűlése  elfogadta  a  Magyar  Köztársaság  Alkotmányáról szóló  1949.  évi  XX. törvény módosításáról  szóló  2007.  évi CLXVII.  törvényt  (a  továbbiakban: Alkmtv.),  amely  hatályba lépése  után  az  alábbi  szövegűre  alakítja  az  57.  §   (4) bekezdését:  „Senkit   nem   lehet  bűnösnek  nyilvánítani  és  büntetéssel sújtani  olyan  cselekmény miatt, amely az elkövetés  idején  a magyar  jog  vagy — a határozatok kölcsönös elismerése  elvének érvényesülése  céljából  az Európai  Unió  jogi  aktusai  által meghatározott körben, az alapvető jogok lényeges tartalmát  nem korlátozva   —   a  szabadságon,  a  biztonságon   és   a   jog érvényesülésén  alapuló térség létrehozásában  közreműködő  más állam joga szerint nem volt bűncselekmény.”  Az  alkotmányozó tehát — pro futuro jelleggel  —  szükségesnek tartotta az Alkotmány 57. cikke (4) bekezdésének kiegészítését. Mivel   a   Lisszaboni  Szerződés  hatályba   lépéséhez,   mint feltételhez  kötötte, ésszerűen rövid ratifikálási időtartammal számolt: „Ez a törvény az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai  Közösséget  létrehozó  szerződés  módosításáról  szóló lisszaboni   szerződés   hatálybalépésével   egyidejűleg    lép hatályba, és az azt követő napon hatályát veszti.”  Így  hatálybalépése  után a módosítás  az  Alkotmány  szintjén megszünteti az előzőekben kimondott alkotmányellenesség  okait, illetve  ki  tudja egyenlíteni azokat az egyeztetések  ellenére esetleg megmaradt különbségeket, amelyek — figyelemmel az 57. § (4) bekezdésének jelenleg hatályos megfogalmazására és az abból a  büntetőjogi  legalitást illetően az  Alkotmánybíróság  által kibontott  követelményekre — a megkereső és a végrehajtó  állam viszonylatában  az átadási együttműködés alkotmányos  akadályát képezik.  Az   alkotmánymódosítás  azonban  még  nem  hatályos,  és   az alkotmányozó  a  hatálybaléptetését időben késleltetve,  azt  a Lisszaboni  Szerződés hatálybalépéséhez igazította.  Ez  utóbbi szerint:  „6.  cikk  (2)  E szerződés 2009.  január  1-jén  lép hatályba, feltéve, hogy valamennyi megerősítő okiratot  letétbe helyezték,  illetve ennek hiányában az azt  követő  hónap  első napján,  hogy  az  utolsó  aláíró  állam  is  letétbe  helyezte megerősítő okiratát.”  2.  Az Alkotmánybíróság mindenkor a hatályos Alkotmány alapján jár   el,   az   alkotmányellenesség   vizsgálata   során   nem alkalmazhatja  a  hatályban nem lévő  alkotmánymódosításnak  az alkotmányozó által észlelt alkotmányossági probléma megoldására kidolgozott szabályát.  Az   Alkotmánybíróság  az  Indokolás  VII-VIII-IX.  pontjaiban kifejtettekre  tekintettel így megállapította,  hogy  az  EUIN- megállapodás  kihirdetéséről  szóló  törvény  alkotmányellenes. Ezért  az  Abtv.  36.  § (2) bekezdésére figyelemmel  az  EUIN- megállapodás mindaddig nem erősíthető meg, illetve — az  Nsztv. 7. és 8. §-a szóhasználatával — e nemzetközi szerződés kötelező hatályának  elismeréséről szóló okiratot a  köztársasági  elnök addig nem állíthatja ki, amíg az Alkmtv. hatályba nem lép, vagy amíg  az  Országgyűlés  az alkotmányellenességet  azt  megelőző időpontban másként meg nem szünteti.  E  vagylagosság  azon  alapul, hogy elvben  sem  a  Lisszaboni Szerződés hatálybalépésének elhúzódását nem lehet kizárni,  sem azt,  hogy  a  jelenleg  a  Lisszaboni  Szerződésben  irányzott dátumhoz  képest is korábban áll be a magyar állam érdekeltsége —   az   alkotmányellenesség  kiküszöbölésével   —   az   EUIN- megállapodásról szóló törvény hatálybaléptetésére.  Az  Alkotmánybíróság a határozatnak a Magyar  Közlönyben  való közzétételét az alkotmányellenesség megállapítására tekintettel rendelte el.                        Dr. Bihari Mihály                   az Alkotmánybíróság elnöke            Dr. Balogh Elemér     Dr. Bragyova András            alkotmánybíró               alkotmánybíró            Dr. Holló András          Dr. Kiss László            alkotmánybíró               alkotmánybíró            Dr. Kovács Péter     Dr. Kukorelli István            előadó alkotmánybíró        alkotmánybíró           Dr. Lenkovics Barnabás    Dr. Lévay Miklós           alkotmánybíró                alkotmánybíró           Dr. Paczolay Péter     Dr. Trócsányi László           alkotmánybíró                 alkotmánybíró Dr. Paczolay Péter alkotmánybíró párhuzamos indokolása  Egyetértek  a  határozat  rendelkező részével,  de  nem  értek egyet   az   indokolás  V.,  VII.,  VIII.   és   IX.   részében foglaltakkal.  Véleményem szerint a Törvény 3.  §-ában  foglalt Megállapodás 3. cikk (2) és (3) bekezdése, valamint  a  Törvény 4.   §-a  —  a  Megállapodás  3.  cikk  (4)  bekezdéséhez  tett nyilatkozatot megállapító részében — nem az indokolás  említett pontjaiban szereplő, hanem más érvek alapján alkotmányellenes.  1.   Magyarország  és  Izland,  illetve  Norvégia   között   a kiadatási ügyek jelenleg az Európa Tanács 1957. december  13-án kelt  kiadatási egyezménye és jegyzőkönyvei (1994.  évi  XVIII. törvény   a  Párizsban,  1957.  december  13-án  kelt,  európai kiadatási     egyezmény    és    kiegészítő    jegyzőkönyveinek kihirdetéséről,  a  továbbiakban: kiadatási egyezmény)  szerint bonyolódnak.  A  Megállapodás 34. cikk (1) bekezdés  a)  pontja szerint   a   Megállapodás  a  kiadatási  egyezmény   megfelelő rendelkezéseinek helyébe lép.  A  kiadatási egyezmény a kérelemre okot adó cselekmény  kettős büntethetőségének vizsgálatát írja elő [2. cikk (1)  bekezdés], a  3.  cikkben egyoldalú mérlegelési jogot enged a  megkeresett fél  számára  a  kiadatási  kérelem  teljesítése  körében,   6. cikkében  pedig  lehetővé teszi a saját állampolgár  kiadásának megtagadását.  A   jelen  ügyben  vizsgált  törvénnyel  kihirdetni  tervezett Megállapodás  lényege,  hogy a kiadatási  ügyek  gyorsítása  és egyszerűsítése  érdekében az Európai Unió  tagállamai,  illetve Izland  és Norvégia a Megállapodás melléklete szerinti formában kiállított  elfogatóparancs alapján — amennyiben nem  áll  fenn megtagadási ok — átadják a területükön a saját hatóságuk  által elfogott személyt a kibocsátó külföldi állam hatóságai részére. Az  átadásról az átadást végrehajtó állam igazságügyi  hatósága dönt,  és  az  átadást  csak meghatározott  körülmények  esetén tagadhatja meg.  A  Megállapodás 3. cikk (2) bekezdése főszabályként  a  kettős büntethetőség   feltételéhez  köti  az  átadási   kötelezettség beálltát.  Ugyanakkor e rendelkezés csupán  azt  követeli  meg, hogy az elfogatóparancs alapjául szolgáló cselekmény (vagyis az a   cselekmény,   amelynek  az  elkövetésével   gyanúsítják   a végrehajtó  állam területén tartózkodó, átadni kért személyt  a külföldi  állam  hatóságai)  a  kibocsátó  állam  joga   és   a végrehajtó   állam  joga  szerint  tényállási   elemeiktől   és minősítésüktől függetlenül bűncselekménynek minősüljön.  A   Megállapodás   3.  cikk  (3)  bekezdése   bizonyos   —   a terrorizmushoz  kapcsolódó —bűncselekmények  esetén  kizárja  a kettős büntethetőség követelmények alkalmazhatóságát.  A  3.  cikk  (4)  bekezdése meghatározott,  a  Megállapodáshoz tartozó   32,   ott   felsorolt  esetben,   bűncselekményfajták (bűncselekmény-kategóriák)  tekintetében   lehetővé   teszi   a szerződő  felek számára, hogy nyilatkozatot tegyenek,  amelyben kizárják    a   kettős   büntethetőségre   vonatkozó   feltétel alkalmazását.  Ha  valamelyik  szerződő fél ilyen nyilatkozatot  tesz,  akkor igazságügyi  hatóságai nem tagadhatják meg  az  elfogatóparancs végrehajtását  pusztán  abból  az  okból,  hogy   az   érintett cselekmény  a  saját,  nemzeti büntető  törvényük  szerint  nem minősül  bűncselekménynek. Ha az érintett cselekményt a  kikérő allam  a  saját  joga  valamely olyan törvényi  tényállása  alá tartozónak    tekinti,   amely   a   32-es   listán    szereplő bűncselekményfajta  alá  vonható  a  kikérő  állam   megítélése szerint, akkor az átadást teljesíteni kell.  A  Megállapodást kihirdetni tervező törvény 4. §-a  értelmében a  Magyar  Állam nyilatkozatot tett, amelyben kizárja a  kettős büntethetőségre   vonatkozó   feltétel   alkalmazását   a    32 bűncselekményfajta esetében.  Az  Alkotmánybíróságnak  —  a  köztársasági  elnök  indítványa alapján  — abban a kérdésben kellett állást foglalnia,  hogy  a kettős   büntethetőségre   vonatkozó  feltétel   alkalmazásának korlátozásáról és kizárásáról szóló szabályok ellentétesek-e az Alkotmány 57. § (4) bekezdésével.  2.  A  Megállapodást kihirdető törvénnyel  az  Országgyűlés  a Megállapodás  —  mint  az  Európai Unió,  valamint  az  Izlandi Köztársaság  és a Norvég Királyság között létrejött  nemzetközi szerződés  —  hatályának  elismerésére  ad  felhatalmazást,  és egyúttal kihirdeti ezt a nemzetközi szerződést a magyar jogban. A  Megállapodás mint nemzetközi szerződés felei az Európai Unió egyfelől,  illetve az Izlandi Köztársaság és a Norvég Királyság másfelől.  A  Megállapodás  nem tartozik az Alkotmány 2/A.  §-a  szerinti alapító   szerződések  közé  és  nem  tekinthető   az   alapító szerződéseken alapuló másodlagos jogforrásnak.  Ugyanakkor  nemzetközi jogi kötelezettségvállalás,  nemzetközi szerződés  a  szerződés felei között; az Európai Unióról  szóló szerződés és az Európai Közösséget létrehozó szerződés egységes szerkezetbe foglalt változata (EKSZ) értelmében a III. pillérbe [34. cikk (2) bekezdés d) pont, 38. cikk] tartozik, amelynél  a II.  pillérhez  tartozó eljárási szabályokat  (24.  cikk)  kell alkalmazni.  Az  EKSZ  24.  cikk  (1) bekezdése szerint  amennyiben  e  cím végrehajtásához   egy  vagy  több  állammal   vagy   nemzetközi szervezettel   megállapodást   szükséges   kötni,   a    Tanács felhatalmazhatja  az elnökséget arra, hogy –  adott  esetben  a Bizottság segítségével – kezdjen tárgyalásokat ebből a  célból. Az ilyen megállapodásokat az elnökség ajánlása alapján a Tanács köti  meg.  Az  (5) bekezdés kimondja, hogy a megállapodás  nem kötelezi  azt  a tagállamot, amelynek képviselője  a  Tanácsban kijelenti,  hogy  a  megállapodásnak meg  kell  felelnie  saját alkotmányos  eljárási követelményeinek; a  Tanács  többi  tagja megegyezhet   abban,   hogy   a   megállapodást   mindazonáltal ideiglenesen alkalmazni kell.  A  jelen  esetben a törvény indokolása szerint a magyar  állam képviselője  a  Tanácsban kijelentette, hogy a  Megállapodásnak meg kell felelnie saját alkotmányos eljárási követelményeinek – vagyis  a  Megállapodás  csakis ezt,  az  alkotmányos  eljárási követelmények  teljesülését  követően  kötelezheti   a   magyar államot.  A  saját  alkotmányos eljárási követelmények a  jelen  esetben azok  a  követelmények,  amelyek  a  nemzetközi  szerződésekkel kapcsolatosak.  A   nemzetközi  szerződésekkel  kapcsolatos  eljárásról  szóló 2005.  évi  L.  törvény  (Tv.) 7. § (2)  bekezdése  szerint  „a nemzetközi  szerződés  kötelező hatályának  elismerésére  adott felhatalmazást a nemzetközi szerződést kihirdető  törvény  vagy kormányrendelet   (a   továbbiakban:   kihirdető    jogszabály) tartalmazza.”  A   vizsgált   törvény  szerint:  „1.  §  Az  Országgyűlés   e törvénnyel  felhatalmazást  ad az  Európai  Unió,  valamint  az Izlandi  Köztársaság és a Norvég Királyság  között  az  Európai Unió  tagállamai, valamint Izland és Norvégia  közötti  átadási eljárásról  szóló  Megállapodás (a továbbiakban:  Megállapodás) kötelező hatályának elismerésére.”  A  Tv. 8. § (3) bekezdése szerint „Ha a köztársasági elnök  az (1) bekezdés szerinti nemzetközi szerződést vagy annak valamely rendelkezését alkotmányellenesnek tartja, az okirat kiállítását megelőzően  az  Alkotmánybíróságról  szóló  1989.  évi   XXXII. törvény   szerint  a  nemzetközi  szerződés  alkotmányosságának előzetes vizsgálatát kezdeményezheti.”  A  köztársasági elnök az említett megfontolások  és  szabályok alapján  fordult az Alkotmánybírósághoz. Ezt mind az  EKSZ  24. cikk  (5)  bekezdése, mind a Tv. 7. §-a és 8. §  (3)  bekezdése lehetővé teszi.  3.    A   nullum   crimen   elv   jelentése   általánosságban, történetileg  és  hagyományosan az, hogy csak az  a  cselekmény bűncselekmény, amelyet törvény annak nyilvánít. Az elv tehát  – most  a  büntetőjog  terminológiáját  használva  –  csupán   az úgynevezett  büntetendőségre  vonatkozó  követelményt  fogalmaz meg:  azokat a cselekményeket, amelyek büntetendők,  törvénynek kell  tartalmaznia.  Az Alkotmány 57. § (4)  bekezdése  azonban szövege    szerint    ennél    többet    követel    meg.     Az Alkotmánybíróságnak   ezért  az   Alkotmány   e   szabályát   a normaszövegből   kiindulva,  és  nem  a   tételes   büntetőjogi szabályok,  a  történeti  nullum  crimen  értelmezések  vagy  a külföldi  alkotmányok  esetleg hasonló,  de  megszövegezésükben mégis  más szabályai alapján kell értelmeznie, hanem  azt  kell meghatároznia,  hogy a magyar Alkotmány nullum crimen  szabálya mit   jelent   a   magyar  Alkotmány  57.   §   (4)   bekezdése alkalmazásában.  Az  erről való állásfoglalásnál az Alkotmánybíróságot a  jelen ügyben is köti korábbi gyakorlata, hacsak nincs kellő ok  attól eltérni.  Az  Alkotmány  57.  §  (4) bekezdése  többet  jelent,  mint  a törvényi  jogforrási szint hagyományos előírása,  mert  nemcsak azt  követeli meg az Alkotmány, hogy csak az a cselekmény lehet büntetendő,  amely  cselekmény  bűncselekmény  a   magyar   jog szerint,  hanem azt is, hogy „bűnösnek nyilvánítani”  mindenkit csak  az „elkövetés idején” hatályos jog szerint lehet:  vagyis az  Alkotmány  előírja, hogy nemcsak a büntetendőség,  hanem  a konkrét    személy   büntethetősége   (bűnösnek   nyilvánítása) kérdésében  is  az elkövetéskor, és nem máskor hatályos  magyar jog  alapján  kell és lehet állást foglalni.  Ez  az  Alkotmány szövegén  alapuló  értelmezés tágabb, mint a  történeti  nullum crimen  szabály:  a  Btk.  különös részi  törvényi  tényállásai mellett  (amelyek  a  büntetendő  cselekményekről  szólnak)  az elkövetés   időpontjában  „rögzülnek”  a  büntethetőségnek   az általános — akár anyagi jogi, akár eljárásjogi — feltételei is. Az  Alkotmánybíróság gyakorlata értelmében az  egyik  ilyen  (a büntetőjog   terminológiájában  a  büntetendőségtől   egyébként független) feltétel az elévülés kérdése volt, amelyet a nemzeti jogok  részben  anyagi  jogi,  részben  eljárási  intézményként szabályoznak.  Az  Alkotmánybíróság  11/1992.  (III.   5.)   AB határozata  [11/1992. (III. 5.) AB, ABH 1992, 77,  84  és  köv. old.],  amely bizonyos, politikai okból nem üldözött büntetendő cselekmények  elévülését 1990. május 2-ától újraindító  törvény alkotmányellenességét    vizsgálta,    megállapította:    „[a]z Alkotmány  úgy  rendelkezik, hogy: »Senkit nem  lehet  bűnösnek nyilvánítani  és  büntetéssel sújtani...«.  Itt  tehát  nemcsak arról   van   szó,   hogy   az  állam   törvényben   tiltja   a bűncselekményeket és törvényben büntetéssel fenyeget, hanem  az egyén  ahhoz  való  jogáról van szó,  hogy  csakis  törvényesen ítéljék  el (nyilvánítsák bűnössé) és büntetését is törvényesen szabják ki (sújtsák büntetéssel). […] A nullum crimen sine lege és  a  nulla  poena sine lege alkotmányos alapelvek, amelyeknek számos  büntetőjogi  szabály adja meg jogszerű  tartalmát.  […] Ilyen  szabály  a  bűncselekmény fogalomnak  a  Btk.-ban  adott meghatározása,  a  büntetés és a büntetési  rendszer  törvényes fogalmai.  […] Az egyén alkotmányos szabadságát, emberi  jogait nem csak a büntetőjog különös részének tényállásai és büntetési tételei  érintik, hanem alapvetően a büntetőjogi felelősség,  a büntetéskiszabás   és   a   büntethetőség    összefüggő    zárt szabályrendszere.  A büntetőjogi felelősség minden  szabályának módosulása,   alapvetően  és  közvetlenül  érinti   az   egyéni szabadságot és az egyén alkotmányos helyzetét.”  Az  Alkotmány  57.  § (4) bekezdését mint  az  alapvető  jogok között   szereplő  alkotmányos  elvet  nem  lehet  megszorítóan értelmezni. Az Alkotmány 57. § (4) bekezdése az Alkotmány 2.  § (1)  bekezdése szerinti jogállamiságból eredő követelményt hajt végre  a  büntető igazságszolgáltatatás területén. Ez a szabály az anyagi büntetőjogon túl irányadó mindazokra a jogszabályokra is,    melyek   az   alapvető   jog   jogosultjainak    bűnössé nyilvánítására   és  büntetéssel  sújtására  irányulnak,   vagy közvetlenül  és  okszerűen lehetővé teszik az érintett  személy büntetőjogi   felelősségre  vonását.   Az   Alkotmány   57.   § (4)  bekezdése a nullum crimen és a nulla poena sine lege elvet kifejezetten a magyar jogra vonatkoztatva mondja ki.  A  magyar Alkotmány  alapján büntetőjogi felelősségre vonásnak akkor  van helye, ha a felelősségre vonás alapjául szolgáló cselekmény  az elkövetés   időpontjában  a  magyar  jog   szerint   büntetendő cselekménynek  minősül, és az elkövető  a  magyar  jog  szerint büntethető.  Az  Alkotmány  57.  §  (4)  bekezdése akadályoz  minden  olyan magyar  közhatalmi cselekvést, mely a magyar Alkotmány területi hatálya alá tartozó személyek büntetőjogi felelősségre vonására anélkül  irányul,  hogy a felelősségre vonás alapjául  szolgáló cselekmény  a  magyar jog szerint bűncselekmény lenne,  illetve megvalósítaná a magyar jog szerint irányadó valamennyi törvényi tényállási elemet.  4.  A  Megállapodást  kihirdető  törvény  egyes  szabályai  [a törvény  3.  §-a  szerinti 3. cikk (3)  bekezdése,  valamint  a törvény  4. §-a a Megállapodás 3. cikk (4) bekezdését illetően] a    szerződő   felek   viszonylatában   kizárják   a    kettős büntethetőségre vonatkozó feltétel alkalmazását.  Ezért    vizsgálni   kell,   hogy   mit   jelent   a    kettős büntethetőségre vonatkozó feltétel alkalmazásának  kizárása  az Alkotmány 57. § (4) bekezdése tükrében.  A  kettős  büntethetőség követelményének kérdése  akkor  merül fel,  ha  van egy cselekmény, amelynek elkövetésével  az  egyik állam  hatóságai  olyan személyt gyanúsítanak,  aki  egy  másik állam területén tartózkodik.  A  kettős  büntethetőség követelménye azt  jelenti,  hogy  egy állam   végrehajtó   igazságügyi  hatósága  egy   meghatározott bűncselekményre  vonatkozóan egy másik állam  kiadási  kérelmét csak  akkor  teljesíti, ha a kérdéses cselekmény saját  országa joga    szerint   is   bűncselekménynek,   vagyis    büntetendő (büntethető) cselekménynek minősül.  A  kettős büntethetőség elve azt fejezi ki, hogy egyik állam a másiknak   csak  azzal  a  feltétellel  bocsátja  rendelkezésre közhatalmát egy személy büntetőjogi felelősségre vonásához,  ha a  cselekmény  a  saját  joga szerint is büntetendő,  vagyis  – legalább   a  fontos  tényállási  elemek,  és  nem  a  törvényi tényállások  elnevezései tekintetében – mindkét állam  büntetni rendeli   a  szóban  lévő  cselekményt.  A  kiadatási   eljárás feltételezi,  hogy a kiadó állam mérlegeli a  cselekmény  és  a saját  joga  összevetésével azt, hogy  a  kiadni  kért  személy büntetőjogi  felelősségre vonásához  a  kiadást  kérő  államban segítséget nyújt-e.  A   kiadatási   egyezmények  általában   közrendi   záradékkal engednek  egyoldalú  mérlegelési jogot a kiadó  állam  számára, vagyis  szabad kezet a kiadás megtagadásra. Jóllehet a  kiadást diszkrecionális jogkörben megtagadhatóvá tévő közrendi  záradék alkalmazása  mellett a kettős büntethetőség elvének alkalmazása háttérbe  szorulhat, a kettős büntethetőség elvét hagyományosan a  kiadatási egyezmények általában érvényesítik. Ez  azért  van így,  mert  vizsgálni kell a kiadáshoz azt, hogy a  cselekmény, amivel a kiadni kért személyt vádolják, kiadatási bűncselekmény- e,   vagyis   a  kiadatási  egyezményben  felsorolt  büntetendő cselekmények  valamelyike alá tartozik-e;  ezt  a  vizsgálódást csak  úgy  lehet  végrehajtani, hogy az állam a  cselekményt  a saját  nemzeti  büntető törvénykönyve valamely  olyan  törvényi tényállása  vonja, amely kiadatási bűncselekménynek minősül  az egyezmény  alkalmazásában.  Ezt a  vizsgálódást  mindkét  állam végrehajtja, külön-külön a saját joga szerint.  Habár  joggal vethető fel, hogy önmagában esetleg nem sérti  a történeti,   hagyományos   nullum  crimen   szabályt   az   elv alkalmazásának mellőzése vagy korlátozása, mert majd  abban  az államban,  ahová  kiadják az érintett  személyt,  érvényesül  a „törvényes  elítélés”  követelménye  a  kikérő  állam   jogában foglaltak  szerint,  az Európai Emberi Jogi Bíróság  gyakorlata arra  enged  következtetni,  hogy a  kiadás,  valamely  személy puszta   visszaküldése  egy  olyan  államba,  ahol   büntetendő cselekménnyel   vádolják,  önmagában   megvalósíthat   alapjog- sérelmet. A Soering kontra Egyesült Királyság (1989. július 7.) ügyben egyezmény-ellenesnek tartották (a 3. cikk sérelme miatt, amely  a  kínzást, embertelen vagy megalázó bánásmódot tiltja), hogy  olyan  személyt adjanak ki az Egyesült Államoknak,  akire ott  a  vád  tárgyává tett cselekménye (emberölés)  miatt  akár halálbüntetés  is  várhat oly módon, hogy  az  illető  államban (Virginia)  hosszú  ideig  kell  majd  várakoznia  a   kötelező jogorvoslati  rend  miatt a büntetés végrehajtására.  A  Jabari kontra Törökország ügyben (2000. július 11.) ugyanezt az  elvet követték,  amikor megvédték a menedékkérőket a  visszaküldéstől olyan  országba, ahol életük veszélynek van kitéve. Ezeknek  az ügyeknek  az  a  tanulsága, hogy a kiadás  (átadás)  közhatalmi cselekménye  önmagában  akkor is  alapjog  sértő  lehet,  ha  a konkrét  és  közvetlen  jogsértést nem a kiadó  (átadó)  állam, hanem a kiadást kérő állam hajtja végre.  Azt  külön  kell  vizsgálni, hogy a kettős büntethetőség  elve alkalmazásának  mellőzése hogyan fér össze az Alkotmány  57.  § (4)  bekezdésével,  amely  más, mint  a  szűk  értelemben  vett történeti nullum crimen szabály.  5.  Az  Alkotmány  57. § (4) bekezdése, amely  a  köztársasági elnök  indítványa  szerint az Alkotmány 2. §  (1)  bekezdésében foglalt   jogállamiság   elvének   konkretizálása   a   büntető igazságszolgáltatatás területén, és a kiadatási  egyezményekben alkalmazott  kettős  büntethetőség  elve  középpontjában  is  a cselekmény áll.  A  kettős büntethetőség vizsgálata azt jelenti, hogy  van  egy cselekmény,  magatartás,  ami  miatt  egy  személy  büntetőjogi felelősségre  vonásában  a kiadó állam  közreműködik,  de  csak akkor,  ha  a  szóban  lévő cselekmény,  magatartás,  vagyis  a történeti  tényállás a kiadó állam joga szerint  is  (az  adott esetben  a  magyar  jog  szerint)  valamilyen  bűncselekménynek minősül. Az Alkotmány 57. § (4) bekezdése tiltja, hogy a magyar állam  olyan cselekmény miatt is bűnössé nyilvánításhoz  vezető büntető eljárásra adjon a területi joghatósága alatt álló olyan személyt,  akinek  cselekménye  nem  büntethető  a  magyar  jog szerint.  Ezért  a  törvény 3. §-a a Megállapodás 3. cikk (3)  bekezdése vonatkozásában,  valamint a törvény 4. §-a  a  Megállapodás  3. cikk   (4)   bekezdéséhez   tett   nyilatkozat   vonatkozásában ellentétes  az  Alkotmány  57.  §  (4)  bekezdésével,  mert   a Megállapodás  e szabályai a cselekmény kettős büntethetőségének mérlegelését kizárják.  Az,  hogy  az  Izlandi  Köztársaság vagy  a  Norvég  Királyság hatóságai   mint   kiadást   kérők   felismerjék   egy    adott cselekményről   a   3.   cikk   (3)   bekezdése   vagy   a   32 bűncselekményfajta  alá tartozását, csakis úgy  történhet  meg, hogy  az alkalmazó külföldi hatóság az általa a lista alá  vont nemzeti    büntető   törvénykönyve   büntetendő    cselekményei közbejöttével   ítéli   meg   a  cselekményt,   vagyis   a   32 bűncselekményfajtának     nemzeti    btk-tényállásokat     kell megfeleltetnie,  és  csak  ezek közbejöttével  állapítható  meg valamely cselekményről az, hogy az tényállásszerű (a cselekmény formai, alaki értelemben jogellenes, a nemzeti btk-ba ütköző és büntetendő).   Egy-egy  bűncselekményfajtához,  minthogy   ezek lényegében  bűncselekmény-kategóriák,  több  btk-tényállás   is tartozhat. Ezek a nemzeti btk-tényállások azonban idegen jogok, és   nem  minősülnek  „magyar  jognak”  az  Alkotmány   57.   § (4) bekezdése alkalmazása szempontjából.  6.  A  Megállapodást kihirdető törvény másik támadott szabálya [a  törvény  3. §-a szerinti 3. cikk (2) bekezdése] a  szerződő felek   viszonylatában   a  kettős  büntethetőségre   vonatkozó feltétel alkalmazását korlátozza.  Az,  hogy  a  Megállapodás  3. cikk  (2)  bekezdése  a  kettős büntethetőség elvét azzal a módosítással tartja fenn, hogy ez a követelmény  a  tényállási elemektől függetlenül teljesítettnek tekintendő  a  kibocsátó és a végrehajtó  állam  joga  szerinti bűncselekményeknél,  ahhoz vezet,  hogy  a  kibocsátó  állam  a végrehajtó   állam  jogától  függetlenül,   a   saját   btk-ját alkalmazva   hivatkozhat   a  saját  btk-ja   szerint   kiadási bűncselekménynek minősülő bűncselekményre.  Az  Alkotmányban 57. § (4) bekezdése nem engedi meg azt,  hogy a  magyar  állam  úgy  adja  más állam  kezére  a  kiadni  kért személyt,  hogy  annak cselekményét ne a  magyar  jog  törvényi tényállási elemei alapján ítélje meg abból a szempontból,  hogy az  büntetendő és büntethető-e. Ezért a Megállapodást kihirdető törvény  3.  §-a szerinti 3. cikk (2) bekezdése  ellentétes  az Alkotmány  57.  §  (4)  bekezdésével,  mert  a  Megállapodás  e szabálya  a  cselekmény  kettős  büntethetősége  mérlegelésének korlátozásaként értelmezhető.  7.  Az  Alkotmány 57. § (4) bekezdése érvényesülése alól  csak az  Alkotmány  más tételes szabályai [7. § (1)  bekezdése  első fordulata  (a  nemzetközi jog általánosan elismert  szabályai), 2/A.  §-a (az alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához és   kötelezettségek  teljesítéséhez  szükséges   mértékig   az Alkotmányból  eredő  hatásköröknek a többi tagállammal  közösen való  gyakorlása)]  alapján lehet bizonyos  kivételt  tenni.  A jelen ügyben az Alkotmány említett szabályai nem alkalmazhatók. A  törvény  3. §-ában foglalt Megállapodás 3. cikk (2)  és  (3) bekezdései, valamint a törvény 4. §-a — a Megállapodás 3.  cikk (4)  bekezdéséhez tett nyilatkozatot megállapító részében — nem a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait hajtják végre. Ugyanígy   nem   tekinthető  a  Megállapodás  a  Magyarországot kötelező uniós jog részének, hiszen a jelen eljárás éppen arról szól,  vajon elismerheti-e magára nézve a Magyar Köztársaság  a Megállapodás kötelező hatályát.  A  törvénynek  a  köztársasági  elnöki  indítvánnyal  érintett szabályait    a    fenti    érvek   alapján    kellett    volna alkotmányellenesnek minősíteni. Budapest, 2008. március 11.                                              Dr. Paczolay Péter                                                   alkotmánybíró A párhuzamos indokoláshoz csatlakozom:         Dr. Holló András          Dr. Kukorelli István         alkotmánybíró                    alkotmánybíró                      Dr. Trócsányi László                          alkotmánybíró Dr. Bragyova András alkotmánybíró különvéleménye  Nem  értek  egyet  a többségi határozatnak  sem  a  rendelkező részével,  sem  indokolásával, mert az  indítványban  foglaltak alapján  nem  tartom  alkotmányellenesnek az EUIN-megállapodást kihirdető törvényt (a továbbiakban: EUIN).  1.  Nem értek egyet az indítvány (és a neki helyt adó többségi határozat)  alapvető érvével, mely szerint az Alkotmány  57.  § (4)  bekezdésében foglalt nullum crimen sine lege elve  alapján alkotmányellenes  az  EUIN-megállapodás,  amennyiben  lemond  a kiadatás   (átadás)   feltételeként  a   kettős   büntethetőség követelményéről. Eszerint alkotmányellenes az elfogató  parancs teljesítésére vállalt nemzetközi kötelezettség, ha a magyar jog szerint  nem, vagy nem pontosan azonos feltételekkel büntetendő cselekményekre  is  kiterjed. Ez utóbbi  az  EUIN  3.  cikkében felsorolt   –   az   európai  elfogató  parancsról   szóló   EU kerethatározat  3. cikkével azonos – harminckét  bűncselekményt érinti.  A  többségi érvelés és határozat szerint a nullum crimen  sine lege  elvéből  következik, hogy a kiadatás – vagy  az  EUIN  és főleg   az   európai  elfogatóparancs  rendszerében  bevezetett egyszerűsített eljárási formája – csak akkor alkotmányos, ha  a kiadandó  elkövető  cselekménye az  átadó  (kiadó)  állam  joga szerint  is bűncselekmény. Ez a kiadatási jogban hagyományosan, bár messze nem kivétel nélkül, alkalmazott kettős büntethetőség követelménye.   A   többségi  álláspont  elfogadásával   minden kiadatási  (átadási)  szerződés  vagy  jogszabály,  amely   nem tartalmazza a kettős büntetendőség szabályát az Alkotmány 57. § (4)  bekezdésébe  ütközik. Ezzel viszont  az  európai  elfogató parancs alkotmányossága is kétségessé vált.  Véleményem  szerint  a nullum crimen elve fogalmilag  nem  áll kapcsolatban   a   kettős  inkrimináció  követelményével.   Nem véletlen, hogy a nullum crimen elv hosszú történetében fel  sem merült,   hogy   bármi   köze  lenne  a  kettős   büntethetőség követelményéhez, vagy egyáltalán a kiadatáshoz. Ez  utóbbi  elv ugyan   a  19.  századtól  hagyományosan  elfogadott   volt   a szerződéses  és  az  egyoldalú, csak saját törvényeken  alapuló kiadatási  jogban,  de  nem állt, és  fogalmi  okokból  nem  is állhatott,  kapcsolatban a nullum crimen elvével.  Másrészt  ez szokásos  –  gyakori, de nem alkotmányosan kötelező –  klauzula volt,  amelynek  indoka, hogy az állam ne  kényszerüljön  saját értékrendje   szerint   el   nem   ítélendő,   sőt   dicséretes cselekményért  valakit  kiadni. A kiadatás  (szerződéssel  vagy anélkül)  a kiadatást kérő és teljesítő állam közötti politikai bizalom  kérdése, azé, mennyire tekintik a másik jogrendszerét, benne     büntető     igazságszolgáltatását     méltónak     az együttműködésre.  Ez  gyakran politikai mérlegelésen,  a  másik állam  működéséről  kialakított  képen  múlik,  amint  erről  a hidegháborús   időszak  kiadatási  politikája  tanúskodik.   Az Európai Unió tagjai és velük szorosan együttműködő, a schengeni rendszerben részt vevő államok (mint Izland és Norvégia) között ez  a  bizalom  jó  okból  teljes, ami  indokolja  a  politikai mérlegelés kiiktatásával a kiadatási eljárás átadási  eljárássá egyszerűsítését.  A  kiadatási  (és  az ezzel érdemben azonos  átadási)  eljárás ugyanis egészen másról szól, mint amiről a nullum crimen, nulla poena sine lege elve. A kiadatási eljárásban nem a kiadni  kért személy  bűnösségéről  (és „büntetéssel sújtásáról”)  döntenek, hanem  arról,  hogy  más  állam  hatóságainak  átengedhető-e  a büntető  hatalom  gyakorlása a kiadó (átadó) állam  joghatósága alatt  álló  személlyel  kapcsolatban. Ez  az  átengedés  eleve kizárt,  ha  a  végrehajtó  állam saját  joga  szerint  büntető joghatósága  fennáll  [EUIN 5. cikk (1)  bekezdés  g)  pont  i. alpont].  2.    A    kiadatási   döntés   rendszerint   –   az   európai elfogatóparancs rendszeréhez kapcsolódó EUIN szerződés esetében ez nem érvényes – nem pusztán bírói jogalkalmazói döntés, hanem legfeljebb   a   büntető   eljárásban   hozott   nem   ügydöntő szabadságkorlátozó  intézkedésekhez  hasonlítható.  A  kiadatás ugyanakkor   —  ahogyan  a  legtöbb  állam  joga  szerint   is, véleményem   szerint   is   —  közigazgatási   eljárásként   is felfogható, amelyben az állam azt mérlegeli, hogy kiadjon-e egy személyt  egy  másik államnak. A kiadatás tehát egy  igazgatási döntés,  amelyet a miniszter vagy nálunk még a  legfőbb  ügyész hoz  (ld.  A  nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló  1996.  évi XXXVIII.  törvényt). A döntés törvényességével  szemben  nyitva áll  a  bírói felülvizsgálat lehetősége. A felülvizsgálat során azonban   csupán  az  igazgatási  aktus  törvényességét   lehet vizsgálni, az elkövető bűnösségét nem. A kiadatás arra  szolgál — annak fogalmából következően —, hogy valamely állam, az adott pillanatban  területén  tartózkodó, korábban  egy  másik  állam területén  valamilyen  bűncselekményt  elkövetett  személyt   a kiadatást  kérő államnak átadja, hogy felette az  illető  állam bíróságai    büntető   igazságszolgáltatást   gyakorolhassanak, feltéve,  hogy ő maga erre nem tart igényt. Vagyis  a  kiadatás nem  azonos  a  büntető  hatalom gyakorlásával,  az  elkövetett cselekmény büntetőjogi megítélésével, hanem az pusztán egy — ha tetszik  — közigazgatási eljárás, amely a kiadatást kérő  állam büntető  igazságszolgáltatásának megvalósítását segíti  elő,  s mint   ilyen   tulajdonképpen  az  államok  közötti   jogsegély minősített   esete:   ahol   nem  valamely   információ   kerül kiadásra/átadásra,   hanem  maga  a   bűncselekményt   elkövető személy.  A  jogsegély  pedig az államok  közötti  szolidaritás egyik  megnyilvánulási formája. A szolidaritás ebben az esetben azt  jelenti, hogy az állam úgy kezeli a más állam jogát  sértő cselekményt,  mintha  az  saját  jogába  ütközne,  s  így   nem vizsgálja  a  saját  joga  szerinti  büntethetőséget  a   közös értékrendet   közvetlenül   érintő  bűncselekmények   esetében. Megjegyzem,  a  kiadatás éppen jogsegély  volta  miatt  sokszor kényes politikai, diplomáciai ügy.  A   kiadatási-átadási  eljárás  tehát,  ahogyan  azt   fentebb kifejtettem,  bár büntetőjogi kérdéseket érint, szigorúan  véve nem  büntetőeljárás,  mert  tárgya nem  az  elkövető  (terhelt, vádlott)   bűnösségének  megállapítása  és  nem   is   büntetés kiszabása,  hanem  kizárólag annak  eldöntése,  fennállnak-e  a kiadatás  feltételei, ideértve a kizáró okokat is. A  kiadatási eljárás  eleve  csak  akkor lehetséges, ha egy  másik  államban folyó    büntetőeljárásban    legalább    bírói    határozattal megállapított „gyanú” áll fenn (de lehet jogerős ítélet is).  A kiadatási  eljárás  így soha nem végződhet elítéléssel  és  így értelemszerűen büntetés kiszabásával sem. A kiadás nem büntetés –  éppoly  kevéssé,  mint  az  előzetes  letartóztatás  vagy  a vádemelés –, hanem egy másik állam büntető eljárásának segítése (vagy  éppen  lehetővé  tétele).  Az  alap  büntető  eljárás  a kiadatás-átadás  esetében  mindig  egy  másik   állam   büntető eljárása: az érdemi büntetőjogi döntést is ott hozzák meg.  3.  Az  Alkotmány 57. § (4) bekezdése azért sem  alkalmazható, mert    csak   a   magyar   anyagi   büntetőjog   alkalmazásnak feltételeiről  szól.  (Az  elévülés,  ha  eljárási   szabálynak tekintjük, ami vitatott, akkor is a „büntetéssel sújtás”,  azaz a   büntethetőség  feltétele.  [Ld.:  11/1992.  (III.  5.)   AB határozat,  Zétényi-Takács törvény, ABH 1992,  77,  94.]  Ezért nincs  jelentősége az 57. § (4) bekezdésében található  „magyar jog  szerint”  bűncselekmény kitételnek, mert a kiadatás  eleve nem  a  „magyar  jog szerinti bűncselekménnyel” vádolt  személy átadásáról    szól.   Éppen   ellenkezőleg:    a    kiadatásnak előfeltétele, hogy a kiadatási bűncselekmény ne  a  magyar  jog szerint  legyen bűncselekmény – hanem a kiadást kérő  (az  EUIN egyezményben  az  elfogató  parancsot  kibocsátó)  állam   joga szerint.  A  nullum crimen sine lege elve a büntető anyagi  jog időbeli   alkalmazását  szabályozza,  és  azt,  hogy  csak   az bűncselekmény a magyar jog szerint, amit a magyar jog (törvény) annak nyilvánít. A kiadatás-átadás előfeltétele, hogy egy másik jogrendszer  (itt:  a  norvég vagy az izlandi)  szerint  legyen büntetendő a cselekmény, és ezt bírói döntés meg is állapítsa – még  ha  csak vádról is van szó. A kiadatási bűncselekmény  nem lehet  (vagy csak kivételesen, pl.: ha mindkét állam  területén egyszerre  vagy folytatólag követték el) a magyar jog  szerinti bűncselekmény,  mert akkor nem lehetne helye  kiadatásnak  vagy átadásnak   –   helyette   magyar  büntető   eljárást   kellene lefolytatni.  Ez eleve kizárja az Alkotmány 57.  (4)  bekezdése alkalmazását a kiadatásra.  Nem  következik  a  nullum crimen sine lege elvéből  a  kettős inkrimináció  szabálya továbbá azért sem, mert  a  két  szabály nagyon   különböző  bűncselekmény-fogalmat  használ.  A  nullum crimen  elvének  alkalmazásához  konkrét  cselekvés  (történeti tényállás) és a rá az elkövetés és az elbírálás idején érvényes (alkalmazandó)  büntetőjogi norma szükséges.  A  nullum  crimen sine lege elve mindig in concreto – meghatározott cselekvés  és az  alkalmazandó  büntető törvények viszonyában  –  értendő.  A nullum  crimen  egyedi cselekedetek (ideértve a mulasztást  is) büntethetősége  minden egyes feltételének vizsgálatát  követeli meg,  egy  jogrendszer  normái alapján. A kettős  büntetendőség viszont  nem egy történeti tényállás és az alkalmazandó büntető törvény viszonyáról szól, hanem a büntető törvények (elsősorban bűncselekményi tényállások) összevetéséről a kiadatást kérő  és az  átadó  állam  jogában.  A kettős büntetendőség  szabályának alkalmazása  tehát egy cselekvés-típus büntetendőségét  tekinti mércének.  A kettős inkrimináció a bűncselekmények tényállásait in  abstracto  veti  össze,  tehát a kettős  büntethetőség  egy cselekményfajtára     alkalmazható     büntető     jogszabályok összehasonlítását követeli meg. Ez az összehasonlítás  nem  egy elkövetett  (megtörtént) cselekményt – történeti  tényállást  – vet  össze egy büntetőjogi normával, hanem büntetőjogi normákat egymással:  azt  kérdezi,  hogy X  cselekményfajta  –  pl.  kis mennyiségű kábítószer birtoklása – bűncselekménynek számít-e  A és B állam büntető törvénye szerint. Ha igen, teljesül a kettős bűntetetendőség  feltétele,  ha nem  –  nem.  A  nullum  crimen szabálya  tehát  konkrét cselekményről  szól  és  az  összes  a büntetőjogi   felelősségre  vonást  befolyásoló,   alkalmazandó büntető  törvényről, míg a kettős inkrimináció  elve  absztrakt cselekmény-típusok    (bűncselekmény    fogalmak,     absztrakt tényállások) összevetését kívánja meg.  4.  Megjegyzendő továbbá, hogy a nullum crimen elve eleve  nem sérül,  ha  a  kiadatást kérő állam jogában érvényes  a  nullum crimen elve – hiszen ez kizárja, hogy a kiadott elkövetőt olyan bűncselekményért „nyilvánítsák bűnössé és sújtsák büntetéssel”, amely  az  elkövetés helyén és idejében nem volt bűncselekmény. (Az  izlandi  alkotmány 69. cikke, és a  norvég  alkotmány  96. cikke,  valamint az emberi jogok európai egyezménye  —  melynek mindkét  állam részese az EU összes tagállamával  együtt  —  7. cikkében  szintén  kötelezővé teszi  a  nullum  crimen  elvének alkalmazását).  Mivel  a  kiadatás (az EUIN  szerződés  szerint átadás)   per   definitionem  nem   a   magyar   jog   szerinti bűncselekmény  elkövetőjének átadása, a magyar  jog  szerint  a kiadandó ellen büntető eljárás nem indítható (még akkor sem, ha a  kiadást  kérő  és az átadó állam jogában pontosan  azonos  a cselekményre  alkalmazandó törvényi tényállás). Ha  magyar  jog szerint  fennállnak  a  büntethetőség  feltételei,  akkor   nem kiadatásnak  (átadásnak),  hanem magyar  büntetőeljárásnak  van helye.  Mindezek  alapján  a  jelen esetben az  Alkotmány  57.  §  (4) bekezdése nem is alkalmazható, mert  (1)  a magyar jog szerint (Btk. 3. § – 4. §) nem a magyar  jog  alapján elbírálandó bűncselekményről van szó, tehát  (2)   egyáltalán   nincs  szó  „bűnössé   nyilvánításról”   és „büntetéssel sújtásról”.  Az  indítvány  egyedül  az Alkotmány  57.  §  (4)  bekezdésére hivatkozással  kéri  az  EUIN szerződés alkotmányellenességének megállapítását.  Erre,  mint ahogyan  azt  kifejtettem  volt  a fentiekben semmi alap nincs, de nem vonom kétségbe, hogy vannak alkotmányos   szabályok,  amelyek  a  kiadatás  szabályozásának alkotmányos mércéjeként szolgálhatnak, ám a nullum crimen  sine lege   elve   nem.   A   kiadatás  a  kiadott/átadott   személy eltávolítását, kiutasítását jelenti a kiadó állam  területéről, ezért  a kiadatás jogintézményének alkotmányosságát is ebből  a szempontból  lehet  értékelni.  Először  is  vizsgálandó,  hogy egyáltalán  megengedhető-e a kiutasítás [lsd. Alkotmány  69.  § (1)  bekezdés]. Itt két kérdés jöhet szóba: a menedékjog  és  a saját  állampolgár kiadatásának tilalma (ez a  probléma  merült fel   Németországban,  illetve  Lengyelországban   az   európai elfogató parancs kapcsán, ld. a Bundesverfassungsgericht  2005. július  15-én született 2 BvR 2236/04 számú döntését, a Lengyel Alkotmánybíróság 2005. április 27-én született  határozatát  az 1997-es  büntetőeljárás-jogi törvény 607t. §  (1)  bekezdésével kapcsolatban).  De  ezen túlmenően alkotmányos  mérce  lehet  a törvényes  bíróhoz való jog, a halálbüntetéssel fenyegetettség, az egyenlőség és sok minden más is.  Az   általam  előbbiekben  említett  kifejezett  korlátok:   a menedékjog,  a  saját  állampolgár  kiadásának  tilalma  és   a külföldiek   kiutasítását  korlátozó  alkotmányos  szabály   az indítványban  nem szerepelnek, így az Alkotmánybíróság  nem  is foglalhatott állást róluk.  5.  Végezetül megemlítem, hogy a belga Arbitragehof  által  az előtte  folyó  C-303/05 számú, Advocaten  voor  de  Wereld  VZW kontra Leden van de Ministerraad ügyben előterjesztett előzetes döntéshozatal  iránti  kérelme  okán  az  Európai  Bíróság  már vizsgálta  —  többek között — a kettős inkrimináció  vizsgálata kiiktatásának  kérdését,  és arra az álláspontra  helyezkedett, hogy   az   nem   sérti   a   bűncselekmények   és   büntetések törvényességének elvét (nullum crimen, nulla poena  sine  lege) (44-61 pontok). Budapest, 2008. március 11.                                             Dr. Bragyova András                                                   alkotmánybíró Dr. Lévay Miklós alkotmánybíró különvéleménye  Nem   értek   egyet   a   határozat  rendelkező   részének   a Megállapodás  3.  cikkének  (2)  bekezdését  alkotmányellenessé nyilvánító    megállapításával   és   az    ahhoz    kapcsolódó indokolással.  Álláspontom szerint a Törvény 3. §-ában  foglalt Megállapodás  3.  cikkének (2) bekezdése nem  alkotmányellenes, nem  sérti  a büntetőjogi legalitásnak az Alkotmány 57.  §  (4) bekezdésében megfogalmazott alkotmányos elveit.  1.1.   A  Megállapodás  3.  cikke  (2)  bekezdésének  tartalma egyértelmű.    Ennek    lényege:   a   Megállapodás    szerinti elfogatóparancs kibocsátásán alapuló átadás feltétele a  kettős büntetendőség.  Ez  a feltétel nem vonatkozik  a  3.  cikk  (3) bekezdésére,  továbbá  nyilatkozat  tétel  alapján  a  feltétel alkalmazása  mellőzhető  a  3. cikk (4)  bekezdésében  szereplő bűncselekmények esetében. Kétségtelen, hogy a Megállapodás 3. § (2)  bekezdése formailag eltér a Kerethatározat 2. cikkének (4) bekezdése   második  felének  szövegétől,  tartalmi   különbség azonban   nincs   a   hivatkozott   rendelkezések   között.   A Megállapodás  3.  §  (2)  bekezdésnek  szövegéből  egyértelműen megállapítható:  az  átadási kötelezettség feltétele,  hogy  az elfogatóparancs alapjául szolgáló cselekmény a kibocsátó  állam joga  és  végrehajtó  állam  joga szerint  is  bűncselekménynek minősüljön. A rendelkezés tehát nem alkotmányellenes.  1.2.   Nem   alkotmányellenes  a  3.  cikk  (2)  bekezdése   a „végrehajtó   állam  joga  szerint  tényállási  elemeiktől   és minősítésüktől   függetlenül”   szövegrész   miatt    sem.    A Megállapodás  előkészítésének  folyamata,  Izland  és  Norvégia Európai  Unióval  fennálló kapcsolata a Schengeni  Megállapodás keretében   a  rendőrségi  és  a  büntető  ügyekben  folytatott igazságügyi együttműködés területén, a két ország részvétele  a nemzetközi  kooperációt  szolgáló  egyezményekben,  valamint  a Megállapodás   bizonyos   rendelkezései   megfelelő   garanciát jelentenek az Alkotmány 57. § (4) bekezdésében szereplő  nullum crimen   sine   lege  és  a  nulla  poena   sine   lege   elvek érvényesülésére.  1.2.1.  Amint azt a többségi határozat megállapítja „az  EUIN- megállapodás   előkészítése   során   a   két   állam   büntető törvénykönyvének  érintett diszpozícióit és büntetési  tételeit ellenőrizték,  egyeztették, és csak  a  büntető  törvénykönyvek módosítása után került sor arra, hogy az EUIN-megállapodást  az Európai  Unió  részéről, illetve Norvégia  és  Izland  részéről aláírják. Ez az egyeztetési folyamat a jogrendszerek között  az átadási    együttműködést   akadályozó   mérvű   különbözőségek lehetőség szerinti kiküszöbölésére irányult.”  1.2.2.  Az  Európai  Unión  belüli, a  Schengeni  Megállapodás Végrehajtásáról  szóló  Egyezménynek  (a  továbbiakban:   SMVE) Izland  és  Norvégia 2001. március 25-től részese.  Az  Európai Közösségek  Bírósága  a  többségi határozatban  is  hivatkozott Leopold   Henri  Van  Esbroeck  (C-436/04.  sz.   ügy)   üggyel összefüggő,  2006.  március 9-én hozott ítéletének  30.  §-ában megállapította: „Az SMVE 54. cikkében írt ne bis in  idem  elve szükségképpen  feltételezi  a  részes  államok  egymás  büntető igazságszolgáltatási rendszerébe vetett bizalmának meglétét…” A kettős   büntetendőség  és  a  ne  bis  in  idem  elve  egymást kiegészítő  jogintézmények. Éppen a  ne  bis  in  idem  tilalma akadályozhatja   meg  az  elkövetőnek  a  kettős   inkrimináció követelményéből     fakadó     tagállamonkénti      külön-külön megbüntetését,  azaz  garanciája a tisztességes  eljárásnak.  A Megállapodás preambuluma rögzíti is azt, hogy: „(…) »a Szerződő Felek«   ,(…)  KIFEJEZVE  a  kölcsönös  bizalmat  jogrendszerük felépítése és működése iránt, valamint aziránt, hogy valamennyi Szerződő  Fél  képes  tisztességes bírói eljárás  biztosítására (...).”  Magyarország 2007. december 21-től részese a Schengeni Megállapodásnak.  1.2.3.    Norvégia   és   Izland   részese   a    Megállapodás anyaegyezményének  tekinthető Európai  Kiadatási  Egyezménynek, illetve   a   Terrorizmus  visszaszorításáról   szóló   Európai Egyezménynek.  A  Megállapodás 1. cikk (3) bekezdése szerint „E  Megállapodás nem  módosíthatja az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglalt alapvető  jogok  és  alapvető jogelvek tiszteletben  tartásának kötelességét,  vagy  valamely  tagállam  igazságügyi   hatósága általi végrehajtás esetén az Európai Unióról szóló szerződés 6. cikkében említett elveket.”  1.2.4.  A  Megállapodás  3.  cikk  (2)  bekezdésében  szereplő kettős  büntetendőség feltételének érvényesülését különösen  az alábbi rendelkezések biztosítják:  –  5.  cikk: (1) Az államok a végrehajtó igazságügyi hatóságot az  elfogatóparancs  végrehajtása  megtagadására  kötelezhetik, vagy  annak  lehetőségét biztosíthatják a következő  esetekben: „a) ha a 3. cikk (2) bekezdésében említett esetek egyikében  az elfogatóparancs alapjául szolgáló cselekmény a végrehajtó állam joga szerint nem bűncselekmény; (…)”  –  A  Megállapodást  kihirdető  törvény  4.  §-ában  a  Magyar Köztársaságnak a Megállapodás 5. cikkéhez tett nyilatkozata: „A Magyar   Köztársaság   kijelenti,  hogy  államának   végrehajtó igazságügyi    hatósága   az   elfogatóparancs    végrehajtását kötelezően megtagadja az 5. cikk (1) bekezdés a), b),  c),  d), e), és f) pontjában meghatározott esetekben.”  –  36. cikk: „Izland vagy Norvégia és az Európai Unió valamely tagállama    között   e   Megállapodás   alkalmazásával    vagy értelmezésével   kapcsolatosan   felmerülő   bármely   jogvitát illetően   a   jogvitában  részt  vevő  fél  az  Európai   Unió tagállamai,    valamint   Izland   és   Norvégia   kormányainak képviselőinek  üléséhez fordulhat a jogvita hat hónapon  belüli rendezésének céljából.”  –  37. cikk: „A Szerződő Felek e Megállapodás rendelkezéseinek a  lehető  legegységesebb alkalmazása és értelmezése  érdekében folyamatosan   figyelik  az  Európai  Közösségek   Bíróságának, valamint  Izland  és  Norvégia  illetékes  bíróságainak  az   e rendelkezésekkel  és a hasonló átadási eszközökkel  kapcsolatos ítélkezési  gyakorlata alakulását. E célból egy olyan  eljárást hoznak  létre,  amely biztosítja az ilyen ítélkezési  gyakorlat rendszeres kölcsönös továbbítását.”  1.2.5.  A  Megállapodást kihirdető törvény 4. §-ában a  Magyar Köztársaságnak a Megállapodás 9. cikkéhez tett nyilatkozata: „A Magyar   Köztársaságban   az  elfogatóparancs   végrehajtásáról kizárólagos hatáskörrel a Fővárosi Bíróság dönt.”    A hatáskörrel rendelkező nemzeti bíró a kettős büntetendőség követelményét minden esetben önállóan vizsgálja,  az  átadásról végleges  döntést hoz, és biztosított számára,  hogy  a  kettős büntetendőség  hiánya esetében az elfogatóparancs végrehajtását megtagadja.  1.3.  A  kifejtettek kellő garanciát jelentenek a Megállapodás 3.   cikk  (2)  bekezdése  esetében  az  Alkotmány  57.  §  (4) bekezdésében megfogalmazott követelmények érvényesülésére.  2. Az Alkotmány 57. § (4) bekezdéséből nem következik, hogy  a büntetőjogi  legalitás  követelménye csak  akkor  érvényesül  a kettős  büntetendőség  feltételéhez kötött  nemzetközi  bűnügyi együttműködési  megállapodások – így  az  EUIN  Megállapodás  – esetén,  ha  az elfogatóparancs alapjául szolgáló cselekmény  a kibocsátó állam joga és a végrehajtó állam joga szerint  azonos törvényi  tényállási  elemekkel  minősül  bűncselekménynek.   A perdöntő az, hogy a végrehajtó állam büntető törvényében legyen olyan  törvényi  tényállás, amely alá az elkövetési  magatartás vonható.  A  többségi határozat hangsúlyozza, hogy az indítvány „maga is felhívta a figyelmet az Alkotmány 57. § (4) bekezdésének a 2. § (1)  bekezdésével,  a  2/A.  § (1) bekezdésével,  a  6.  §  (4) bekezdésével  és  a  7.  §  (1)  bekezdésével  összekapcsolható értelmezésének  fontosságára.”  Álláspontom  szerint  ez  azért lényeges, mert az Alkotmány 57. § (4) bekezdésének a 6.  §  (4) bekezdésére  és  a  7. § (1) bekezdésére tekintettel  elvégzett értelmezése alkalmat teremthetett volna annak kimondására, hogy a  nemzetközi  bűnügyi együttműködésben a kettős  büntetendőség követelményéhez  nem szükséges a jogi minősítés  azonossága,  a tényállás    azonosság   szigorú   értelmezése.   Elegendő    a tettazonosság,  a kettős büntetendőségnek a nemzetközi  bűnügyi együttműködésben érvényesülő követelménye — lényegéből fakadóan —  nem  feltétlenül kívánja meg a történeti tények azonos  jogi minősítését vagy a védett jogtárgy azonosságát.  3.  A  többségi  határozat rendelkező  részével  és  az  ahhoz kapcsolódó   indokolás  részekkel  egyebekben   egyetértek   [a Megállapodás  3. cikke (3) bekezdése, a Törvény  4.  §-a  és  a Megállapodás  3.  cikke  (4)  bekezdéséhez  tett  nyilatkozatot megállapító rész]. Budapest, 2008. március 11.                                                Dr. Lévay Miklós                                                   alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	The EU treaty on the Surrender Procedure between EU member states, Iceland and Norway
Number of the Decision: .	32/2008. (III. 12.)
Date of the decision: .	03/11/2008
Summary: Some provisions of the Act transposing into Hungarian law the EU treaty on the Surrender Procedure between EU member states, Iceland and Norway contravene the prohibition of double jeopardy. The Treaty cannot be ratified until either Parliament eliminates the unconstitutionality or Article 57.4 of the Constitution comes into force.
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2008-1-001
. Full text: en_0032_2008.pdf