A döntés szövege:
Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő
v é g z é s t:
1. Az Alkotmánybíróság a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény 217/B. §-a alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja.
2. Az Alkotmánybíróság a Gyulai Törvényszék 9.Pkf.25.170/2013/2. számú végzése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja.
I n d o k o l á s
[1] 1. Az indítványozó – önálló bírósági végrehajtó – jogi képviselője útján, az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (továbbiakban: Abtv.) 26. § (1) bekezdése alapján, alkotmányjogi panaszt terjesztett elő a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (továbbiakban: Vht.) 217/B. §-a és a Gyulai Törvényszék (továbbiakban: Törvényszék) 9.Pkf.25.170/2013/2. számú végzése alaptörvény-ellenességének megállapítása és megsemmisítése tárgyában. Az indítványozó álláspontja szerint a Vht. hivatkozott rendelkezésének alaptörvény-ellenessége miatt, a megjelölt törvényszéki végzés indítványozót érintő szankciója sérti az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdését, valamint a XXVIII. cikk (1) és (7) bekezdését.
[2] 2. Az adós fellebbezése folytán a Törvényszék 9.Pkf.25.170/2013/2. számú jogerős végzésével az elsőfokú bíróság döntését megváltoztatta és az adós tulajdonát képező gépkocsi lefoglalására irányuló végrehajtói (indítványozói) intézkedést megsemmisítette, egyben kötelezte az indítványozót a Vht. 217/B. § szerint munkadíja 20%-ának, 1600 Ft-nak a végrehajtói letéti számlára történő befizetésére. A Törvényszék végzésének indokolásában kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság helyesen hívta fel a Vht. 90. §-át a végrehajtás alól mentes vagyontárgyak körének meghatározására, azonban a törvényszéki álláspont szerint a jogvita eldöntése során a Vht. 90. § (1) bekezdésének b) pontja is jelentőséggel bír, mely szerint mentes a végrehajtás alól a rendszeres tanulmányok folytatásához nélkülözhetetlen eszköz, így különösen a tankönyv, tanszer, hangszer. Mivel az adós igazolta, hogy a szóban forgó gépkocsi vásárláshoz a támogatást arra figyelemmel kapta, hogy súlyosan mozgáskorlátozott gyermekét tanulmányai folytatása céljából rendszeresen szállítsa, ezért a gépkocsi a tanulmányok folytatása szempontjából nélkülözhetetlen. Megállapította továbbá a jogerős végzés, hogy a szülők az Alaptörvény XVI. cikk (3) bekezdéséből fakadó, a kiskorú gyermekükről történő gondoskodási kötelezettségüknek – amely a taníttatást is magába foglalja –, kötelesek eleget tenni. A Vht. a „különösen” szó használatával pedig egyértelművé teszi a tankönyv, tanszer, hangszer, felsorolás példálódzó jellegét, így az egyéb eszköz mentességét nem zárja ki. Mindezek együttes értelmezéséből a Törvényszék azt a következtetést vonta le, hogy azt a gépkocsit, amely arra szolgál, hogy azzal a mozgáskorlátozott, nehezített terhelhetőségű, tömegközlekedési eszköz igénybe vételére képtelen kiskorú gyermeket tanulmányainak folytatása céljából szállítsák, a rendszeres tanulmányok folytatásához nélkülözhetetlen eszköznek kell tekinteni, ekként mentes a végrehajtás alól.
[3] 2.1. Az indítványozó álláspontja szerint a Vht. 217/B. §-a sérti az Alaptörvény XV. cikke (2) bekezdését, mivel a végrehajtási feladatot ellátó szervek közül csak az önálló bírósági végrehajtókat sújtja ilyen szankció, sem a törvényszéki végrehajtót, sem a Nemzeti Adó- és Vámhivatal, sem más közigazgatási hatóság végrehajtó szerveit ilyen joghátrány nem érheti, annak ellenére, hogy a törvényszéki végrehajtó eljárhat az önálló bírósági végrehajtó ügyeiben, továbbá az önálló bírósági végrehajtó eljárhat közigazgatási és adó-végrehajtási ügyben. Az indítványozó szerint korábban nem voltak ilyen különbségek, a Vht. 217/B. §-ának hatályba lépésével azonban az egyensúly megbomlott, mert az önálló bírósági végrehajtóval szemben a jogalkotó egy objektív alapú fegyelmi felelősségi alakzatot konstruált. Indítványozói vélemény szerint a legsúlyosabb a megkülönböztetés az úgynevezett csatolt ügyek esetén, amikor ugyanazt a vagyontárgyat értékesíti az önálló bírósági végrehajtó több ügyben és az ügyeket a vonatkozó jogszabályi rendelkezés [1/2002. (I. 17.) IM rendelet 24. § (1) bekezdése] alapján csatolnia kell. Ekkor a csatolt ügyek között bírósági végrehajtási és közigazgatási végrehajtási ügyek vegyesen is szerepelhetnek, mivel azonban a végrehajtási cselekmény hatálya valamennyi csatolt ügyre kiterjed, ezért a végrehajtási kifogás mindegyik ügyet érinti, köztük a közigazgatási végrehajtási ügyet is. Így a közigazgatási végrehajtási ügyben már nem a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (továbbiakban: Ket.), vagy az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (továbbiakban: Art.) rendelkezései figyelembe vételével történik meg a végrehajtási kifogás elbírálása, hanem a bíróság dönt a Vht. szabályai szerint, és adott esetben a Vht. 217/B. § alapján szankció is kiszabható rá, holott a közigazgatási végrehajtási ügyben a Ket. és az Art. előírásai erre nem adnak lehetőséget. Az indítványozó szerint mindez azt eredményezi, hogy az egyes végrehajtást foganatosító szerveknél ugyanazért a jogsértésért nem ugyanazok a szankciók járnak.
[4] 2.2. Az indítványozó álláspontja szerint sérti az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdését a Vht. támadott 217/B. §-a, mert a joghátrány célt téveszt a másodfokú eljárásban, ugyanis végrehajtási kifogás esetén a végrehajtást foganatosító bíróság átveszi a végrehajtás foganatosítását a végrehajtótól, és amennyiben a végrehajtási kifogást elutasítja, a végrehajtó intézkedését hatályában fenntartja, a végrehajtó intézkedése onnantól kezdve a foganatosító bíróság intézkedésének tekinthető. Amennyiben a foganatosító bíróság végzését megfellebbezik, és a másodfokon eljáró bíróság a végrehajtási kifogásnak helyt adva – a végrehajtóval szemben egyidejűleg joghátrányt alkalmazva – megváltoztatja az elsőfokú döntést, akkor valójában nem azt a szervet szankcionálja, amely a jogsértést magasabb szinten elkövette. Különösen igaz ez az állítás azon esetekben – véli az indítványozó – amikor a végrehajtási kifogás elbírálása során a bíróságnak bizonyítási eljárást kell lefolytatnia valamilyen tény megállapítása végett, ugyanis a Vht. a végrehajtót nem hatalmazza fel bizonyítási eljárás lefolytatására.
[5] A tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét eredményezi továbbá az indítványozó szerint az, hogy a végrehajtási kifogás elbírálása során fegyelmi jellegű büntetés kerül kiszabásra, de a felróhatóság vizsgálata és a fegyelmi eljárás garanciái nélkül, ráadásul az úgynevezett csatolt ügyekben a szankció többszörösen – akár minden ügyben külön-külön is – kiszabható. Az indítvánnyal támadott Vht. 217/B. § alapján a panaszosi vélemény szerint arra sincs szükség, hogy a végrehajtó intézkedése okán tényleges érdeksérelem következzen be, a szankció annak hiányában is alkalmazható. Az indítványozói álláspont szerint tehát, mindenképpen alaptalan a végrehajtó bírságolása másodfokon abban az esetben, ha az elsőfokon eljáró bíróság kifogást elutasító végzését a másodfokon eljáró bíróság megváltoztatja és a végrehajtási kifogásnak helyt ad. Az indítványozó szerint a Vht. XII. fejezetének 265–299. §-ai részletezik az önálló bírósági végrehajtóval szembeni fegyelmi eljárás rendjét, így a fegyelmi eljárást ennek keretei között kell lefolytatni, nincs ésszerű indoka annak, hogy a jogalkotó a fegyelmi eljárást belekeverje a végrehajtó intézkedése elleni jogorvoslati eljárásba, amely nem teszi lehetővé a vétkesség vizsgálatát. Aggályosnak véli az indítványozó a bírói gyakorlat egységességének hiányát, amely azonban részben a Vht. támadott 217/B. §-a túlzottan általános megfogalmazásainak is köszönhető. Nem egyértelmű ugyanis, hogy mi tekinthető lényeges jogszabálysértésnek, úgyszintén a szankció alkalmazása szempontjából szóba jöhető jogszabályok sem definiáltak. A panaszos indítványához számos, anonimizált, a korábbi évekből származó, végrehajtási kifogás tárgyában hozott bírósági végzés másolatot csatolt, az álláspontja szerint ellentmondásos bírói gyakorlat bemutatására.
[6] 2.3. Végül az indítványozó állította, hogy a Vht. 217/B. §-a sérti az Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdésében biztosított jogorvoslathoz való jogot. A panaszos véleménye szerint ugyanis, ha az önálló bírósági végrehajtó intézkedésével szemben benyújtott végrehajtási kifogást első fokon elutasítják, de másodfokon helyt adnak neki, a másodfokon kiszabott szankcióval szemben fellebbezési lehetőség nincs, annak ellenére sem, hogy a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (továbbiakban: Pp.) 233/A. §-a alapján pénzbírságot kiszabó végzésekkel szemben fellebbezésnek van helye. Kérdésesnek tartja továbbá az indítványozó, hogy a Pp. 270. § (2) bekezdése szerinti felülvizsgálat, mint rendkívüli jogorvoslati lehetőség adott-e a végrehajtás foganatosítása során, amennyiben nem, úgy a végrehajtó a másodfokon kiszabott bírsággal szemben semmiféle kimentési lehetőséggel nem rendelkezik. Abban az esetben – állítja az indítványozó –, ha a felülvizsgálat lehetősége biztosított, mivel a jogalkotó a Vht. 217/B. § (2) bekezdés második fordulata szerinti kimentési klauzula alkalmazhatóságát a bíróságok mérlegelési jogkörébe helyezte, a mérlegelhetőség miatt a felülvizsgálat lehetősége igen korlátozott.
[7] 3. Az Alkotmánybíróság tanácsa az Abtv. 56. § (1) bekezdése alapján, alkotmányjogi panasz befogadásáról már – a befogadhatóság előzetes vizsgálata során – 2014. február 24-én döntött.
[8] 4. Az alkotmányjogi panasz nem megalapozott.
[9] 4.1. Az indítványozó alkotmányjogi panaszát arra alapította, hogy a Vht. 217/B. §-a az Alaptörvény XV. cikkének (2) bekezdésébe (diszkrimináció tilalma), XXVIII. cikkének (1) bekezdésébe (tisztességes eljáráshoz való jog), valamint a XXVIII. cikkének (7) bekezdésébe (jogorvoslathoz való jog) ütközik.
[10] Az Alkotmánybíróság a 3157/2014. (V. 23.) AB határozattal érdemi vizsgálatot követően elutasította azt az indítványt, amely a jelen eljárásban vizsgált panasszal tartalmilag – és sok helyen szövegszerűen is – azonos alkotmányjogi érveléssel állította, hogy a Vht. 217/B. §-a az Alaptörvény XV. cikkének (2), valamint XXVIII. cikkének (1) és (7) bekezdésébe ütközik. Az Abtv. 31. § (1) bekezdése szerint: „Ha alkotmányjogi panasz vagy bírói kezdeményezés alapján az alkalmazott jogszabály vagy jogszabályi rendelkezés Alaptörvénnyel való összhangjáról az Alkotmánybíróság már döntött, ugyanazon jogszabályra, illetve jogszabályi rendelkezésre és ugyanazon Alaptörvényben biztosított jogra, valamint azonos alkotmányjogi összefüggésre hivatkozással – ha a körülmények alapvetően nem változtak meg – nincs helye az alaptörvény-ellenesség megállapítására irányuló alkotmányjogi panasznak, valamint bírói kezdeményezés alaptörvény-ellenesség megállapítására irányuló vizsgálatának.”
[11] Figyelemmel arra, hogy a hivatkozott határozat meghozatala óta az Alkotmánybíróság megállapítása szerint a körülmények alapvetően nem változtak meg, továbbá a panaszos indítványa nóvumként értékelhető alkotmányjogi összefüggést nem tárt fel, az Alkotmánybíróság a panaszt e vonatkozásban az Abtv. 64. § f) pontja alapján visszautasította.
[12] 4.2. Figyelemmel arra, hogy az indítványozó kizárólag a Vht. 217/B. §-a alaptörvény-ellenességére alapítva kérte a Törvényszék 9.Pkf.25.170/2013/2. számú végzése sérelmezett részének megsemmisítését, és a hivatkozott végzés alaptörvény-ellenességére vonatkozóan – a bírói mérlegelés körébe tartozó egyes megállapításokon túlmenő – egyéb értékelhető indokot nem hozott fel, az Alkotmánybíróság a hivatkozott végzés megsemmisítésére irányuló indítványt az Abtv. 64. § d) pontja alapján visszautasította.
Dr. Kiss László s. k.,
tanácsvezető alkotmánybíró
. |
Dr. Balsai István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Juhász Imre s. k.,
előadó alkotmánybíró | Dr. Bragyova András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kovács Péter s. k.,
alkotmánybíró |
. |