| A döntés szövege:                    A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
 Az  Alkotmánybíróság  a köztársasági elnöknek  az  Országgyűlés
 által   elfogadott,   de   még   ki   nem   hirdetett   törvény
 alkotmányellenességének    előzetes    vizsgálatára    irányuló
 indítványa tárgyában — dr. Holló András, dr. Kukorelli  István,
 dr.  Paczolay  Péter  és  dr. Trócsányi  László  alkotmánybírók
 párhuzamos indokolásával, valamint dr. Bragyova András  és  dr.
 Lévay  Miklós  alkotmánybírók különvéleményével  —  meghozta  a
 következő
 
 határozatot:
 
 Az   Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  „az  Európai  Unió,
 valamint az Izlandi Köztársaság és a Norvég Királyság között az
 Európai  Unió  tagállamai, valamint Izland és Norvégia  közötti
 átadási eljárásról szóló Megállapodás” kihirdetéséről szóló, az
 Országgyűlés 2007. június 11-i ülésnapján elfogadott törvény 3.
 §-ában  foglalt  Megállapodás 3.  cikkének  (2)  bekezdése,  3.
 cikkének  (3) bekezdése, és a törvény 4. §-a a Megállapodás  3.
 cikk  (4)  bekezdéséhez tett nyilatkozatot megállapító részében
 alkotmányellenes.
 
 Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben
 közzéteszi.
                            Indokolás
 I.
 
 1.  Az  Országgyűlés  2007.  június  11-i  ülésnapján  törvényt
 fogadott  el  „az Európai Unió, valamint az Izlandi Köztársaság
 és  a  Norvég  Királyság  között az  Európai  Unió  tagállamai,
 valamint  Izland  és Norvégia közötti átadási eljárásról  szóló
 Megállapodás  kihirdetéséről”  (a  továbbiakban:  Törvény).  Az
 Országgyűlés elnöke a Törvényt 2007. június 12-én küldte meg  a
 köztársasági elnöknek kihirdetésre, sürgősségi kérelem  nélkül.
 A  köztársasági  elnök  az Alkotmány  26.  §  (4)  bekezdésében
 foglalt jogkörében eljárva, az Alkotmánybíróságról szóló  1989.
 évi  XXXII.  törvény (a továbbiakban: Abtv.) 1. § a)  pontjára,
 21. § (1) bekezdés b) pontjára, valamint 35. §-ára és 36. §-ára
 hivatkozva a részére előírt határidőn belül — 2007. június  27-
 én  —  kelt  indítványában  kérte az  Alkotmánybíróságot,  hogy
 végezze el a Törvénnyel kihirdetendő, az Európai Unió, valamint
 az  Izlandi Köztársaság és a Norvég Királyság között az Európai
 Unió  tagállamai, valamint Izland és Norvégia  közötti  átadási
 eljárásról   szóló   Megállapodás   (a   továbbiakban:    EUIN-
 megállapodás)  3.  cikkének (2) és (3)  bekezdése,  valamint  a
 Törvény   4.  §-ában  az  EUIN-megállapodás  3.  cikkének   (4)
 bekezdéséhez    tett   nyilatkozat   előzetes   alkotmányossági
 vizsgálatát.
 
 2.  A  köztársasági elnök indítványában az alábbiakra  mutatott
 rá:
 
 2.1.   Az   EUIN-megállapodás  nemzetközi  szerződés,   melynek
 szerződő  felei  az Európai Unió egyfelől, illetve  az  Izlandi
 Köztársaság   és   a  Norvég  Királyság  másfelől.   Az   EUIN-
 megállapodásra a jogalapot az Európai Unió számára  az  Európai
 Unióról szóló szerződés (a továbbiakban: Szerződés) 24. és  38.
 cikke  adja. Ugyanakkor a Szerződés 24. cikkének (5)  bekezdése
 szerint  az  ilyen megállapodás „nem kötelezi azt a tagállamot,
 amelynek   képviselője   a   Tanácsban   kijelenti,   hogy    a
 megállapodásnak  meg  kell felelnie saját alkotmányos  eljárási
 követelményeinek”.  Minthogy a Törvény  javaslatának  indoklása
 szerint   a   Magyar   Köztársaság   képviselője   tett   ilyen
 nyilatkozatot,   az   EUIN-megállapodás   kötelező   hatályának
 elismerése  és  a belső joggá válása a nemzetközi szerződésekre
 vonatkozó  hazai szabályok szerint történik. Ezért alkotta  meg
 az Országgyűlés a Törvényt, amely egyrészt az EUIN-megállapodás
 —  mint nemzetközi szerződés — kötelező hatályának elismerésére
 ad felhatalmazást, másrészt kihirdeti azt a magyar jogban.
 
 2.2.  Ezt követően a köztársasági elnök a saját indítványtételi
 jogosultságát elemezte és megállapította, hogy az Abtv.  36.  §
 (1)  bekezdése  lehetővé  teszi a számára,  hogy  a  nemzetközi
 szerződés     megerősítése    előtt     kezdeményezze     annak
 alkotmányossági  vizsgálatát. A megerősítés fogalmát  az  Abtv.
 ugyan   nem  határozza  meg,  de  a  nemzetközi  szerződésekkel
 kapcsolatos   eljárásról  szóló  2005.  évi   L.   törvény   (a
 továbbiakban: Nsztv.) 2. § f) pontja, a Bécsben  az  1969.  évi
 május hó 23. napján kelt, a szerződések jogáról szóló, az 1987.
 évi 12. törvényerejű rendelettel kihirdetett szerződést követve
 a  megerősítést  a  nemzetközi  szerződés  kötelező  hatályának
 elismerése  fogalmába  sorolja,  annak  egyik  módozataként.  A
 köztársasági elnök az Alkotmány 30/A. § (1) bekezdés b)  pontja
 alapján a nemzetközi szerződés kötelező hatályát az Nsztv. 8. §
 (2)  bekezdésében meghatározott módon ismeri el. Jelen esetben,
 amikor  a nemzetközi szerződés kihirdetése törvénnyel történik,
 a  köztársasági  elnök  annak aláírásával egyidejűleg  okiratot
 állít   ki   a  szerződés  kötelező  hatályának  elismeréséről,
 amelynek    kicseréléséről   vagy   letétbe   helyezéséről    a
 külpolitikáért    felelős   miniszter   útján    haladéktalanul
 gondoskodik.  Következésképpen, az Abtv. 36.  §  (1)  bekezdése
 lehetővé teszi a köztársasági elnök számára, ahogyan a  7/2005.
 (III.  31.)  AB  határozat is megállapította a  szerződéskötési
 eljárásban  résztvevőkre vonatkozóan, hogy  a  nemzetközi  jogi
 kötelezettség  vállalását,  azaz az EUIN-megállapodás  kötelező
 hatályának   elismerését   megelőzően   kezdeményezhesse    egy
 megkötendő    nemzetközi   szerződés    általa    alkotmányosan
 aggályosnak     tartott     rendelkezései     alkotmánybírósági
 vizsgálatát. (ABH 2005, 83, 86.)
 
 2.3.  A  következő  részben az indítvány  az  EUIN-megállapodás
 aggályosnak tartott rendelkezéseit foglalta össze.
 A  köztársasági  elnök megállapítja, hogy az  EUIN-megállapodás
 célja  a  kiadatási  ügyek gyorsítása és egyszerűsítése  az  EU
 tagállamai,  illetve  Izland  és  Norvégia  között   az   EUIN-
 megállapodás  melléklete  szerinti  —  kibocsátó  állam   által
 kiállított — elfogatóparancs alkalmazásával. A végrehajtó állam
 területén  elfogott  személy  átadásáról  a  végrehajtó   állam
 igazságügyi hatósága dönt, döntésének korlátja, hogy az átadást
 csak meghatározott körülmények esetén tagadhatja meg.
 2.3.1.  A  köztársasági elnök alkotmányellenesnek  tartotta  az
 EUIN-megállapodás  3.  cikkének  (2)  bekezdését.   Értelmezése
 szerint  ez  a rendelkezés főszabályként a kettős büntethetőség
 feltételéhez  köti az átadási kötelezettség  beálltát,  de  nem
 követeli   meg,  hogy  az  elfogatóparancs  alapjául   szolgáló
 cselekmény  a kibocsátó állam joga és a végrehajtó  állam  joga
 szerint      azonos     tényállási     elemekkel     minősüljön
 bűncselekménynek.
 2.3.2.  A  köztársasági  elnök aggályosnak  tartotta  az  EUIN-
 megállapodás  3. cikkének (3) bekezdését is, amely  bizonyos  —
 mindenekelőtt  a  terrorizmushoz  és  a  szervezett  bűnözéshez
 kapcsolódó — bűncselekmények esetén álláspontja szerint kizárja
 a kettős büntethetőség követelményének alkalmazását.
 2.3.3.  Az EUIN-megállapodás 3. cikkének (4) bekezdése lehetővé
 teszi    a   szerződő   felek   számára,   hogy   meghatározott
 bűncselekménycsoportok tekintetében és egyéb feltételek mellett
 olyan   nyilatkozatot  tegyenek,  amelyben  kizárják  a  kettős
 büntethetőségre  vonatkozó  3. cikk  (2)  bekezdésében  foglalt
 feltétel   alkalmazását.  A  köztársasági   elnök   értelmezése
 szerint,  ha valamelyik szerződő fél ilyen nyilatkozatot  tesz,
 akkor   igazságügyi   hatóságai   nem   tagadhatják   meg    az
 elfogatóparancs  végrehajtását  arra  hivatkozással,  hogy   az
 érintett   cselekmény   saját   joguk   szerint   nem   minősül
 bűncselekménynek.  Az indítványozó utalt a  Magyar  Köztársaság
 által  az  EUIN-megállapodás 3. cikkének (4) bekezdéséhez  tett
 nyilatkozatra,  amelyben  vállalja,  hogy  bizonyos  feltételek
 mellett nem alkalmazza a kettős büntethetőség követelményét  az
 átadási    eljárás   során.   A   nyilatkozat   alkotmányossági
 vizsgálatát a köztársasági elnök azért kérte, mert az  lényegét
 tekintve     az    EUIN-megállapodáson    alapuló    nemzetközi
 kötelezettségvállalás, mely megfelelő formában történő közlését
 követően    a   Magyar   Köztársaság   nemzetközi   szerződéses
 kötelezettségét eredményezi.
 
 2.4.  Az  EUIN-megállapodás 3. cikkének (2) és  (3)  bekezdése,
 valamint  a  3.  cikkének  (4)  bekezdéséhez  tett  nyilatkozat
 alkotmányossági vizsgálatát a köztársasági elnök  az  Alkotmány
 57. § (4) bekezdésére alapítottan kezdeményezte, amely a nullum
 crimen  sine  lege  és  a nulla poena sine  lege  elveit  emeli
 alapjogi  rangra. Az indítvány ismertette ezen elvek tartalmát,
 és  az  azokat  értelmező 11/1992. (III. 5.) AB határozat  főbb
 megállapításait. Ennek keretében megállapította: „Az  Alkotmány
 57. § (4) bekezdésével ellentétes (…) az olyan jogszabály, mely
 úgy  hatalmaz fel magyar hatóságokat a büntetőjogi felelősségre
 vonásra irányuló cselekmény elvégzésére, hogy az ennek alapjául
 szolgáló  cselekmény  az elkövetés időpontjában  a  magyar  jog
 szerint nem bűncselekmény, illetve nem valósítja meg valamennyi
 releváns  büntetőjogi tényállási elemet”. A köztársasági  elnök
 álláspontja  szerint  az  indítvánnyal érintett  rendelkezések,
 illetve  nyilatkozat  ilyen  cselekmény  esetében  is  lehetővé
 teszik a büntetőjogi felelősségre vonást.
 
 2.5. A következő részben az indítványozó utalt arra is, hogy az
 Alkotmány  7. § (1) bekezdése, 2/A. §-a, valamint a  6.  §  (4)
 bekezdése   alkalmazási  körében  az  Alkotmány   57.   §   (4)
 bekezdésének  értelmezése  és érvényesülése  eltérő  lehet,  de
 véleménye  szerint a sérelmezett rendelkezések egyik  esetkörbe
 sem tartoznak.
 
 2.6.   Az  indítványa  utolsó  részében  a  köztársasági  elnök
 összegezte az addigi megállapításait és az Alkotmány 57. §  (4)
 bekezdésére alapítottan kérte az Alkotmánybíróság véleményét az
 EUIN-megállapodás  3.  cikke (2) és (3) bekezdésének  és  a  3.
 cikke (4) bekezdéséhez tett nyilatkozat alkotmányosságáról.
 
 II.
 
 1.   Az  Alkotmány  indítvány  elbírálásakor  figyelembe   vett
 rendelkezései:
 „2.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
 jogállam.”
 „57.   §   (4)  Senkit  nem  lehet  bűnösnek  nyilvánítani   és
 büntetéssel sújtani olyan cselekmény miatt, amely az  elkövetés
 idején a magyar jog szerint nem volt bűncselekmény.”
 
 2. A Törvény indítvánnyal érintett rendelkezései:
 „3. § A megállapodás hiteles magyar nyelvű szövege a következő:
 (…)
 3. cikk
 Hatály
 (…)
 (2)   A   (3)  és  (4)  bekezdés  sérelme  nélkül,  az  átadás
 feltétele,   hogy  azok  a  cselekmények,  amelyek   miatt   az
 elfogatóparancsot  kibocsátották,  a  végrehajtó   állam   joga
 szerint  tényállási  elemeiktől és  minősítésüktől  függetlenül
 bűncselekménynek minősüljenek.
 
 (3)  A  4. cikkre, az 5. cikk (1) bekezdésének b)–g) pontjára,
 valamint  a  6.,  7.  és  8. cikkre is figyelemmel,  egy  állam
 semmilyen   esetben  sem  tagadhatja  meg  egy  olyan   személy
 magatartásával    kapcsolatban   kibocsátott    elfogatóparancs
 végrehajtását,  aki  a  terrorizmus  visszaszorításáról   szóló
 európai  egyezmény  1. és 2. cikkében és a  terrorizmus  elleni
 küzdelemről szóló, 2002. június 13-i kerethatározat 1., 2.,  3.
 és   4.   cikkében   említett,   a  terrorizmussal   összefüggő
 kábítószerek és pszichotróp anyagok tiltott kereskedelme,  vagy
 szándékos emberölés, súlyos testi sértés, emberrablás, személyi
 szabadság   megsértése,   túszejtés  és   erőszakos   közösülés
 bűncselekményének vagy bűncselekményeinek egy közös célt követő
 csoport   általi   elkövetéséhez   hozzájárul,   amennyiben   e
 cselekmények szabadságvesztéssel vagy olyan szabadságelvonással
 járó  intézkedéssel büntethetők, amelynek maximális  időtartama
 legalább  tizenkét hónap, abban az esetben sem, ha az  érintett
 személy  az adott bűncselekmény vagy bűncselekmények  tényleges
 elkövetésében  nem  vesz  részt;  az  említett  hozzájárulásnak
 szándékosnak kell lennie, és annak ismeretében kell  történnie,
 hogy  az  illető  személy  részvételével  hozzájárul  az  adott
 szervezet bűnözői tevékenységeinek megvalósulásához.
 
 (4)  Norvégia  és  Izland, egyrészről, és  valamely  tagállama
 nevében az Európai Unió, másrészről, nyilatkozatot tehet, amely
 szerint  a  kettős büntethetőségre vonatkozó, a (2) bekezdésben
 említett  feltételt az alábbiakban meghatározott  feltételeknek
 megfelelően  viszonosság alapján nem alkalmazza. E Megállapodás
 értelmében és a cselekmény kettős büntethetőségének mérlegelése
 nélkül  az elfogatóparancs alapján átadásra kerül sor az alábbi
 bűncselekmények esetében, amennyiben ezeknél a kibocsátó  állam
 joga  szerint  a  kibocsátó államban a  büntetési  tétel  felső
 határa     legalább     háromévi     szabadságvesztés      vagy
 szabadságelvonással járó intézkedés:
 – bűnszervezetben való részvétel,
 – terrorizmus,
 – emberkereskedelem,
 – gyermekek        szexuális       kizsákmányolása        és
 gyermekpornográfia,
 – kábítószerek és pszichotróp anyagok tiltott kereskedelme,
 – fegyverek,    lőszerek    és    robbanóanyagok     tiltott
 kereskedelme,
 – korrupció,
 – csalással   kapcsolatos   bűncselekmények,   ideértve   az
 Európai  Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről  szóló,
 1995.   július  26-i  egyezmény  értelmében   az   Európai
 Közösségek pénzügyi érdekeit sértő csalásokat is,
 – bűncselekményből származó jövedelem tisztára mosása,
 – pénzhamisítás, beleértve az euró hamisítását is,
 – számítógépes bűnözés,
 – környezettel  kapcsolatos  bűncselekmények,  beleértve   a
 veszélyeztetett  állatfajok,  valamint  a  veszélyeztetett
 növényfajok és -fajták tiltott kereskedelmét is,
 – segítségnyújtás jogellenes beutazáshoz és tartózkodáshoz,
 – szándékos emberölés, súlyos testi sértés,
 – emberi szervek és szövetek tiltott kereskedelme,
 – emberrablás,  személyi  szabadságtól  való  megfosztás  és
 túszejtés,
 – rasszizmus és idegengyűlölet,
 – szervezett vagy fegyveres rablás,
 – kulturális   javak,   beleértve   a   régiségeket   és   a
 műtárgyakat, tiltott kereskedelme,
 – csalás,
 – zsarolás és védelmi pénz szedése,
 – termékhamisítás és iparjogvédelmi jogok megsértése,
 – hivatalos   okmányok   hamisítása   és   az   azzal   való
 kereskedés,
 – fizetőeszközök hamisítása,
 – hormontartalmú  anyagok és más növekedésserkentők  tiltott
 kereskedelme,
 – nukleáris vagy radioaktív anyagok tiltott kereskedelme,
 – lopott gépjárművek kereskedelme,
 – erőszakos közösülés,
 – gyújtogatás,
 – a   Nemzetközi  Büntetőbíróság  joghatósága  alá   tartozó
 bűncselekmények,
 – légi vagy vízi jármű jogellenes hatalomba kerítése,
 – szabotázs.
 (…)
 
 4.   §  A  Magyar  Köztársaság  a  Megállapodáshoz  az  alábbi
 nyilatkozatokat teszi:
 A 3. cikk (4) bekezdéshez:
 A   Magyar   Köztársaság  kijelenti,  hogy  a  3.   cikk   (2)
 bekezdésében szereplő feltételt nem alkalmazza a  3.  cikk  (4)
 bekezdésében    szereplő    bűncselekmény-kategóriák    esetén,
 amennyiben  ezeknél a kibocsátó állam joga szerint a  kibocsátó
 államban  a  büntetési  tétel felső  határa  legalább  háromévi
 szabadságvesztés  vagy  szabadságelvonással  járó   intézkedés,
 feltéve, hogy a kibocsátó állam hasonló nyilatkozatot tett.
 (…)”
 
 III.
 
 Az  indítvány  kapcsán az Alkotmánybíróság az Abtv.  1.  §  a)
 pontjában meghatározott hatáskörében járt el. Az Abtv. 1. §  a)
 pontja  értelmében az Alkotmánybíróság hatáskörébe  tartozik  a
 már  elfogadott,  de  még ki nem hirdetett törvény,  továbbá  a
 nemzetközi         szerződés        egyes         rendelkezései
 alkotmányellenességének   vizsgálata.   Az    erre    vonatkozó
 indítványnak az Abtv. 21. § (1) bekezdésében — az Abtv.  35-36.
 §-ában    foglalt   megkülönböztetést   figyelembe    véve    —
 meghatározott  szervtől vagy személytől kell származnia.  Jelen
 esetben az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a köztársasági
 elnök  az  Abtv.  36. § (1) bekezdésében,  illetve  35.  §  (1)
 bekezdésében   foglaltaknak   megfelelően   kezdeményezte   egy
 nemzetközi  szerződést  kihirdető törvény  egyes  rendelkezései
 alkotmányosságának előzetes vizsgálatát.
 A  köztársasági  elnök  az Abtv. 36. § (1)  bekezdése  alapján
 nyújtotta  be  indítványát. Az Alkotmánybíróság megállapította,
 hogy az EUIN-megállapodás nemzetközi jogi szerződésnek minősül.
 Az  a  tény,  hogy  az egyik oldalon az Európai  Unió  szerepel
 szerződő félként, nem jelenti azt, hogy az EUIN-megállapodás az
 Alkotmány  2/A. § értelmében közösségi jogi normának minősülne,
 hiszen  nem  az  ún.  alapító és módosító szerződések  szerinti
 európai   uniós,   illetve   európai   közösségi   hatásköröket
 változtatja meg, hanem az egyes tagállamok, illetve  Izland  és
 Norvégia  viszonylatában  létesít kötelezettségeket.  Az  ilyen
 természetű  megállapodásokat  maga  az  Európai  Unió  is   úgy
 tekinti,  hogy azok nemzetközi szerződések, amelyekre  tehát  a
 nemzetközi  jog  szabályai  vonatkoznak.  Erre  tekintettel  az
 Alkotmánybíróság  osztotta a köztársasági  elnök  álláspontját,
 hogy  a  jelen  esetben a nemzetközi szerződés megkötése  előtt
 alkotmányossági  ellenőrzésre sor kerülhet, sőt  tulajdonképpen
 ez  az utolsó fázis, amikor erre még lehetőség nyílik, mivel  a
 nemzetközi  szerződés kötelező hatályának  elismerése  még  nem
 történt  meg. Az Alkotmánybíróság szerint annak, hogy a Törvény
 egyszerre  tartalmazza  a  ratifikációra  felhatalmazást  és  a
 kihirdetés  aktusát  —  ami  megfelel  az  Nsztv.  7.   §   (2)
 bekezdésében   és   10.   §  (1)  bekezdésének   a)   pontjában
 foglaltakkal  bevezetett új gyakorlatnak —  nincs  kihatása  az
 Abtv. 36. § alkalmazhatóságára.
 
 IV.
 
 Az  Alkotmánybíróság  az  Alkotmány  57.  §  (4)  bekezdésében
 foglaltakkal összefüggésben először az alábbiakra mutat rá.
 A  nullum  crimen  sine lege elv eredetileg  az  ellen  kívánt
 biztosítékot    nyújtani,    hogy    az    állam    büntetőjogi
 felelősségrevonást  alkalmazhasson állampolgárával,  illetve  a
 területén tartózkodó külföldi személlyel szemben, ha  ennek  az
 államnak  a joga szerint a kérdéses cselekmény az elkövetésekor
 nem volt bűncselekmény. A nullum crimen sine lege elv azonban a
 bűnüldözésben  való nemzetközi együttműködés kialakulásával,  a
 kiadatás/átadás  intézményének  a  megjelenésével,  a  legújabb
 korban  a  nemzetközi büntetőtörvényszékek  megjelenésével  más
 összefüggésekben is jelentkezik.
 Az  indítványban felvetett alkotmányossági probléma azzal függ
 össze,  hogy  az  EUIN-megállapodás az európai  büntetőügyi  és
 igazságügyi      együttműködésben      kialakított,       olyan
 automatizmusokra épülő megoldást tett magáévá,  ami  jelentősen
 eltér a nemzetközi jog hagyományos megoldásaitól.
 A   kiadatási   megállapodások   tartalmi   elemeit   illetően
 megállapítható — és ez vonatkozik a magyar állam  által  kötött
 és    az    Alkotmánybíróság   által   áttekintett    kiadatási
 megállapodásokra  is  —,  hogy  az  államok   leggyakrabban   a
 bűncselekmények  tételes felsorolásával és  e  felsorolásnak  a
 cselekményekért kiszabható szabadságvesztés büntetés  minimális
 időtartamának megjelölésével törekednek arra, hogy  csak  olyan
 bűncselekmények   vonatkozásában   valósuljon   meg   kiadatási
 együttműködés,   amelyik  a  hazai  jogban  már  bűncselekmény,
 éspedig    összevethetően    hasonló    büntetéssel    sújtható
 bűncselekmény. Az államok alkotmányos megoldásai  dogmatikailag
 ezt  vagy  a  nullum  crimen sine lege  elvhez  (esetleg  annak
 kiterjesztett értelemben történt felfogásához),  vagy  pedig  a
 büntetőjogi    legalitás   egyéb   alkotmányos    garanciájához
 kapcsolják.
 Az   Alkotmánybíróság  osztotta  az  indítványnak  a   korábbi
 alkotmánybírósági    határozatokra    visszamutató    azt    az
 álláspontját, hogy az Alkotmány 57. § (4) bekezdése  a  bűnössé
 nyilvánítást  és  a  büntetéssel sújtást  érdemben  befolyásoló
 valamennyi  büntető  jogszabályra  vonatkozik,  ez  a  garancia
 akadálya  minden olyan magyar közhatalmi cselekvésnek,  mely  a
 magyar  Alkotmány  hatálya  alá tartozó  személyek  büntetőjogi
 felelősségére  vonására irányul anélkül,  hogy  a  felelősségre
 vonás   alapjául  szolgáló  cselekmény  a  magyar  jog  szerint
 bűncselekmény  lenne. Ennek a követelménynek  a  teljesülése  a
 jelen  esetben  az Alkotmány 57. § (4) bekezdése  és  az  EUIN-
 megállapodás    tételes   rendelkezéseinek    egymással    való
 összehasonlítása alapján vizsgálható meg.
 Az   indítvány  azonban  maga  is  felhívta  a  figyelmet   az
 Alkotmány  57.  §  (4) bekezdésének a 2. § (1) bekezdésével,  a
 2/A. § (1) bekezdésével, a 6. § (4) bekezdésével és a 7. §  (1)
 bekezdésével összekapcsolható értelmezésének fontosságára.
 
 V.
 
 Az    indítványban    felvetett    alkotmányossági    probléma
 vizsgálatának megalapozásához az Alkotmánybíróság ezt  követően
 elvégezte   az   Alkotmány  57.  §  (4)  bekezdésében   foglalt
 rendelkezés  történeti,  logikai és rendszertani  értelmezését,
 különös  figyelmet  fordítva a „magyar  jog  szerint”  fordulat
 tartalmára.
 
 1.  A  rendszerváltozás előtt az Alkotmány nem  tartalmazta  a
 nullum  crimen sine lege elvet, előtte legfeljebb az 1972.  évi
 I.  törvénnyel módosított Alkotmányba beiktatott akkori  54.  §
 (1)  bekezdésében megfogalmazott általános emberi jogi klauzula
 („A   Magyar  Népköztársaság  tiszteletben  tartja  az   emberi
 jogokat.”) jelenthetett áttételesen kapcsolódó elvet. A  nullum
 crimen  sine  lege elvet ugyanakkor a magyar jog  természetesen
 ismerte, a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV.  törvény
 (a   továbbiakban:   Btk.)  2.  §-ába  foglalt   tételes   jogi
 szabályként. („A bűncselekményt az elkövetése idején  hatályban
 levő   törvény   szerint  kell  elbírálni.  Ha   a   cselekmény
 elbírálásakor  hatályban  levő új  büntető  törvény  szerint  a
 cselekmény már nem bűncselekmény, vagy enyhébben bírálandó  el,
 akkor  az új törvényt kell alkalmazni; egyébként az új  büntető
 törvénynek nincs visszaható ereje.”)
 A  nullum  crimen sine lege elv így az Alkotmánynak  az  1989.
 évi   XXXI.   törvénnyel   történt   módosításával   emelkedett
 alkotmányi  szintre. A nullum crimen sine lege  elv  alkotmányi
 szintre emelését az akkor hivatalban levő Kormány kezdeményezte
 és  szövegjavaslatán az ún. Ellenzéki Kerekasztallal folytatott
 tárgyalások   eredményeként  több   módosítást   eszközölt.   E
 tárgyalások jegyzőkönyveit áttekintve megállapítható,  hogy  az
 akkori  tárgyaló felek, majd utóbb alkotmányozó hatalomként  az
 Országgyűlés  az Alkotmány 57. § (4) bekezdése  olyan  tartalmú
 megfogalmazására törekedtek, hogy az feleljen meg az évszázados
 garanciális elvnek, miszerint csak azon az alapon lehet valakit
 bűnösnek  kimondani,  ha  az általa  elkövetett  cselekményt  a
 cselekmény   elkövetésekor   a   törvény   büntetni    rendeli.
 Megállapítható,  hogy  a  szövegezési változtatásokat  azzal  a
 szándékkal    hajtották   végre,   hogy   azok    tartalma    a
 szóhasználattól  függetlenül  a  magyar  és  a  nemzetközi  jog
 szerinti büntetni rendeltséget egyaránt lefedje.
 A  fentiek  szerint  tehát,  az alkotmányozó  olyan  megoldást
 akart,  amely  tartalmilag ugyanaz, mint az európai  jogállamok
 alkotmányainak megoldása.
 
 2.   Az  Alkotmánybíróság  ezek  után  áttért  „a  magyar  jog
 szerint”     fordulat    tartalmának    az    alkotmánybírósági
 határozatokban  megadott, illetve azokból  okszerűen  következő
 értelmezés áttekintésére.
 
 2.1.  Az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy ez a  fordulat
 természetesen   először   is   a  magyar   törvényre,   éspedig
 mindenekelőtt a Büntető Törvénykönyvre való utalást jelenti.
 Az  Alkotmánybíróság emlékeztet arra, hogy  a  11/1992.  (III.
 5.)  AB  határozatban  (ABH 1992, 77.)  már  utalt  a  minőségi
 kritériumokra  és  a  többi európai állam  hasonló  alkotmányos
 fordulataival  való összhangra. „Az Alkotmánybíróság  a  nullum
 crimen  et  nulla poena sine lege elvét a büntetőjogi legalitás
 alkotmányos elve alapján értelmezi. Ennek kapcsán elvégezte  az
 európai  jogállamok alkotmányainak összehasonlító  vizsgálatát.
 Megállapította, hogy ezek nem egyszerűen azt jelentik ki,  hogy
 a  bűncselekményt törvényben kell tiltani, és  törvényben  kell
 büntetéssel fenyegetni, hanem általában azt követelik meg, hogy
 a   büntetőjogi   felelősségre  vonásnak,  az  elítélésnek   és
 megbüntetésnek   kell  törvényesnek  és  törvényen   alapulónak
 lennie. Ugyanazt teszik tehát, mint amit az Alkotmányunk 57.  §
 (4) bekezdése előír.” (ABH 1992, 77, 86.)
 
 2.2.  A  fordulat  jelenti ugyanakkor  a  kihirdetés  révén  a
 magyar jog részévé tett nemzetközi szerződéseket is, részben az
 Alkotmány   7.   §   (1)   bekezdésében   foglalt   rendelkezés
 kapcsolódásával.
 A      Btk.      több     cikke     nemzetközi     szerződéses
 kötelezettségvállalás    következményeként    került    be    a
 törvénykönyvbe  és  több  olyan  is  van  (apartheid  157.   §,
 nemzetközi  szerződés által tiltott fegyver alkalmazása  160/A.
 §,   nemzetközi   gazdasági  tilalom  megszegése   261/A.   §),
 amelyiknek az alkalmazása külön nemzetközi jogszabálytól, annak
 tartalmától  függ. Ennek feltétele a szerződés kihirdetettsége.
 Az  Alkotmánybíróság  a  47/2000. (XII. 14.)  AB  határozatában
 megsemmisítette  a  Btk. 283/B. §-át, hangsúlyozva,  hogy  „egy
 jogszabályba  foglalás  nélküli, illetve  egy  közzé  nem  tett
 nemzetközi  egyezmény előírásainak megszegése  nem  alapozhatja
 meg a büntetőjogi felelősséget.” (ABH 2000, 377, 380.)
 
 2.3.  A  fordulat  jelenti továbbá,  az  Alkotmány  7.  §  (1)
 bekezdésére tekintettel, adott esetben az egyetemes  nemzetközi
 szokásjogon alapuló büntetendőség elfogadását.
 Ebben    az    értelemben   jellemezte   a   kapcsolatot    az
 Alkotmánybíróság  is  a  2/1994. (I. 14.)  AB  határozatban,  a
 Polgári  és  Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya  és  az
 Emberi  Jogok Európai Egyezménye vonatkozásában: „A  nemzetközi
 jog,  amelynek  szintén sarkalatos tételei  között  szerepel  a
 nullum  crimen  sine  lege,  nulla poena  sine  lege  elve,  az
 általános    szabály    alóli    kivétel    megengedhetőségének
 megfogalmazásával  fogadta be magába a II. világháborút  követő
 visszaható  hatályú  jogalkotást.  Ennek  a  belső  jogban   is
 kihirdetett   dokumentumai  a  Polgári   és   Politikai   Jogok
 Egyezségokmánya  és  az  Emberi Jogok  Európai  Egyezménye.  Az
 Alkotmány  nem  tartalmaz  az Egyezségokmány  és  az  Egyezmény
 kivételt   engedő   rendelkezéseihez   hasonlót   az   57.    §
 (4)  bekezdésében foglalt alkotmányos büntetőjogi alapelv alól.
 Azonban az 53/1993. AB határozat értelmében az Alkotmány 57.  §
 (4)  bekezdése  és  a  7. § (1) bekezdése egymásra  tekintettel
 értelmezendők.  »A  nullum  crimen  elv  feltétlen  belső  jogi
 érvényesülését  garantáló 57. § mellett a  7.  §  (1)  bekezdés
 erejénél   fogva  alkotmányosan  érvényesülnek   a   nemzetközi
 büntetőjognak  a  háborús  bűncselekményekre  és  az  emberiség
 elleni  bűncselekményekre vonatkozó szabályai.« (V.2.p.)”  (ABH
 1994, 41, 53-54.)
 
 2.4.    Az   Alkotmánybíróság   az   elmúlt   években   hozott
 határozataiban   rámutatott  arra,   hogy   az   Európai   Unió
 jogrendszere   nemzetközi   jogi   eredete   ellenére    önálló
 jogrendszer, amelyben az Alkotmánybíróság az ún. eredeti jogot,
 azaz  „szerződési eredetük dacára, az Európai Unió  alapító  és
 módosító  szerződéseit  nem  nemzetközi  szerződésként  kívánja
 kezelni”  (1053/E/2005. AB határozat, ABH, 2006, 1824,  1828.),
 és  ezek  a  „szerződések, mint elsődleges  jogforrások  és  az
 Irányelv, mint másodlagos jogforrás közösségi jogként  a  belső
 jog  részei, mivel a Magyar Köztársaság 2004. május 1-jétől  az
 Európai    Unió   tagja.   Az   Alkotmánybíróság   hatáskörének
 szempontjából a közösségi jog nem minősül az Alkotmány 7. § (1)
 bekezdésében meghatározott nemzetközi jognak.” [72/2006.  (XII.
 15.) AB határozat, ABH 2006, 819, 861.].
 Erre  tekintettel akkor vetődhet fel az Alkotmány  57.  §  (4)
 bekezdésének  a 2/A. § (1) bekezdésével összefüggésben  történő
 értelmezése,  amikor  olyan jogi aktus  alkalmazandósága  merül
 fel,   amelynek   meghozatalára  az  Alkotmány   2/A.   §   (1)
 bekezdésében  foglalt „az Európai Uniót, illetőleg  az  Európai
 Közösségeket    (a   továbbiakban:   Európai   Unió)    alapító
 szerződésekből  fakadó jogok gyakorlásához  és  kötelezettségek
 teljesítéséhez  szükséges  mértékig”  fordulat  értelmében   az
 Európai  Unió  intézményei útján megvalósult  hatáskörgyakorlás
 révén  került sor. Ilyen az Európai Unión belül, az ún. belügyi
 és igazságügyi együttműködés területén fordulhat elő.
 
 2.5.  Az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy  az  Alkotmány
 57.  §  (4) bekezdésének szövegében a „magyar jog” fogalma  alá
 sorolódva  az  „eredeti”  magyar jog,  azaz  a  magyar  büntető
 törvény,  valamint  emellett adott esetben  egyes  cselekmények
 büntetendőségét  kimondó  és magyar jogszabályként  kihirdetett
 nemzetközi    jogi    kötelezettségvállalások,    illetve    az
 alkotmánybeli adopció révén a nemzetközi szokásjog, valamint  a
 büntetendőséget kimondó és a magyar államot is kötelező európai
 uniós aktusok logikailag zárt rendszert képeznek.
 
 3.  Az  Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy e rendszer elemeit
 képező  normáknak  az  elmúlt években tapasztalt  megsokasodása
 egyik  következménye azonban a számtalan átfedés: új nemzetközi
 szerződések,  új  európai  uniós  jogi  aktusok  jelennek  meg,
 amelyek    számos    esetben    csak    megismételnek     olyan
 kötelezettségeket, amelyeket a magyar állam által elfogadott és
 a hazai jogrendben kihirdetett nemzetközi jogi kötelezettségek,
 illetve  az  európai  uniós  együttműködés  szabályai  szerinti
 kötelezettségek már tartalmaznak.
 Az    államok   egyre   intenzívebbé   váló   büntetőjogi   és
 igazságszolgáltatási együttműködése sokasodó,  a  magyar  állam
 által  elfogadott nemzetközi jogi és európajogi  normáinak  meg
 kell    felelniük    a   magyar   Alkotmány   követelményeinek,
 mindenekelőtt a büntetőjogi legalitás követelményeinek, amelyek
 kiemelkedő  fontosságára, alkotóelemeire  illetve  teljesülésük
 elengedhetetlen   feltételeire   az   Alkotmánybíróság   számos
 határozatában rámutatott.
 Az   Alkotmánybíróság   a  büntetőjogi   legalitást   illetően
 kialakított  gyakorlatából az következik,  hogy  bűncselekményi
 tényállást  csak törvény állapíthat meg. A büntetni  rendeltség
 lényegét   a   Btk.   általános   és   különös   része   és   a
 keretdiszpozíciók tartalma határozza meg. Csak olyan magatartás
 tekinthető   bűncselekménynek,  amit   a   törvény   büntetendő
 cselekményként  fogalmaz  meg.  Ezért  a  magyar  jog  szerinti
 bűncselekmény megítéléséhez feltétlenül szükséges a  tényállási
 elemek megléte.
 
 VI.
 
 Az     Alkotmánybíróság     ezután    az     EUIN-megállapodás
 létrehozásának  előzményeit  tekintette  át.  Vizsgálata  során
 kiemelkedő  jelentőséget tulajdonított az  Alkotmánybíróság  az
 Európai  Unió Tanácsa (a továbbiakban: Tanács) által elfogadott
 — az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási
 eljárásokról    szóló    —    kerethatározatnak    (2002/584/IB
 kerethatározat,  kihirdetve: Hivatalos Lap L  190,  2002.  júl.
 18.,  0001-0020.  o., a továbbiakban: Kerethatározat),  amelyre
 tekintettel fogadták el az EUIN-megállapodást. Bár az indítvány
 nem   tartalmaz   erre   vonatkozó  kérelmet,   de   a   szoros
 összefüggésre  és  a  két dokumentum éppen az  indítvány  által
 érintett  részek  tekintetében megállapítható  helyenkénti  szó
 szerinti azonosságára tekintettel az Alkotmánybíróság azt külön
 is áttekintette.
 
 1.  Az Alkotmánybíróság utal arra, hogy a kiadatás napjainkban
 egyre   kevésbé  alkalmas  eszköznek  bizonyul   a   rendkívüli
 méreteket öltő — szervezett — bűnözés elleni harcban, főleg egy
 olyan  határok nélküli térségben, mint amilyen az Európai Unió,
 ahol  az  államok közötti bizalom és együttműködés  mértéke  és
 értéke  — jogi értelemben is — igen magas, és több jogintézmény
 tekintetében kiindulópontként szolgál.
 Erre  tekintettel  az Amszterdami Szerződés  az  Európai  Unió
 céljai  közé  emelte a „szabadság, biztonság és jog térségének”
 létrehozását, és ezzel radikális változások előtt nyitotta  meg
 az  utat  a  nemzetközi bűnügyi együttműködés területén  is.  E
 folyamat  egyik  legelső lépéseként az Európai Tanács  tamperei
 ülésén  döntöttek arról, hogy az Európai Unió tagállamai között
 a  formális kiadatási eljárást el kell törölni, és azt fel kell
 váltani   egy  gyors  átadási  eljárással,  amely  a  kölcsönös
 elismerés  elvén  alapul. Eszerint minden tagállam  igazságügyi
 hatóságának  —  meghatározott  feltételek  mellett  —  el  kell
 ismernie  a másik tagállam kijelölt igazságügyi hatósága  által
 hozzá   eljuttatott,   valamely  keresett   személy   átadására
 vonatkozó  kérelmét.  Ez a jogi megoldás megnyitja  az  európai
 bűnüldözési   terület  határait  azzal,  hogy   megkönnyíti   a
 tagállamok közötti „határokon” átmenően is a bűnüldözést és  az
 igazságszolgáltatást.
 Ezen  elv megvalósítása érdekében került sor 2002. június  13-
 án  a  Kerethatározat elfogadására a Tanács által.  Az  európai
 elfogatóparancs  —  mint  új jogintézmény  —  alkalmazására  az
 Európai Unió tagállamai között 2004. január 1-jétől került sor,
 a  Magyar  Köztársaság esetében az Európai  Unió  tagállamaival
 folytatott  bűnügyi  együttműködésről  szóló  2003.  évi  CXXX.
 törvény  (a továbbiakban: Betv.) 99. § (1) bekezdése értelmében
 az  Európai  Unióhoz való csatlakozás időpontjától. Az  európai
 elfogatóparancs  alapgondolata az, hogy  ha  valamely  tagállam
 igazságügyi  hatósága az általa kibocsátott jogi aktus  alapján
 valamely  büntetőeljárás alatt álló, vagy már  elítélt  személy
 átadását  kéri,  e határozatát az Európai Unió egész  területén
 végrehajtják, és a személyt lehetőleg rövid időn belül  részére
 átadják.  Az új eljárási rendszerben az európai elfogatóparancs
 végrehajtása  elsődlegesen  az  igazságügyi  hatóságok  közötti
 eljárásra  épül, és megszűnik a klasszikus kiadatási eljárásban
 jelen lévő közigazgatási és politikai döntési szint.
 A  Magyar  Köztársaság vonatkozásában a  Betv.  tartalmazza  a
 Kerethatározat  végrehajtására vonatkozó szabályokat.  A  Betv.
 egyes  cikkei  csaknem szó szerint azonosak a Kerethatározatban
 foglaltakkal.
 
 2.  Az  Alkotmánybíróság megállapította azt  is,  hogy  már  a
 Kerethatározat  meghozatalának előkészületei során  az  Európai
 Unió egyik legfontosabb döntéselőkészítő intézménye, az Európai
 Bizottság   kilátásba   helyezte,   hogy   egy,   az    Izlandi
 Köztársasággal és a Norvég Királysággal megkötendő megállapodás
 erre  a  két államra is kiterjeszti a Kerethatározat  hatályát.
 Ennek  az  alapja Izland és Norvégia, illetve a Tanács  között,
 1999.   május  17-én  kötött  megállapodás  a  Schengen  acquis
 átvételéről, alkalmazásáról és fejlesztéséről (Hivatalos Lap  L
 176,  1999.  júl. 10. 36-52. o.). Később azonban  az  a  döntés
 született,  hogy  ne  a Kerethatározat hatályát  terjesszék  ki
 rájuk,  hanem  azonos  tartalmú nemzetközi szerződést  kössenek
 velük.  Ennek a folyamatnak az egyik főállomása a Tanács  2006.
 június  27-i  határozata az Európai Unió, valamint  az  Izlandi
 Köztársaság  és  a  Norvég Királyság  között  az  Európai  Unió
 tagállamai   valamint  Izland  és  Norvégia   közötti   átadási
 eljárásról  szóló Megállapodás aláírásáról. Ezt a  határozatot,
 az   EUIN-megállapodás  szövegével  együtt  az   Európai   Unió
 Hivatalos Lapja 2006. október 21-i L 292. száma tette közzé  az
 Európai Unió valamennyi hivatalos nyelvén.
 
 VII.
 
 Az   Indokolás   V/2.   pontjában  már   történt   utalás   az
 Alkotmánybíróságnak    a   büntetőjogi   legalitást    illetően
 kialakított gyakorlatában megfogalmazott követelményekre.
 Az  Alkotmánybíróság megítélése szerint a  Törvény  3.  §-ában
 foglalt  EUIN-megállapodás  szövege önmagában  véve  esetenként
 többféle értelmezést tesz lehetővé. Ez különösen vonatkozik  az
 EUIN-megállapodás  3. § (2) bekezdésének  „a  végrehajtó  állam
 joga    szerint   tényállási   elemeiktől   és   minősítésüktől
 függetlenül”  szövegrészére, amely — a  Törvényben  és  csak  a
 Törvényben  —  a központozás (interpunctio) megváltozása  miatt
 tartalmilag is eltér a Kerethatározattól.
 Az  EUIN-megállapodás megfogalmazásakor az Európai Unió azt  a
 megoldást  alkalmazta, hogy amennyire csak lehet,  szó  szerint
 vegye   át   az  EUIN-megállapodásba  a  Kerethatározat   egyes
 rendelkezéseit, így az EUIN-megállapodás 3. cikke  indítvánnyal
 érintett  (4)  bekezdésének a szövege azonos  a  Kerethatározat
 2. cikke (2) bekezdésének a szövegével. Az EUIN-megállapodás 3.
 cikke    indítvánnyal   érintett   (2)   bekezdésében   foglalt
 rendelkezés   szövegével   megegyező   szabályt   tartalmaz   a
 Kerethatározat 2. cikke (4) bekezdésének második fele is.
 Az   Alkotmánybíróság  megjegyzi,   hogy   a   3.   cikk   (2)
 bekezdésében foglalt rendelkezés megfogalmazásakor nem az  volt
 az uniós jogalkotó szándéka, hogy kifejezetten kizárja a kettős
 büntethetőség elvére való hivatkozást. Nem kívánta  megvonni  a
 végrehajtó  államtól  a  jogot,  hogy  a  saját  joga  szerinti
 büntethetőség fennállását megvizsgálja. Erre az indítványban is
 tükröződő értelmezésre azonban a Törvény — és csak a Törvény  —
 tagadhatatlanul  valóban  alapot  adhat,  akkor,   amikor   nem
 alkalmazza azt a kiemelést, amit a Kerethatározat eszközölt.
 Az   Alkotmánybíróság  —  ahogyan  a  köztársasági  elnök   is
 hivatkozott   rá  —  a  11/1992.  (III.  5.)  AB  határozatában
 összefoglalta, hogy a „nullum crimen sine lege és  nulla  poena
 sine  lege alkotmányos alapelvek, amelyeknek számos büntetőjogi
 szabály   adja   meg  jogszerű  tartalmát.  Ilyen   szabály   a
 bűncselekmény  fogalomnak  a Btk.-ban  adott  meghatározása,  a
 büntetés   és  a  büntetési  rendszer  törvényes  fogalmai.   A
 bűncselekmény  fogalom ugyanúgy, mint a  büntetés  fogalma,  az
 egyén    büntetőjogi   felelőssége   és   felelősségre   vonása
 szempontjából  döntő. Az egyén alkotmányos szabadságát,  emberi
 jogait  nem  csak a büntetőjog különös részének tényállásai  és
 büntetési  tételei  érintik,  hanem  alapvetően  a  büntetőjogi
 felelősség,  a  büntetéskiszabás és a büntethetőség  összefüggő
 zárt  szabályrendszere. (…) Összegezve: a  nullum  crimen  sine
 lege  és  a nulla poena sine lege elvei a büntetőjogi legalitás
 alkotmányos elvének részei, (…)” (ABH 1992, 77, 86-87.).
 Erre  tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította,  hogy  a
 Törvény  3. §-a — ebben a részében — nem nyújt kellő  garanciát
 az  Alkotmány 57. § (4) bekezdésében megfogalmazott követelmény
 maradéktalan érvényesüléséhez, ezért alkotmányellenes.
 
 VIII.
 
 Az   Alkotmánybíróság  az  EUIN-megállapodás   3.   cikk   (3)
 bekezdésének  az indítványban kért vizsgálatát is elvégezte  és
 megállapította  az EUIN-megállapodás 3. cikk  (3)  bekezdésében
 hivatkozott, a terrorizmus visszaszorításáról szóló strasbourgi
 egyezmény  (kihirdette:  1997. évi XCIII.  törvény)  1.  és  2.
 cikkében,  továbbá  a  terrorizmus  elleni  küzdelemről   szóló
 2002/475/IB.   sz.   tanácsi   kerethatározat   1-4.   cikkében
 nevesített  bűncselekményfajták vonatkozásában is a hazai  jogi
 rendelkezésekkel való megfeleltethetőséget.
 Megállapította továbbá, hogy a szándékos emberölés (Btk.  166.
 §),   emberrablás  (Btk.  175/A.  §),  túszejtés   (ti.)   mint
 terrorcselekmény, (Btk. 261. §), erőszakos közösülés (Btk. 197.
 §) bűncselekmények alapesetében is a kiszabható büntetési tétel
 alsó határa már eleve meghaladja az egy évet. Ugyanez a helyzet
 a    visszaélés    kábítószerrel    bűncselekmények    bizonyos
 alakzatainál. (Btk. 282/A. §, 282/B. §)
 
 A  súlyos  testi  sértés (Btk. 170. §), a  személyi  szabadság
 megsértése  (Btk. 175. §) esetén alapesetben a büntetési  tétel
 alsó határa nincs megszabva, de a Btk. Általános Része szerinti
 generális  minimumra  figyelemmel  [40.  §  (2)  bekezdése]   a
 szabadságvesztés  szükségképpen legalább két hónap.  Ugyanakkor
 terrorcselekményként minősülésük esetében [a Btk.  261.  §  (9)
 bekezdésére tekintettel] a 261. § szerint büntetendők.
 
 Az  EUIN-megállapodás 3. cikk (3) bekezdése a hatálya alá  eső
 cselekmények  kritériumaként azt írja  elő,  hogy  a  büntetési
 tétel  felső határa haladja meg az egy évet. Ez a súlyos  testi
 sértés  és  a személyi szabadság megsértése esetén is teljesül,
 mivel büntetési tételük felső határa három év. Teljesül továbbá
 a  visszaélés  kábítószerrel bűncselekmény  fent  nem  említett
 alakzatainál  (Btk. 282. § és 282/C. §) is, ahol alapesetben  a
 büntetési tétel felső határa előbbi esetében öt, illetve utóbbi
 esetében két év.
 
 Az  Alkotmánybíróság  megvizsgálta ezek  után  azonban  azt  a
 személyi kört, amelynek tagjai a 3. cikk (3) bekezdése  hatálya
 alá esnek és összevetette azt a Btk. fogalmi rendszerével:
 – a   Btk.  19.  §-a  szerint  „elkövetők  a  tettes  és   a
 társtettes  (tettesek), valamint a felbujtó és a  bűnsegéd
 (részesek)”;
 – a  Btk. 20. §-ának (1) bekezdése szerint „tettes az, aki a
 bűncselekmény  törvényi tényállását megvalósítja”.  A  (2)
 bekezdése  szerint „társtettesek azok,  akik  a  szándékos
 bűncselekmény      törvényi      tényállását,       egymás
 tevékenységéről tudva, közösen valósítják meg.”;
 – a  Btk.  21.  §-a  szerint  „(1)  Felbujtó  az,  aki  mást
 bűncselekmény   elkövetésére   szándékosan   rábír.    (2)
 Bűnsegéd    az,    aki   a   bűncselekmény   elkövetéséhez
 szándékosan  segítséget  nyújt.  (3)  A  részesekre  is  a
 tettesekre    megállapított    büntetési    tételt    kell
 alkalmazni.”;
 – a  Btk.  137.  §-ának (7) bekezdése szerint  „bűnszövetség
 akkor  létesül, ha két vagy több személy bűncselekményeket
 szervezetten   követ  el,  vagy  ebben  megállapodik,   és
 legalább  egy  bűncselekmény elkövetését  megkísérlik,  de
 nem jön létre bűnszervezet.”;
 – a  Btk.  137.  §-ának (8) bekezdése szerint „bűnszervezet:
 három   vagy   több   személyből  álló,   hosszabb   időre
 szervezett, összehangoltan működő csoport, amelynek  célja
 ötévi  vagy  ezt meghaladó szabadságvesztéssel  büntetendő
 szándékos bűncselekmények elkövetése.”
 
 Ugyanakkor  az EUIN-megállapodás 3. cikkének (3) bekezdése  az
 ott  felsorolt, imént ismertetett bűncselekmények  esetében  az
 átadás hatálya alá tartozónak tekinti azt, aki magatartásával e
 bűncselekmények  valamelyikének elkövetéséhez „hozzájárul”,  de
 az  adott cselekmény tényleges elkövetésében nem vesz részt.  E
 „hozzájárulásnak”   szándékosnak   kell   lennie,   és    annak
 ismeretében   kell   történnie,   hogy   az   illető    személy
 részvételével   „hozzájárul”   az   adott   szervezet   bűnözői
 tevékenységeinek megvalósulásához.
 
 Az  Alkotmánybíróság  rámutat arra, hogy az  EUIN-megállapodás
 3.   cikke   (3)   bekezdésének  magyar   szövegében   szereplő
 „hozzájárulás”   nem  szükségképpen  és  nem   minden   esetben
 azonosítható   a  Btk.  idézett  cikkei  szerinti  fogalmakkal,
 különös tekintettel a „segítségnyújtás”-ra.
 
 Szemben   a   3.   cikk  (2)  bekezdésének  vizsgálata   során
 alkalmazott  módszerrel, a 3. cikk (3)  bekezdése  esetében  az
 Alkotmánybíróság  a  Kerethatározattal nem tudta  összevetni  a
 szöveget, mivel abban ilyen tartalmú cikk nincs.
 
 Az  EUIN-megállapodás 3. cikk (3) bekezdése annyira egyértelmű
 parancsot   hordoz  (ti.  „egy  állam  semmilyen  esetben   sem
 tagadhatja  meg”  a fentiek szerint kibocsátott elfogatóparancs
 végrehajtását),   hogy  a  büntetőjogi  legalitás   alkotmányos
 kritériumai alapján nem engedhető meg, hogy ez olyan  elkövetői
 magatartásokra mutasson, amelyek különbözőképpen  értelmezhetők
 és  a  Btk. fogalmi rendszeréhez bizonytalanul illeszkednek.  E
 bizonytalanságot semmiképpen sem tudja ellensúlyozni, hogy a 3.
 cikk (3) bekezdése ugyanakkor az 5. cikk (1) bekezdésének b)-g)
 pontjára valamint a 6., a 7., és a 8. cikkre történő utalásával
 mégis  lehetőséget  nyújt a végrehajtás  megtagadására,  többek
 között  a  vétőképtelen kor, a ne bis in idem  re  szabály,  az
 elévülés, illetve a kegyelem esetén.
 
 Erre  tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította,  hogy  a
 Törvény  3. §-a — ebben a részében is —az Alkotmány 57.  §  (4)
 bekezdésével    ellentétes,    továbbá    nem    teljesíti    a
 normavilágosságnak az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből kibontott
 követelményét, ekként alkotmányellenes.
 
 IX.
 
 Az Alkotmánybíróság figyelmet fordított arra a tényre, hogy  a
 Kerethatározat szóhasználatát szorosan követő EUIN-megállapodás
 előkészítése során a két érintett állam büntetőtörvénykönyvének
 érintett  diszpozícióit  és  büntetési  tételeit  ellenőrizték,
 egyeztették,  és  csak a büntetőtörvénykönyvek módosítása  után
 került  sor  arra, hogy az EUIN-megállapodást az  Európai  Unió
 részéről, illetve Norvégia és Izland részéről aláírják.  Ez  az
 egyeztetési   folyamat  a  jogrendszerek  között   az   átadási
 együttműködést   akadályozó  mérvű   különbözőségek   lehetőség
 szerinti kiküszöbölésére irányult. (A Lisszaboni Szerződésnek a
 69A., 69B. cikkeiben foglalt rendelkezései ugyanakkor maguk  is
 a   büntető  jogi  tényállások  vonatkozásában  a  harmonizáció
 további, szükségesnek tartott elmélyítését irányozzák elő.)
 
 Az     európai     büntetőügyi     és     igazságszolgáltatási
 együttműködésben     kulcselemet     képező     szabály,     az
 együttműködésben  résztvevő másik állam  jogrendszerébe  vetett
 bizalom.  Ez  nem korlátozódik az Európai Unióra (illetve  azon
 belül  a schengeni együttműködésben résztvevő államokra), hanem
 a  schengeni  együttműködésben teljes  jogú  tagként  résztvevő
 minden  állam vonatkozásában irányadó, függetlenül attól,  hogy
 az  illető állam egyszersmind tagja-e az Európai Uniónak,  vagy
 sem.  Ennek  a szabálynak a meghirdetése, a ne bis in  idem  re
 szabály  tartalmának összefüggéseiben elemezve, éppen  Norvégia
 vonatkozásában   került   kimondásra  az   Európai   Közösségek
 Bíróságának  a  Leopold Henri Van Esbroeck  (affaire  C-436/04)
 ügyhöz   kapcsolódó,   2006.  március  9-én   hozott   előzetes
 állásfoglalása 30. §-ában.
 
 Ezután  az  Alkotmánybíróság  az EUIN-megállapodás  3.  §  (4)
 bekezdésében felsorolt 32 bűncselekmény tényállásainak a magyar
 Btk.-val  való  megfeleltethetőségét vizsgálta. Megállapította,
 hogy a hormontartalmú anyagok és más növekedésserkentők tiltott
 kereskedelme bűncselekménynek nincs megfelelője a Btk.-ban.
 
 A  Btk-nak az 1998. évi LXXXVII. törvénnyel történő módosítása
 a  283/B.  §  gyanánt  iktatott be egy  tényállást  „visszaélés
 teljesítményfokozó  szerrel  vagy  módszerrel”  cím  alatt.  Ez
 tulajdonképpen az Európa Tanács keretében, Strasbourgban  1989.
 november  16-án létrejött, a tiltott teljesítményfokozó  szerek
 és    módszerek    használata   elleni   egyezményből    fakadó
 kötelezettségek  végrehajtása  végett  került  be  a   Btk.-ba.
 Jóllehet    ez   az   „anti-doping   convention”   Magyarország
 vonatkozásában  1990 óta hatályos egyezmény  volt,  sokáig  nem
 került kihirdetésre. Az Alkotmánybíróság a 47/2000. (XII.  14.)
 AB   határozatában  megsemmisítette  a  Btk.   283/B.   cikkét,
 hangsúlyozva, hogy „egy jogszabályba foglalás nélküli,  illetve
 egy közzé nem tett nemzetközi egyezmény előírásainak megszegése
 nem  alapozhatja  meg a büntetőjogi felelősséget.”  (ABH  2000,
 377, 380.)
 
 Az  Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy 2000. óta  nem  került
 sor  arra,  hogy az Országgyűlés önálló, részletes  büntetőjogi
 definíciót  alkosson  e tárgyban, közben azonban  a  2003.  évi
 LXXVIII. törvénnyel történő kihirdetéssel a magyar jog  részévé
 tette  a  kérdéses európa tanácsi egyezményt. Ezzel  a  ténnyel
 azonban  a  jogi koordináták is alapvetően megváltoztak,  immár
 nem  áll fenn az a helyzet, amit az Alkotmánybíróság a 47/2000.
 (XII. 14.) AB határozatban kifogásolt.
 
 Erre   a   tényre,   valamint  a  Kerethatározatra,   az   azt
 implementáló   Betv.-re  is  figyelemmel  az   Alkotmánybíróság
 megállapította,  hogy a kettős büntethetőség feltételéről  való
 lemondás  a  „hormontartalmú anyagok és más, növekedésserkentők
 tiltott  kereskedelme” bűncselekmény vonatkozásában  ellentétes
 az  Alkotmány  57.  §  (4) bekezdésével.  Amennyiben  a  Magyar
 Köztársaság  elismeri az EUIN-megállapodás  kötelező  hatályát,
 azt  a kötelezettséget is vállalja, hogy ha annak 3. cikke  (4)
 bekezdésében  felsorolt bűncselekmények közül a „hormontartalmú
 anyagok   és   más,  növekedésserkentők  tiltott  kereskedelme”
 bűncselekmény  elkövetésére hivatkozással norvég  vagy  izlandi
 igazságszolgáltatási szerv elfogatóparancsot  ad  ki,  amelyben
 Magyarországot   jelöli   végrehajtó   államként,   a    magyar
 igazságszolgáltatási  szervnek teljesítenie  kell  a  parancsot
 attól függetlenül, hogy a magyar jog a kérdéses cselekményt nem
 minősíti  annak. Az EUIN-megállapodás nem ad lehetőséget  a  3.
 cikk  (4)  bekezdésében felsorolt bűncselekményekre vonatkozóan
 olyan  fenntartás- vagy nyilatkozattételre,  amely  a  kötelező
 hatályt  egyoldalúan  —  azaz  nem  viszonosságon  alapulóan  —
 kizárja.
 
 A   nullum   crimen  sine  lege  elvet  az  EUIN-megállapodást
 kihirdetni   kívánó   törvényre  vetítve  az   Alkotmánybíróság
 megállapította, hogy abban tulajdonképpen van olyan crimen, ami
 mögött  biztos, hogy jelenleg nincs lex, vagyis a magyar  Btk.-
 ból  hiányzik  a bűncselekményi tényállása: ez a hormontartalmú
 anyagok és más növekedésserkentők tiltott kereskedelme.
 
 Ezen   a   ponton   tehát  igazolódik  a  köztársasági   elnök
 aggodalma,   hogy  a  Törvény  olyan  cselekmény  esetében   is
 felhatalmazza  a magyar hatóságokat a magyar Alkotmány  hatálya
 alá  tartozó  jogalanyok bűnössé nyilvánítására és  büntetéssel
 sújtására  irányuló cselekmények elvégzésére, mely cselekmények
 az   elkövetés   időpontjában  a   magyar   jog   szerint   nem
 bűncselekmények.
 
 Következésképpen az Alkotmánybíróság megállapította,  hogy  az
 EUIN-megállapodás  3.  cikke  (4)  bekezdésének  —  jelenleg  a
 „hormontartalmú  anyagok  és  más  növekedésserkentők   tiltott
 kereskedelme”  szövegrészéből  folyó  nemzetközi  kötelezettség
 mögöttes, Btk.-ban foglalt törvényi tényállás hiányában való  —
 elvállalása  miatt a Törvény 4. §-a abban a részében,  amely  a
 Magyar   Köztársaságnak  az  EUIN-megállapodás  3.   cikk   (4)
 bekezdéséhez     tett     nyilatkozatát     tartalmazza,     is
 alkotmányellenes.
 
 X.
 
 Eljárása  során  az  Alkotmánybíróság  tanulmányozta  azt   az
 értelmezést,  amit az Európai Közösségek Bírósága  adott  2007.
 május  3-án a C-303/05. sz. ügyben, azaz az Advocaten  voor  de
 Wereld  VZW  és a Leden van de Ministerraad között  folyamatban
 volt  eljárásban  a  belga alkotmánybíróság  által  benyújtott,
 előzetes   döntéshozatal   iránti  kérelem   tárgyában   hozott
 ítéletben,  továbbá azt, amit az Európai Közösségek Bírósága  a
 Leopold   Henri   Van   Esbroeck  (affaire   C-436/04)   ügyhöz
 kapcsolódó,     2006.    március    9-én    hozott     előzetes
 állásfoglalásában fejtett ki. Az Alkotmánybíróság  áttekintette
 a   francia   [2002.   szeptember  26-i  n°   368.282   jelzetű
 állásfoglalás (avis)], a német szövetségi (2 BvR  2236/04  ügy,
 2005.  július  18-i ítélet), a cseh (2006. május  3-i,  Pl.  ÚS
 66/04 sz. határozat), a lengyel (P 1/05 ügy, 2005. április 25-i
 határozat), a ciprusi (Ap. 294/2005 sz. ügy, 2005. november 7-i
 határozat),  a szlovén (U-I-14/06. sz. ügy, 2006.  június  22-i
 végzés),  és a belga (2007. október 10-i, 128/2007. sz.  ítélet
 Advocaten  voor  de Wereld VZW ügyben) alkotmánybíróságoknak  a
 Kerethatározat  egyes,  az átadási kötelezettséggel  összefüggő
 kérdései tárgyában hozott határozatait is.
 
 Az  Alkotmánybíróság észlelte továbbá azt is, hogy az  Európai
 Közösségek  Bírósága  2008. január 15-én —  a  Tanácsnak  2007.
 december  20-án hozott, 2008/79/EK, Euratom jelzetű, a  Bíróság
 alapokmányáról  szóló jegyzőkönyv módosításáról  c.  határozata
 alapján,   amelyben  a  Tanács  felkérte  a   Bíróságot,   hogy
 szabadságelvonással  járó  esetekben  alkalmazza  a  sürgősségi
 előzetes   döntéshozatali  eljárást  —   módosította   eljárási
 szabályzatát,  és beiktatott egy 23a. cikket,  mely  szerint  a
 szabadság,  a  biztonság  és  a jog érvényesülésének  térségére
 vonatkozó előzetes döntéshozatalra utalás esetében az  eljárási
 szabályzat   sürgősségi  eljárást  írhat  elő   (Európai   Unió
 Hivatalos  Lapja  2008.  január 29-i  L  24.  sz.,  39-44.  o.,
 hatályba lépés: 2008. március 1.).
 
 Az   Alkotmánybíróság  megállapította,  hogy  ily  módon,   az
 elfogató   parancs  címzettjeként  a  magyar   állam   részéről
 megjelölt Fővárosi Bíróság, amennyiben kétségei merülnek fel az
 elfogatóparancs  mögött  levő európai jogi  norma  értelmezését
 illetően,  rövid úton választ kaphat arra. Ily  módon  garancia
 keletkezett  arra nézve is, hogy megoldódjon az  ún.  megkereső
 állam,  illetve Magyarország, mint adott esetben már végrehajtó
 állam,  illetékes igazságszolgáltatási szervei közötti  esetleg
 kialakuló vita. Ez további biztosítékot jelent arra,  hogy  egy
 megkereső  és  egy  végrehajtó  állam  mindig  ugyanabban,   az
 egységes európai jogi értelemben értelmezze a mögöttes normát.
 
 XI.
 
 1.  Az  Alkotmánybíróság a jelen ügyben a  Törvény  szövegének
 alkotmányosságát  vizsgálta.  Az  a  tény,   hogy   a   Törvény
 alkotmányellenes, nem jelent ugyanakkor értékítéletet az  EUIN-
 megállapodás  tartalmi  elemei felett,  hanem  a  Törvénynek  a
 jelenlegi  alkotmányos  keretek közötti be  nem  fogadhatóságát
 jelenti.
 Az   Alkotmánybíróság  eljárása  alatt  a  Magyar  Köztársaság
 Országgyűlése  elfogadta  a  Magyar  Köztársaság  Alkotmányáról
 szóló  1949.  évi  XX. törvény módosításáról  szóló  2007.  évi
 CLXVII.  törvényt  (a  továbbiakban: Alkmtv.),  amely  hatályba
 lépése  után  az  alábbi  szövegűre  alakítja  az  57.  §   (4)
 bekezdését:
 „Senkit   nem   lehet  bűnösnek  nyilvánítani  és  büntetéssel
 sújtani  olyan  cselekmény miatt, amely az elkövetés  idején  a
 magyar  jog  vagy — a határozatok kölcsönös elismerése  elvének
 érvényesülése  céljából  az Európai  Unió  jogi  aktusai  által
 meghatározott körben, az alapvető jogok lényeges tartalmát  nem
 korlátozva   —   a  szabadságon,  a  biztonságon   és   a   jog
 érvényesülésén  alapuló térség létrehozásában  közreműködő  más
 állam joga szerint nem volt bűncselekmény.”
 Az  alkotmányozó tehát — pro futuro jelleggel  —  szükségesnek
 tartotta az Alkotmány 57. cikke (4) bekezdésének kiegészítését.
 Mivel   a   Lisszaboni  Szerződés  hatályba   lépéséhez,   mint
 feltételhez  kötötte, ésszerűen rövid ratifikálási időtartammal
 számolt: „Ez a törvény az Európai Unióról szóló szerződés és az
 Európai  Közösséget  létrehozó  szerződés  módosításáról  szóló
 lisszaboni   szerződés   hatálybalépésével   egyidejűleg    lép
 hatályba, és az azt követő napon hatályát veszti.”
 Így  hatálybalépése  után a módosítás  az  Alkotmány  szintjén
 megszünteti az előzőekben kimondott alkotmányellenesség  okait,
 illetve  ki  tudja egyenlíteni azokat az egyeztetések  ellenére
 esetleg megmaradt különbségeket, amelyek — figyelemmel az 57. §
 (4) bekezdésének jelenleg hatályos megfogalmazására és az abból
 a  büntetőjogi  legalitást illetően az  Alkotmánybíróság  által
 kibontott  követelményekre — a megkereső és a végrehajtó  állam
 viszonylatában  az átadási együttműködés alkotmányos  akadályát
 képezik.
 Az   alkotmánymódosítás  azonban  még  nem  hatályos,  és   az
 alkotmányozó  a  hatálybaléptetését időben késleltetve,  azt  a
 Lisszaboni  Szerződés hatálybalépéséhez igazította.  Ez  utóbbi
 szerint:  „6.  cikk  (2)  E szerződés 2009.  január  1-jén  lép
 hatályba, feltéve, hogy valamennyi megerősítő okiratot  letétbe
 helyezték,  illetve ennek hiányában az azt  követő  hónap  első
 napján,  hogy  az  utolsó  aláíró  állam  is  letétbe  helyezte
 megerősítő okiratát.”
 
 2.  Az Alkotmánybíróság mindenkor a hatályos Alkotmány alapján
 jár   el,   az   alkotmányellenesség   vizsgálata   során   nem
 alkalmazhatja  a  hatályban nem lévő  alkotmánymódosításnak  az
 alkotmányozó által észlelt alkotmányossági probléma megoldására
 kidolgozott szabályát.
 Az   Alkotmánybíróság  az  Indokolás  VII-VIII-IX.  pontjaiban
 kifejtettekre  tekintettel így megállapította,  hogy  az  EUIN-
 megállapodás  kihirdetéséről  szóló  törvény  alkotmányellenes.
 Ezért  az  Abtv.  36.  § (2) bekezdésére figyelemmel  az  EUIN-
 megállapodás mindaddig nem erősíthető meg, illetve — az  Nsztv.
 7. és 8. §-a szóhasználatával — e nemzetközi szerződés kötelező
 hatályának  elismeréséről szóló okiratot a  köztársasági  elnök
 addig nem állíthatja ki, amíg az Alkmtv. hatályba nem lép, vagy
 amíg  az  Országgyűlés  az alkotmányellenességet  azt  megelőző
 időpontban másként meg nem szünteti.
 E  vagylagosság  azon  alapul, hogy elvben  sem  a  Lisszaboni
 Szerződés hatálybalépésének elhúzódását nem lehet kizárni,  sem
 azt,  hogy  a  jelenleg  a  Lisszaboni  Szerződésben  irányzott
 dátumhoz  képest is korábban áll be a magyar állam érdekeltsége
 —   az   alkotmányellenesség  kiküszöbölésével   —   az   EUIN-
 megállapodásról szóló törvény hatálybaléptetésére.
 
 Az  Alkotmánybíróság a határozatnak a Magyar  Közlönyben  való
 közzétételét az alkotmányellenesség megállapítására tekintettel
 rendelte el.
                        Dr. Bihari MihályDr. Paczolay Péter alkotmánybíró párhuzamos indokolásaaz Alkotmánybíróság elnöke
 
 Dr. Balogh Elemér     Dr. Bragyova András
 alkotmánybíró               alkotmánybíró
 
 Dr. Holló András          Dr. Kiss László
 alkotmánybíró               alkotmánybíró
 
 Dr. Kovács Péter     Dr. Kukorelli István
 előadó alkotmánybíró        alkotmánybíró
 
 Dr. Lenkovics Barnabás    Dr. Lévay Miklós
 alkotmánybíró                alkotmánybíró
 
 Dr. Paczolay Péter     Dr. Trócsányi László
 alkotmánybíró                 alkotmánybíró
 
 Egyetértek  a  határozat  rendelkező részével,  de  nem  értek
 egyet   az   indokolás  V.,  VII.,  VIII.   és   IX.   részében
 foglaltakkal.  Véleményem szerint a Törvény 3.  §-ában  foglalt
 Megállapodás 3. cikk (2) és (3) bekezdése, valamint  a  Törvény
 4.   §-a  —  a  Megállapodás  3.  cikk  (4)  bekezdéséhez  tett
 nyilatkozatot megállapító részében — nem az indokolás  említett
 pontjaiban szereplő, hanem más érvek alapján alkotmányellenes.
 
 1.   Magyarország  és  Izland,  illetve  Norvégia   között   a
 kiadatási ügyek jelenleg az Európa Tanács 1957. december  13-án
 kelt  kiadatási egyezménye és jegyzőkönyvei (1994.  évi  XVIII.
 törvény   a  Párizsban,  1957.  december  13-án  kelt,  európai
 kiadatási     egyezmény    és    kiegészítő    jegyzőkönyveinek
 kihirdetéséről,  a  továbbiakban: kiadatási egyezmény)  szerint
 bonyolódnak.  A  Megállapodás 34. cikk (1) bekezdés  a)  pontja
 szerint   a   Megállapodás  a  kiadatási  egyezmény   megfelelő
 rendelkezéseinek helyébe lép.
 A  kiadatási egyezmény a kérelemre okot adó cselekmény  kettős
 büntethetőségének vizsgálatát írja elő [2. cikk (1)  bekezdés],
 a  3.  cikkben egyoldalú mérlegelési jogot enged a  megkeresett
 fél  számára  a  kiadatási  kérelem  teljesítése  körében,   6.
 cikkében  pedig  lehetővé teszi a saját állampolgár  kiadásának
 megtagadását.
 A   jelen  ügyben  vizsgált  törvénnyel  kihirdetni  tervezett
 Megállapodás  lényege,  hogy a kiadatási  ügyek  gyorsítása  és
 egyszerűsítése  érdekében az Európai Unió  tagállamai,  illetve
 Izland  és Norvégia a Megállapodás melléklete szerinti formában
 kiállított  elfogatóparancs alapján — amennyiben nem  áll  fenn
 megtagadási ok — átadják a területükön a saját hatóságuk  által
 elfogott személyt a kibocsátó külföldi állam hatóságai részére.
 Az  átadásról az átadást végrehajtó állam igazságügyi  hatósága
 dönt,  és  az  átadást  csak meghatározott  körülmények  esetén
 tagadhatja meg.
 A  Megállapodás 3. cikk (2) bekezdése főszabályként  a  kettős
 büntethetőség   feltételéhez  köti  az  átadási   kötelezettség
 beálltát.  Ugyanakkor e rendelkezés csupán  azt  követeli  meg,
 hogy az elfogatóparancs alapjául szolgáló cselekmény (vagyis az
 a   cselekmény,   amelynek  az  elkövetésével   gyanúsítják   a
 végrehajtó  állam területén tartózkodó, átadni kért személyt  a
 külföldi  állam  hatóságai)  a  kibocsátó  állam  joga   és   a
 végrehajtó   állam  joga  szerint  tényállási   elemeiktől   és
 minősítésüktől függetlenül bűncselekménynek minősüljön.
 A   Megállapodás   3.  cikk  (3)  bekezdése   bizonyos   —   a
 terrorizmushoz  kapcsolódó —bűncselekmények  esetén  kizárja  a
 kettős büntethetőség követelmények alkalmazhatóságát.
 A  3.  cikk  (4)  bekezdése meghatározott,  a  Megállapodáshoz
 tartozó   32,   ott   felsorolt  esetben,   bűncselekményfajták
 (bűncselekmény-kategóriák)  tekintetében   lehetővé   teszi   a
 szerződő  felek számára, hogy nyilatkozatot tegyenek,  amelyben
 kizárják    a   kettős   büntethetőségre   vonatkozó   feltétel
 alkalmazását.
 Ha  valamelyik  szerződő fél ilyen nyilatkozatot  tesz,  akkor
 igazságügyi  hatóságai nem tagadhatják meg  az  elfogatóparancs
 végrehajtását  pusztán  abból  az  okból,  hogy   az   érintett
 cselekmény  a  saját,  nemzeti büntető  törvényük  szerint  nem
 minősül  bűncselekménynek. Ha az érintett cselekményt a  kikérő
 allam  a  saját  joga  valamely olyan törvényi  tényállása  alá
 tartozónak    tekinti,   amely   a   32-es   listán    szereplő
 bűncselekményfajta  alá  vonható  a  kikérő  állam   megítélése
 szerint, akkor az átadást teljesíteni kell.
 A  Megállapodást kihirdetni tervező törvény 4. §-a  értelmében
 a  Magyar  Állam nyilatkozatot tett, amelyben kizárja a  kettős
 büntethetőségre   vonatkozó   feltétel   alkalmazását   a    32
 bűncselekményfajta esetében.
 Az  Alkotmánybíróságnak  —  a  köztársasági  elnök  indítványa
 alapján  — abban a kérdésben kellett állást foglalnia,  hogy  a
 kettős   büntethetőségre   vonatkozó  feltétel   alkalmazásának
 korlátozásáról és kizárásáról szóló szabályok ellentétesek-e az
 Alkotmány 57. § (4) bekezdésével.
 
 2.  A  Megállapodást kihirdető törvénnyel  az  Országgyűlés  a
 Megállapodás  —  mint  az  Európai Unió,  valamint  az  Izlandi
 Köztársaság  és a Norvég Királyság között létrejött  nemzetközi
 szerződés  —  hatályának  elismerésére  ad  felhatalmazást,  és
 egyúttal kihirdeti ezt a nemzetközi szerződést a magyar jogban.
 A  Megállapodás mint nemzetközi szerződés felei az Európai Unió
 egyfelől,  illetve az Izlandi Köztársaság és a Norvég Királyság
 másfelől.
 A  Megállapodás  nem tartozik az Alkotmány 2/A.  §-a  szerinti
 alapító   szerződések  közé  és  nem  tekinthető   az   alapító
 szerződéseken alapuló másodlagos jogforrásnak.
 Ugyanakkor  nemzetközi jogi kötelezettségvállalás,  nemzetközi
 szerződés  a  szerződés felei között; az Európai Unióról  szóló
 szerződés és az Európai Közösséget létrehozó szerződés egységes
 szerkezetbe foglalt változata (EKSZ) értelmében a III. pillérbe
 [34. cikk (2) bekezdés d) pont, 38. cikk] tartozik, amelynél  a
 II.  pillérhez  tartozó eljárási szabályokat  (24.  cikk)  kell
 alkalmazni.
 Az  EKSZ  24.  cikk  (1) bekezdése szerint  amennyiben  e  cím
 végrehajtásához   egy  vagy  több  állammal   vagy   nemzetközi
 szervezettel   megállapodást   szükséges   kötni,   a    Tanács
 felhatalmazhatja  az elnökséget arra, hogy –  adott  esetben  a
 Bizottság segítségével – kezdjen tárgyalásokat ebből a  célból.
 Az ilyen megállapodásokat az elnökség ajánlása alapján a Tanács
 köti  meg.  Az  (5) bekezdés kimondja, hogy a megállapodás  nem
 kötelezi  azt  a tagállamot, amelynek képviselője  a  Tanácsban
 kijelenti,  hogy  a  megállapodásnak meg  kell  felelnie  saját
 alkotmányos  eljárási követelményeinek; a  Tanács  többi  tagja
 megegyezhet   abban,   hogy   a   megállapodást   mindazonáltal
 ideiglenesen alkalmazni kell.
 A  jelen  esetben a törvény indokolása szerint a magyar  állam
 képviselője  a  Tanácsban kijelentette, hogy a  Megállapodásnak
 meg kell felelnie saját alkotmányos eljárási követelményeinek –
 vagyis  a  Megállapodás  csakis ezt,  az  alkotmányos  eljárási
 követelmények  teljesülését  követően  kötelezheti   a   magyar
 államot.
 A  saját  alkotmányos eljárási követelmények a  jelen  esetben
 azok  a  követelmények,  amelyek  a  nemzetközi  szerződésekkel
 kapcsolatosak.
 A   nemzetközi  szerződésekkel  kapcsolatos  eljárásról  szóló
 2005.  évi  L.  törvény  (Tv.) 7. § (2)  bekezdése  szerint  „a
 nemzetközi  szerződés  kötelező hatályának  elismerésére  adott
 felhatalmazást a nemzetközi szerződést kihirdető  törvény  vagy
 kormányrendelet   (a   továbbiakban:   kihirdető    jogszabály)
 tartalmazza.”
 A   vizsgált   törvény  szerint:  „1.  §  Az  Országgyűlés   e
 törvénnyel  felhatalmazást  ad az  Európai  Unió,  valamint  az
 Izlandi  Köztársaság és a Norvég Királyság  között  az  Európai
 Unió  tagállamai, valamint Izland és Norvégia  közötti  átadási
 eljárásról  szóló  Megállapodás (a továbbiakban:  Megállapodás)
 kötelező hatályának elismerésére.”
 A  Tv. 8. § (3) bekezdése szerint „Ha a köztársasági elnök  az
 (1) bekezdés szerinti nemzetközi szerződést vagy annak valamely
 rendelkezését alkotmányellenesnek tartja, az okirat kiállítását
 megelőzően  az  Alkotmánybíróságról  szóló  1989.  évi   XXXII.
 törvény   szerint  a  nemzetközi  szerződés  alkotmányosságának
 előzetes vizsgálatát kezdeményezheti.”
 A  köztársasági elnök az említett megfontolások  és  szabályok
 alapján  fordult az Alkotmánybírósághoz. Ezt mind az  EKSZ  24.
 cikk  (5)  bekezdése, mind a Tv. 7. §-a és 8. §  (3)  bekezdése
 lehetővé teszi.
 
 3.    A   nullum   crimen   elv   jelentése   általánosságban,
 történetileg  és  hagyományosan az, hogy csak az  a  cselekmény
 bűncselekmény, amelyet törvény annak nyilvánít. Az elv tehát  –
 most  a  büntetőjog  terminológiáját  használva  –  csupán   az
 úgynevezett  büntetendőségre  vonatkozó  követelményt  fogalmaz
 meg:  azokat a cselekményeket, amelyek büntetendők,  törvénynek
 kell  tartalmaznia.  Az Alkotmány 57. § (4)  bekezdése  azonban
 szövege    szerint    ennél    többet    követel    meg.     Az
 Alkotmánybíróságnak   ezért  az   Alkotmány   e   szabályát   a
 normaszövegből   kiindulva,  és  nem  a   tételes   büntetőjogi
 szabályok,  a  történeti  nullum  crimen  értelmezések  vagy  a
 külföldi  alkotmányok  esetleg hasonló,  de  megszövegezésükben
 mégis  más szabályai alapján kell értelmeznie, hanem  azt  kell
 meghatároznia,  hogy a magyar Alkotmány nullum crimen  szabálya
 mit   jelent   a   magyar  Alkotmány  57.   §   (4)   bekezdése
 alkalmazásában.
 Az  erről való állásfoglalásnál az Alkotmánybíróságot a  jelen
 ügyben is köti korábbi gyakorlata, hacsak nincs kellő ok  attól
 eltérni.
 Az  Alkotmány  57.  §  (4) bekezdése  többet  jelent,  mint  a
 törvényi  jogforrási szint hagyományos előírása,  mert  nemcsak
 azt  követeli meg az Alkotmány, hogy csak az a cselekmény lehet
 büntetendő,  amely  cselekmény  bűncselekmény  a   magyar   jog
 szerint,  hanem azt is, hogy „bűnösnek nyilvánítani”  mindenkit
 csak  az „elkövetés idején” hatályos jog szerint lehet:  vagyis
 az  Alkotmány  előírja, hogy nemcsak a büntetendőség,  hanem  a
 konkrét    személy   büntethetősége   (bűnösnek   nyilvánítása)
 kérdésében  is  az elkövetéskor, és nem máskor hatályos  magyar
 jog  alapján  kell és lehet állást foglalni.  Ez  az  Alkotmány
 szövegén  alapuló  értelmezés tágabb, mint a  történeti  nullum
 crimen  szabály:  a  Btk.  különös részi  törvényi  tényállásai
 mellett  (amelyek  a  büntetendő  cselekményekről  szólnak)  az
 elkövetés   időpontjában  „rögzülnek”  a  büntethetőségnek   az
 általános — akár anyagi jogi, akár eljárásjogi — feltételei is.
 Az  Alkotmánybíróság gyakorlata értelmében az  egyik  ilyen  (a
 büntetőjog   terminológiájában  a  büntetendőségtől   egyébként
 független) feltétel az elévülés kérdése volt, amelyet a nemzeti
 jogok  részben  anyagi  jogi,  részben  eljárási  intézményként
 szabályoznak.  Az  Alkotmánybíróság  11/1992.  (III.   5.)   AB
 határozata  [11/1992. (III. 5.) AB, ABH 1992, 77,  84  és  köv.
 old.],  amely bizonyos, politikai okból nem üldözött büntetendő
 cselekmények  elévülését 1990. május 2-ától újraindító  törvény
 alkotmányellenességét    vizsgálta,    megállapította:    „[a]z
 Alkotmány  úgy  rendelkezik, hogy: »Senkit nem  lehet  bűnösnek
 nyilvánítani  és  büntetéssel sújtani...«.  Itt  tehát  nemcsak
 arról   van   szó,   hogy   az  állam   törvényben   tiltja   a
 bűncselekményeket és törvényben büntetéssel fenyeget, hanem  az
 egyén  ahhoz  való  jogáról van szó,  hogy  csakis  törvényesen
 ítéljék  el (nyilvánítsák bűnössé) és büntetését is törvényesen
 szabják ki (sújtsák büntetéssel). […] A nullum crimen sine lege
 és  a  nulla  poena sine lege alkotmányos alapelvek, amelyeknek
 számos  büntetőjogi  szabály adja meg jogszerű  tartalmát.  […]
 Ilyen  szabály  a  bűncselekmény fogalomnak  a  Btk.-ban  adott
 meghatározása,  a  büntetés és a büntetési  rendszer  törvényes
 fogalmai.  […] Az egyén alkotmányos szabadságát, emberi  jogait
 nem csak a büntetőjog különös részének tényállásai és büntetési
 tételei  érintik, hanem alapvetően a büntetőjogi felelősség,  a
 büntetéskiszabás   és   a   büntethetőség    összefüggő    zárt
 szabályrendszere.  A büntetőjogi felelősség minden  szabályának
 módosulása,   alapvetően  és  közvetlenül  érinti   az   egyéni
 szabadságot és az egyén alkotmányos helyzetét.”
 Az  Alkotmány  57.  § (4) bekezdését mint  az  alapvető  jogok
 között   szereplő  alkotmányos  elvet  nem  lehet  megszorítóan
 értelmezni. Az Alkotmány 57. § (4) bekezdése az Alkotmány 2.  §
 (1)  bekezdése szerinti jogállamiságból eredő követelményt hajt
 végre  a  büntető igazságszolgáltatatás területén. Ez a szabály
 az anyagi büntetőjogon túl irányadó mindazokra a jogszabályokra
 is,    melyek   az   alapvető   jog   jogosultjainak    bűnössé
 nyilvánítására   és  büntetéssel  sújtására  irányulnak,   vagy
 közvetlenül  és  okszerűen lehetővé teszik az érintett  személy
 büntetőjogi   felelősségre  vonását.   Az   Alkotmány   57.   §
 (4)  bekezdése a nullum crimen és a nulla poena sine lege elvet
 kifejezetten a magyar jogra vonatkoztatva mondja ki.  A  magyar
 Alkotmány  alapján büntetőjogi felelősségre vonásnak akkor  van
 helye, ha a felelősségre vonás alapjául szolgáló cselekmény  az
 elkövetés   időpontjában  a  magyar  jog   szerint   büntetendő
 cselekménynek  minősül, és az elkövető  a  magyar  jog  szerint
 büntethető.
 Az  Alkotmány  57.  §  (4)  bekezdése akadályoz  minden  olyan
 magyar  közhatalmi cselekvést, mely a magyar Alkotmány területi
 hatálya alá tartozó személyek büntetőjogi felelősségre vonására
 anélkül  irányul,  hogy a felelősségre vonás alapjául  szolgáló
 cselekmény  a  magyar jog szerint bűncselekmény lenne,  illetve
 megvalósítaná a magyar jog szerint irányadó valamennyi törvényi
 tényállási elemet.
 
 4.  A  Megállapodást  kihirdető  törvény  egyes  szabályai  [a
 törvény  3.  §-a  szerinti 3. cikk (3)  bekezdése,  valamint  a
 törvény  4. §-a a Megállapodás 3. cikk (4) bekezdését illetően]
 a    szerződő   felek   viszonylatában   kizárják   a    kettős
 büntethetőségre vonatkozó feltétel alkalmazását.
 Ezért    vizsgálni   kell,   hogy   mit   jelent   a    kettős
 büntethetőségre vonatkozó feltétel alkalmazásának  kizárása  az
 Alkotmány 57. § (4) bekezdése tükrében.
 A  kettős  büntethetőség követelményének kérdése  akkor  merül
 fel,  ha  van egy cselekmény, amelynek elkövetésével  az  egyik
 állam  hatóságai  olyan személyt gyanúsítanak,  aki  egy  másik
 állam területén tartózkodik.
 A  kettős  büntethetőség követelménye azt  jelenti,  hogy  egy
 állam   végrehajtó   igazságügyi  hatósága  egy   meghatározott
 bűncselekményre  vonatkozóan egy másik állam  kiadási  kérelmét
 csak  akkor  teljesíti, ha a kérdéses cselekmény saját  országa
 joga    szerint   is   bűncselekménynek,   vagyis    büntetendő
 (büntethető) cselekménynek minősül.
 A  kettős büntethetőség elve azt fejezi ki, hogy egyik állam a
 másiknak   csak  azzal  a  feltétellel  bocsátja  rendelkezésre
 közhatalmát egy személy büntetőjogi felelősségre vonásához,  ha
 a  cselekmény  a  saját  joga szerint is büntetendő,  vagyis  –
 legalább   a  fontos  tényállási  elemek,  és  nem  a  törvényi
 tényállások  elnevezései tekintetében – mindkét állam  büntetni
 rendeli   a  szóban  lévő  cselekményt.  A  kiadatási   eljárás
 feltételezi,  hogy a kiadó állam mérlegeli a  cselekmény  és  a
 saját  joga  összevetésével azt, hogy  a  kiadni  kért  személy
 büntetőjogi  felelősségre vonásához  a  kiadást  kérő  államban
 segítséget nyújt-e.
 A   kiadatási   egyezmények  általában   közrendi   záradékkal
 engednek  egyoldalú  mérlegelési jogot a kiadó  állam  számára,
 vagyis  szabad kezet a kiadás megtagadásra. Jóllehet a  kiadást
 diszkrecionális jogkörben megtagadhatóvá tévő közrendi  záradék
 alkalmazása  mellett a kettős büntethetőség elvének alkalmazása
 háttérbe  szorulhat, a kettős büntethetőség elvét hagyományosan
 a  kiadatási egyezmények általában érvényesítik. Ez  azért  van
 így,  mert  vizsgálni kell a kiadáshoz azt, hogy a  cselekmény,
 amivel a kiadni kért személyt vádolják, kiadatási bűncselekmény-
 e,   vagyis   a  kiadatási  egyezményben  felsorolt  büntetendő
 cselekmények  valamelyike alá tartozik-e;  ezt  a  vizsgálódást
 csak  úgy  lehet  végrehajtani, hogy az állam a  cselekményt  a
 saját  nemzeti  büntető törvénykönyve valamely  olyan  törvényi
 tényállása  vonja, amely kiadatási bűncselekménynek minősül  az
 egyezmény  alkalmazásában.  Ezt a  vizsgálódást  mindkét  állam
 végrehajtja, külön-külön a saját joga szerint.
 Habár  joggal vethető fel, hogy önmagában esetleg nem sérti  a
 történeti,   hagyományos   nullum  crimen   szabályt   az   elv
 alkalmazásának mellőzése vagy korlátozása, mert majd  abban  az
 államban,  ahová  kiadják az érintett  személyt,  érvényesül  a
 „törvényes  elítélés”  követelménye  a  kikérő  állam   jogában
 foglaltak  szerint,  az Európai Emberi Jogi Bíróság  gyakorlata
 arra  enged  következtetni,  hogy a  kiadás,  valamely  személy
 puszta   visszaküldése  egy  olyan  államba,  ahol   büntetendő
 cselekménnyel   vádolják,  önmagában   megvalósíthat   alapjog-
 sérelmet. A Soering kontra Egyesült Királyság (1989. július 7.)
 ügyben egyezmény-ellenesnek tartották (a 3. cikk sérelme miatt,
 amely  a  kínzást, embertelen vagy megalázó bánásmódot tiltja),
 hogy  olyan  személyt adjanak ki az Egyesült Államoknak,  akire
 ott  a  vád  tárgyává tett cselekménye (emberölés)  miatt  akár
 halálbüntetés  is  várhat oly módon, hogy  az  illető  államban
 (Virginia)  hosszú  ideig  kell  majd  várakoznia  a   kötelező
 jogorvoslati  rend  miatt a büntetés végrehajtására.  A  Jabari
 kontra Törökország ügyben (2000. július 11.) ugyanezt az  elvet
 követték,  amikor megvédték a menedékkérőket a  visszaküldéstől
 olyan  országba, ahol életük veszélynek van kitéve. Ezeknek  az
 ügyeknek  az  a  tanulsága, hogy a kiadás  (átadás)  közhatalmi
 cselekménye  önmagában  akkor is  alapjog  sértő  lehet,  ha  a
 konkrét  és  közvetlen  jogsértést nem a kiadó  (átadó)  állam,
 hanem a kiadást kérő állam hajtja végre.
 Azt  külön  kell  vizsgálni, hogy a kettős büntethetőség  elve
 alkalmazásának  mellőzése hogyan fér össze az Alkotmány  57.  §
 (4)  bekezdésével,  amely  más, mint  a  szűk  értelemben  vett
 történeti nullum crimen szabály.
 
 5.  Az  Alkotmány  57. § (4) bekezdése, amely  a  köztársasági
 elnök  indítványa  szerint az Alkotmány 2. §  (1)  bekezdésében
 foglalt   jogállamiság   elvének   konkretizálása   a   büntető
 igazságszolgáltatatás területén, és a kiadatási  egyezményekben
 alkalmazott  kettős  büntethetőség  elve  középpontjában  is  a
 cselekmény áll.
 A  kettős büntethetőség vizsgálata azt jelenti, hogy  van  egy
 cselekmény,  magatartás,  ami  miatt  egy  személy  büntetőjogi
 felelősségre  vonásában  a kiadó állam  közreműködik,  de  csak
 akkor,  ha  a  szóban  lévő cselekmény,  magatartás,  vagyis  a
 történeti  tényállás a kiadó állam joga szerint  is  (az  adott
 esetben  a  magyar  jog  szerint)  valamilyen  bűncselekménynek
 minősül. Az Alkotmány 57. § (4) bekezdése tiltja, hogy a magyar
 állam  olyan cselekmény miatt is bűnössé nyilvánításhoz  vezető
 büntető eljárásra adjon a területi joghatósága alatt álló olyan
 személyt,  akinek  cselekménye  nem  büntethető  a  magyar  jog
 szerint.
 Ezért  a  törvény 3. §-a a Megállapodás 3. cikk (3)  bekezdése
 vonatkozásában,  valamint a törvény 4. §-a  a  Megállapodás  3.
 cikk   (4)   bekezdéséhez   tett   nyilatkozat   vonatkozásában
 ellentétes  az  Alkotmány  57.  §  (4)  bekezdésével,  mert   a
 Megállapodás  e szabályai a cselekmény kettős büntethetőségének
 mérlegelését kizárják.
 Az,  hogy  az  Izlandi  Köztársaság vagy  a  Norvég  Királyság
 hatóságai   mint   kiadást   kérők   felismerjék   egy    adott
 cselekményről   a   3.   cikk   (3)   bekezdése   vagy   a   32
 bűncselekményfajta  alá tartozását, csakis úgy  történhet  meg,
 hogy  az alkalmazó külföldi hatóság az általa a lista alá  vont
 nemzeti    büntető   törvénykönyve   büntetendő    cselekményei
 közbejöttével   ítéli   meg   a  cselekményt,   vagyis   a   32
 bűncselekményfajtának     nemzeti    btk-tényállásokat     kell
 megfeleltetnie,  és  csak  ezek közbejöttével  állapítható  meg
 valamely cselekményről az, hogy az tényállásszerű (a cselekmény
 formai, alaki értelemben jogellenes, a nemzeti btk-ba ütköző és
 büntetendő).   Egy-egy  bűncselekményfajtához,  minthogy   ezek
 lényegében  bűncselekmény-kategóriák,  több  btk-tényállás   is
 tartozhat. Ezek a nemzeti btk-tényállások azonban idegen jogok,
 és   nem  minősülnek  „magyar  jognak”  az  Alkotmány   57.   §
 (4) bekezdése alkalmazása szempontjából.
 
 6.  A  Megállapodást kihirdető törvény másik támadott szabálya
 [a  törvény  3. §-a szerinti 3. cikk (2) bekezdése] a  szerződő
 felek   viszonylatában   a  kettős  büntethetőségre   vonatkozó
 feltétel alkalmazását korlátozza.
 Az,  hogy  a  Megállapodás  3. cikk  (2)  bekezdése  a  kettős
 büntethetőség elvét azzal a módosítással tartja fenn, hogy ez a
 követelmény  a  tényállási elemektől függetlenül teljesítettnek
 tekintendő  a  kibocsátó és a végrehajtó  állam  joga  szerinti
 bűncselekményeknél,  ahhoz vezet,  hogy  a  kibocsátó  állam  a
 végrehajtó   állam  jogától  függetlenül,   a   saját   btk-ját
 alkalmazva   hivatkozhat   a  saját  btk-ja   szerint   kiadási
 bűncselekménynek minősülő bűncselekményre.
 Az  Alkotmányban 57. § (4) bekezdése nem engedi meg azt,  hogy
 a  magyar  állam  úgy  adja  más állam  kezére  a  kiadni  kért
 személyt,  hogy  annak cselekményét ne a  magyar  jog  törvényi
 tényállási elemei alapján ítélje meg abból a szempontból,  hogy
 az  büntetendő és büntethető-e. Ezért a Megállapodást kihirdető
 törvény  3.  §-a szerinti 3. cikk (2) bekezdése  ellentétes  az
 Alkotmány  57.  §  (4)  bekezdésével,  mert  a  Megállapodás  e
 szabálya  a  cselekmény  kettős  büntethetősége  mérlegelésének
 korlátozásaként értelmezhető.
 
 7.  Az  Alkotmány 57. § (4) bekezdése érvényesülése alól  csak
 az  Alkotmány  más tételes szabályai [7. § (1)  bekezdése  első
 fordulata  (a  nemzetközi jog általánosan elismert  szabályai),
 2/A.  §-a (az alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához
 és   kötelezettségek  teljesítéséhez  szükséges   mértékig   az
 Alkotmányból  eredő  hatásköröknek a többi tagállammal  közösen
 való  gyakorlása)]  alapján lehet bizonyos  kivételt  tenni.  A
 jelen ügyben az Alkotmány említett szabályai nem alkalmazhatók.
 A  törvény  3. §-ában foglalt Megállapodás 3. cikk (2)  és  (3)
 bekezdései, valamint a törvény 4. §-a — a Megállapodás 3.  cikk
 (4)  bekezdéséhez tett nyilatkozatot megállapító részében — nem
 a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait hajtják végre.
 Ugyanígy   nem   tekinthető  a  Megállapodás  a  Magyarországot
 kötelező uniós jog részének, hiszen a jelen eljárás éppen arról
 szól,  vajon elismerheti-e magára nézve a Magyar Köztársaság  a
 Megállapodás kötelező hatályát.
 
 A  törvénynek  a  köztársasági  elnöki  indítvánnyal  érintett
 szabályait    a    fenti    érvek   alapján    kellett    volna
 alkotmányellenesnek minősíteni.
 
 Budapest, 2008. március 11.
 Dr. Paczolay Péter
 alkotmánybíró
 A párhuzamos indokoláshoz csatlakozom:
 
 Dr. Holló András          Dr. Kukorelli István
 alkotmánybíró                    alkotmánybíró
 
 
 Dr. Trócsányi László
 alkotmánybíró
Dr. Bragyova András alkotmánybíró különvéleménye
 
 Nem  értek  egyet  a többségi határozatnak  sem  a  rendelkező
 részével,  sem  indokolásával, mert az  indítványban  foglaltak
 alapján  nem  tartom  alkotmányellenesnek az EUIN-megállapodást
 kihirdető törvényt (a továbbiakban: EUIN).
 
 1.  Nem értek egyet az indítvány (és a neki helyt adó többségi
 határozat)  alapvető érvével, mely szerint az Alkotmány  57.  §
 (4)  bekezdésében foglalt nullum crimen sine lege elve  alapján
 alkotmányellenes  az  EUIN-megállapodás,  amennyiben  lemond  a
 kiadatás   (átadás)   feltételeként  a   kettős   büntethetőség
 követelményéről. Eszerint alkotmányellenes az elfogató  parancs
 teljesítésére vállalt nemzetközi kötelezettség, ha a magyar jog
 szerint  nem, vagy nem pontosan azonos feltételekkel büntetendő
 cselekményekre  is  kiterjed. Ez utóbbi  az  EUIN  3.  cikkében
 felsorolt   –   az   európai  elfogató  parancsról   szóló   EU
 kerethatározat  3. cikkével azonos – harminckét  bűncselekményt
 érinti.
 A  többségi érvelés és határozat szerint a nullum crimen  sine
 lege  elvéből  következik, hogy a kiadatás – vagy  az  EUIN  és
 főleg   az   európai  elfogatóparancs  rendszerében  bevezetett
 egyszerűsített eljárási formája – csak akkor alkotmányos, ha  a
 kiadandó  elkövető  cselekménye az  átadó  (kiadó)  állam  joga
 szerint  is bűncselekmény. Ez a kiadatási jogban hagyományosan,
 bár messze nem kivétel nélkül, alkalmazott kettős büntethetőség
 követelménye.   A   többségi  álláspont  elfogadásával   minden
 kiadatási  (átadási)  szerződés  vagy  jogszabály,  amely   nem
 tartalmazza a kettős büntetendőség szabályát az Alkotmány 57. §
 (4)  bekezdésébe  ütközik. Ezzel viszont  az  európai  elfogató
 parancs alkotmányossága is kétségessé vált.
 Véleményem  szerint  a nullum crimen elve fogalmilag  nem  áll
 kapcsolatban   a   kettős  inkrimináció  követelményével.   Nem
 véletlen, hogy a nullum crimen elv hosszú történetében fel  sem
 merült,   hogy   bármi   köze  lenne  a  kettős   büntethetőség
 követelményéhez, vagy egyáltalán a kiadatáshoz. Ez  utóbbi  elv
 ugyan   a  19.  századtól  hagyományosan  elfogadott   volt   a
 szerződéses  és  az  egyoldalú, csak saját törvényeken  alapuló
 kiadatási  jogban,  de  nem állt, és  fogalmi  okokból  nem  is
 állhatott,  kapcsolatban a nullum crimen elvével.  Másrészt  ez
 szokásos  –  gyakori, de nem alkotmányosan kötelező –  klauzula
 volt,  amelynek  indoka, hogy az állam ne  kényszerüljön  saját
 értékrendje   szerint   el   nem   ítélendő,   sőt   dicséretes
 cselekményért  valakit  kiadni. A kiadatás  (szerződéssel  vagy
 anélkül)  a kiadatást kérő és teljesítő állam közötti politikai
 bizalom  kérdése, azé, mennyire tekintik a másik jogrendszerét,
 benne     büntető     igazságszolgáltatását     méltónak     az
 együttműködésre.  Ez  gyakran politikai mérlegelésen,  a  másik
 állam  működéséről  kialakított  képen  múlik,  amint  erről  a
 hidegháborús   időszak  kiadatási  politikája  tanúskodik.   Az
 Európai Unió tagjai és velük szorosan együttműködő, a schengeni
 rendszerben részt vevő államok (mint Izland és Norvégia) között
 ez  a  bizalom  jó  okból  teljes, ami  indokolja  a  politikai
 mérlegelés kiiktatásával a kiadatási eljárás átadási  eljárássá
 egyszerűsítését.
 A  kiadatási  (és  az ezzel érdemben azonos  átadási)  eljárás
 ugyanis egészen másról szól, mint amiről a nullum crimen, nulla
 poena sine lege elve. A kiadatási eljárásban nem a kiadni  kért
 személy  bűnösségéről  (és „büntetéssel sújtásáról”)  döntenek,
 hanem  arról,  hogy  más  állam  hatóságainak  átengedhető-e  a
 büntető  hatalom  gyakorlása a kiadó (átadó) állam  joghatósága
 alatt  álló  személlyel  kapcsolatban. Ez  az  átengedés  eleve
 kizárt,  ha  a  végrehajtó  állam saját  joga  szerint  büntető
 joghatósága  fennáll  [EUIN 5. cikk (1)  bekezdés  g)  pont  i.
 alpont].
 
 2.    A    kiadatási   döntés   rendszerint   –   az   európai
 elfogatóparancs rendszeréhez kapcsolódó EUIN szerződés esetében
 ez nem érvényes – nem pusztán bírói jogalkalmazói döntés, hanem
 legfeljebb   a   büntető   eljárásban   hozott   nem   ügydöntő
 szabadságkorlátozó  intézkedésekhez  hasonlítható.  A  kiadatás
 ugyanakkor   —  ahogyan  a  legtöbb  állam  joga  szerint   is,
 véleményem   szerint   is   —  közigazgatási   eljárásként   is
 felfogható, amelyben az állam azt mérlegeli, hogy kiadjon-e egy
 személyt  egy  másik államnak. A kiadatás tehát egy  igazgatási
 döntés,  amelyet a miniszter vagy nálunk még a  legfőbb  ügyész
 hoz  (ld.  A  nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló  1996.  évi
 XXXVIII.  törvényt). A döntés törvényességével  szemben  nyitva
 áll  a  bírói felülvizsgálat lehetősége. A felülvizsgálat során
 azonban   csupán  az  igazgatási  aktus  törvényességét   lehet
 vizsgálni, az elkövető bűnösségét nem. A kiadatás arra  szolgál
 — annak fogalmából következően —, hogy valamely állam, az adott
 pillanatban  területén  tartózkodó, korábban  egy  másik  állam
 területén  valamilyen  bűncselekményt  elkövetett  személyt   a
 kiadatást  kérő államnak átadja, hogy felette az  illető  állam
 bíróságai    büntető   igazságszolgáltatást   gyakorolhassanak,
 feltéve,  hogy ő maga erre nem tart igényt. Vagyis  a  kiadatás
 nem  azonos  a  büntető  hatalom gyakorlásával,  az  elkövetett
 cselekmény büntetőjogi megítélésével, hanem az pusztán egy — ha
 tetszik  — közigazgatási eljárás, amely a kiadatást kérő  állam
 büntető  igazságszolgáltatásának megvalósítását segíti  elő,  s
 mint   ilyen   tulajdonképpen  az  államok  közötti   jogsegély
 minősített   esete:   ahol   nem  valamely   információ   kerül
 kiadásra/átadásra,   hanem  maga  a   bűncselekményt   elkövető
 személy.  A  jogsegély  pedig az államok  közötti  szolidaritás
 egyik  megnyilvánulási formája. A szolidaritás ebben az esetben
 azt  jelenti, hogy az állam úgy kezeli a más állam jogát  sértő
 cselekményt,  mintha  az  saját  jogába  ütközne,  s  így   nem
 vizsgálja  a  saját  joga  szerinti  büntethetőséget  a   közös
 értékrendet   közvetlenül   érintő  bűncselekmények   esetében.
 Megjegyzem,  a  kiadatás éppen jogsegély  volta  miatt  sokszor
 kényes politikai, diplomáciai ügy.
 A   kiadatási-átadási  eljárás  tehát,  ahogyan  azt   fentebb
 kifejtettem,  bár büntetőjogi kérdéseket érint, szigorúan  véve
 nem  büntetőeljárás,  mert  tárgya nem  az  elkövető  (terhelt,
 vádlott)   bűnösségének  megállapítása  és  nem   is   büntetés
 kiszabása,  hanem  kizárólag annak  eldöntése,  fennállnak-e  a
 kiadatás  feltételei, ideértve a kizáró okokat is. A  kiadatási
 eljárás  eleve  csak  akkor lehetséges, ha egy  másik  államban
 folyó    büntetőeljárásban    legalább    bírói    határozattal
 megállapított „gyanú” áll fenn (de lehet jogerős ítélet is).  A
 kiadatási  eljárás  így soha nem végződhet elítéléssel  és  így
 értelemszerűen büntetés kiszabásával sem. A kiadás nem büntetés
 –  éppoly  kevéssé,  mint  az  előzetes  letartóztatás  vagy  a
 vádemelés –, hanem egy másik állam büntető eljárásának segítése
 (vagy  éppen  lehetővé  tétele).  Az  alap  büntető  eljárás  a
 kiadatás-átadás  esetében  mindig  egy  másik   állam   büntető
 eljárása: az érdemi büntetőjogi döntést is ott hozzák meg.
 
 3.  Az  Alkotmány 57. § (4) bekezdése azért sem  alkalmazható,
 mert    csak   a   magyar   anyagi   büntetőjog   alkalmazásnak
 feltételeiről  szól.  (Az  elévülés,  ha  eljárási   szabálynak
 tekintjük, ami vitatott, akkor is a „büntetéssel sújtás”,  azaz
 a   büntethetőség  feltétele.  [Ld.:  11/1992.  (III.  5.)   AB
 határozat,  Zétényi-Takács törvény, ABH 1992,  77,  94.]  Ezért
 nincs  jelentősége az 57. § (4) bekezdésében található  „magyar
 jog  szerint”  bűncselekmény kitételnek, mert a kiadatás  eleve
 nem  a  „magyar  jog szerinti bűncselekménnyel” vádolt  személy
 átadásáról    szól.   Éppen   ellenkezőleg:    a    kiadatásnak
 előfeltétele, hogy a kiadatási bűncselekmény ne  a  magyar  jog
 szerint  legyen bűncselekmény – hanem a kiadást kérő  (az  EUIN
 egyezményben  az  elfogató  parancsot  kibocsátó)  állam   joga
 szerint.  A  nullum crimen sine lege elve a büntető anyagi  jog
 időbeli   alkalmazását  szabályozza,  és  azt,  hogy  csak   az
 bűncselekmény a magyar jog szerint, amit a magyar jog (törvény)
 annak nyilvánít. A kiadatás-átadás előfeltétele, hogy egy másik
 jogrendszer  (itt:  a  norvég vagy az izlandi)  szerint  legyen
 büntetendő a cselekmény, és ezt bírói döntés meg is állapítsa –
 még  ha  csak vádról is van szó. A kiadatási bűncselekmény  nem
 lehet  (vagy csak kivételesen, pl.: ha mindkét állam  területén
 egyszerre  vagy folytatólag követték el) a magyar jog  szerinti
 bűncselekmény,  mert akkor nem lehetne helye  kiadatásnak  vagy
 átadásnak   –   helyette   magyar  büntető   eljárást   kellene
 lefolytatni.  Ez eleve kizárja az Alkotmány 57.  (4)  bekezdése
 alkalmazását a kiadatásra.
 Nem  következik  a  nullum crimen sine lege elvéből  a  kettős
 inkrimináció  szabálya továbbá azért sem, mert  a  két  szabály
 nagyon   különböző  bűncselekmény-fogalmat  használ.  A  nullum
 crimen  elvének  alkalmazásához  konkrét  cselekvés  (történeti
 tényállás) és a rá az elkövetés és az elbírálás idején érvényes
 (alkalmazandó)  büntetőjogi norma szükséges.  A  nullum  crimen
 sine lege elve mindig in concreto – meghatározott cselekvés  és
 az  alkalmazandó  büntető törvények viszonyában  –  értendő.  A
 nullum  crimen  egyedi cselekedetek (ideértve a mulasztást  is)
 büntethetősége  minden egyes feltételének vizsgálatát  követeli
 meg,  egy  jogrendszer  normái alapján. A kettős  büntetendőség
 viszont  nem egy történeti tényállás és az alkalmazandó büntető
 törvény viszonyáról szól, hanem a büntető törvények (elsősorban
 bűncselekményi tényállások) összevetéséről a kiadatást kérő  és
 az  átadó  állam  jogában.  A kettős büntetendőség  szabályának
 alkalmazása  tehát egy cselekvés-típus büntetendőségét  tekinti
 mércének.  A kettős inkrimináció a bűncselekmények tényállásait
 in  abstracto  veti  össze,  tehát a kettős  büntethetőség  egy
 cselekményfajtára     alkalmazható     büntető     jogszabályok
 összehasonlítását követeli meg. Ez az összehasonlítás  nem  egy
 elkövetett  (megtörtént) cselekményt – történeti  tényállást  –
 vet  össze egy büntetőjogi normával, hanem büntetőjogi normákat
 egymással:  azt  kérdezi,  hogy X  cselekményfajta  –  pl.  kis
 mennyiségű kábítószer birtoklása – bűncselekménynek számít-e  A
 és B állam büntető törvénye szerint. Ha igen, teljesül a kettős
 bűntetetendőség  feltétele,  ha nem  –  nem.  A  nullum  crimen
 szabálya  tehát  konkrét cselekményről  szól  és  az  összes  a
 büntetőjogi   felelősségre  vonást  befolyásoló,   alkalmazandó
 büntető  törvényről, míg a kettős inkrimináció  elve  absztrakt
 cselekmény-típusok    (bűncselekmény    fogalmak,     absztrakt
 tényállások) összevetését kívánja meg.
 
 4.  Megjegyzendő továbbá, hogy a nullum crimen elve eleve  nem
 sérül,  ha  a  kiadatást kérő állam jogában érvényes  a  nullum
 crimen elve – hiszen ez kizárja, hogy a kiadott elkövetőt olyan
 bűncselekményért „nyilvánítsák bűnössé és sújtsák büntetéssel”,
 amely  az  elkövetés helyén és idejében nem volt bűncselekmény.
 (Az  izlandi  alkotmány 69. cikke, és a  norvég  alkotmány  96.
 cikke,  valamint az emberi jogok európai egyezménye  —  melynek
 mindkét  állam részese az EU összes tagállamával  együtt  —  7.
 cikkében  szintén  kötelezővé teszi  a  nullum  crimen  elvének
 alkalmazását).  Mivel  a  kiadatás (az EUIN  szerződés  szerint
 átadás)   per   definitionem  nem   a   magyar   jog   szerinti
 bűncselekmény  elkövetőjének átadása, a magyar  jog  szerint  a
 kiadandó ellen büntető eljárás nem indítható (még akkor sem, ha
 a  kiadást  kérő  és az átadó állam jogában pontosan  azonos  a
 cselekményre  alkalmazandó törvényi tényállás). Ha  magyar  jog
 szerint  fennállnak  a  büntethetőség  feltételei,  akkor   nem
 kiadatásnak  (átadásnak),  hanem magyar  büntetőeljárásnak  van
 helye.
 Mindezek  alapján  a  jelen esetben az  Alkotmány  57.  §  (4)
 bekezdése nem is alkalmazható, mert
 (1)  a magyar jog szerint (Btk. 3. § – 4. §) nem a magyar  jog
 alapján elbírálandó bűncselekményről van szó, tehát
 (2)   egyáltalán   nincs  szó  „bűnössé   nyilvánításról”   és
 „büntetéssel sújtásról”.
 Az  indítvány  egyedül  az Alkotmány  57.  §  (4)  bekezdésére
 hivatkozással  kéri  az  EUIN szerződés alkotmányellenességének
 megállapítását.  Erre,  mint ahogyan  azt  kifejtettem  volt  a
 fentiekben semmi alap nincs, de nem vonom kétségbe, hogy vannak
 alkotmányos   szabályok,  amelyek  a  kiadatás  szabályozásának
 alkotmányos mércéjeként szolgálhatnak, ám a nullum crimen  sine
 lege   elve   nem.   A   kiadatás  a  kiadott/átadott   személy
 eltávolítását, kiutasítását jelenti a kiadó állam  területéről,
 ezért  a kiadatás jogintézményének alkotmányosságát is ebből  a
 szempontból  lehet  értékelni.  Először  is  vizsgálandó,  hogy
 egyáltalán  megengedhető-e a kiutasítás [lsd. Alkotmány  69.  §
 (1)  bekezdés]. Itt két kérdés jöhet szóba: a menedékjog  és  a
 saját  állampolgár kiadatásának tilalma (ez a  probléma  merült
 fel   Németországban,  illetve  Lengyelországban   az   európai
 elfogató parancs kapcsán, ld. a Bundesverfassungsgericht  2005.
 július  15-én született 2 BvR 2236/04 számú döntését, a Lengyel
 Alkotmánybíróság 2005. április 27-én született  határozatát  az
 1997-es  büntetőeljárás-jogi törvény 607t. §  (1)  bekezdésével
 kapcsolatban).  De  ezen túlmenően alkotmányos  mérce  lehet  a
 törvényes  bíróhoz való jog, a halálbüntetéssel fenyegetettség,
 az egyenlőség és sok minden más is.
 Az   általam  előbbiekben  említett  kifejezett  korlátok:   a
 menedékjog,  a  saját  állampolgár  kiadásának  tilalma  és   a
 külföldiek   kiutasítását  korlátozó  alkotmányos  szabály   az
 indítványban  nem szerepelnek, így az Alkotmánybíróság  nem  is
 foglalhatott állást róluk.
 
 5.  Végezetül megemlítem, hogy a belga Arbitragehof  által  az
 előtte  folyó  C-303/05 számú, Advocaten  voor  de  Wereld  VZW
 kontra Leden van de Ministerraad ügyben előterjesztett előzetes
 döntéshozatal  iránti  kérelme  okán  az  Európai  Bíróság  már
 vizsgálta  —  többek között — a kettős inkrimináció  vizsgálata
 kiiktatásának  kérdését,  és arra az álláspontra  helyezkedett,
 hogy   az   nem   sérti   a   bűncselekmények   és   büntetések
 törvényességének elvét (nullum crimen, nulla poena  sine  lege)
 (44-61 pontok).
 
 Budapest, 2008. március 11.
 Dr. Bragyova András
 alkotmánybíró
 
 Dr. Lévay Miklós alkotmánybíró különvéleménye
 
 Nem   értek   egyet   a   határozat  rendelkező   részének   a
 Megállapodás  3.  cikkének  (2)  bekezdését  alkotmányellenessé
 nyilvánító    megállapításával   és   az    ahhoz    kapcsolódó
 indokolással.  Álláspontom szerint a Törvény 3. §-ában  foglalt
 Megállapodás  3.  cikkének (2) bekezdése nem  alkotmányellenes,
 nem  sérti  a büntetőjogi legalitásnak az Alkotmány 57.  §  (4)
 bekezdésében megfogalmazott alkotmányos elveit.
 
 1.1.   A  Megállapodás  3.  cikke  (2)  bekezdésének  tartalma
 egyértelmű.    Ennek    lényege:   a   Megállapodás    szerinti
 elfogatóparancs kibocsátásán alapuló átadás feltétele a  kettős
 büntetendőség.  Ez  a feltétel nem vonatkozik  a  3.  cikk  (3)
 bekezdésére,  továbbá  nyilatkozat  tétel  alapján  a  feltétel
 alkalmazása  mellőzhető  a  3. cikk (4)  bekezdésében  szereplő
 bűncselekmények esetében. Kétségtelen, hogy a Megállapodás 3. §
 (2)  bekezdése formailag eltér a Kerethatározat 2. cikkének (4)
 bekezdése   második  felének  szövegétől,  tartalmi   különbség
 azonban   nincs   a   hivatkozott   rendelkezések   között.   A
 Megállapodás  3.  §  (2)  bekezdésnek  szövegéből  egyértelműen
 megállapítható:  az  átadási kötelezettség feltétele,  hogy  az
 elfogatóparancs alapjául szolgáló cselekmény a kibocsátó  állam
 joga  és  végrehajtó  állam  joga szerint  is  bűncselekménynek
 minősüljön. A rendelkezés tehát nem alkotmányellenes.
 
 1.2.   Nem   alkotmányellenes  a  3.  cikk  (2)  bekezdése   a
 „végrehajtó   állam  joga  szerint  tényállási  elemeiktől   és
 minősítésüktől   függetlenül”   szövegrész   miatt    sem.    A
 Megállapodás  előkészítésének  folyamata,  Izland  és  Norvégia
 Európai  Unióval  fennálló kapcsolata a Schengeni  Megállapodás
 keretében   a  rendőrségi  és  a  büntető  ügyekben  folytatott
 igazságügyi együttműködés területén, a két ország részvétele  a
 nemzetközi  kooperációt  szolgáló  egyezményekben,  valamint  a
 Megállapodás   bizonyos   rendelkezései   megfelelő   garanciát
 jelentenek az Alkotmány 57. § (4) bekezdésében szereplő  nullum
 crimen   sine   lege  és  a  nulla  poena   sine   lege   elvek
 érvényesülésére.
 
 1.2.1.  Amint azt a többségi határozat megállapítja „az  EUIN-
 megállapodás   előkészítése   során   a   két   állam   büntető
 törvénykönyvének  érintett diszpozícióit és büntetési  tételeit
 ellenőrizték,  egyeztették, és csak  a  büntető  törvénykönyvek
 módosítása után került sor arra, hogy az EUIN-megállapodást  az
 Európai  Unió  részéről, illetve Norvégia  és  Izland  részéről
 aláírják. Ez az egyeztetési folyamat a jogrendszerek között  az
 átadási    együttműködést   akadályozó   mérvű   különbözőségek
 lehetőség szerinti kiküszöbölésére irányult.”
 
 1.2.2.  Az  Európai  Unión  belüli, a  Schengeni  Megállapodás
 Végrehajtásáról  szóló  Egyezménynek  (a  továbbiakban:   SMVE)
 Izland  és  Norvégia 2001. március 25-től részese.  Az  Európai
 Közösségek  Bírósága  a  többségi határozatban  is  hivatkozott
 Leopold   Henri  Van  Esbroeck  (C-436/04.  sz.   ügy)   üggyel
 összefüggő,  2006.  március 9-én hozott ítéletének  30.  §-ában
 megállapította: „Az SMVE 54. cikkében írt ne bis in  idem  elve
 szükségképpen  feltételezi  a  részes  államok  egymás  büntető
 igazságszolgáltatási rendszerébe vetett bizalmának meglétét…” A
 kettős   büntetendőség  és  a  ne  bis  in  idem  elve  egymást
 kiegészítő  jogintézmények. Éppen a  ne  bis  in  idem  tilalma
 akadályozhatja   meg  az  elkövetőnek  a  kettős   inkrimináció
 követelményéből     fakadó     tagállamonkénti      külön-külön
 megbüntetését,  azaz  garanciája a tisztességes  eljárásnak.  A
 Megállapodás preambuluma rögzíti is azt, hogy: „(…) »a Szerződő
 Felek«   ,(…)  KIFEJEZVE  a  kölcsönös  bizalmat  jogrendszerük
 felépítése és működése iránt, valamint aziránt, hogy valamennyi
 Szerződő  Fél  képes  tisztességes bírói eljárás  biztosítására
 (...).”  Magyarország 2007. december 21-től részese a Schengeni
 Megállapodásnak.
 
 1.2.3.    Norvégia   és   Izland   részese   a    Megállapodás
 anyaegyezményének  tekinthető Európai  Kiadatási  Egyezménynek,
 illetve   a   Terrorizmus  visszaszorításáról   szóló   Európai
 Egyezménynek.
 A  Megállapodás 1. cikk (3) bekezdése szerint „E  Megállapodás
 nem  módosíthatja az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglalt
 alapvető  jogok  és  alapvető jogelvek tiszteletben  tartásának
 kötelességét,  vagy  valamely  tagállam  igazságügyi   hatósága
 általi végrehajtás esetén az Európai Unióról szóló szerződés 6.
 cikkében említett elveket.”
 
 1.2.4.  A  Megállapodás  3.  cikk  (2)  bekezdésében  szereplő
 kettős  büntetendőség feltételének érvényesülését különösen  az
 alábbi rendelkezések biztosítják:
 –  5.  cikk: (1) Az államok a végrehajtó igazságügyi hatóságot
 az  elfogatóparancs  végrehajtása  megtagadására  kötelezhetik,
 vagy  annak  lehetőségét biztosíthatják a következő  esetekben:
 „a) ha a 3. cikk (2) bekezdésében említett esetek egyikében  az
 elfogatóparancs alapjául szolgáló cselekmény a végrehajtó állam
 joga szerint nem bűncselekmény; (…)”
 –  A  Megállapodást  kihirdető  törvény  4.  §-ában  a  Magyar
 Köztársaságnak a Megállapodás 5. cikkéhez tett nyilatkozata: „A
 Magyar   Köztársaság   kijelenti,  hogy  államának   végrehajtó
 igazságügyi    hatósága   az   elfogatóparancs    végrehajtását
 kötelezően megtagadja az 5. cikk (1) bekezdés a), b),  c),  d),
 e), és f) pontjában meghatározott esetekben.”
 –  36. cikk: „Izland vagy Norvégia és az Európai Unió valamely
 tagállama    között   e   Megállapodás   alkalmazásával    vagy
 értelmezésével   kapcsolatosan   felmerülő   bármely   jogvitát
 illetően   a   jogvitában  részt  vevő  fél  az  Európai   Unió
 tagállamai,    valamint   Izland   és   Norvégia   kormányainak
 képviselőinek  üléséhez fordulhat a jogvita hat hónapon  belüli
 rendezésének céljából.”
 –  37. cikk: „A Szerződő Felek e Megállapodás rendelkezéseinek
 a  lehető  legegységesebb alkalmazása és értelmezése  érdekében
 folyamatosan   figyelik  az  Európai  Közösségek   Bíróságának,
 valamint  Izland  és  Norvégia  illetékes  bíróságainak  az   e
 rendelkezésekkel  és a hasonló átadási eszközökkel  kapcsolatos
 ítélkezési  gyakorlata alakulását. E célból egy olyan  eljárást
 hoznak  létre,  amely biztosítja az ilyen ítélkezési  gyakorlat
 rendszeres kölcsönös továbbítását.”
 
 1.2.5.  A  Megállapodást kihirdető törvény 4. §-ában a  Magyar
 Köztársaságnak a Megállapodás 9. cikkéhez tett nyilatkozata: „A
 Magyar   Köztársaságban   az  elfogatóparancs   végrehajtásáról
 kizárólagos hatáskörrel a Fővárosi Bíróság dönt.”
 A hatáskörrel rendelkező nemzeti bíró a kettős büntetendőség
 követelményét minden esetben önállóan vizsgálja,  az  átadásról
 végleges  döntést hoz, és biztosított számára,  hogy  a  kettős
 büntetendőség  hiánya esetében az elfogatóparancs végrehajtását
 megtagadja.
 
 1.3.  A  kifejtettek kellő garanciát jelentenek a Megállapodás
 3.   cikk  (2)  bekezdése  esetében  az  Alkotmány  57.  §  (4)
 bekezdésében megfogalmazott követelmények érvényesülésére.
 
 2. Az Alkotmány 57. § (4) bekezdéséből nem következik, hogy  a
 büntetőjogi  legalitás  követelménye csak  akkor  érvényesül  a
 kettős  büntetendőség  feltételéhez kötött  nemzetközi  bűnügyi
 együttműködési  megállapodások – így  az  EUIN  Megállapodás  –
 esetén,  ha  az elfogatóparancs alapjául szolgáló cselekmény  a
 kibocsátó állam joga és a végrehajtó állam joga szerint  azonos
 törvényi  tényállási  elemekkel  minősül  bűncselekménynek.   A
 perdöntő az, hogy a végrehajtó állam büntető törvényében legyen
 olyan  törvényi  tényállás, amely alá az elkövetési  magatartás
 vonható.
 A  többségi határozat hangsúlyozza, hogy az indítvány „maga is
 felhívta a figyelmet az Alkotmány 57. § (4) bekezdésének a 2. §
 (1)  bekezdésével,  a  2/A.  § (1) bekezdésével,  a  6.  §  (4)
 bekezdésével  és  a  7.  §  (1)  bekezdésével  összekapcsolható
 értelmezésének  fontosságára.”  Álláspontom  szerint  ez  azért
 lényeges, mert az Alkotmány 57. § (4) bekezdésének a 6.  §  (4)
 bekezdésére  és  a  7. § (1) bekezdésére tekintettel  elvégzett
 értelmezése alkalmat teremthetett volna annak kimondására, hogy
 a  nemzetközi  bűnügyi együttműködésben a kettős  büntetendőség
 követelményéhez  nem szükséges a jogi minősítés  azonossága,  a
 tényállás    azonosság   szigorú   értelmezése.   Elegendő    a
 tettazonosság,  a kettős büntetendőségnek a nemzetközi  bűnügyi
 együttműködésben érvényesülő követelménye — lényegéből fakadóan
 —  nem  feltétlenül kívánja meg a történeti tények azonos  jogi
 minősítését vagy a védett jogtárgy azonosságát.
 
 3.  A  többségi  határozat rendelkező  részével  és  az  ahhoz
 kapcsolódó   indokolás  részekkel  egyebekben   egyetértek   [a
 Megállapodás  3. cikke (3) bekezdése, a Törvény  4.  §-a  és  a
 Megállapodás  3.  cikke  (4)  bekezdéséhez  tett  nyilatkozatot
 megállapító rész].
 
 Budapest, 2008. március 11.
 Dr. Lévay Miklós
 alkotmánybíró
.
 |