English
	Hungarian

Ügyszám: .	983/B/1990
Előadó alkotmánybíró: Sólyom László Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 15/1991. (IV. 13.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 1991/40 .

A döntés kelte: Budapest, 04/09/1991 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:              A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN ! Az Alkotmánybíróság  jogszabályok alkotmányellenességének utólagos vizsgálata  iránt benyújtott  indítvány  alapján meghozta a következő                       határozatot: Az Alkotmánybíróság  megállapítja, hogy  személyes adatok meghatározott   cél    nélküli,   tetszőleges    jövőbeni felhasználásra    való     gyűjtése    és    feldolgozása alkotmányellenes. Az  Alkotmánybíróság   megállapítja,  hogy  a  korlátozás nélkül     használható,     általános     és     egységes személyazonosító jel ( személyi szám ) alkotmányellenes. Az  Alkotmánybíróság   megállapítja,   hogy   az   állami népességnyilvántartásról  szóló   1986.  évi   10.  számú törvényerejű rendelet,  valamint a  Minisztertanácsnak  e törvényerejű  rendelet  végrehajtására  kiadott  25/1986. ( VII. 8. )  MT számú  rendelete és 102/1990. ( VII. 3. ) MT számú rendelete alkotmányellenes, ezért a törvényerejű rendeletet és végrehajtási rendeleteit megsemmisíti. A  megsemmisített   jogszabályok  1991.   december  31-én vesztik    hatályukat,     kivéve     alább     felsorolt rendelkezéseiket,  amelyek   e  határozatnak   a   Magyar Közlönyben való közzététele napján vesztik hatályukat: A törvényerejű rendelet - 4. §-ának második mondata, - 5. §-ának   (2) bekezdése, - a  6. §     (2)  bekezdésének   második   és   harmadik   tagmondata, - a 6. §  (3)  bekezdése, - a 7. § (1)   bekezdésének második mondata, - a 7. §   (2) bekezdéséséből a "- ha jogszabály másként   nem rendelkezik -",   "vagy jogos érdeke",   "vagy   nyilatkozatával" kitételek, - a 7. §  (4)  bekezdése, továbbá  a   10. §   (3)   bekezdéséből  a  "törvényerejű rendeletben vagy minisztertanácsi rendeletben" szavak. Eszerint az Alkotmánybíróság határozatának közzététele és 1991. december 31. között a törvényerejű rendelet 4. §-a, a 6.  §   (2)  bekezdése,  a  7. §  (1) és (2)  bekezdése és a  10. § (3)  bekezdése  a  következő  szöveggel marad hatályban: "4. §  Az  állami  népességnyilvántartás  az  állampolgár személyi  számát,  alapvető  személyazonosító  és  lakcím adatait tartalmazza." "6. §    (2) A  személyi számot  a személyi  adatokat  is tartalmazó  számítógépes   nyilvántartásokban   azonosító adatként kell használni." " 7.   §    (1)     Az    állami    népességnyilvántartás magánszemélyek  és   -   feladataik   végrehajtásához   - szervezetek részére adatokat szolgáltat.   (2)  Magánszemély   az   állami   népességnyilvántartás alapján más  személyre vonatkozóan  olyan adat  közlését, illetőleg olyan okirat kiállítását kérheti, amelyhez joga fűződik. Ezt a kérelmezőnek okirattal igazolnia kell." "10. §   (3)  Az állampolgár személyére, családi és egyéb körülményeire   vonatkozó   adatot   csak   az   érintett állampolgár   hozzájárulásával,    illetőleg   törvényben meghatározott esetben lehet nyilvánosságra hozni." Az  Alkotmánybíróság  elrendeli  határozatának  a  Magyar Közlönyben való közzétételét.                         Indokolás                            I. Az  indítványozó   teljes  egészében  támadta  az  állami népességnyilvántartásról szóló 1986. évi 10. törvényerejű rendeletet ( a  továbbiakban tvr. )  és két  végrehajtási rendeletét, a  25/1986. ( VII.  8. ), illetve a 102/1990. ( VII. 3. )  MT számú  rendeletet,  azzal,  hogy  ezek  a személyi  adatok   védelméhez  való   alkotmányos  joggal ( Alkotmány  59.   § )  ellentétesek.   Kérte   mindhárom jogszabály megsemmisítését. Az indítványozó  érvelése szerint  a tvr.  nem elégíti ki sem az Alkotmány, sem a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény ( a  továbbiakban: jogalkotási törvény ) által az alapvető   jog    szabályozásához   megkívánt    törvényi szabályozási    szintet,     ezért    teljes    egészében alkotmányellenes.  Ugyancsak   a  jogalkotási   törvénybe ütközik  szerinte,  hogy  a  tvr.  úgy  ír  elő  kötelező adatszolgáltatást, hogy  a szolgáltatandó  adatok körét a Minisztertanács határozza  meg; ez  a  meghatalmazás  nem tartalmazza a  felhatalmazás tárgyát  és kereteit.  Így a Minisztertanács  alapvető  jogokat  és  kötelezettségeket szabályoz, amelyre  azonban  nem  kaphat  felhatalmazást. Alkotmányellenes az  indítványozó  szerint  az  is,  hogy minisztertanácsi  rendelet   határozza  meg   a  kötelező adatszolgáltatás    címzettjeit,     akik    az    adatok felhasználása  alapján   jogokat   és   kötelezettségeket állapítanak meg,  s akiknél ugyanakkor a személyes adatok védelme nem garantálható.                            II. Az Alkotmány  59. §-ának (1)   bekezdése szerint a Magyar Köztársaságban  mindenkit   megillet  a   jóhírnévhez,  a magánlakás sérthetetlenségéhez,  valamint a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog. Az Alkotmánybíróság  - a  20/1990. AB  határozat szerinti eddigi  gyakorlatát   folytatva  -   a  személyes  adatok védelméhez való  jogot nem  hagyományos  védelmi  jogként értelmezi, hanem  annak aktív oldalát is figyelembe véve, információs önrendelkezési jogként. Az Alkotmány  59.  §-ában  biztosított  személyes  adatok védelméhez való  jognak  eszerint  az  a  tartalma,  hogy mindenki    maga    rendelkezik    személyes    adatainak feltárásáról  és   felhasználásáról.   Személyes   adatot felvenni  és   felhasználni  tehát  általában  csakis  az érintett   beleegyezésével   szabad;   mindenki   számára követhetővé   és    ellenőrizhetővé   kell    tenni    az adatfeldolgozás egész  útját, vagyis mindenkinek joga van tudni, ki,  hol, mikor,  milyen célra  használja fel az ő személyes  adatát.   Kivételesen   törvény   elrendelheti személyes adat kötelező kiszolgáltatását, és előírhatja a felhasználás módját  is. Az  ilyen törvény  korlátozza az információs  önrendelkezés   alapvető  jogát,   és  akkor alkotmányos,  ha   megfelel   a   Alkotmány   8.   §-ában megkövetelt feltételeknek. Bármilyen jogszabály,  amely -  az alkalmazott  eljárásra tekintet   nélkül    -   személyes   adat   felvételéről, gyűjtéséről, tárolásáról,  rendezéséről,  továbbadásáról, nyilvánosságra hozásáról,  megváltoztatásáról, a  további felhasználás megakadályozásáról, az adatból új információ előállításáról,  vagy   akármilyen  más   módon   történő felhasználásáról  ( a   továbbiakban:  a  személyes  adat feldolgozásáról ) rendelkezik,  csak akkor  felel meg  az Alkotmány  59.  §-ának,  ha  garanciákat  tartalmaz  arra nézve,  hogy   az  érintett   személy  az  adat  útját  a feldolgozás során követni, és jogait érvényesíteni tudja. Az erre  szolgáló jogintézményeknek  tehát  biztosítaniuk kell az  érintett beleegyezését  a feldolgozásba, illetve pontos garanciákat  kell tartalmazniuk azokra a kivételes esetekre nézve,  amikor az  adatfeldolgozás  az  érintett beleegyezése  ( esetleg   tudta )  nélkül   történhet.  E garanciális    jogintézményeknek     továbbá     -     az ellenőrizhetőség érdekében  is -  objektív korlátok  közé kell szorítaniuk az adat útját. Az információs önrendelkezési jog gyakorlásának feltétele és egyben  legfontosabb garanciája  a célhozkötöttség. Ez azt  jelenti,  hogy  személyes  adatot  feldolgozni  csak pontosan  meghatározott  és  jogszerű  célra  szabad.  Az adatfeldolgozásnak minden szakaszában meg kell felelnie a bejelentett   és   közhitelűen   rögzített   célnak.   Az adatfeldolgozás célját  úgy kell  az érintettel  közölni, hogy az  megítélhesse az adatfeldolgozás hatását jogaira, és megalapozottan dönthessen az adat kiadásáról; továbbá, hogy  a   céltól  eltérő   felhasználás  esetén  élhessen jogaival.   Ugyanezért    az   adatfeldolgozás   céljának megváltozásáról is  értesíteni  kell  az  érintettet.  Az érintett beleegyezése  nélkül az új célú feldolgozás csak akkor  jogszerű,   ha   azt   meghatározott   adatra   és feldolgozóra  nézve  törvény  kifejezetten  megengedi.  A célhozkötöttségből következik,  hogy a  meghatározott cél nélküli,   " készletre ",    előre   nem    meghatározott jövőbeni  felhasználásra   való  adatgyűjtés- és  tárolás alkotmányellenes. A másik  alapvető garancia az adattovábbítás és az adatok nyilvánosságra hozásának korlátozása. Az adattovábbítás  szűkebb értelme  az, hogy az adatot az adatfeldolgozó  meghatározott  harmadik  személy  számára hozzáférhetővé teszi.  Az adat  nyilvánosságra hozása azt jelenti,  hogy   az  adatot   bármely  harmadik   személy megismerheti.  Aki   az  adatfeldolgozó   számára   annak megbízásából -  rendszerint hivatás-  vagy üzletszerűen - végzi  az  adatfeldolgozás  szorosan  vett  fizikai  vagy számítástechnikai   teendőit,    nem   számít   "adatfel- dolgozónak", s  az adatok  számára hozzáférhetővé  tétele nem  "adattovábbítás".  Az  ilyen  megbízott  felelőssége külön    szabályozandó,     érintetlenül    hagyva     az adatfeldolgozó teljes  felelősségét  mind  a  saját  maga által  végzett,  mind  a  mással  elvégeztetett  adatfel- dolgozásért. Személyes   adatot    az   érintetten   és   az   eredeti adatfeldolgozón   kívüli    harmadik   személy    számára hozzáférhetővé  tenni   -  s   eszerint  adatfeldolgozási rendszereket  egymással   összekapcsolni  -   csak  akkor szabad,  ha   minden   egyes   adat   vonatkozásában   az adattovábbítást megengedő  összes feltétel  teljesült. Ez tehát azt is jelenti, hogy az adattovábbítás címzettjének ( az adatkérőnek ) vagy konkrét törvényi felhatalmazással kell rendelkeznie  ahhoz,  hogy  a  továbbított  adatokat feldolgozhassa,  vagy   az  érintett  beleegyezését  kell bírnia.  A  célhozkötöttség  természetesen  a  továbbítás legfőbb akadálya. A célhozkötöttség követelménye, továbbá a cél  megváltoztatásának, valamint  az adattovábbításnak fent meghatározott  feltételei az államigazgatási szervek közötti, vagy  azokon belüli  adattovábbításnak is  gátat szabnak.                           III. A támadott  tvr. alkotmányellenes, mert nem tesz eleget a célhozkötöttség alapvető  követelményének.  Így különösen - nem határozza meg az adatfeldolgozás célját, - ezzel  összefüggésben  nem  határozza  meg  pontosan  a   feldolgozott adatok körét, - lehetővé      teszi       a       népességnyilvántartás   szolgáltatásaihoz    más,     meg    nem     határozott   nyilvántartások igénybevételét, - az  érintett   jogait  nem   biztosítja   a   megkívánt   mértékben,   különösen    nem    tartalmaz    kielégítő   garanciákat az  érintett  védelmére  az  adattovábbítás   feltételeit illetően. 1. Az  adatfeldolgozás céljának  és gyűjtőkörének  a tvr.    szerinti meghatározása alkotmányellenes. A  tvr.   1.  §   (2)  bekezdése   szerint   az    állami népességnyilvántartás  feladata   az  egységes   személyi alapnyilvántartáshoz   szükséges   adatok   gyűjtése,   a nyilvántartás    folyamatos     vezetése    és     adatok szolgáltatása.  A   tvr.   4.   §-a   szerint   "alapvető személyazonosító  és   lakcím   adatokat"   tartalmaz   a nyilvántartás      ( amelyek       meghatározását       a Minisztertanácsra  delegálja ),   de  a   3.  §   iskolai végzettségre   és   szakképzettségre   vonatkozó   adatok kötelező szolgáltatását  is előírja.  Ezek a  tvr.-ben is látható  nyomai  annak  a  koncepciónak,  hogy  integrált személyi   adatbankot    hozzanak   létre,    amely    az állampolgárok  adatait   a  lehető   legszélesebb  körben tartalmazza, az  egészségügyi adatoktól  kezdve a vagyoni adatokon át  a hivatali  ügyekig. Ehhez  volt szükséges a személyi   szám   használatának   kötelezővé   tétele   a népességnyilvántartásban és azon kívül az államigazgatási és  igazságszolgáltatási   eljárás  során  ( 6.  §    (2) bekezdés ) .    Ezt     az    elképzelést    az    Állami Népességnyilvántartó Hivatal fejlesztési koncepciói még a nyolcvanas évek végén is tartalmazták. Hasonló integrált, központi állami nyilvántartások terveit el kellett ejteni a társadalmi  ellenállás miatt a hatvanas évek közepén az USA-ban, a  hetvenes években  pedig Franciaországban és a Német Szövetségi  Köztársaságban. A  központi  adatbankok által felszínre  hozott  problémák  mindenütt  gerjesztői lettek az adatvédelmi törvényhozásnak. A határozott  cél nélküli,  s definiált célok hiányában a különböző  felhasználási   célok  szerint  nem  osztható, bármely adatot  előre meg  nem  határozható  felhasználói körök számára  rendelkezésre  bocsátó,  "készletre"  való adatfeldolgozás     önmagában     alkotmányellenes.     A célhozkötöttség hiányát  nem pótolhatja az adattovábbítás feltételeinek garanciális szabályozása. Az adattovábbítás feltételekhez kötése  és  a  célhozkötöttség  ugyanis  az információs önrendelkezési  jognak nem  vagylagos,  hanem együttes  garanciái;   a   célhozkötöttségnek   az   adat felvételétől kezdve az adat törléséig érvényesülnie kell. Nem konstruálható meg tehát alkotmányosan olyan megoldás, hogy egy  meghatározott cél  nélküli, központi  integrált adatbankra nézve  az adatvédelemhez  való alkotmányos jog egyik konstitutív  elemét, a  célhozkötöttséget csakis  a lekérdezőkre  tartsuk   érvényesnek.  Az   ún.  törvényes adatminőségnek ugyanis  a  feldolgozás  minden  fázisában fenn kell  állnia. Nem  elégséges, ha  egyes feldolgozási szakaszokban egyes garanciák teljesülnek, s ez az állapot nem orvosolja  más fázisok  alkotmányellenességét.  Ezért nem kielégítő  a 25/1986.  ( VII. 8. )  MT. rendelet 5. § (2)  bekezdésének  előírása, amely  szerint az adatkérő a népességnyilvántartásból kapott  adatot csak az adatkérés indokaként megjelölt  célra használhatja.  Az adatkérőnek ez az  egyébként magától értetődő kötelessége nem pótolja a népességnyilvántartás  megragadható céljának hiányát, s azt,  hogy   ennek  folytán   éppen   az   adattovábbítás mozzanatából hiányzik  a cél  folytonossága, vagy  a  cél megváltozásának legitimitása. Az  adattovábbítás   önmagában  vett   alkotmányosságától függetlenül a  pontosan  meg  nem  határozott  gyűjtőkörű adatfeldolgozó számára  természetszerűen adódik,  hogy az egyes személyekre  vonatkozó adatokat  összességükben  és összefüggésükben megismeri.  Ez  teljesen  kiszolgáltatja neki    az     adatalanyokat,    átvilágíthatóvá    teszi magánszférájukat is,  továbbá  egyenlőtlen  kommunikációs helyzetet eredményez,  amelyben az  érintett  nem  tudja, hogy  az   adatfeldolgozó  mit   tud  róla.   Az  eredeti összefüggésekből   szükségképpen   kiragadott   adatokból összeálló ún.  "személyiségprofil", amely  a személyiségi jogokat különösen  sérti, s  amelynek elkerülése az egyes adatfeldolgozások  jogszerűsége   megítélésénél  alapvető szempont,   a    széles,   de   határozatlan   gyűjtőkörű adatfeldolgozás   velejárója.    Mindezekért   az   ilyen adatfeldolgozás az emberi méltóságot sérti. Az Alkotmánybíróság  nem talált  olyan alkotmányos  jogot vagy érdeket,  amely az  Alkotmány 59.  §-ában  garantált információs önrendelkezéshez való jognak a határozott cél nélküli    adatfeldolgozásból     a    fentiek    szerint szükségképpen folyó korlátozását elkerülhetetlenné tenné, vagy amely  a sérelemmel arányos lenne. Az államigazgatás hatékonysága különösen  nem lehet  ilyen érdek,  mert nem bizonyítható,  hogy  az  információs  önrendelkezési  jog súlyos sérelmével  járó adatfeldolgozási  mód az  egyedül lehetséges útja a hatékonyan működö államigazgatásnak. Az Alkotmánybíróság  tehát   a  meghatározott  cél  nélküli, készletező adatfeldolgozó  rendszert  alkotmányellenesnek tartja. 2.   A    népességnyilvántartásról   szóló   jogszabályok legfontosabb      rendelkezései       külön-külön      is alkotmányellenesek. 2.  1.   A    tvr.-ben  írt  célmeghatározás  ( 1. §  (1) bekezdés:  "az   állampolgár  jogai  érvényesítésének  és kötelezettségei teljesítésének  előmozdítása,  az  állami szervek,  a   gazdálkodó   és   társadalmi   szervezetek, egyesületek,  valamint   magánszemélyek  társulásai   ( a továbiakban együtt:  szervezetek ) munkájának segítése" ) teljesen inadekvát  ahhoz képest,  hogy az  ország teljes lakosságát érintő  adatfeldolgozó rendszer felállításáról van szó, sőt, olyan rendszerről, amely a személyes adatok és  a   velük   kapcsolatos   jogok   sorsát   alapvetően meghatározzák  ( ld.   személyi  szám ) .  A  semmitmondó szöveg  alkalmatlan   arra,  hogy  az  adatfeldolgozásnak bármiféle  irányt   vagy  határt   szabjon,   azaz   hogy célhozkötöttségről egyáltalán  beszélni lehessen. Az 1. § (2)  bekezdésének   az   a   kitétele,  hogy  "az  állami népességnyilvántartás  feladata   az  egységes   személyi alapnyilvántartáshoz    szükséges    adatok    gyűjtése", megerősíti, hogy  meghatározatlan célú, készletre történő adatgyűjtésről  van   szó,  amely   -  mint   a  25/1986. ( VII. 8. ) MT.  rendelet  4. §  b )  pontja  fogalmaz  - " eseti  adatigényeket "   elégít  majd   ki,  az  állami szerveknek szóló  rendszeres -  de  a  tvr.-ben  meg  nem határozott körű  - adatszolgáltatás  mellett. ( Ld.  tvr. 7. §  (3)  bekezdés. ) 2. 2.  A  nyilvántartott  adatok  körét  a  tvr.  4. §  a határozza  meg:   " Az  állami  népességnyilvántartás  az állampolgár személyi számát, alapvető személyazonosító és lakcím adatait tartalmazza. A nyilvántartott adatok körét a Minisztertanács határozza meg." Ez a  felhatalmazás alkotmányellenes.  Az Alkotmány  8. § (1)    bekezdése   szerint   az   alapvető   jogokra   és kötelességekre vonatkozó  szabályokat  törvény  állapítja meg.  A   személyi  adatok  feldolgozásának  szabályozása nyilvánvalóan alapvető jogra, az Alkotmány 59. §-ában írt személyes adatok védelméhez való jogra vonatkozik; de már a  jogalkotási   törvény  5. §   l /  pontja  felvette  a törvényhozási tárgyak közé a "személyi nyilvántartást". A személyes adatok  feldolgozására  "vonatkozó"  törvényből kétség nélkül meg kell tudni állapítani mindenkinek, hogy a törvény  mely adataira  vonatkozik. A támadott tvr.-ben sem  az   állami  népességnyilvántartás   céljának,   sem feladatának ( 1. § ), sem a nyilvántartott adatok körének törvényi meghatározása  ( 4. § ) nem  alkalmas arra, hogy az   ott   nyilvántartott   adatok   körét   egyértelműen behatárolja.    Tekintettel    a    népességnyilvántartás jelentőségére, az  abban  szereplő  adatokat  a  tvr.-nek kimerítően  fel   kellett  volna   sorolnia.  Ehelyett  a nyilvántartott adatok  meghatározását a Minisztertanácsra bízta, úgy,  hogy a  felhatalmazás körét  tartalmilag sem határozta  meg.   Az  "alapvető   személyazonosító  adat" ugyanis garanciális  szempontból nem  elég pontos. A tvr. ezzel egyrészt  szabad kezet  adott a Minisztertanácsnak, másrészt   nem    adott    konkrét    tájékoztatást    az érintetteknek.    Egyébként    maga    a    tvr.    teszi értelmezhetetlenné   saját   meghatározását,   amikor   a 3. §-ban az  iskolai végzettségről  és a szakképesítésről való adatok kötelező szolgáltatásáról rendelkezik. Ezeket a    végrehajtási     rendelet    fel    is    veszi    a népességnyilvántartás  adatai  közé,  noha  a  tvr.  4. § felhatalmazásába nem  férnek bele. A 25/1986. ( VII. 8. ) MT számú rendelet viszont túllépte a tvr. 3. és 4. §-ából származó felhatalmazás  legtágabb értelmezését is, amikor az apa,  anya, gyermek  és  házastárs  személyi  számának nyilvántartását  előírta   ( 1. §  (1)     bekezdés   o ) pont ) .  Ezek   ugyanis  nem  tartozhatnak  az  érintett alapvető személyazonosító  adatai közé. A személyi számok láncolata   pl.   a   legtávolabbi   rokoni   kapcsolatok kimutatását   is    lehetővé   teszi.   Az   ilyen   adat felhasználása különösen  sértheti a  személyiségi  jogot, hiszen az  érintett által  ápolt vagy  egyáltalán  ismert rokoni kapcsolatoktól  teljesen független összefüggéseket mutat ki  és  tesz  felhasználhatóvá,  anélkül,  hogy  az érintett tudna  róla -  a családfa-program  tehát hasonló veszélyeket rejt, mint a már említett személyiségprofil. A tvr.  5. §    (2)  bekezdése  felhatalmazza  továbbá  a belügyminisztert  is,  hogy  jogszabályban  meghatározott egyes    helyeken     tartózkodó    személyekről    külön nyilvántartást rendeljen  el.  A  cél  és  az  érintettek körének teljes  meghatározatlansága ezt  a felhatalmazást tartalmilag is alkotmányellenessé teszi. Végképp  értelmetlenné  teszi  a  tvr.-ben  felsorolt,  a gyűjtőkörre vonatkozó  látszólagos megszorításokat a 7. § (1)   bekezdése,  amely szerint  a  népességnyilvántartás "szolgáltatásaihoz  más   nyilvántartások  adatait  -  az érintett szervezetek  beleegyezésével - felhasználhatja". Ez a rendelkezés mind a gyűjtőkör, mind a célhozkötöttség szempontjából  alkotmányellenes.   Ez  a  rendelkezés  az állami népességnyilvántartás  adatfeldolgozását  teljesen parttalanná és  ugyanakkor ellenőrizhetetlenné teszi több okból is:  először, a tvr. itt nem az érintettek, hanem a másik  adatfeldolgozó   beleegyezését   köti   csak   ki, másodszor, semmilyen  előírást  nem  tartalmaz  sem  arra nézve,  hogy   az  "idegen"   adatokat   a   szolgáltatás befejezése után  törölni kell,  sem arról,  hogy az ilyen kiegészítésekről jegyzőkönyvet  kell vezetni  az érintett adatai      mellett;      harmadszor,      az      állami népességnyilvántartás  adatai  más  adatokkal  kombinálva minőségileg új  információkat adhatnak  a személyről, aki azonban  eme   adatszolgáltatás   tényéről   sem   szerez tudomást. Más nyilvántartásból származó adat csakis akkor lenne alkotmányosan  beszerezhető, illetve  továbbadható, ha ez  a felhasználás  az eredeti  nyilvántartás céljának körén belül  maradna, és  nem válna szélesebb kör számára hozzáférhetővé, mint  amellyel az  érintettnek az eredeti nyilvántartással  kapcsolatban   számolnia  kellett.   Az állami  népességnyilvántartás   gyűjtőkörébe   nem   illő adatokat a  továbbítás  után  törölni,  az  adatkérés  és továbbítás tényét viszont bizonylatolni kellene. 2. 3.  Az   adattovábbítás   összes   hatályos   szabálya alkotmányellenes. A tvr.  más-más feltételeket szab a "magánszemélyek" és a "szervezetek" számára történő adatszolgáltatáshoz. A 7. §   (2) bekezdése szerint magánszemély más személyre vonatkozó olyan adat közlését kérheti, amelyhez joga vagy jogos érdeke  fűződik. Ezt  a kérelmezőnek okirattal vagy nyilatkozatával    igazolnia     kell.     Szervezeteknek ( szervezetek az  1. §  szerint:  az  állami  szervek,  a gazdálkodó  és   társadalmi   szervezetek,   egyesületek, valamint  a   magánszemélyek   társulásai )   az   állami népességnyilvántartás    "feladataik     végrehajtásához" szolgáltat adatot. ( 7. § (1)   bekezdés. ) Az adatszolgáltatásnak  ezek az  feltételei az érintettek adatvédelemhez való  jogát nem veszik kellően figyelembe, hanem   az   adatkérőknek   és   a   népességnyivántartás szerveinek  kedveznek.  Arra  is  alkalmatlanok,  hogy  a népességnyilvántartás  személyiségvédelmi  kötelezettsége teljesítéséhez ( 8. § ) kiindulásként szolgáljanak. A tvr.  8. §-a  szerint  az  adatszolgáltatást  meg  kell tagadni, ha  az személyhez  fűződő jogot  sérthet. Ezt  a kötelességet nyilván  a 7. §-ban  írt  objektív  ismérvek teljesülése  után   alkalmazandó,   szubjektív   szűrőnek szánták.  Azonban   az  objektív   feltételek:  a  szóban előterjesztett "jogos érdek", illetve bármiféle szervezet "feladatának  ellátása"  már  maguk  sem  elégítik  ki  a személyiségi  jogok  védelmét,  hogyan  adhatnának  tehát kiindulópontot az  állami  népességnyilvántartás  számára ahhoz,   hogy    mérlegelje,   az   adat   kiadása   vagy felhasználása nem sérti-e az érintett személyiségi jogát. A "feladat" és a "jogos érdek" egyaránt megragadhatatlan, s nem  is különböznek  egymástól. Például a vállalkozások feladata ( és  a vállalkozó  jogos érdeke )  a nyereséges működés. Vajon  az  Állami  Népességnyilvántartó  Hivatal szabadon  dönti  el,  hogy  tízezer  meghatározott  nemű, életkorú, adott  településtípuson élő,  adott végzettségű személy  nevének   és  lakcímének   kiadása  ( valójában: eladása, ti.  tvr. 9.  § szerint  például reklámcélokra ) sérti-e személyiségi jogukat? Nyilvánvaló,  hogy   a  személyiségi   jogok   védelmével összhangban csak  olyan "feladat"  végrehajtásához adható ki személyi  adat, amely  pontosan meg  van határozva,  s amelynek ellátása  vélelmezhetően  indokolja  a  személyi adat   kiadásával    járó   kockázat    vállalását.    Az Alkotmánybíróság  megítélése   szerint  ilyen  feladattal rendelkező  szervek   csakis  az   államigazgatás  és  az igazságszolgáltatás  szervei.   Ha  tehát  a  kérő  szerv igazolja, hogy  az  adatra  hatáskörébe  tartozó  feladat jogszerű  ellátása  érdekében  van  szüksége,  ez  egyben behatárolja  azt  is,  milyen  adatokat  kérhet.  Ha  még megnevezi  azokat   a   körülményeket   is,   amelyek   a célhozkötöttség   betartását    és   az   adatbiztonságot garantálják,   továbbá    az   adatkérést    az    állami népességnyilvántartás   ( az    érintett   részére   is ) bizonylatolja, az ilyen fajta adattovábbítás kielégíti az személyes adatok  védelmének objektív  feltételeit.  Ezek után  még  mindig  vizsgálandó  lenne,  hogy  nem  kell-e megtagadni az  adatszolgáltatást a  tvr. 8. §  alapján. A fenti  példával   az  Alkotmánybíróság   csupán   azt   a garanciális  szintet  kívánja  érzékeltetni,  amelyet  az információs    önrendelkezés     joga    megkövetel,    s szemléletessé kívánja  tenni azt az álláspontját, hogy az ilyen vagy  hasonló garanciák  hiányában  a  tvr.  7. §-a alkotmányellenes. A fentiekből  következik, hogy  a  magánszemélyek  és  az államigazgatási és  igazságszolgáltatási szerveken kívüli "szervezetek"  részére   való  adatkiadásra   azonos,  és megszorító feltételeket  kell alkalmazni.  Az információs önrendelkezési jog érvényesítésének itt például úgy lehet eleget tenni,  hogy írásban  igazolt jog  ( esetleg jogos érdek )  alapján   az  állami   népességnyilvántartás   a lakcímet általában kiadhatja. A további adatokat szerezze be a  magánszemély az  érintettől; ha  valóban  joga  van hozzá, akár  majd bírói  ítélettel is. Ugyanakkor erre az esetre is áll a 8. §-ban írt megvizsgálási kötelesség: az állami népességnyilvántartás  az érintett joga védelmében a lakcím kiadását is megtagadja. Az   Alkotmánybíróság    az   alkotmányosan   megkövetelt jogvédelmet biztosítani  kívánja arra az időre is, amíg a tvr. még hatályban lesz. Ezt a jelen esetben - jogszabály egyes  részeinek   megsemmisítésével  -  csak  úgy  tudta biztosítani, hogy  a  rendszeres  adatszolgáltatásra  nem jogosított  szervezetek  számára  való  adatszolgáltatási lehetőséget  megszüntette,   a   magánszemélyeknek   való adatszolgáltatást pedig  az ehhez fűződő jog írásban való igazolásához   kötötte.   Az   Alkotmánybíróság   elvileg alkotmányosnak tartja  az  írásban  igazolt  jogos  érdek fennállása esetén is a név és lakcím kiadását. De mivel a hatályon kívül  helyezés eszközét alkalmazhatja csak, nem áll módjában  az állami  népességnyilvántartásban  tárolt adatok   között    az   egyes    felhasználók,    illetve felhasználási   módok   tekintetében   különböztetni.   A határozatban    elrendelt    megsemmisítések    után    a magánszemély,  ha  jogát  írásban  igazolja,  a  jelenleg tárolt adatok mindegyikét kikérheti, azaz nemcsak a nevet és lakcímet;  s az  ezen túlmenő  adatokra nézve  csak  a népességnyilvántartás    mérlegelése     szűkítheti    az adatkiadást a 8. § alapján. Túl nagy kockázatnak látszott azonban, hogy a "jogos érdek", és szervezetek "feladatai" alapján kért  adatok tekintetében  is erre  a bizonytalan védelemre hagyatkozzunk. A tvr.  7. §  (3)   bekezdése  szerint  jogszabály  egyes szervezetek részére,  alapfeladataik  ellátása  érdekében kötelező, rendszeres  adatszolgáltatást írhat elő. Ezeket a szerveket a két végrehajtási rendelet meg is határozza. Nyilvánvaló,  hogy  az  alkotmányos  adattovábbításhoz  a rendeletekben   megjelölt    szervek,    pl.    tanácsok, minisztériumok  "alapfeladata"  önmagában  nem  elégséges kritérium.  Ezért,   s   mivel   az   önkormányzat   vagy minisztérium  személyi   nyilvántartásai   nem   képeznek egységet,  s  a  célhozkötöttség  az  intézményen  belüli adatfeldolgozások   közötti   átjárást   is   korlátozza, törvényben kell  tisztázni, hogy  milyen  adatokat,  mely nyilvántartás részére kell rendszeresen továbbítani. Az      adattovábbítással       kapcsolatos      tartalmi alkotmányellenesség mellett  itt is  megáll  a  vonatkozó felhatalmazások    formai     alkotmányellenessége:     a rendszeres, kötelező  adatszolgáltatás  jogosultjait  sem határozhatja meg minisztertanácsi rendelet, s még kevésbé "jogszabály" a szolgáltatandó adatok körét. 2. 4. Az  érintett jogait  a  szabályozás  fent  tárgyalt hiányosságai   súlyosan   veszélyeztetik.   A   tvr   nek kifejezetten  a   személyiségi  jogok   védelmére   szánt garanciái  szintén   nem  elegendőek   ahhoz,   hogy   az alkotmányosság ismérveit kielégítsék. A népességnyilvántartás  számára a  tvr. 8. §-ában előírt kötelesség  a  személyiségi  jogok  védelmére  a  fentiek szerint teljesíthetetlen,  mert  az  adattovábbításnak  a tvr.-ben előírt  feltételei maguk  sértik a  személyiségi jogot. Nem elégséges  továbbá, hogy a 10. §   (2) bekezdése csak helyesbítési  jogot   ad   az   érintettnek.   Mivel   az információs  önrendelkezési   jog  lényege  az,  hogy  az érintett   tudhatja   és   követheti   személyes   adatai felhasználásának  útját   és  körülményeit,   először  is biztosítani kell  e jog gyakorlásának előfeltételét. Azaz a   népességnyilvántartásban   kötelezően   bizonylatolni kellene  az  egyes  adatalanyokra  vonatkozó  kérelmeket, vagyis azt, hogy adatát kinek, mikor, milyen célból adták ki.  Ide  tartozik,  hogy  rögzíteni  kellene  az  idegen nyilvántartások használatát ( 7. § (1)   bekezdés ) is. A bizonylatolásra azért  is szükség  van, mert  helyesbítés esetén azt  mindazokban a  nyilvántartásokban végig  kell vezetni, amelyeknek  a rossz  adatot kiadták. Az érintett jogának  ki   kell  terjednie  a  helyesbítés  mellett  a törlésre is.  Például ha  a népességnyilvántartás  a  más nyilvántartásból kölcsönvett adatot nem törölte volna, az érintett ezt követelheti. Mindehhez természetesen arra is szükség   volna,   hogy   betekintési  joga  ( 10. §  (1) bekezdés ) kiterjedjen a bizonylatokra, s ezt se lehessen a Polgári  Törvénykönyv  83. §    (2)  bekezdése  szerint "állami vagy  közbiztonsági érdek"  sértésére  hivatkozva megtagadni. A  tvr.  szerint  személyes  adatot  csak  törvényben  és minisztertanácsi rendeletben  meghatározott esetben lehet nyilvánosságra hozni ( 10. §  (3)  bekezdés ) . A fentiek értelmében ez  a Minisztertanács  részére adott általános felhatalmazás is  alkotmányellenes.  Az  Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy  az  állami  népességnyilvántartás  akkor tenne  eleget   a  személyiségi   jogok  védelmét  illető kötelezettségének, ha  eleve csak  akkor továbbítana vagy hozna nyilvánosságra  személyes adatot,  ha az  adatkérés indokául megjelölt  feladat  nem  látható  el  az  egyéni azonosítást kizáró  ( anonimizált ) adatokkal. Tervezési, statisztikai vagy  üzleti  célra  kért  csoportos  adatok esetében az  anonim  adatok  az  önkormányzatnak  vagy  a gazdasági  társaságnak  sokat  segítenek,  anélkül,  hogy személyiségi jogok veszélybe kerülnének. Mivel   az    információs   önrendelkezési   jogot   csak elkerülhetetlen esetben lehet alkotmányosan korlátozni, a személyiségi  jogvédelem   csak  akkor   felel   meg   az Alkotmánynak,  ha  az  érintett  megtilthatja  az  állami népességnyilvántartásban szereplő  adatainak kiadását. Az "elkerülhetetlen  eseteket":  a  szabály  alóli  indokolt kivételeket törvény határozhatja meg. 3. A korlátozás nélkül használható, általános és egységes személyazonosító kód  ( azaz a  minden állampolgárnak  és országlakosnak ugyanazon  elv szerint  kiosztott személyi szám ) alkotmányellenes. A tvr.  6. §   (2) bekezdése így szól: "A személyi számot a   személyi    adatokat   is   tartalmazó   számítógépes nyilvántartásokban azonosító  adatként kell  használni, a hivatalos iratba  és  nyilvántartásba  be  kell  vezetni, továbbá  az   államigazgatási   és   igazságszolgáltatási eljárás során is használni kell." E  szakasz  megszorító  értelmezése  szerint  a  személyi számot  a   népességnyilvántartás  számítógépeiben   kell azonosító    adatként     kezelni,    és     az    állami népességnyilvántartás irataiba  és nyilvántartásába  kell bevezetni; tág  értelmezése azonban mindenfajta hivatalos iratra és  nyilvántartásra vonatkoztatta  a személyi szám használatát;  s  még  tágabban  mindenfajta  számítógépes nyilvántartásra alkalmazták,  azon az alapon, hogy a 6. § egyébként  is   a  népességnyilvántartás   körén  túlmenő rendelkezést tartalmaz.  A tvr. személyi számra vonatkozó rendelkezése tehát  félreérthető;  mint  a  gyakorlat  is mutatja, nem  volt  alkalmas  a  személyi  szám  kötelező alkalmazásának egyértelmű behatárolására. Ez  a  félreérthetőség  azonban  csupán  következménye  a szabályozás alkotmányjogi  szempontból  sokkal  súlyosabb fogyatékosságának: annak,  hogy a  6. § nem  tartalmaz  a személyi   szám    használatára    vonatkozó    semmiféle korlátozást vagy feltételt. 3. 1.  A tvr.-ben  szabályozott személyi szám úgynevezett univerzális, sokcélú  azonosító,  amelyet  tehát  elvileg minden nyilvántartásban  használni lehet. A személyi szám fogalmát az  Alkotmánybíróság e határozat indokolásában a tvr.-hez nem  szorosan kötődő fejtegetések során is ebben az értelemben  használja. ( A személyi szám másik fajtája az adott  adatfeldolgozás céljához  kötött, s  csak  azon belül  alkalmazható   azonosító  szám,  pl.  nyugdíjszám, számlaszám. Ezek a korlátozott használatú személyi számok részben más  adatvédelmi jogi  problémákat vetnek  fel. A két személyi  szám-fajta közötti  kapcsolat aktuális jogi problémája  az,  hogy  a  törvényhozás  megakadályozza  a célhozkötött személyi szám általános használatát. ) Az  egységes   személyazonosító  kód   értelme  az,  hogy ugyanarra  személyre   vonatkozó  adatokat   könnyen   és biztosan lehessen  azonosítani, illetve összegyűjteni egy olyan   rövid,   technikailag   könnyen   kezelhető   kód segítségével,     amely      megváltoztathatatlan      és összecserélhetetlen.  Így  a  személyi  szám  természetes velejárója minden  integrált nyilvántartási  rendszernek; bevezetése  -  mind  nálunk,  mind  külföldön  -  a  nagy központi, készletező adatbankok tervének részeként merült fel. Az egységes személyi kód továbbá kiválóan alkalmas a különböző nyilvántartásokban  föllelhető személyes adatok eseti  összekapcsolására   is.  Segítségével   az  adatok könnyen     hozzáférhetőek,      valamint     kölcsönösen ellenőrizhetőek  lesznek.   Ezek  a   technikai   előnyök megnövelik a  személyi számmal dolgozó adatfeldolgozás és az   azzal   összefüggő   igazgatás   vagy   szolgáltatás hatékonyságát.   Hasonlóképpen    költséget    és    időt takarítanak meg  az érintett  adatalanyok  számára,  mert elkerülhetővé teszik az ismételt adatszolgáltatást. Ezek az előnyök azonban a személyiségi jogok, s különösen az információs  önrendelkezéshez való  jog  szempontjából súlyos kockázatot  jelentenek. A  személyi szám különösen veszélyes a  személyiségi  jogokra.  Ha  az  adatokat  az érintett   "megkímélésével",   különböző   adatbázisokból szerzik   be,   kizárják   az   érintett   személyét   az adatáramlásból, s  korlátozzák  abban,  vagy  megfosztják annak lehetőségétől,  hogy adatai útját és felhasználását ellenőrizze. Ez  a módszer ellentmond az adatvédelem azon alapelvének, hogy az adatot az érintettől, annak tudtával kell beszerezni.  A személyi  szám  elterjedt  használata esetén a  magánszféra megszűnik,  mert a legtávolabb eső, különböző célú  nyilvántartásokból összehozott  adatokból előállítható  az   ún.  személyiségprofil,   az  érintett tetszőlegesen széles  tevékenységi  körére  kiterjedő  és intimszférájába is behatoló művi kép, amely ugyanakkor az adatok   kontextusból   kiragadott   volta   miatt   nagy valószínűséggel torz  is. Az  adatfeldolgozó mégis  ennek alapján hozza meg döntéseit, állít elő és ad tovább újabb személyre  vonatkozó   információkat.  A   nagymennyiségű összekapcsolt adat,  amelyről az érintett legtöbbször nem is  tud,   kiszolgáltatja  az   érintettet,   egyenlőtlen kommunikációs helyzeteket  hoz létre.  Megalázó az  olyan helyzet, és lehetetlenné teszi a szabad döntést, amelyben az  egyik   fél  nem   tudhatja,  hogy   partnere  milyen információkkal  rendelkezik   róla.  A  személyi  számmal dolgozó államigazgatás  hatalma mértéktelenül megnő. Ha a személyi számot  a nem-állami szférában is használhatják, ez nemcsak  az ottani  adatfeldolgozóknak ad  az érintett felett    hatalmat,     hanem    az     állam     további hatalomnövekedéséhez vezet:  még messzebbre  terjeszti ki az adatokon  keresztüli  ellenőrzés  lehetőségét.  Mindez súlyosan veszélyezteti az önrendelkezés szabadságát és az emberi  méltóságot.   A  korlátozás   nélkül  használható személyi szám a totális ellenőrzés eszközévé válhat. A   személyi    szám   logikája   tehát   ellentétes   az adatvédelemhez  való   jog   konstitutiv   elemeivel:   a célhozkötött, osztott  információs rendszerek elvével, és azzal a főszabállyal, hogy az adatot az érintettől, annak tudtával  és   beleegyezésével  kell   felvenni.  Ha   az adatvédelem elveit következetesen alkalmazzuk, a személyi szám  értelmét   veszti,  mert   "előnyeit"   nem   lehet kihasználni. A   személyi   szám   a   személyes   adatok   megbízható összekapcsolásának  -   az  adatfeldolgozás  mai  módjait tekintve -  technikai szempontból  legelőnyösebb eszköze. Személyes adatokat  természetesen össze  lehet  kapcsolni névvel,  és   szükség   szerint   kiegészítő   azonosítók segítségével, mint  pl. az  anya neve, vagy lakcím. A mai számítógép-kapacitások mellett ezek terjedelme sem jelent különösebb  problémát.  A  "természetes"  adatok  azonban változhatnak   ( pl.    a   név    férjhezmenéssel   vagy névváltoztatással ),    s     előfordulhat,    hogy     a megkülönböztetéshez további  adatok szükségesek;  továbbá változó  adatok   esetén  ( mint  a  lakcím )  az  adatok követése  és   karbantartása  szükséges.  Az  ezzel  járó nehézségek és  kiadások jelentős  tételként jönnek számba az adatfeldolgozás  költség/haszon elemzésénél, s mintegy természetes    fékjét     képezik     az     indokolatlan adatgyűjtésnek,  amire   a  kéznél   lévő  személyi  szám késztet.  Az  információs  önrendelkezési  jogból  fakadó korlátok   természetesen    minden   adatgyűjtésre-    és feldolgozásra érvényesek.  A személyi  szám azonban éppen technikai tökéletessége miatt a megnövekedett kockázatnak megfelelő különleges  biztosítékokat követel  meg.  Ha  a személyes adatok  karbantartását  központi  nyilvántartás végzi, amely  a személyi  számon keresztül  érhető el, az ezt végző  adatfeldolgozó -  pl. népességnyilvántartás  - kulcspozícióba kerül,  s  éppen  ezért  különösen  pontos garanciális szabályozást igényel. 3. 2. A  személyi szám  tehát természeténél fogva különös veszélyt jelent  a személyiségi  jogokra. Az  államnak az alapjogok védelmére  vonatkozó  elsőrendű  kötelességéből ( Alkotmány 8. § )  következik, hogy  ezt a  kockázatot a legkisebbre   kell    csökkentenie:   a   személyi   szám használatát garanciális  szabályokhoz kell kötnie. Ez két módszerrel történhet:  vagy a  személyi szám  használatát magát       korlátozza       pontosan       meghatározott adatfeldolgozásokra,  vagy  a  személyi  számhoz  rendelt információk   kiadhatóságát    és   az    ezzel    működő nyilvántartások összekapcsolását  köti szigorú megszorító feltételekhez és  ellenőrzéshez. Ugyanakkor látnunk kell, hogy   az   egységes   és   általános   kód   mindenfajta korlátozásával   éppen   annak   lényege   vész   el.   A korlátozottan használható  személyi szám már nem személyi szám a tvr. által használt értelemben. 3. 3.  A személyi  szám használata a különböző országokat tekintve igen eltérő képet mutat. Számos országban van de facto univerzális  személyi  szám,  amely  az  eredetileg meghatározott    célú    azonosító    kód    akadálytalan elterjedésének  és  alkalmazásának  eredménye.  A  számot eredetileg  vagy   népességnyilvántartás  céljára,   vagy társadalombiztosítási számként  vezették be.  Az előbbire példa Belgium,  Dánia, Izland,  Hollandia,  Norvégia,  az utóbbira Finnország  vagy Svájc.  Az univerzális személyi szám iskolapéldájának  tekintett svéd  személyi  szám  is eredetileg születési  ( anyakönyvi ) nyilvántartási  szám volt. Más országokban  tiltják, sőt alkotmányellenesnek tartják a személyi  számot.  Portugáliában  egy  1973-ban  hozott törvény   elrendelte   az   univerzális   személyi   szám bevezetését 1975-től  kezdve. Ezzel  szemben  a  fasiszta rezsim  bukása  után  kiadott  1976.  évi  alkotmány  35. szakaszának   (2) bekezdése megtiltja személyes adattárak összekapcsolását,  az    (5)   bekezdés   szerint   pedig "országosan  egységes  személyi  szám  hozzárendelése  az állampolgárokhoz  tilos".  Franciaországban  és  a  Német Szövetségi Köztársaságban  a  személyi  számot  alkalmazó népességnyilvántartás   tervével    szembeni   ellenállás vezetett 1978-ban  az adatvédelmi  törvények kiadására, s egyben az  integrált nyilvántartások  és a  személyi szám elejtésére. A német Szövetségi Alkotmánybíróság már 1969- ben   kimondta,    hogy   "az   egyes   polgárok   teljes személyiségét érintő  regisztrálása és katalogizálása" az emberi méltóság alapjogával összeegyeztethetetlen, s erre az államnak még a statisztikai adatgyűjtés anonimitásában sincs    joga     ( BVerfGE    27. 1. 6 );     az     ún. népszámlálás-ítélet pedig,  amely 1983-ban az információs önrendelkezési jogot  megfogalmazta, a  személyi számot a személyiségprofilhoz  vezető   "döntő  lépésnek"  tartja, amelynek  elkerülése   érdekében   még   az   információs önrendelkezés  korlátozásának  más  módjait  is  el  kell fogadni ( BVerfGE 65. 1. 27,53,57. ) . A két  szélsőség között  helyezkednek el azok az államok, amelyekben egyes  célhozkötött személyi számokat ugyan az eredeti célon  kívül  is  használnak,  univerzális  kóddá válásukat azonban  sikerült megakadályozni. ( Így pl. nem lett általános személyi szám Franciaországban az Országos Gazdasági Statisztikai  és Kutató  Központ  által  minden Franciaországban született  embernek kiosztott  azonosító szám, hasonlóképpen  jogi korlátokat  szabtak Kanadában a társadalombiztosítási szám használatának. ) A  hetvenes   években  az   elektronikus  adatfeldolgozás veszélyei a  személyiség autonómiájára köztudottá váltak. A személyi szám ettől kezdve szimbólumává vált a polgárok totális ellenőrzésének,  és a  csak hatékonyságra néző, a személyiséget  tárgyként   kezelő  szemléletnek.   Bár  a személyi szám  csupán eszköz, s csakis az adatfeldolgozás szabályozásának   teljes   összefüggésében   értékelhető, valóban alkalmas  volt arra  a szerepre,  hogy bevezetése vagy  használata   kapcsán  ütközzön   meg  a   technikai lehetőségeknek   illetve    a    személyiségi    jogoknak elsőbbséget adó két értékszemlélet. E viták eredménye az, hogy  a   személyi   szám   használatának   pontos   jogi szabályozása, azaz  korlátozása  általános  követelménnyé vált,  s   megkezdődött  azokban   az   országokban   is, amelyekben  a   személyi  számot   még   az   adatvédelmi tudatosság kora előtt vezették be. ( Ld. az Európa Tanács Adatvédelmi Szakértői  Bizottságának jelentését: Személyi szám  bevezetése  és  használata:  adatvédelmi  kérdések. Strasbourg, 1989.  december 15. )  Már az  is a  személyi szám használatának  korlátozását jelenti,  ha arra,  mint bármely más  személyes adatra,  az adatvédelem  általános elveit  alkalmazzák.   Eszerint  ahhoz,   hogy  valaki  a személyi számot  követelhesse,  törvényi  felhatalmazásra van szüksége;  ennek hiányában  senkit sem  érhet hátrány amiatt, hogy  megtagadta személyi  számának  kiadását.  A személyi szám  nem tartalmazhat  szenzitív  adatot  ( pl. nemzetiség, vallás )  - de  egyre terjed  a  követelmény, hogy ne  legyen "beszélő  szám" se,  tehát  ne  hordozzon olyan információt,  mint a  születési dátum  vagy hely. A személyi szám  használatát a  törvénynek  pontosan  körül kell határolnia,  s  a  független  adatvédelmi  biztosnak ellenőriznie kell.  Ezeken az általános követelményen túl azonban  a   személyi  számban   rejlő  kockázatot  külön biztosítékokkal is  ellensúlyozzák. Például Norvégiában a személyi  számmal   működő  nyilvántartások  felállítását külön  engedélyhez   kötik,  bizonyos  nyilvántartásokban pedig tiltják  használatát. A  személyi  számmal  dolgozó nyilvántartások   összekapcsolását    különösen   szigorú feltételekhez  és   ellenőrzéshez  kell   kötni,   s   az érintettek számára  is áttetszővé  kell tenni.  Ezeket  a biztosítékokat honosította  meg pl.  a  svéd  adatvédelmi hivatal. A   személyi    számmal    kapcsolatos    biztosítékoknak érvényesüliük  kell   az  ahhoz   hasonlóan   használható azonosítókra ( pl.  személyi igazolvány-,  útlevél-  vagy jogosítvány-számok ), és  értelemszerű  változásokkal  az egyes speciális  területeken  használt  személyi  kódokra ( nyugdíj-, társadalombiztosítási számok ) . 3. 4.   A    személyi   szám    jelenlegi    szabályozása alkotmányellenes, mert  a tvr.  6. §-a anélkül  tette  az állami szerveknél  kötelezővé, másutt lehetővé a személyi szám  korlátlan   használatát,  hogy   az   abban   rejlő veszélyeknek megfelelő biztosítékokat tartalmazna. A magyar jog lehetővé tette a személyi szám természetével járó összes  veszély megvalósulását,  amikor  a  személyi szám    használatának    bármilyen    szabályozását    is elmulasztotta,  s  olyan  jogi  környezetben  vezette  be feltétel nélkül,  amelyben  az  adatvédelemhez  való  jog alapvető garanciái  ismeretlenek voltak. ( E biztosítékok közül csak egy részkérdés nyert szabályozást, az érintett betekintési joga, amely azonban összefüggéséből kiragadva sosem vált élő joggá. ) Hivatalos részről fel sem merült, hogy az  államigazgatáson belüli  adatáramlást korlátozni lehetne, másrészt a személyi szám kiadását szolgáltatások feltételévé  tették  a  nem-állami  szférában  is.  Ilyen körülmények    között     személyi    számmal    vezetett nyilvántartások sokasága keletkezett, gyakran az érintett tudta nélkül, ezek között az átjárás akadálytalan; ma már senki nem  tudhatja, hol,  ki, milyen  személyes adatához férhet hozzá. Az  így   felidézett  veszélyekkel   szemben  a   Polgári Törvénykönyv és  az egyéb  személyiség-  és  titokvédelmi rendelkezések nem  elégségesek.  A  Polgári  Törvénykönyv módosítása  1977-ben   ugyan  az   1974-ben   fölállított népességnyilvántartásra és  a személyi számra tekintettel iktatta be  azt a  generálklauzulát, hogy a számítógéppel történő  adatfeldolgozás   nem  sértheti  a  személyiségi jogokat, s  vezette be  az érintett  helyesbítési  jogát, illetve   tiltotta    meg   a    jogosulatlannak    adott tájékoztatást. ( Ptk  83. §. ) Mindmáig  nem  keletkezett azonban egyetlen  jogszabály,  de  bírósági  döntés  sem, amely  az  említett  generálklauzulának  tartalmat  adott volna,  s  egyáltalán  megjelölte  volna  az  információs önrendelkezési  jog   vagy  az  adatvédelemhez  való  jog konstitutiv  elemeit.   Így  az   adatfeldolgozókat   nem korlátozta a  célhozkötöttség, sem  az adatfelvétel  és - továbbítás  szabályai,  s  az  érintettek  sem  tudhattak jogaikról. ( Az  érintettnek  ma  sincs  jogi  lehetősége megtudni, milyen  nyilvántartásokban szerepelhet,  s  így betekintési  jogának  gyakorlása  illuzórikus. )  Végképp hiányzott az  adatfeldolgozás  független  ellenőrzése.  A személyes  adatok   áramlására  és   védelmére  vonatkozó részletesebb szabályozást  egyedül a  tvr.  tartalmazott. Erről azonban az Alkotmánybíróság e határozatában mutatta ki, hogy  nem üti  meg  az  alkotmányosság  mértékét.  Az említett -  és  általában  is  elégtelen  -  biztosítékok végképp  alkalmatlanok   arra,  hogy   a  személyi   szám természetében rejlő  különös  kockázatot  ellensúlyozzák. Sem a  tvr-ben, sem  azon kívül  a magyar  jogban nincsen olyan rendelkezés,  amely a  személyi számmal  együttjáró különös veszélyek  kivédésére irányulna,  akár úgy,  hogy annak használatát  feltételekhez  köti,  akár  úgy,  hogy ellenőrzését lehetővé teszi. Mindezek alapján  a személyi  számra  vonatkozó  hatályos jogszabályok az  Alkotmányba ütköznek: a személyes adatok védelméhez való  joggal ( Alkotmány 59. § ) ellentétesek, azt szükségtelenül és aránytalanul korlátozzák. 3. 5.  A  törvényhozó  kötelessége,  hogy  megalkossa  az Alkotmány  59.   és  61.   §-ának  megfelelő  törvényt  a személyes adatok  védelméről és  a közérdekű  információk hozzáférhetőségéről, továbbá  hogy az  abban  lefektetett alapelveket    ún.     területspecifikus     törvényekben konkretizálja. A  törvényhozó felelőssége eldönteni, hogy az Alkotmánybíróság  által mai  formájában megsemmisített személyi számot immár korlátok között ismét bevezeti-e, s hogy ez esetben milyen megszorításokat alkalmaz és milyen speciális ellenőrzést  épít  ki.  Az  Alkotmánybíróság  a jelen ügyben  a személyi szám alkotmányellenességét azért mondta ki,  mert a  tvr. a  személyi  számra  vonatkozóan semmiféle  korlátozást  nem  tartalmaz.  Ez  azonban  nem jelenti azt,  hogy  a  személyi  szám  alkotmányosságához bármiféle korlátozás  elegendő. Ezért az Alkotmánybíróság összefoglalja   fent   kifejtett   véleményét   abban   a vonatkozásban, hogy  melyek  azok  a  határok,  amelyeken belül egy  állandó személyi  azonosító kód alkotmányosnak minősül. Az Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  az  univerzális személyi szám  lényegénél fogva ellentétes az információs önrendelkezési joggal.  Ezért az  Alkotmánnyal  csakis  a meghatározott    célú    adatfeldolgozásra    korlátozott használatú azonosító  szám egyeztethető  össze. Az  ilyen korlátozott   használatú   "személyi   számot"   bevezető törvénynek szabályozási  és ellenőrzési  garanciákat kell tartalmaznia arra,  hogy ezt  a számot más összefüggésben ne  használhassák.   Sem  az   "állami  szféra",  sem  az államigazgatás egésze  nem  tekinthető  olyan  egységnek, amelyen belül  egyetlen egységes  személyazonosító  kódot lehetne bevezetni vagy használni. 4. A  tvr.  és  végrehajtási  rendeletei  olyan  súlyosan alkotmánysértő helyzetet  idéztek elő,  illetve  tartanak fenn,  hogy   azonnali  hatályú   megsemmisítésük   lenne indokolt. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság tekintettel volt arra,  hogy   az  e   jogszabályok  alapján   létrehozott nyilvántartási   rendszerek    hirtelen   átállítása   az Alkotmánynak megfelelő  személyazonosítók használatára az államigazgatás    működését     átmenetileg    jelentősen megnehezíti. Az Alkotmánybíróság figyelembe vette továbbá azt is,  hogy e rendszerek reformja megindult, és hogy az adatvédelmi törvényt  belátható időn  belül meghozzák. Az Alkotmánybíróság   tehát   annak   érdekében,   hogy   az alkotmányos   személynyilvántartási   rendszerekre   való átmenetet megkönnyítse, ez év végéig hatályban tartotta a tvr-nek  azokat  a  rendelkezéseit,  amelyek  alapján  az állami     népességnyilvántartás     az     állampolgárok jogvédelméhez és  az  igazgatás  működéséhez  feltétlenül szükséges        adatszolgáltatásokat        elvégezheti. Magánszemélyek részére,  ha ehhez  fűződő jogukat írásban igazolják,  illetve   a  minisztertanácsi   rendeletekben rendszeres adatszolgáltatásra jogosult szervek részére az adatszolgáltatás  átmenetileg   tovább  folyhat.  ( Ennek indokolását  lásd   fenn  a  2.  3.  pontban. )  Azonnali hatállyal megszűnik  azonban az  adattovábbítás a  csupán jogos érdekre  hivatkozó, vagy jogát írásban igazolni nem tudó   magánszemélyek,   továbbá   a   fenti   kivételtől eltekintve  minden   szervezet  részére.   E  korlátozott feladatkör ellátása, továbbá az átszervezés megkönnyítése érdekében a határozat az év végéig érintetlenül hagyta az adatgyűjtés  körét,   csupán  annak  rendeletben  történő bővítési lehetőségét szüntette meg azonnali hatállyal. A    személyi     szám    mai     használatának    súlyos alkotmányellenessége miatt  az Alkotmánybíróság  azonnali hatállyal  megsemmisítette   azt  a  rendelkezést,  amely kötelezővé tette  a személyi szám használatát a hivatalos iratban,    nyilvántartásban,     az    igazgatási     és igazságszolgáltatási   eljárás   során,   illetve   amely elrendelte  a   személyi  szám   bejegyzését  a  személyi igazolványba. E  határozat  közzétételétől  kezdve  tehát senkinek nincs  joga a személyi szám megadását követelni, attól  bármilyen   jog  gyakorlását   vagy  szolgáltatást függővé tenni. Az  Alkotmánybíróság   számol  azzal,   hogy  az   állami nyilvántartásokban az  új kódok  törvényi bevezetéséig  a már  meglévő   személyi  számokat  nem  törlik,  felhívja azonban a  figyelmet arra,  hogy új  érintettek  már  nem vehetők  fel   személyi  számmal   a   nyilvántartásokba, valamint arra,  hogy a  nyilvántartások személyi  számmal való összekapcsolása  nem fér  bele abba a türelmi körbe, amelyben a  már meglévő személyi számok - kizárólag belső jelzetként használva  -  átmenetileg  nem  törlendők.  Az alkotmányellenes   személyi    szám   ilyen   korlátozott használatában rejlő  veszélyt ellensúlyozza az, hogy ez a használat   természete   szerint   elhalásra   ítélt:   a rendszerek egysége  ugyanis szükségképpen megbomlik annak folytán, hogy új adatokat már nem szabad személyi számmal felvenni, s hogy az érintettek nem is fogják megadni volt személyi számukat. Az  alkotmányellenes  állapot  megszüntetése  mindenkinek kötelessége, aki  személyi számot  nyilvántartott, állami és - a személyi számot eddig is saját kockázatra, elvileg az érintettek  beleegyezésétől függően  alkalmazó -  nem- állami adatfeldolgozóké egyaránt. Egyedül az  állami népességnyilvántartás  jogosult  arra, hogy 1991.  december 31-ig új személyi számokat adjon ki, s azokat  - a  meglévőkkel együtt  - belső  azonosítóként használja. Erre  azért van  szükség, hogy az adatállomány épségben maradjon  addig,  amíg  a  törvényhozó  meghozza döntését     a      népességnyilvántartás     alkotmányos utódszervezetéről. 5. Az  Alkotmánybíróság ezt  a határozatát  az 1989.  évi XXXII. törvény  41. §-a  értelmében  a  Magyar Közlönyben közzéteszi.                     Dr. Sólyom László                   előadó alkotmánybíró                az Alkotmánybíróság elnöke         Dr. Ádám Antal              Dr. Herczegh Géza          alkotmánybíró              alkotmánybíró       Dr. Kilényi Géza                Dr. Lábady Tamás         alkotmánybíró                    alkotmánybíró      Dr. Schmidt Péter                 Dr. Szabó András        alkotmánybíró                     alkotmánybíró      Dr. Tersztyánszky Ödön          Dr. Vörös Imre          alkotmánybíró                alkotmánybíró                    Dr. Zlinszky János                       alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	The use of personal data and the personal identification number
Number of the Decision: .	15/1991. (IV. 13.)
Date of the decision: .	04/09/1991
Summary: In the absence of a definite purpose and for arbitrary future use, the collection and processing of personal data is unconstitutional. The right to the protection of personal data, known as the right to informational self-determination, as guaranteed under Article 59 of the Constitution, permits everyone the freedom to decide about the disclosure and use of their personal data to the extent that the approval of the person concerned is generally required to register and use it. In addition Article 59 of the Constitution ensures that such person can monitor the entire route of data processing thereby guaranteeing the right to know who used the data and when, where and for what purpose it was used. A statute could exceptionally require the compulsory supply of personal data and prescribe the manner of its use provided it complied with Article 8 of the Constitution.
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-1991-s-001
. Full text: en_0015_1991.pdf