English
	Hungarian

Ügyszám: .	1651/B/1991
Előadó alkotmánybíró: Sólyom László Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 4/1993. (II. 12.)AB határozat .

ABH oldalszáma: 1993/48 .

A döntés kelte: Budapest, 02/08/1993 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság törvény alkotmányellenességének utólagos megállapítására  és   a  törvény  megsemmisítésére  irányuló indítványok alapján  - Dr.  Schmidt Péter alkotmánybírónak a határozat B)  része 1.  pontjára, valamint  Dr.  Vörös  Imre alkotmánybírónak a  határozat B)  részére és  a C)  rész  2. pontjára vonatkozó  különvéleményével; továbbá  Dr. Herczegh Géza alkotmánybírónak  a határozat A) részének indokolásából a I.2.b) pontra vonatkozó párhuzamos véleményével - meghozta a következő                         határozatot:                              A) 1. Az  államnak vallási  és  a  lelkiismereti  meggyőződésre tartozó  más   kérdésekben  semlegesnek   kell   lennie.   A vallásszabadsághoz való  jogból az államnak az a kötelessége következik, hogy az egyéni meggyőződés szabad kialakításának lehetőségét biztosítsa. Az egyház  elválasztása az  államtól nem jelenti azt, hogy a vallás és  az egyház  sajátosságait  az  államnak  figyelmen kívül kell hagynia. 2. Az  állami iskola  nem lehet elkötelezett egyetlen vallás mellett sem. Az államnak  jogi lehetőséget  kell biztosítania  arra, hogy egyházi iskolák  jöhessenek létre, az állam maga azonban nem köteles ilyen iskolákat felállítani. Ahol az  állam az  állami iskola épületét egyházi tulajdonba adja, azok  számára,  akik  nem  kívánnak  egyházi  iskolába járni, ténylegesen és úgy kell lehetővé tennie állami iskola látogatását, hogy ez ne jelentsen nekik aránytalan terhet. 3. Azokat  az indítványokat,  amelyek szerint a volt egyházi ingatlanok tulajdoni  helyzetének rendezéséről  szóló  1991. évi XXXII.  törvény azért sértené az Alkotmány 60.§-át, mert az alapfokú oktatási intézmény épületének egyházi tulajdonba adása esetén  nem biztosít  lehetőséget a  lelkiismereti  és vallásszabadság   jogán    alapuló   iskolaválasztásra,   az Alkotmánybíróság elutasítja.                              B) 1. Az  Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  ott,  ahol  az Alkotmány valamely  alapjogról szóló törvény elfogadásához a jelenlévő képviselők  kétharmadának szavazatát  írja elő,  a minősített  többség   követelménye  nem  az  illető  alapjog bármely törvényi  szabályozására vonatkozik, hanem csakis az adott  alkotmányi   rendelkezés  közvetlen  végrehajtásaként megalkotott  törvényre.  Ez  a  törvény  az  illető  alapjog érvényesítésének  és   védelmének  irányát   határozza  meg. Valamely  alapjogról  szóló  törvényhez  minősített  többség előírása   nem    zárja   ki,   hogy   az   illető   alapjog érvényesítéséhez   szükséges   részletszabályokat   egyszerű többségű törvény határozza meg. 2.  A   volt  egyházi   ingatlanok   tulajdoni   helyzetének rendezéséről szóló  1991. évi  XXXII. törvény  elfogadásához nem  volt   szükség  a  jelenlévő  országgyűlési  képviselők kétharmadának szavazatára.  Az  Alkotmánybíróság  elutasítja azokat  az   indítványokat,  amelyek  szerint  a  törvény  a kétharmados többség  hiánya  miatt  az  Alkotmány  60.§  (4) bekezdésével ellentétes lenne.                              C) 1. Az  Alkotmánybíróság megállapítja,  hogy a  volt  egyházi ingatlanok tulajdoni  helyzetének rendezéséről  szóló  1991. évi  XXXII.   törvény  15.§-a  alkotmányellenes,  ezért  azt megsemmisíti. A 15.§ e határozatnak a Magyar Közlönyben való közzététele napján veszti hatályát. 2.  Az   Alkotmánybíróság  elutasítja   azokat   a   további indítványokat, amelyek szerint a törvény 1.§-ának (2) és (4) bekezdése, a  2.§ (2)  bekezdésének a)  és e) pontja, a 12.§ (2) bekezdése,  13.§-a, a  16.§ (5)  bekezdése, a  17.§  (2) bekezdése, valamint 22.§-a alkotmányellenes lenne. Az Alkotmánybíróság  ezt a  határozatát a  Magyar Közlönyben közzéteszi.                          Indokolás Több indítvány  érkezett a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről  szóló 1991.  évi XXXII. törvény (a továbbiakban  Etv.)  egésze,  valamint  egyes  rendelkezései alkotmányellenességének vizsgálatára. Az Alkotmánybíróság az Etv-re,    illetve     egyes    rendelkezéseire    vonatkozó indítványokat az alábbiakban külön-külön bírálja el.                              A)                              I. Az indítványozók szerint az Etv. sérti az Alkotmány 60.§-át, mert nem  tartalmaz  garanciát  arra  nézve,  hogy    minden településen legyen világnézetileg semleges iskola. 1. Az Alkotmány 60.§ (1) bekezdése deklarálja, hogy a Magyar Köztársaságban  mindenkinek   joga   van   a   gondolat,   a lelkiismeret és  a vallás  szabadságára. A  (2)  bekezdés  a "lelkiismereti meggyőződésre" is kiterjesztve állapítja  meg a   vallásszabadság   hagyományos    tartalmát :   a     hit (meggyőződés) szabadságát;  a  vallásgyakorlás  szabadságát, beleértve  a   negatív    vallásszabadságot,     vagyis    a meggyőződés   kinyilvánítása   mellőzéséhez  való  jogot;  s tartalmazza végül - noha  nem külön  szabályként,  hanem  az " együttesen "  és " nyilvánosan "   történő vallásgyakorlás szabadsága  révén  -  a  vallási  gyülekezési  és egyesülési szabadságot is. A három  elem közül  a vallásgyakorlás  joga (a  hagyományos kultusz-szabadság) a  legfontosabb; ez  áll a  legközelebb a többi   szabadságjoghoz    is,   sőt    e   tekintetben    a vallásszabadság a  kommunikációs alapjogok közé illeszkedik. Ezt  tudja   a  jog  a  legteljesebben  biztosítani;  sőt  a vallásszabadság más  összetevőit kifejező részjogoknak is ez szolgál  közös   nevezőjéül.  Pl.  magát  a  hit  (gondolat, meggyőződés)  szabadságát   is  a   kommunikáción  keresztül ragadja meg  az Alkotmány, mikor a vallásszabadság tartalmát a  vallás   szabad   megválasztásával   vagy   elfogadásával határozza meg.  Másfelől  viszont  az  Alkotmány  szerint  a vallás   gyakorlásának    szabadsága   a   vallás   kultikus cselekményekkel való  kinyilvánításán és  tanításán túlra is kiterjed      ("egyéb       módon...gyakorolhassa").       A vallásszabadságnak azt  az elemét,  hogy bárki  meggyőződése szerint  élhessen,   nyilvánvalóan  másként   kell   jogilag kezelni,   mint    a   klasszikus,   a   véleménynyilvánítás szabadságával rokon,  "vallásos  cselekmények,  szertartások végzése útján"  való vallásgyakorlást.  De a   lelkiismereti meggyőződés  megvalósítása   a  társadalmi   életben  egyben szimbolikus   kommunikáció   is,   amire   a   kommunikációs szabadságjogok jellemzői megfelelően alkalmazhatók. A vallásszabadság  tartalmának tisztázása érdekében meg kell vizsgálni viszonyát más alapjogokhoz, különös tekintettel az alanyi    jogok     korlátjaira   illetve     az    objektív intézményvédelemre. Az Alkotmány 60.§ (1) bekezdése együtt mondja ki a gondolat, a lelkiismeret  és a  vallás szabadságát.  A (2) bekezdéstől kezdve azonban az Alkotmány a gondolatszabadságról többé nem rendelkezik,  hanem   a  lelkiismereti   és  vallásszabadság tartalmát állapítja  meg. A  gondolat  megnyilvánulására  az Alkotmánybíróság szerint a véleménynyilvánítási szabadságról szóló 61.§  vonatkozik. A  60.§  a  különös  szabályozás  az általános 61.§-hoz  képest, ahogy  a  lelkiismereti  illetve vallásszabadság is  a gondolatszabadság  sajátos területe. A határozat a  továbbiakban ezért a gondolatszabadsággal külön nem  foglalkozik,   hanem  -   tárgyának  megfelelően   -  a vallásszabadságról   szól;    megállapításai    azonban    a lelkiismereti  meggyőződésre   is  vonatkoznak,   hacsak   a különbségekre nem utal kifejezetten. a) A vallásszabadság és az emberi méltósághoz való jog Az emberi  méltósághoz való  jognak az  Alkotmánybíróság két aspektusát fejtette  ki. Egyrészt az emberi méltósághoz való jogot -  az élethez és a jogképességhez való joggal együtt - az  ember   jogállását  meghatározó   jognak  tekinti.  (Ld. 64/1991.(XII.17.)AB határozat.) Másrészt az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata - a 8/1990. (IV. 25.)AB határozattól kezdve -  az   emberi  méltósághoz   való  jogot   mint  "általános személyiségi jogot"  fogja fel,  amely  magában  foglalja  a személyiség  szabad   kibontakoztatásához  való   jogot.  Az Alkotmánybíróság továbbá  a lelkiismereti  szabadság jogát a 64/1991.(XII.17.)AB  határozat   összefüggésében  szintén  a személyiség  integritásához  való  jogként  értelmezte.  (Az állam  nem   kényszeríthet  senkit  olyan  helyzetbe,  amely meghasonlásba     vinné      önmagával,      azaz      amely összeegyeztethetetlen a  személyiségét meghatározó  valamely lényeges meggyőződésével.)  A lelkiismereti  szabadság és  a vallásszabadság külön is nevesített joga azt ismeri el, hogy a lelkiismereti  meggyőződés, s  ezen belül  adott esetben a vallás az  emberi minőség  része, szabadságuk  a személyiség szabad kibontakozásához való jog érvényesülésének feltétele. Maga az  emberi személyiség a jog számára érinthetetlen (ezt fejezi  ki   az  emberi  élethez  és  méltósághoz  való  jog korlátozhatatlan volta),  a jog  csakis a  külső  feltételek biztosításával segítheti  az autonómiát. Ezért a gondolat, a lelkiismeret és  a vallásos  hit (meggyőződés) szabadságához való jogból  önmagában -  ha ti. a vallás gyakorlásához való jogot most  nem  vesszük  figyelembe  -  az  államnak  az  a kötelessége  következik,   hogy  az   állam  nem  ítélkezhet vallásos     hit      vagy     lelkiismereti     meggyőződés igazságtartalmáról. Ezt  az Alkotmány - történeti okból - ma csak  a   tudomány   szabadsága   tekintetében   mondja   ki kifejezetten (70/G. § (2) bekezdés),  de az Alkotmánybíróság szerint ugyanilyen  tartózkodási kötelezettség  háramlik  az államra a vallásszabadsághoz való jogból is. A vallásszabadság  szoros összefüggését  az emberi  méltóság jogával  akkor   is  figyelembe   kell   venni,   amikor   a vallásszabadság     másik      két     összetevőjéről,     a vallásgyakorlásról,   illetve    a   meggyőződés    szerinti cselekvésről van szó. Az általános személyiségi jogból folyó cselekvési szabadságnak  különös súlyt  ad, ha a személyiség lényegét érintő  lelkiismereti vagy  vallási  meggyőződésből fakad a cselekedet. (Ezt ismeri el pl. a fegyveres szolgálat megtagadásához való jog.) b) A  vallásszabadság és a véleménynyilvánítás szabadságához való jog A vallásszabadság  kiemelt védelme  a fentieken túl abból is következik,   hogy    a   vallásgyakorlás    joga    és    a véleménynyilvánítás   szabadsága   szorosan   összefügg.   A 30/1992.(V.26.)AB határozat a gondolat- és vallásszabadságot is a kommunikációs alapjogokhoz sorolta. E jogok "anyajoga", a    véleménynyilvánítási     szabadság     az     alapjogok hierarchiájában      az       Alkotmánybíróság       szerint megkülönböztetett helyet  foglal el.  Az  idézett  határozat kimondta, hogy  "a véleményszabadságot korlátozó törvényeket megszorítóan kell  értelmezni". Értelemszerűen vonatkozik ez a vallásszabadságot korlátozó törvényekre is. A gondolat-  és vallásszabadságra  a jog  akkor képes hatást gyakorolni,  ha   a  gondolat   vagy  a   belső  meggyőződés megnyilvánul. Ez a megnyilvánulás a vallás gyakorlása. Még a "vallás   vagy    más   lelkiismereti   meggyőződés   szabad megválasztását  vagy   elfogadását"  (Alkotmány   60.§   (1) bekezdés első fordulata) is csak azon keresztül tudja védeni az  állam,  hogy  az  eszmék  szabad  áramlását  biztosítja. Egyrészt    a    gondolat-,    a    lelkiismereti    és    a vallásszabadsághoz  való  jog  természete,  másrészt  a  jog lehetőségei folytán  is, az  állam  kompetenciája  csakis  a meggyőződést   alakító    illetve   kifejező   kommunikációs folyamatra  korlátozódhat.   Az  állam   e  helyzetéből   is következik semlegessége. A   30/1992.(V.26.)AB    határozat    szerint    a    szabad véleménynyilvánításhoz való  jog a véleményt annak érték- és igazságtartalmára  tekintet  nélkül  védi.  Az  Alkotmány  a szabad kommunikációt - az egyéni magatartást és a társadalmi folyamatot - biztosítja, s nem annak tartalmára vonatkozik a szabad  véleménynyilvánítás   alapjoga.  Mindez  érvényes  a vallásszabadságra  is.  A  vallásszabadságnak  szintén  csak "külső korlátjai" lehetnek. c) Az egyház elválasztása az államtól Az  állam  vallási  semlegességét  kifejezetten  előírja  és garantálja az  Alkotmány 60.§ (3) bekezdése, amely szerint a Magyar Köztársaságban  az  egyház  az  államtól  elválasztva működik. Az elválasztás  elvéből az  következik, hogy az állam sem az egyházakkal, sem valamelyik egyházzal nem kapcsolódhat össze intézményesen; hogy  az állam  nem azonosítja magát egyetlen egyház tanításával sem; továbbá, hogy az állam nem avatkozik be az  egyházak belső  ügyeibe, és  különösen nem  foglalhat állást hitbéli  igazságok kérdésében. Mindebből következik - ami másrészről az Alkotmány 70/A. §-ából is folyik -, hogy az államnak az  egyházakat egyenlőkként kell kezelnie. Mivel az állam éppen  azokban a  tartalmi kérdésekben  nem  foglalhat állást, amelyek  a vallást  vallássá teszik,  a vallásról és egyházról  csak   elvont,  minden   vallásra  vagy  egyházra egyaránt  alkalmazható  keretszabályokat  alkothat,  amelyek révén ezek  a semleges  jogrendbe illeszkednek,  s  tartalmi kérdésekben a  vallások  és  egyházak  önértelmezésére  kell hagyatkoznia. Ezért a vallásszabadságnak csakis nem-vallási, s így  nem specifikus, hanem mindenkire, illetve bármely más késztetésből fakadó,  de  hasonló  cselekvésre  is  érvényes korlátjai lehetnek. Éppen a  semleges és  általános jogszabályi keretek révén az állam  és   egyház  szétválasztása   a  lehető  legteljesebb vallásszabadságot biztosítja. Az  egyház   elválasztása  az  államtól  másrészt  semmilyen befolyással nincs  az államnak arra a kötelességére, hogy az Alkotmány  60.§-a   alapján   a   pozitív   és   a   negatív vallásszabadságot megkülönböztetés nélkül kell biztosítania. A pozitív  és a negatív vallásszabadság egyenrangú: az állam egyiket sem  tekintheti alapesetnek, amelyhez képest a másik kivétel. Abból,  hogy az  állam maga semleges, nem a negatív vallásszabadság,  s   még  kevésbé   a  vallási  közömbösség támogatása következik.  Az állam  megszegi a vallásszabadság jogából rá háramló kötelezettségét, ha nem azon munkálkodik, hogy mindenki számára a tudatos választás legyen lehetséges. Az állam  és egyház  elválasztása egymástól  nem jelenti azt sem, hogy  a vallás és az egyház sajátosságait az államnak a törvényhozás  során   figyelmen  kívül   kell  hagynia.   Az Alkotmányból csak  a  vallásszabadság  olyan  korlátozásának tilalma   következik,    amely    kizárólag    a    vallásos meggyőződésre, illetve a vallásgyakorlásra vonatkozik. Nincs azonban akadálya  annak, hogy  a jogalkotó  a vallás  és  az egyházak sajátosságait  figyelembe véve alkossa meg azokat a jogszabályokat, amelyek  a  vallásszabadság  alapvető  jogát érvényre juttatják. Az egyház  az adott  vallás és  az állami  jog  számára  nem ugyanaz. A semleges állam nem követheti a különböző vallások egyház-felfogásait.  Tekintettel   lehet  viszont  mindarra, amiben  a  vallási  közösségek  és  az  egyházak  általában, történelmüket és  társadalmi szerepüket illetően különböznek az  Alkotmány   alapján  létrehozható  (3.§,  63.§, 70/C. §) társadalmi          szervezetektől,          egyesületektől, érdekképviseletektől. Az  Alkotmány azt  biztosítja, hogy  a vallási közösségek  - az egyesülési jog alapján létrehozható szervezeti formák  mellett -  szabad  elhatározásuk  szerint igénybe  vehetik   az   állami   jog   által   "egyház"-ként meghatározott jogi formát is. Az állam e jogintézménnyel van tekintettel az  egyházak sajátosságaira,  és teszi lehetővé, hogy a  jogrendbe  sajátos  minőségükben  illeszkedjenek.  A vallási  közösség   az  általa  választott  jogi  szervezeti formának megfelelő  jogállást  nyeri  el;  vallási  közösség voltából   fakadó   sajátosságait   ennek   keretei   között érvényesítheti. Az   állam    és   az    egyház    elválasztásának    módja, következetessége,   szigorúsága    minden   ország   sajátos történelmi körülményei szerint alakul. Az Alkotmány 60.§ (3) bekezdése mai  értelme nem választható el sem az egyházaknak a magyar  történelemben betöltött  szerepétől  (beleértve  a szekularizáció  lefolyását   is),  sem  jelenkori  tényleges működésüktől,  sem   a   folyó   társadalmi   átalakulástól. Általános jelenség,  hogy számos,  egykor egyházi  feladat - pl. iskolai  oktatás, betegápolás,  szegények segítése  - az állam  kötelességévé   vált,  az  egyházak  viszont  szintén fenntartották e  tevékenységüket. Ezeken  a  területeken  az elválasztás nem  ellentétes az  együttműködéssel,  még ha ez rigorózus  garanciák   között   is   folyik.   Az   egyházak egyenlőkként való  kezelése szintén  nem zárja  ki az  egyes egyházak tényleges társadalmi szerepének figyelembevételét. d) Az  állam kötelessége  az  alapvető  jogok  "tiszteletben tartására és  védelmére"  (Alkotmány  8.§  (1)  bekezdés)  a vallásszabadsággal kapcsolatban  sem merül  ki  abban,  hogy tartózkodik   az    egyéni   jogok    megsértésétől,   hanem gondoskodnia   kell   a   vallásszabadság   érvényesüléséhez szükséges   feltételekről,    azaz   a    vallásszabadsággal kapcsolatos értékek  és élethelyzetek  védelméről az  egyéni igényektől függetlenül is. (64/1991.(XII.17.)AB határozat.) Az állam  semlegessége  a  vallásszabadsághoz   való  joggal kapcsolatban   nem    tétlenséget   jelent.    Az   államnak kötelessége, hogy  a  vallásos  meggyőződés  kinyilvánítása, tanítása és  az  életvitelben  való  követése,  az  egyházak működése, s ugyanígy a vallás elutasítása, továbbá a vallási meggyőződésről   való    hallgatás   számára   olyan   teret biztosítson,  amelyben   a  különböző   felfogások  szabadon képződhetnek és  fejlődhetnek,  s  ezen  keresztül  lehetővé teszik  az   egyéni  meggyőződés   szabad  kialakítását.  Az államnak egyrészt ezt a szabad kommunikációs folyamatot kell biztosítania; ez  a kötelessége  a  gondolatszabadsághoz  és szabad  véleménynyilvánításhoz   való  jogból   is   adódik. Másrészt adott  esetben gondoskodnia kell más alapvető jogok védelméről a  vallásszabadsággal szemben  is. Végül magára a vallásszabadság jogára  vonatkozó pozitív  szabályozásra  is szükség lehet. Az államnak szabályozott kompromisszumot kell létrehoznia ott,  ahol eleve az állami szabályozás hoz létre olyan helyzetet,  amelyben  a  vallás  és  a  vallástalanság szabadsága  egymást   kölcsönösen  korlátozza.  Ilyen  "tér" például  a   kötelező  iskolai   oktatás   keretében   folyó világnézeti nevelés. 2.  A   vallásszabadság  érvényesülése  a  kötelező  iskolai oktatás területén a) Az  Alkotmány kihirdetése  után az Országgyűlés -  a 60.§ végrehajtásaként   -    megalkotta   a    lelkiismereti   és vallásszabadságról, valamint  az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvényt.  E törvény  5.§-a kimondja,  hogy a  szülőnek, gyámnak joga  van ahhoz,  hogy a kiskorú gyermek erkölcsi és vallási   neveléséről    döntsön   és    arról   megfelelően gondoskodjék. A  17.§ szerint  egyházi jogi személy elláthat minden  olyan   nevelési-oktatási   tevékenységet,   amelyet törvény nem  tart fenn  kizárólagosan az  állam  számára.  E körben az  egyház intézményt  tarthat fenn.  Az állam  által fenntartott nevelési  és oktatási  intézményben    pedig  az egyház fakultatív tantárgyként vallásoktatást tarthat. Ezek a rendelkezések részben végrehajtják az Alkotmány 60.§- át, de  nem  elégségesek  az  államnak  a  vallásszabadságra vonatkozó kötelességeit  tekintve.  Magyarország  nemzetközi egyezményekben ennél többet vállalt. Az  Emberi   Jogok  Európai   Egyezménye   Első   kiegészítő jegyzőkönyve  2.   cikke  szerint   "Senkitől   sem   szabad megtagadni az  oktatáshoz való jogot. Az állam az oktatás és tanítás terén  vállalt feladatainak gyakorlása során köteles tiszteletben  tartani   a  szülők   vallási  és  világnézeti meggyőződésével összhangban lévő oktatáshoz való jogot". A Polgári  és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 18. cikk 4.  pontja szerint  az Egyezségokmányban részes államok kötelezik magukat  a szülők  és adott  esetben  a  törvényes gyámok  ama  szabadságának  tiszteletben  tartására,    hogy gyermekeik      vallásos   és   erkölcsi   nevelését   saját meggyőződésüknek  megfelelően   biztosítsák.   A   2.   cikk értelmében  a   részes  államok   kötelezik  magukat,   hogy gondoskodnak olyan  törvényhozási és  egyéb intézkedésekről, amelyek az Egyezségokmányban elismert jogok érvényesüléséhez szükségesek. A gyermek  jogairól szóló,  New Yorkban 1989. november 20-án kelt egyezmény  (kihirdette  az  1991.  évi  LXIV.  törvény) deklarálja a gyermek jogát a gondolat- és vallásszabadságra, és  elismeri   a  szülők   jogát  arra,   hogy  a  gyermeket érettségének    megfelelően    e    joga    érvényesítésében irányítsák.(14. cikk.) b) Az  állam az objektív intézményvédelem körében köteles az egyes alapjogok  megvalósításához szükséges  jogszabályi  és szervezeti feltételeket  úgy kialakítani,  hogy mind a többi alapjoggal  kapcsolatos,   mind  pedig   egyéb   alkotmányos feladataira  is   tekintettel  legyen   (64/1991.(XII.17.)AB határozat). Így  a vallásszabadság érvényesülési feltételeit egyeztetni  kell  azokkal  az  alapjogokkal,  amelyeknek  az iskolaügyben  szintén   érvényesülniük  kell.  Mindenekelőtt azzal, hogy  az  államnak  ingyenes  és  kötelező  általános iskolát kell  működtetnie (70/F. §); a  szülők,  gondviselők pedig   kötelesek    kiskorú    gyermekeik    taníttatásáról gondoskodni (70/J .§). A szülőket  megilleti az  a jog, hogy gyermekeik nevelését  megválasszák. (67.§  (2) bekezdés.) Az államnak tiszteletben  kell tartania  és támogatnia  kell  a tanszabadságot  és   a  tanítás   szabadságát.  (70/G. § (1) bekezdés.) Az "állami  iskola" illetve  az "egyházi  iskola" fogalmát a határozat a  vallásszabadság különböző  aspektusainak eleget tévő iskolatípusok megjelölésére használja. Az állami iskola ismérveinek  általában  azok  az  "állam  által  fenntartott nevelési és oktatási intézmények" felelnek meg, amelyeket az 1990. évi  IV. törvény  szóhasználata  (17.§  (2)  bekezdés) megkülönböztet azoktól,  amelyekben  "egyházi  jogi  személy által  ellátott"  nevelési-oktatási  tevékenység  folyik.  A jelenlegi  helyzetben   az  "állami"  és  "egyházi"  iskolák alkotmányosan kívánatos szervezeti elkülönítése nem valósult meg   mindenütt.    Az   átmeneti   megoldások   előrelépést jelenthetnek a  teljes szervezeti  elkülönülés  irányába.  A határozat ennek  megfelelően az  "állami", illetve "egyházi" iskolát a  vallásszabadság jogából fakadó eltérő alkotmányos követelmények szerint  különbözteti meg.  Az "állami"  és az "egyházi" iskola  közötti különbség  az, hogy  bár mindkettő köteles  az   ismeretek  objektív,  toleráns  és  a  tanulók lelkiismereti szabadságát  tiszteletben tartó közvetítésére, az egyházi  iskola valamely vallás tanaival azonosul, míg az állami  iskola   ezt  nem   teheti  meg,  vallási  tanítások igazságáról nem  foglalhat állást,  azaz vallási kérdésekben semlegesnek kell  lennie. E  megkülönböztetés  szempontjából nincs  döntő  jelentősége  az  állam  és  az  önkormányzatok közötti feladatmegosztásnak;  mint ahogy  a  jelen  átmeneti helyzetben annak  sincs, hogy  az egyházi  iskolát  valamely egyház, egyesület  vagy más  tartja-e fenn.  Tehát ugyancsak nem  "állami   iskola"  az,  amelyet  ugyan  az  állam  vagy önkormányzat tart  fenn, de  amelyben  az  állam  vallásilag elkötelezett nevelést  engedélyezett; ha  a vallásos nevelés csupán egyes  osztályokban folyik,  ezekre nem vonatkozik az állami  iskola   vallási  semlegességének   követelménye.  A határozatban    az     "egyházi"    iskoláról    kifejtettek értelemszerűen vonatkoznak  minden olyan  iskolára, amelyben valamely  világnézetnek   elkötelezett  nevelés   folyik.  A határozat  az   ilyen  iskolákat   az  egyháziakkal   együtt "elkötelezett iskolának"  is nevezi, megkülönböztetve őket a "semleges" állami iskolától. Az államnak  vallási kérdésekben  semlegesnek  kell  lennie. Ezért az  állami iskolának  szintén semlegesnek kell lennie. Az állam  ugyanis ezekkel  a mindenki  számára  nyitva  álló iskolákkal valósítja  meg  a  művelődéshez  való  jogot,  és biztosítja az  iskolakötelezettség feltételét. A semlegesség azt követeli  meg, hogy  iskolái tantervét,  szervezetét  és felügyeletét az  állam úgy  alakítsa ki, hogy a tanulóknak a vallási illetve  világnézeti  információkat  és  ismereteket "tárgyilagosan, kritikusan és pluralista módon közvetítsék". Az állami  iskola nem  folytathat olyan  oktatást,  amely  a szülők  (és   a  gyermek)   meggyőződése   figyelmen   kívül hagyásának  minősülhetne.   (Ld.  az  Emberi  Jogok  Európai Bíróságának ítéletét  a Kjeldsen,  Busk, Madsen  és Pedersen ügyben, 1976  december 7.) Ezek a feltételek felelnek meg az állami iskolák  tekintetében annak a követelménynek, amelyet az  Alkotmánybíróság   a  monopolhelyzetben   lévő  országos közszolgálati  rádióra   és  televízióra  határozott  meg  a véleményszabadság érvényesülése érdekében. Az erre vonatkozó szervezeti    megoldások  ugyanis  akkor  alkotmányosak,  ha elvileg  képesek   biztosítani   a   társadalomban   meglévő vélemények teljes körű, kiegyensúlyozott arányú és valósághű kifejezésre jutását (37/1992.(VI.10.)AB határozat).  Ezek az ismérvek az  állami iskolákra  is megfelelően  érvényesek. A semleges állami iskola tehát nem lehet elkötelezett egyetlen vallás vagy  világnézet  mellett  sem,  hanem  a  szabad  és megalapozott  választás   lehetőségét  kell   nyújtania.   A világnézeti  ismeretek  teljes körű, kiegyensúlyozott arányú és tárgyilagos tanításának az iskola működése egészében kell megvalósulnia.  Tárgyilagos  tanítás  esetén  az  állam  nem kényszeríthet  egyetlen   tanárt  sem   arra,   hogy   saját meggyőződését elhallgassa. A  semleges  állami  iskolával  azonban  az  állam  még  nem merítette   ki    kötelességét,   hogy    "gondoskodjék    a vallásszabadság érvényesüléséhez szükséges feltételekről". A szülőknek  joguk   van  arra,   hogy  gyermekük  választásuk szerinti egyházi  iskolába járjon; s joguk van arra is, hogy ne kelljen vallási vagy lelkiismereti meggyőződésétől eltérő irányultságú  iskolába  járnia.  Erre  -  a  szülői  vezetés korlátjain belül - a gyermeknek is joga van. A  szülő   választási  jogának   az  állam  intézményvédelmi kötelezettsége felel meg. Az állam nem tagadhatja meg a jogi lehetőségét  annak,   hogy  akár   vallásos,  akár   ateista elkötelezettségű iskolák  jöjjenek létre; az ehhez szükséges jogszabályokat meg  kell  alkotnia.  Az  állam  azonban  nem köteles nem-semleges  iskolákat felállítani.  Ha viszont  az egyház vagy  a szülők  elkötelezett iskolát  alapítottak  és működtetnek, az állam támogatni köteles őket olyan arányban, amennyiben ezek  az intézmények  állami feladatot  vállaltak át; illetve  nem tagadhatja  meg az állam a támogatást akkor sem, ha  más, összehasonlítható, világnézetileg elkötelezett intézményt  már   támogat,  s  a  megkülönböztetésnek  nincs alkotmányos indoka. Ha nincs  is joga  a szülőnek  arra, hogy  az állam  a szülő kívánsága szerinti világnézetű iskolát nyisson, az a védelmi joga megvan, hogy ne legyen köteles vallási vagy világnézeti meggyőződésével  ellentétes  iskolába  járatni  a  gyerekét. Hasonlóképpen  ahhoz,   ahogy  azt   az  Alkotmánybíróság  a lelkiismereti  szabadsággal   kapcsolatban  kifejtette,   az államnak nemcsak  az ilyen  kényszertől  kell  tartózkodnia, hanem ésszerű  keretek között  az alternatív  magatartást is lehetővé kell  tennie. Nem  alkotmányellenes, ha  ez  utóbbi érdekében az,  aki lelkiismerete  szerint kíván  cselekedni, olyan   áldozatra    kényszerül,   amely   nem   aránytalan. (64/1991.(XII.17.)AB határozat.) Mindenfajta   elkötelezett    iskolának   a    lelkiismereti szabadságot  kielégítő   alternatívája  a   semleges  állami iskola. Bármely  meggyőződéssel is  semleges iskolába  járni sokkal  kisebb   lelkiismereti  terhet   jelent  (ha   teher egyáltalán), mint eltérő, sőt ellentétes elkötelezettségűbe. Azok  számára   tehát,   akik   nem   kívánnak   egy   adott elkötelezettségű iskolába  járni, az  államnak nem  csupán a jogi  lehetőséget  kell  megadnia  a  lelkiismeret  szerinti magatartásra,  hanem   ténylegesen  lehetővé   kell   tennie semleges állami iskola igénybevételét. c)  Sérti-e   ezeket  az  elveket  az  Etv.  azzal,  illetve alkotmányellenes mulasztás-e  az, hogy  nem biztosít  minden településen semleges állami iskolát? Az államnak  a fentiek  értelmében ott  is, ahol  az  eddigi iskola épületét  (vagy az  iskolák nagyobb  részét)  egyházi tulajdonba adja,  azok számára,  akik nem  kívánnak  egyházi iskolába járni -  tényleges  alternatívát  kell  biztosítania  azzal,  hogy semleges iskola látogatását lehetővé teszi, - e  semleges iskola  igénybevétele nem  jelenthet  számukra aránytalan terhet. E feladatát azonban az állam nem láthatja el úgy, hogy azzal az egyházi  iskolát választók vallásszabadságát sérti. Mivel az egyházi  ingatlanok  tulajdonba  adása  a  funkcionalitás elvén  nyugszik,   az  épület  a  vallásgyakorlás  tényleges igényeit elégíti  ki; az  adott  esetben  többnyire  egyházi iskola  váltja   föl  az  állami  iskolát.  Nem  az  egyházi tulajdonba adás  törvényi megtiltása,  s ezáltal  a vallásos nevelést  kívánók  alapvető  jogának  korlátozása  tehát  az alkotmányos megoldás,  hanem az  állam pozitív cselekvése az egyházi iskolát  elutasító szülők és gyermekek lelkiismereti és vallásszabadságának  biztosítására. (Jogkorlátozás  akkor lenne elfogadható,  ha ez  akár a  pozitív, akár  a  negatív vallásszabadság érvényesüléséhez  elkerülhetetlen lenne.  Az állam azonban  mindig képes  semleges iskolát  rendelkezésre bocsátani.) Az eddigi  állami iskola  épületének  átadása  az  egyháznak iskola  céljára   jogilag  nem   a  semleges  állami  iskola megszüntetését  jelenti.   Az  1991.  évi  XX.  törvény  (az önkormányzati hatásköri törvény) 100.§ (2) bekezdése szerint a helyi önkormányzat a kötelező feladatot ellátó intézményét akkor  szüntetheti   meg,  szervezheti   át,  ha   az  adott tevékenységről,   szolgáltatásról    továbbra   is    azonos színvonalon gondoskodik.  Az Etv.  2.§ (1) bekezdése szerint pedig az  ingatlanátadás az  egyház  tényleges  tevékenysége szerint szükséges  mértékben és  időben történik, figyelembe véve az  állami, a helyi önkormányzati feladatok ellátásához nélkülözhetetlen tárgyi  feltételeket és  a  költségvetésből juttatott pénzügyi fedezetet. Mindkét  törvényi   rendelkezés  azt   biztosítja,  hogy  az ingatlanátadás   folytán   az   önkormányzati   feladat   ne szenvedjen  csorbát.  Az  Alkotmánybíróság  rámutat  azonban arra, hogy funkciómegőrzés az iskola egyházi iskolaként való tovább-működésével nem  teljesülhet.  Az  iskola  nem  lehet semleges  és   vallásos   szellemű   egyszerre;   hiszen   a világnézeti nevelés mindkét féle iskola  - minden  iskola  - lényegéhez tartozik. Ezért az iskolaügyben a tulajdonba adás fent idézett törvényi feltételein túl a csereingatlanra és a kártalanításra jogot  adó rendelkezések jelentik a garanciát a semleges  állami iskola további működésére. Az állam és az önkormányzat éppen úgy köteles gondoskodni a semleges állami iskolát választó  gyermekek iskoláztatásáról,  mint ahogy az ingatlanátadás nélkül  is köteles  lenne, még akkor is, ha a tanulók létszáma alacsony. Az, hogy  az egyházi  iskolát választók számára az állam nem köteles  iskolát  létesíteni  vagy  működtetni,  az  egyházi iskolát  elutasítók  számára  azonban  állami  iskolát  kell rendelkezésre bocsátania,  még nem elégíti ki teljesen azt a követelményt, hogy  a semleges  iskolát választóktól várható el kisebb  áldozat. Maga  a semleges  iskola látogatása  sem jelenthet az  e jogukkal  élőknek aránytalan  terhet. Csak a konkrét  eset  körülményei  alapján  dönthető  el,  hogy  mi minősül aránytalan tehernek. Az Etv.  a tárgyához tartozó körben elegendő garanciát nyújt arra, hogy az egyház részére történő ingatlanátadások - ha a törvényt betartják - ne sértsék az egyházi iskolát elutasító szülők  és  gyermekek  vallásszabadsághoz  és  lelkiismereti szabadsághoz való  jogát. Az  Alkotmánybíróság ezért az Etv. alkotmányellenességének  ez   okból   való   megállapítására irányuló indítványt elutasítja.                              B)                             II. Az indítványok  azt állítják,  hogy az  Etv.  ellentétes  az Alkotmány  60.§  (4)  bekezdésével,  mert  nem  a  jelenlévő képviselők  kétharmadának   szavazatával   hozták   meg.   A kétharmados  többség   az  indítványozók   szerint  nem   "a lelkiismereti   és   vallásszabadságról    szóló    törvény" elnevezésű törvény  meghozására, hanem  a  lelkiismereti  és vallásszabadságra  mint  törvényhozási  tárgyra  vonatkozik, amely  magába   foglalja  a  vallásszabadság  intézményeivel kapcsolatos szabályozást.  Mivel az  Etv. "a vallásszabadság intézményi keretének vagyoni viszonyait alapvetően és azokat hosszú évtizedekre  meghatározóan  rendezi",  elfogadása  az indítványozók szerint kétharmados többséget igényelt volna. 1.  Az   Alkotmánynak  az   1989.   évi   XXXI.   törvénnyel megállapított szövege  bevezette az "alkotmányerejű törvény" fogalmát. Az  1989. október  23-án hatályba lépett Alkotmány 24.§    (3)     bekezdése    értelmében     az     Alkotmány megváltoztatásához,  az   Alkotmányban  meghatározott  egyes döntések meghozatalához, továbbá az alkotmányerejű törvények megalkotásához az  országgyűlési képviselők  kétharmadának a szavazata szükséges.  A 8.§  (2) bekezdése  szerint alapvető jogokra és  kötelességekre vonatkozó  szabályokat  kizárólag alkotmányerejű  törvény   állapíthat  meg.   Mint  az  akkor hatályos normaszövegből is kitűnik, e törvények meghozásának formai feltételeit  tekintve nem volt különbség az Alkotmány és az  alkotmányerejű törvények között. Sőt, tartalmilag, az 1989. évi XXXI. törvény indokolása szerint az alkotmányerejű törvények "az  Alkotmánnyal együtt  alkotják a magyar közjog jogszabályanyagának legfelsőbb  szintjét". Az alkotmányerejű törvény az  Alkotmány "tehermentesítését"  szolgálja  azzal, hogy nem  terheli az Alkotmányt államjogi szempontból fontos részletszabályokkal. Az  Alkotmánybíróság  4/1990.(III.4.)AB határozatával, az  akkor hatályos  Alkotmány  koncepciójának megfelelően kimondta, hogy az alkotmányerejű törvénnyel való szabályozás   követelménye   arra   való   tekintet   nélkül érvényesül, hogy az alapvető jogokra és kötelességekre nézve milyen jellegű  szabályról van  szó; nem  lehet e  szabályok "iránya  "  vagy  "jellege"  szerint  különbséget  tenni  az "egyszerű"  illetve   az  alkotmányerejű   törvénnyel   való szabályozás között: az utóbbi minden esetben kötelező. 1990 júniusában azonban az Alkotmányt módosító 1990. évi XL. törvénnyel a  helyzet alapvetően  megváltozott. Megszűnt  az alkotmányerejű törvény  kategóriája. Az  Alkotmány új, ma is hatályos 8.§  (2) bekezdése  szerint az  alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó  szabályokat törvény állapítja meg. Megszűnt  az   alapvető  jogok  minősített  törvénnyel  való szabályozásának kizárólagossága  is. Egyes  alapjogok  azóta egyszerű többséggel  elfogadott  törvénnyel  szabályozhatók. Számos alapvető jog esetében viszont az a rendelkezés lépett a kizárólag alkotmányerejű törvénnyel lehetséges szabályozás helyébe, hogy  az adott  alkotmányi szakaszban  szabályozott jogról vagy  kötelezettségről,  illetve  intézményről  szóló törvény elfogadásához  a jelenlévő  országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges. A  hatályos   rendszer   elvileg   különbözik   a   korábbi, alkotmányerejű   törvényeket    ismerő    rendszertől.    Az alkotmányerejű törvények  valamennyi alapvető jogra, továbbá ezek     bármely     szabályozására     a     kizárólagosság kötelezettségével   vonatkoztak.    Az   Alkotmány   és   az alkotmányerejű  törvények   egyfelől,  illetve  az  egyszerű többséggel elfogadható  törvények másfelől,  tartalmilag  és formailag is tiszta hierarchikus rendet alkottak. Amióta  azonban  a  hatályos  Alkotmány  egyes  alapjogokról hozandó  törvényekre   kétharmados  többséget  írt  elő,  az alkotmányos alapjogok  között  többféle,  egymást  nem  fedő fontossági  rend   is   megállapítható.   Nem   szerepel   a minősített  törvények   között  a   legfontosabb   alapjogok szabályozása: sem  az élethez  és az emberi méltósághoz való jog,  sem  a  jogképesség,  sem  a  személyes  szabadság  és biztonság - köztük a szabadságtól való megfosztás - alapvető garanciái. Hiányzik  közülük a bírósági eljáráshoz, valamint a jogorvoslathoz  való jog;  ugyanígy  hiányoznak  az  elemi büntetőjogi biztosítékok:  az ártatlanság vélelme, a védelem joga, a  nullum crimen  és nulla  poena sine  lege elve  is, továbbá nem  tartozik közéjük  a tulajdonjog sem. Mindezek a jogok tehát egyszerű többséggel szabályozhatók. Az Alkotmány 8.§ (4)  bekezdésében különleges  garanciával  (azzal,  hogy gyakorlásuk   szükségállapot    idején   sem   korlátozható) megkülönböztetett  jogok  közül  is  csupán  háromhoz  járul kétharmados törvény  (vallásszabadság,  nemzeti  és  etnikai kisebbségek jogai,  állampolgárság  -  60,  68,  69.§),  míg többségükhöz elég  az egyszerű  többséggel meghozott törvény (54-56.§,  57.§  (2)-(4)  bekezdés,  66.,  67.,  70/E. §). A jelenlegi kétharmados  kiemelés nem  állapít  meg  tehát  az alapjogok között  elvileg megalapozott  hierarchiát; pusztán politikai  fontosságukat   jelzi  az   alkotmánymódosításban megállapodó politikai erők számára. A fent  vázolt  elvi  változás  miatt  nem  alkalmazható  az Alkotmánybíróságnak    az     alkotmányerejű    törvényekkel kapcsolatban   kifejtett   álláspontja   (4/1990.(III.4.)AB, 5/1990.(IV.9.)AB határozatok)  a hatályos  Alkotmány szerint kétharmados többséget kívánó törvényekre. 2. Az  Alkotmány 60.§ (4) bekezdése szerint "a lelkiismereti és  vallásszabadságról   szóló   törvény   elfogadásához   a jelenlévő országgyűlési  képviselők kétharmadának  szavazata szükséges". Az  Alkotmány szóhasználata minden "kétharmados" előírásnál  azonos,   azaz   az   illető   alapjogról   vagy intézményről  szóló   törvény  elfogadásához   írja  elő   a minősített  többséget.   Ez   a   megfogalmazás   lényegesen különbözik az  Alkotmány 8.§  (2)  bekezdésének  szövegétől, amely  szerint   "az  alapvető   jogokra  és  kötelességekre vonatkozó  szabályokat   törvény   állapítja   meg".   Tehát nyelvtani értelmezéssel  nem lehet arra az eredményre jutni, hogy "a  vallásszabadságra vonatkozó  szabályokat" állapítja meg  kétharmados   törvény,  azaz   a  vallásszabadság  mint törvényhozási    tárgy     csak    minősített     többséggel szabályozható. Az Országgyűlés természetesen maga határozza meg, hogy miről alkot törvényt.  Alkotmányossági kérdés  csak az lehet, hogy milyen tárgyban  írja elő  az Alkotmány  a törvényi szintet, illetve a minősített többséggel hozott törvényt. Az Alkotmánybíróság  64/1991.(XII.17.)AB határozata  szerint az alapjog nem minden vonatkozásában törvényhozási tárgy. Az Alkotmánybíróság  megállapította,   hogy  "nem   mindenfajta összefüggés az  alapjogokkal követeli  meg a törvényi szintű szabályozást. Valamely  alapjog tartalmának meghatározása és lényeges  garanciáinak   megállapítása   csakis   törvényben történhet, törvény  kell továbbá  az  alapjog  közvetlen  és jelentős korlátozásához  is. Közvetett és távoli összefüggés esetében azonban  elegendő a  rendeleti szint is. Ha nem így lenne, mindent  törvényben kellene  szabályozni."  Ebből  az Alkotmánybíróság  azt  a  következtetést  is  levonta,  hogy "mindig csak  a konkrét szabályozásról állapítható meg, hogy - az  alapjoggal való  kapcsolata intenzitásától  függően  - törvénybe kell-e foglalni vagy sem". Nyilvánvaló, hogy  a  kétharmados  törvényre  sem  tartozhat kötelezően  több,   mint  általában  a  törvényre,  azaz  az érintett  alapjog   tartalma,  lényeges  garanciái,  illetve közvetlen és  jelentős korlátozása.  Kérdés azonban,  hogy e jogok  esetében   mindent   minősített   törvénnyel   kell-e szabályozni, amihez  az Alkotmány egyébként törvényi szintet követel meg. Az Alkotmány  egyes esetekben nem csupán azt mondja ki, hogy az illető  alapjogról szóló  törvényt a jelenlévő képviselők kétharmadának szavazatával  kell elfogadni,  hanem külön  is megnevez az  illető  alapjoggal  összefüggő  egyes  témákat, amelyekről kétharmados  törvényt kell  hozni. Így a 61.§ (3) bekezdése  szerint   a  sajtószabadságról   szóló   törvényt minősített  többséggel   kell  megalkotni.  A  (4)  bekezdés azonban meghatároz négy tárgyat a tömegkommunikáció köréből, amelyhez szintén  kétharmados törvényt  követel meg. Hasonló technikai  megoldás  található  az  államszervezetet  érintő kétharmados  előírások   között  is.   "A   fegyveres   erők feladatairól és  a rájuk  vonatkozó  részletes  szabályokról szóló   törvény",    ugyanígy   "a    rendőrségről   és    a nemzetbiztonsági   tevékenységgel    összefüggő    részletes szabályokról szóló törvény" kétharmados (40/A. §.). Ugyanígy kétharmados többség  szükséges az  egyesülési  jogról  szóló törvény elfogadásához  (63.§). A 40/B. § (4) bekezdése mégis külön  rendelkezik   arról,  hogy  a  fegyveres  erők  és  a rendőrség  tényleges   állományú  tagjainak   pártban   való tevékenysége    csak    minősített    többségű    törvénnyel korlátozható. Ha az  illető  alapjogok  szabályozásának  a  törvényhozásra tartozó  része  a  maga  összességében  kétharmados  törvény tárgya  lenne,  nem  volna  értelme  az  említett  résztémák minősített  szintre  emelésének.  Például  a  sajtószabadság nemcsak a  nyomtatott sajtóra vonatkozik, hanem a rádióra és televízióra is. Nem lehet vitás, hogy a szervezeti garanciák is  azok   közé  a   "lényeges  garanciák"  közé  tartoznak, amelyeket törvényben (legalább egyszerű többségű törvényben) kell szabályozni  az egész  sajtóra nézve, de ezekből csak a (4) bekezdésben  említettek tartoznak kötelezően kétharmados törvényre.  Ha   a  fegyveres  erők  kétharmados  "részletes szabályai" valóban  minden, törvényre tartozó részletkérdést felölelnének -  márpedig a  hivatásos állomány pártpolitikai tevékenysége törvényben  szabályozandó  -,  nem  kellene  az Alkotmánynak  külön   előírnia,  hogy  ennek  korlátozásához kétharmados többség  kell. Ugyancsak nem kellene kétharmados többséget  előírni   ehhez  a   szabályhoz,  ha   a   pártok működéséről   szóló   törvény   kétharmadossága,   vagy   az egyesülési   jogról   szóló   törvény   kétharmadossága   az egyesülési   jogra   vonatkozó   összes   törvényi   szintet megkövetelő szabályra kiterjedne. Az  Alkotmány   szövegéből  és   szerkezetéből   tehát   nem következik,  hogy   csakis  kétharmados  törvénnyel  lehetne rendelkezni azon alapjogok minden vonatkozásáról, amelyekről szóló törvényhez az Alkotmány minősített többséget ír elő. Nem  támogatja   ezt  a   nézetet   a   minősített   többség funkciójának vizsgálata  sem. Mind az alkotmányerejű törvény feltétlen megkövetelése  minden,  az  alapjogokra  vonatkozó szabályozáshoz,     mind     a     jelenlegi,     nemzetközi összehasonlításban is  példátlan számú  minősített  többségű törvény a  rendszerváltás sajátos  politikai  körülményeiben gyökerezett. A  hatályos Alkotmány kifejezi azt a szándékot, hogy bizonyos  alapintézmények és bizonyos - főleg politikai - alapjogok szabályozása széleskörű megegyezéssel történjék. Ez  a   cél  megvalósul,   ha  -   az  Alkotmány  szövegének megfelelően -  az illető  intézményről vagy alapjogról szóló törvényt  kétharmados   szavazataránnyal  fogadják   el.   A parlamentarizmus  lényegével  ellenkezne  azonban  az  olyan értelmezés, amely  kizárná az egyszerű többséget abból, hogy az illető  alapjogokra vonatkozóan - a kétharmados törvényre tartozó  koncepcionális   kérdéseken   kívül   -   politikai elképzeléseinek  megfelelően  rendelkezzék:  végrehajtásukat szabályozza,   további   garanciákat   építsen   ki,   saját koncepciója  szerint   igazítsa  érvényesülésüket  az  adott körülményekhez.  Az   alapjogok  védelme   és  érvényesülése szenvedne a  parlamentáris elveken  nyugvó Alkotmány alapján megindokolhatatlan  korlátozást,   ha  minden   változás  és továbbfejlesztés, illetőleg  a szabályozási  koncepciót  nem meghatározó részgarancia kétharmados többséghez lenne kötve. Hiszen a  garanciák bővítésének adott módja is ellenkezhet a kisebbség politikai érdekeivel vagy az illető jogról vallott nézeteivel. Az  Alkotmánybíróság  emlékeztet  arra,  hogy  a parlamentáris  rendszer   működőképességét,  ezen  belül  az Országgyűlés döntéshozatali  képességének  megőrzését  és  a szilárd és  hatékony kormányzást már eddigi gyakorlatában is ügydöntőnek  tekintette   (3/1991.(II.7.)AB  határozat).  Az önkormányzatokról   szóló    törvény   tartalmával   és   az önkormányzati alapjogok korlátozásával kapcsolatban pedig az Alkotmánybíróság  gyakorlata   úgy  szilárdult   meg,   hogy különböztet a  kétharmados törvényre  tartozó, a szabályozás irányát meghatározó  szabályok és  az azokkal nem ellentétes részletszabályok között, s csak az előbbiekre nézve követeli meg a minősített többséget. (Lásd alább a IV. pontban.) A kérdést  véglegesen nem  oldja meg  az, ha az Országgyűlés esetenként  határoz   arról,  mit  vesz  fel  a  kétharmados többségű törvénybe.  Ha ugyanis  egyszerű többség  dönti  el ezt, azok,  akik szerint kétharmados törvényt kellene hozni, az  Alkotmánybíróság   értelmezését  kérik;  ha  kétharmados szavazatarány kellene  ehhez a döntéshez, vita esetén ez nem jönne létre. Parlamenti képviselőcsoportok több indítványban kérték már  az Alkotmánybíróságtól az Alkotmány értelmezését a tekintetben, hogy   az  illető   alapjogról  szóló  minden törvényi rendelkezés,  vagy csupán  az arról  szóló  törvény kétharmados-e; s  ezen kívül számos indítvány állította egy- egy törvény  alkotmányellenességét azon  az alapon,  hogy az illető  törvényt   minősített   többséggel   kellett   volna meghozni. Az  Országgyűlés   ezeket  a  vitákat  alkotmánymódosítással döntheti el.  A  másik  lehetőség  az  Alkotmány  mindenkire kötelező értelmezése,  amely az  Alkotmánybíróság hatásköre. Az  Alkotmánybíróság   határozatban  értelmezte,   hogy  "az alapvető  jogokra  és  kötelességekre  vonatkozó  szabályok" közül mely  ismérvek alapján  kell megkülönböztetni  azokat, amelyeket  az   Alkotmány  8.§   (2)  bekezdése   értelmében törvényben    kell     megállapítani    (64/1991.(XII.17.)AB határozat). Hasonló  értelmezésre van szükség és lehetőség a minősített,  illetve   az  egyszerű   többséggel  elfogadott törvényben meghatározandó rendelkezések elkülönítésére. Az Alkotmánybíróság  a fentiek  alapján úgy  foglalt állást, hogy a minősített többség követelménye nem minden, az illető alapjogra vonatkozó  törvényi rendelkezésre  nézve áll fenn. Az alapjogra  vonatkozó  szabályok  között  vannak  olyanok, amelyek kétharmados  törvényre tartoznak,  s vannak olyanok, amelyek egyszerű  többséggel alkotott  törvényre; ez  a  két csoport tartalmi ismérv alapján elhatárolható. A minősített  többséggel megalkotandó törvények köre formai, eljárási ismérvekkel nem határozható meg teljes körűen. A  kétharmados  törvényeket  az  Alkotmány  csupán  eljárási szempontból,   a    meghozatalukhoz   szükséges   minősített többséggel különbözteti  meg az  alapvető jogokra  vonatkozó egyéb  törvényektől;   a  minősített  törvény  a  jogforrási hierarchiában nem  áll a többi törvény felett. A kitűntetett eljárás   azonban    alkotmányos   követelmény   a   törvény módosításakor is.  Az  ennek  megfelelő  eljárási  szempontú értelmezés meghatározhatja  a minősített  törvények  körének formális  ismérveit,   mint  például  azt,  hogy  az  illető törvényt   az   adott   alkotmányi   rendelkezés   közvetlen végrehajtásaként kell  megalkotni, s  címében is utalni kell az  Alkotmány   erről  szóló  rendelkezésére.  Ez  megoldást jelenthet azon  alapjogok tekintetében,  ahol a  kétharmados törvényt  már   elfogadta  az   Országgyűlés,   azaz   annak tartalmában  megegyezett.  Az  Alkotmánybíróság  értelmezése szerint ezzel azt is eldöntötte a törvényhozó, hogy az adott alapjogra vonatkozó  rendelkezések  közül  melyeket  kellett minősített törvénnyel  elfogadni. Itt  további értelmezésnek kizárólag abban  a  kérdésben  van  helye,  hogy  az  illető alapjogra vonatkozó,  későbbi, egyszerű többségű törvény nem módosítja-e az  alapjogról szóló  kétharmados törvényt, azaz nem kerüli-e  meg az  ahhoz  szükséges  eljárási  feltételt. Ennek  eldöntéséhez  azonban  -  hacsak  nem  nyilvánvaló  a módosítás -  már a kétharmados illetve az egyszerű törvények körét elválasztó  tartalmi ismérv kell. Ugyanerre a tartalmi ismérvre van  szükség  ahhoz,  hogy  a  kétharmados  törvény megalkotása előtt  is eldönthető legyen, az illető alapjogra vonatkozó rendelkezés meghozható volt-e egyszerű törvényben. Tekintettel arra,  hogy a  hatályos Alkotmány rendszerében a kétharmados törvények köre nem vezethető vissza elvi alapra; hogy  ezek   a  törvények  nem  foglalnak  el  a  jogforrási hierarchiában megkülönböztetett  helyet, hanem  az Alkotmány szerint minden  - bármilyen  szavazataránnyal  meghozandó  - törvény  egyenrangú;   továbbá  arra,   hogy  a  kétharmados szótöbbséggel alkotott  törvények funkcióját a parlamentáris rendszer   egészébe    helyezve    kell    értelmezni,    az Alkotmánybíróság   értelmezése    szerint   a    kétharmados szótöbbséggel  megalkotandó   törvények  alkotmányos   célja megvalósul akkor, ha ezekkel a törvényekkel kapcsolatban azt a tartalmi  követelményt  támasztja,  hogy  azok  az  illető alapjog szabályozásának  irányát  határozzák  meg.    Minden egyes alapjog  esetében külön  kell megítélni, hogy valamely törvény az  alapjog érvényesítésének  és védelmének  irányát állapítja-e meg,  vagy olyan  részletszabályokat  tartalmaz, amelyek azt nem határozzák meg. Mindezek alapján  az Alkotmánybíróság  megállapította,  hogy ott, ahol  az Alkotmány  valamely alapjogról  szóló  törvény elfogadásához   a    jelenlévő   képviselők    kétharmadának szavazatát írja  elő, a  minősített többség követelménye nem az   illető    alapjog   bármely   törvényi   szabályozására vonatkozik, hanem  csakis az  adott  alkotmányi  rendelkezés közvetlen  végrehajtásaként   megalkotott  törvényre.  Ez  a törvény az  illető alapjog  érvényesítésének  és  védelmének irányát határozza meg. Valamely  alapjogról  szóló  törvényhez  minősített  többség előírása   nem    zárja   ki,   hogy   az   illető   alapjog érvényesítéséhez   szükséges   részletszabályokat   egyszerű többségű  törvény  határozzon  meg.  Az  Alkotmány  előírása szerint minősített  többséggel megalkotott törvényt egyszerű többséggel hozott törvénnyel módosítani nem lehet. Az alapvető  jogokra és  kötelességekre vonatkozó  szabályok közül  -   az  Alkotmány  8.§  (2)  bekezdése  értelmében  - törvénynek  kell   megállapítania  az   alapjog  tartalmának meghatározását, lényeges  garanciáit, illetőleg  az  alapjog közvetlen és jelentős korlátozását. 3. Az  Alkotmány  60.§  (4)  bekezdésében  meghatározott,  a lelkiismereti  és   vallásszabadságról  szóló   törvényt  az Országgyűlés az előírt kétharmados többséggel megalkotta: ez az 1990.  évi IV. törvény. Az Etv. alkotmányos létrejöttéhez elegendő volt  az egyszerű  többség is.  Noha a  szabályozás csupán egyes  egyházakra vonatkozik,  egyrészt azért, mert a vallásgyakorlás     szabadságára      vonatkozó     lényeges biztosítékokról rendelkezik, másrészt mert az önkormányzatok tulajdonjogát érinti  és kisajátításról  is  szól,  törvényi szintet igényel.  Az Etv.  rendelkezései a  lelkiismereti és vallásszabadságról   szóló    1990.   évi   IV.   törvényben lefektetett  koncepcióval  nem  állnak ellentétben, hanem  a vallásszabadság megvalósításának további  garanciáját hozzák létre.  A   minősített  többség  hiánya   miatt  a   törvény alkotmányellenessége  megállapítására   irányuló  indítványt ezért az Alkotmánybíróság elutasította.                              C)                             III. Az indítványok  szerint  az  Etv.  ellentétes  az  Alkotmány 70/A. §-ával, mert különböztet a  kárpótolt  egyházak  és  a többi  egyház,   illetve  más,   hasonló  tulajdoni  károkat szenvedett szervezetek  között. Az Etv. az egyházak vagyonát alkotmányellenesen  reprivatizálja. 1. Az  Etv. preambuluma  szerint a törvénynek két célja van: "az  elkövetett   súlyos  jogsértések  részbeni  orvoslása", illetve az  egyházak "tevékenysége  folytatásához  szükséges tárgyi, anyagi  feltételek biztosítása".  A  törvény  egésze tehát  mindkét   célt  szolgálja.   A  két   cél  aránya  és megvalósításuk módja  azonban lényegesen  eltér a  törvényen belül.   Ezért    az    alkotmányellenes    megkülönböztetés elbírálásához különbséget  kell tenni egyrészt az Etv. 1. és 2.§-a  alá  eső  ingatlanátadás,  másrészt  az  Etv.  15.§-a szerinti részleges kárpótlás között. 2. Az  Etv. 1.  és  2.§-a  szerint  átadandó  ingatlanok  az államosítások előtt  is a 2.§ (2) bekezdésében meghatározott célokat szolgálták,  s  most  is  e  célok  megvalósításához szükségesek; az  ingatlanok az egyház tényleges tevékenysége szerint  szükséges  mértékben  és  időben  kerülnek  egyházi tulajdonba és használatba. Ezekben az esetekben a hangsúly a "funkcionalitáson" van,  azaz az egyházak feladatellátásához szükséges tárgyi  feltételek biztosításán; bár az ingatlanok tulajdonba adása  egyben az  egyházak tulajdoni  sérelmeinek bizonyos mértékű orvoslását is jelenti. Alkotmányellenes  megkülönböztetés   csak  összehasonlítható jogosultak vagy  kötelezettek között  vethető fel.  Az  Etv. hatálya alá eső egyházak és más, korábban tulajdoni sérelmet szenvedett  szervezetek   (pl.  ügyvédi   kamarák,  pártok), továbbá az egyházak és magánszemélyek közötti diszkrimináció -  mint   azt  az   indítványok  állítják   -  eleve   hibás kérdésfelvetés. A  törvény célja és az ingatlan visszaadások jellege gyökeresen különbözik "az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul  okozott   károk   részleges   kárpótlásának" koncepciójától. Természetszerűen  következik ez  egyrészt  a magánszemélyek és  a gazdasági  tevékenységet folytató  jogi személyek  tulajdonának   funkciója,  másrészt   az  egyházi tulajdon, s  különösen az  Etv. 2.§-ában  meghatározott célú ingatlanok  funkciója   közötti  különbségből.   Az   egyház tulajdona  az   alábbi  célokra   adható  vissza:   hitélet, szerzetesközösség működése,  oktatás, nevelés, egészségügyi, szociális cél,  ifjúság- és  gyermekvédelem, kulturális cél. Az  Etv.   elsősorban  nem   a   tulajdonjogban,   hanem   a vallásgyakorlás alkotmányos  jogában az  állam által okozott sérelmeket egyenlíti ki. Az  Etv-ben  kedvezményezett  egyházak  nem  vethetők  össze bármely, nem  gazdasági célú  jogi személlyel,  hanem csakis összehasonlítható  funkciójú,   szerepű,   nagyságrendű   és autonómiájú jogi  személyekkel,  amelyek  tulajdona  szintén szorosan  kötődik  valamely  alapvető  jog  ellátásához.  Az egyházak   nem    körülhatárolt   résztevékenységre,    vagy meghatározott érdekek  képviseletére  szerveződnek,  mint  a gazdasági   társaságok,   vagy   az   egyesületek,   pártok, szakszervezetek, hanem vallás gyakorlására. A vallás viszont a hívő  számára a  teljes személyiséget  és az  élet  minden területét  érinti   és   meghatározza.   A   vallásszabadság garantálásától      elválaszthatatlan       az      egyházak működőképessége. Egészen más jellegű, de átfogó szabályozási igényük, továbbá az állammal szembeni autonómiájuk alapján a helyi önkormányzatok  hasonlíthatók  össze  az  egyházakkal. Közös   vonásuk    az   is,    hogy   az   önkormányzat   is elválaszthatatlan  egy   alapvető  jog,  a  választópolgárok közösségét   megillető   önkormányzás   joga   gyakorlásától (Alkotmány  42.§).  Az  összehasonlítható  szervezetek  köre természetesen  tágítható;   de  ekkor  a szóba jövő  közcélú szervezetek céljai egyre részlegesebbek lesznek, s a további szervezetek valamely  alapjog megvalósításának  nem egyedüli vagy     szükségszerű      eszközei.     (Lásd      például: társadalombiztosítási önkormányzat, vagy a Magyar Tudományos Akadémia.)  A   kör  tágításával   egyre  nagyobb  eltérések számíthatnak   alkotmányosnak.   Mivel   az   egyházak   nem gyakorolhatnak  közhatalmat,   összehasonlításuk   a   helyi önkormányzattal csak  a fenti szempontokra szorítkozhat, más vonatkozásban viszont inkább az egyéb közcélú szervezetekkel esnek egy tekintet alá. Az  állam   az   Alkotmányban   meghatározott   feladatainak végrehajtása során  nemcsak az  állami tulajdon  egy  részét privatizálja,    hanem     létrehoz,     illetve     támogat köztestületeket  is,   és  feladataik   ellátásához  illetve autonómiájuk  erősítéséhez   vagyonnal  látja  el  őket.  Az egyházak besorolását az ilyen támogatott szervezetek közé az egyházak -  s  különösen  az  Etv-vel  érintett  "történelmi egyházak" -  történelmi és  társadalmi  szerepe,  továbbá  a vallás és  egyház, s  ebből következően a vallásszabadsághoz való jog  és  az  egyház  működésének  elválaszthatatlansága kielégítően indokolja.  Az  Alkotmánybíróság  rámutat  arra, hogy a  köztestületek vagyonnal  való ellátása  csak részben érintkezik  a   kárpótlási  törvényhozással,   s  az   adott szervezetek    sajátosságainak     megfelelően     különböző eszközökkel történik. Az   önkormányzatok    tulajdonnal   való   felruházása   az önkormányzatok  megválasztásával   egyidejűleg   megtörtént, illetve folyamatban  van, az egyházak vonatkozásában pedig - tíz év  alatt -  végrehajtják az  Etv-t. A tágabb értelemben összehasonlítható szervezetek  körében  a  tulajdonnal  való ellátás kisebb  részben megtörtént  (pártok), rendezés alatt van   (szakszervezetek),    illetve   előkészítése    folyik (társadalombiztosítás). Mivel tulajdon juttatására nem eleve jogosultakról van  szó, csupán  önkényes  megkülönböztetésük alkotmányellenes    (16/1991.(IV.20.)AB    határozat).    Az önkényesség nem állapítható meg, ha a vagyonnal való ellátás az illető szervezet funkcióihoz igazodik. A fentiek  alapján az  Alkotmánybíróság nem  állapított  meg alkotmányellenes megkülönböztetést  az egyházak  és más jogi személyek között az Etv. 1. és 2.§-a tekintetében. Mivel ez  az átadás olyan ingatlanokat ölel fel, amelyeket a jogosult egyházak  korábban is a vallásgyakorláshoz való jog megvalósítására használtak,  és most is ugyanerre a célra, a tényleges szükségletek  mértéke szerint  igényelhetik vissza őket, ésszerű  oka van  annak is, hogy miért nem rendelkezik ez a  törvény ingatlanjuttatásokról  olyan egyházak számára, amelyek a  tulajdonelvonások idején nem működtek, vagy ilyen sérelmet nem  szenvedtek. Az  egyházak állami  támogatásának általános  kérdése   ugyanis  különbözik   az  e  törvényben szabályozott  sajátos  problémától:  itt  elsősorban  nem  a tulajdonjogban, hanem  a vallásgyakorlás alkotmányos jogában az állam által okozott károk helyreállításáról van szó. 3. Az Etv. 15.§-a értelmében a Kormány és az érdekelt egyház megállapodhat abban, hogy az állam - abból a célból, hogy az egyháznak  a   társadalom  számára  hasznos  tevékenységéhez megfelelő  anyagi   feltételeket   teremtsen   -   részleges kárpótlást ad  az 1948. január 1-je után kártalanítás nélkül állami tulajdonba  került egyházi  ingatlanokért (kivéve  az Etv. alapján  visszajuttatott ingatlanokat).  A  kárpótlásra fordítható összeget  az Országgyűlés évente, a költségvetési törvényben állapítja meg. Ez a  szabály tehát  általánosságban támogatja  az  érintett egyházak működését;  nincs -  mint az 1. és 2.§ alapján járó juttatások -  az  egyház  nevesített  tevékenysége  szerinti igényekhez  kötve.   Jogcíme  a   "részleges  kárpótlás"   a kártalanítás nélkül  államosított ingatlanokért.  E juttatás két  szempontja,   továbbá  szétosztásának   módja   más-más diszkriminációs kérdést vet fel. Ha a  15.§-nak azt  az oldalát  vizsgáljuk, hogy az egyházak anyagi függetlenségéhez  nyújtott  állami  támogatásra  nyit lehetőséget, nincs alkotmányos indoka annak, hogy ebben csak az 1948  után vagyonukat vesztett egyházak részesülhetnek. A vallásgyakorláshoz való  alkotmányos  jogon  -  a  tényleges vallásgyakorlás tárgyi  feltételeinek elvonása miatt - esett sérelmeket  a   funkcionális  elv   alapján  az  Etv.  egyéb rendelkezései orvosolják.  Ennek  megtörténte  után  a  15.§ szerinti  pozitív   diszkrimináció  sem   az  egyházi   élet fejlődésével  járó   újabb  meghatározott   igények   állami támogatása, sem általában az egyház gazdasági függetlenségét szolgáló állami  juttatások vonatkozásában  nem  támasztható alá  az   egykori  tulajdoni   helyzettel.  A   funkcionális helyreállítás után  a vallásszabadság  érvényesüléséhez  már nem szükséges az egyházak közötti további különbségtétel. Ha  pedig  a  15.§-t  mint  kárpótlási  szabályt  tekintjük, ésszerű indokát kellene adni annak, hogy a hasonló tulajdoni kárt szenvedett  jogi személyek  és  más  szervezetek  közül miért az  egyházak  részesülnek  kárpótlásban.  Az  egyházak sajátosságai - a fent, a 2. pontban kifejtettek szerint - az Etv-vel érintett  egyházak részére  a  funkcionalitás  elvén nyugvó tulajdonjuttatást  kielégítően indokolják. Ez azonban lényegét tekintve  különbözik a pusztán a tulajdoni sérelmek orvoslására szolgáló  kárpótlástól.  A  kárpótoltak  közötti megkülönböztetés  alkotmányosságát   a  tulajdoni   sérelmet szenvedettek  teljes   körét  nézve,   csakis  a   tulajdoni sérelemre szorítkozva  és  az  eddigi  kárpótlási  törvények szabályozási koncepciójába  illeszkedve lehet  elbírálni.  E körben ez idő szerint hiányoznak a pozitív diszkriminációnak az Alkotmánybíróság  korábbi döntéseiben a kárpótlásra külön is  meghatározott   feltételei.  (Lásd   a  21/1990.(X.4.)AB határozatot.) Az  Etv.   15.§-ában  lehetővé  tett  vagyoni  juttatás  nem feltétlenül,  elvileg   alkotmányellenes,  hanem   annak   a kárpótlás,  illetve  a  közcélú  szervezetek  támogatása  és vagyonnal  való   ellátása  mai  helyzetében  hiányoznak  az alkotmányos indokai.  Az  egyházak  a  vizsgált  szempontból azokkal a közcélt szolgáló szervezetekkel esnek egy tekintet alá,  amelyek   működése   közérdekből,   de   az   államtól függetlenül lenne  megoldható.  (lásd  fenn  a  2.  pontot). Mindezek  vagyoni   hátterük   helyreállítása   nélkül   nem választhatók el  az  államtól,  jóllehet  alkotmányos  jogok gyakorlása  a  különválasztást  a  vagyoni  alapok  egyidejű biztosítása mellett  kívánatossá  teszi.  A  vallásszabadság kiemelt  fontosságára,   valamint  az  egyház  és  az  állam szétválasztásának  kötelességére   tekintettel  az  egyházak javára  szóló  pozitív  diszkrimináció  és  a  helyreállítás sorrendi elsőbbsége az Etv. 1. és 2.§-ának keretei között, a funkcionalitás alapján alkotmányosan indokolható. Ám további vagyon    a    működés    zavartalanságának    biztosítására kárpótlásként csak  akkor nyújtható,  ha  már  kialakult  az egyházak  és   más  autonóm   köztestületek  vagyonnal  való ellátásának és  támogatásának rendszere,  s a kárpótlás ebbe úgy  illeszkedik,   hogy  az   legalább  az   egyéb  közcélú intézmények önállósítása során nyújtott juttatásokhoz képest nem jelent indokolatlan megkülönböztetést.                             IV. Több indítvány szerint az Etv. 1.§ (4) bekezdésében és 12.§- ában  meghatározott   elidegenítési  és  terhelési  tilalom, valamint a  16.§ (5)  bekezdése szerint  az állami  tulajdon önkormányzati  tulajdonba   adásának  korlátozása  sérti  az Alkotmány 44/A.§-át,  44/C.§-át és  a 12.§ (2) bekezdését az önkormányzati  tulajdon   korlátozása,  illetve   az   ahhoz megkívánt 2/3-os szótöbbség hiánya miatt. Az egyik indítvány szerint   az    önkormányzati    "tulajdonjog    elvonásának lehetősége"  a   kétharmados  szavazatarány   hiánya   miatt alkotmánysértő. 1. Az indítványok az önkormányzatok tulajdonjogának tartalmi sérelmét az elidegenítési és terhelési tilalomban látják. Az Etv.  hatálya olyan  ingatlanokra terjed  ki,  amelyek  a törvény hatálybalépésekor  állami tulajdonban  vagy a  helyi önkormányzat   tulajdonában   vannak   (Etv.   1.   §,   más tulajdonosok ingatlanára  csak a  kisajátítást lehetővé tévő 17.§ (1)  bekezdése vonatkozik).  A törvény  szerint egyházi tulajdonba    adandó    ingatlanok    elidegenítésének    és megterhelésének korlátozása  elkerülhetetlen ahhoz,  hogy  a törvényt  végrehajtsák.   Az  állami   és  az  önkormányzati tulajdonnak ez  a korlátozása az első jegyzék előterjesztése évétől számítva  legfeljebb tíz  évig tart,  és ezt a később előterjesztett igények  sem hosszabbítják  meg. A  12.§  (4) bekezdése kötelezővé  teszi az  elidegenítési  és  terhelési tilalom törlését  olyan esetekben,  ha az  - akár  az egyház mulasztása miatt  - már  nem  szolgálja  az  ingatlannak  az egyház részére  való megőrzését;  az (5)  bekezdés  ezt  más esetekben is lehetővé teszi. A 7/1991.(II.18.)AB  határozattól kezdődő  alkotmánybírósági gyakorlat szerint a tulajdonos rendelkezési jogának időleges korlátozása   addig   az   ideig,   amíg   azt   a   törvény célkitűzésének elérése elkerülhetetlenné teszi, alkotmányos. Tekintettel  az   Etv-ben  meghatározott   elidegenítési  és terhelési   tilalom    meghosszabbíthatatlan   határidejére, valamint a törvény céljához kötöttségére, amelyet a kötelező törlés is  szankcionál, az  indítványozók által  sérelmezett terhelési és  elidegenítési tilalom  tartalmilag nem ütközik az  Alkotmánynak   a   tulajdonjogot   védő   és   biztosító rendelkezéseibe, így az önkormányzatok tulajdonának az állam általi tiszteletben  tartását kimondó  12.§ (2)  bekezdésébe sem. 2. Az  önkormányzatok tulajdonjoga  korlátozásának  tartalmi alkotmányosságától különálló  kérdés az,  hogy a  korlátozás formai okból  alkotmányellenes-e. Az  indítványok szerint az elidegenítési  és   terhelési  tilalom   alapítását  és   az önkormányzati  tulajdon   elvonását   lehetővé   tévő   Etv. alkotmányellenes a kétharmados többség hiánya miatt. Az Alkotmány  44/C.§-a  értelmében  a  helyi  önkormányzatok alapjogai a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával   elfogadott   törvényben   korlátozhatók.   Az önkormányzatok alapjogait  a 44/A.§  határozza meg. A 44/A.§ (1) bekezdés  b) pontja  szerint a  helyi  képviselőtestület gyakorolja  az   önkormányzati   tulajdon   tekintetében   a tulajdonost megillető  jogokat, az  önkormányzat bevételével önállóan gazdálkodik,  saját felelősségére  vállalkozhat.  A 12.§ (2)  bekezdése kimondja,  hogy  az  állam  tiszteletben tartja az  önkormányzatok tulajdonjogát. A 9.§ (1) bekezdése szerint  a  köztulajdon  és  a  magántulajdon  egyenjogú  és egyenlő védelemben részesül. a) A  minősített többség  követelménye ugyanúgy értelmezendő "a helyi önkormányzatokról szóló törvény elfogadására" és az önkormányzatok alapjogainak korlátozására, mint az Alkotmány szerint kétharmados szavazattal meghozandó többi, alapjogról vagy intézményről szóló törvényre. Az "alapjog  korlátozása"  nem  külön  minősített  többséget kívánó  törvényhozási   tárgy  az   önkormányzati  alapjogok vonatkozásában sem,  vagyis nem hasonlítható az Alkotmányban külön   megnevezett,   egy   alapjog   szabályozásán   belül kétharmados törvényt  igénylő törvényhozási tárgyakhoz. Mind az "alapjogról  szóló", mind  a külön  megnevezett tárgyakat szabályozó,   minősített    többséget   kívánó   törvényekre vonatkozik ugyanis  a szabály, hogy az alapjogok korlátozása csakis kétharmados  többséggel történhet, ha az alapjogot is kétharmados   többségű   törvény   szabályozza.   Ez   abból következik,  hogy  kétharmados  törvényt  egyszerű  többségű törvény nem  módosíthat  azáltal,  hogy  azzal  ellentétesen rendelkezik. E tekintetben tehát az Alkotmány 44/C.§ második mondata értelmező  szabály: a  helyi önkormányzatokról szóló törvénnyel ellentétes, az alapjogokat ahhoz képest korlátozó törvényt kell minősített többséggel elfogadni. Az az  értelmezés, amely  szerint az önkormányzati alapjogok bárminő korlátozásához  kétharmados törvény  szükséges, csak akkor lenne  helytálló, ha  ezekre az  alapjogokra vonatkozó minden szabályt  szintén csak  minősített többséggel lehetne megalkotni. Az  Alkotmánybíróság azonban  nem követi  azt az értelmezést,  hogy   az  adott  alapjog  maga  a  minősített törvényhozás tárgya,  azaz  minden  vonatkozása  csakis  így szabályozható. Ellenkezőleg: éppen az önkormányzati jogokról szóló határozatokban  bontotta ki az Alkotmánybíróság azt az álláspontját,  hogy   az  önkormányzatok   nem  minden  joga tartozik az önkormányzatokról szóló kétharmados törvényre, s még  az   alapjogoknak  sem   minden   korlátozása   igényel minősített többséget.  (Lásd  alább  a  b)  és  c)  pontot.) Értelemszerűen kizárt annak a lehetősége, hogy önkormányzati alapjogról rendelkező  egyszerű törvény korlátozó értelemben csak minősített többséggel módosítható. Ezzel összhangban  az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata az adott jog  törvényi szabályozásának  illetve  korlátozásának eljárási   követelményeit    összhangba   hozza.    Egyszerű törvényben  szabályozott   hatásköri  és  más  önkormányzati jogokat egyszerű  többségű törvénnyel  lehet korlátozni  is; kétharmados többség az alapjog Alkotmányban vagy kétharmados törvényben meghatározott tartalmának korlátozásához kell. Az Alkotmánybíróság  számos  határozatában  foglalkozott  az önkormányzatok alapjogai  és az önkormányzati tulajdon egyes kérdéseivel. Miközben  az Alkotmánybíróság  mindig az  adott ügy  szemszögéből  és  összefüggésében  tárgyalta  az  adott önkormányzati  alapjogot,  álláspontja  egyre  összetettebbé vált. E  határozat összefüggései szükségessé teszik, hogy az indokolás   a    kétharmados   törvények    problémáját   az önkormányzati  alapjogok  szempontjából  is  áttekintse.  Az önkormányzati  tulajdon   korlátozhatóságát  is  egyrészt  a minősített többség,  másrészt a  tulajdon  egyenjogúsága  és egyenlő védelme összefüggésébe kell helyezni. b) A  "helyi önkormányzatokról  szóló törvény" elfogadásához szükséges minősített  többséget az  Alkotmánybíróság  mindig úgy értelmezte,  hogy az  csakis  az  Alkotmány  44/C.§-ának közvetlen végrehajtásaként megalkotott, ilyen című törvényre vonatkozik. Ez  a hatályos  jogban a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (Ötv.). Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az Alkotmány 43.§ (2) bekezdése  az   önkormányzati  jogokat   és   kötelességeket egyszerű többségű  törvényhozási tárggyá  teszi; sőt, ha nem alapjogról van  szó, a  kétharmados többség  kérdése fel sem merül.   (Lásd.    például    a    37/1991.(VII.27.)AB,    a 47/1991.(IX.24.)AB,  az   1274/B/1991.  és  az  1792/B/1991. határozatot.)   Az    Alkotmánybíróság   az    1586/B/1990/5 határozatban mondta  ki először,  hogy az Alkotmány 44/C.§-a nem  zárja   ki,  hogy   az  Ötv-ben   szereplő  intézményre vonatkozóan   további    részletes   szabályokat    egyszerű szavazattöbbségű törvény  tartalmazzon. Az önkormányzatokról - azok  egyes jogairól  és kötelességeiről - "szólhat" tehát egyszerű többséggel hozott törvény is. Az  Alkotmánybíróság  döntései  sorra  megkülönböztették  az önkormányzat  alapjogát  az  illető  alapjogot  a  különböző részterületeken megvalósító,  végrehajtó egyes  jogoktól. Az utóbbiakról   megállapította,    hogy   nem    önkormányzati alapjogok; ezért  ezek egyszerű  törvénnyel  szabályozhatók. (Lásd a fent hivatkozott határozatokat.) c) Az  "önkormányzatok alapjogainak  korlátozásához"  előírt kétharmados  szavazatarány  értelemszerűen  nem  vonatkozhat minden törvényre,  amelynek alkalmazása  arra vezet, hogy az önkormányzatok alapjogai  valamely vonatkozásban korlátozást szenvednek.   A   jogok   egymást   kölcsönösen   korlátozva érvényesülnek.  Az  önkormányzatoknak  és  alapjogaiknak  az Alkotmány e tekintetben nem biztosít kivételezett helyzetet. Az önkormányzati alapjogok csupán  annyiban privilegizáltak, hogy maga  az Alkotmány  határozza meg  őket, s  módosításuk vagy körük  szűkítése alkotmánymódosítást  igényelne.  Ezzel együtt azonban  az önkormányzatok  a jogrendbe illeszkednek, kötik és  korlátozzák őket az általános, mindenkire érvényes törvények. Ezt az  Alkotmány többféleképpen  is kifejezi.  A 44/A.§ (2) bekezdés szerint például az önkormányzati rendelet nem lehet ellentétes magasabb  szintű jogszabállyal.  Az önkormányzati alapjogok  felsorolásánál   az  Alkotmány   több  alapjognál kifejezetten előírja,  hogy  azt  "törvény  keretei  között" gyakorolja a  helyi képviselőtestület.  (44/A.§ (1) bekezdés d) és  e) pont.) "Törvényben meghatározott feladatokhoz" van kötve a  c) pont  szerinti alapjog  a saját  bevételre és az állami támogatásra.  Az a)  pont szerinti önálló szabályozás és igazgatás keretében hozott döntés kizárólag törvényességi okból vizsgálható  felül, azaz  ez a  jog is csak "a törvény keretei között" gyakorolható. Függetlenül  attól,   utal-e  rá   az   Alkotmány,   bármely önkormányzati   alapjog    gyakorlása   elképzelhetetlen   e megszorítás nélkül.  Például a  tulajdonosi jogokat  vagy az önálló  vállalkozást   (44/A.§   (1)   bekezdés   b)   pont) nyilvánvalóan a  Ptk,  illetve  a  vállalkozásokra  irányadó jogszabályok keretei  között gyakorolhatja  az  önkormányzat is. Az  Ötv. 1.§-a  egyértelművé is teszi, hogy az alapjogok csak a  "törvény keretei  között" gyakorolhatók,  amikor  az Alkotmányban szereplő  alapjogok megismétlése  és  kifejtése során ezt  a feltételt  mindegyikükre nézve  tartalmazza. Az Alkotmánybíróság szerint  ez a  feltétel egyben  garancia is arra,  hogy   a  törvényen  kívül  más  jogszabály  a  helyi autonómiát nem korlátozhatja. A mindenkire  vonatkozó, általános törvények szabta korlátok vonatkozásában   fel    sem   merülhet,   hogy   ezeket   ne tartalmazhatnák egyszerű  törvények; noha  adott esetben  az önkormányzatok alapjogát  korlátozzák. Ezt  úgy is  ki lehet fejezni, hogy az önkormányzatok alapjogai eleve az általános törvények keretei között értendők. Az Alkotmánybíróság  gyakorlata  szerint  nem  vonatkozik  a kétharmadosság  feltétele   a   kifejezetten   önkormányzati alapjogokra vonatkozó  törvényekre sem,  ha olyan  alapjogot érintenek, amelyről  az Alkotmány 44/A.§-a tartalmazza, hogy "törvény keretei között" gyakorolhatók. Nem kell kétharmados többség   azokhoz   a   törvényekhez   sem,   amelyeket   az önkormányzatokról szóló  kétharmados törvény  felhatalmazása alapján, annak  további kifejtéseként  alkotnak. (Például  a helyi adókról,  a helyi önkormányzatok hatásköreiről, vagy a belkereskedelemről szóló  törvényekkel, illetve  a  hatósági árakkal,  továbbá  az  önkormányzatok  szervezetének  önálló kialakításával kapcsolatban lásd a 67/1991.(XII.21.)AB, és a 63/1991.(XI.30.)AB,  illetve   a  324/B/1991,   továbbá   az 58/B/1992. határozatokat.) d) Az Alkotmánybíróság ismertetett gyakorlata úgy értelmezte az önkormányzati  alapjogok  tartalmát,  hogy  abba  azok  a törvényi  rendelkezések   értendők,  amelyek   az  alapjogok érvényre juttatása  és    védelme   irányát   (koncepcióját) határozzák meg. Az Alkotmánybíróság abból indult ki, hogy az Alkotmány 44/A.§-ában meghatározott alapjogok valójában azok a hatáskör-csoportok, amelyek az önkormányzatok - elsősorban a kormánnyal  szembeni - önállóságához elengedhetetlenek. Az Alkotmánybíróság  az   egyes  ügyek   sajátosságai   szerint döntötte el,  hogy az illető önkormányzati alapjog szenved-e koncepcionális  sérelmet  a  különféle  törvények  tényleges korlátozó hatása miatt. Eszerint   értelmezendő    az   önkormányzati    tulajdonnal kapcsolatos alapjog  is. Az Alkotmány 44/A.§ (1) bekezdés b) pontja  szerint  a  helyi  képviselőtestület  gyakorolja  az önkormányzati tulajdon  tekintetében a tulajdonost megillető jogokat, az  önkormányzat bevételével  önállóan gazdálkodik, saját  felelősségére   vállalkozhat.  Ez   az   alapjog   az önkormányzatok tulajdonosi  jogállását  s  így  autonómiáját biztosítja, különös tekintettel arra, hogy az önkormányzatok tulajdonát az  önkormányzatok megalakulásával egy időben  az Alkotmány, illetve  az Ötv.  hozta létre, a tanácsok korábbi (állami   tulajdont)   kezelői   joga   helyett.   Az   Ötv. megfogalmazása  az  Alkotmánynál  is  világosabban  kifejezi ennek az  alapjognak a  lényegét: "A  helyi  önkormányzat  a törvény  keretei   között  ...   önkormányzati  tulajdonával önállóan  rendelkezik."  (1.§  (6)  bekezdés  b)  pont.)  Az Alkotmány 12.§  (2) bekezdésének is - "az állam tiszteletben tartja az  önkormányzatok tulajdonát"  - ez az új helyzet ad értelmet.  Az   alapjog   tehát   a   tulajdonosi   jogállás teljességére irányul, de nem az önkormányzati tulajdonnak ad kiemelt védelmet. Nem is adhat, mert az az Alkotmány 9.§ (1) bekezdésével  ellenkezne,  amely  szerint  minden  tulajdoni forma  egyenjogú   és   egyenlő   védelmet   élvez.   Helyes értelmezéssel tehát  az alapjog  korlátozása  akkor  valósul meg, ha  az önkormányzat  tulajdonosi jogállására irányul. A többi  tulajdonost   is   érintő,   vagy   az   önkormányzat tulajdonára  vonatkozó,   de  az   önkormányzat  tulajdonosi autonómiáját   magát   nem   csorbító   részleges   törvényi korlátozáshoz ezért nem kell kétharmados többség. Az Alkotmánybíróság  ítélkezése az önkormányzati tulajdonról összhangban  van   azzal,  hogy   az  Alkotmánybíróság   más alapjogok  tekintetében   nem  vette  alapjog-sérelemnek  az alapjogot  kitöltő  egyes  rendelkezések  korlátozó  voltát, illetve nem  is tekintette  e részjogosítványokat az alapjog részének.  Az   Alkotmánybíróság  sorozatosan   kizárta   az önkormányzati  tulajdon   alapjoga  védőköréből   az   azzal kapcsolatos igényeket,  hogy az önkormányzat milyen módon és körben    jut     tulajdonhoz    az    állami    tulajdonból (28/1991. (VI. 3.) AB, 1582/B/1990,  2100/B/1991. határozatok). A 1582/B/1990.  határozat indokolása  szerint az Alkotmány a már  megszerzett   tulajdon   tekintetében   biztosítja   az önkormányzatoknak a  tulajdonosi jogokat. Hasonló értelmű az önkormányzati  tulajdonra   vonatkozó  első   határozat,   a 28/1991. (VI. 3.) AB határozat erre vonatkozó része. Ugyanakkor ez a határozat anélkül követelte meg a kétharmados többséget a már  megszerzett  önkormányzati  tulajdon  korlátozásához, hogy  az  önkormányzati  alapjogok  természetét,  illetve  a tulajdon bármely  formájára az  Alkotmány 9.§-ában kimondott diszkrimináció-tilalmat  elemezte   volna.   A   324/B/1991. határozat már  -  az  önkormányzati  alapjogokról  időközben kialakított alkotmánybírósági értelmezéssel összhangban - az Alkotmány 44/A,  12. és  9.§-át összefüggésükben  tekinti, s kimondja, hogy  az Alkotmány  "a helyi  önkormányzat számára tulajdonjoga  gyakorlása   tekintetében  ugyanolyan  mértékű autonómiát biztosít,  és ugyanolyan  alkotmányos  védelemben részesíti, mint  ami minden  más tulajdonost  és  gazdálkodó szervezetet megillet."  A  határozat a víz- és csatornadíjak legmagasabb mértéke  megállapításához - a fenti gyakorlattal összhangban - nem követelt meg kétharmados törvényt. 3. Az  Alkotmánybíróság megállapítja,  hogy az  Etv. nem  az önkormányzatok tulajdonosi  jogállására irányuló korlátozást tartalmaz. Az  Etv. hatálya az ott meghatározott ismérveknek megfelelő ingatlanok  között  azokra  is  kiterjed,  amelyek önkormányzatok  tulajdonában   állnak.  Az  Etv.  tehát  nem általában  az  önkormányzati  tulajdonra,  sem  általában  a képviselőtestület   rendelkezési    jogának    korlátozására vonatkozik,  hanem   olyan  korlátozásokkal  él,  amelyek  a törvény céljából elkerülhetetlenül következnek, és mindenkit érintenek, aki  az egykori  államosított egyházi tulajdonnak jelenleg tulajdonosa. Az   Etv.    valójában   meghatározott,   önkormányzati   és magántulajdonban álló ingatlanok kisajátítását lehetővé tévő törvény. A  kisajátítás alkotmányos  garanciákkal  szigorúan körülbástyázott  eljárás,   amelyről  -   akár  a  tulajdont korlátozó  egyéb   általános  szabályokról   -  rendelkezhet egyszerű  többséggel  hozott  törvény.  Az  Alkotmánybíróság 16/1991.(IV.20.)AB határozata a kisajátításról megállapítja, hogy "  a[z Alkotmány]  "13.§ (2)  bekezdésének hatálya  alá tartozó    tulajdonelvonással     a    tulajdon    általában köztulajdonba kerül,  csak kivételesen  magántulajdonba,  és ekkor is kizárólag közérdekű felhasználásra". Az Etv.  9. és  10. §-ai  tartalmazzák azokat a szabályokat, amelyek értelmében  a kisajátítási  kártalanítás  szabályait kell  alkalmazni.   A  kártalanítás   a  helyi  önkormányzat tulajdonából   elvont   ingatlanért   így   az   alkotmányos követelményeknek megfelel.  A kisajátítást  törvény  rendeli el.   A    közérdeket   az    egyházak    működőképességének helyreállítása    jelenti,     amely    a    vallásszabadság garantálásától a  határozat A) pontjában kifejtettek szerint elválaszthatatlan. Az  Etv. tehát  tartalmilag nem  sérti az Alkotmánynak  az  önkormányzatok  tulajdonának  tiszteletben tartását  kimondó  12.§-át.  Formai  szempontból  pedig  nem ellentétes az  Etv. az  Alkotmány 44/C.§-ával,  mert  nem  a 44/A.§ (1)  bekezdése b)  pontjában meghatározott  alapjogot korlátozza, hanem általános kisajátítási törvénynek minősül.                              V. Az  indítvány   kifogásolja,  hogy   az  Etv.   13.  §-a   a jogorvoslatra csak törvénysértés esetén biztosít bírói utat. Ha a  határozat formálisan megfelel a törvényi előírásoknak, de az  önkormányzat jogos  érdekét  sérti,  nincs  lehetőség jogorvoslatra.  Továbbá   az  Etv.  kifejezetten  kizárja  a jogorvoslat       lehetőségét       az       ingatlanigények jegyzékbevételével kapcsolatban.  Mindez az  Alkotmány  57.§ (5) bekezdésébe ütközik. 1.  Az   Etv.  13.§   (1)-(3)  bekezdései  a  művelődési  és közoktatási miniszternek  az Etv.  alapján hozott határozata bírósági felülvizsgálatáról  rendelkeznek. A miniszter ilyen határozatot a 9.§ illetve a 12.§ alapján hoz. A 9.§ szerinti határozat az  ingatlan tulajdonjoga  megvonásáról és egyházi tulajdonba   adásáról,    illetve   a   korábbi   tulajdonos kártalanításáról rendelkezik,  míg a 12.§ szerinti határozat intézkedik   az    elidegenítési   és    terhelési   tilalom bejegyzéséről, illetve arról dönt, hogy az igényelt ingatlan nem esik az Etv. hatálya alá. Az   Alkotmány    57.§   (5)    bekezdése   kimondja,   hogy jogorvoslattal  mindenki   a  törvényekben   meghatározottak szerint élhet  az  olyan  bírói,  államigazgatási  vagy  más hatósági döntés ellen, amely jogát vagy jogos érdekét sérti. Az Alkotmány  50.§ (2)  bekezdése  szerint  a  közigazgatási határozatok törvényességét a bíróság ellenőrzi. Az államigazgatási (hatósági) döntés ellen a bírósághoz való fordulás joga  kielégíti az  Alkotmány 57.§ (5) bekezdéséből és   50.§    (2)    bekezdéséből    eredő    alkotmányossági követelményeket (66/1991.(XII.21.)AB határozat). Az  államigazgatási  eljárás  általános  szabályairól  szóló 1957. évi IV. törvény (a  továbbiakban: Áe)  64.§ értelmében nincs helye  fellebbezésnek, ha  első fokon  a Kormány tagja járt el.  Ha a  fellebbezés kizárt, jogorvoslatként bírósági felülvizsgálatra kerülhet sor (Áe 72.§ (1) és (2) bekezdés). Az államigazgatási  határozat bírósági  felülvizsgálata mint jogorvoslat  azonban   az  Alkotmány   50.§  (2)   bekezdése értelmében   a    döntés   törvényességének    -   és    nem célszerűségének  -   vizsgálatára  terjed   ki.  Ezért   nem alkotmányellenes, hogy  az Etv.  13.§-a -  összhangban az Áe 72.§  (1)   bekezdésével  is  -  a  miniszter  határozatának bírósági  felülvizsgálatát   törvénysértésre   hivatkozással teszi lehetővé.  Ez  egyben  azt  is  jelenti,  hogy  ha  az önkormányzat   jogos    érdekének   sérelme    törvénysértés következménye,  az   Etv.  szabályozása  az  alkotmányossági követelményeket  (Alkotmány  57.§  (5)  bekezdés)  kielégítő jogorvoslatot biztosít. 2. Az  Etv. 13.§  (4) bekezdése  az államigazgatáson  belüli jogorvoslatot ad  arra az  esetre, ha a miniszter határozata eltér a  Kormány döntésétől,  vagy határidőre  nem  születik meg. 3. A  jogorvoslathoz való jog viszont nem is vonatkoztatható az  egyeztető   bizottságok  döntéseire.  A  bizottságok  az átadásra javasolt  ingatlanok jegyzékét  állítják  össze,  a közvetlenül  érintettek   (Kormány,  egyház,   önkormányzat) részvételével   és    a   többi    érdekeltek   véleményének figyelembevételével. Ez  az eljárás  nem  hatósági  eljárás, hanem sajátos  egyeztetés, amelynek  szabályait az Etv. maga tartalmazza. Az Alkotmány csak a bírói, államigazgatási vagy más hatósági döntés ellen  követeli meg  a jogorvoslati  lehetőséget.  Az egyeztető  bizottságok   nem  hatóságok.   Döntésük   alanyi oldalról  tekintve  nem  az  Alkotmány  57.§-ában  megjelölt hatósági döntés.  Az ellenük  való  jogorvoslat  hiánya  nem alkotmányellenes. Nem lehet  az alkotmányellenességet  abból a szempontból sem megállapítani,  hogy   a  bizottság   döntései  tárgyilag  - hatásukat  tekintve   -  hatósági  döntés  következményeivel járnak, illetve  hogy a  korábbi tulajdonosok  tulajdonjogát érintő vitát  zárna ki  a jogorvoslat (bírói út) hiánya.  Az Alkotmánybíróság 5/1992.(I.30.)AB  határozata úgy értelmezte a jogorvoslathoz való jog alkotmányos tartalmát, hogy azt az Alkotmány csak  érdemi határozatok tekintetében követeli meg feltétlenül. A bizottságok határozatot hoznak az ingatlannak a jegyzékbe  való felvételéről  (6.§), de  ez csak javaslat, amelytől  a  jegyzéket  jóváhagyásával  véglegesítő  Kormány eltérhet (7.§). A bizottság határozata tehát nem érdemi, nem ügydöntő, ellene  a jogorvoslat lehetősége alkotmányosan nem kötelező. A  tulajdonjog sérelme  pedig csak  akkor merülhet fel a  bizottság döntésével  kapcsolatban, ha  az a  törvény hatálya  alá   nem  tartozó   ingatlanra   vonatkozó   igény teljesítését javasolja.  Ez ellen azonban az Etv. az eljárás későbbi szakaszában kifejezetten is bírói utat ad.                             VI. Az egyik  indítványozó kifogásolja,  hogy a  törvény 1.§ (2) bekezdése szerint  "egyházi tulajdonnak  kell  tekinteni  az egyház javára  létesített alapítvány    tulajdonát  és    az egyháznak   az    egykori   kegyúri   jogviszonyon   alapuló ingatlanhasználati jogát is". Az indítványozó szerint ezek a tulajdoni tárgyak sohasem képezték az egyház tulajdonát, így nem is  tekinthetők egyházi  tulajdonnak. Az  Etv. ezért  az Alkotmány 13.§ (1) bekezdését sérti. A megtámadott rendelkezés nem ütközik az Alkotmány 13.§-ába. Emellett megjegyezhető,  hogy az egyházi tulajdon fogalmának kiterjesztése  a   törvény  logikáján   belül  egyébként  is indokolt (bár  ennek alkotmányos  jelentősége nincs), mert a kegyuraság által  adott ingatlanon álló épületek (elsősorban templom és plébánia) hitéleti célzata vitathatatlan. Ezekben az esetekben  az önkormányzati  tulajdon fenntartása egy már rég meghaladott és ma értelmetlenné vált történeti gyakorlat fenntartását  jelentené.   Éppenséggel  a  hitéleti  célzatú épületek  önkormányzati   tulajdonban  tartása  eredményezne alkotmányellenes  helyzetet,   mert  az   állam  és   egyház elválasztásának alkotmányos elvét sértené.                             VII. Az indítvány  az Etv.  2.§ (2)  bekezdés a)  és  e)  pontját támadja, mert  a  törvény  nem  ad  taxatív  felsorolást  az egyháznak átadandó  ingatlanok rendeltetési  céljáról, hanem azt általánosan  a hitéletben  és a kulturális célban jelöli meg,  példálózó  felsorolással.  Ez  az  Alkotmány  2.§  (1) bekezdése által garantált jogbiztonságot sérti. A  vitatott   esetekben  a   törvényi  szabályozás  normatív igénnyel csak  a hitéletet  és a  kulturális célt  határozza meg,  az  ezeket  zárójelben  követő  felsorolás  pusztán  a tájékozódást szolgálja, és nem törekszik a teljességre, mely ezekben  az   esetekben  nem  is  lehetséges.  A  kifogásolt jogtechnikai megoldás  tehát nem jogbizonytalansághoz vezet, hanem a törvény értelmezését segíti elő.                            VIII. Az Alkotmány 13.§ (2) bekezdésére hivatkozva kifogásolták az Etv. 17.§  (2) bekezdését  és 22.§-át,  mert azok az egyházi érdeknek a  közérdekkel egyenlővé  tételével lehetővé teszik az egyháznak való átadás céljából az ingatlan kisajátítását. A  kifogásolt   rendelkezés,  az  indítványozó  felfogásával ellentétben,  kivételes  szabályt  tartalmaz.  Méltányossági alapon,  különleges   indok  fennállása  esetén  lehetőséget biztosít az  egyház számára mással nem pótolható jelentőségű ingatlan   tulajdonjogának    kisajátítás   útján    történő visszaszerzésére, amennyiben  az már  kikerült az állam vagy az  önkormányzat   tulajdonából.  Az   egyházak  sajátos,  a fentiekben részletezett  funkciója indokolja,  hogy  érdekük kivételes esetekben  a közérdekkel  egy tekintet  alá essék. Annál is  inkább,  mert  a  valóban  pótolhatatlan  ingatlan visszaszerzése nyilvánvalóan  az  egyház  működőképességének feltétele. A  közérdek érvényesülésének  biztosítéka az  is, hogy  a   kisajátítás  érdekében  az  egyház  csak  kérelmet terjeszthet elő,  s  arról  bizottsági  előkészítés  után  a Kormány  dönt.   Ezért  az  Alkotmánybíróság  az  indítványt elutasította.                      Dr. Sólyom László                     előadó alkotmánybíró                  az Alkotmánybíróság elnöke    Dr. Ádám Antal                      Dr. Herczegh Géza   alkotmánybíró                             alkotmánybíró     Dr. Kilényi Géza                    Dr. Lábady Tamás    alkotmánybíró                            alkotmánybíró     Dr. Schmidt Péter                   Dr. Szabó András     alkotmánybíró                           alkotmánybíró Dr. Tersztyánszky Ödön                   Dr. Vörös Imre   alkotmánybíró                           alkotmánybíró                      Dr. Zlinszky János                        alkotmánybíró Dr. Herczegh Géza alkotmánybíró párhuzamos véleménye Egyetértve a  1651/B/1991 sz.  határozat rendelkező részében foglaltakkal,  indokolásának  A/2.b  pontjával  kapcsolatban szükségesnek tartom megállapítani a következőket: Az "állami"  és az  "egyházi" iskola  egyaránt az  ismeretek objektív, toleráns  és a  tanulók lelkiismereti  szabadságát tiszteletben tartó  átadására köteles.  Az általuk  oktatott ismeretanyag túlnyomó  részének nincs vallásos tartalma, sőt vallásos vonatkozása  sincs. Az  egyházi  iskola  épp  ezért egészében  nem  azonosulhat  valamely  vallás  tanításaival. Vallási tanítások  igazságáról a  hitoktatás keretében lehet és kell  állást foglalni,  aminek  fakultatív  jelleggel  az állami iskola  is helyt  adhat. Az egyházi iskolát az állami iskolától nem  a tanított  ismeretanyag, nem  is  a  tanítás módja különbözteti  meg, hanem az, hogy nevelő tevékenységét az illető egyház valláserkölcsi értékrendjére építi és annak megfelelően  gyakorolja   úgy,  hogy   az  ne  legyen  teher illetőleg lelkiismereti konfliktus forrása sem a más vallású tanulók számára,  sem  pedig  azok  számára,  akik  egyetlen vallásnak sem  hívei. A  valláserkölcsi  nevelés  az  illető vallás tanaiból  következő értékrend  és az  annak megfelelő emberi  magatartás   közvetítése   -   ezért   és   ennyiben "elkötelezett" az  iskola. A  két iskolatípus egymással való éles szembeállítását  történeti tapasztalatok nem támasztják alá. Ugyanakkor  a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabadságának joga,  valamint a  művelődéshez való  jog mint alkotmányos    alapjogok,    önmagukban    is    kellőképpen megalapozzák plurális  - állami,  egyházi és  más  iskolákat egyaránt    felölelő    -    iskolarendszer    létesítésének szükségességét,  mely   az  oktatás   mellett   a   nevelési feladatoknak az  érintettek kívánsága  és választása szerint eleget tehet. Budapest, 1993. február 8.                                            Dr. Herczegh Géza Dr. Schmidt Péter alkotmánybíró különvéleménye A volt egyházi ingatlanok tulajdoni rendezéséről szóló 1991. évi  XXXII.   törvény  utólagos  alkotmányossági  vizsgálata tárgyában  meghozott  alkotmánybírósági  határozat  alapvető megállapításaival egyetértek. Egyetértek - többek között - azokkal a rendelkező részben és az   indokolásban    foglalt   megállapításokkal,    amelyek kimondják,  hogy   ahol  az   Alkotmány   valamely   törvény elfogadásához   a    jelenlévő   képviselők    kétharmadának szavazatát követeli  meg, az  nem az  alapjoggal  összefüggő bármely társadalmi  viszony szabályozására vonatkozik. Ennek megfelelően egyetértek  azzal is,  hogy a minősített törvény mellett  az   érintett  életviszonyt   közönséges,  egyszerű szótöbbséggel elfogadott törvények is szabályozhatják. A határozathoz  képest eltérő véleményem kizárólagosan abban van, hogy  a kétharmados, illetőleg az egyszerű szótöbbséget igénylő  törvények  szabályozási  határa  alkotmányosan  hol húzható meg. 1. Az  un. kétharmados  törvények igényét  Magyarországon  a politikai átmenet sajátosságai hozták létre. Lényege a békés átmenet feltételei  között annak  garantálása volt,  hogy  a politikai ellenzék  parlamenti súlyához képest meghatározóbb közjogi szerepet kapjon. A kerekasztal tárgyalások során ezt a politikai kompromisszumot az akkor uralkodó politikai erők is  elfogadták.   Az  Alkotmány   mintegy  30  törvényhozási tárgykörben kívánja meg a kétharmados többséget. 2. Az  így kialakított  kétharmados törvényhozás  azonban  - függetlenül attól, hogy ez a kétharmad a képviselők egészére vagy csak  a jelenlévőkre  vonatkozott  -  jelentős  közjogi zsákutcához vezetett.   Ennek  a közjogi megoldásnak lényege ma ugyanis  abban áll,  hogy  a  kétharmados  vagy  efölötti többséggel nem  rendelkező kormánykoalíció  a legjelentősebb törvényhozási  tárgyak   esetében  az   ellenzékkel  állandó kompromisszumra kényszerül,  e nélkül  nem tud  kormányozni. Amennyiben tehát  kiéleződik a  politikai harc a kormányerők és az ellenzék között, azaz nem tudnak kompromisszumra jutni (lásd pl.:  a médiatörvényt  ) úgy  ez a közjogi konstrukció forrása lehet az ország kormányozhatatlanságának. Egyik oldalról  tehát történetileg  érthető, magyarázható  a kétharmados törvények  létrejötte, más  oldalról ez  ma  már stabil kormányzást  sem jogilag,  sem politikailag  nem tesz lehetővé. Az  ebből a  helyzetből való  kiút  nem  egyszerű. Ilyen feltételek között ugyanis a kormányzó politikai erők a kétharmados   többséget   kívánó   törvényhozási   tárgyakat korlátozni,  vagy   az  Alkotmány  értelmezésével  szűkíteni akarják, az  ellenzék viszont  pozícióinak védelme érdekében megtartani,  sőt   szélesíteni  kívánja.  Ez  a  kétharmados törvények  eredményeként  létrejött  politikai  zsákutca  az eljövendő alkotmányozást  is  veszélyeztetheti.  A  kivezető közjogi megoldást  valószínűleg az  új Alkotmány  lesz képes létrehozni   azzal,    hogy   megszünteti    a   kétharmados törvényeket, s  ezzel egy időben az Alkotmányba emeli be - s ezzel  kétharmadossá  teszi  -  a  legfontosabb  garanciális szabályokat. Az  alapjogok tekintetében  ez  azt  jelentené, hogy az Alkotmány nemcsak deklarálni fogja a jogokat, miként teszi azt  jórészt ma, hanem a legfontosabb garanciákat maga az Alkotmány tartalmazza majd. 3.  Az  Alkotmánybíróság  -  amely  a  mindenkori  Alkotmány védelmére jött  létre -  ilyen politikai  és  közjogi  viták során nehéz  helyzetbe jut,  egyik oldalról  az  alkotmányos berendezkedés stabilitását  kell  biztosítania,  másoldalról nem teheti  túl magát  az Alkotmány  rendelkezésein,  azaz a kétharmados  többséggel  meghozandó  döntéseket  védelmeznie kell. 4. Az  Alkotmánynak "Alapvető  jogok és  kötelességek"  című XII. fejezete  11 helyen  követeli meg  a  kétharmad  arányú szavazást. Ezek szinte mindegyike - mint ezt az indokolás is bizonyítja -  az  un.  politikai  szabadságjogok  területére esik. Ezek közül egyetlen esetben, a közszolgálati médiákkal kapcsolatosan hoz  az  Alkotmány  a  kétharmados  többséggel elfogadandó törvény tartalmára nézve rendelkezéseket. Minden más helyen  megelégszik annak kimondásával, hogy a vonatkozó állampolgári politikai  szabadságjogot szabályozó törvényt a jelenlévő képviselők kétharmados többségével kell elfogadni. 5.  A  szabályozás  arra  mutat,  hogy  az  Országgyűlés  az Alkotmányban széles  diszkrecionális  jogkört  kapott  annak megállapítására,  hogy  a  vonatkozó  törvényhozási  tárgyat milyen széles  körben szabályozza kétharmados törvény útján, s   milyen   körben   egyszerű   szótöbbséggel.   Ezért   ma alkotmányosnak kellene  tekinteni azt  is, ha  a kétharmados arányban elfogadott  vallásszabadságról szóló  törvény  csak egyetlen  paragrafust   tartalmazna,  és   azt   is   ha   a vallásszabadsággal összefüggő valamennyi társadalmi viszonyt kétharmad arányban elfogadott törvény szabályozná. 6. Ha  az Alkotmánybíróság ezt a szabad belátást korlátozza, tehát megállapítja,  hogy mely  kérdésekben kell kétharmados arány és  mely kérdésekben  nem, úgy  alkotmányozásba  kezd, túllépi hatáskörét.  Ez még  akkor is  így van, ha általános elvekben ("közvetlen  végrehajtás", "a  szabályozás  irányát meghatározó", "az  alapjog  érvényesítésének  és  védelmének koncepciója", stb.)  fogalmazza meg  a kétharmados törvények tartalmát.  Az   Alkotmány  ugyanis   -  a  sajtószabadságra vonatkozó  rendelkezéseinek   a   médiatörvényre   vonatkozó szabályain  túl   -  ilyen  szabályokat  nem  tartalmaz,  az Alkotmányból  alkotmányértelmezéssel   ilyen  szabályok  nem vezethetők le. Legfeljebb logikai úton lehet ilyen általános elveket  megfogalmazni,   s  erre   véleményem  szerint   az Alkotmánybíróság felhatalmazást nem kapott. 7. Az értelmezés ilyen kiterjesztésével a parlamenten belüli közjogi  köntösben   megjelenő  politikai   viták  eldöntése áttevődik az  Alkotmánybíróságra. Igaza  van az  indoklásnak abban, hogy  egy ilyen  értelmezéssel, minden  a kétharmadot érintő, az  ellenzék  és  a kormány koalíció  közötti,  vita szükségszerűen az Alkotmánybíróság elé kerül, hiszen ezzel a határozattal   a   politikai   viták   az   Alkotmánybíróság értelmezésével közjogi vitákká alakulnak át. 8.  Egyetértek   a  határozatnak   az  Etv.-t   érintő  azon álláspontjával,  hogy   a  törvény  elfogadásához  nem  volt szükség a  jelenlevő képviselők  kétharmadának  szavazatára, minthogy az  nem ellentétes  a  vallásszabadságra  vonatkozó alapvető kódex-szel.  Véleményem  szerint  az  indítványokra ezzel az  Alkotmánybíróság megadta  volna a  választ és  nem lett  volna   feltétlenül  szükség   az  indítványok   olyan kiterjesztésére,  amely  már  a  kétharmados  törvényhozásra vonatkozó alkotmányi előírások egészét értelmezi. 9. Tudomásul véve, hogy a határozat az indítványokat a fenti módon  kiterjesztően   bírálta  el,   az   un.   kétharmados törvényekről szóló  határozati részben  további  követelmény megfogalmazását tartottam volna szükségesnek. Az   Alkotmányban    kétharmados    szavazatarányt    kívánó törvényhozási tárgyban  egyszerű szótöbbséggel törvényt csak akkor   lehet    elfogadni,   ha   a   kétharmados   törvény elfogadásával a  kompromisszum már  megszületett, ha tehát a vonatkozó alapvető  jogokról szóló  törvényt az Országgyűlés már kétharmados  arányban elfogadta.  Mivel az  Alkotmányozó diszkrecionális   jogkört   ad   a   kétharmados   törvények tartalmára  nézve,  e nélkül  a   szabály  nélkül   egyszerű többséggel  a  kétharmados  többségre  vonatkozó  alkotmányi előírást  gyakorlatilag   meg  lehet   szüntetni.   Ez   már alkotmányellenes lenne. Budapest, 1993. február 8.                                            Dr. Schmidt Péter Dr. Vörös Imre alkotmánybíró különvéleménye Dr. Herczegh Géza   alkotmánybíró  párhuzamos   véleményével egyetértve különvéleményemet az alábbiakban terjesztem elő. 1.     A  kétharmados   törvények  intézménye  a  nemzetközi tapasztalatok  szerint   kivételes,  különleges  körülmények által   indokolt    jelensége    az    alkotmányjognak.    A rendszerváltozás sajátos  - nem dogmatikai, hanem gyakorlati politikai szempontokon  alapuló -  körülményei indokolták  a kétharmados törvényeknek  az Alkotmányban való megjelenését. A   dogmatikai    alap   hiánya   azonban   nem   teszi   az Alkotmánybíróság számára  lehetővé -  amint azt  a határozat tartalmazza  is   -   a   kétharmadosság   által   felvetett alkotmányossági  problémák   dogmatikai   alapra   helyezett tisztázásának mellőzését  - a  jelen ügy   alapjogi tárgyára tekintettel az alapjogok törvényi szabályozására korlátozva. Önmagában ugyanis  az a  körülmény,  hogy  a  kétharmadosság kérdésében politikai  szempontok voltak  meghatározóak,  nem értékeli le  az  adott  alkotmányos  rendelkezések  kötelező erejét: azok  az Alkotmánybíróságot  ugyanúgy kötik, mint az Alkotmány  egyéb  szabályai. A  kétharmados szavazat többség igénye  nem   állapít  meg  alapjogok  közötti  hierarchiát, pusztán a  törvényhozási tárgy  politológiai értelemben vett "konszenzus-érzékenységére"   utal,    ugyanakkor   eljárási konzekvenciát fűz  a kiemelt törvényhozási tárgyak politikai fontosságához. Az a  kérdés tehát, hogy az Országgyűlés mit szabályoz (mint amely  törvényhozási   tárgy),  anyagi  jogi  kategória;  az azonban,  hogy   ezt  a   tárgyat  hogyan  szabályozza  (pl. kétharmados szavazataránnyal),  eljárási jogi kategória. Ezt a különbséget  élesen meg  kell húzni  annak érdekében, hogy világossá  váljék:   a  tulajdonhoz  való  jog  szabályozása éppen úgy történhet egyszerű, mint  minősített többséggel. A tulajdonhoz  való   jog  szabályozása   ugyanis  nem   eleve egyszerű, vagy  eleve minősített  többséget kíván,  minthogy nem  anyagi   jogi,  hanem   törvényhozási   eljárási   jogi kategóriáról van szó. A tulajdonhoz való jog szabályozásával kapcsolatban pl.  anyagi jogi szempontból - alapjogról lévén szó  -   azt  a   követelményt  lehet   támasztani,  hogy  a szabályozás  törvényi   szinten  történjen.   Eljárási  jogi szempontból attól  függően  kell  egyszerű  vagy  minősített többséggel  történő   szabályozást,   mint   alkotmányossági feltételt támasztani,  hogy az  Alkotmány az adott esetre: a "hogyan"-ra  milyen   törvényhozási  eljárást   ír  elő.   A kétharmados  törvényekkel   kapcsolatban  két   szélsőséges, egyben dogmatikailag értékelhetetlenül formális megközelítés lehetséges. 1.1.   Megközelíthető e  jelenség úgy,  hogy  csak  egyszeri alkalomra -  az első ilyen törvény meghozatalára - vonatkozó jogalkotói  alkotmányos   kötelezettségről   van   szó:   ha megalkották  az   adott  tárgyról   rendelkező  törvényt,  a továbbiakban   az   adott   törvényhozási   tárgyról   másik törvényben már  egyszerű többséggel  is  lehet  rendelkezni. Ennek   figyelembevételével   az   Alkotmány   rendelkezését könnyedén ki  lehetne játszani egy későbbi, az első törvényt ugyan nem  módosító, azzal  akár nem  is ellentétes,  de  az adott  törvényhozási   tárgy  lényeges  kérdéseiről  további szabályokat tartalmazó törvény meghozatalával. Megközelíthető  a   jelenség   úgy   is,   hogy   az   adott törvényhozási tárggyal  akár  a  legtávolabbi  összefüggésbe hozható  törvényi   szabályozás,  vagy  annak  adott  része, törvényhelye   csak kétharmados  szavazataránnyal  fogadható el  alkotmányosan. Eszerint azonban  a törvényhozás  gyakorlatilag  megbénulna, hiszen a  jogrend olyan összefüggő rendszert alkot, amelyben a törvények  túlnyomó többsége - a kétharmados törvényhozási tárgyak nagy  számára tekintettel  -  ezekkel  összefüggésbe hozható, így  a törvények túlnyomó többsége, vagy legalábbis valamely  részük  közvetetten  kétharmados  szavazataránnyal lenne csak elfogadható. 1.2.   A kérdés  tehát az,  hogy a kétharmados szavazatarány megkövetelésében kifejeződő  eljárási konzekvenciának  mi  a jogpolitikai célja, valamint az, hogy e cél a kétharmadosság milyen  terjedelemben   történő  értelmezésével  érhető  el, más szóval  tartalmilag    mire   vonatkozik   az   eljárási konzekvencia. a)   A szabály  jogpolitikai célja  egyértelműen az,  hogy a rendszerváltozással összefüggő alapvető fontosságú - vagy az Alkotmány erre vonatkozó módosításában megállapodó politikai erők által  konszenzus-érzékenységük folytán annak tekintett -  kérdések   csak  az  Országgyűlés  nagy  -  minősített  - többségének  egyetértésével  legyenek  szabályozhatóak.  Más kérdés  az,   hogy  dogmatikailag  is  alapvető  jelentőségű kérdésekről van-e szó, azonban ennek megítélése azután, hogy az   Országgyűlés   alkotmányos szabállyá  emelte  az  adott törvényhozási   tárgy    minősített    többséggel    történő rendezését, továbbá  mert eleve  nem anyagi,  hanem  formai- eljárási jogi  követelményről van  szó,  az  alkotmányossági vizsgálat  szempontjából   irreleváns;  az   Országgyűlés  e döntése az Alkotmánybíróság által felül nem bírálható. Ennek megfelelően tényként  kell elfogadni,  hogy bár az Alkotmány az alapjogok között nem  állít fel hierarchikus sorrendet, a hierarchia   a    szabályozásukhoz   fűzött    törvényhozási eljárásjogi konzekvenciák  között kétséget  kizáróan pozitív jogilag  fennáll.   A  törvényhozási   eljárásjogi   előírás figyelmen kívül hagyása ugyanis formai alkotmányellenességet eredményez,  amelynek   -  az  Alkotmánybíróság  jogszabály- megsemmisítési hatáskörére  tekintettel  -  a  törvényhozási eljárásra vonatkozó alkotmányjogi szankciója van. b)  Az   a  kérdés,   hogy   a   kétharmados   szavazatarány megkövetelése tartalmilag  mire  terjed  ki,  az  előzőekben kifejtettekből következően  bizonyosan nem  válaszolható meg úgy, hogy  csak az   első,  az adott  törvényhozási  tárgyra utaló  címet viselő törvényre. Több jogágban elfogadott jogi alapelv, hogy  a jognyilatkozatokat  nem elnevezésük,  hanem tartalmuk szerint  kell jogilag  minősíteni,  értékelni.  Az alkotmányjogban ez  az elv  úgy fogalmazható  meg, hogy  egy törvényt az  alkotmányossági vizsgálat   során   nem   címe, hanem   tartalma   szerint kell elbírálni. Egy törvény tehát címe szerint szólhat fogyasztási adóról; ha rendelkezései az emberöléssel     kapcsolatos     büntetőjogi     szabályokat tartalmaznak,  alkotmányossága  sem  az  adójogra  vonatkozó alkotmányi  rendelkezések,   hanem  a   törvény  büntetőjogi tartalma szerint bírálandó el. A kétharmados szavazatarány megkövetelése tehát nem merül ki abban, ha  az Országgyűlés megalkotott egy, az adott tárgyba tartozó  törvényt.   Ez  az   eljárási  követelmény   mindig érvényesül, ha  az adott  tárgykörbe tartozó,  -  a  fentiek értelmében azonban  nem a  tárgykör minden  részletkérdésére kiterjedő -  további törvényalkotásra kerül sor, függetlenül attól, hogy az utóbb hozott törvény milyen címet visel, vagy túlnyomórészt egyébként milyen tárgykört szabályoz. c)   A   kétharmados   szavazatarány,   mint   törvényhozási eljárásjogi   követelmény    tehát   egyfelől    általánosan értelmezendő. Túlmenne  azonban  dogmatikailag  az  említett jogpolitikai  célon  és  gyakorlatilag  is  a  törvényhozási folyamat  megbénulásához  vezetne,  ha  nem  eszközölnénk  a jogpolitikai  cél  által indokolt  szűkítést is.  A szűkítés abban áll,  hogy a  kétharmadosság megkövetelésének nem kell kiterjednie   az    adott   törvényhozási    tárgy    minden részletkérdésére, hanem  csak az  említett jogpolitikai  cél megvalósulása által  igényelt  terjedelemben.  E  cél  pedig megvalósul  akkor,   ha   az   adott   törvényhozási   tárgy leglényegesebb kérdéseiben  a szabályozás  irányát  illetően születik meg  a törvény minősített többséggel. A szabályozás iránya megítélésem  szerint    az  Alkotmánybíróság  64/1991 (XII.17.) AB   határozatának  alapulvételével  tölthető  meg tartalommal. Eszerint  a  szóban forgó   minősített   többséget   igénylő törvényhozási tárgynak  különösen   azon kérdései igényelnek kétharmados többséget,  melyek az adott intézmény tartalmát, működése,  érvényesülése   garanciáit  testesítik   meg.  Az intézmény   tartalma,    működésének   és   érvényesülésének garanciái  közvetlenül  és  jelentősen  értelemszerűen  csak ugyanilyen szavazataránnyal korlátozhatók. Fenti  kritériumok   megítélésem  szerint  eléggé  konkrétak ahhoz, hogy  megakadályozzák akár azt, hogy a kétharmadosság alkotmányos  törvényalkotási   eljárási  követelményét   más címmel meghozott,  de  tartalmilag  az  adott  törvényhozási tárgy körébe  tartozó törvény  alkotásával kijátsszák,  akár azt, hogy  a kétharmadosság  igénye   a  megfelelő  tartalmi szűkítés híján  parttalanná váljon.  Ez  utóbbi  ugyanis  az Alkotmányban megfogalmazott  parlamentáris  demokráciának  a többségi képviseleti  rendszeren alapuló  koncepciójával sem lenne összeegyeztethető.  Biztosítja ez  a kritériumrendszer azt   is,   hogy   az   Alkotmányban  amúgy is   kivételként megfogalmazott törvényhozási eljáráson belül is, tartalmilag is "kivételessé"  váljon az,  amikor a többségi törvényhozás helyébe a "konszenzusos" törvényhozás lép. d)     Fentiekből  következően   az   a   kérdés,   hogy   a kétharmadosság törvényhozási  eljárási  szabálya  egyáltalán vonatkozik-e adott  kérdésre, és ha igen, azt betartották-e, csak esetről esetre dönthető el. 2.     Az  Alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata  szerint  a tulajdonhoz való  jog (13.§  (1) bek.)  alkotmányos alapjog, amely azonban nem korlátozhatatlan (21/1990. (X.4.) AB hat.; (7/1991. (II.28.)  AB hat.;  16/1991.   (IV.20.) AB    hat.; 28/1991.   (VI.3.)    AB    hat.).    Az    Alkotmánybíróság gyakorlatában ugyanakkor  mindeddig nem  volt  kényszerítően szükséges a  tulajdonhoz való  alkotmányos jog  és a polgári jogi  tulajdonjog   egymáshoz  való  viszonyának  átfogó  és részletekbe   menő  tisztázása. A  volt  egyházi  ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló 1991.évi XXXII. tv. -  továbbiakban:   Etv  -   alkotmányossági   vizsgálata   - figyelemmel  az   indítványok  tárgyává   tett  tulajdonjog- korlátozási   és   tulajdonjog-elvonási   problematikára   - szükségessé teszi  e viszonynak  az Alkotmánybíróság korábbi határozatain túlmenő tisztázását. 2.1. A  tulajdonhoz való  alkotmányos jog hármas tartalommal bír, ennek  az alapjognak három aspektusa van: a tulajdonosi jogállás védelme, a polgári jogi tulajdonjog elvonása elleni védelem, végül a polgári jogi tulajdonjog korlátozása elleni védelem.  Mindezek  együtt  teszik  ki  a  tulajdonhoz  való alkotmányos alapjog alkotmányjogi védelmének tartalmát. a)   A tulajdonosi jogállás azt jelenti,  hogy a tulajdonhoz való  jog  alkotmányos  védelme  alapján  kizárt,  hogy  egy természetes,    vagy     jogi    személyt    jogszabály    a tulajdonszerzési  képességtől   megfosszon.  A   tulajdonosi jogállás tehát  az általános  jogképességnek a tulajdonjogra vonatkoztatott  megfogalmazása,  annak  egyik  aspektusa.  A tulajdonszerzési képességnek  flagráns megsértése volt az az 1970-es évektől  a 80-as  évek végéig  hatályos  jogszabályi korlátozás, amely  csak  egy  lakás-  és  egy  üdülőingatlan megszerzését  tette   lehetővé  magánszemélyek   részére  (a jogszabály -  ha hatályban  lenne -  ma  alkotmányellenesnek minősülne).  A   tulajdonhoz  való  jog  sérelmét  látta  az Alkotmánybíróság abban,  hogy jogszabály kizárta természetes személyek     számára      nagyteljesítményű     másológépek tulajdonjogának megszerzését (19/1991. (IV.23.) AB hat.). A tulajdonosi  jogállás védelme,  mint a  jogképesség  egyik aspektusának védelme  feltétlen és  abszolút; nem képzelhető el olyan  alkotmányos alapjog,  amelynek érvényre  juttatása indokolhatná a  tulajdonszerzési  képesség  korlátozását.  A jogképesség e szeletének csak a megszerezni kívánt tulajdoni tárgyban rejlő  sajátosságok  (pl.  robbanószer)  képezhetik korlátját,  azonban   ilyen   korlátozás   nem   minősül   a tulajdonszerzési képesség,  mint a  jogképesség egyik oldala korlátozásának: nem  a személyre,  hanem a  tárgyra -  annak polgári jogi forgalomképességére - vonatkozik. b)  A   tulajdonhoz  való  alkotmányos  jog  másik  tartalmi összetevője a  polgári jogi tulajdonjog elvonásával szembeni védelem. Az Alkotmány a polgári jogi tulajdonjog elvonását - tekintettel annak  a polgári  demokratikus társadalom  és  a szociális piacgazdaság alapintézményekénti funkcionálására - kizárja. A  tulajdon   érinthetetlensége,  "szentsége"     ugyanis  e társadalom és gazdaság fogalomalkotó, jellegadó kategóriája, conditio sine  qua non-ja. A polgári demokratikus társadalom és a  szociális piacgazdaság a tulajdon érinthetetlenségétől az, ami.  A polgári  jogi tulajdon elvonásának kizártságától függetlenül azonban  a tulajdon közjogi természetű elvonását ismeri az Alkotmány a kisajátítás, másfelől a tulajdonjogtól való  megfosztás  eseteként  az  elkobzás,  mint  a  törvény szerinti büntetés  (57.§ (4) bek.) formájában. A kisajátítás azonban a  közjog (a  közigazgatási jog),  míg az elkobzás a büntetőjog intézménye,  így nem  tartoznak az Alkotmány 13.§ (1)  bek.-ének   hatálya   alá,   minthogy   tulajdonvédelmi összefüggésük nincs.  Ez az értelme annak, hogy az Alkotmány külön szakaszt  szentel e  két -  a tulajdonhoz  való jogtól lényege,   természete   és   tartalma   szerint   eltérő   - jogintézménynek. A polgári jogi tulajdonjog elvonása ellen tehát az Alkotmány 13.§ (1) bek.-e feltétlen és abszolút védelmet biztosít. Az Alkotmánybíróság  csak egyetlen  esetben fogadta  el -  a rendszerváltás egyszeri,  sajátos  történelmi  körülményeire tekintettel - a társadalmi tulajdon lebontásának alkotmányos feladatával összefüggésben  azt, hogy  a tulajdoni rendszert átalakító   törvények    a   társadalmi   tulajdon   egykori létrehozásából származó  terheket elosszák azok között, akik a  társadalmi   tulajdont  ingyenesen  megszerzik  (16/1991. (IV.20.) AB  hat.; 28/1991. (VI.3.) AB hat.). "Amint azonban az átalakulás  folyamata megtörtént,  az új tulajdon védelme teljes, azaz  e vonatkozásban  nincs alkotmányos lehetőség a társadalmi átalakulás terhének utólagos vagy visszamenőleges szétosztására." (16/1991. (IV.20.) AB hat.). Ennek megfelelően  az Alkotmánybíróság  28/1991  (VI.3.)  AB sz.  határozatában   alkotmányellenesnek    minősítette   az Országgyűlés által  elfogadott, de még ki nem hirdetett első kárpótlási törvény  előzetes normakontrollja során azt, hogy a már  önkormányzati tulajdonba  került volt  állami lakások tekintetében az  önkormányzatok vételár  helyett  kárpótlási jegyet legyenek  kötelesek  elfogadni.  Az  Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy az állami tulajdon egykori létrehozásából származó terheket  az önkormányzati  tulajdonba adás során - tehát a  tulajdonszerzés előtt  - lehet  csak  elosztani;  a majdan  ingyenesen  szerző  önkormányzatnak  a  volt  állami tulajdon tehermentes  megszerzésére nincsen  joga, azonban a kárpótlási törvény hatályba lépése előtt már az önkormányzat tulajdonába  került  volt  állami  lakások  tekintetében  az önkormányzati  tulajdonnak   az  ingyenes  megszerzés  címén történő megterhelése  alkotmányellenes. Az  Alkotmánybíróság rámutatott arra,  hogy az alkotmányellenesség értelemszerűen csak a  már megszerzett  tulajdonjog tekintetében merül fel, hiszen  a  még  meg  nem  szerzett  (át  nem  adott)  dolgok tulajdonjoga  az,   amely  az   ingyenes  szerzés  okán  még megterhelhető  -   a  megszerzők  nem  tehermentesen  fogják megszerezni a korábban már az állami tulajdon létrehozásából származóan  kártalanítási  stb.  kötelezettségekkel  terhelt tulajdonjogot.  Az   Alkotmánybíróságnak  ezen   álláspontja okszerűen  következett  abból  a  16/1991  (IV.30.)  AB  sz. határozatában  leszögezett   elvből,  mely   szerint  az  új tulajdon védelme már teljes. Ezen  alapelvek   alapján  fogadta   el  alkotmányosnak   az Alkotmánybíróság   a    mezőgazdasági   termelőszövetkezetek termőföldtulajdonára  vonatkozó vételi  jogot.  Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy - a  vételi jog  intézményesítésére csak a rendszerváltással összefüggő egyszeri,  sajátos történelmi körülmények folytán és  csak   a  társadalmi   tulajdon  lebontása  kapcsán  van lehetőség; -     csak  a  társadalmi  tulajdon  egykori  létrehozásából származó terheket  lehet szétosztani  és csak  azok  között, akik majdan a társadalmi tulajdont megszerzik. Fentieket összefoglalva  leszögezhető,  hogy  a  tulajdonhoz való alkotmányos  jog  második  tartalmi  összetevőjével:  a polgári jogi  tulajdonjog elvonásával  szembeni  alkotmányos védelem feltétlenségét  és abszolút  voltát nem  gyengíti  a tulajdonjog   elvonásával    kapcsolatban    megfogalmazott, egyszeri alkalomra  szóló és  szigorú  feltételekhez  kötött kivétel. Az  ingyenesen szerzők  közötti terhek  elosztására tehát  az   új  tulajdon  megszerzése  után  már  nem  lehet hivatkozni.   E    tételt   csak   erősíti   az,   hogy   az Alkotmánybíróság a vételi jogot is és az önkormányzatoknak a kárpótlási jegy elfogadására való elkötelezettségét is nem a polgári  jogi  tulajdon  elvonásaként,  hanem  csupán  annak megterheléseként, korlátozásaként minősítette. A fenti elvek következésképpen még inkább érvényesek a  már megszerzett új tulajdon esetleges elvonására. Az Alkotmánybíróság szigorúan megszabott követelményei  kizárják  azt,  hogy  a  tulajdoni átalakulás befejezésével,  az új  tulajdonosok létrejöttével azok  terhére  bármilyen,  a  tulajdoni  rendszerváltozással összefüggő tulajdonjog-elvonás történhessen. Az  Alkotmány   13.§  (1)   bek.-e  tehát   a  polgári  jogi tulajdonjog  -  akár  egyetlen  gombostű  tulajdonjogának  - jogszabállyal történő elvonását kizárja. c) A tulajdonhoz való alkotmányos jog harmadik összetevője a polgári jogi tulajdonjog korlátozásával szembeni védelem. Ez a védelem  az Alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata  szerint feltételes és  relatív. A feltételeket az alapjogok lényeges tartalmának    korlátozása    alkotmányosságára    vonatkozó határozatok  ismételten   kifejtették   (elsőként:   7/1991. (II.28.) AB   hat. VI. rész). Eszerint  a  korlátozásnak  az érvényre juttatni kívánt másik alkotmányos alapjoghoz képest szükségesnek és arányosnak kell lennie. 2.2   A tulajdonosi  jogállás a tulajdonhoz való alkotmányos jognak a  másik két  összetevőt megalapozó  aspektusa: az az összetevő, amely  nélkül a másik kettő sincs.  A tulajdonhoz való jog ugyanakkor ebben nem merül ki, hiszen ha kimerülne, akkor a tulajdonhoz való alkotmányos jogból nem maradna más, mint az a követelmény, hogy a tulajdonszerzési képesség elvi deklarálásán ne  essék csorba.  Ezen   túlmenően azonban  az egyes tulajdoni  tárgyakra   - dolgokra  - vonatkozó konkrét polgári jogi  tulajdonjogok korlátozás  nélkül jogszabállyal elvonhatók lennének:  egy új  általános jellegű - törvénnyel szabályozott -  államosításnak pl.  a lakások  polgári  jogi tulajdona  tekintetében   nem  lenne  alkotmányos  akadálya, hiszen egy  ilyen államosítás  nem a  tulajdonosi  jogállást tagadja: az államosítás után újra vásárolhatnak a károsultak lakást (ha van miből, és főleg ha van mit). A  tulajdonhoz   való   alkotmányos   jog   ezért   csak   a tulajdonszerzési képesség  védelme, valamint  a polgári jogi tulajdonjog   elvonása   és   korlátozása   elleni   védelem triászában  teljes.  Bármelyiknek  a  tulajdonhoz  való  jog tartalmából való kivonása nemcsak ezen alkotmányos alapjogot fosztja  meg   tulajdonképpeni  értelmétől,   de  a  polgári demokráciára   felépülő    politikai,   és    a    szociális piacgazdaságra  felépülő   gazdasági  rend  egyik  jellegadó alapintézményétől tagadja  meg az  alkotmányos  védelmet.  A triász  szerinti   védelem  nélkül   ezért   nincs   polgári demokrácia és nincs szociális piacgazdaság sem. 2.3  Az   Etv  részben  az  önkormányzati  tulajdonjognak  a törvényben meghatározott  kedvezményezett  egyházak  részére való   átadásáról,    részben   pedig    az   önkormányzatok tulajdonjogának elidegenítési  és terhelési  tilalommal való megterheléséről,   vagyis   a   tulajdonjog   korlátozásáról rendelkezik.   A második   eset minősítése  nem  kétséges: a korlátozás feltételesen alkotmányos lehet. Az első esetben a minősítéstől függően  a tulajdonmozgás  éppúgy minősülhet az eset   konkrét    körülményei   szerint   a   polgári   jogi tulajdonjognak a  tulajdonhoz való  alkotmányos jogot érintő elvonásának (ez  az  Alkotmány  13.§  (1)  bek.-ére,  és  az Alkotmánybíróságnak a  kárpótlással -  az  ingyenes  szerzés megterhelésével -  kapcsolatos állásfoglalásaira figyelemmel kizárt), mint  a polgári jogi tulajdonjog közjogi természetű kisajátítás   révén   történő   elvonásának   (az   elkobzás értelemszerűen nem jön szóba). 2.3.1   Bár a  polgári jogi  tulajdonjog elvonása  általában kizárt,  utalni   kell  arra,   hogy  az   önkormányzat  nem magánjogi, hanem  közjogi jogalany.  Törvény ugyanis  állami feladattá  minősíthet   át   önkormányzat   által   ellátott feladatot;  az   önkormányzat  ekkor   nem   hivatkozhat   a tulajdonhoz  való   alkotmányos  jog   sérelmére,  mivel  az önkormányzat tulajdoni  tárgyainak azon  köre  kerül  állami tulajdonba,  amely   kizárólag   az   átminősített   feladat ellátását szolgálja. Az önkormányzati tulajdon elvonásánál - de korlátozásánál  is -  a tulajdonhoz  való jog  védelmét a magánjogi jogalanyokhoz képest differenciálja, adott esetben gyengíti, relatívvá  teszi a  közjogi jogalanyiság ténye. Az elvonás  (korlátozás)  viszonylagosabbá válásának határát az jelenti, hogy  az elvonás  vagy korlátozás  az önkormányzati autonómia kiüresedéséhez vezet-e. Az önkormányzati  vagyon tehát az ellátott funkcióhoz kötődő tulajdoni tárgyaktól függően nem homogén. Saját bevételeiből származó vagyona  tekintetében az  önkormányzat az Alkotmány ezen kifejezett  rendelkezése (44/A.  §  (1)  bek.)  alapján magánjogi jogalany,  ezért az  őt megillető tulajdonhoz való jogra vonatkozó  alkotmányos védelem  feltétlen és abszolút. Az  önkormányzat   legalapvetőbb   feladataihoz   kapcsolódó törzsvagyon tekintetében  - ld.  a  helyi  önkormányzatokról szóló 1990.évi  LXV.tv.79.§-át  -  az  önkormányzat  közjogi jogalany, ám e feladataihoz kötődő vagyontárgyainak elvonása egyértelműen  az   önkormányzati  autonómia   kiüresedéséhez vezetne,  ezért  őt  közjogi  jogalanyként  is  a  magánjogi jogalanyoknak kijáró  feltétlen és  abszolút védelem  illeti meg.  A   védelem  a  harmadik  csoport:  az  önkormányzatok hatáskörébe    utalt     közszolgáltatásokhoz     kapcsolódó vagyontárgyak  esetén  relatív,  tekintettel  arra,  hogy  a tulajdonjog   ezek    tekintetében   történő   elvonása   az önkormányzati tulajdoni  mivoltukat indokolttá tévő hatáskör sorsában osztozik.  Mivel rendeltetésük  az, hogy  az  adott hatáskör   ellátásának    vagyoni    (tárgyi)    feltételeit biztosítsák, az  előző két  esethez hasonló   feltétlen   és abszolút  védelem   nem  indokolt:   adott  esetben  nem  az önkormányzat  (polgári   jogi)  tulajdonhoz   való   jogának sérelméről, hanem  arról van  csupán szó, hogy a tulajdonjog együtt mozog a hatáskörrel (funkcióval). 2.3.2     Az   Etv   által   kodifikált   tulajdonjog-mozgás (tulajdonjog-átadás) esetében  azonban nem az Alkotmány 13.§ (1) bek.-e  által megfogalmazott  polgári  jogi  tulajdonhoz való jog  védelméről, hanem a 13.§ (2) bek.-e körébe tartozó közjogi természetű kisajátításról van szó. Ezt nyilvánvalóvá teszik az  Etv-nek mind  anyagi jogi  (17.§ (2) bek., 22.§), mind eljárási  jogi rendelkezései  (9.§ (2)  bek., 10.§  (1) bek.). A  kisajátítás  -  melyre  egyedi  hatósági  aktussal éppúgy  sor   kerülhet,  mint   a  törvény   rendelkezésével (16/1991. (IV.20.) AB hat. III.3.pont) - hatálya alá tartozó tulajdonelvonással  "a   tulajdon  általában   köztulajdonba kerül, csak kivételesen kerülhet magántulajdonba és ekkor is kizárólag közérdekű  felhasználásra." (16/1991.  (IV.20.  AB hat.  III.3.pont).   Az   Etv   közhatalmi-közjogi   jellegű tulajdonelvonással       kapcsolatos        rendelkezéseinek alkotmányosságát tehát  az Alkotmány 13.§ (2) bek.-ével kell anyagi jogilag  összevetni. Ez  a körülmény  pedig -  lévén, hogy nem  a tulajdonhoz  való alkotmányos  alapjog magánjogi természetű védelmének  alkotmányjogi aspektusáról,  hanem  a kisajátítás közjogi  intézményéről van szó - a törvényhozási eljárási követelmények  kérdését (kétharmados szavazatarány) irrelevánssá teszi.  Az Alkotmány  44/C. §-ának  alkalmazása fel sem merül, mivel az Alkotmány a kisajátításhoz nem kíván meg kétharmados szavazatarányt. 2.3.3   Az Etv által kodifikált kisajátítás kivételes, mivel egyszeri aktussal  bocsátja  az  egyházak  rendelkezésére  a működésükhöz szükséges  vagyontárgyakat, biztosítva  ezzel a vallásszabadság alapjogának  gyakorlásához  nélkülözhetetlen dologi feltételeket. Az állam ezzel kapcsolatban alkotmányos kötelességének tesz  eleget. Ebből azonban az is következik, hogy  a   dologi  feltételek   eme  általános   megteremtése megtörtént, és  a jövőben  a vallásszabadság  biztosításával kapcsolatos   esetleges    újabb   általános    -    törvény rendelkezésén alapuló  - kisajátítás  alkotmányosan már  nem fogadható el,  legfeljebb egyes  esetekben, egyedi  hatósági aktus alapján. A vallásszabadság  biztosításával függ  össze a  kisajátítás közérdekű  volta,   azzal  a   megszorítással,  hogy   ennek alkotmányos kereteit is az egyszeri jelleg adja meg. 2.4   Az önkormányzati  tulajdonjognak az  elidegenítési  és terhelési  tilalommal   való  megterhelése   egyértelműen  a polgári jogi  tulajdonjog korlátozása,  ezért erre  nézve az anyagi jogi  alkotmányosság vizsgálata során alkalmazandó az Alkotmány 13.§  (1) bek.-ében  megfogalmazott (feltételes és relatív)   védelem.    A   korlátozás    kétséget   kizáróan elkerülhetetlen  és  szükséges, mivel  másik alapjog másként nem biztosítható érvényre  juttatásáról van  szó, ugyanakkor az adott eset körülményeire tekintettel arányos is. Nem  kétséges   ugyanakkor,  hogy  a  tulajdonhoz  való  jog korlátozása -  minthogy egyértelműen  a 13.§  (1)  bek.-ében megfogalmazott  tulajdonhoz  való  jog  alkotmányos  védelme körében  mozog   -,  nemcsak   az   említett   anyagi   jogi (szükségesség,  arányosság),  hanem  törvényhozási  eljárási jogi szempontból  is alkotmányossági  vizsgálat alá vetendő. Az Etv-nek  az elidegenítési  és terhelési  tilalmat kimondó rendelkezése  az   Alkotmány  44/C.   §-a  alapján  kétséget kizáróan a  jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatát  kívánta   volna  meg.   Ez  indokolt,   mivel  a szabályozás  irányát   megszabó,   a   törvényhozási   tárgy lényegéhez tartozó olyan szabályról van szó, amely nélkül az adott  intézmény   -  jelen   esetben  az     önkormányzatok tulajdonhoz való  joga  -  érvényesülése  nem  garantálható. Utalni   kell    ezzel   összefüggésben    arra,   hogy   az Alkotmánybíróság a  tulajdonjog,  mint  alkotmányos  alapjog lényeges tartalma  - a  rendelkezési  jog  -  korlátozásának tekintette az  ingatlanforgalom bizonyos körbeni engedélyhez kötését, és hangsúlyozta, hogy ehhez képest az elidegenítési tilalom a  lényeges  tartalmat  nyilvánvalóan  jelentősebben korlátozza (7/1991. (III.28.) AB hat IV.3.). Az Etv  12.§-a ezért  alkotmányellenes és  indokoltnak tűnik annak    formai     alkotmányellenesség:    a    kétharmados szavazatarány  hiánya   címén  ex   nunc  hatállyal  történő megsemmisítése, az Alkotmánybíróságról szóló 1989.évi XXXII. tv. (ABtv)  43.§ (1) és (2) bek.-e alapján. Az ABtv 43.§ (4) bek.-e  által   kivételes  eszközként   rendelkezésre   álló visszamenőleges hatállyal  történő megsemmisítés  az ott írt feltételek hiánya miatt nem indokolt. Figyelemmel kell lenni továbbá arra,  hogy az  elidegenítési és  terhelési tilalmat kimondó    közigazgatási     határozat    ellen     bírósági felülvizsgálatnak volt  helye. Minthogy e határozatokat 1992 tavaszán meghozták, a szóban forgó jogviszonyok tekintetében az érintettek "különösen fontos érdeke" (ABtv 43.§ (4) bek.) a bírósági felülvizsgálat során kifejezésre jutott. Lezárt    jogviszonyok    megbolygatása    a    jogbiztonság szempontjából aggályos,  ezért az  ABtv 43.§  (4)  bek.-ének erre   az    esetre   történő    alkalmazása    kifejezetten ellenjavallt. 3. A  kárpótlási  törvényhozás  az  első  kárpótlási törvény (1991. évi XXV. tv.) meghozatala óta nagy utat járt be. Mind az általa  újabb törvényekkel  átfogott személyi kör, mind a megtéríteni kívánt  károk  köre  (előbb  vagyoni,  majd  nem vagyoni  károk)  szélesedett.  A  nem  vitásan  "kárpótlási" elemeket is magában foglaló Etv  a személyi kör tekintetében lépett túl  az 1991.évi XXV. törvényen: az önkormányzatoknak az 1991. évi  XXXIII. tv-nyel  történő  vagyoni  kárpótlását követően másodízben  került sor   jogi  személy tulajdonában okozott kár  megtérítésére. Az   Alkotmánybíróság  28/1991. (VI. 3.)  AB   határozatában (C/ pont) alkotmányosnak fogadta  el  a  tulajdonukban  kárt szenvedettek  "kárpótlásának"   szakaszoltságát.   Az   ezen határozathoz fűzött  különvéleményemben szükségesnek ítéltem a jogi  személyek tulajdonában  okozott károk megtérítésének törvényhozási úton történő rendezését is. Az   Etv ismét  tesz egy  lépést    ezen  az  úton.  A  jogi személyek tulajdonában okozott károk megtérítésére vonatkozó szakaszos  törvényhozás   alkotmányossága  azonban   csak  e törvényhozási folyamatnak a 28/1991. (VI. 3.)  AB  határozat C/2.   pontjában   foglaltak   figyelembevételével   történő lezárása után ítélhető meg. Budapest, 1993. február 8.                                              Dr. Vörös Imre .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	The restitution of church property
Number of the Decision: .	4/1993. (II. 12.)
Date of the decision: .	02/08/1993
Summary: The state must remain neutral in religious matters. Schools operated by the state must not be committed to any denomination. Where the state gives back school buildings to the church as part of the process of restitution, it has to make it possible for children to attend non-religious schools. This conclusion cannot mean that a disproportionate burden is placed on those who wish to attend such non-denominational schools.   Even if in some cases the Constitution requires a two-thirds majority vote for the enactment of a legislative act on a fundamental right, the same requirement does not apply in respect of all laws touching upon that specific right.
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-1993-1-002
. en_0004_1993.pdf