English

Hungarian
Ügyszám:
.
733/A/2007
Előadó alkotmánybíró: Kovács Péter Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A határozat száma: 32/2008. (III. 12.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2008/325
.
A határozat kelte: Budapest, 03/11/2008
.
.
A határozat szövege (pdf):
    .
    A határozat szövege:
    .
    A határozat szövege:
                       A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

      Az  Alkotmánybíróság  a köztársasági elnöknek  az  Országgyűlés
      által   elfogadott,   de   még   ki   nem   hirdetett   törvény
      alkotmányellenességének    előzetes    vizsgálatára    irányuló
      indítványa tárgyában — dr. Holló András, dr. Kukorelli  István,
      dr.  Paczolay  Péter  és  dr. Trócsányi  László  alkotmánybírók
      párhuzamos indokolásával, valamint dr. Bragyova András  és  dr.
      Lévay  Miklós  alkotmánybírók különvéleményével  —  meghozta  a
      következő

                               határozatot:

      Az   Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  „az  Európai  Unió,
      valamint az Izlandi Köztársaság és a Norvég Királyság között az
      Európai  Unió  tagállamai, valamint Izland és Norvégia  közötti
      átadási eljárásról szóló Megállapodás” kihirdetéséről szóló, az
      Országgyűlés 2007. június 11-i ülésnapján elfogadott törvény 3.
      §-ában  foglalt  Megállapodás 3.  cikkének  (2)  bekezdése,  3.
      cikkének  (3) bekezdése, és a törvény 4. §-a a Megállapodás  3.
      cikk  (4)  bekezdéséhez tett nyilatkozatot megállapító részében
      alkotmányellenes.

      Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben
      közzéteszi.
                                   Indokolás

                                      I.

        1.  Az  Országgyűlés  2007.  június  11-i  ülésnapján  törvényt
        fogadott  el  „az Európai Unió, valamint az Izlandi Köztársaság
        és  a  Norvég  Királyság  között az  Európai  Unió  tagállamai,
        valamint  Izland  és Norvégia közötti átadási eljárásról  szóló
        Megállapodás  kihirdetéséről”  (a  továbbiakban:  Törvény).  Az
        Országgyűlés elnöke a Törvényt 2007. június 12-én küldte meg  a
        köztársasági elnöknek kihirdetésre, sürgősségi kérelem  nélkül.
        A  köztársasági  elnök  az Alkotmány  26.  §  (4)  bekezdésében
        foglalt jogkörében eljárva, az Alkotmánybíróságról szóló  1989.
        évi  XXXII.  törvény (a továbbiakban: Abtv.) 1. § a)  pontjára,
        21. § (1) bekezdés b) pontjára, valamint 35. §-ára és 36. §-ára
        hivatkozva a részére előírt határidőn belül — 2007. június  27-
        én  —  kelt  indítványában  kérte az  Alkotmánybíróságot,  hogy
        végezze el a Törvénnyel kihirdetendő, az Európai Unió, valamint
        az  Izlandi Köztársaság és a Norvég Királyság között az Európai
        Unió  tagállamai, valamint Izland és Norvégia  közötti  átadási
        eljárásról   szóló   Megállapodás   (a   továbbiakban:    EUIN-
        megállapodás)  3.  cikkének (2) és (3)  bekezdése,  valamint  a
        Törvény   4.  §-ában  az  EUIN-megállapodás  3.  cikkének   (4)
        bekezdéséhez    tett   nyilatkozat   előzetes   alkotmányossági
        vizsgálatát.

        2.  A  köztársasági elnök indítványában az alábbiakra  mutatott
        rá:

        2.1.   Az   EUIN-megállapodás  nemzetközi  szerződés,   melynek
        szerződő  felei  az Európai Unió egyfelől, illetve  az  Izlandi
        Köztársaság   és   a  Norvég  Királyság  másfelől.   Az   EUIN-
        megállapodásra a jogalapot az Európai Unió számára  az  Európai
        Unióról szóló szerződés (a továbbiakban: Szerződés) 24. és  38.
        cikke  adja. Ugyanakkor a Szerződés 24. cikkének (5)  bekezdése
        szerint  az  ilyen megállapodás „nem kötelezi azt a tagállamot,
        amelynek   képviselője   a   Tanácsban   kijelenti,   hogy    a
        megállapodásnak  meg  kell felelnie saját alkotmányos  eljárási
        követelményeinek”.  Minthogy a Törvény  javaslatának  indoklása
        szerint   a   Magyar   Köztársaság   képviselője   tett   ilyen
        nyilatkozatot,   az   EUIN-megállapodás   kötelező   hatályának
        elismerése  és  a belső joggá válása a nemzetközi szerződésekre
        vonatkozó  hazai szabályok szerint történik. Ezért alkotta  meg
        az Országgyűlés a Törvényt, amely egyrészt az EUIN-megállapodás
        —  mint nemzetközi szerződés — kötelező hatályának elismerésére
        ad felhatalmazást, másrészt kihirdeti azt a magyar jogban.

        2.2.  Ezt követően a köztársasági elnök a saját indítványtételi
        jogosultságát elemezte és megállapította, hogy az Abtv.  36.  §
        (1)  bekezdése  lehetővé  teszi a számára,  hogy  a  nemzetközi
        szerződés     megerősítése    előtt     kezdeményezze     annak
        alkotmányossági  vizsgálatát. A megerősítés fogalmát  az  Abtv.
        ugyan   nem  határozza  meg,  de  a  nemzetközi  szerződésekkel
        kapcsolatos   eljárásról  szóló  2005.  évi   L.   törvény   (a
        továbbiakban: Nsztv.) 2. § f) pontja, a Bécsben  az  1969.  évi
        május hó 23. napján kelt, a szerződések jogáról szóló, az 1987.
        évi 12. törvényerejű rendelettel kihirdetett szerződést követve
        a  megerősítést  a  nemzetközi  szerződés  kötelező  hatályának
        elismerése  fogalmába  sorolja,  annak  egyik  módozataként.  A
        köztársasági elnök az Alkotmány 30/A. § (1) bekezdés b)  pontja
        alapján a nemzetközi szerződés kötelező hatályát az Nsztv. 8. §
        (2)  bekezdésében meghatározott módon ismeri el. Jelen esetben,
        amikor  a nemzetközi szerződés kihirdetése törvénnyel történik,
        a  köztársasági  elnök  annak aláírásával egyidejűleg  okiratot
        állít   ki   a  szerződés  kötelező  hatályának  elismeréséről,
        amelynek    kicseréléséről   vagy   letétbe   helyezéséről    a
        külpolitikáért    felelős   miniszter   útján    haladéktalanul
        gondoskodik.  Következésképpen, az Abtv. 36.  §  (1)  bekezdése
        lehetővé teszi a köztársasági elnök számára, ahogyan a  7/2005.
        (III.  31.)  AB  határozat is megállapította a  szerződéskötési
        eljárásban  résztvevőkre vonatkozóan, hogy  a  nemzetközi  jogi
        kötelezettség  vállalását,  azaz az EUIN-megállapodás  kötelező
        hatályának   elismerését   megelőzően   kezdeményezhesse    egy
        megkötendő    nemzetközi   szerződés    általa    alkotmányosan
        aggályosnak     tartott     rendelkezései     alkotmánybírósági
        vizsgálatát. (ABH 2005, 83, 86.)

        2.3.  A  következő  részben az indítvány  az  EUIN-megállapodás
        aggályosnak tartott rendelkezéseit foglalta össze.
        A  köztársasági  elnök megállapítja, hogy az  EUIN-megállapodás
        célja  a  kiadatási  ügyek gyorsítása és egyszerűsítése  az  EU
        tagállamai,  illetve  Izland  és  Norvégia  között   az   EUIN-
        megállapodás  melléklete  szerinti  —  kibocsátó  állam   által
        kiállított — elfogatóparancs alkalmazásával. A végrehajtó állam
        területén  elfogott  személy  átadásáról  a  végrehajtó   állam
        igazságügyi hatósága dönt, döntésének korlátja, hogy az átadást
        csak meghatározott körülmények esetén tagadhatja meg.
        2.3.1.  A  köztársasági elnök alkotmányellenesnek  tartotta  az
        EUIN-megállapodás  3.  cikkének  (2)  bekezdését.   Értelmezése
        szerint  ez  a rendelkezés főszabályként a kettős büntethetőség
        feltételéhez  köti az átadási kötelezettség  beálltát,  de  nem
        követeli   meg,  hogy  az  elfogatóparancs  alapjául   szolgáló
        cselekmény  a kibocsátó állam joga és a végrehajtó  állam  joga
        szerint      azonos     tényállási     elemekkel     minősüljön
        bűncselekménynek.
        2.3.2.  A  köztársasági  elnök aggályosnak  tartotta  az  EUIN-
        megállapodás  3. cikkének (3) bekezdését is, amely  bizonyos  —
        mindenekelőtt  a  terrorizmushoz  és  a  szervezett  bűnözéshez
        kapcsolódó — bűncselekmények esetén álláspontja szerint kizárja
        a kettős büntethetőség követelményének alkalmazását.
        2.3.3.  Az EUIN-megállapodás 3. cikkének (4) bekezdése lehetővé
        teszi    a   szerződő   felek   számára,   hogy   meghatározott
        bűncselekménycsoportok tekintetében és egyéb feltételek mellett
        olyan   nyilatkozatot  tegyenek,  amelyben  kizárják  a  kettős
        büntethetőségre  vonatkozó  3. cikk  (2)  bekezdésében  foglalt
        feltétel   alkalmazását.  A  köztársasági   elnök   értelmezése
        szerint,  ha valamelyik szerződő fél ilyen nyilatkozatot  tesz,
        akkor   igazságügyi   hatóságai   nem   tagadhatják   meg    az
        elfogatóparancs  végrehajtását  arra  hivatkozással,  hogy   az
        érintett   cselekmény   saját   joguk   szerint   nem   minősül
        bűncselekménynek.  Az indítványozó utalt a  Magyar  Köztársaság
        által  az  EUIN-megállapodás 3. cikkének (4) bekezdéséhez  tett
        nyilatkozatra,  amelyben  vállalja,  hogy  bizonyos  feltételek
        mellett nem alkalmazza a kettős büntethetőség követelményét  az
        átadási    eljárás   során.   A   nyilatkozat   alkotmányossági
        vizsgálatát a köztársasági elnök azért kérte, mert az  lényegét
        tekintve     az    EUIN-megállapodáson    alapuló    nemzetközi
        kötelezettségvállalás, mely megfelelő formában történő közlését
        követően    a   Magyar   Köztársaság   nemzetközi   szerződéses
        kötelezettségét eredményezi.

        2.4.  Az  EUIN-megállapodás 3. cikkének (2) és  (3)  bekezdése,
        valamint  a  3.  cikkének  (4)  bekezdéséhez  tett  nyilatkozat
        alkotmányossági vizsgálatát a köztársasági elnök  az  Alkotmány
        57. § (4) bekezdésére alapítottan kezdeményezte, amely a nullum
        crimen  sine  lege  és  a nulla poena sine  lege  elveit  emeli
        alapjogi  rangra. Az indítvány ismertette ezen elvek tartalmát,
        és  az  azokat  értelmező 11/1992. (III. 5.) AB határozat  főbb
        megállapításait. Ennek keretében megállapította: „Az  Alkotmány
        57. § (4) bekezdésével ellentétes (…) az olyan jogszabály, mely
        úgy  hatalmaz fel magyar hatóságokat a büntetőjogi felelősségre
        vonásra irányuló cselekmény elvégzésére, hogy az ennek alapjául
        szolgáló  cselekmény  az elkövetés időpontjában  a  magyar  jog
        szerint nem bűncselekmény, illetve nem valósítja meg valamennyi
        releváns  büntetőjogi tényállási elemet”. A köztársasági  elnök
        álláspontja  szerint  az  indítvánnyal érintett  rendelkezések,
        illetve  nyilatkozat  ilyen  cselekmény  esetében  is  lehetővé
        teszik a büntetőjogi felelősségre vonást.

        2.5. A következő részben az indítványozó utalt arra is, hogy az
        Alkotmány  7. § (1) bekezdése, 2/A. §-a, valamint a  6.  §  (4)
        bekezdése   alkalmazási  körében  az  Alkotmány   57.   §   (4)
        bekezdésének  értelmezése  és érvényesülése  eltérő  lehet,  de
        véleménye  szerint a sérelmezett rendelkezések egyik  esetkörbe
        sem tartoznak.

        2.6.   Az  indítványa  utolsó  részében  a  köztársasági  elnök
        összegezte az addigi megállapításait és az Alkotmány 57. §  (4)
        bekezdésére alapítottan kérte az Alkotmánybíróság véleményét az
        EUIN-megállapodás  3.  cikke (2) és (3) bekezdésének  és  a  3.
        cikke (4) bekezdéséhez tett nyilatkozat alkotmányosságáról.

                                      II.

        1.   Az  Alkotmány  indítvány  elbírálásakor  figyelembe   vett
        rendelkezései:
        „2.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
        jogállam.”
        „57.   §   (4)  Senkit  nem  lehet  bűnösnek  nyilvánítani   és
        büntetéssel sújtani olyan cselekmény miatt, amely az  elkövetés
        idején a magyar jog szerint nem volt bűncselekmény.”

        2. A Törvény indítvánnyal érintett rendelkezései:
        „3. § A megállapodás hiteles magyar nyelvű szövege a következő:
        (…)
                                    3. cikk
                                    Hatály
        (…)
         (2)   A   (3)  és  (4)  bekezdés  sérelme  nélkül,  az  átadás
        feltétele,   hogy  azok  a  cselekmények,  amelyek   miatt   az
        elfogatóparancsot  kibocsátották,  a  végrehajtó   állam   joga
        szerint  tényállási  elemeiktől és  minősítésüktől  függetlenül
        bűncselekménynek minősüljenek.

         (3)  A  4. cikkre, az 5. cikk (1) bekezdésének b)–g) pontjára,
        valamint  a  6.,  7.  és  8. cikkre is figyelemmel,  egy  állam
        semmilyen   esetben  sem  tagadhatja  meg  egy  olyan   személy
        magatartásával    kapcsolatban   kibocsátott    elfogatóparancs
        végrehajtását,  aki  a  terrorizmus  visszaszorításáról   szóló
        európai  egyezmény  1. és 2. cikkében és a  terrorizmus  elleni
        küzdelemről szóló, 2002. június 13-i kerethatározat 1., 2.,  3.
        és   4.   cikkében   említett,   a  terrorizmussal   összefüggő
        kábítószerek és pszichotróp anyagok tiltott kereskedelme,  vagy
        szándékos emberölés, súlyos testi sértés, emberrablás, személyi
        szabadság   megsértése,   túszejtés  és   erőszakos   közösülés
        bűncselekményének vagy bűncselekményeinek egy közös célt követő
        csoport   általi   elkövetéséhez   hozzájárul,   amennyiben   e
        cselekmények szabadságvesztéssel vagy olyan szabadságelvonással
        járó  intézkedéssel büntethetők, amelynek maximális  időtartama
        legalább  tizenkét hónap, abban az esetben sem, ha az  érintett
        személy  az adott bűncselekmény vagy bűncselekmények  tényleges
        elkövetésében  nem  vesz  részt;  az  említett  hozzájárulásnak
        szándékosnak kell lennie, és annak ismeretében kell  történnie,
        hogy  az  illető  személy  részvételével  hozzájárul  az  adott
        szervezet bűnözői tevékenységeinek megvalósulásához.

         (4)  Norvégia  és  Izland, egyrészről, és  valamely  tagállama
        nevében az Európai Unió, másrészről, nyilatkozatot tehet, amely
        szerint  a  kettős büntethetőségre vonatkozó, a (2) bekezdésben
        említett  feltételt az alábbiakban meghatározott  feltételeknek
        megfelelően  viszonosság alapján nem alkalmazza. E Megállapodás
        értelmében és a cselekmény kettős büntethetőségének mérlegelése
        nélkül  az elfogatóparancs alapján átadásra kerül sor az alábbi
        bűncselekmények esetében, amennyiben ezeknél a kibocsátó  állam
        joga  szerint  a  kibocsátó államban a  büntetési  tétel  felső
        határa     legalább     háromévi     szabadságvesztés      vagy
        szabadságelvonással járó intézkedés:
           – bűnszervezetben való részvétel,
           – terrorizmus,
           – emberkereskedelem,
           – gyermekek        szexuális       kizsákmányolása        és
             gyermekpornográfia,
           – kábítószerek és pszichotróp anyagok tiltott kereskedelme,
           – fegyverek,    lőszerek    és    robbanóanyagok     tiltott
             kereskedelme,
           – korrupció,
           – csalással   kapcsolatos   bűncselekmények,   ideértve   az
             Európai  Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről  szóló,
             1995.   július  26-i  egyezmény  értelmében   az   Európai
             Közösségek pénzügyi érdekeit sértő csalásokat is,
           – bűncselekményből származó jövedelem tisztára mosása,
           – pénzhamisítás, beleértve az euró hamisítását is,
           – számítógépes bűnözés,
           – környezettel  kapcsolatos  bűncselekmények,  beleértve   a
             veszélyeztetett  állatfajok,  valamint  a  veszélyeztetett
             növényfajok és -fajták tiltott kereskedelmét is,
           – segítségnyújtás jogellenes beutazáshoz és tartózkodáshoz,
           – szándékos emberölés, súlyos testi sértés,
           – emberi szervek és szövetek tiltott kereskedelme,
           – emberrablás,  személyi  szabadságtól  való  megfosztás  és
             túszejtés,
           – rasszizmus és idegengyűlölet,
           – szervezett vagy fegyveres rablás,
           – kulturális   javak,   beleértve   a   régiségeket   és   a
             műtárgyakat, tiltott kereskedelme,
           – csalás,
           – zsarolás és védelmi pénz szedése,
           – termékhamisítás és iparjogvédelmi jogok megsértése,
           – hivatalos   okmányok   hamisítása   és   az   azzal   való
             kereskedés,
           – fizetőeszközök hamisítása,
           – hormontartalmú  anyagok és más növekedésserkentők  tiltott
             kereskedelme,
           – nukleáris vagy radioaktív anyagok tiltott kereskedelme,
           – lopott gépjárművek kereskedelme,
           – erőszakos közösülés,
           – gyújtogatás,
           – a   Nemzetközi  Büntetőbíróság  joghatósága  alá   tartozó
             bűncselekmények,
           – légi vagy vízi jármű jogellenes hatalomba kerítése,
           – szabotázs.
         (…)

         4.   §  A  Magyar  Köztársaság  a  Megállapodáshoz  az  alábbi
        nyilatkozatokat teszi:
         A 3. cikk (4) bekezdéshez:
         A   Magyar   Köztársaság  kijelenti,  hogy  a  3.   cikk   (2)
        bekezdésében szereplő feltételt nem alkalmazza a  3.  cikk  (4)
        bekezdésében    szereplő    bűncselekmény-kategóriák    esetén,
        amennyiben  ezeknél a kibocsátó állam joga szerint a  kibocsátó
        államban  a  büntetési  tétel felső  határa  legalább  háromévi
        szabadságvesztés  vagy  szabadságelvonással  járó   intézkedés,
        feltéve, hogy a kibocsátó állam hasonló nyilatkozatot tett.
         (…)”

                                     III.

         Az  indítvány  kapcsán az Alkotmánybíróság az Abtv.  1.  §  a)
        pontjában meghatározott hatáskörében járt el. Az Abtv. 1. §  a)
        pontja  értelmében az Alkotmánybíróság hatáskörébe  tartozik  a
        már  elfogadott,  de  még ki nem hirdetett törvény,  továbbá  a
        nemzetközi         szerződés        egyes         rendelkezései
        alkotmányellenességének   vizsgálata.   Az    erre    vonatkozó
        indítványnak az Abtv. 21. § (1) bekezdésében — az Abtv.  35-36.
        §-ában    foglalt   megkülönböztetést   figyelembe    véve    —
        meghatározott  szervtől vagy személytől kell származnia.  Jelen
        esetben az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a köztársasági
        elnök  az  Abtv.  36. § (1) bekezdésében,  illetve  35.  §  (1)
        bekezdésében   foglaltaknak   megfelelően   kezdeményezte   egy
        nemzetközi  szerződést  kihirdető törvény  egyes  rendelkezései
        alkotmányosságának előzetes vizsgálatát.
         A  köztársasági  elnök  az Abtv. 36. § (1)  bekezdése  alapján
        nyújtotta  be  indítványát. Az Alkotmánybíróság megállapította,
        hogy az EUIN-megállapodás nemzetközi jogi szerződésnek minősül.
        Az  a  tény,  hogy  az egyik oldalon az Európai  Unió  szerepel
        szerződő félként, nem jelenti azt, hogy az EUIN-megállapodás az
        Alkotmány  2/A. § értelmében közösségi jogi normának minősülne,
        hiszen  nem  az  ún.  alapító és módosító szerződések  szerinti
        európai   uniós,   illetve   európai   közösségi   hatásköröket
        változtatja meg, hanem az egyes tagállamok, illetve  Izland  és
        Norvégia  viszonylatában  létesít kötelezettségeket.  Az  ilyen
        természetű  megállapodásokat  maga  az  Európai  Unió  is   úgy
        tekinti,  hogy azok nemzetközi szerződések, amelyekre  tehát  a
        nemzetközi  jog  szabályai  vonatkoznak.  Erre  tekintettel  az
        Alkotmánybíróság  osztotta a köztársasági  elnök  álláspontját,
        hogy  a  jelen  esetben a nemzetközi szerződés megkötése  előtt
        alkotmányossági  ellenőrzésre sor kerülhet, sőt  tulajdonképpen
        ez  az utolsó fázis, amikor erre még lehetőség nyílik, mivel  a
        nemzetközi  szerződés kötelező hatályának  elismerése  még  nem
        történt  meg. Az Alkotmánybíróság szerint annak, hogy a Törvény
        egyszerre  tartalmazza  a  ratifikációra  felhatalmazást  és  a
        kihirdetés  aktusát  —  ami  megfelel  az  Nsztv.  7.   §   (2)
        bekezdésében   és   10.   §  (1)  bekezdésének   a)   pontjában
        foglaltakkal  bevezetett új gyakorlatnak —  nincs  kihatása  az
        Abtv. 36. § alkalmazhatóságára.

                                      IV.

         Az  Alkotmánybíróság  az  Alkotmány  57.  §  (4)  bekezdésében
        foglaltakkal összefüggésben először az alábbiakra mutat rá.
         A  nullum  crimen  sine lege elv eredetileg  az  ellen  kívánt
        biztosítékot    nyújtani,    hogy    az    állam    büntetőjogi
        felelősségrevonást  alkalmazhasson állampolgárával,  illetve  a
        területén tartózkodó külföldi személlyel szemben, ha  ennek  az
        államnak  a joga szerint a kérdéses cselekmény az elkövetésekor
        nem volt bűncselekmény. A nullum crimen sine lege elv azonban a
        bűnüldözésben  való nemzetközi együttműködés kialakulásával,  a
        kiadatás/átadás  intézményének  a  megjelenésével,  a  legújabb
        korban  a  nemzetközi büntetőtörvényszékek  megjelenésével  más
        összefüggésekben is jelentkezik.
         Az  indítványban felvetett alkotmányossági probléma azzal függ
        össze,  hogy  az  EUIN-megállapodás az európai  büntetőügyi  és
        igazságügyi      együttműködésben      kialakított,       olyan
        automatizmusokra épülő megoldást tett magáévá,  ami  jelentősen
        eltér a nemzetközi jog hagyományos megoldásaitól.
         A   kiadatási   megállapodások   tartalmi   elemeit   illetően
        megállapítható — és ez vonatkozik a magyar állam  által  kötött
        és    az    Alkotmánybíróság   által   áttekintett    kiadatási
        megállapodásokra  is  —,  hogy  az  államok   leggyakrabban   a
        bűncselekmények  tételes felsorolásával és  e  felsorolásnak  a
        cselekményekért kiszabható szabadságvesztés büntetés  minimális
        időtartamának megjelölésével törekednek arra, hogy  csak  olyan
        bűncselekmények   vonatkozásában   valósuljon   meg   kiadatási
        együttműködés,   amelyik  a  hazai  jogban  már  bűncselekmény,
        éspedig    összevethetően    hasonló    büntetéssel    sújtható
        bűncselekmény. Az államok alkotmányos megoldásai  dogmatikailag
        ezt  vagy  a  nullum  crimen sine lege  elvhez  (esetleg  annak
        kiterjesztett értelemben történt felfogásához),  vagy  pedig  a
        büntetőjogi    legalitás   egyéb   alkotmányos    garanciájához
        kapcsolják.
         Az   Alkotmánybíróság  osztotta  az  indítványnak  a   korábbi
        alkotmánybírósági    határozatokra    visszamutató    azt    az
        álláspontját, hogy az Alkotmány 57. § (4) bekezdése  a  bűnössé
        nyilvánítást  és  a  büntetéssel sújtást  érdemben  befolyásoló
        valamennyi  büntető  jogszabályra  vonatkozik,  ez  a  garancia
        akadálya  minden olyan magyar közhatalmi cselekvésnek,  mely  a
        magyar  Alkotmány  hatálya  alá tartozó  személyek  büntetőjogi
        felelősségére  vonására irányul anélkül,  hogy  a  felelősségre
        vonás   alapjául  szolgáló  cselekmény  a  magyar  jog  szerint
        bűncselekmény  lenne. Ennek a követelménynek  a  teljesülése  a
        jelen  esetben  az Alkotmány 57. § (4) bekezdése  és  az  EUIN-
        megállapodás    tételes   rendelkezéseinek    egymással    való
        összehasonlítása alapján vizsgálható meg.
         Az   indítvány  azonban  maga  is  felhívta  a  figyelmet   az
        Alkotmány  57.  §  (4) bekezdésének a 2. § (1) bekezdésével,  a
        2/A. § (1) bekezdésével, a 6. § (4) bekezdésével és a 7. §  (1)
        bekezdésével összekapcsolható értelmezésének fontosságára.

                                      V.

         Az    indítványban    felvetett    alkotmányossági    probléma
        vizsgálatának megalapozásához az Alkotmánybíróság ezt  követően
        elvégezte   az   Alkotmány  57.  §  (4)  bekezdésében   foglalt
        rendelkezés  történeti,  logikai és rendszertani  értelmezését,
        különös  figyelmet  fordítva a „magyar  jog  szerint”  fordulat
        tartalmára.

         1.  A  rendszerváltozás előtt az Alkotmány nem  tartalmazta  a
        nullum  crimen sine lege elvet, előtte legfeljebb az 1972.  évi
        I.  törvénnyel módosított Alkotmányba beiktatott akkori  54.  §
        (1)  bekezdésében megfogalmazott általános emberi jogi klauzula
        („A   Magyar  Népköztársaság  tiszteletben  tartja  az   emberi
        jogokat.”) jelenthetett áttételesen kapcsolódó elvet. A  nullum
        crimen  sine  lege elvet ugyanakkor a magyar jog  természetesen
        ismerte, a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV.  törvény
        (a   továbbiakban:   Btk.)  2.  §-ába  foglalt   tételes   jogi
        szabályként. („A bűncselekményt az elkövetése idején  hatályban
        levő   törvény   szerint  kell  elbírálni.  Ha   a   cselekmény
        elbírálásakor  hatályban  levő új  büntető  törvény  szerint  a
        cselekmény már nem bűncselekmény, vagy enyhébben bírálandó  el,
        akkor  az új törvényt kell alkalmazni; egyébként az új  büntető
        törvénynek nincs visszaható ereje.”)
         A  nullum  crimen sine lege elv így az Alkotmánynak  az  1989.
        évi   XXXI.   törvénnyel   történt   módosításával   emelkedett
        alkotmányi  szintre. A nullum crimen sine lege  elv  alkotmányi
        szintre emelését az akkor hivatalban levő Kormány kezdeményezte
        és  szövegjavaslatán az ún. Ellenzéki Kerekasztallal folytatott
        tárgyalások   eredményeként  több   módosítást   eszközölt.   E
        tárgyalások jegyzőkönyveit áttekintve megállapítható,  hogy  az
        akkori  tárgyaló felek, majd utóbb alkotmányozó hatalomként  az
        Országgyűlés  az Alkotmány 57. § (4) bekezdése  olyan  tartalmú
        megfogalmazására törekedtek, hogy az feleljen meg az évszázados
        garanciális elvnek, miszerint csak azon az alapon lehet valakit
        bűnösnek  kimondani,  ha  az általa  elkövetett  cselekményt  a
        cselekmény   elkövetésekor   a   törvény   büntetni    rendeli.
        Megállapítható,  hogy  a  szövegezési változtatásokat  azzal  a
        szándékkal    hajtották   végre,   hogy   azok    tartalma    a
        szóhasználattól  függetlenül  a  magyar  és  a  nemzetközi  jog
        szerinti büntetni rendeltséget egyaránt lefedje.
         A  fentiek  szerint  tehát,  az alkotmányozó  olyan  megoldást
        akart,  amely  tartalmilag ugyanaz, mint az európai  jogállamok
        alkotmányainak megoldása.

         2.   Az  Alkotmánybíróság  ezek  után  áttért  „a  magyar  jog
        szerint”     fordulat    tartalmának    az    alkotmánybírósági
        határozatokban  megadott, illetve azokból  okszerűen  következő
        értelmezés áttekintésére.

         2.1.  Az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy ez a  fordulat
        természetesen   először   is   a  magyar   törvényre,   éspedig
        mindenekelőtt a Büntető Törvénykönyvre való utalást jelenti.
         Az  Alkotmánybíróság emlékeztet arra, hogy  a  11/1992.  (III.
        5.)  AB  határozatban  (ABH 1992, 77.)  már  utalt  a  minőségi
        kritériumokra  és  a  többi európai állam  hasonló  alkotmányos
        fordulataival  való összhangra. „Az Alkotmánybíróság  a  nullum
        crimen  et  nulla poena sine lege elvét a büntetőjogi legalitás
        alkotmányos elve alapján értelmezi. Ennek kapcsán elvégezte  az
        európai  jogállamok alkotmányainak összehasonlító  vizsgálatát.
        Megállapította, hogy ezek nem egyszerűen azt jelentik ki,  hogy
        a  bűncselekményt törvényben kell tiltani, és  törvényben  kell
        büntetéssel fenyegetni, hanem általában azt követelik meg, hogy
        a   büntetőjogi   felelősségre  vonásnak,  az  elítélésnek   és
        megbüntetésnek   kell  törvényesnek  és  törvényen   alapulónak
        lennie. Ugyanazt teszik tehát, mint amit az Alkotmányunk 57.  §
        (4) bekezdése előír.” (ABH 1992, 77, 86.)

         2.2.  A  fordulat  jelenti ugyanakkor  a  kihirdetés  révén  a
        magyar jog részévé tett nemzetközi szerződéseket is, részben az
        Alkotmány   7.   §   (1)   bekezdésében   foglalt   rendelkezés
        kapcsolódásával.
         A      Btk.      több     cikke     nemzetközi     szerződéses
        kötelezettségvállalás    következményeként    került    be    a
        törvénykönyvbe  és  több  olyan  is  van  (apartheid  157.   §,
        nemzetközi  szerződés által tiltott fegyver alkalmazása  160/A.
        §,   nemzetközi   gazdasági  tilalom  megszegése   261/A.   §),
        amelyiknek az alkalmazása külön nemzetközi jogszabálytól, annak
        tartalmától  függ. Ennek feltétele a szerződés kihirdetettsége.
        Az  Alkotmánybíróság  a  47/2000. (XII. 14.)  AB  határozatában
        megsemmisítette  a  Btk. 283/B. §-át, hangsúlyozva,  hogy  „egy
        jogszabályba  foglalás  nélküli, illetve  egy  közzé  nem  tett
        nemzetközi  egyezmény előírásainak megszegése  nem  alapozhatja
        meg a büntetőjogi felelősséget.” (ABH 2000, 377, 380.)

         2.3.  A  fordulat  jelenti továbbá,  az  Alkotmány  7.  §  (1)
        bekezdésére tekintettel, adott esetben az egyetemes  nemzetközi
        szokásjogon alapuló büntetendőség elfogadását.
         Ebben    az    értelemben   jellemezte   a   kapcsolatot    az
        Alkotmánybíróság  is  a  2/1994. (I. 14.)  AB  határozatban,  a
        Polgári  és  Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya  és  az
        Emberi  Jogok Európai Egyezménye vonatkozásában: „A  nemzetközi
        jog,  amelynek  szintén sarkalatos tételei  között  szerepel  a
        nullum  crimen  sine  lege,  nulla poena  sine  lege  elve,  az
        általános    szabály    alóli    kivétel    megengedhetőségének
        megfogalmazásával  fogadta be magába a II. világháborút  követő
        visszaható  hatályú  jogalkotást.  Ennek  a  belső  jogban   is
        kihirdetett   dokumentumai  a  Polgári   és   Politikai   Jogok
        Egyezségokmánya  és  az  Emberi Jogok  Európai  Egyezménye.  Az
        Alkotmány  nem  tartalmaz  az Egyezségokmány  és  az  Egyezmény
        kivételt   engedő   rendelkezéseihez   hasonlót   az   57.    §
        (4)  bekezdésében foglalt alkotmányos büntetőjogi alapelv alól.
        Azonban az 53/1993. AB határozat értelmében az Alkotmány 57.  §
        (4)  bekezdése  és  a  7. § (1) bekezdése egymásra  tekintettel
        értelmezendők.  »A  nullum  crimen  elv  feltétlen  belső  jogi
        érvényesülését  garantáló 57. § mellett a  7.  §  (1)  bekezdés
        erejénél   fogva  alkotmányosan  érvényesülnek   a   nemzetközi
        büntetőjognak  a  háborús  bűncselekményekre  és  az  emberiség
        elleni  bűncselekményekre vonatkozó szabályai.« (V.2.p.)”  (ABH
        1994, 41, 53-54.)

         2.4.    Az   Alkotmánybíróság   az   elmúlt   években   hozott
        határozataiban   rámutatott  arra,   hogy   az   Európai   Unió
        jogrendszere   nemzetközi   jogi   eredete   ellenére    önálló
        jogrendszer, amelyben az Alkotmánybíróság az ún. eredeti jogot,
        azaz  „szerződési eredetük dacára, az Európai Unió  alapító  és
        módosító  szerződéseit  nem  nemzetközi  szerződésként  kívánja
        kezelni”  (1053/E/2005. AB határozat, ABH, 2006, 1824,  1828.),
        és  ezek  a  „szerződések, mint elsődleges  jogforrások  és  az
        Irányelv, mint másodlagos jogforrás közösségi jogként  a  belső
        jog  részei, mivel a Magyar Köztársaság 2004. május 1-jétől  az
        Európai    Unió   tagja.   Az   Alkotmánybíróság   hatáskörének
        szempontjából a közösségi jog nem minősül az Alkotmány 7. § (1)
        bekezdésében meghatározott nemzetközi jognak.” [72/2006.  (XII.
        15.) AB határozat, ABH 2006, 819, 861.].
         Erre  tekintettel akkor vetődhet fel az Alkotmány  57.  §  (4)
        bekezdésének  a 2/A. § (1) bekezdésével összefüggésben  történő
        értelmezése,  amikor  olyan jogi aktus  alkalmazandósága  merül
        fel,   amelynek   meghozatalára  az  Alkotmány   2/A.   §   (1)
        bekezdésében  foglalt „az Európai Uniót, illetőleg  az  Európai
        Közösségeket    (a   továbbiakban:   Európai   Unió)    alapító
        szerződésekből  fakadó jogok gyakorlásához  és  kötelezettségek
        teljesítéséhez  szükséges  mértékig”  fordulat  értelmében   az
        Európai  Unió  intézményei útján megvalósult  hatáskörgyakorlás
        révén  került sor. Ilyen az Európai Unión belül, az ún. belügyi
        és igazságügyi együttműködés területén fordulhat elő.

         2.5.  Az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy  az  Alkotmány
        57.  §  (4) bekezdésének szövegében a „magyar jog” fogalma  alá
        sorolódva  az  „eredeti”  magyar jog,  azaz  a  magyar  büntető
        törvény,  valamint  emellett adott esetben  egyes  cselekmények
        büntetendőségét  kimondó  és magyar jogszabályként  kihirdetett
        nemzetközi    jogi    kötelezettségvállalások,    illetve    az
        alkotmánybeli adopció révén a nemzetközi szokásjog, valamint  a
        büntetendőséget kimondó és a magyar államot is kötelező európai
        uniós aktusok logikailag zárt rendszert képeznek.

         3.  Az  Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy e rendszer elemeit
        képező  normáknak  az  elmúlt években tapasztalt  megsokasodása
        egyik  következménye azonban a számtalan átfedés: új nemzetközi
        szerződések,  új  európai  uniós  jogi  aktusok  jelennek  meg,
        amelyek    számos    esetben    csak    megismételnek     olyan
        kötelezettségeket, amelyeket a magyar állam által elfogadott és
        a hazai jogrendben kihirdetett nemzetközi jogi kötelezettségek,
        illetve  az  európai  uniós  együttműködés  szabályai  szerinti
        kötelezettségek már tartalmaznak.
         Az    államok   egyre   intenzívebbé   váló   büntetőjogi   és
        igazságszolgáltatási együttműködése sokasodó,  a  magyar  állam
        által  elfogadott nemzetközi jogi és európajogi  normáinak  meg
        kell    felelniük    a   magyar   Alkotmány   követelményeinek,
        mindenekelőtt a büntetőjogi legalitás követelményeinek, amelyek
        kiemelkedő  fontosságára, alkotóelemeire  illetve  teljesülésük
        elengedhetetlen   feltételeire   az   Alkotmánybíróság   számos
        határozatában rámutatott.
         Az   Alkotmánybíróság   a  büntetőjogi   legalitást   illetően
        kialakított  gyakorlatából az következik,  hogy  bűncselekményi
        tényállást  csak törvény állapíthat meg. A büntetni  rendeltség
        lényegét   a   Btk.   általános   és   különös   része   és   a
        keretdiszpozíciók tartalma határozza meg. Csak olyan magatartás
        tekinthető   bűncselekménynek,  amit   a   törvény   büntetendő
        cselekményként  fogalmaz  meg.  Ezért  a  magyar  jog  szerinti
        bűncselekmény megítéléséhez feltétlenül szükséges a  tényállási
        elemek megléte.

                                      VI.

         Az     Alkotmánybíróság     ezután    az     EUIN-megállapodás
        létrehozásának  előzményeit  tekintette  át.  Vizsgálata  során
        kiemelkedő  jelentőséget tulajdonított az  Alkotmánybíróság  az
        Európai  Unió Tanácsa (a továbbiakban: Tanács) által elfogadott
        — az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási
        eljárásokról    szóló    —    kerethatározatnak    (2002/584/IB
        kerethatározat,  kihirdetve: Hivatalos Lap L  190,  2002.  júl.
        18.,  0001-0020.  o., a továbbiakban: Kerethatározat),  amelyre
        tekintettel fogadták el az EUIN-megállapodást. Bár az indítvány
        nem   tartalmaz   erre   vonatkozó  kérelmet,   de   a   szoros
        összefüggésre  és  a  két dokumentum éppen az  indítvány  által
        érintett  részek  tekintetében megállapítható  helyenkénti  szó
        szerinti azonosságára tekintettel az Alkotmánybíróság azt külön
        is áttekintette.

         1.  Az Alkotmánybíróság utal arra, hogy a kiadatás napjainkban
        egyre   kevésbé  alkalmas  eszköznek  bizonyul   a   rendkívüli
        méreteket öltő — szervezett — bűnözés elleni harcban, főleg egy
        olyan  határok nélküli térségben, mint amilyen az Európai Unió,
        ahol  az  államok közötti bizalom és együttműködés  mértéke  és
        értéke  — jogi értelemben is — igen magas, és több jogintézmény
        tekintetében kiindulópontként szolgál.
         Erre  tekintettel  az Amszterdami Szerződés  az  Európai  Unió
        céljai  közé  emelte a „szabadság, biztonság és jog térségének”
        létrehozását, és ezzel radikális változások előtt nyitotta  meg
        az  utat  a  nemzetközi bűnügyi együttműködés területén  is.  E
        folyamat  egyik  legelső lépéseként az Európai Tanács  tamperei
        ülésén  döntöttek arról, hogy az Európai Unió tagállamai között
        a  formális kiadatási eljárást el kell törölni, és azt fel kell
        váltani   egy  gyors  átadási  eljárással,  amely  a  kölcsönös
        elismerés  elvén  alapul. Eszerint minden tagállam  igazságügyi
        hatóságának  —  meghatározott  feltételek  mellett  —  el  kell
        ismernie  a másik tagállam kijelölt igazságügyi hatósága  által
        hozzá   eljuttatott,   valamely  keresett   személy   átadására
        vonatkozó  kérelmét.  Ez a jogi megoldás megnyitja  az  európai
        bűnüldözési   terület  határait  azzal,  hogy   megkönnyíti   a
        tagállamok közötti „határokon” átmenően is a bűnüldözést és  az
        igazságszolgáltatást.
         Ezen  elv megvalósítása érdekében került sor 2002. június  13-
        án  a  Kerethatározat elfogadására a Tanács által.  Az  európai
        elfogatóparancs  —  mint  új jogintézmény  —  alkalmazására  az
        Európai Unió tagállamai között 2004. január 1-jétől került sor,
        a  Magyar  Köztársaság esetében az Európai  Unió  tagállamaival
        folytatott  bűnügyi  együttműködésről  szóló  2003.  évi  CXXX.
        törvény  (a továbbiakban: Betv.) 99. § (1) bekezdése értelmében
        az  Európai  Unióhoz való csatlakozás időpontjától. Az  európai
        elfogatóparancs  alapgondolata az, hogy  ha  valamely  tagállam
        igazságügyi  hatósága az általa kibocsátott jogi aktus  alapján
        valamely  büntetőeljárás alatt álló, vagy már  elítélt  személy
        átadását  kéri,  e határozatát az Európai Unió egész  területén
        végrehajtják, és a személyt lehetőleg rövid időn belül  részére
        átadják.  Az új eljárási rendszerben az európai elfogatóparancs
        végrehajtása  elsődlegesen  az  igazságügyi  hatóságok  közötti
        eljárásra  épül, és megszűnik a klasszikus kiadatási eljárásban
        jelen lévő közigazgatási és politikai döntési szint.
         A  Magyar  Köztársaság vonatkozásában a  Betv.  tartalmazza  a
        Kerethatározat  végrehajtására vonatkozó szabályokat.  A  Betv.
        egyes  cikkei  csaknem szó szerint azonosak a Kerethatározatban
        foglaltakkal.

         2.  Az  Alkotmánybíróság megállapította azt  is,  hogy  már  a
        Kerethatározat  meghozatalának előkészületei során  az  Európai
        Unió egyik legfontosabb döntéselőkészítő intézménye, az Európai
        Bizottság   kilátásba   helyezte,   hogy   egy,   az    Izlandi
        Köztársasággal és a Norvég Királysággal megkötendő megállapodás
        erre  a  két államra is kiterjeszti a Kerethatározat  hatályát.
        Ennek  az  alapja Izland és Norvégia, illetve a Tanács  között,
        1999.   május  17-én  kötött  megállapodás  a  Schengen  acquis
        átvételéről, alkalmazásáról és fejlesztéséről (Hivatalos Lap  L
        176,  1999.  júl. 10. 36-52. o.). Később azonban  az  a  döntés
        született,  hogy  ne  a Kerethatározat hatályát  terjesszék  ki
        rájuk,  hanem  azonos  tartalmú nemzetközi szerződést  kössenek
        velük.  Ennek a folyamatnak az egyik főállomása a Tanács  2006.
        június  27-i  határozata az Európai Unió, valamint  az  Izlandi
        Köztársaság  és  a  Norvég Királyság  között  az  Európai  Unió
        tagállamai   valamint  Izland  és  Norvégia   közötti   átadási
        eljárásról  szóló Megállapodás aláírásáról. Ezt a  határozatot,
        az   EUIN-megállapodás  szövegével  együtt  az   Európai   Unió
        Hivatalos Lapja 2006. október 21-i L 292. száma tette közzé  az
        Európai Unió valamennyi hivatalos nyelvén.

                                     VII.

         Az   Indokolás   V/2.   pontjában  már   történt   utalás   az
        Alkotmánybíróságnak    a   büntetőjogi   legalitást    illetően
        kialakított gyakorlatában megfogalmazott követelményekre.
         Az  Alkotmánybíróság megítélése szerint a  Törvény  3.  §-ában
        foglalt  EUIN-megállapodás  szövege önmagában  véve  esetenként
        többféle értelmezést tesz lehetővé. Ez különösen vonatkozik  az
        EUIN-megállapodás  3. § (2) bekezdésének  „a  végrehajtó  állam
        joga    szerint   tényállási   elemeiktől   és   minősítésüktől
        függetlenül”  szövegrészére, amely — a  Törvényben  és  csak  a
        Törvényben  —  a központozás (interpunctio) megváltozása  miatt
        tartalmilag is eltér a Kerethatározattól.
         Az  EUIN-megállapodás megfogalmazásakor az Európai Unió azt  a
        megoldást  alkalmazta, hogy amennyire csak lehet,  szó  szerint
        vegye   át   az  EUIN-megállapodásba  a  Kerethatározat   egyes
        rendelkezéseit, így az EUIN-megállapodás 3. cikke  indítvánnyal
        érintett  (4)  bekezdésének a szövege azonos  a  Kerethatározat
        2. cikke (2) bekezdésének a szövegével. Az EUIN-megállapodás 3.
        cikke    indítvánnyal   érintett   (2)   bekezdésében   foglalt
        rendelkezés   szövegével   megegyező   szabályt   tartalmaz   a
        Kerethatározat 2. cikke (4) bekezdésének második fele is.
         Az   Alkotmánybíróság  megjegyzi,   hogy   a   3.   cikk   (2)
        bekezdésében foglalt rendelkezés megfogalmazásakor nem az  volt
        az uniós jogalkotó szándéka, hogy kifejezetten kizárja a kettős
        büntethetőség elvére való hivatkozást. Nem kívánta  megvonni  a
        végrehajtó  államtól  a  jogot,  hogy  a  saját  joga  szerinti
        büntethetőség fennállását megvizsgálja. Erre az indítványban is
        tükröződő értelmezésre azonban a Törvény — és csak a Törvény  —
        tagadhatatlanul  valóban  alapot  adhat,  akkor,   amikor   nem
        alkalmazza azt a kiemelést, amit a Kerethatározat eszközölt.
         Az   Alkotmánybíróság  —  ahogyan  a  köztársasági  elnök   is
        hivatkozott   rá  —  a  11/1992.  (III.  5.)  AB  határozatában
        összefoglalta, hogy a „nullum crimen sine lege és  nulla  poena
        sine  lege alkotmányos alapelvek, amelyeknek számos büntetőjogi
        szabály   adja   meg  jogszerű  tartalmát.  Ilyen   szabály   a
        bűncselekmény  fogalomnak  a Btk.-ban  adott  meghatározása,  a
        büntetés   és  a  büntetési  rendszer  törvényes  fogalmai.   A
        bűncselekmény  fogalom ugyanúgy, mint a  büntetés  fogalma,  az
        egyén    büntetőjogi   felelőssége   és   felelősségre   vonása
        szempontjából  döntő. Az egyén alkotmányos szabadságát,  emberi
        jogait  nem  csak a büntetőjog különös részének tényállásai  és
        büntetési  tételei  érintik,  hanem  alapvetően  a  büntetőjogi
        felelősség,  a  büntetéskiszabás és a büntethetőség  összefüggő
        zárt  szabályrendszere. (…) Összegezve: a  nullum  crimen  sine
        lege  és  a nulla poena sine lege elvei a büntetőjogi legalitás
        alkotmányos elvének részei, (…)” (ABH 1992, 77, 86-87.).
         Erre  tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította,  hogy  a
        Törvény  3. §-a — ebben a részében — nem nyújt kellő  garanciát
        az  Alkotmány 57. § (4) bekezdésében megfogalmazott követelmény
        maradéktalan érvényesüléséhez, ezért alkotmányellenes.

                                     VIII.

         Az   Alkotmánybíróság  az  EUIN-megállapodás   3.   cikk   (3)
        bekezdésének  az indítványban kért vizsgálatát is elvégezte  és
        megállapította  az EUIN-megállapodás 3. cikk  (3)  bekezdésében
        hivatkozott, a terrorizmus visszaszorításáról szóló strasbourgi
        egyezmény  (kihirdette:  1997. évi XCIII.  törvény)  1.  és  2.
        cikkében,  továbbá  a  terrorizmus  elleni  küzdelemről   szóló
        2002/475/IB.   sz.   tanácsi   kerethatározat   1-4.   cikkében
        nevesített  bűncselekményfajták vonatkozásában is a hazai  jogi
        rendelkezésekkel való megfeleltethetőséget.
         Megállapította továbbá, hogy a szándékos emberölés (Btk.  166.
        §),   emberrablás  (Btk.  175/A.  §),  túszejtés   (ti.)   mint
        terrorcselekmény, (Btk. 261. §), erőszakos közösülés (Btk. 197.
        §) bűncselekmények alapesetében is a kiszabható büntetési tétel
        alsó határa már eleve meghaladja az egy évet. Ugyanez a helyzet
        a    visszaélés    kábítószerrel    bűncselekmények    bizonyos
        alakzatainál. (Btk. 282/A. §, 282/B. §)

         A  súlyos  testi  sértés (Btk. 170. §), a  személyi  szabadság
        megsértése  (Btk. 175. §) esetén alapesetben a büntetési  tétel
        alsó határa nincs megszabva, de a Btk. Általános Része szerinti
        generális  minimumra  figyelemmel  [40.  §  (2)  bekezdése]   a
        szabadságvesztés  szükségképpen legalább két hónap.  Ugyanakkor
        terrorcselekményként minősülésük esetében [a Btk.  261.  §  (9)
        bekezdésére tekintettel] a 261. § szerint büntetendők.

         Az  EUIN-megállapodás 3. cikk (3) bekezdése a hatálya alá  eső
        cselekmények  kritériumaként azt írja  elő,  hogy  a  büntetési
        tétel  felső határa haladja meg az egy évet. Ez a súlyos  testi
        sértés  és  a személyi szabadság megsértése esetén is teljesül,
        mivel büntetési tételük felső határa három év. Teljesül továbbá
        a  visszaélés  kábítószerrel bűncselekmény  fent  nem  említett
        alakzatainál  (Btk. 282. § és 282/C. §) is, ahol alapesetben  a
        büntetési tétel felső határa előbbi esetében öt, illetve utóbbi
        esetében két év.

         Az  Alkotmánybíróság  megvizsgálta ezek  után  azonban  azt  a
        személyi kört, amelynek tagjai a 3. cikk (3) bekezdése  hatálya
        alá esnek és összevetette azt a Btk. fogalmi rendszerével:
           – a   Btk.  19.  §-a  szerint  „elkövetők  a  tettes  és   a
             társtettes  (tettesek), valamint a felbujtó és a  bűnsegéd
             (részesek)”;
           – a  Btk. 20. §-ának (1) bekezdése szerint „tettes az, aki a
             bűncselekmény  törvényi tényállását megvalósítja”.  A  (2)
             bekezdése  szerint „társtettesek azok,  akik  a  szándékos
             bűncselekmény      törvényi      tényállását,       egymás
             tevékenységéről tudva, közösen valósítják meg.”;
           – a  Btk.  21.  §-a  szerint  „(1)  Felbujtó  az,  aki  mást
             bűncselekmény   elkövetésére   szándékosan   rábír.    (2)
             Bűnsegéd    az,    aki   a   bűncselekmény   elkövetéséhez
             szándékosan  segítséget  nyújt.  (3)  A  részesekre  is  a
             tettesekre    megállapított    büntetési    tételt    kell
             alkalmazni.”;
           – a  Btk.  137.  §-ának (7) bekezdése szerint  „bűnszövetség
             akkor  létesül, ha két vagy több személy bűncselekményeket
             szervezetten   követ  el,  vagy  ebben  megállapodik,   és
             legalább  egy  bűncselekmény elkövetését  megkísérlik,  de
             nem jön létre bűnszervezet.”;
           – a  Btk.  137.  §-ának (8) bekezdése szerint „bűnszervezet:
             három   vagy   több   személyből  álló,   hosszabb   időre
             szervezett, összehangoltan működő csoport, amelynek  célja
             ötévi  vagy  ezt meghaladó szabadságvesztéssel  büntetendő
             szándékos bűncselekmények elkövetése.”

         Ugyanakkor  az EUIN-megállapodás 3. cikkének (3) bekezdése  az
        ott  felsorolt, imént ismertetett bűncselekmények  esetében  az
        átadás hatálya alá tartozónak tekinti azt, aki magatartásával e
        bűncselekmények  valamelyikének elkövetéséhez „hozzájárul”,  de
        az  adott cselekmény tényleges elkövetésében nem vesz részt.  E
        „hozzájárulásnak”   szándékosnak   kell   lennie,   és    annak
        ismeretében   kell   történnie,   hogy   az   illető    személy
        részvételével   „hozzájárul”   az   adott   szervezet   bűnözői
        tevékenységeinek megvalósulásához.

         Az  Alkotmánybíróság  rámutat arra, hogy az  EUIN-megállapodás
        3.   cikke   (3)   bekezdésének  magyar   szövegében   szereplő
        „hozzájárulás”   nem  szükségképpen  és  nem   minden   esetben
        azonosítható   a  Btk.  idézett  cikkei  szerinti  fogalmakkal,
        különös tekintettel a „segítségnyújtás”-ra.

         Szemben   a   3.   cikk  (2)  bekezdésének  vizsgálata   során
        alkalmazott  módszerrel, a 3. cikk (3)  bekezdése  esetében  az
        Alkotmánybíróság  a  Kerethatározattal nem tudta  összevetni  a
        szöveget, mivel abban ilyen tartalmú cikk nincs.

         Az  EUIN-megállapodás 3. cikk (3) bekezdése annyira egyértelmű
        parancsot   hordoz  (ti.  „egy  állam  semmilyen  esetben   sem
        tagadhatja  meg”  a fentiek szerint kibocsátott elfogatóparancs
        végrehajtását),   hogy  a  büntetőjogi  legalitás   alkotmányos
        kritériumai alapján nem engedhető meg, hogy ez olyan  elkövetői
        magatartásokra mutasson, amelyek különbözőképpen  értelmezhetők
        és  a  Btk. fogalmi rendszeréhez bizonytalanul illeszkednek.  E
        bizonytalanságot semmiképpen sem tudja ellensúlyozni, hogy a 3.
        cikk (3) bekezdése ugyanakkor az 5. cikk (1) bekezdésének b)-g)
        pontjára valamint a 6., a 7., és a 8. cikkre történő utalásával
        mégis  lehetőséget  nyújt a végrehajtás  megtagadására,  többek
        között  a  vétőképtelen kor, a ne bis in idem  re  szabály,  az
        elévülés, illetve a kegyelem esetén.

         Erre  tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította,  hogy  a
        Törvény  3. §-a — ebben a részében is —az Alkotmány 57.  §  (4)
        bekezdésével    ellentétes,    továbbá    nem    teljesíti    a
        normavilágosságnak az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből kibontott
        követelményét, ekként alkotmányellenes.

                                      IX.

         Az Alkotmánybíróság figyelmet fordított arra a tényre, hogy  a
        Kerethatározat szóhasználatát szorosan követő EUIN-megállapodás
        előkészítése során a két érintett állam büntetőtörvénykönyvének
        érintett  diszpozícióit  és  büntetési  tételeit  ellenőrizték,
        egyeztették,  és  csak a büntetőtörvénykönyvek módosítása  után
        került  sor  arra, hogy az EUIN-megállapodást az  Európai  Unió
        részéről, illetve Norvégia és Izland részéről aláírják.  Ez  az
        egyeztetési   folyamat  a  jogrendszerek  között   az   átadási
        együttműködést   akadályozó  mérvű   különbözőségek   lehetőség
        szerinti kiküszöbölésére irányult. (A Lisszaboni Szerződésnek a
        69A., 69B. cikkeiben foglalt rendelkezései ugyanakkor maguk  is
        a   büntető  jogi  tényállások  vonatkozásában  a  harmonizáció
        további, szükségesnek tartott elmélyítését irányozzák elő.)

         Az     európai     büntetőügyi     és     igazságszolgáltatási
        együttműködésben     kulcselemet     képező     szabály,     az
        együttműködésben  résztvevő másik állam  jogrendszerébe  vetett
        bizalom.  Ez  nem korlátozódik az Európai Unióra (illetve  azon
        belül  a schengeni együttműködésben résztvevő államokra), hanem
        a  schengeni  együttműködésben teljes  jogú  tagként  résztvevő
        minden  állam vonatkozásában irányadó, függetlenül attól,  hogy
        az  illető állam egyszersmind tagja-e az Európai Uniónak,  vagy
        sem.  Ennek  a szabálynak a meghirdetése, a ne bis in  idem  re
        szabály  tartalmának összefüggéseiben elemezve, éppen  Norvégia
        vonatkozásában   került   kimondásra  az   Európai   Közösségek
        Bíróságának  a  Leopold Henri Van Esbroeck  (affaire  C-436/04)
        ügyhöz   kapcsolódó,   2006.  március  9-én   hozott   előzetes
        állásfoglalása 30. §-ában.

         Ezután  az  Alkotmánybíróság  az EUIN-megállapodás  3.  §  (4)
        bekezdésében felsorolt 32 bűncselekmény tényállásainak a magyar
        Btk.-val  való  megfeleltethetőségét vizsgálta. Megállapította,
        hogy a hormontartalmú anyagok és más növekedésserkentők tiltott
        kereskedelme bűncselekménynek nincs megfelelője a Btk.-ban.

         A  Btk-nak az 1998. évi LXXXVII. törvénnyel történő módosítása
        a  283/B.  §  gyanánt  iktatott be egy  tényállást  „visszaélés
        teljesítményfokozó  szerrel  vagy  módszerrel”  cím  alatt.  Ez
        tulajdonképpen az Európa Tanács keretében, Strasbourgban  1989.
        november  16-án létrejött, a tiltott teljesítményfokozó  szerek
        és    módszerek    használata   elleni   egyezményből    fakadó
        kötelezettségek  végrehajtása  végett  került  be  a   Btk.-ba.
        Jóllehet    ez   az   „anti-doping   convention”   Magyarország
        vonatkozásában  1990 óta hatályos egyezmény  volt,  sokáig  nem
        került kihirdetésre. Az Alkotmánybíróság a 47/2000. (XII.  14.)
        AB   határozatában  megsemmisítette  a  Btk.   283/B.   cikkét,
        hangsúlyozva, hogy „egy jogszabályba foglalás nélküli,  illetve
        egy közzé nem tett nemzetközi egyezmény előírásainak megszegése
        nem  alapozhatja  meg a büntetőjogi felelősséget.”  (ABH  2000,
        377, 380.)

         Az  Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy 2000. óta  nem  került
        sor  arra,  hogy az Országgyűlés önálló, részletes  büntetőjogi
        definíciót  alkosson  e tárgyban, közben azonban  a  2003.  évi
        LXXVIII. törvénnyel történő kihirdetéssel a magyar jog  részévé
        tette  a  kérdéses európa tanácsi egyezményt. Ezzel  a  ténnyel
        azonban  a  jogi koordináták is alapvetően megváltoztak,  immár
        nem  áll fenn az a helyzet, amit az Alkotmánybíróság a 47/2000.
        (XII. 14.) AB határozatban kifogásolt.

         Erre   a   tényre,   valamint  a  Kerethatározatra,   az   azt
        implementáló   Betv.-re  is  figyelemmel  az   Alkotmánybíróság
        megállapította,  hogy a kettős büntethetőség feltételéről  való
        lemondás  a  „hormontartalmú anyagok és más, növekedésserkentők
        tiltott  kereskedelme” bűncselekmény vonatkozásában  ellentétes
        az  Alkotmány  57.  §  (4) bekezdésével.  Amennyiben  a  Magyar
        Köztársaság  elismeri az EUIN-megállapodás  kötelező  hatályát,
        azt  a kötelezettséget is vállalja, hogy ha annak 3. cikke  (4)
        bekezdésében  felsorolt bűncselekmények közül a „hormontartalmú
        anyagok   és   más,  növekedésserkentők  tiltott  kereskedelme”
        bűncselekmény  elkövetésére hivatkozással norvég  vagy  izlandi
        igazságszolgáltatási szerv elfogatóparancsot  ad  ki,  amelyben
        Magyarországot   jelöli   végrehajtó   államként,   a    magyar
        igazságszolgáltatási  szervnek teljesítenie  kell  a  parancsot
        attól függetlenül, hogy a magyar jog a kérdéses cselekményt nem
        minősíti  annak. Az EUIN-megállapodás nem ad lehetőséget  a  3.
        cikk  (4)  bekezdésében felsorolt bűncselekményekre vonatkozóan
        olyan  fenntartás- vagy nyilatkozattételre,  amely  a  kötelező
        hatályt  egyoldalúan  —  azaz  nem  viszonosságon  alapulóan  —
        kizárja.

         A   nullum   crimen  sine  lege  elvet  az  EUIN-megállapodást
        kihirdetni   kívánó   törvényre  vetítve  az   Alkotmánybíróság
        megállapította, hogy abban tulajdonképpen van olyan crimen, ami
        mögött  biztos, hogy jelenleg nincs lex, vagyis a magyar  Btk.-
        ból  hiányzik  a bűncselekményi tényállása: ez a hormontartalmú
        anyagok és más növekedésserkentők tiltott kereskedelme.

         Ezen   a   ponton   tehát  igazolódik  a  köztársasági   elnök
        aggodalma,   hogy  a  Törvény  olyan  cselekmény  esetében   is
        felhatalmazza  a magyar hatóságokat a magyar Alkotmány  hatálya
        alá  tartozó  jogalanyok bűnössé nyilvánítására és  büntetéssel
        sújtására  irányuló cselekmények elvégzésére, mely cselekmények
        az   elkövetés   időpontjában  a   magyar   jog   szerint   nem
        bűncselekmények.

         Következésképpen az Alkotmánybíróság megállapította,  hogy  az
        EUIN-megállapodás  3.  cikke  (4)  bekezdésének  —  jelenleg  a
        „hormontartalmú  anyagok  és  más  növekedésserkentők   tiltott
        kereskedelme”  szövegrészéből  folyó  nemzetközi  kötelezettség
        mögöttes, Btk.-ban foglalt törvényi tényállás hiányában való  —
        elvállalása  miatt a Törvény 4. §-a abban a részében,  amely  a
        Magyar   Köztársaságnak  az  EUIN-megállapodás  3.   cikk   (4)
        bekezdéséhez     tett     nyilatkozatát     tartalmazza,     is
        alkotmányellenes.

                                      X.

         Eljárása  során  az  Alkotmánybíróság  tanulmányozta  azt   az
        értelmezést,  amit az Európai Közösségek Bírósága  adott  2007.
        május  3-án a C-303/05. sz. ügyben, azaz az Advocaten  voor  de
        Wereld  VZW  és a Leden van de Ministerraad között  folyamatban
        volt  eljárásban  a  belga alkotmánybíróság  által  benyújtott,
        előzetes   döntéshozatal   iránti  kérelem   tárgyában   hozott
        ítéletben,  továbbá azt, amit az Európai Közösségek Bírósága  a
        Leopold   Henri   Van   Esbroeck  (affaire   C-436/04)   ügyhöz
        kapcsolódó,     2006.    március    9-én    hozott     előzetes
        állásfoglalásában fejtett ki. Az Alkotmánybíróság  áttekintette
        a   francia   [2002.   szeptember  26-i  n°   368.282   jelzetű
        állásfoglalás (avis)], a német szövetségi (2 BvR  2236/04  ügy,
        2005.  július  18-i ítélet), a cseh (2006. május  3-i,  Pl.  ÚS
        66/04 sz. határozat), a lengyel (P 1/05 ügy, 2005. április 25-i
        határozat), a ciprusi (Ap. 294/2005 sz. ügy, 2005. november 7-i
        határozat),  a szlovén (U-I-14/06. sz. ügy, 2006.  június  22-i
        végzés),  és a belga (2007. október 10-i, 128/2007. sz.  ítélet
        Advocaten  voor  de Wereld VZW ügyben) alkotmánybíróságoknak  a
        Kerethatározat  egyes,  az átadási kötelezettséggel  összefüggő
        kérdései tárgyában hozott határozatait is.

         Az  Alkotmánybíróság észlelte továbbá azt is, hogy az  Európai
        Közösségek  Bírósága  2008. január 15-én —  a  Tanácsnak  2007.
        december  20-án hozott, 2008/79/EK, Euratom jelzetű, a  Bíróság
        alapokmányáról  szóló jegyzőkönyv módosításáról  c.  határozata
        alapján,   amelyben  a  Tanács  felkérte  a   Bíróságot,   hogy
        szabadságelvonással  járó  esetekben  alkalmazza  a  sürgősségi
        előzetes   döntéshozatali  eljárást  —   módosította   eljárási
        szabályzatát,  és beiktatott egy 23a. cikket,  mely  szerint  a
        szabadság,  a  biztonság  és  a jog érvényesülésének  térségére
        vonatkozó előzetes döntéshozatalra utalás esetében az  eljárási
        szabályzat   sürgősségi  eljárást  írhat  elő   (Európai   Unió
        Hivatalos  Lapja  2008.  január 29-i  L  24.  sz.,  39-44.  o.,
        hatályba lépés: 2008. március 1.).

         Az   Alkotmánybíróság  megállapította,  hogy  ily  módon,   az
        elfogató   parancs  címzettjeként  a  magyar   állam   részéről
        megjelölt Fővárosi Bíróság, amennyiben kétségei merülnek fel az
        elfogatóparancs  mögött  levő európai jogi  norma  értelmezését
        illetően,  rövid úton választ kaphat arra. Ily  módon  garancia
        keletkezett  arra nézve is, hogy megoldódjon az  ún.  megkereső
        állam,  illetve Magyarország, mint adott esetben már végrehajtó
        állam,  illetékes igazságszolgáltatási szervei közötti  esetleg
        kialakuló vita. Ez további biztosítékot jelent arra,  hogy  egy
        megkereső  és  egy  végrehajtó  állam  mindig  ugyanabban,   az
        egységes európai jogi értelemben értelmezze a mögöttes normát.

                                      XI.

         1.  Az  Alkotmánybíróság a jelen ügyben a  Törvény  szövegének
        alkotmányosságát  vizsgálta.  Az  a  tény,   hogy   a   Törvény
        alkotmányellenes, nem jelent ugyanakkor értékítéletet az  EUIN-
        megállapodás  tartalmi  elemei felett,  hanem  a  Törvénynek  a
        jelenlegi  alkotmányos  keretek közötti be  nem  fogadhatóságát
        jelenti.
         Az   Alkotmánybíróság  eljárása  alatt  a  Magyar  Köztársaság
        Országgyűlése  elfogadta  a  Magyar  Köztársaság  Alkotmányáról
        szóló  1949.  évi  XX. törvény módosításáról  szóló  2007.  évi
        CLXVII.  törvényt  (a  továbbiakban: Alkmtv.),  amely  hatályba
        lépése  után  az  alábbi  szövegűre  alakítja  az  57.  §   (4)
        bekezdését:
         „Senkit   nem   lehet  bűnösnek  nyilvánítani  és  büntetéssel
        sújtani  olyan  cselekmény miatt, amely az elkövetés  idején  a
        magyar  jog  vagy — a határozatok kölcsönös elismerése  elvének
        érvényesülése  céljából  az Európai  Unió  jogi  aktusai  által
        meghatározott körben, az alapvető jogok lényeges tartalmát  nem
        korlátozva   —   a  szabadságon,  a  biztonságon   és   a   jog
        érvényesülésén  alapuló térség létrehozásában  közreműködő  más
        állam joga szerint nem volt bűncselekmény.”
         Az  alkotmányozó tehát — pro futuro jelleggel  —  szükségesnek
        tartotta az Alkotmány 57. cikke (4) bekezdésének kiegészítését.
        Mivel   a   Lisszaboni  Szerződés  hatályba   lépéséhez,   mint
        feltételhez  kötötte, ésszerűen rövid ratifikálási időtartammal
        számolt: „Ez a törvény az Európai Unióról szóló szerződés és az
        Európai  Közösséget  létrehozó  szerződés  módosításáról  szóló
        lisszaboni   szerződés   hatálybalépésével   egyidejűleg    lép
        hatályba, és az azt követő napon hatályát veszti.”
         Így  hatálybalépése  után a módosítás  az  Alkotmány  szintjén
        megszünteti az előzőekben kimondott alkotmányellenesség  okait,
        illetve  ki  tudja egyenlíteni azokat az egyeztetések  ellenére
        esetleg megmaradt különbségeket, amelyek — figyelemmel az 57. §
        (4) bekezdésének jelenleg hatályos megfogalmazására és az abból
        a  büntetőjogi  legalitást illetően az  Alkotmánybíróság  által
        kibontott  követelményekre — a megkereső és a végrehajtó  állam
        viszonylatában  az átadási együttműködés alkotmányos  akadályát
        képezik.
         Az   alkotmánymódosítás  azonban  még  nem  hatályos,  és   az
        alkotmányozó  a  hatálybaléptetését időben késleltetve,  azt  a
        Lisszaboni  Szerződés hatálybalépéséhez igazította.  Ez  utóbbi
        szerint:  „6.  cikk  (2)  E szerződés 2009.  január  1-jén  lép
        hatályba, feltéve, hogy valamennyi megerősítő okiratot  letétbe
        helyezték,  illetve ennek hiányában az azt  követő  hónap  első
        napján,  hogy  az  utolsó  aláíró  állam  is  letétbe  helyezte
        megerősítő okiratát.”

         2.  Az Alkotmánybíróság mindenkor a hatályos Alkotmány alapján
        jár   el,   az   alkotmányellenesség   vizsgálata   során   nem
        alkalmazhatja  a  hatályban nem lévő  alkotmánymódosításnak  az
        alkotmányozó által észlelt alkotmányossági probléma megoldására
        kidolgozott szabályát.
         Az   Alkotmánybíróság  az  Indokolás  VII-VIII-IX.  pontjaiban
        kifejtettekre  tekintettel így megállapította,  hogy  az  EUIN-
        megállapodás  kihirdetéséről  szóló  törvény  alkotmányellenes.
        Ezért  az  Abtv.  36.  § (2) bekezdésére figyelemmel  az  EUIN-
        megállapodás mindaddig nem erősíthető meg, illetve — az  Nsztv.
        7. és 8. §-a szóhasználatával — e nemzetközi szerződés kötelező
        hatályának  elismeréséről szóló okiratot a  köztársasági  elnök
        addig nem állíthatja ki, amíg az Alkmtv. hatályba nem lép, vagy
        amíg  az  Országgyűlés  az alkotmányellenességet  azt  megelőző
        időpontban másként meg nem szünteti.
         E  vagylagosság  azon  alapul, hogy elvben  sem  a  Lisszaboni
        Szerződés hatálybalépésének elhúzódását nem lehet kizárni,  sem
        azt,  hogy  a  jelenleg  a  Lisszaboni  Szerződésben  irányzott
        dátumhoz  képest is korábban áll be a magyar állam érdekeltsége
        —   az   alkotmányellenesség  kiküszöbölésével   —   az   EUIN-
        megállapodásról szóló törvény hatálybaléptetésére.

         Az  Alkotmánybíróság a határozatnak a Magyar  Közlönyben  való
        közzétételét az alkotmányellenesség megállapítására tekintettel
        rendelte el.
                                 Dr. Bihari Mihály
                            az Alkotmánybíróság elnöke

                     Dr. Balogh Elemér     Dr. Bragyova András
                     alkotmánybíró               alkotmánybíró

                     Dr. Holló András          Dr. Kiss László
                     alkotmánybíró               alkotmánybíró

                     Dr. Kovács Péter     Dr. Kukorelli István
                     előadó alkotmánybíró        alkotmánybíró

                    Dr. Lenkovics Barnabás    Dr. Lévay Miklós
                    alkotmánybíró                alkotmánybíró

                    Dr. Paczolay Péter     Dr. Trócsányi László
                    alkotmánybíró                 alkotmánybíró
          Dr. Paczolay Péter alkotmánybíró párhuzamos indokolása

           Egyetértek  a  határozat  rendelkező részével,  de  nem  értek
          egyet   az   indokolás  V.,  VII.,  VIII.   és   IX.   részében
          foglaltakkal.  Véleményem szerint a Törvény 3.  §-ában  foglalt
          Megállapodás 3. cikk (2) és (3) bekezdése, valamint  a  Törvény
          4.   §-a  —  a  Megállapodás  3.  cikk  (4)  bekezdéséhez  tett
          nyilatkozatot megállapító részében — nem az indokolás  említett
          pontjaiban szereplő, hanem más érvek alapján alkotmányellenes.

           1.   Magyarország  és  Izland,  illetve  Norvégia   között   a
          kiadatási ügyek jelenleg az Európa Tanács 1957. december  13-án
          kelt  kiadatási egyezménye és jegyzőkönyvei (1994.  évi  XVIII.
          törvény   a  Párizsban,  1957.  december  13-án  kelt,  európai
          kiadatási     egyezmény    és    kiegészítő    jegyzőkönyveinek
          kihirdetéséről,  a  továbbiakban: kiadatási egyezmény)  szerint
          bonyolódnak.  A  Megállapodás 34. cikk (1) bekezdés  a)  pontja
          szerint   a   Megállapodás  a  kiadatási  egyezmény   megfelelő
          rendelkezéseinek helyébe lép.
           A  kiadatási egyezmény a kérelemre okot adó cselekmény  kettős
          büntethetőségének vizsgálatát írja elő [2. cikk (1)  bekezdés],
          a  3.  cikkben egyoldalú mérlegelési jogot enged a  megkeresett
          fél  számára  a  kiadatási  kérelem  teljesítése  körében,   6.
          cikkében  pedig  lehetővé teszi a saját állampolgár  kiadásának
          megtagadását.
           A   jelen  ügyben  vizsgált  törvénnyel  kihirdetni  tervezett
          Megállapodás  lényege,  hogy a kiadatási  ügyek  gyorsítása  és
          egyszerűsítése  érdekében az Európai Unió  tagállamai,  illetve
          Izland  és Norvégia a Megállapodás melléklete szerinti formában
          kiállított  elfogatóparancs alapján — amennyiben nem  áll  fenn
          megtagadási ok — átadják a területükön a saját hatóságuk  által
          elfogott személyt a kibocsátó külföldi állam hatóságai részére.
          Az  átadásról az átadást végrehajtó állam igazságügyi  hatósága
          dönt,  és  az  átadást  csak meghatározott  körülmények  esetén
          tagadhatja meg.
           A  Megállapodás 3. cikk (2) bekezdése főszabályként  a  kettős
          büntethetőség   feltételéhez  köti  az  átadási   kötelezettség
          beálltát.  Ugyanakkor e rendelkezés csupán  azt  követeli  meg,
          hogy az elfogatóparancs alapjául szolgáló cselekmény (vagyis az
          a   cselekmény,   amelynek  az  elkövetésével   gyanúsítják   a
          végrehajtó  állam területén tartózkodó, átadni kért személyt  a
          külföldi  állam  hatóságai)  a  kibocsátó  állam  joga   és   a
          végrehajtó   állam  joga  szerint  tényállási   elemeiktől   és
          minősítésüktől függetlenül bűncselekménynek minősüljön.
           A   Megállapodás   3.  cikk  (3)  bekezdése   bizonyos   —   a
          terrorizmushoz  kapcsolódó —bűncselekmények  esetén  kizárja  a
          kettős büntethetőség követelmények alkalmazhatóságát.
           A  3.  cikk  (4)  bekezdése meghatározott,  a  Megállapodáshoz
          tartozó   32,   ott   felsorolt  esetben,   bűncselekményfajták
          (bűncselekmény-kategóriák)  tekintetében   lehetővé   teszi   a
          szerződő  felek számára, hogy nyilatkozatot tegyenek,  amelyben
          kizárják    a   kettős   büntethetőségre   vonatkozó   feltétel
          alkalmazását.
           Ha  valamelyik  szerződő fél ilyen nyilatkozatot  tesz,  akkor
          igazságügyi  hatóságai nem tagadhatják meg  az  elfogatóparancs
          végrehajtását  pusztán  abból  az  okból,  hogy   az   érintett
          cselekmény  a  saját,  nemzeti büntető  törvényük  szerint  nem
          minősül  bűncselekménynek. Ha az érintett cselekményt a  kikérő
          allam  a  saját  joga  valamely olyan törvényi  tényállása  alá
          tartozónak    tekinti,   amely   a   32-es   listán    szereplő
          bűncselekményfajta  alá  vonható  a  kikérő  állam   megítélése
          szerint, akkor az átadást teljesíteni kell.
           A  Megállapodást kihirdetni tervező törvény 4. §-a  értelmében
          a  Magyar  Állam nyilatkozatot tett, amelyben kizárja a  kettős
          büntethetőségre   vonatkozó   feltétel   alkalmazását   a    32
          bűncselekményfajta esetében.
           Az  Alkotmánybíróságnak  —  a  köztársasági  elnök  indítványa
          alapján  — abban a kérdésben kellett állást foglalnia,  hogy  a
          kettős   büntethetőségre   vonatkozó  feltétel   alkalmazásának
          korlátozásáról és kizárásáról szóló szabályok ellentétesek-e az
          Alkotmány 57. § (4) bekezdésével.

           2.  A  Megállapodást kihirdető törvénnyel  az  Országgyűlés  a
          Megállapodás  —  mint  az  Európai Unió,  valamint  az  Izlandi
          Köztársaság  és a Norvég Királyság között létrejött  nemzetközi
          szerződés  —  hatályának  elismerésére  ad  felhatalmazást,  és
          egyúttal kihirdeti ezt a nemzetközi szerződést a magyar jogban.
          A  Megállapodás mint nemzetközi szerződés felei az Európai Unió
          egyfelől,  illetve az Izlandi Köztársaság és a Norvég Királyság
          másfelől.
           A  Megállapodás  nem tartozik az Alkotmány 2/A.  §-a  szerinti
          alapító   szerződések  közé  és  nem  tekinthető   az   alapító
          szerződéseken alapuló másodlagos jogforrásnak.
           Ugyanakkor  nemzetközi jogi kötelezettségvállalás,  nemzetközi
          szerződés  a  szerződés felei között; az Európai Unióról  szóló
          szerződés és az Európai Közösséget létrehozó szerződés egységes
          szerkezetbe foglalt változata (EKSZ) értelmében a III. pillérbe
          [34. cikk (2) bekezdés d) pont, 38. cikk] tartozik, amelynél  a
          II.  pillérhez  tartozó eljárási szabályokat  (24.  cikk)  kell
          alkalmazni.
           Az  EKSZ  24.  cikk  (1) bekezdése szerint  amennyiben  e  cím
          végrehajtásához   egy  vagy  több  állammal   vagy   nemzetközi
          szervezettel   megállapodást   szükséges   kötni,   a    Tanács
          felhatalmazhatja  az elnökséget arra, hogy –  adott  esetben  a
          Bizottság segítségével – kezdjen tárgyalásokat ebből a  célból.
          Az ilyen megállapodásokat az elnökség ajánlása alapján a Tanács
          köti  meg.  Az  (5) bekezdés kimondja, hogy a megállapodás  nem
          kötelezi  azt  a tagállamot, amelynek képviselője  a  Tanácsban
          kijelenti,  hogy  a  megállapodásnak meg  kell  felelnie  saját
          alkotmányos  eljárási követelményeinek; a  Tanács  többi  tagja
          megegyezhet   abban,   hogy   a   megállapodást   mindazonáltal
          ideiglenesen alkalmazni kell.
           A  jelen  esetben a törvény indokolása szerint a magyar  állam
          képviselője  a  Tanácsban kijelentette, hogy a  Megállapodásnak
          meg kell felelnie saját alkotmányos eljárási követelményeinek –
          vagyis  a  Megállapodás  csakis ezt,  az  alkotmányos  eljárási
          követelmények  teljesülését  követően  kötelezheti   a   magyar
          államot.
           A  saját  alkotmányos eljárási követelmények a  jelen  esetben
          azok  a  követelmények,  amelyek  a  nemzetközi  szerződésekkel
          kapcsolatosak.
           A   nemzetközi  szerződésekkel  kapcsolatos  eljárásról  szóló
          2005.  évi  L.  törvény  (Tv.) 7. § (2)  bekezdése  szerint  „a
          nemzetközi  szerződés  kötelező hatályának  elismerésére  adott
          felhatalmazást a nemzetközi szerződést kihirdető  törvény  vagy
          kormányrendelet   (a   továbbiakban:   kihirdető    jogszabály)
          tartalmazza.”
           A   vizsgált   törvény  szerint:  „1.  §  Az  Országgyűlés   e
          törvénnyel  felhatalmazást  ad az  Európai  Unió,  valamint  az
          Izlandi  Köztársaság és a Norvég Királyság  között  az  Európai
          Unió  tagállamai, valamint Izland és Norvégia  közötti  átadási
          eljárásról  szóló  Megállapodás (a továbbiakban:  Megállapodás)
          kötelező hatályának elismerésére.”
           A  Tv. 8. § (3) bekezdése szerint „Ha a köztársasági elnök  az
          (1) bekezdés szerinti nemzetközi szerződést vagy annak valamely
          rendelkezését alkotmányellenesnek tartja, az okirat kiállítását
          megelőzően  az  Alkotmánybíróságról  szóló  1989.  évi   XXXII.
          törvény   szerint  a  nemzetközi  szerződés  alkotmányosságának
          előzetes vizsgálatát kezdeményezheti.”
           A  köztársasági elnök az említett megfontolások  és  szabályok
          alapján  fordult az Alkotmánybírósághoz. Ezt mind az  EKSZ  24.
          cikk  (5)  bekezdése, mind a Tv. 7. §-a és 8. §  (3)  bekezdése
          lehetővé teszi.

           3.    A   nullum   crimen   elv   jelentése   általánosságban,
          történetileg  és  hagyományosan az, hogy csak az  a  cselekmény
          bűncselekmény, amelyet törvény annak nyilvánít. Az elv tehát  –
          most  a  büntetőjog  terminológiáját  használva  –  csupán   az
          úgynevezett  büntetendőségre  vonatkozó  követelményt  fogalmaz
          meg:  azokat a cselekményeket, amelyek büntetendők,  törvénynek
          kell  tartalmaznia.  Az Alkotmány 57. § (4)  bekezdése  azonban
          szövege    szerint    ennél    többet    követel    meg.     Az
          Alkotmánybíróságnak   ezért  az   Alkotmány   e   szabályát   a
          normaszövegből   kiindulva,  és  nem  a   tételes   büntetőjogi
          szabályok,  a  történeti  nullum  crimen  értelmezések  vagy  a
          külföldi  alkotmányok  esetleg hasonló,  de  megszövegezésükben
          mégis  más szabályai alapján kell értelmeznie, hanem  azt  kell
          meghatároznia,  hogy a magyar Alkotmány nullum crimen  szabálya
          mit   jelent   a   magyar  Alkotmány  57.   §   (4)   bekezdése
          alkalmazásában.
           Az  erről való állásfoglalásnál az Alkotmánybíróságot a  jelen
          ügyben is köti korábbi gyakorlata, hacsak nincs kellő ok  attól
          eltérni.
           Az  Alkotmány  57.  §  (4) bekezdése  többet  jelent,  mint  a
          törvényi  jogforrási szint hagyományos előírása,  mert  nemcsak
          azt  követeli meg az Alkotmány, hogy csak az a cselekmény lehet
          büntetendő,  amely  cselekmény  bűncselekmény  a   magyar   jog
          szerint,  hanem azt is, hogy „bűnösnek nyilvánítani”  mindenkit
          csak  az „elkövetés idején” hatályos jog szerint lehet:  vagyis
          az  Alkotmány  előírja, hogy nemcsak a büntetendőség,  hanem  a
          konkrét    személy   büntethetősége   (bűnösnek   nyilvánítása)
          kérdésében  is  az elkövetéskor, és nem máskor hatályos  magyar
          jog  alapján  kell és lehet állást foglalni.  Ez  az  Alkotmány
          szövegén  alapuló  értelmezés tágabb, mint a  történeti  nullum
          crimen  szabály:  a  Btk.  különös részi  törvényi  tényállásai
          mellett  (amelyek  a  büntetendő  cselekményekről  szólnak)  az
          elkövetés   időpontjában  „rögzülnek”  a  büntethetőségnek   az
          általános — akár anyagi jogi, akár eljárásjogi — feltételei is.
          Az  Alkotmánybíróság gyakorlata értelmében az  egyik  ilyen  (a
          büntetőjog   terminológiájában  a  büntetendőségtől   egyébként
          független) feltétel az elévülés kérdése volt, amelyet a nemzeti
          jogok  részben  anyagi  jogi,  részben  eljárási  intézményként
          szabályoznak.  Az  Alkotmánybíróság  11/1992.  (III.   5.)   AB
          határozata  [11/1992. (III. 5.) AB, ABH 1992, 77,  84  és  köv.
          old.],  amely bizonyos, politikai okból nem üldözött büntetendő
          cselekmények  elévülését 1990. május 2-ától újraindító  törvény
          alkotmányellenességét    vizsgálta,    megállapította:    „[a]z
          Alkotmány  úgy  rendelkezik, hogy: »Senkit nem  lehet  bűnösnek
          nyilvánítani  és  büntetéssel sújtani...«.  Itt  tehát  nemcsak
          arról   van   szó,   hogy   az  állam   törvényben   tiltja   a
          bűncselekményeket és törvényben büntetéssel fenyeget, hanem  az
          egyén  ahhoz  való  jogáról van szó,  hogy  csakis  törvényesen
          ítéljék  el (nyilvánítsák bűnössé) és büntetését is törvényesen
          szabják ki (sújtsák büntetéssel). […] A nullum crimen sine lege
          és  a  nulla  poena sine lege alkotmányos alapelvek, amelyeknek
          számos  büntetőjogi  szabály adja meg jogszerű  tartalmát.  […]
          Ilyen  szabály  a  bűncselekmény fogalomnak  a  Btk.-ban  adott
          meghatározása,  a  büntetés és a büntetési  rendszer  törvényes
          fogalmai.  […] Az egyén alkotmányos szabadságát, emberi  jogait
          nem csak a büntetőjog különös részének tényállásai és büntetési
          tételei  érintik, hanem alapvetően a büntetőjogi felelősség,  a
          büntetéskiszabás   és   a   büntethetőség    összefüggő    zárt
          szabályrendszere.  A büntetőjogi felelősség minden  szabályának
          módosulása,   alapvetően  és  közvetlenül  érinti   az   egyéni
          szabadságot és az egyén alkotmányos helyzetét.”
           Az  Alkotmány  57.  § (4) bekezdését mint  az  alapvető  jogok
          között   szereplő  alkotmányos  elvet  nem  lehet  megszorítóan
          értelmezni. Az Alkotmány 57. § (4) bekezdése az Alkotmány 2.  §
          (1)  bekezdése szerinti jogállamiságból eredő követelményt hajt
          végre  a  büntető igazságszolgáltatatás területén. Ez a szabály
          az anyagi büntetőjogon túl irányadó mindazokra a jogszabályokra
          is,    melyek   az   alapvető   jog   jogosultjainak    bűnössé
          nyilvánítására   és  büntetéssel  sújtására  irányulnak,   vagy
          közvetlenül  és  okszerűen lehetővé teszik az érintett  személy
          büntetőjogi   felelősségre  vonását.   Az   Alkotmány   57.   §
          (4)  bekezdése a nullum crimen és a nulla poena sine lege elvet
          kifejezetten a magyar jogra vonatkoztatva mondja ki.  A  magyar
          Alkotmány  alapján büntetőjogi felelősségre vonásnak akkor  van
          helye, ha a felelősségre vonás alapjául szolgáló cselekmény  az
          elkövetés   időpontjában  a  magyar  jog   szerint   büntetendő
          cselekménynek  minősül, és az elkövető  a  magyar  jog  szerint
          büntethető.
           Az  Alkotmány  57.  §  (4)  bekezdése akadályoz  minden  olyan
          magyar  közhatalmi cselekvést, mely a magyar Alkotmány területi
          hatálya alá tartozó személyek büntetőjogi felelősségre vonására
          anélkül  irányul,  hogy a felelősségre vonás alapjául  szolgáló
          cselekmény  a  magyar jog szerint bűncselekmény lenne,  illetve
          megvalósítaná a magyar jog szerint irányadó valamennyi törvényi
          tényállási elemet.

           4.  A  Megállapodást  kihirdető  törvény  egyes  szabályai  [a
          törvény  3.  §-a  szerinti 3. cikk (3)  bekezdése,  valamint  a
          törvény  4. §-a a Megállapodás 3. cikk (4) bekezdését illetően]
          a    szerződő   felek   viszonylatában   kizárják   a    kettős
          büntethetőségre vonatkozó feltétel alkalmazását.
           Ezért    vizsgálni   kell,   hogy   mit   jelent   a    kettős
          büntethetőségre vonatkozó feltétel alkalmazásának  kizárása  az
          Alkotmány 57. § (4) bekezdése tükrében.
           A  kettős  büntethetőség követelményének kérdése  akkor  merül
          fel,  ha  van egy cselekmény, amelynek elkövetésével  az  egyik
          állam  hatóságai  olyan személyt gyanúsítanak,  aki  egy  másik
          állam területén tartózkodik.
           A  kettős  büntethetőség követelménye azt  jelenti,  hogy  egy
          állam   végrehajtó   igazságügyi  hatósága  egy   meghatározott
          bűncselekményre  vonatkozóan egy másik állam  kiadási  kérelmét
          csak  akkor  teljesíti, ha a kérdéses cselekmény saját  országa
          joga    szerint   is   bűncselekménynek,   vagyis    büntetendő
          (büntethető) cselekménynek minősül.
           A  kettős büntethetőség elve azt fejezi ki, hogy egyik állam a
          másiknak   csak  azzal  a  feltétellel  bocsátja  rendelkezésre
          közhatalmát egy személy büntetőjogi felelősségre vonásához,  ha
          a  cselekmény  a  saját  joga szerint is büntetendő,  vagyis  –
          legalább   a  fontos  tényállási  elemek,  és  nem  a  törvényi
          tényállások  elnevezései tekintetében – mindkét állam  büntetni
          rendeli   a  szóban  lévő  cselekményt.  A  kiadatási   eljárás
          feltételezi,  hogy a kiadó állam mérlegeli a  cselekmény  és  a
          saját  joga  összevetésével azt, hogy  a  kiadni  kért  személy
          büntetőjogi  felelősségre vonásához  a  kiadást  kérő  államban
          segítséget nyújt-e.
           A   kiadatási   egyezmények  általában   közrendi   záradékkal
          engednek  egyoldalú  mérlegelési jogot a kiadó  állam  számára,
          vagyis  szabad kezet a kiadás megtagadásra. Jóllehet a  kiadást
          diszkrecionális jogkörben megtagadhatóvá tévő közrendi  záradék
          alkalmazása  mellett a kettős büntethetőség elvének alkalmazása
          háttérbe  szorulhat, a kettős büntethetőség elvét hagyományosan
          a  kiadatási egyezmények általában érvényesítik. Ez  azért  van
          így,  mert  vizsgálni kell a kiadáshoz azt, hogy a  cselekmény,
          amivel a kiadni kért személyt vádolják, kiadatási bűncselekmény-
          e,   vagyis   a  kiadatási  egyezményben  felsorolt  büntetendő
          cselekmények  valamelyike alá tartozik-e;  ezt  a  vizsgálódást
          csak  úgy  lehet  végrehajtani, hogy az állam a  cselekményt  a
          saját  nemzeti  büntető törvénykönyve valamely  olyan  törvényi
          tényállása  vonja, amely kiadatási bűncselekménynek minősül  az
          egyezmény  alkalmazásában.  Ezt a  vizsgálódást  mindkét  állam
          végrehajtja, külön-külön a saját joga szerint.
           Habár  joggal vethető fel, hogy önmagában esetleg nem sérti  a
          történeti,   hagyományos   nullum  crimen   szabályt   az   elv
          alkalmazásának mellőzése vagy korlátozása, mert majd  abban  az
          államban,  ahová  kiadják az érintett  személyt,  érvényesül  a
          „törvényes  elítélés”  követelménye  a  kikérő  állam   jogában
          foglaltak  szerint,  az Európai Emberi Jogi Bíróság  gyakorlata
          arra  enged  következtetni,  hogy a  kiadás,  valamely  személy
          puszta   visszaküldése  egy  olyan  államba,  ahol   büntetendő
          cselekménnyel   vádolják,  önmagában   megvalósíthat   alapjog-
          sérelmet. A Soering kontra Egyesült Királyság (1989. július 7.)
          ügyben egyezmény-ellenesnek tartották (a 3. cikk sérelme miatt,
          amely  a  kínzást, embertelen vagy megalázó bánásmódot tiltja),
          hogy  olyan  személyt adjanak ki az Egyesült Államoknak,  akire
          ott  a  vád  tárgyává tett cselekménye (emberölés)  miatt  akár
          halálbüntetés  is  várhat oly módon, hogy  az  illető  államban
          (Virginia)  hosszú  ideig  kell  majd  várakoznia  a   kötelező
          jogorvoslati  rend  miatt a büntetés végrehajtására.  A  Jabari
          kontra Törökország ügyben (2000. július 11.) ugyanezt az  elvet
          követték,  amikor megvédték a menedékkérőket a  visszaküldéstől
          olyan  országba, ahol életük veszélynek van kitéve. Ezeknek  az
          ügyeknek  az  a  tanulsága, hogy a kiadás  (átadás)  közhatalmi
          cselekménye  önmagában  akkor is  alapjog  sértő  lehet,  ha  a
          konkrét  és  közvetlen  jogsértést nem a kiadó  (átadó)  állam,
          hanem a kiadást kérő állam hajtja végre.
           Azt  külön  kell  vizsgálni, hogy a kettős büntethetőség  elve
          alkalmazásának  mellőzése hogyan fér össze az Alkotmány  57.  §
          (4)  bekezdésével,  amely  más, mint  a  szűk  értelemben  vett
          történeti nullum crimen szabály.

           5.  Az  Alkotmány  57. § (4) bekezdése, amely  a  köztársasági
          elnök  indítványa  szerint az Alkotmány 2. §  (1)  bekezdésében
          foglalt   jogállamiság   elvének   konkretizálása   a   büntető
          igazságszolgáltatatás területén, és a kiadatási  egyezményekben
          alkalmazott  kettős  büntethetőség  elve  középpontjában  is  a
          cselekmény áll.
           A  kettős büntethetőség vizsgálata azt jelenti, hogy  van  egy
          cselekmény,  magatartás,  ami  miatt  egy  személy  büntetőjogi
          felelősségre  vonásában  a kiadó állam  közreműködik,  de  csak
          akkor,  ha  a  szóban  lévő cselekmény,  magatartás,  vagyis  a
          történeti  tényállás a kiadó állam joga szerint  is  (az  adott
          esetben  a  magyar  jog  szerint)  valamilyen  bűncselekménynek
          minősül. Az Alkotmány 57. § (4) bekezdése tiltja, hogy a magyar
          állam  olyan cselekmény miatt is bűnössé nyilvánításhoz  vezető
          büntető eljárásra adjon a területi joghatósága alatt álló olyan
          személyt,  akinek  cselekménye  nem  büntethető  a  magyar  jog
          szerint.
           Ezért  a  törvény 3. §-a a Megállapodás 3. cikk (3)  bekezdése
          vonatkozásában,  valamint a törvény 4. §-a  a  Megállapodás  3.
          cikk   (4)   bekezdéséhez   tett   nyilatkozat   vonatkozásában
          ellentétes  az  Alkotmány  57.  §  (4)  bekezdésével,  mert   a
          Megállapodás  e szabályai a cselekmény kettős büntethetőségének
          mérlegelését kizárják.
           Az,  hogy  az  Izlandi  Köztársaság vagy  a  Norvég  Királyság
          hatóságai   mint   kiadást   kérők   felismerjék   egy    adott
          cselekményről   a   3.   cikk   (3)   bekezdése   vagy   a   32
          bűncselekményfajta  alá tartozását, csakis úgy  történhet  meg,
          hogy  az alkalmazó külföldi hatóság az általa a lista alá  vont
          nemzeti    büntető   törvénykönyve   büntetendő    cselekményei
          közbejöttével   ítéli   meg   a  cselekményt,   vagyis   a   32
          bűncselekményfajtának     nemzeti    btk-tényállásokat     kell
          megfeleltetnie,  és  csak  ezek közbejöttével  állapítható  meg
          valamely cselekményről az, hogy az tényállásszerű (a cselekmény
          formai, alaki értelemben jogellenes, a nemzeti btk-ba ütköző és
          büntetendő).   Egy-egy  bűncselekményfajtához,  minthogy   ezek
          lényegében  bűncselekmény-kategóriák,  több  btk-tényállás   is
          tartozhat. Ezek a nemzeti btk-tényállások azonban idegen jogok,
          és   nem  minősülnek  „magyar  jognak”  az  Alkotmány   57.   §
          (4) bekezdése alkalmazása szempontjából.

           6.  A  Megállapodást kihirdető törvény másik támadott szabálya
          [a  törvény  3. §-a szerinti 3. cikk (2) bekezdése] a  szerződő
          felek   viszonylatában   a  kettős  büntethetőségre   vonatkozó
          feltétel alkalmazását korlátozza.
           Az,  hogy  a  Megállapodás  3. cikk  (2)  bekezdése  a  kettős
          büntethetőség elvét azzal a módosítással tartja fenn, hogy ez a
          követelmény  a  tényállási elemektől függetlenül teljesítettnek
          tekintendő  a  kibocsátó és a végrehajtó  állam  joga  szerinti
          bűncselekményeknél,  ahhoz vezet,  hogy  a  kibocsátó  állam  a
          végrehajtó   állam  jogától  függetlenül,   a   saját   btk-ját
          alkalmazva   hivatkozhat   a  saját  btk-ja   szerint   kiadási
          bűncselekménynek minősülő bűncselekményre.
           Az  Alkotmányban 57. § (4) bekezdése nem engedi meg azt,  hogy
          a  magyar  állam  úgy  adja  más állam  kezére  a  kiadni  kért
          személyt,  hogy  annak cselekményét ne a  magyar  jog  törvényi
          tényállási elemei alapján ítélje meg abból a szempontból,  hogy
          az  büntetendő és büntethető-e. Ezért a Megállapodást kihirdető
          törvény  3.  §-a szerinti 3. cikk (2) bekezdése  ellentétes  az
          Alkotmány  57.  §  (4)  bekezdésével,  mert  a  Megállapodás  e
          szabálya  a  cselekmény  kettős  büntethetősége  mérlegelésének
          korlátozásaként értelmezhető.

           7.  Az  Alkotmány 57. § (4) bekezdése érvényesülése alól  csak
          az  Alkotmány  más tételes szabályai [7. § (1)  bekezdése  első
          fordulata  (a  nemzetközi jog általánosan elismert  szabályai),
          2/A.  §-a (az alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához
          és   kötelezettségek  teljesítéséhez  szükséges   mértékig   az
          Alkotmányból  eredő  hatásköröknek a többi tagállammal  közösen
          való  gyakorlása)]  alapján lehet bizonyos  kivételt  tenni.  A
          jelen ügyben az Alkotmány említett szabályai nem alkalmazhatók.
          A  törvény  3. §-ában foglalt Megállapodás 3. cikk (2)  és  (3)
          bekezdései, valamint a törvény 4. §-a — a Megállapodás 3.  cikk
          (4)  bekezdéséhez tett nyilatkozatot megállapító részében — nem
          a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait hajtják végre.
          Ugyanígy   nem   tekinthető  a  Megállapodás  a  Magyarországot
          kötelező uniós jog részének, hiszen a jelen eljárás éppen arról
          szól,  vajon elismerheti-e magára nézve a Magyar Köztársaság  a
          Megállapodás kötelező hatályát.

           A  törvénynek  a  köztársasági  elnöki  indítvánnyal  érintett
          szabályait    a    fenti    érvek   alapján    kellett    volna
          alkotmányellenesnek minősíteni.

          Budapest, 2008. március 11.
                                                       Dr. Paczolay Péter
                                                            alkotmánybíró
          A párhuzamos indokoláshoz csatlakozom:

                  Dr. Holló András          Dr. Kukorelli István
                  alkotmánybíró                    alkotmánybíró


                               Dr. Trócsányi László
                                   alkotmánybíró
            Dr. Bragyova András alkotmánybíró különvéleménye

             Nem  értek  egyet  a többségi határozatnak  sem  a  rendelkező
            részével,  sem  indokolásával, mert az  indítványban  foglaltak
            alapján  nem  tartom  alkotmányellenesnek az EUIN-megállapodást
            kihirdető törvényt (a továbbiakban: EUIN).

             1.  Nem értek egyet az indítvány (és a neki helyt adó többségi
            határozat)  alapvető érvével, mely szerint az Alkotmány  57.  §
            (4)  bekezdésében foglalt nullum crimen sine lege elve  alapján
            alkotmányellenes  az  EUIN-megállapodás,  amennyiben  lemond  a
            kiadatás   (átadás)   feltételeként  a   kettős   büntethetőség
            követelményéről. Eszerint alkotmányellenes az elfogató  parancs
            teljesítésére vállalt nemzetközi kötelezettség, ha a magyar jog
            szerint  nem, vagy nem pontosan azonos feltételekkel büntetendő
            cselekményekre  is  kiterjed. Ez utóbbi  az  EUIN  3.  cikkében
            felsorolt   –   az   európai  elfogató  parancsról   szóló   EU
            kerethatározat  3. cikkével azonos – harminckét  bűncselekményt
            érinti.
             A  többségi érvelés és határozat szerint a nullum crimen  sine
            lege  elvéből  következik, hogy a kiadatás – vagy  az  EUIN  és
            főleg   az   európai  elfogatóparancs  rendszerében  bevezetett
            egyszerűsített eljárási formája – csak akkor alkotmányos, ha  a
            kiadandó  elkövető  cselekménye az  átadó  (kiadó)  állam  joga
            szerint  is bűncselekmény. Ez a kiadatási jogban hagyományosan,
            bár messze nem kivétel nélkül, alkalmazott kettős büntethetőség
            követelménye.   A   többségi  álláspont  elfogadásával   minden
            kiadatási  (átadási)  szerződés  vagy  jogszabály,  amely   nem
            tartalmazza a kettős büntetendőség szabályát az Alkotmány 57. §
            (4)  bekezdésébe  ütközik. Ezzel viszont  az  európai  elfogató
            parancs alkotmányossága is kétségessé vált.
             Véleményem  szerint  a nullum crimen elve fogalmilag  nem  áll
            kapcsolatban   a   kettős  inkrimináció  követelményével.   Nem
            véletlen, hogy a nullum crimen elv hosszú történetében fel  sem
            merült,   hogy   bármi   köze  lenne  a  kettős   büntethetőség
            követelményéhez, vagy egyáltalán a kiadatáshoz. Ez  utóbbi  elv
            ugyan   a  19.  századtól  hagyományosan  elfogadott   volt   a
            szerződéses  és  az  egyoldalú, csak saját törvényeken  alapuló
            kiadatási  jogban,  de  nem állt, és  fogalmi  okokból  nem  is
            állhatott,  kapcsolatban a nullum crimen elvével.  Másrészt  ez
            szokásos  –  gyakori, de nem alkotmányosan kötelező –  klauzula
            volt,  amelynek  indoka, hogy az állam ne  kényszerüljön  saját
            értékrendje   szerint   el   nem   ítélendő,   sőt   dicséretes
            cselekményért  valakit  kiadni. A kiadatás  (szerződéssel  vagy
            anélkül)  a kiadatást kérő és teljesítő állam közötti politikai
            bizalom  kérdése, azé, mennyire tekintik a másik jogrendszerét,
            benne     büntető     igazságszolgáltatását     méltónak     az
            együttműködésre.  Ez  gyakran politikai mérlegelésen,  a  másik
            állam  működéséről  kialakított  képen  múlik,  amint  erről  a
            hidegháborús   időszak  kiadatási  politikája  tanúskodik.   Az
            Európai Unió tagjai és velük szorosan együttműködő, a schengeni
            rendszerben részt vevő államok (mint Izland és Norvégia) között
            ez  a  bizalom  jó  okból  teljes, ami  indokolja  a  politikai
            mérlegelés kiiktatásával a kiadatási eljárás átadási  eljárássá
            egyszerűsítését.
             A  kiadatási  (és  az ezzel érdemben azonos  átadási)  eljárás
            ugyanis egészen másról szól, mint amiről a nullum crimen, nulla
            poena sine lege elve. A kiadatási eljárásban nem a kiadni  kért
            személy  bűnösségéről  (és „büntetéssel sújtásáról”)  döntenek,
            hanem  arról,  hogy  más  állam  hatóságainak  átengedhető-e  a
            büntető  hatalom  gyakorlása a kiadó (átadó) állam  joghatósága
            alatt  álló  személlyel  kapcsolatban. Ez  az  átengedés  eleve
            kizárt,  ha  a  végrehajtó  állam saját  joga  szerint  büntető
            joghatósága  fennáll  [EUIN 5. cikk (1)  bekezdés  g)  pont  i.
            alpont].

             2.    A    kiadatási   döntés   rendszerint   –   az   európai
            elfogatóparancs rendszeréhez kapcsolódó EUIN szerződés esetében
            ez nem érvényes – nem pusztán bírói jogalkalmazói döntés, hanem
            legfeljebb   a   büntető   eljárásban   hozott   nem   ügydöntő
            szabadságkorlátozó  intézkedésekhez  hasonlítható.  A  kiadatás
            ugyanakkor   —  ahogyan  a  legtöbb  állam  joga  szerint   is,
            véleményem   szerint   is   —  közigazgatási   eljárásként   is
            felfogható, amelyben az állam azt mérlegeli, hogy kiadjon-e egy
            személyt  egy  másik államnak. A kiadatás tehát egy  igazgatási
            döntés,  amelyet a miniszter vagy nálunk még a  legfőbb  ügyész
            hoz  (ld.  A  nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló  1996.  évi
            XXXVIII.  törvényt). A döntés törvényességével  szemben  nyitva
            áll  a  bírói felülvizsgálat lehetősége. A felülvizsgálat során
            azonban   csupán  az  igazgatási  aktus  törvényességét   lehet
            vizsgálni, az elkövető bűnösségét nem. A kiadatás arra  szolgál
            — annak fogalmából következően —, hogy valamely állam, az adott
            pillanatban  területén  tartózkodó, korábban  egy  másik  állam
            területén  valamilyen  bűncselekményt  elkövetett  személyt   a
            kiadatást  kérő államnak átadja, hogy felette az  illető  állam
            bíróságai    büntető   igazságszolgáltatást   gyakorolhassanak,
            feltéve,  hogy ő maga erre nem tart igényt. Vagyis  a  kiadatás
            nem  azonos  a  büntető  hatalom gyakorlásával,  az  elkövetett
            cselekmény büntetőjogi megítélésével, hanem az pusztán egy — ha
            tetszik  — közigazgatási eljárás, amely a kiadatást kérő  állam
            büntető  igazságszolgáltatásának megvalósítását segíti  elő,  s
            mint   ilyen   tulajdonképpen  az  államok  közötti   jogsegély
            minősített   esete:   ahol   nem  valamely   információ   kerül
            kiadásra/átadásra,   hanem  maga  a   bűncselekményt   elkövető
            személy.  A  jogsegély  pedig az államok  közötti  szolidaritás
            egyik  megnyilvánulási formája. A szolidaritás ebben az esetben
            azt  jelenti, hogy az állam úgy kezeli a más állam jogát  sértő
            cselekményt,  mintha  az  saját  jogába  ütközne,  s  így   nem
            vizsgálja  a  saját  joga  szerinti  büntethetőséget  a   közös
            értékrendet   közvetlenül   érintő  bűncselekmények   esetében.
            Megjegyzem,  a  kiadatás éppen jogsegély  volta  miatt  sokszor
            kényes politikai, diplomáciai ügy.
             A   kiadatási-átadási  eljárás  tehát,  ahogyan  azt   fentebb
            kifejtettem,  bár büntetőjogi kérdéseket érint, szigorúan  véve
            nem  büntetőeljárás,  mert  tárgya nem  az  elkövető  (terhelt,
            vádlott)   bűnösségének  megállapítása  és  nem   is   büntetés
            kiszabása,  hanem  kizárólag annak  eldöntése,  fennállnak-e  a
            kiadatás  feltételei, ideértve a kizáró okokat is. A  kiadatási
            eljárás  eleve  csak  akkor lehetséges, ha egy  másik  államban
            folyó    büntetőeljárásban    legalább    bírói    határozattal
            megállapított „gyanú” áll fenn (de lehet jogerős ítélet is).  A
            kiadatási  eljárás  így soha nem végződhet elítéléssel  és  így
            értelemszerűen büntetés kiszabásával sem. A kiadás nem büntetés
            –  éppoly  kevéssé,  mint  az  előzetes  letartóztatás  vagy  a
            vádemelés –, hanem egy másik állam büntető eljárásának segítése
            (vagy  éppen  lehetővé  tétele).  Az  alap  büntető  eljárás  a
            kiadatás-átadás  esetében  mindig  egy  másik   állam   büntető
            eljárása: az érdemi büntetőjogi döntést is ott hozzák meg.

             3.  Az  Alkotmány 57. § (4) bekezdése azért sem  alkalmazható,
            mert    csak   a   magyar   anyagi   büntetőjog   alkalmazásnak
            feltételeiről  szól.  (Az  elévülés,  ha  eljárási   szabálynak
            tekintjük, ami vitatott, akkor is a „büntetéssel sújtás”,  azaz
            a   büntethetőség  feltétele.  [Ld.:  11/1992.  (III.  5.)   AB
            határozat,  Zétényi-Takács törvény, ABH 1992,  77,  94.]  Ezért
            nincs  jelentősége az 57. § (4) bekezdésében található  „magyar
            jog  szerint”  bűncselekmény kitételnek, mert a kiadatás  eleve
            nem  a  „magyar  jog szerinti bűncselekménnyel” vádolt  személy
            átadásáról    szól.   Éppen   ellenkezőleg:    a    kiadatásnak
            előfeltétele, hogy a kiadatási bűncselekmény ne  a  magyar  jog
            szerint  legyen bűncselekmény – hanem a kiadást kérő  (az  EUIN
            egyezményben  az  elfogató  parancsot  kibocsátó)  állam   joga
            szerint.  A  nullum crimen sine lege elve a büntető anyagi  jog
            időbeli   alkalmazását  szabályozza,  és  azt,  hogy  csak   az
            bűncselekmény a magyar jog szerint, amit a magyar jog (törvény)
            annak nyilvánít. A kiadatás-átadás előfeltétele, hogy egy másik
            jogrendszer  (itt:  a  norvég vagy az izlandi)  szerint  legyen
            büntetendő a cselekmény, és ezt bírói döntés meg is állapítsa –
            még  ha  csak vádról is van szó. A kiadatási bűncselekmény  nem
            lehet  (vagy csak kivételesen, pl.: ha mindkét állam  területén
            egyszerre  vagy folytatólag követték el) a magyar jog  szerinti
            bűncselekmény,  mert akkor nem lehetne helye  kiadatásnak  vagy
            átadásnak   –   helyette   magyar  büntető   eljárást   kellene
            lefolytatni.  Ez eleve kizárja az Alkotmány 57.  (4)  bekezdése
            alkalmazását a kiadatásra.
             Nem  következik  a  nullum crimen sine lege elvéből  a  kettős
            inkrimináció  szabálya továbbá azért sem, mert  a  két  szabály
            nagyon   különböző  bűncselekmény-fogalmat  használ.  A  nullum
            crimen  elvének  alkalmazásához  konkrét  cselekvés  (történeti
            tényállás) és a rá az elkövetés és az elbírálás idején érvényes
            (alkalmazandó)  büntetőjogi norma szükséges.  A  nullum  crimen
            sine lege elve mindig in concreto – meghatározott cselekvés  és
            az  alkalmazandó  büntető törvények viszonyában  –  értendő.  A
            nullum  crimen  egyedi cselekedetek (ideértve a mulasztást  is)
            büntethetősége  minden egyes feltételének vizsgálatát  követeli
            meg,  egy  jogrendszer  normái alapján. A kettős  büntetendőség
            viszont  nem egy történeti tényállás és az alkalmazandó büntető
            törvény viszonyáról szól, hanem a büntető törvények (elsősorban
            bűncselekményi tényállások) összevetéséről a kiadatást kérő  és
            az  átadó  állam  jogában.  A kettős büntetendőség  szabályának
            alkalmazása  tehát egy cselekvés-típus büntetendőségét  tekinti
            mércének.  A kettős inkrimináció a bűncselekmények tényállásait
            in  abstracto  veti  össze,  tehát a kettős  büntethetőség  egy
            cselekményfajtára     alkalmazható     büntető     jogszabályok
            összehasonlítását követeli meg. Ez az összehasonlítás  nem  egy
            elkövetett  (megtörtént) cselekményt – történeti  tényállást  –
            vet  össze egy büntetőjogi normával, hanem büntetőjogi normákat
            egymással:  azt  kérdezi,  hogy X  cselekményfajta  –  pl.  kis
            mennyiségű kábítószer birtoklása – bűncselekménynek számít-e  A
            és B állam büntető törvénye szerint. Ha igen, teljesül a kettős
            bűntetetendőség  feltétele,  ha nem  –  nem.  A  nullum  crimen
            szabálya  tehát  konkrét cselekményről  szól  és  az  összes  a
            büntetőjogi   felelősségre  vonást  befolyásoló,   alkalmazandó
            büntető  törvényről, míg a kettős inkrimináció  elve  absztrakt
            cselekmény-típusok    (bűncselekmény    fogalmak,     absztrakt
            tényállások) összevetését kívánja meg.

             4.  Megjegyzendő továbbá, hogy a nullum crimen elve eleve  nem
            sérül,  ha  a  kiadatást kérő állam jogában érvényes  a  nullum
            crimen elve – hiszen ez kizárja, hogy a kiadott elkövetőt olyan
            bűncselekményért „nyilvánítsák bűnössé és sújtsák büntetéssel”,
            amely  az  elkövetés helyén és idejében nem volt bűncselekmény.
            (Az  izlandi  alkotmány 69. cikke, és a  norvég  alkotmány  96.
            cikke,  valamint az emberi jogok európai egyezménye  —  melynek
            mindkét  állam részese az EU összes tagállamával  együtt  —  7.
            cikkében  szintén  kötelezővé teszi  a  nullum  crimen  elvének
            alkalmazását).  Mivel  a  kiadatás (az EUIN  szerződés  szerint
            átadás)   per   definitionem  nem   a   magyar   jog   szerinti
            bűncselekmény  elkövetőjének átadása, a magyar  jog  szerint  a
            kiadandó ellen büntető eljárás nem indítható (még akkor sem, ha
            a  kiadást  kérő  és az átadó állam jogában pontosan  azonos  a
            cselekményre  alkalmazandó törvényi tényállás). Ha  magyar  jog
            szerint  fennállnak  a  büntethetőség  feltételei,  akkor   nem
            kiadatásnak  (átadásnak),  hanem magyar  büntetőeljárásnak  van
            helye.
             Mindezek  alapján  a  jelen esetben az  Alkotmány  57.  §  (4)
            bekezdése nem is alkalmazható, mert
             (1)  a magyar jog szerint (Btk. 3. § – 4. §) nem a magyar  jog
             alapján elbírálandó bűncselekményről van szó, tehát
             (2)   egyáltalán   nincs  szó  „bűnössé   nyilvánításról”   és
            „büntetéssel sújtásról”.
             Az  indítvány  egyedül  az Alkotmány  57.  §  (4)  bekezdésére
            hivatkozással  kéri  az  EUIN szerződés alkotmányellenességének
            megállapítását.  Erre,  mint ahogyan  azt  kifejtettem  volt  a
            fentiekben semmi alap nincs, de nem vonom kétségbe, hogy vannak
            alkotmányos   szabályok,  amelyek  a  kiadatás  szabályozásának
            alkotmányos mércéjeként szolgálhatnak, ám a nullum crimen  sine
            lege   elve   nem.   A   kiadatás  a  kiadott/átadott   személy
            eltávolítását, kiutasítását jelenti a kiadó állam  területéről,
            ezért  a kiadatás jogintézményének alkotmányosságát is ebből  a
            szempontból  lehet  értékelni.  Először  is  vizsgálandó,  hogy
            egyáltalán  megengedhető-e a kiutasítás [lsd. Alkotmány  69.  §
            (1)  bekezdés]. Itt két kérdés jöhet szóba: a menedékjog  és  a
            saját  állampolgár kiadatásának tilalma (ez a  probléma  merült
            fel   Németországban,  illetve  Lengyelországban   az   európai
            elfogató parancs kapcsán, ld. a Bundesverfassungsgericht  2005.
            július  15-én született 2 BvR 2236/04 számú döntését, a Lengyel
            Alkotmánybíróság 2005. április 27-én született  határozatát  az
            1997-es  büntetőeljárás-jogi törvény 607t. §  (1)  bekezdésével
            kapcsolatban).  De  ezen túlmenően alkotmányos  mérce  lehet  a
            törvényes  bíróhoz való jog, a halálbüntetéssel fenyegetettség,
            az egyenlőség és sok minden más is.
             Az   általam  előbbiekben  említett  kifejezett  korlátok:   a
            menedékjog,  a  saját  állampolgár  kiadásának  tilalma  és   a
            külföldiek   kiutasítását  korlátozó  alkotmányos  szabály   az
            indítványban  nem szerepelnek, így az Alkotmánybíróság  nem  is
            foglalhatott állást róluk.

             5.  Végezetül megemlítem, hogy a belga Arbitragehof  által  az
            előtte  folyó  C-303/05 számú, Advocaten  voor  de  Wereld  VZW
            kontra Leden van de Ministerraad ügyben előterjesztett előzetes
            döntéshozatal  iránti  kérelme  okán  az  Európai  Bíróság  már
            vizsgálta  —  többek között — a kettős inkrimináció  vizsgálata
            kiiktatásának  kérdését,  és arra az álláspontra  helyezkedett,
            hogy   az   nem   sérti   a   bűncselekmények   és   büntetések
            törvényességének elvét (nullum crimen, nulla poena  sine  lege)
            (44-61 pontok).

            Budapest, 2008. március 11.
                                                        Dr. Bragyova András
                                                              alkotmánybíró

            Dr. Lévay Miklós alkotmánybíró különvéleménye

             Nem   értek   egyet   a   határozat  rendelkező   részének   a
            Megállapodás  3.  cikkének  (2)  bekezdését  alkotmányellenessé
            nyilvánító    megállapításával   és   az    ahhoz    kapcsolódó
            indokolással.  Álláspontom szerint a Törvény 3. §-ában  foglalt
            Megállapodás  3.  cikkének (2) bekezdése nem  alkotmányellenes,
            nem  sérti  a büntetőjogi legalitásnak az Alkotmány 57.  §  (4)
            bekezdésében megfogalmazott alkotmányos elveit.

             1.1.   A  Megállapodás  3.  cikke  (2)  bekezdésének  tartalma
            egyértelmű.    Ennek    lényege:   a   Megállapodás    szerinti
            elfogatóparancs kibocsátásán alapuló átadás feltétele a  kettős
            büntetendőség.  Ez  a feltétel nem vonatkozik  a  3.  cikk  (3)
            bekezdésére,  továbbá  nyilatkozat  tétel  alapján  a  feltétel
            alkalmazása  mellőzhető  a  3. cikk (4)  bekezdésében  szereplő
            bűncselekmények esetében. Kétségtelen, hogy a Megállapodás 3. §
            (2)  bekezdése formailag eltér a Kerethatározat 2. cikkének (4)
            bekezdése   második  felének  szövegétől,  tartalmi   különbség
            azonban   nincs   a   hivatkozott   rendelkezések   között.   A
            Megállapodás  3.  §  (2)  bekezdésnek  szövegéből  egyértelműen
            megállapítható:  az  átadási kötelezettség feltétele,  hogy  az
            elfogatóparancs alapjául szolgáló cselekmény a kibocsátó  állam
            joga  és  végrehajtó  állam  joga szerint  is  bűncselekménynek
            minősüljön. A rendelkezés tehát nem alkotmányellenes.

             1.2.   Nem   alkotmányellenes  a  3.  cikk  (2)  bekezdése   a
            „végrehajtó   állam  joga  szerint  tényállási  elemeiktől   és
            minősítésüktől   függetlenül”   szövegrész   miatt    sem.    A
            Megállapodás  előkészítésének  folyamata,  Izland  és  Norvégia
            Európai  Unióval  fennálló kapcsolata a Schengeni  Megállapodás
            keretében   a  rendőrségi  és  a  büntető  ügyekben  folytatott
            igazságügyi együttműködés területén, a két ország részvétele  a
            nemzetközi  kooperációt  szolgáló  egyezményekben,  valamint  a
            Megállapodás   bizonyos   rendelkezései   megfelelő   garanciát
            jelentenek az Alkotmány 57. § (4) bekezdésében szereplő  nullum
            crimen   sine   lege  és  a  nulla  poena   sine   lege   elvek
            érvényesülésére.

             1.2.1.  Amint azt a többségi határozat megállapítja „az  EUIN-
            megállapodás   előkészítése   során   a   két   állam   büntető
            törvénykönyvének  érintett diszpozícióit és büntetési  tételeit
            ellenőrizték,  egyeztették, és csak  a  büntető  törvénykönyvek
            módosítása után került sor arra, hogy az EUIN-megállapodást  az
            Európai  Unió  részéről, illetve Norvégia  és  Izland  részéről
            aláírják. Ez az egyeztetési folyamat a jogrendszerek között  az
            átadási    együttműködést   akadályozó   mérvű   különbözőségek
            lehetőség szerinti kiküszöbölésére irányult.”

             1.2.2.  Az  Európai  Unión  belüli, a  Schengeni  Megállapodás
            Végrehajtásáról  szóló  Egyezménynek  (a  továbbiakban:   SMVE)
            Izland  és  Norvégia 2001. március 25-től részese.  Az  Európai
            Közösségek  Bírósága  a  többségi határozatban  is  hivatkozott
            Leopold   Henri  Van  Esbroeck  (C-436/04.  sz.   ügy)   üggyel
            összefüggő,  2006.  március 9-én hozott ítéletének  30.  §-ában
            megállapította: „Az SMVE 54. cikkében írt ne bis in  idem  elve
            szükségképpen  feltételezi  a  részes  államok  egymás  büntető
            igazságszolgáltatási rendszerébe vetett bizalmának meglétét…” A
            kettős   büntetendőség  és  a  ne  bis  in  idem  elve  egymást
            kiegészítő  jogintézmények. Éppen a  ne  bis  in  idem  tilalma
            akadályozhatja   meg  az  elkövetőnek  a  kettős   inkrimináció
            követelményéből     fakadó     tagállamonkénti      külön-külön
            megbüntetését,  azaz  garanciája a tisztességes  eljárásnak.  A
            Megállapodás preambuluma rögzíti is azt, hogy: „(…) »a Szerződő
            Felek«   ,(…)  KIFEJEZVE  a  kölcsönös  bizalmat  jogrendszerük
            felépítése és működése iránt, valamint aziránt, hogy valamennyi
            Szerződő  Fél  képes  tisztességes bírói eljárás  biztosítására
            (...).”  Magyarország 2007. december 21-től részese a Schengeni
            Megállapodásnak.

             1.2.3.    Norvégia   és   Izland   részese   a    Megállapodás
            anyaegyezményének  tekinthető Európai  Kiadatási  Egyezménynek,
            illetve   a   Terrorizmus  visszaszorításáról   szóló   Európai
            Egyezménynek.
             A  Megállapodás 1. cikk (3) bekezdése szerint „E  Megállapodás
            nem  módosíthatja az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglalt
            alapvető  jogok  és  alapvető jogelvek tiszteletben  tartásának
            kötelességét,  vagy  valamely  tagállam  igazságügyi   hatósága
            általi végrehajtás esetén az Európai Unióról szóló szerződés 6.
            cikkében említett elveket.”

             1.2.4.  A  Megállapodás  3.  cikk  (2)  bekezdésében  szereplő
            kettős  büntetendőség feltételének érvényesülését különösen  az
            alábbi rendelkezések biztosítják:
             –  5.  cikk: (1) Az államok a végrehajtó igazságügyi hatóságot
            az  elfogatóparancs  végrehajtása  megtagadására  kötelezhetik,
            vagy  annak  lehetőségét biztosíthatják a következő  esetekben:
            „a) ha a 3. cikk (2) bekezdésében említett esetek egyikében  az
            elfogatóparancs alapjául szolgáló cselekmény a végrehajtó állam
            joga szerint nem bűncselekmény; (…)”
             –  A  Megállapodást  kihirdető  törvény  4.  §-ában  a  Magyar
            Köztársaságnak a Megállapodás 5. cikkéhez tett nyilatkozata: „A
            Magyar   Köztársaság   kijelenti,  hogy  államának   végrehajtó
            igazságügyi    hatósága   az   elfogatóparancs    végrehajtását
            kötelezően megtagadja az 5. cikk (1) bekezdés a), b),  c),  d),
            e), és f) pontjában meghatározott esetekben.”
             –  36. cikk: „Izland vagy Norvégia és az Európai Unió valamely
            tagállama    között   e   Megállapodás   alkalmazásával    vagy
            értelmezésével   kapcsolatosan   felmerülő   bármely   jogvitát
            illetően   a   jogvitában  részt  vevő  fél  az  Európai   Unió
            tagállamai,    valamint   Izland   és   Norvégia   kormányainak
            képviselőinek  üléséhez fordulhat a jogvita hat hónapon  belüli
            rendezésének céljából.”
             –  37. cikk: „A Szerződő Felek e Megállapodás rendelkezéseinek
            a  lehető  legegységesebb alkalmazása és értelmezése  érdekében
            folyamatosan   figyelik  az  Európai  Közösségek   Bíróságának,
            valamint  Izland  és  Norvégia  illetékes  bíróságainak  az   e
            rendelkezésekkel  és a hasonló átadási eszközökkel  kapcsolatos
            ítélkezési  gyakorlata alakulását. E célból egy olyan  eljárást
            hoznak  létre,  amely biztosítja az ilyen ítélkezési  gyakorlat
            rendszeres kölcsönös továbbítását.”

             1.2.5.  A  Megállapodást kihirdető törvény 4. §-ában a  Magyar
            Köztársaságnak a Megállapodás 9. cikkéhez tett nyilatkozata: „A
            Magyar   Köztársaságban   az  elfogatóparancs   végrehajtásáról
            kizárólagos hatáskörrel a Fővárosi Bíróság dönt.”
               A hatáskörrel rendelkező nemzeti bíró a kettős büntetendőség
            követelményét minden esetben önállóan vizsgálja,  az  átadásról
            végleges  döntést hoz, és biztosított számára,  hogy  a  kettős
            büntetendőség  hiánya esetében az elfogatóparancs végrehajtását
            megtagadja.

             1.3.  A  kifejtettek kellő garanciát jelentenek a Megállapodás
            3.   cikk  (2)  bekezdése  esetében  az  Alkotmány  57.  §  (4)
            bekezdésében megfogalmazott követelmények érvényesülésére.

             2. Az Alkotmány 57. § (4) bekezdéséből nem következik, hogy  a
            büntetőjogi  legalitás  követelménye csak  akkor  érvényesül  a
            kettős  büntetendőség  feltételéhez kötött  nemzetközi  bűnügyi
            együttműködési  megállapodások – így  az  EUIN  Megállapodás  –
            esetén,  ha  az elfogatóparancs alapjául szolgáló cselekmény  a
            kibocsátó állam joga és a végrehajtó állam joga szerint  azonos
            törvényi  tényállási  elemekkel  minősül  bűncselekménynek.   A
            perdöntő az, hogy a végrehajtó állam büntető törvényében legyen
            olyan  törvényi  tényállás, amely alá az elkövetési  magatartás
            vonható.
             A  többségi határozat hangsúlyozza, hogy az indítvány „maga is
            felhívta a figyelmet az Alkotmány 57. § (4) bekezdésének a 2. §
            (1)  bekezdésével,  a  2/A.  § (1) bekezdésével,  a  6.  §  (4)
            bekezdésével  és  a  7.  §  (1)  bekezdésével  összekapcsolható
            értelmezésének  fontosságára.”  Álláspontom  szerint  ez  azért
            lényeges, mert az Alkotmány 57. § (4) bekezdésének a 6.  §  (4)
            bekezdésére  és  a  7. § (1) bekezdésére tekintettel  elvégzett
            értelmezése alkalmat teremthetett volna annak kimondására, hogy
            a  nemzetközi  bűnügyi együttműködésben a kettős  büntetendőség
            követelményéhez  nem szükséges a jogi minősítés  azonossága,  a
            tényállás    azonosság   szigorú   értelmezése.   Elegendő    a
            tettazonosság,  a kettős büntetendőségnek a nemzetközi  bűnügyi
            együttműködésben érvényesülő követelménye — lényegéből fakadóan
            —  nem  feltétlenül kívánja meg a történeti tények azonos  jogi
            minősítését vagy a védett jogtárgy azonosságát.

             3.  A  többségi  határozat rendelkező  részével  és  az  ahhoz
            kapcsolódó   indokolás  részekkel  egyebekben   egyetértek   [a
            Megállapodás  3. cikke (3) bekezdése, a Törvény  4.  §-a  és  a
            Megállapodás  3.  cikke  (4)  bekezdéséhez  tett  nyilatkozatot
            megállapító rész].

            Budapest, 2008. március 11.
                                                           Dr. Lévay Miklós
                                                              alkotmánybíró
              .
              English:
              English:
              .
              Petition filed:
              .
              Subject of the case:
              .
              The EU treaty on the Surrender Procedure between EU member states, Iceland and Norway
              Number of the Decision:
              .
              32/2008. (III. 12.)
              Date of the decision:
              .
              03/11/2008
              Summary:
              Some provisions of the Act transposing into Hungarian law the EU treaty on the Surrender Procedure between EU member states, Iceland and Norway contravene the prohibition of double jeopardy. The Treaty cannot be ratified until either Parliament eliminates the unconstitutionality or Article 57.4 of the Constitution comes into force.
              .
              CODICES summary:
              http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2008-1-001
              .
              Full text:
              en_0032_2008.pdfen_0032_2008.pdf