Hungarian
Ügyszám:
.
IV/01629/2013
Első irat érkezett: 11/06/2013
.
Az ügy tárgya: a Kúria Kfv.II.37.076/2012/28. számú ítélete ellen előterjesztett alkotmányjogi panasz (versenyjog)
.
Eljárás típusa: Alkotmányjogi panasz (Abtv. 27. § )
.
Indítványozók típusa:érintett magánszemély vagy szervezet
.
Előadó alkotmánybíróra szignálás napja: 11/26/2013
.
Előadó alkotmánybíró: Dienes-Oehm Egon Dr.
.
Indítvány befogadás:
.
Indítvány befogadva.
.
Befogadás dátuma:
.
2014.02.18
.
Az indítvány lényege:
.
Az indítvány lényege:
Az indítványozó - az Abtv. 27. §-a alapján - a Kúria versenyügyben hozott Kfv.II.37.076/2012/28. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését indítványozta.
Az indítványozó álláspontja szerint a Kúria a bizonyítékok felülmérlegelését végezte el a felülvizsgálati eljárásban, és egyetlen bizonyíték alapján hagyta helyben a GVH határozatát, ami sérti a jogerő tiszteletben tartásának elvét. Álláspontja szerint az Alaptörvény XXVIII. cikk (1)-(2) bekezdésében és az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglalt pártatlanság és függetlenség követelményét, valamint az ártatlanság vélelmét sérti, hogy a Versenytanács előzetes álláspontját ugyanazok a személyek írták alá, mint akik a végleges határozatot is, és a perben e tényt a Kúria figyelmen kívül hagyta. Az indítványozó szerint sérült a XXVIII. cikk (4) bekezdésében és az Egyezményben foglalt nulla poena sine lege elve, mert a jogsértés idején alkalmazható bírságmaximumnál súlyosabb mértékű bírság kiszabására került sor. Az indítványozó kifejti továbbá, hogy az eljárás során sérült a tárgyalás tartásához fűződő joga, és a Kúria ítélete nem felel az Alaptörvény XXVIII. cikkből eredő indokolási kötelezettség követelményének..
.
Támadott jogi aktus:
    Kúria Kfv.II.37.076/2012/28. számú ítélete
Az Alaptörvény hivatkozott rendelkezései az indítványban:
.
Az Alaptörvény hivatkozott rendelkezései az indítványban:
XVIII. cikk
.
Anonimizált indítvány (pdf):
IV_1629_0_2013_inditvany_anonim.pdfIV_1629_0_2013_inditvany_anonim.pdf
.
Egyéb mellékletek (pdf):
    .
    A határozat száma: 30/2014. (IX. 30.) AB határozat
    .
    ABH oldalszáma: 2014/863
    .
    Az ABH 2014 tárgymutatója: alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés (Abtv. 29. §); alkotmányos büntetőjog; alkotmányossági felülvizsgálat; ártatlanság vélelme; bizonyítási teher; bizonyítékok felülmérlegelése; bírósághoz fordulás joga; büntetőjogi vád; demokrácia; fegyelmi eljárás; fogyasztóvédelem; indokolási kötelezettség; in dubio pro reo elve; intézményvédelmi kötelezettség; jogállamiság; jogbiztonság; jogbiztonság mint normavilágosság; jogbiztonság mint visszaható hatályú jogalkotás tilalma; jogerő; jogorvoslathoz való jog; közérdek; közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata; magán- és családi élethez való jog; magánszféra védelme; mérlegelési jog; nullum crimen sine lege elve; piacgazdaság; szabálysértési szankciórendszer; tárgyalás tartása; tisztességes eljáráshoz való jog; tisztességes eljáráshoz való jog mint pártatlan bírósági eljáráshoz való jog; tisztességes gazdasági verseny; versenyfelügyelet; verseny szabadsága
    .
    A határozat kelte: Budapest, 09/23/2014
    .
    Az Alaptörvény hivatkozott rendelkezései a döntésben:
    .
    Az Alaptörvény hivatkozott rendelkezései a döntésben:
    B) cikk (1) bekezdés
    M) cikk (2) bekezdés
    XXIV. cikk
    XXIV. cikk (1) bekezdés
    XXVIII. cikk
    XXVIII. cikk (1) bekezdés
    XXVIII. cikk (2) bekezdés
    XXVIII. cikk (4) bekezdés
    XXVIII. cikk (7) bekezdés
    24. cikk
    24. cikk (2) bekezdés d) pont
    25. cikk (2) bekezdés b) pont
    26. cikk (1) bekezdés
    28. cikk

    .
    Testületi ülések napirendjén:
    .
    Testületi ülések napirendjén:
    2014.02.18 9:30:00 3. öttagú tanács
    2014.09.09 9:00:00 Teljes ülés
    2014.09.15 10:30:00 Teljes ülés

    .

    .
    A határozat szövege (pdf):
      .
      A határozat szövege:
      .
      A határozat szövege:
        Az Alkotmánybíróság teljes ülése alkotmányjogi panasz tárgyában – dr. Kiss László, dr. Pokol Béla és dr. Salamon László alkotmánybírók párhuzamos indokolásával – meghozta a következő
        h a t á r o z a t o t:

        1. Az Alkotmánybíróság a Kúria mint felülvizsgálati bíróság Kfv.II.37.076/2012/28. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt – a 2. pontban foglaltak kivételével – elutasítja.

        2. Az Alkotmánybíróság a Kúria mint felülvizsgálati bíróság Kfv.II.37.076/2012/28. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt – az azt kizárólag nemzetközi szerződésbe ütközéssel indokolt részében, a helyszíni kutatások tekintetében – visszautasítja.

        Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
        I n d o k o l á s
        I.

        [1] 1. Az indítványozó gazdasági társaság (a továbbiakban: indítványozó) jogi képviselője útján 2013. november 6-án alkotmányjogi panaszt nyújtott be a Fővárosi Törvényszéknél a Kúria mint felülvizsgálati bíróság Kfv.II.37.076/2012/28. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítása és megsemmisítése iránt az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 27. §-a alapján. Az indítványozó álláspontja szerint az ítélet sérti az Alaptörvény XXVIII. cikkében foglalt alapjogait, valamint az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 6., 7. és 8. Cikkében foglalt alapjogait.
        [2] A bíróságok által megállapított tényállás szerint az indítványozóval és más társaságokkal szemben a Gazdasági Versenyhivatal (a továbbiakban: GVH) 2006. szeptember 18-án versenyfelügyeleti eljárást indított. A GVH vizsgálata annak megállapítására irányult, hogy a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény (a továbbiakban Tpvt.) 11. §-ába ütköző magatartást tanúsítottak-e az út-, hídépítések és felújítások (a továbbiakban együtt: útépítések) tárgyában 2005–2006-ban kiírt közbeszerzési eljárásokkal kapcsolatban. Később a GVH a vizsgálatot kiterjesztette a megye területén az említettek által azonos tárgyban 2002–2004-ben lebonyolított közbeszerzési eljárásokra, valamint a megye települési önkormányzatai által út-, hídépítések és felújítások tárgyában 2002–2006-ban lebonyolított közbeszerzési eljárásokra. Később a vizsgálatot egy másik megye területén kiírt közbeszerzési eljárásokra is kiterjesztették.
        [3] 2009. január 29. napján kelt határozatával a GVH megállapította, hogy az indítványozó és más vállalkozások a gazdasági verseny korlátozására alkalmas, a Tpvt. 11. § (1) bekezdésébe és (2) bekezdésének a) és d) pontjába ütköző egységes és folyamatos jogsértő magatartást tanúsítottak, amikor a megyei útépítési közbeszerzési pályázatok kapcsán üzleti titoknak minősülő információkat osztottak meg egymással, felosztották egymás között a piacot, rögzítették a közbeszerzési ajánlati áraikat és megállapodtak a nyertes személyében. A jogsértés miatt a GVH az indítványozót 1 200 millió forint bírság megfizetésére kötelezte. A GVH a bizonyítékok között értékelte a helyszíni vizsgálat és az eljárás során beszerzett írásbeli bizonyítékokat (e-mail üzenetek, táblázatok, határidőnapló, árajánlatok, pályázati eredmények), tanúnyilatkozatokat, az eljárás alá vontak nyilatkozatait, valamint a 2007. május 2-i helyszíni kutatás alkalmával az N. Kft. törvényes képviselőjének jegyzőkönyvbe foglalt szóbeli meghatalmazása alapján meghatalmazottként nyilatkozott N. N. nyilatkozatát, valamint az N. Kft. jogi képviselője által 2009-ben tett nyilatkozatot.
        [4] A GVH szerint az egységes és folyamatos jogsértés megállapításához nem kell az egyes feleknek a feltárt jogsértés minden egyes mozzanatában való részvételét egyesével bizonyítani, a jogsértés közvetett bizonyítékok alapján is megállapítható. A közösségi jog szerint az egységes, folyamatos jogsértés megállapításának nem feltétele a teljes folyamatosság (jelen ügyben az árkartell megszakadása külső körülményből, a tenderkiírások számának szűküléséből, és nem a felek magatartásából eredt). A jogsértés egységességének mérlegelésekor a legfontosabb körülmények az átfogó terv megléte, a résztvevők körének nagymértékű azonossága, az érintett termékek közelisége és az alkalmazott eszközök és mechanizmusok hasonlósága. Az ilyen jogsértések komplex jellegűek, melyekben külön-külön is jogsértőnek minősülő magatartási forma: a megállapodás és az összehan­golt magatartás is megjelenik.
        [5] A GVH határozatával szemben az indítványozó (és a GVH által eljárás alá vont más vállalkozások) keresettel fordult a bírósághoz. A bíróság a határozatot hatályon kívül helyezte és a GVH-t új eljárásra kötelezte. Álláspontja szerint a GVH nem tárta fel kellően a tényállást, nem határozta meg pontosan a piacot (bevonva a vizsgálatba mindazon közbeszerzési eljárást, amit a vizsgált időszakban, tárgyban és területen lebonyolítottak), a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján az egységes és folyamatos jogsértés nem volt megállapítható, így piacként csak az egyes közbeszerzési eljárásokat lehetett elfogadni.
        [6] Az elsőfokú ítélettel szemben egyfelől az indítványozó (valamint pertársa), másfelől a GVH fellebbezett. Az ítélőtábla az elsőfokú ítéletet helybenhagyta, mert azzal nagyrészt mind ténybeli, mind jogi szempontból egyetértett. Az elsőfokú ítéletet annyiban pontosította, hogy az indokolás egyes részeit mellőzte és az új eljárásra vonatkozóan adott útmutatásokat helyesbítette, mivel úgy látta, az elsőfokú bíróság a GVH hatáskörébe tartozó kérdésekben foglalt állást.
        [7] A jogerős ítélettel szemben az indítványozó (illetve pertársa) és a GVH is felülvizsgálati kérelemmel élt. A Kúria a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, az elsőfokú ítéletet pedig úgy változtatta meg, hogy az indítványozó keresetét elutasította.

        [8] 2. Az indítványozó nyolc pontban foglalta össze, hogy a Kúria határozata mennyiben és milyen okból sértette meg az Alaptörvényben (XXVIII. cikk) és az Egyezményben (6., 7. és 8. Cikkek) biztosított jogait. Álláspontja szerint a versenyjogi ügyek „büntetőjogi” természetűek. Ennek alátámasztásaként hivatkozott az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB vagy Bíróság) több eseti döntésére, amelyek alapján – különösen a büntetés mértékére (kiemelten nagy összegű bírságok) és jellegére (elrettentő) tekintettel – a 6. Cikk 1. bekezdése szempontjából büntetőjoginak minősíthető a versenyfelügyeleti eljárás. Utalt továbbá több alkotmánybírósági döntésre is annak igazolásaként, hogy az alkotmányos szintű büntetőjogi/büntető eljárásjogi garanciák a szűken vett büntetőjog területén kívül is alkalmazandóak.

        [9] 2.1. Egyrészt azt sérelmezte, hogy a Kúria a felülvizsgálati eljárás során a bizonyítékokat felülmérlegelte, a ténykérdésekben való döntés pedig ellentétes a jogerő tiszteletben tartásának elvével és a tisztességes eljáráshoz való joggal [XXVIII. cikk (1) bekezdés]. A közigazgatási eljárás során (2007-ben) ugyanis ügyféli minőségben hallgattak meg egy személyt (N. N.), aki azonban ilyen minőségben nem lett volna meghallgatható, mivel az eljárás alá vont vállalkozás képviseletére a Tpvt. alapján [54. § (2) bekezdés] nem volt jogosult. Később (2009-ben) ugyanezen vállalkozás jogi képviselője tett nyilatkozatot, melyben visszautalt N. N. nyilatkozatára. A GVH e nyilatkozatokat bizonyítékként értékelte, különös jelentőséget tulajdonítva ezen bizonyítékoknak az egységes és folyamatos jogsértés megállapíthatóságát illetően. Az elsőfokú bíróság N. N. nyilatkozatát a szabad bizonyítás elvéből levezetetten szabadon mérlegelte, nézete szerint a szabálytalanságok csak a nyilatkozat bizonyító erejét rontották le. Úgy találta, hogy a kétféle nyilatkozat egymásnak is ellentmondó volt, ezért az egységes és folyamatos jogsértés – egyéb bizonyíték hiányában – nem volt megállapítható. Az ítélőtábla N. N. nyilatkozatát az eljárási szabálytalanság miatt figyelmen kívül hagyta, mivel pedig a később tett nyilatkozat erre a nyilatkozatra visszautalt, azt tartalmában kiüresedettnek találta. A Kúria N. N. 2007-es nyilatkozatát – mint nem jogszerűen beszerzett nyilatkozatot – a bizonyítékok közül kizárta. A 2009-es nyilatkozat tekintetében pedig úgy foglalt állást, hogy az elsőfokú bíróság iratellenesen tekintette azt N. N. nyilatkozatával ellentétben állónak, míg a másodfokú bíróság tartalmilag értékelhetetlennek. Emellett a Kúria hangsúlyozta, hogy az ügyben közvetlen és közvetett bizonyítékok is rendelkezésre álltak, melyekre a GVH határozata is utalt, azokat a hatóság az indokolásban értékelte. A bizonyítás (különösen pedig az egységes és folyamatos jogsértés bizonyítása) – szemben az alsóbb fokú bíróságok álláspontjával – nem csupán az érintett nyilatkozatokon alapult.
        [10] Az indítványozó részben az EJEB ítéleteire, részben az Alkotmánybíróság korábbi döntéseire hivatkozott a jogerő védelme tekintetében. Utalt arra, hogy bár az Alkotmánybíróság is elismerte a Kúria azon jogát, hogy jogszabálysértést állapíthat meg felülvizsgálati eljárásban, ha a tényállás nyilvánvalóan helytelen, kirívóan okszerűtlen vagy logikai ellentmondást tartalmaz [3085/2013. (III. 27.) AB végzés], jelen esetben ilyenre a kúriai ítélet indokolása nem utalt.

        [11] 2.2. Az indítványozó szerint az egységes és folyamatos jogsértésre történő hivatkozás sérti a hatósági és bírói jogalkotás tilalmát és a tisztességes eljáráshoz való jogot. A Tpvt., illetve az e törvény háttér jogszabályának minősülő, a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) sem ismeri az „egységes és folyamatos” jogsértés kategóriáját. Az alapul szolgáló ügyben tett megállapítások szerint az egységes és folyamatos jogsértésnek három szempontból is jelentősége van: a bizonyítási teher, a bírság mértéke, valamint az elévülési idő tekintetében. Az indítványozó szerint a Kúria kritika és külön indokolás nélkül fogadta el a GVH-nak az egységes és folyamatos jogsértésre vonatkozó – alapvetően az uniós joggyakorlatra támaszkodó – megállapításait. Mivel a Tpvt. és a Ket. kógens jogszabálynak tekinthető, és a Kúria annak olyan tartalmat tulajdonított, amelyet azok tételesen nem tartalmaznak, sérült az indítványozó tisztességes eljáráshoz való joga a fent megjelölt három szempont miatt.
        [12] A versenyfelügyeleti eljárások „büntetőjogi” természetéből kiindulva az indítványozó szerint a nullum crimen sine lege elve [XXVIII. cikk (4) bekezdése] is sérelmet szenvedett ügyében, hisz cselekménye elkövetésekor számára nem volt ismert a norma tartalma, így magtartásának következménye sem kiszámíthatónak, sem előreláthatónak nem volt tekinthető.

        [13] 2.3. Az indítványozó szerint a Kúria az egységes és folyamatos jogsértést egyetlen és különböző okokból aggályos bizonyíték alapján tartotta megállapíthatónak, amely sérti az in dubio pro reo elvét, emiatt pedig sérült a tisztességes eljáráshoz való joga. Felhívta a figyelmet arra, hogy – az Alkotmánybíróságnak a büntető eljárásjogi szabályok és az ártatlanság vélelme kapcsán kifejtett álláspontja szerint – a büntetőjogi felelősséget csak akkor lehet megállapítani jogerős bírói ítéletben, ha az kétséget kizáróan bizonyítást nyert.

        [14] 2.4. A kifogásolt ítélet az indítványozó szerint sérti a független és pártatlan bírósághoz való jogát azért is, mert a GVH részéről előzetes álláspontban ugyanazok a személyek állapították meg, hogy jogsértést követett el (vagyis „bűnös”), mint akik a végső határozatot aláírták. Az indítványozó tehát a GVH-t a XXVIII. cikk (1) bekezdése (illetve az Egyezmény 6. Cikk 1. bekezdése) szerinti bíróságként kezelte. Ha el is fogadható, hogy az elsőfokú eljárást nem bírói szerv folytatja le – érvelt az indítványozó –, alaptörvény-ellenes, hogy egy büntetőjogi jellegű ügyben anélkül lehet nagy összegű és azonnal végrehajtható bírságot kiszabni, hogy az ügyet független és pártatlan bíróság tárgyalta volna. Mindezzel sérült az ártatlanság vélelme is: az, hogy az előzetes álláspontot és a későbbiekben elfogadott érdemi határozatot ugyanazok írták alá, azt jelzi, hogy a versenytanács már jóval a végső döntés meghozatala előtt állást foglalt az indítványozó bűnössége mellett.

        [15] 2.5. Az indítványozó szerint a nulla poena sine lege elvével ellentétes, hogy a GVH a Tpvt. 78. § (1) bekezdésében meghatározott magasabb bírságmaximumot alkalmazta. 2005. november 1-jével a Tpvt. 78. § (1) bekezdésének módosítása megemelte a kiszabható bírság legmagasabb összegét. Az indítványozó szerint a XXVIII. cikk (4) bekezdését sérti, hogy az ügyében a GVH a Tpvt. 2005. novembertől hatályos rendelkezését alkalmazta a bírság kiszabásánál, és nem a jogsértés idején alkalmazandó szabályokat.

        [16] 2.6. Az indítványozó azt is állította, hogy a helyszíni kutatás lefolytatása során megsértették az Egyezmény 8. Cikkében biztosított jogait. Az indítványozónál lefolytatott helyszíni vizsgálat (kutatás) során hiányoztak a magánlakás védelméhez fűződő jogot biztosító garanciák, az alapul szolgáló bírósági végzést a bíróság nem indokolta meg megfelelően, a GVH által lefolytatott helyszíni kutatás során a rendőrség vagy más független felügyeleti szerv nem vett részt annak ellenőrzése érdekében, hogy a kutatásokat a jogszabályoknak és a végzésnek megfelelően folytatták-e le, és nem készült kutatási jelentés. Az indítványozó az Alaptörvény „felhívott rendelkezéseivel” is ellentétesnek találta az indokolás és a megalapozottság hiányát.

        [17] 2.7. Az indítványozó a tisztességes eljáráshoz fűződő jog alapján kifogásolta, hogy a felülvizsgálati eljárásban a Kúria nem tartott érdemi tárgyalást. Bár a Kúria az ügyben két tárgyalást is tartott, az indítványozó szerint ezek csupán formálisak voltak. Az első tárgyaláson öttagú tanács alakításáról döntött az eljáró tanács, míg a másodikat követő rövid tanácskozás után a bíróság még ugyanazon a napon meghozta ítéletét, és azt ki is hirdette, következésképpen a felek tárgyaláson tett előadásainak a határozat meghozatala szempontjából már nem volt semmilyen jelentősége.

        [18] 2.8. Végül az indítványozó – szintén a tisztességes eljáráshoz való jog alapján – sérelmezte, hogy az ítéletben foglalt megállapítások, illetve az indítványozó által felhozott érvekre vonatkozó érdemi indokolás hiánya sértik a bíróság indokolási kötelezettségét. Hiányosnak találta a kúriai ítéletet egyrészt azért, mert a Kúria „elfogadta a GVH által az egységes és folyamatos jogsértéssel kapcsolatban hivatkozott »uniós gyakorlatot«”, és nem vette figyelembe az indítványozó által felhozott kifogásokat, ellenérveket. Álláspontja szerint másrészt iratellenes az, hogy az indítványozó nem vitatta volna a jogsértő magatartás meghatározásának feltételeire vonatkozó GVH megállapításokat. Indokolatlan maradt, hogy a Kúria miért fogadta el a 2009-es nyilatkozatot perdöntőnek az elsőfokú és másodfokú bíróság megállapításaival ellentétben. Miként azzal sem foglalkozott a felülvizsgálati ítélet – a Kúria saját korábbi döntéseire utaláson kívül –, hogy miért nem minősül a GVH bíróságnak (ezzel figyelmen kívül hagyva az Alkotmánybíróság, illetve az EJEB általa hivatkozott döntéseit). A helyszíni kutatások és az Egyezmény 8. cikkének sérelme kapcsán a Kúria szintén csak saját korábbi döntéseire utalt, és nem tért ki arra, hogy az Egyezmény, az abból fakadó garanciák miért lettek volna alkalmazhatatlanok.
        II.

        [19] Az Alaptörvény érintett rendelkezései:

        „M) cikk (2) Magyarország biztosítja a tisztességes gazdasági verseny feltételeit. Magyarország fellép az erőfölénnyel való visszaéléssel szemben, és védi a fogyasztók jogait.”

        „XXVIII. cikk (1) Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el.
        (2) Senki nem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg.
        […]
        (4) Senki nem nyilvánítható bűnösnek, és nem sújtható büntetéssel olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a magyar jog vagy – nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben – más állam joga szerint nem volt bűncselekmény.”
        III.

        [20] Az Alkotmánybíróság tanácsa az alkotmányjogi panaszt 2014. február 18. napján befogadta. Megállapította, hogy az indítvány megfelel az Abtv.-ben és az Ügyrendben megfogalmazott formai és tartalmi követelményeknek: a panaszt határidőben nyújtották be az elsőfokú bíróságon, csatolták a jogi képviselő szabályszerű meghatalmazását, a panasz az Abtv. 52. § (1b) bekezdésének megfelelő határozott kérelmet tartalmaz. Az indítványozó az alapul szolgáló per felperese, így jogosultnak és érintettnek is minősül. A Kúria felülvizsgálati eljárásban hozott ítélete az Abtv. 27. §-a értelmében ügy érdemében hozott döntés, mellyel szemben további jogorvoslatnak nincs helye. A panaszos – részben – hivatkozott az Alaptörvényben biztosított jogai sérelmére. Az Alkotmánybíróság alapvető alkotmányjogi jelentőségűnek ítélte az Abtv. 29. §-a szempontjából, hogy állást foglaljon abban a kérdésben, vajon az Alaptörvény XXVIII. cikkének a büntetőjogra, illetve büntető eljárásjogra vonatkozóan megfogalmazott alapjogi rendelkezései kiterjednek-e a versenyfelügyeleti eljárásokra is.
        IV.

        [21] A befogadásra vonatkozó döntés összetett indokaira tekintettel az Alkotmánybíróság először is fontosnak tartja rögzíteni alkotmányos jogállásából és az Alaptörvény erre vonatkozó rendelkezéseiből fakadó hatáskörének lényegét, illetve annak határait.

        [22] 1. Az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdésének d) pontja értelmében az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz alapján felülvizsgálja a bírói döntésnek az Alaptörvénnyel való összhangját. Az Alaptörvény tehát az Alkotmánybíróság számára főszabály szerint nem biztosít vizsgálati lehetőséget ahhoz, hogy a jogalkalmazó az adott, konkrét ügyben helytállóan értékelte-e a bizonyítékokat, illetve a mérlegelésének eredményeként megállapított tényállás megalapozott-e. A tényállás megállapítása, illetve ennek során a bizonyítékok értékelése és mérlegelése ugyanis az eljárási jogi szabályokban meghatározott módon a jogalkalmazó (hatóság, bíróság) számára fenntartott feladat. Ehhez hasonlóan a jogszabályok értelmezése és a jogági dogmatikához tartozó álláspontok helytállóságának, érvényességének megítélése is a jogalkalmazók számára fenntartott hatáskör. Az Alkotmánybíróságnak az alkotmányjogi panasz alapján folytatott eljárásokban elsősorban jogvédelmi szerepe van. Az Abtv. 27. §-ának értelmében az a feladata, hogy az Alaptörvényben biztosított jogoknak ténylegesen érvényt szerezzen. Ebből következően az Alkotmánybíróság feladatához tartozik annak megválaszolása is, hogy egy adott jogszabály mely jogalkalmazói értelmezése találkozik az Alaptörvényben elismert jogokban rejlő egyes követelményekkel. Az Alkotmánybíróság az alapjogi követelményrendszer érvényesülését a bírói döntések alkotmányos ellenőrzésén keresztül utolsó belföldi jogi fórumként végső soron maga garantálja. Az Alkotmánybíróság ennek során ugyanakkor biztosítja, hogy az állami működést megtestesítő jogalkalmazói döntések összhangban állnak a vállalt nemzetközi emberi jogi kötelezettségekkel is {lásd ennek megfelelően legutóbb összefoglalón: 13/2014. (IV. 18.) AB határozat, Indokolás [51]}.

        [23] 2. Az indítványra tekintettel az Alkotmánybíróság megvizsgálta az Egyezmény és az Alaptörvény rendelkezései viszonyát. Ennek nyomán megállapította, hogy az Egyezmény 6. és 7. Cikke, valamint az Alaptörvény ­XXVIII. cikk (1)–(2) és (4) bekezdése szabályozási alapjaikat tekintve összevethetők.
        [24] Az Egyezmény 6. Cikk 1. bekezdésének első mondata értelmében: „Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában, illetőleg az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően.” Ennek tartalmilag – némi eltéréssel – megfelel az Alaptörvény XXVIII. cikkének (1) bekezdése. Az Egyezmény 6. Cikk 2. bekezdése szerint: „Minden bűncselekménnyel gyanúsított személyt mindaddig ártatlannak kell vélelmezni, amíg bűnösségét a törvénynek megfelelően meg nem állapították.” Az ennek megfelelő alapjogi rendelkezést az Alaptörvény XXVIII. cikk (2) bekezdése tartalmazza. Az Egyezmény 7. Cikkének 1. bekezdése fogalmazza meg a nullum crimen sine lege, illetve a nulla poena sine lege elvet a következőképpen: „Senkit sem szabad elítélni olyan cselekményért vagy mulasztásért, amely elkövetése idején a hazai vagy nemzetközi jog alapján nem volt bűncselekmény. Ugyancsak nem lehet a bűncselekmény elkövetése idején alkalmazható büntetésnél súlyosabb büntetést kiszabni.” Ennek megfelelő alapjogot az Alaptörvény XXVIII. cikk (4) bekezdése biztosít.
        [25] Mindezekre tekintettel a testület a jelen esetben is figyelemmel volt az Egyezmény 6. Cikk 1. és 2. bekezdésében, illetve 7. Cikk 1. bekezdésében foglalt alapjogokra, továbbá az EJEB-nek az indítványozó által is hivatkozott, illetve egyébként az Egyezmény érintett rendelkezéseinek értelmezését érintő döntéseire.

        [26] 3. Az Alkotmánybíróság végezetül nem tekinthetett el attól a körülménytől sem, hogy a magyar versenyjogi szabályozást – beleértve az eljárási rendet is – alapvetően meghatározta az Európai Unió versenyjoga. (Az európai integráció szintjén az Unió kizárólagos hatáskörébe tartozó közösségi versenyjog már a csatlakozásunk előtt, az 1994. február 1-jén hatályba lépett társulási szerződés, az Európai Megállapodás nyomán alapjaiban befolyásolta a magyar versenyjogot.) Emiatt a panasz elbírálása során a testület áttekintette az uniós (közösségi) bíróságok panasszal érintett tárgykörben kialakított, az Egyezmény rendelkezései által védett alapjogokhoz is kötődő joggyakorlatát.
        V.

        [27] Az alkotmányjogi panasz részben nem megalapozott, részben érdemi vizsgálatra nem alkalmas. A megalapozatlanság és az alkotmányjogi szempontból érdemi vizsgálatra alkalmatlanság az alkotmányjogi panaszban oly mértékben összefonódnak, hogy az Alkotmánybíróság az indítvány által nyolc pontba foglalt jogsérelmet érdemben és egységesen vizsgálta.

        [28] 1. Az Alkotmánybíróságnak mindenekelőtt abban az általános kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a versenyfelügyeleti eljárás és az azt követő bírósági felülvizsgálat tekinthető-e „büntetőjogi” jellegűnek, „vád elbírálásának”.
        [29] Ebben a kérdéskörben az Alkotmánybíróság kiinduló álláspontja az, hogy a versenyfelügyeleti eljárás olyan különleges közigazgatási eljárás, amely Magyarország piacgazdasági berendezkedése és gazdasági rendje meghatározó működési alapelvének, a tisztességes gazdasági versenynek az érvényesülését hivatott biztosítani, összhangban az Alaptörvény M) cikk (2) bekezdésével és az Európai Unióhoz történt csatlakozási szerződésünkből származó számos jogi követelménnyel. Az intézményvédelmi kötelezettség körében eljáró jogalkotó külön törvényben ezt a feladatot a kormánytól független Gazdasági Versenyhivatal kizárólagos hatáskörébe és illetékességébe utalta, és annak eljárásában, a versenyfelügyeleti eljárásban részére önálló eszközöket biztosított. Ezek között a legfontosabb a versenyfelügyeleti bírság, amely kiszabásának feltételei és mértéke szintén rendhagyó, éppen a társadalom gazdasági rendje, az üzleti tisztesség, a tisztességes verseny védelmében, és ezért tartalmilag számos tekintetben eltér a többi közigazgatási eljárásban alkalmazható és megszokott eszközöktől. A versenyfelügyeleti eljárás különleges feltételei és eszközei is az Unióhoz történő fokozatos integrálódás során alakultak ki, és hasonultak az európai szinten harmonizáltnak tekinthető követelményekhez és lehetőségekhez. [Ilyen különösen a versenyfelügyeleti bírság mértéke, amely funkciójára tekintettel jellemzően jóval meghaladhatja a deliktuális (büntetőbírósági vagy szabálysértési) eljárásoktól megismert összegeket, ami alkalmas erősíteni azt a nézőpontot, amely a versenyfelügyeleti eljárást kívánja „büntetőjogi jellegű”-nek láttatni.] Ugyancsak ebben a körben kiindulásként kíván rámutatni az Alkotmánybíróság arra, hogy a versenyfelügyeleti eljárásban nyilvánvalóan találhatók magánjogi elemek is, amennyiben az eljárásban vizsgált egyoldalú magatartások, egyeztetett gyakorlatok, megállapodások alapvetően a magánjog (polgári jog) szabályozási körébe tartozó szerződéses, illetőleg egyéb jogviszonyokban keletkeznek és valósulnak meg. E közjogi viszonyokban azonban az állam, illetőleg a GVH a fentiekben hivatkozott intézményvédelmi kötelezettség, illetőleg a törvényben kapott funkció folytán, a tisztességes gazdasági verseny követelményeinek érvényesülése és érvényesítése érdekében rendelkezik hivatalbóli beavatkozás és szankcionálási, sőt „büntetési” lehetőséggel a jelentősebb gazdasági ügyletekre nézve.
        [30] Figyelemmel arra, hogy az indítványozó az eljárást szabályozó törvényi rendelkezések Alaptörvénnyel való összhangjának vizsgálatára irányuló alkotmányjogi panaszt nem terjesztett elő, a vizsgálat a kúriai ítélet alaptörvény-ellenességének megítéléséhez igazodott.

        [31] 1.1. A Bíróság több határozatában értelmezte az Egyezmény 6. Cikkének 1. bekezdésében foglalt „büntetőjogi vádak” fordulatot. Az Engel és társai kontra Hollandia {[PS] (5100/71; 5101/71; 5102/71; 5354/72; 5370/72) 1976. június 8.} ügyben hozott ítéletében kifejtette, hogy a vád „büntetőjogi” természetének megítélése során kiindulási pontként figyelembe veszi, hogy a vizsgált jogellenes cselekményt az érintett részes állam nemzeti joga bűncselekménynek minősíti-e. Ez azonban nem döntő körülmény: a jogellenes cselekmény természetének nagyobb a jelentősége, miként a kiszabott büntetés súlyának is (80–83. bekezdés, ún. Engel kritériumok). Az utóbbi két feltétel nem szükségképpen konjunktív, hanem alapvetően vagylagos, elég csupán, ha az egyik alapján megállapítható a büntetőjogi jelleg. De adott esetben a két körülmény együttes értékelése is vezethet valamely szankció „büntetőjogi” minősítéséhez. Ezt a felfogását a Bíróság több későbbi ítéletében is megerősítette. Egyebek között a Jussila kontra Finnország ügyben hozott ítéletében {[GC] (73053/01), 2006. november 23.}, amelyben adópótlék kiszabására irányuló eljárást vizsgált az Egyezmény 6. Cikke alapján. Az EJEB utalt arra, hogy egy korábbi, szintén adópótlékkal kapcsolatos ügyben [Bendenoun kontra Franciaország (12547/86) 1994. február 24., 47. bekezdés] született ítéletében nem az Engel kritériumokat alkalmazta, hanem négy körülményt vett figyelembe: a bírságkiszabást elrendelő jogszabály valamennyi polgárra mint adófizetőre kiterjedt, a kiszabott bírság nem valamely okozott kár pénzbeli megtérítésére irányult, hanem az újabb jogsértésektől elrettentő büntetés volt, olyan általános szabály alapján szabták ki, melynek célja az elrettentés és a büntetés volt, továbbá a bírság jelentős mértékű volt. A Bíróság szerint e szempontoknak a második és a harmadik Engel kritérium vonatkozásában van jelentőségük (32. bekezdés). Az EJEB arra is rámutatott, hogy az egyes „büntetőjogi vádak” különböző súlyúak lehetnek. E fogalom autonóm, Engel kritériumok szerinti értelmezése ugyanis fokozatosan kibővítette a 6. Cikk 1. bekezdésében szereplő „büntetőjogi” jellegű ügyek körét olyan esetekre is, amelyek szoros értelemben véve nem tartoznak a büntetőjog hagyományos területére, így például a büntetés-végrehajtás rendjével összefüggő fegyelmi vétségek, vámjog, versenyjog, pénzügyekben eljáró bíróságok által kiszabott büntetések. Az adópótlék nem tartozik a büntetőjog kemény magjába (hard core of criminal law), emiatt pedig arra a büntetőügyekre vonatkozó garanciák nem szükségképpen alkalmazandóak ugyanolyan szigorúan (43. bekezdés).
        [32] A Janosevic kontra Svédország ügyben [(34619/97) 2003. május 21.] hozott ítéletében – mely szintén adóügyben született – az EJEB kifejtette, hogy a részes államok felhatalmazhatják az adóhatóságaikat olyan szankciók alkalmazására, mint az adópótlék, még akkor is, ha azok nagy összegűek. Az adóhatóságok ugyan nem elégítik ki a 6. Cikk 1. bekezdéséből fakadó követelményeket, ám e rendszer mindaddig összeegyeztethető az Egyezménnyel, amíg az adófizető ügyét bíróság elé viheti, s a bíróság teljes jogkörrel rendelkezik mind a tény-, mind a jogkérdések felülvizsgálatára és a vitatott hatósági döntés hatályon kívül helyezésére. (81. bekezdés)
        [33] Az EJEB az A. Menarini Diagnostics S.R.L. kontra Olaszország ügyben [(43509/08), 2011. szeptember 27.] kartellezés miatt lefolytatott versenyfelügyeleti eljárásban kiszabott bírság kapcsán állapította meg, hogy az eljárásra kiterjed a 6. Cikk 1. bekezdésének hatálya, méghozzá annak „büntetőjogi” része. A Bíróság figyelembe vette, hogy a 6 millió eurós bírság egyrészt represszív jellegű volt, mert azzal az elkövetett jogsértést szankcionálták, másrészt pedig megelőző jellegű volt, hogy az érintett vállalkozást a további jogsértéstől visszatartsák. A bírságot – annak nagyságára tekintettel – az EJEB büntetésnek minősítette (41. bekezdés). Ebben az ítéletében a Bíróság arra is kitért, hogy a 6. Cikkből fakadó követelmények nem zárják ki, hogy a bírságot (büntetést) előbb közigazgatási szerv közigazgatási eljárásban szabja ki. Egy olyan közigazgatási szerv határozatát azonban, mely maga nem felel meg a 6. Cikk 1. bekezdéséből fakadó követelményeknek, alá kell vetni egy teljes jogkörrel rendelkező bírói szerv végső felülvizsgálatának. A bíróságnak hatáskörrel kell rendelkeznie arra, hogy minden lényeges ténybeli és jogkérdést, melyben a felülvizsgálatot kérik, megvizsgálhasson (59. bekezdés).
        [34] Az EJEB ezt az álláspontját a DEBÚT Zrt. és társai [köztük az indítványozó] kontra Magyarország, szintén kartelleket érintő ügyben hozott döntésében [(24851/10.) 2012. november 20.] is megerősítette (1. bekezdés).

        [35] 1.2. Az EJEB-nek a versenyjogi bírságokhoz vezető eljárásokat érintő alapjogi megközelítése megjelent az elmarasztalt vállalkozások által a Bizottság (mint versenyhatóság) ellen az uniós bíróságok előtt indított perekben is. A vállalkozások ugyanis rendszeresen hivatkozni kezdtek a fent említett EJEB ítéletekre, a felhozott kifogások tárgyában így az Elsőfokú Bíróságnak (Törvényszéknek), valamint az Európai Unió Bíróságának is állást kellett foglalnia.
        [36] A Schindler kontra Bizottság ügyben [C-501/11. P. számú ügyben 2013. július 18-án hozott ítélet, EBHT-ben még nem tették közzé] az Európai Unió Bírósága rögzítette, hogy miután az Unió nem részese az Egyezménynek, a Bíróság előtti versenyjogi ügyekben az Egyezményt nem kell alkalmazni: „jóllehet – amint azt az EUSZ 6. cikk (3) bekezdése megerősíti – az EJEE által elismert alapvető jogok az uniós jog részét képezik mint annak általános elvei, továbbá jóllehet a Charta 52. cikkének (3) bekezdése azt a kötelezettséget írja elő, hogy a Chartában foglalt, az EJEE által biztosított jogoknak megfelelő jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az említett egyezményben szerepelnek, ez az egyezmény nem minősül az uniós jogrendbe szervesen beépülő jogforrásnak, mivel az Unió nem csatlakozott hozzá (lásd a C-571/10. számú Kamberaj-ügyben 2012. április 24-én hozott ítélet [az EBHT-ban még nem tették közzé] 62. pontját és a C-617/10. számú Åkerberg Fransson ügyben 2013. február 26-án hozott ítélet [az EBHT-ban még nem tették közzé] 44. pontját).” (32. pont)
        [37] Az uniós bíróság a fellebbező vállalkozások észrevételeire reagálva ugyanakkor utalt az EJEB-nek a Menarini ügyben hozott ítéletére, melyben a „Bírósága arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kiszabott bírság magas összegére tekintettel a szankció a súlya miatt büntetőjogi jellegű. Ugyanakkor az említett ítélet 58. pontjában emlékeztetett arra, hogy a közigazgatási hatóságoknak a versenyszabályok megsértésének üldözésére és megtorlására vonatkozó feladattal való megbízása nem összeegyeztethetetlen az EJEE-vel, amennyiben az érdekelt a vele szemben ily módon hozott valamennyi határozattal szemben az EJEE 6. cikkében meghatározott biztosítékokat garantáló bírósághoz fordulhat.
        [38] A fent hivatkozott A. Menarini Diagnostics kontra Olaszország ítéletének 59. pontjában az Emberi Jogok Európai Bírósága kifejtette, hogy az EJEE 6. cikkének tiszteletben tartása nem zárja ki, hogy egy közigazgatási jellegű eljárásban valamely „büntetést” elsőként egy közigazgatási hatóság szabjon ki. Feltételezi azonban, hogy valamely közigazgatási hatóság határozata, amely maga nem teljesíti az EJEE 6. cikkének (1) bekezdésében előírt feltételeket, korlátlan felülvizsgálati jogkörrel rendelkező bírói szerv utólagos felülvizsgálata alá vethető legyen. Az ilyen szerv jellemzői között szerepel az arra vonatkozó jogkör, hogy bármely ténybeli vagy jogkérdésben megváltoztathatja az alsóbb szerv által hozott határozatot. A bírói szervnek hatáskörrel kell rendelkeznie különösen arra, hogy az előtte folyó jogvita szempontjából releváns összes ténybeli és jogkérdést megvizsgálja.” (33–35. pont)
        [39] Az uniós bíróság végül arra a következtetésre jutott, hogy e feltételek az uniós versenyjogi ügyekben teljesülnek, hiszen a Szerződésekben előírt felülvizsgálat magában foglalja, hogy az uniós bíróság mind jogi, mind pedig ténybeli szempontból felülvizsgálatot gyakorol, és jogosult a bizonyítékokat értékelni, a megtámadott határozatot megsemmisíteni és a bírságok összegét módosítani (36–38. pontok).

        [40] 2. Az indítványozók az eljárási garanciák körében hivatkoztak arra is, hogy álláspontjuk szerint kartell ügyekben az ártatlanság vélelmének is érvényre kell jutnia. Az indítványozók kétféle vonatkozásban is állították az ártatlanság vélelmének sérelmét. Egyrészt azért, mert a Kúria az egységes és folyamatos jogsértést egyetlen és különböző okokból aggályos bizonyíték alapján tartotta megállapíthatónak, amely sérti az in dubio pro reo elvét. Másrészt azért, mert egy büntetőjogi jellegű ügyben az előzetes álláspontot ugyanazon versenytanácstagok írták alá, mint a végső GVH határozatot, illetve anélkül lehetett nagy összegű és azonnal végrehajtható bírságot kiszabni, hogy az ügyet független és pártatlan bíróság tárgyalta volna.

        [41] 2.1. Az EJEB az Egyezménynek az ártatlanság vélelmét megfogalmazó rendelkezésével is sokat foglalkozott. Ennek során kiemelte, hogy a 6. Cikk 2. bekezdése a 6. Cikk 1. bekezdésben található tisztességes eljáráshoz való jog részét képezi a büntetőeljárásokban [például: Daktaras kontra Litvánia, (42095/98), 2000. október 10., 41–45. bekezdés]. A 6. Cikk 2. bekezdésében szereplő „büntetőjogi” fordulatot autonóm módon, az Engel kritériumok szerint kell megítélni. Így az A. P., M. P., T. P. kontra Svájc ügyben [(19958/92), 39–43. bekezdés] az EJEB alkalmazandónak találta az ártatlanság vélelmét, amikor a nemzeti adóhatóság, illetve a bíróságok adóbírság megfizetésére kötelezték az időközben elhunyt, az adószabályokat megsértő adózó örököseit pusztán azon az alapon, hogy öröklés útján ők szerezték meg az örökhagyó vagyonát.
        [42] Az ártatlanság vélelme az EJEB gyakorlatában maga is több követelményt egyesít magában. Ezek a bizonyítási teherrel, a tényeket és jogokat érintő törvényes vélelmekkel, az önvádra kötelezés tilalmával, a tárgyalást megelőző nyilvánossággal, továbbá a vádlott bűnösségére vonatkozó, az eljáró bíróságtól, illetve egyéb közhivataltól származó előzetes nyilatkozatokkal kapcsolatosak {Allen kontra Egyesült Királyság [GC] (24524/09), 2013. július 12., 93. bekezdés}. Az alkotmányjogi panasz alapján az Alkotmánybíróság a közhivataltól származó előzetes nyilatkozattal, illetve a bizonyítási teherrel összefüggő EJEB álláspontot tekintette át.
        [43] Az EJEB a fent hivatkozott a Daktaras ügyben hozott ítéletében hangsúlyozta: ha egy közhivatal nyilatkozata a vádlott (terhelt) vonatkozásában olyan véleményt tükröz, hogy az bűnös, mielőtt azt jogszerűen bizonyították volna, az ártatlanság vélelme sérelmet szenved. A Bíróság kiemelte a közhivatal által használt szavak jelentőségét, továbbá azt, hogy a közhivatalnak nem kell feltétlenül bírónak (bíróságnak) lennie, lehet az más hatóság is, beleértve az ügyészséget is. Ugyanakkor az ártatlanság vélelme sérelmének vizsgálatánál mindig fontosak a konkrét nyilatkozat megtételének eseti körülményei (41. bekezdés).
        [44] Az in dubio pro reo elve az ártatlanság vélelmének a bizonyítási teherrel összefüggő aspektusából fakad. A 6. Cikk 2. bekezdéséből eredően a bizonyítás terhe a vád oldalára esik, és bármilyen kétség a bizonyítás tekintetében a vádlott javára szolgál. A bizonyítékok értékelése – főszabály szerint – a nemzeti bíróságok feladata. A Bíróság azonban jogosult annak megítélésére, hogy az eljárás a maga egészében tisztességes volt-e, amely büntetőügyek esetén magában foglalja az ártatlanság vélelme érvényesülésének vizsgálatát is. Ha a bizonyítás terhe a védelem oldalára csúszik át, akkor az ártatlanság vélelme sérelmet szenved [Telfner kontra Ausztria, (33501/96), 2001. március 20., 15. bekezdés]. A bizonyítékok értékelése kapcsán különösen kiemelt jelentősége van annak, hogy a nemzeti bíróságok – a tisztességes eljáráshoz való jogból levezetett kötelezettségüknek eleget téve – a bizonyítás vonatkozásában is meggyőzően megindokolták-e döntésüket. Az elégtelen indokolás szükségtelenné teheti annak vizsgálatát, hogy az ártatlanság vélelme sérelmet szenvedett-e [Ajdarić kontra Horvátország [(20883/09), 2011. december 13., 36–53. bekezdés]. Amennyiben a vád által előterjesztett bizonyítékokkal kapcsolatos álláspontját a vádlott kifejthette, azt kifogásolhatta, a bíróságok pedig megfelelően megindokolták döntéseiket, jellemzően nem merül fel ennek az alapjognak a sérelme. Mivel a bizonyítékok mérlegelése tekintetében a Bíróságnak csak másodlagos szerepe van, ha a vád egy meggyőző prima facie ügyet tud feltárni a bíróság előtt, az egyezménysértés nem állapítható meg. [Natunen kontra Finnország, (21022/04), 2009. március 31., 53–54. bekezdés] Amennyiben azonban a bizonyítás hiányos, a tényállás nem kellően alátámasztott, a bizonyítékok közötti ellentmondásokat a nemzeti bíróság nem oldotta fel, a védelem által indítványozott bizonyítást megfelelő indokok nélkül mellőzték, felmerül, hogy az eljáró bíróságok nem voltak elfogulatlanok a vádlott bűnösségét illetően.

        [45] 2.2. Az ártatlanság vélelme és a versenyügyek kapcsolatának kérdésével az uniós bíróságok is foglalkoztak ítéleteikben, és ezt az alapjogot kiterjeszthetőnek találták a kartellügyekre. A bíróságok a bizonyítás mikéntjével, illetve cáfolatával is foglalkoztak.
        [46] Az E.ON Energie AG kontra Európai Bizottság ügyben [C-89/11. P. számú, 2012. november 22-én hozott ítélet, EBHT-ban még nem tették közzé] az Európai Uniós Bíróság emlékeztetett arra, hogy „– mint azt a Törvényszék a megtámadott ítélet 48. pontjában helyesen megállapította – a versenyjog területén a jogsértéssel kapcsolatos jogviták esetében a Bizottságra hárul az általa megállapított jogsértések bizonyítása, és azon bizonyítékok előterjesztése, amelyek alkalmasak a jogsértést alkotó tényállás jogilag megkövetelt módon történő bizonyítására (a C-185/95. P. számú, Baustahlgewebe kontra Bizottság ügyben 1998. december 17-én hozott ítélet [EBHT 1998., I-8417. o.] 58. pontja, valamint a C-2/01. P. és C-3/01. P. számú, BAI és Bizottság kontra Bayer ügyben 2004. január 6-án hozott ítélet [EBHT 2004., I-23. o.] 62. pontja).
        Ezenkívül, ha a bíróságnak kétségei vannak, azt a jogsértést megállapító határozat címzettjei között szereplő vállalkozások javára kell értelmezni (lásd ebben az értelemben a 27/76. számú, United Brands és United Brands Continentaal kontra Bizottság ügyben 1978. február 14-én hozott ítéletének [EBHT 1978., 207. o.] 265. pontját). Az ártatlanság vélelme ugyanis az uniós jog olyan általános elvét képezi, amely ma az Európai Unió alapjogi chartája 48. cikkének (1) bekezdésében szerepel.
        Márpedig a Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, hogy az ártatlanság vélelmének elve alkalmazandó azokban a vállalkozásokat érintő, versenyszabályok megsértésére vonatkozó eljárásokban, amelyek bírság vagy kényszerítő bírság megállapításához vezethetnek (lásd ebben az értelemben a C-199/92. P. számú, Hüls kontra Bizottság ügyben 1999. július 8-án hozott ítélet [EBHT 1999., I-4287. o.] 149. és 150. pontját, valamint a fent hivatkozott Montecatini kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 175. és 176. pontját).
        Kétségtelen, hogy ha a Bizottság a versenyszabályok megsértését azon feltételezésből kiindulva állapítja meg, hogy a megállapított tényállás nem magyarázható másként, mint a versenyellenes magatartás fennállásával, az uniós bíróságnak meg kell semmisítenie a szóban forgó határozatot, amennyiben az érintett vállalkozások olyan érvelést terjesztenek elő, amely a Bizottság által megállapított tényállást más megvilágításba helyezi, és amely így lehetővé teszi, hogy a tényállásnak a Bizottság által a jogsértés fennállásának megállapításakor kialakított magyarázatát más hihető magyarázattal lehessen felváltani. Ilyen esetben ugyanis nem tekinthető úgy, hogy a Bizottság bizonyítékkal szolgált volna a versenyjog megsértésének fennállásáról (lásd ebben az értelemben a 29/83. és 30/83. sz., Compagnie royale asturienne des mines és Rheinzink kontra Bizottság egyesített ügyekben 1984. március 28-án hozott ítélet [EBHT 1984., 1679. o.] 16. pontját, valamint a C-89/85., C-104/85., C-114/85., C-116/85., C-117/85. és C-125/85–C-129/85. sz., Ahlström Osakeyhtiö és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1993. március 31-én hozott ítélet [EBHT 1993., I-1307. o.] 126. és 127. pontját).
        […]
        Hasonlóképp, a Törvényszék a megtámadott ítélet 56. pontjában helyesen állapította meg, hogy amennyiben a Bizottság olyan bizonyítékokra hivatkozik, amelyek főszabály szerint elegendőek a jogsértés megtörténtének bizonyításához, akkor az, ha az érintett vállalkozás annak lehetőségére hivatkozik, hogy olyan körülmény állhatott fenn, amely alkalmas lehetett e bizonyítékok bizonyító erejének befolyásolására, nem elegendő ahhoz, hogy a Bizottságnak kelljen bizonyítania, hogy e körülmény a bizonyítékok bizonyító erejét nem befolyásolhatta. Éppen ellenkezőleg, azon eset kivételével, amikor az érintett vállalkozás magának a Bizottságnak a magatartása miatt nem képes ilyen bizonyítékot szolgáltatni, az érintett vállalkozásnak kell a jogilag megkövetelt módon bizonyítania egyrészt az általa hivatkozott körülmény fennállását, másrészt pedig azt, hogy e körülmény kétségessé teszi a Bizottság által hivatkozott bizonyítékok bizonyító erejét.” (71–76. pont)

        [47] 3. Az előbbiek fényében az Alkotmánybíróság áttekintette a kérdéskört érintő korábbi gyakorlatát is. Ennek során a 13/2013. (VI. 7.) AB határozatban a korábbi alkotmánybírósági döntésekben foglaltak felhasználhatóságát illetően rögzített szempontok figyelembe vételével járt el. Ennek megfelelően a konkrét ügy kapcsán össze­ve­tette az alapul szolgáló alaptörvényi, illetve alkotmányi rendelkezéseket, és megállapította, hogy nincs akadálya a korábbiakban kialakult és idevágó gyakorlat megfelelő alkalmazásának.

        [48] 3.1. Az Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy olyan határozott különbségtétel, mint ami az EJEB gyakorlatában megjelenik a tisztességes eljáráshoz való jog kapcsán polgári és a büntető ügyek között, az alkotmánybírósági esetjogban nem mutatható ki. Kétségtelen azonban, hogy az Alkotmánybíróság sem korlátozta a tisztességes eljáráshoz való joghoz kapcsolódó, büntetőjogi ügyekben érvényesülő alkotmányos rendelkezések érvényesülési körét a szorosan vett büntetőjog területére.
        [49] A 63/1997. (XII. 12.) AB határozatában, ahol a szabálysértési ügyekben hozott közigazgatási döntések elleni bírói felülvizsgálat hiánya miatt állapított meg a testület alkotmányellenességet, az Alkotmánybíróság különbséget tett a közigazgatás-ellenes és a kriminális jellegű szabálysértések között, és rögzítette, hogy mindkét fajta szabálysértés miatt kiszabott büntetés tekintetében biztosítani kell a bírói út igénybevételét. A közigazgatás-ellenes szabálysértések tekintetében az Alkotmány 50. § (2) bekezdését és 57. § (1) bekezdését, míg a kriminális szabálysértések tekintetében az 57. § (1) bekezdését („ellene emelt vádat, […] a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.”) jelölte meg az alkotmánysértés alapjaként. Ez utóbbi kapcsán a testület az EJEB-nek a 6. Cikk 1. bekezdéséhez kapcsolódó gyakorlatára is hivatkozott (ABH, 1997, 365, 368–369.) Ebben a határozatában kifejtetteket az Alkotmánybíróság megerősítette a 38/2012. (XI. 14.) AB határozatban, egyben más döntések alapján utalt arra is, hogy a szabálysértési eljárásnak – kriminális jellegére tekintettel – meg kell felelnie a büntetőeljárással szemben támasztott legalapvetőbb alkotmányos követelményeknek {Indokolás [34]; lásd még ehhez hasonlóan: 3052/2013. (II. 28.) AB határozat, Indokolás [18]–[19]}.
        [50] A 8/2004. (III. 25.) AB határozatban az Alkotmánybíróság a nemzetbiztonsági szolgálat hivatásos állományú tagjai elleni fegyelmi eljárás alkotmányosságát vizsgálta. A testület kiemelte, hogy bár ilyen fegyelmi eljárások során „nem büntetőjogi vádról döntenek, az Alkotmánybíróság álláspontja az, hogy az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében a vádról való döntéssel szemben megfogalmazott követelményeknek érvényesülniük kell az olyan eljárások során is, melyek kimenetele az eljárás alá vont személy számára a büntetőjogi elmarasztaláshoz sok tekintetben hasonló hátrányokkal járhat. A nemzetbiztonsági szolgálat tagja elleni fegyelmi eljárás az érintett számára a büntetőbíróság által történő elítéléshez hasonlítható, esetenként annál is súlyosabb következményekkel járhat hivatása továbbfolytatásának lehetőségeit tekintve és a közösség tagjai által személyét illetően kialakított értékítélet alakulását illetően is. Ezért az Alkotmánybíróság megítélése szerint a fegyelmi eljárások, kiváltképpen a függelmi helyzetben lévőkkel szembeni fegyelmi eljárások során is érvényesülniük kell a tisztességes eljárás követelményeinek, ideértve a védelemhez való jogot is. Ebből következően a nemzetbiztonsági szolgálat tagjának rendelkeznie kell azzal a joggal, hogy az ellene folyó fegyelmi eljárásban választása szerinti ügyvédet vehessen igénybe. Ezen álláspontjának kialakításakor az Alkotmánybíróság figyelemmel volt az Emberi Jogok Európai Bíróságának az Engel ügyben 1976. június 8-án hozott ítéletére is.” (ABH 2004, 144, 156.)

        [51] 3.2. Az ártatlanság vélelmének alkotmányos garanciáját az Alkotmánybíróság nem szűkítette le a szorosan vett büntetőjog területére. A 26/B/1998. AB határozat szerint: „Az ártatlanság vélelme ezen kívül alkotmányos alapelvként nem csupán azokra a szabályokra terjed ki, amelyek a szűkebb értelemben vett – bűncselekmény miatt a büntetőeljárás szabályai szerint folytatott – büntetőjogi felelősségre vonásra nézve irányadók, hanem egyéb eljárásokra is, így a devizahatóság előtt folyó, vagy más szabálysértési eljárásban is alkalmazható. [41/1991. (VII. 3.) AB határozat (ABH 1991, 193, 195.); 1284/1990. AB határozat (ABH 1991, 562, 563.) és 63/1997. (XII. 11.) AB határozat (ABH 1997, 365, 372.)]. Az ártatlanság vélelmének az etikai eljárás során is mindvégig érvényesülnie kell [39/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH 1997, 263, 271.].
        [52] Ugyanakkor az Alkotmánybíróság gyakorlata következetes abban a tekintetben is, hogy az Alkotmány 57. § (2) bekezdésének rendelkezéséből eredő alkotmányos védelem korlátlanul nem terjeszthető ki. Az ártatlanság vélelme a felelősség kérdésében hozandó döntés folyamatán túl elsősorban azt a jogsérelmet hivatott megakadályozni, amelyet – törvénynek megfelelően lefolytatott eljárás során – megállapított felelősség hiányában alkalmazott és utóbb reparáció nélkül maradt joghátrányok okozhatnak.
        [53] Az ártatlanság vélelmének lényegéből következik, hogy egyfelől az előbb ismertetett határozatokban érintett jogi normák körében sem feltétlen, így nem minden egyes szabályra vonatkozik, másfelől az említett körbe nem tartozó, azon kívül eső jogszabályi rendelkezések tekintetében nem érvényesül általános jelleggel, főszabályként. A jogi normák utóbb említett körében esetenként vizsgálandó, hogy az adott jogszabály az ártatlanság vélelmének alkotmányos elvével összefüggésben áll-e, ha igen, a felelősség megállapításának kérdésével olyan szoros kapcsolata állapítható-e meg, amely ez utóbbival egyazon körben indokolja az alkotmányos védelmet.” (ABH 1999, 647, 649–650.)
        [54] Az ártatlanság vélelmének alapjogát az Alkotmánybíróság a versenyfelügyeleti eljárásokkal összefüggésben is alkalmazhatónak találta: egyrészt a gazdasági társasággal szemben már jogerősen lezárt versenyhivatali eljáráshoz kapcsolódóan a gazdasági társaság vezető tisztségviselőjével szemben alkalmazandó szankció (kétéves eltiltás e tisztség betöltésétől) esetén, illetve a tagvállalkozások egyetemleges (mögöttes) felelősségének megállapítására irányuló eljárásban [19/2009. (II. 25.) AB határozat, ABH 2009, 146, 153, 157.; illetve 353/B/2009. AB határozat, ABH 2010, 2026, 2031.)].
        [55] Az ártatlanság vélelmének tartalma – az Alkotmánybíróság többször is megerősített, az Alaptörvény ­XXVIII. cikk (2) bekezdésének értelmezése során is figyelembe vehető gyakorlata értelmében – a következő: „A jogállam egyik alapelve az ártatlanság vélelmének elve, amely az 1989. évi XXXI. törvénnyel az Alkotmány 57. § (2) bekezdésében rögzítést nyerve alkotmányos rangra emelkedett. Az Alkotmánybíróság gyakorlata azt az elvet követi, hogy a büntetőeljárás szabályainak alkotmányos vizsgálatakor az ártatlanság vélelmét alkotmányos alapjogként kell értékelni. [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 70.); 11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 79.; 36/1994. (V. 24.) AB határozat, ABH 1994, 219, 232.]
        [56] Az ártatlanság vélelme elsősorban a büntető felelősség elbírálása során a döntésre jogosított részéről az elfogulatlan, pártatlan megközelítés követelményét szolgálja, ehhez kapcsolódóan a megalapozott bizonyítás kötelezettségét, továbbá a prejudikáció tilalmát. Mindez egyben garanciális jelentőségű akadályát képezi annak, hogy az eljárás alá vont személy a felelősség megállapításával járó hátrányos jogkövetkezményeket a felelősségének megállapítása nélkül szenvedje el.” (26/B/1998. AB határozat, ABH 2003, 1202, 1206.)
        [57] Az in dubio pro reo elvének lényegét az Alkotmánybíróság több döntésében is érintette. Az 1284/B/1990. AB határozatban – a büntetőeljárások kapcsán – kialakított álláspontja szerint: „az ártatlanság vélelmének következménye, hogy a büntetőeljárásban a bizonyítási teher nem a terheltre, hanem a büntető ügyekben eljáró hatóságokra hárul. A hatóságok bizonyítási kötelezettsége nem merül ki a bűnösségre vonatkozó tények feltárásában és értékelésében. A büntetőeljárási törvény hangsúlyozza a minden oldalú bizonyítási kötelezettséget, s előírja, hogy az eljáró hatóságok a terhelt javára szóló körülményeket is tisztázzák [5. § (1) bekezdés]. Az ártatlanság vélelmének lényegéből következik végül az a követelmény, hogy a terhelt büntetőjogi felelősségét (bűnösségét) csak akkor állapíthatja meg jogerős bírói ítélet, ha az kétséget kizáróan bizonyítást nyert. Ezt tartalmazza a büntető eljárási törvény 61. §-ának (4) bekezdése: »A kétséget kizáróan nem bizonyított tényt a terhelt terhére értékelni nem lehet.« (in dubio pro reo elve).” [ABH 1991, 562, 563.; lásd még: 1406/B/1991, ABH 1992, 497, 502.; 26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265, 271.; 1234/B/1995. AB határozat, ABH 1999, 524, 527–528.]
        [58] Az in dubio pro reo elvnek a büntetőeljárásokon kívüli érvényesülésével az Alkotmánybíróság nem foglalkozott, de – mint az ártatlanság vélelmének része – az értelemszerűen kiterjedhet más eljárásokra is.

        [59] 4. A fentiek figyelembevételével az Alkotmánybíróság a jelen ügyben az alábbi következtetésekre jutott az Alaptörvénynek a tisztességes eljárást, illetve az annak részét képező ártatlanság vélelmét megfogalmazó alapjogi rendelkezésekkel összefüggésben.

        [60] 4.1. Az 1211/B/1996. AB határozat szerint a GVH speciális funkcióval és feladatkörrel rendelkezik, feladata alapvetően az, hogy védje a gazdasági, piaci verseny tisztaságának és szabadságának fenntartásához fűződő közérdeket. Ennek érdekében a törvényben szabályozott eszközökkel őrködik a versenyt biztosító piaci működés és struktúra felett, védi és biztosítja a közérdek érvényesülését a piaci szereplők egymás közötti viszonyában. A verseny tisztaságának és szabadságának fogalmán keresztül egyedileg meg nem határozott piaci szereplők és fogyasztók összességének érdeke áll jogvédelem alatt. (ABH 2002, 768, 771.) A GVH által alkalmazott bírság – miként arra az Alkotmánybíróság a 239/B/2005. AB határozatában (ABH 2007, 1850, 1853.), illetve a 19/2009. (II. 25.) AB határozatában (ABH 2009, 146, 154.) már rámutatott – a vállalkozás jogellenes magatartásához fűződő jogkövetkezmény, melynek kiszabásakor a jogsértő magatartással szembeni hatékony fellépés a fő szempont. A bírság célja tehát részben az elkövetett jogsértés miatti szankció (represszív jelleg), valamint a jövőbeli jogsértések megelőzése (preventív cél). Ez a felfogás a panasz tárgyát képező GVH-határozatban, illetve a kúriai ítéletben is visszatükröződik (az ítélet 28. oldalán).
        [61] Az is megállapítható, hogy a kartellügyekben lefolytatott hatósági eljárások kimenetele az eljárás alá vont személy számára a büntetőjogi elmarasztaláshoz sok tekintetben hasonló hátrányokkal járhat. Versenyfelügyeleti eljárás alá vállalkozások vonhatók, melyek jellemzően jogi személyek (társaságok). A büntetőjogi elmarasztaláshoz hasonló hátrány e szervezetek tekintetében a bírság, mely – mértékétől függően – a vállalkozás gazdasági megrendüléséhez, akár fizetésképtelenségéhez és emiatt megszűnéséhez is vezethet. Versenyügyekben a GVH azonban nem természetes személyek bűnössége felől dönt, a felelősségre vonással olyan súlyú stigmatizáció, negatív társadalmi előítélet, illetve kifejezett joghátrány, mint a büntetőjogi elítéléssel, nem jár. A versenyellenes magatartáshoz – a büntetőjog ultima ratio jellegével összefüggésben álló – súlyos alapjog-korlátozással járó büntetések nem kapcsolódnak.
        [62] A versenyfelügyeleti eljárás ezért nem tekinthető a szoros értelemben vett büntetőjogi vád elbírálására irányuló eljárásnak (hard core of criminal law), emiatt ugyanolyan szigorú követelmények, mint a tulajdonképpeni büntetőeljárások tekintetében, az ilyen eljárásokkal szemben nem támaszthatóak. Az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdéséből az államnak az a kötelezettsége fakad, hogy a GVH határozatának bírósági felülvizsgálatát a XXVIII. cikknek megfelelő tisztességes eljárásban biztosítsa. Ebbe beletartozik az is, hogy a „vádról való döntéssel” szemben megfogalmazott követelményeknek megfelelően (azaz a tulajdonképpeni büntetőeljárásokhoz képest korlátozottabb módon ugyan, de) érvényesülniük kell a kartellügyekben is.
        [63] Az Alaptörvény 25. cikk (2) bekezdés b) pontja előírja a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatát. A tisztességes eljáráshoz való jog és a közigazgatási határozatok bírói felülvizsgálatának összekapcsolása eredményeként a 39/1997. (VII. 1.) AB határozatban megfogalmazott (ABH 1997, 263.) és a 7/2013. (III. 1.) AB határozattal megerősített alkotmányos követelménynek (Indokolás [24]) versenyfelügyeleti ügyekben is megfelelően érvényesülnie kell. Eszerint a bíróságnak lehetősége kell legyen arra, hogy a perbe vitt jogokat és kötelezettségeket (jelen esetben „vádat”) az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében [korábban: az Alkotmány 57. § (1) bekezdésben] meghatározott feltételeknek megfelelően érdemben elbírálhassa.
        [64] A 39/1997. (VII. 1.) AB határozat indokolása értelmében „az Alkotmány 50. §-a szerint a bíróság a közigazgatási határozatok törvényességét ellenőrzi. Ezt a rendelkezést az 57. §-ra tekintettel úgy kell értelmezni, hogy az eljárásnak ahhoz kell vezetnie, hogy a bíróság a perbe vitt jogokat és kötelességeket az ott írt módon valóban elbírálja: az összes, az Alkotmányban részletezett követelmény – a bíróság törvény által felállított volta, függetlensége és pártatlansága, az, hogy a tárgyalás igazságosan (a nemzetközi egyezmények szóhasználatával: fair, équitablement, in billiger Weise) és nyilvánosan folyjék – ezt a célt szolgálja, csak e követelmények teljesítésével lehet alkotmányosan véglegesnek számító, érdemi, a jogot megállapító döntést hozni. A közigazgatási határozatok törvényességének bírói ellenőrzése tehát alkotmányosan nem korlátozódhat a formális jogszerűség vizsgálatára. A közigazgatási perben a bíróság nincs a közigazgatási határozatban megállapított tényálláshoz kötve, és a jogszerűség szempontjából felülbírálhatja a közigazgatási szerv mérlegelését is.” (ABH 1997, 263, 272.)
        [65] Az Alkotmánybíróság esetjoga alapján és az EJEB és az uniós bíróságok ítélkezési gyakorlatát is figyelembe véve nem következik azonban a tisztességes eljáráshoz való jogból, hogy már a GVH előtti eljárásnak meg kellene felelnie a XXVIII. cikk (1) bekezdésének, ha bíróság a határozatot mind tény- mind jogkérdésben – a kereseti kérelem tartalmáról függően – teljes körűen felülvizsgálhatja, és a GVH határozatát hatályon kívül helyezheti, esetleg maga hozhat döntést. Az ártatlanság vélelmét is magában foglaló tisztességes eljáráshoz való jogból származó követelmények teljesülnek, ha a versenyfelügyeleti eljárásban szabnak ki bíróság által felülvizsgálható bírságot.
        [66] Az alapul szolgáló ügyben, annak bírósági szakaszában a Tptv. 84. §-át, illetve a polgári perrendtartásról ­szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) közigazgatási perekre vonatkozó szabályait alkalmazták. A Pp. 339/A–339/B. §-aiból is kiolvashatóan – összhangban a 39/1997. (VII. 1.) AB határozatban megfogalmazott alkotmányos követelménnyel – a bíróság tény- és jogkérdésekben egyaránt felülvizsgálhatja a versenyfelügyeleti tárgyú határozatot, ha az jogszabálysértő. A hatósági döntés megváltoztatására [Tptv. 83. § (4) bekezdés] és hatályon kívül helyezésére a bíróság egyaránt jogosult. A tényállás tekintetében a bíróság maga is folytathat le bizonyítást, a jogszabályok értelmezésében a bíróság állásfoglalása irányadó a GVH számára. A jelen ügyben a bíróságok maguk is értékelték (egymástól eltérően is) a hatósági eljárásban lefolytatott bizonyítás eredményeként összegyűjtött bizonyítékokat (beleértve N. N., illetve az N. Kft. nyilatkozatait), illetve az elsőfokú eljárásban – sikertelenül ugyan, de – kísérletet tettek újabb bizonyíték (tanúvallomás) beszerzésére. A bíróságok továbbá külön értékelték a bizonyítékok beszerzésének (helyszíni kutatás) jogszerűségét, beleértve az intézkedéseknek az Egyezménnyel való összhangját is.
        [67] Önmagában amiatt, hogy a versenyfelügyeleti eljárásban az előzetes álláspontot ugyanazon személyek írták alá, mint akik a GVH-határozat meghozatalában részt vettek, nem eredményezi a XXVIII. cikk (1)–(2) bekezdésének sérelmét az alapul fekvő eljárásban. A GVH tekintetében nem alkotmányos elvárás, hogy megfeleljen a bíróságokkal szemben támasztott előírásoknak (függetlenség, pártatlanság), eljárásával szemben nem követelmény a XXVIII. cikk (1) bekezdésében megfogalmazott garanciák betartása sem, mivel a versenyfelügyeleti határozatot három fokon bíróság tény- és jogkérdésben felülvizsgálta. A bíróságok függetlensége és pártatlansága vonatkozásában pedig (különösen pedig a tekintetben, hogy az előzetes állásfoglalás mennyiben befolyásolta a bíróságokat) az indítványozó kételyeket nem fogalmazott meg. Ez nem áll ellentétben azzal, hogy a jogalkotó – összhangban az uralkodó európai, elsősorban az uniós jogfelfogással és joggyakorlattal – a versenyfelügyeleti eljárásoknak a büntetőjogias jellegére, a kiszabható bírság magas összegére, az eljárás során igénybe vehető bizonyítási eljárások alapjog-korlátozó mivoltára figyelemmel már a hatósági eljárásba, illetve a GVH szervezetét illetően is számos – a büntetőeljárásokhoz hasonló – garanciális szabályt iktatott be, ezzel is biztosítva az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdésében megfogalmazott, tisztességes hatósági eljáráshoz való jog minél teljesebb érvényesülését.
        [68] Nem állapítható meg a támadott ítélet alaptörvény-ellenessége amiatt, hogy büntetőjogi jellegű ügyben független és pártatlan bíróság által történő tárgyalás nélkül szabtak ki nagy összegű és azonnal végrehajtható bírságot. Az indítványozó kifejezetten az azonnali végrehajthatóságot mint olyat (vagyis a jogi szabályozás tartalmát) sérelmezte, a GVH határozatának végrehajtásával összefüggésben egyéb indokot nem hozott fel: így nem hivatkozott arra, hogy ügyében a végrehajtás felfüggesztését kérelmezte-e, s ha igen, akkor a bíróság a végrehajtást felfüggesztette-e.
        [69] A jogszabályi rendelkezésekből ugyanis valóban az következik, hogy a keresetindítás a bírság végrehajtására nincs halasztó hatállyal, ám a bíróság kérelemre a végrehajtást felfüggesztheti [Ket. 2012. január 31-ig hatályos 110. § (1) bekezdése, jelenleg: Pp. 332. § (2a) bekezdése]. A 94/B/2007. AB határozatban azonban az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy az ártatlanság vélelme és a versenyfelügyeleti eljárásban kiszabott bírság azonnali végrehajthatósága között nincs alkotmányjogilag értékelhető összefüggés (ABH 2008, 2665, 2668.), mely álláspontját a 611/B/2004. AB határozatában meg is erősítette (ABH 2009, 1679, 1681–1682.). Az EJEB joggyakorlatából – mely ugyan nem versenyügyekben, hanem adóbírság kapcsán alakult ki – az következik, hogy a hatósági határozatban kiszabott büntetőjogias jellegű bírság azonnali, bírói felülvizsgálat lefolytatását megelőzően elrendelhető végrehajtása összefüggésben van az ártatlanság vélelmével, mert az komoly következményekkel járhat az érintettre, és hátrányosan érintheti a későbbi bírósági eljárásban való védekezését. Bár az azonnali végrehajthatóság nem jár szükségképpen az ártatlanság vélelmének sérelmével, az államoknak a végrehajtást – az ellentétes oldalakon fellépő érdekek megfelelő kiegyenlítésével – ésszerű keretek között kell tartaniuk. [Västberga Taxi Aktiebolag és társa kontra Svédország, (36985/97.), 2002. július 23., 118. bekezdés; Janosevic kontra Svédország (34619/97.), 2002. július 23., 106. bekezdés]

        [70] 4.2. Az Alkotmánybíróság szerint a kétséget kizáróan nem bizonyított tényeknek a terhelt terhére való értékelésének tilalma – az ártatlanság vélelmének részeként – a versenyfelügyeleti ügyekben is köti a hatóságot, illetve felülvizsgálatot végző bíróságokat. Ez összhangban áll az EJEB gyakorlatával, illetve az Európai Unió Bíróságának felfogásával is.
        [71] Ez azt jelenti, hogy a versenyjogi felelősséget megalapozó összes jelentős tényt a GVH-nak kell bizonyítania, azon tények pedig, melyek valósága tekintetében kétség merül fel, az eljárás alá vont javára veendők figyelembe. A GVH-nak a bizonyítási kötelezettség teljesítéséről a jogsértés megállapításáról és a bírság alkalmazásáról szóló határozatában kell számot adnia azzal, hogy döntésének indokolásában meg kell jelölnie a megállapított tényállást és az annak alapjául elfogadott bizonyítékokat, az eljárás alá vont vállalkozás által felajánlott, de mellőzött bizonyítást és a mellőzés indokait, a mérlegelési jogkörben hozott döntés tekintetében (mint a bírság mértéke) a mérlegelésben szerepet játszó szempontokat és tényeket [lásd: Ket. 72. § (1) bekezdés e) pont]. A bizonyítás során a hatóság közvetett bizonyítékokat is felhasználhat, úgyszintén a piac szerkezetére vonatkozó adatokat, számításokat, gazdasági modelleket, stb. is, még akkor is, ha ez utóbbiak – egyébként a szakértői véleményekre is jellemző módon – esetenként bizonytalan elemeket, illetve bizonyos fokú valószínűségi bizonyítást is magukban hordoznak a tudomány adott állásához igazítottan. A GVH által megállapított tényállás azonban nem alapulhat pusztán spekuláción és feltételezéseken, annak ellentmondásmentes bizonyítékokon kell nyugodnia. Az eljárás alá vont vállalkozásoknak lehetőségük kell, hogy legyen arra, hogy a GVH megállapításaival szembeni észrevételeiket előadják, a bizonyítékaikat – a jóhiszeműség és a relevancia elveinek a betartásával – bemutathassák, a GVH következtetéseit megcáfolják. Ennek alapján az eljáró bíróság feladata az, hogy állást foglaljon arról, hogy a hatóság a tényállás-tisztázási kötelezettségének [lásd: Ket. 50. § (1) bekezdés] eleget tett-e, az egyes, az eljárás alá vont személy által vitatott tények valóságát a GVH bizonyítékokkal megfelelően alátámasztotta-e. Ennek érdekében a bírósági eljárásban is lehetőség van további bizonyítás lefolytatására. Ugyanakkor a bizonyítékok bizonyító erejének meghatározása a bíró belső meggyőződésére van bízva, így annak a tisztességes eljárást kielégítő korlátja a bírónak a szabad mérlegelést illető számadási (indokolási) kötelezettsége.
        [72] Az indítványozó azon sérelme kapcsán, hogy az egységes és folyamatos jogsértést a Kúria egyetlen és erősen vitatható bizonyíték alapján állapította meg, az Alkotmánybíróság emlékeztet a jelen határozat Indokolásának [22] bekezdésében már felidézett gyakorlatára. Eszerint a testület azt nem vizsgálja, hogy a bírósági döntés indokolásában megjelölt bizonyítékok és megjelenő érvek megalapozottak-e, mint ahogy azt sem vizsgálja, hogy a jogalkalmazó helytállóan értékelte-e az eljárásban beszerzett bizonyítékokat és előadott érveket, vagy a konkrét ügyben a bírói mérlegelés eredményeként megállapított tényállás megalapozott-e. A tényállás megállapítása, a bizonyítékok értékelése, és mérlegelése ugyanis az eljárási jogi szabályokban a jogalkalmazó számára fenntartott feladat {lásd még: 3237/2012. (IX. 28.) AB végzés, Indokolás [12], 3309/2012. (XI. 12.) AB végzés, Indokolás [5], 7/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [33]}.
        [73] A jelen ügyben az indítványozó állítása szerint az egységes és folyamatos jogsértés csupán egyetlen bizonyítékon alapult. Ezzel szemben a kúrai ítélet indokolásából kiderül (20. oldal), hogy a GVH határozata – szemben az alsóbb fokon eljárt bíróságok megállapításaival – nemcsak a kifogásolt nyilatkozatokra (N. N. és az N. Kft. nyilatkozata) épült, hanem egyéb bizonyítékokra is: határidőnapló bejegyzések, táblázatok, e-mailek, tanúvallomások, fájlok. Annak ellenére, hogy a Kúria N. N. nyilatkozatát kizárta a bizonyítékok köréből, az N. Kft. nyilatkozatán kívül egyéb bizonyíték is rendelkezésre állt tehát az egységes és folyamatos jogsértés megállapíthatóságára. Az ítélet indokolásának 22. oldalán a Kúria kiemelte, hogy az N. Kft. nyilatkozatát „az egyéb – a helyszíni kutatások alkalmával fellelt – bizonyítékokkal együtt értékelve a folyamatos és egységes jogsértés bizonyított volt.”
        [74] Az Alkotmánybíróság saját hatáskörének korlátaira, valamint a kúriai ítélet indokolásában foglaltakra tekintettel ezért az alkotmányjogi panaszt elutasította.

        [75] 5. Az indítványozó amiatt is állította a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét, hogy a Kúria a felülvizsgálati eljárás során a bizonyítékokat felülmérlegelte, s ezzel megsértette a jogerő tiszteletben tartásának elvét. Ezzel kapcsolatban utalt az EJEB ítéleteire, illetve az Alkotmánybíróságnak a jogerőre vonatkozó döntéseire.
        [76] A jogerő védelme az alkotmánybírósági gyakorlatban a jogállamiság részét képező jogbiztonság elvéhez kapcsolódóan jelent meg. A törvényességi óvás intézményét a jogbiztonság, az emberi méltóság és a bírósághoz fordulás jogának sérelme miatt megsemmisítő határozatában az Alkotmánybíróság a következőket állapította meg: „Az anyagi igazságosság és a jogbiztonság követelményét a jogerő intézménye hozza összhangba – megint csak a jogbiztonság elsődlegessége alapján. A jogerő intézménye, alaki és anyagi jogerőként való pontos meghatározottsága a jogállamiság részeként alkotmányos követelmény. Az Alkotmánynak megfelelően biztosított jogorvoslati lehetőségek mellett beállott jogerő tiszteletben tartása a jogrend egészének biztonságát szolgálja. A jogerős határozatok megváltoztathatatlanságához és irányadó voltához alapvető alkotmányos érdek fűződik. A jogállamiság lényeges eleme, hogy a törvénynek egyértelműen meg kell határoznia, mikor támadható meg egy bírósági határozat rendes fellebbviteli jogorvoslattal, illetve, hogy a jogerőssé vált határozat megtámadására milyen feltételek alapján van lehetőség, s hogy mikor következik be az az állapot, amikor a jogerős határozat már semmiféle jogorvoslattal nem támadható. A jogbiztonság megköveteli, hogy a jogerős határozat – az eldöntött kérdés személyi és tárgyi keretei között – irányadóvá váljék mind az eljárásban résztvevőkre, mind a később eljáró bíróságra, illetőleg más hatóságra. Ha a jogerő beálltához előírt feltételek teljesültek, akkor annak hatálya a határozat tartalmi helyességétől függetlenül beáll. […]
        Különösen ellentétes a törvényességi óvás a jogerő intézményével. A jogerő áttörésének szükséges (de nem elégséges) alkotmányossági feltétele, hogy ismérveit törvény pontosan meghatározza, s így kiszámítható legyen.” [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 66.]
        [77] A bírósághoz fordulás jogát a törvényességi óvás a testület szerint azért is sértette, mert a jogvitában érdekelt fél alkotmányos joga arra, hogy ügyét bíróság elé vigye – hasonlóan a többi szabadságjoghoz –, magában foglalja annak szabadságát is, hogy e jogával ne éljen. Márpedig egy olyan szabály, amely mindkét fél akaratától függetlenül és minden ügyben lehetővé teszi az eljárás folytatását és a határozat felekre kiható megváltoztatását, eleve nem lehet e jog sem szükségszerű, sem arányos korlátozása [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 67.].
        [78] Az Alkotmánybíróság gyakorlatában még nem jelent meg az a felfogás, mely szerint a jogbiztonságból levezethető jogerő tiszteletben tartására irányuló jogállamisági követelmény a tisztességes bírósági eljáráshoz való joggal is közvetlen összefüggést mutat. Kétségtelen azonban, hogy az EJEB több eseti döntésében kifejtette, hogy senki sem jogosult arra, hogy egy jogerős (végleges és kötelező) ítélet felülvizsgálatát kérje pusztán abból a célból, hogy újabb tárgyalást tartsanak, és újra eldöntsék az ügyet. A magasabb szintű bíróságoknak a felülvizsgálat lehetőségét arra kell használniuk, hogy kijavítsák a bírói tévedéseket és a súlyos eljárási szabálysértéseket (miscarriages of justice), és nem arra, hogy újra megvizsgálják az ügyet. A felülvizsgálat nem lehet álcázott fellebbezés, és pusztán az, hogy egy kérdésnek kétféle megközelítése lehetséges, nem képezheti alapját az ügy újratárgyalásának. Ettől az elvtől csak akkor lehet igazoltan eltérni, ha azt lényeges és kényszerítő körülmények szükségessé teszik. A bírósághoz fordulás joga (polgári jogok és kötelezettségek esetében) azt jelenti, hogy polgári ügyekben a félnek joga van bíróságok előtt eljárást indítani. E jog pedig látszólagossá válik, ha a részes államok belső joga megengedi, hogy a jogerős bírói döntés az egyik fél hátrányára hatálytalan maradjon. A jogerős és végrehajtható ítélet csak kivételes esetben semmisíthető meg, pusztán abból a célból nem, hogy az ügyben egy másik ítélet születhessen. A rendkívüli jogorvoslatokat a hatóságoknak abból a célból kell alkalmazniuk, hogy – amennyire csak lehetséges – méltányos egyensúlyba hozzák az érintett érdekeket. [Ryabykh kontra Oroszország (52854/99.), 2003. július 24., 51–52. és 55. bekezdés; Mitrea kontra Románia (26105/03.), 2008. július 29., 23–24. bekezdés; Varniene kontra Litvánia (42916/04.), 2013. november 12., 37–38. bekezdés; Nelyubin kontra Oroszország (14502/04), 2006. november 2., 24–25. bekezdés]
        [79] Az EJEB a jogerős bírói ítéletek hatékony érvényesülését a részes államok jogrendszerének alapját adó jogállamiság elvéből levezetve, de a bírósághoz való jog részeként értelmezi. Büntetőügyekben a jogerős felmentő ítélet {Assanidze kontra Grúzia [GC] (71503/01, 2004. április 8., 181–183. bekezdés}, polgári ügyekben pedig – miként az a fent ismertetett döntésekből látható – minden jogerős ítélet hatékonysága a jogerő tiszteletben tartása („végrehajtása”) révén valósul meg.
        [80] Az indítványozó által is hivatkozott, illetve a többi kapcsolódó ügy polgári jogok és kötelezettségek tárgyában folyó eljárásokkal összefüggésben született, miközben – a panaszban bemutatottak szerint is – a versenyjogi ügyek az EJEB gyakorlatában a büntetőjogi jellegű eljárások körébe tartoznak a 6. Cikk szempontjából. Az indítványozó által előadott módon ezért a tisztességes eljáráshoz való jog sérelme nem vezethető le.
        [81] Az Alkotmánybíróság szintén a bírósághoz fordulás alapjoga részének tekinti a jogerős ítéletek hatékonyságát, a jogerő tiszteletben tartásának követelményét, mely ugyanakkor a jogállamiság elvétől elvonatkoztatottan nem értelmezhető.
        [82] A tekintetben, hogy az alapul szolgáló esetben sérült-e a bírósághoz fordulás joga a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése miatt, az Alkotmánybíróság értékelte a konkrét körülményeket. Jelen ügyben nem polgári jogokról (kötelezettségekről), hanem a „büntetőjogi jellegű”-nek minősített versenyjogi felelősség kérdésében döntött a GVH. A közigazgatási perben hozott jogerős ítélet nem „felmentésről” rendelkezett, hanem az eljárás megismétléséről. Az ügy a jogerős másodfokú döntéssel valójában tehát nem lezárult, hanem a GVH előtt újraindult (volna). Ehelyett rendelkezett úgy a Kúria jogerős ítéletében – a versenyjogi felelősség kérdésében való végleges bírói állásfoglalással –, hogy a jogerős bírói ítéletet hatályon kívül helyezi, és maga hoz végleges és kötelező érvényű határozatot.
        [83] Az indítványozó a GVH előtti eljárásban beszerzett egyes bizonyítékok nem megengedett felülmérlegelése miatt állította a jogerő tiszteletben tartásának sérelmét. Ezzel kapcsolatban az Alkotmánybíróság először is megjegyzi, hogy az Alaptörvény XXVIII. cikkének (1) bekezdése nem rögzít semmilyen elvárást a bizonyítás rendszerét, szabályait illetően {3104/2014. (IV. 11.) AB végzés, Indokolás [17]}, beleértve azt is, hogy melyik jogorvoslati fórum mennyiben mérlegelheti (mérlegelheti felül) a bizonyítékokat. A felülmérlegelés tilalma a közvetlenség nem kodifikált, az eljárásjogi szabályokból levezetett elvével hozható összefüggésbe. Ez abból az alapfeltevésből indul ki, hogy az(ok) a bíró(k) tudja(k) a leghelyesebben mérlegeléssel megállapítani egy bizonyíték bizonyító erejét, aki(k) a bizonyítékokat – rendszerint szóbeli tárgyaláson – közvetlenül megvizsgálta(k). Sem a felülmérlegelés abszolút tilalma, sem az alól meghatározott körű kivételek léte a tisztességes eljáráshoz való jogból nem vezethető le.
        [84] A versenyjogi ügyekben a felülvizsgálati eljárásban – törvényi rendelkezés folytán – bizonyításnak helye nincs, a Kúria a rendelkezésre álló iratok alapján hozza meg döntését [Pp. 275. § (1) bekezdés]. A kúriai gyakorlat értelmében a felülvizsgálati eljárásban főszabály szerint nem kerülhet sor a bizonyítékok felülmérlegelésére sem. Ez alól csak szűk körben teremt kivételt a legmagasabb szintű igazságszolgáltatási fórum: ha a megállapított tényállás iratellenes, illetve a bizonyítékok logikailag ellentmondóan, logikailag okszerűtlenül kerültek értékelésre (BH 1993.768, BH 1994.622, BH 1994.639, BH 1995.134, BH 1998.401, BH 2001.197, KGD 1993.274, KGD 2007.232, KGD 2014.30). A 3085/2013. (III. 27.) AB végzésében az Alkotmánybíróság elismerte a Kúria törvényi jogát arra, hogy jogszabálysértést állapítson meg „a felülvizsgált ítéletben megállapított tényállással összefüggésben, ha az nyilvánvalóan helytelen, kirívóan okszerűtlen vagy logikai ellentmondást tartalmazó következtetésen alapszik.” (Indokolás [16])
        [85] Jelen ügyben az alsóbb fokú bíróságok ítéleteivel – az azokban foglalt tényállással – kapcsolatban a Kúria arra a következtetésre jutott, hogy azok iratellenes megállapításokat tartalmaznak (21., 22., 23., 25. oldal): az eljárt bíróságok a bizonyítékokat a Pp. 206. § (1) bekezdésébe ütköző módon értékelték, mert figyelmen kívül hagyták, hogy az eljárás során számos írásbeli bizonyíték is rendelkezésre állt (határidőnapló bejegyzések, táblázatok, e-mailek, fájlok, tanúvallomások). Tekintettel arra, hogy a Kúria az ügy irataiból dolgozik, nyilvánvalóan helytelennek azok a ténymegállapítások minősülhetnek, amelyek az iratok tartalmával nem támaszthatóak alá, azzal ellentétben állnak, vagyis iratellenesek. Az Alkotmánybíróság arra is rámutat, hogy a Kúria olyan bizonyítékokkal kapcsolatban bírálta felül az alsóbb fokú bíróságokat, amelyeket a GVH előtti, és nem a bírósági eljárásokban szereztek be.
        [86] Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság a XXVIII. cikk (1) bekezdésének sérelmét a felülmérlegelést érintő panasz vonatkozásában nem látta megállapíthatónak.

        [87] 6. Az indítványozó a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét amiatt is állította, hogy a Kúria nem tartott érdemi tárgyalást, illetve nem indokolta meg megfelelően az ítéletét. Az előbbi tekintetében azt kifogásolta, hogy bár a bíróság két tárgyalást is tartott, az elsőn csak öttagú tanács alakításáról rendelkezett, míg a másodikat követően rövid időn belül hozott döntést. Az utóbbi kapcsán pedig úgy vélte, hogy nem elégíti ki a tisztességes eljáráshoz való jog követelményét, ha a bíróság nem veszi kellőképpen figyelembe a felek érvelését.

        [88] 6.1. Az Alkotmánybíróság a 7/2013. (III. 1.) AB határozatában – kifejezetten a közigazgatási perek kapcsán, de megállapításait nem szűkítve erre e körre – részletesen foglalkozott a tisztességes eljáráshoz való jog tartalmával, összefoglalva a korábbi alkotmánybírósági gyakorlatot és utalva az EJEB esetjogára (Indokolás [24]–[34]). A testület a bíróságok indokolási kötelezettsége kapcsán kifejtette: „Az eljárási törvény rendelkezéseire is figyelemmel, a tisztességes eljárás alkotmányos követelménye a bírói döntésekkel szemben azt a minimális elvárást mindenképpen megfogalmazza, hogy a bíróság az eljárásban szereplő feleknek az ügy lényegi részeire vonatkozó észrevételeit kellő alapossággal megvizsgálja, és ennek értékeléséről határozatában számot adjon.” (Indokolás [34]) Hozzátette azt is, hogy „az Alkotmánybíróság értelmezése szerint az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt tisztességes eljáráshoz fűződő jog azt a minimális tartalmi követelményt állítja az adóigazgatási eljárásban hozott határozatot felülvizsgáló bírói döntés indokolásával szemben, hogy az eljárási törvény rendelkezéseinek megfelelően a[z] határozat törvényességét érintő lényeges kérdéseit kellő mélységben vizsgálja meg, és ennek indokait döntésében részletesen mutassa be.” (Indokolás [38]) E követelmény irányadó bármely fokon hozott bírósági ítéletre, legyen az akár a felülvizsgálati eljárásban hozott ítélet is, mely – az alkotmányjogi panasz kivételével – további jogorvoslattal már nem támadható. A tisztességes eljáráshoz való jog érvényesülésén túl ezáltal ellenőrizhető ugyanis az Alaptörvény 26. cikk (1) bekezdésének, a bíró törvény alá rendeltségének, valamint a 28. cikkben megfogalmazott értelmezési követelmények teljesülése is.
        [89] Az indítványozó több mozzanat tekintetében állította az ítéleti indokolás hiányosságát („egységes és folyamatos jogsértés” vonatkozásában előadott indítványozói érvek figyelmen kívül hagyása és a GVH megállapításainak indítványozói vitatása, a nyilatkozatokkal kapcsolatos állásfoglalások, GVH bíróságnak minősülése, helyszíni kutatások és az Egyezmény 8. cikkének sérelme). A Kúria azonban a határozatában számot adott a döntését alátámasztó érvekről, beleértve az indítványozó által vitatott kérdéseket is. A bíróságok indokolási kötelezettségéből nem következik a felek által felhozott minden észrevétel egyenként való megcáfolási kötelezettsége, különösen nem az indítványozó szubjektív elvárásait kielégítő mélységű érvrendszer bemutatása. A jogszabályok végső soron és kötelező erővel történő értelmezése egyébiránt a bíróságok feladata.

        [90] 6.2. Az érdemi tárgyalás tartásával kapcsolatban kifejtett panaszok vonatkozásában szintén nem állapítható meg az Alaptörvény sérelme. Az indítványozó szerint a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét jelenti, hogy teljes mértékben tárgyaláson kívül került sor a bizonyítékok felülmérlegelésére és a tényállás újbóli megállapítására. Sérelmezte, hogy semmilyen lehetősége nem volt arra, hogy a terhére történő döntést megelőző eljárásban tárgyaláson próbálja meg meggyőzni a bíróságot saját álláspontja helyességéről.
        [91] A bizonyítékok mérlegelése (felülmérlegelése) olyan, a bizonyítás körébe tartozó eljárási cselekmény, amelynek alanya kizárólag a bíróság (eljáró bírák). Míg a bizonyítás körébe tartozó egyéb eljárási cselekmények (indítványozás, bizonyítási eszközök megvizsgálása) a felek aktív részvételével folynak, addig a mérlegelés a bíró tevékenysége. E vonatkozásban a tárgyaláson kívüli eljárás kifogásolása értelmezhetetlen. A felülvizsgálati eljárásban egyébként bizonyítás felvételére nem került sor (azt a Pp. egyébként is kizárja), az indítványozónak pedig módjában állt a bizonyítékokra vonatkozó észrevételeit a felülvizsgálati kérelmében, illetve a felülvizsgálati tárgyaláson szóban előadni (különösen, hogy az alperesi felülvizsgálati kérelem kitért a nyilatkozatokra), sőt, már azt megelőzően is: az eljárás korábbi szakaszaiban, miután ezekkel a nyilatkozatokkal az alsóbb fokú bíróságok is behatóan foglakoztak.
        [92] A tisztességes eljáráshoz való jogból nem vezethető le alkotmányos elvárás arra nézve, hogy a tárgyalás berekesztését követően mennyi időn belül kell vagy lehet a bíróságnak az ítéletét meghoznia.

        VI.

        [93] 1. Az indítványozó az Alaptörvény XXVIII. cikk (4) bekezdésének, vagyis a nullum crimen sine lege, illetve a nulla poena sine lege elv sérelmét is állította két vonatkozásban. Egyrészt amiatt, hogy a GVH a 2005. november 1-jén hatályba lépett új bírság-szabályt alkalmazta visszaható hatállyal. Másrészt, mert az egységes és folyamatos jogsértés kategóriájával a bíróságok megsértették a bírói jogalkotás tilalmát.

        [94] 1.1. Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatában nem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a versenyjogi ügyekre kiterjeszthető-e a nullum crimen sine lege, illetve a nulla poena sine lege elve. Ennek az alapjogként megfogalmazott, de a jogállamiságból is következő elvnek a büntetőjog területén kívüli érvényesülését a testület csupán részben érintette. A 898/B/1996. AB határozatában kiemelte, hogy az Alkotmány 57. § (4) bekezdése a „bűncselekményekről szóló jogi szabályozásra vonatkozik, alapvetően a büntetőjogra irányadó alkotmányos tételt fogalmaz meg. Az Alkotmánybíróság gyakorlata azonban – az Európai Emberi Jogi Bíróság ítélkezési gyakorlatával összhangban – kiterjesztően értelmezi az Alkotmány 57. §-ának a büntetőjogra vonatkozó rendelkezéseit. A 63/1997. (XII. 11.) AB határozat rámutatott arra, hogy a szabálysértésnek minősülő cselekmények egy része közigazgatás-ellenes természetű, másik része az emberi együttélés általános szabályait sértő, kriminális jellegű, és ez utóbbiakra hozott szabálysértési rendelkezések lényege a büntetőjoggal rokon. Ezért az Alkotmánybíróság a szabálysértések jogi szabályozására is alkalmazta az Alkotmány 57. §-át (ABH 1997, 365, 367–370.). Ennek a gyakorlatnak megfelelően az Alkotmánybíróság a jelen ügyben is indokoltnak tartotta a szabálysértés jogi szabályozásának az Alkotmány 57. § (4) bekezdése alapján történő elbírálását.” (ABH 2002, 757, 759.)
        [95] Egy későbbi döntésében az Alkotmánybíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy ez az alapjog nem terjeszthető ki korlátlanul, s ezért nem vonható a „büntetések” körébe a jövedéki bírság mint adójogi (közigazgatási) szankció. (398/B/2007. AB határozat, ABH 2007, 2180, 2183–2184.)
        [96] Az EJEB gyakorlatában szintén nem lelhető fel olyan ügy, amelyben a Bíróság kartellügyek kapcsán állást foglalt volna az Egyezmény 7. Cikkének alkalmazhatóságát illetően. A strasbourgi esetjogból azonban egyértelműen kiolvasható, hogy a 7. Cikkben használt bűncselekmény („criminal offence”), illetve „büntetés” („penalty”) fogalmaknak az Egyezmény alkalmazása szempontjából önálló jelentésük van, miként a 6. Cikk (1) bekezdésében foglalt „büntetőjogi vád” fogalmának. Így annak érdekében, hogy a 7. Cikkben biztosított védelem hatékony legyen, a Bíróság szabadon értékeli az alkalmazott intézkedés lényegét abból a szempontból, hogy az büntetésnek minősül-e. Ennek az értékelésnek a kiindulópontja az, vajon valamely „bűncselekmény” elkövetése miatt szabták-e ki. Egyéb jelentős körülmény az intézkedés természete és célja, a nemzeti jog szerinti jellege, a kiszabásának és végrehajtásának alapjául szolgáló eljárás, az intézkedés súlyossága. Ez utóbbi önmagában nem döntő tényező, ugyanakkor számos nem büntető jellegű, megelőző intézkedésnek az érintett személyére lényeges hatása lehet, ezért büntetésnek minősülhet {Welch kontra Egyesült Királyság (17440/90) 1995. február 9., 27–28. bekezdés; Jamil kontra Franciaország (15917/89) 1995. június 8., 30–32. bekezdés; Kafkaris kontra Ciprus [GC] (21906/04) 2008. február 12., 142. bekezdés; Del Río Prada kontra Spanyolország [GC] (42750/09) 2013. október 21., 81–82. bekezdés}.
        [97] A versenyjogi jogsértések és az Egyezmény 7. Cikkében megfogalmazott alapjog összekapcsolása ugyanakkor egyértelműen megjelenik az Európai Unió Bíróságának joggyakorlatában. A luxembourgi székhelyű testület szerint „a büntetőjogi rendelkezések visszaható hatálya tilalmának elve az összes tagállam jogrendszerének közös elve, és szerves része azon általános jogelveknek, amelyek tiszteletben tartását a közösségi bírák biztosítják [lásd a 63/83. sz. Kirk-ügyben 1984. július 10-én hozott ítélet (EBHT 1984., 2689. o.) 22. pontját].
        [98] A jogsértést megállapító szabály új értelmezésének visszaható hatállyal történő alkalmazása ellentétes lehet különösen az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt európai egyezmény 7. cikkének (1) bekezdésével, amely a bűncselekmények és büntetések jogszerűségének elvét (nullum crimen és nulla poena sine lege) mondja ki (lásd ebben az értelemben a Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság ügyben hozott, fent hivatkozott ítélet 217. pontját).” (Groupe Danone kontra Bizottság C-3/06. P. számú ügyben 2007. február 8-án hozott ítélet, EBHT 2007., I-1331. o. 87–88. pont, lásd még: Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság, C-189/02. P., C-202/02. P., C-205/02. P.-C-208/02. P. és C-213/02. P. számú egyesített ügyekben 2005. június 28-án hozott ítélet, EBHT 2005., I-5425. o., 215–223. pontja)
        [99] Az Elsőfokú Bíróság (most: Törvényszék) a Bolloré ügyben követte a fent idézett határozatban kijelölt utat (Bolloré kontra Bizottság T-372/10. számú ügyben 2012. június 27-én hozott ítélet), és kifejtette: „Emlékeztetni kell arra, hogy a bűncselekmények és a büntetések törvény általi meghatározottságának elvét, amely az uniós jog általános elvei közé tartozik, amely elvek a tagállamok közös alkotmányos hagyományainak alapját képezik, különböző nemzetközi szerződések is rögzítették, többek között az EJEE 7. cikke (lásd ebben az értelemben a Bíróság C-74/95. és C-129/95. számú, X egyesített ügyekben 1996. december 12-én hozott ítéletének [EBHT 1996., I-6609. o.] 25. pontját, C-189/02. P., C-202/02. P., C-205/02. P–C 208/02. P. és C-213/02. P. számú, Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2005. június 28-án hozott ítélet [EBHT 2005., I-5425. o.] 215–219. pontját, C-303/05. számú Advocaten voor de Wereld ügyben 2007. május 3-án hozott ítélet [EBHT 2007., I-3633. o.] 49. pontját, valamint C-266/06. P. számú, Evonik Degussa kontra Bizottság és Tanács ügyben 2008. május 22-én hozott ítélet [az EBHT-ban nem tették közzé] 38. pontját).
        [100] Az EJEE 7. cikke és a Charta 49. cikke a következőképpen rendelkezik: »[s]enkit sem szabad elítélni olyan cselekményért vagy mulasztásért, amely elkövetése idején a hazai vagy nemzetközi jog alapján nem volt bűncselekmény. Ugyancsak nem lehet a bűncselekmény elkövetése idején alkalmazható büntetésnél súlyosabb büntetést kiszabni.«.
        [101] A bűncselekmények és a büntetések törvény általi meghatározottságának elve megköveteli, hogy a törvény világosan meghatározza a jogsértéseket és a hozzájuk kapcsolódó büntetéseket. E feltétel akkor teljesül, ha a jogalany – a releváns rendelkezés megfogalmazásából, szükség esetén a bíróságok által nyújtott értelmezés segítségével – megtudhatja, hogy mely cselekmények és mulasztások vonják maguk után a büntetőjogi felelősségét (lásd a fenti 33. pontban hivatkozott Advocaten voor de Wereld ügyben hozott ítélet 50. pontját és a fenti 33. pontban hivatkozott Evonik Degussa kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 39. pontját).” (33–36. pont)
        [102] Az AC-Treuhand AG ügyben a bűncselekmények és büntetések törvény általi meghatározottsága elvének versenyügyekben való érvényesülését az Elsőfokú Bíróság megerősítette, ugyanakkor bizonyos fokban le is szűkítette. Kiemelte, hogy „ezen elv általában véve többek között megköveteli, hogy minden közösségi szabályozás, különösen, amelyik szankciókat szab ki, vagy azok kiszabását lehetővé teszi, világos és egyértelmű legyen, avégett, hogy a jogalanyok a félreérthetőség veszélye nélkül megismerhessék jogaikat és kötelezettségeiket, és ezeknek megfelelően járhassanak el. Ugyanígy ezen elv mind a büntetőjogi jellegű szabályokra, mind pedig a közigazgatási szankciókat kiszabó vagy azt engedélyező, sajátos közigazgatási intézkedésekre kötelező (lásd ebben az értelemben a fenti 85. pontban hivatkozott Maizena-ügyben hozott ítélet 14. és 15. pontját, és a fenti 84. pontban hivatkozott X ügyben hozott ítélet 25. pontját), mint amilyenek például a 17. rendelet alapján kiszabott szankciók.” (AC-Treuhand AG kontra Bizottság, T-99/04. 2008. július 8-án hozott ítélet, EBHT 2008., II-1501. o., 139. pont) Annak is jelentőséget tulajdonított azonban az Elsőfokú Bíróság, hogy a Bizottság előtti, a 17. rendelet szerinti eljárás csak közigazgatási jellegű, következésképpen a közösségi jog általános elveinek és különösen a közösségi versenyjogra alkalmazandó bűncselekmények és büntetések törvényessége elvének nem feltétlenül ugyanaz a terjedelme, mint valamely, a szigorú értelemben vett büntető jog által érintett helyzetre való alkalmazásuk esetén (113. pont).
        [103] A fentieket szem előtt tartva és az alább kifejtett okoknál fogva az Alkotmánybíróság az Alaptörvény ­XXVIII. cikk (4) bekezdésében foglalt nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elvének alkalmazhatóságát adott esetben, annak összes körülményei figyelembe vételével, nem zárta ki a versenyjogi jogsértésekre sem.
        [104] Ezt követően a testület megvizsgálta a panaszban állított konkrét sérelmek tekintetében az ítéletet.

        [105] 1.2. A kartellek tilalmazásával és büntetésével az állam az Alaptörvény M) cikk (2) bekezdésében foglalt kötelezettségének tesz eleget, mely szerint Magyarország biztosítja a tisztességes gazdasági verseny feltételeit. Ennek a célnak a megvalósítása egyaránt kiterjed a tisztességtelen verseny miatt hátrányt szenvedő magánjogi jogalanyok (versenytársak, fogyasztók) egyéni igényérvényesítésének szabályozására, és az egyéni jogsérelmeken túlmutató, a tisztességes verseny mint általános közérdek védelme érdekében a GVH eljárási jogosítványainak megteremtésére is. Ez utóbbi keretébe illeszkedik a GVH bírságolási jogosítványa, melynek célja – a fent már kifejtettek szerint – egyrészt a jogsértő vállalkozások „büntetése” a kartelltilalom megsértése miatt, másrészt ezen és más vállalkozások elrettentése általánosságban a tisztességes versenyre épülő gazdasági rend működési elvét sértő (adott esetben súlyos, akár nemzetgazdasági szinten kárt okozó) jogsértések elkövetésétől. Bár a versenyjogsértésnek lehetnek kifejezetten büntetőjogi jogkövetkezményei is az abban résztvevő természetes személyek számára (lásd a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény 420. §-át a versenyt korlátozó megállapodásról közbeszerzési és koncessziós eljárásban), a közigazgatási természetű bírsággal az állam a vállalkozásokat (vagyis jellemzően jogi személyeket) akarja visszatartani a versenykorlátozó vagy -torzító kartell-megállapodásoktól és összehangolt magatartásoktól. Súlyos bírság (mind abszolút értékben, mind az egyes vállalkozáskora nézve, amely miatt jelentősen megváltozhat a vállalkozás piaci helyzete) azonban csak a jogállamiság követelményeinek megfelelően alkalmazható.
        [106] A jogállamiság [B) cikk (1) bekezdése] részét képező jogbiztonság elve megköveteli az egyes jogintézmények működésének kiszámíthatóságát, az egyes normák egyértelműségét. Ebből fakadóan a jogszabály szövegének értelmes és világos, a jogalkalmazás során felismerhető normatartalmat kell hordoznia. {3200/2013. (X. 31.) AB határozat, Indokolás [9]} Emellett a jogbiztonság elvéből vezethető le a visszaható hatályú jogalkotás tilalma is, amelynek magját a jogalkotási törvényben is megfogalmazott tilalom adja, miszerint a jogszabály a kihirdetését megelőző időre nem állapíthat meg kötelezettséget és nem nyilváníthat valamely magatartást jogellenessé. A következetes alkotmánybírósági gyakorlat értelmében továbbá valamely jogszabály nem csupán akkor minősülhet az említett tilalomba ütközőnek, ha a jogszabályt a jogalkotó visszamenőlegesen léptette hatályba, hanem akkor is, ha a hatálybaléptetés nem visszamenőlegesen történt ugyan, de a jogszabály rendelkezéseit – erre irányuló kifejezett rendelkezés szerint – a jogszabály hatálybalépése előtt létrejött jogviszonyokra is alkalmazni kell. {10/2014. (IV. 4.) AB határozat, Indokolás [15]} Ezeknek a jogalkotóval szemben megfogalmazott elvárásoknak a versenyjogi tényállások és jogkövetkezmények törvényi megfogalmazása során kell elsősorban érvényesülniük, az előreláthatóság és a kiszámíthatóság ugyanakkor a jogalkalmazók irányában is alkotmányos elvárás a jogi normák értelmezése során (Alaptörvény 28. cikk).
        [107] Az alapjogként megfogalmazott nullum crimen/nulla poena sine lege elve a jogbiztonság fent ismertetett tartalmi elemeinek magasabb szintű érvényesülését jelenti elsősorban a büntetőjog területén. A 16/2014. (V. 22.) AB határozatban kifejtett érvelés szerint: „A jogbiztonság követelményéből kiolvasható visszaható hatályú jogalkotás korlátozott lehetőségéhez hasonló alapjogi mércét határoz meg az Alaptörvény XXVIII. cikk (4) bekezdésében rejlő visszaható hatályú büntetőjogi jogalkotás tilalma. […] A nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elveket megfogalmazó alkotmányos szabály a jogállamok egyik legnagyobb múltra visszatekintő garanciáját jeleníti meg: az állami büntetőhatalom gyakorlásának korlátját és gyakorolhatóságát övező feltételek előre megismerhetőségének követelményét. Ebből az is következik, hogy az Alaptörvény XXVIII. cikk (4) bekezdéséből fakadó követelmények, így a visszaható hatályú büntetőjogi jogalkotás és jogalkalmazás tilalmának védelmi körébe tartozik a büntetőjog valamennyi olyan szabálya, amely az egyéni büntetőjogi felelősség megállapítása szempontjából jelentős. (Indokolás [33]) Korábbi döntéseiben az Alkotmánybíróság azt is hangsúlyozta, hogy a büntetőjogi legalitás részét képező nullum cirmen sine lege és a nulla poena sine lege elvek nem egyszerűen azt jelentik, hogy a bűncselekményt törvényben kell tiltani és törvényben kell büntetéssel fenyegetni, hanem általában azt követelik meg, hogy a büntetőjogi felelősségre vonásnak, az elítélésnek a megbüntetésnek kell törvényesnek és törvényen alapulónak lennie [először: 11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 277, 86., hasonlóan: 35/1999. (XI. 26.) AB határozat, ABH 1999, 310.; 32/2008. (III. 12.) AB határozat, ABH 2008, 325, 333.; 1464/B/2007. AB határozat, ABH 2011, 1778, 1789.].
        [108] Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a versenyjogi jogsértések szankcionálása vonatkozásában – a büntetőjoghoz hasonlóan – követelmény a tilalmazott magatartások és a megvalósításuk miatt járó jogkövetkezmények ésszerű előreláthatósága. Ez nem csupán az Alaptörvény B) cikkének (1) bekezdéséből, vagyis a jogállamiság és jogbiztonság elvont elvéből levezethető visszamenőleges hatályú jogalkotás tilalma és a normavilágosság követelménye által kijelölt módon, hanem alapjogként illeti meg az eljárás alá vont vállalkozásokat. Ez nem jelenti egyben a büntetőjogi legalitás mint alkotmányos elv egészének kiterjesztését a versenyjogi jogsértésekre, és nem kívánja meg azt sem, hogy XXVIII. cikk (4) bekezdése a tulajdonképpeni büntetőjoggal teljesen azonos szinten érvényesüljön a versenyjog területén. Nem hagyható ugyanis figyelmen kívül a büntetőjog ultima ratio jellege, s az sem, hogy ebből fakadóan számos alapjog korlátozására is sor kerülhet egy büntetőjogi felelősségre vonás folytán, ez elítéléshez pedig további hátrányos jogkövetkezmények is társulnak, míg a tisztességes verseny fenntartására szolgáló, GVH-nak biztosított eszközök alaptermészetüket tekintve kevesebb jogkorlátozással járó közigazgatási szankciók.

        [109] 1.3. Az indítványozó egyrészt azt sérelmezte, hogy az egységes és folyamatos jogsértés mint quasi törvényi tényállás sem a Tpvt-ben, sem a Ket-ben nem szerepel, a Kúria mégis erre (annak a GVH határozatában kifejtett tartalmára) alapozta döntését. Az Alkotmánybíróságnak abban a kérdésben kellett tehát állást foglalnia, hogy megsértette-e a Kúria a nullum crimen sine lege elvét azáltal, hogy az egységes és folyamatos jogsértést állapított meg – uniós bíróságok joggyakorlatát alapul véve – az eljárás alá vont vállalkozások terhére.
        [110] Az Alkotmánybíróság először is hangsúlyozza, hogy nem tartozik hatáskörébe a jogviták elbírálása és ennek során a jogszabályok értelmezése, mert ez elsősorban az ítélkezési feladatokkal megbízott bíróságokra tartozik. Az alkotmánybírósági eljárás nem szolgálhat a szakjogág keretei között kimunkált elméleti megállapítások helyességének eldöntésére {3077/2012. (VII. 26.) AB végzés, Indokolás [5]}. Az Alkotmánybíróság feladatai ott kezdődnek, ahol a jogszabályok bírósági jogértelmezéssel kibontott tartalmának Alaptörvénnyel való összhangjáról kell dönteni. Ennek megfelelően jelen ügyben is abban a kérdésben kellett a testületnek állást foglalnia, hogy az egységes és folyamatos jogsértés olyan, korábban törvényben nem szabályozott versenyjog-ellenes magatartás-e, mely miatt bírság kiszabása sérti a bűncselekmények törvény általi meghatározottságának elvét.
        [111] Az Alkotmánybíróság figyelemmel volt a Bíróságnak az uniós bíróságok által is követett gyakorlatára. Eszerint a bűncselekmények törvény általi meghatározottságából következik, hogy törvényben kell rendelkezni valamely cselekmény büntetendővé nyilvánításáról. A szabályozási technikák egyike az általános fogalmak használata, szemben a kimerítő felsorolással. Ennek folytán minden törvényi szabály kisebb vagy nagyobb mértékben elkerülhetetlenül értelmezésre szorul, bármilyen szabatosan is legyen az megfogalmazva. Mindig szükség van ezért a kétséges fordulatok magyarázatára és a változó körülményekhez való igazítására. A pontos megfogalmazás ugyan kívánatos, de túlzottan merevvé teheti a jogot, melynek alkalmasnak kell lennie arra is, hogy a változó körülményekhez hozzáigazíthassák. Így a nullum crimen sine lege elv nem zárja ki a büntetőjogi felelősséget meghatározó szabályoknak bírói jogértelmezéssel esetről esetre történő fokozatos kibontását, feltéve, hogy ez a fejlődés összhangban áll a cselekmény lényegével és ésszerűen előrelátható. Ennek hiányában a jogértelmezés, és ezáltal a felelősségre vonás önkényes lesz. A törvény általi meghatározottságnál tehát alapvetően a bíróságok által értelmezett szabályokból kell kiindulni. [Kafkaris kontra Ciprus 139–141. bekezdés, Del Río Prada kontra Spanyolország 91–93. bekezdés].
        [112] Az Európai Unió Elsőfokú Bírósága is figyelemmel van az EJEB imént összefoglalt értelmezésére. Az AC-Treuhand ügyben kiemelte: „E tekintetben az EJEB kifejtette, hogy az EJEE 7. cikkében használt »jog«fogalma megfelel az EJEE egyéb rendelkezéseiben használt »törvény« fogalmának, és magában foglalja a törvényhozói eredetű és az ítélkezési gyakorlatból levezetett jogot, valamint többek között a hozzáférhetőségre és az előreláthatóságra vonatkozó minőségi feltételeket von maga után (lásd az EJEB, 1993. május 25-i Kokkinakis kontra Görögország ítéletet, A sorozat 260-A. szám, 40., 41. és 52. §; a fenti 104. pontban hivatkozott S. W. kontra Egyesült Királyság ítéletet, 35. §; az 1996. november 15-i Cantoni kontra Franciaország ítéletet, Ítéletek és Határozatok Tára, 1996-V, 1627. o., 29. §; az 1999. július 8-i Baskaya és Okçuoglu kontra Törökország ítéletet, Ítéletek és Határozatok Tára, 1999-IV, 308. o., 36. §; a 2000. június 22-i Coëme kontra Belgium ítéletet, Ítéletek és Határozatok Tára, 2000-VII, 1. o., 145. §; a 2000. február 7-i E. K. kontra Törökország ítéletet, 28496/95. számú keresetlevél, 51. §; lásd a fenti 113. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 216. pontját).
        Ezen ítélkezési gyakorlatra tekintettel a bűncselekmények és a büntetések jogszerűségének elvét (nullum crimen, nulla poena sine lege) nem lehet úgy értelmezni, mint amely megtiltaná a büntetőjogi felelősség szabályainak bírói értelmezés útján történő fokozatos világossá tételét (a fenti 113. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 217. pontja). Az EJEB ítélkezési gyakorlat alapján ugyanis bármennyire is egyértelműen legyen megfogalmazva valamely jogi rendelkezés – beleértve a büntetőjogit is –, mindig nélkülözhetetlen marad a bírói értelmezés szerepe, és mindig szükséges lesz a homályos pontok megvilágítása és a szövegnek a körülmények változása szerinti kiigazítása. Az EJEB szerint továbbá az EJEE-ben részes államok jogi hagyományában tartósan megszilárdult, hogy az ítélkezési gyakorlat mint jogforrás szükségképpen hozzájárul a büntetőjog fejlődéséhez (EJEB, a fenti 104. pontban hivatkozott S. W. kontra Egyesült Királyság ítélet, 36. §). E tekintetben az EJEB elismerte, hogy számos törvény nem mutat teljes pontosságot, és több közülük a túlzott merevség elkerülése, illetve a változó helyzetekhez való alkalmazkodás érdekében többé-kevésbé homályos kifejezéseket használ, amelyek értelmezése és alkalmazása a gyakorlat függvénye (EJEB, a fenti 140. pontban hivatkozott Kokkinakis kontra Görögország ítélet, 40. és 52. §, és a fenti 140. pontban hivatkozott E. K. kontra Törökország ítélet, 52. §; a fenti 139. pontban hivatkozott Jungbunzlauer kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 80. pontja). A használt fogalmak meghatározó vagy nem meghatározó jellegének vizsgálatakor az EJEB a törvény szövegén kívül figyelembe veszi az állandó és közzétett ítélkezési gyakorlatot is (EJEB, 1995. szeptember 27-i G. kontra Franciaország ítélet, A sorozat 325-B. szám, 25. §).]” (140–141. pont)
        [113] A jelen ügyben a GVH, illetve a Kúria a Tpvt. 11. § (1) és (2) bekezdés a) és d) pontjaiba ütköző magatartások miatt állapították meg az indítványozó versenyjogi felelősségét. A 11. § (1) bekezdése szerint tilos a vállalkozások közötti megállapodás és összehangolt magatartás, valamint a vállalkozások egyesülési jog alapján létrejött szervezetének, köztestületének, egyesülésének és más hasonló szervezetének (a továbbiakban együtt: vállalkozások társulása) a döntése, amely a gazdasági verseny megakadályozását, korlátozását vagy torzítását célozza, vagy ilyen hatást fejthet, illetve fejt ki. A (2) bekezdés példálózó felsorolását adja a tilos magatartásoknak, ezek közül az indítványozók a határozatok szerint kettőt (árak meghatározása, piac felosztása) valósítottak meg. A GVH és a Kúria döntésének indokolásából megállapíthatóan az egységes és folyamatos jogsértés nem külön tényállásként, hanem a Tpvt. 11. § (1) és (2) bekezdésében – egyébként igen absztrakt módon – megfogalmazott versenykorlátozó magatartás kifejtésének módjaként jelent meg, amely befolyásolta a bizonyítás körét, az elévülés kezdő időpontját, illetve a bírság mértékét. Miként azt a GVH-határozat megfogalmazta: „A versenyjogi tilalom (a Tpvt. 11. §-ának) megsértése nemcsak egyetlen egy magatartással, aktussal, hanem egymással tartalmilag és időben összefüggő magatartásokkal, aktusokkal, ezek sorozatával is megvalósulhat.” (374. pont) Az is megállapítható, hogy a Tpvt. 11. § (1) bekezdésének ilyetén értelmezése nem volt előreláthatatlan.
        [114] Miután a tilos magatartások körét a jogalkotó meglehetősen elvont módon határozta meg, a jogalkalmazók (végső soron a bíróságok) feladatává vált, hogy – figyelemmel a különböző értelmezési módszerekre – kibontsák a versenyjogi felelősség elemeit, s konkrét megvalósulási formákra alkalmazzák a 11. §-t. A joggyakorlatnak így a versenyfelügyeleti eljárásokban kiemelt szerepe van, mely nem volt kiszámíthatatlan, sőt, nagyrészt éssze­rűen előre látható volt a jelen ügyben.
        [115] Az 1996. évben elfogadott Tpvt. törvényjavaslatának indokolása részletesen ismertette a törvény megszületéséhez vezető utat: a Magyar Köztársaság és az Európai Közösségek és azok tagállamai között társulás létesítéséről szóló, Brüsszelben, 1991. december 16-án aláírt Európai Megállapodást, a jogharmonizációs kötelezettséget, az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Szerződés 85. és 86. cikkében foglalt rendelkezések figyelembevételét, stb. Magyarországnak a Közösségekhez való csatlakozását követően még erősebbé vált az uniós versenyjog alakító hatása, beleértve annak igen gazdag joggyakorlatát is: bizonyos esetekben a GVH-nak uniós versenyjogot kell alkalmaznia (Tptv. XVI. fejezet), a magyar jogalkotó pedig erre is figyelemmel – a jogbiztonság megteremtése érdekében – hozzáigazította a belső jogot az uniós fejlődés eredményeihez.
        [116] A Tpvt. 11. §. (1) bekezdésében foglalt tiltás az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Szerződés 85. (később 81.) cikkében, illetve jelenleg az Európai Unió működéséről szóló Szerződés 101. cikkében foglalt szabály megfelelője. A GVH ennek megfelelően több közösségi bírósági döntést is meghivatkozott határozata indokolásában az egységes és folyamatos jogsértés természetét bemutatandó és alátámasztandó. Ezek jelentős része azelőtt született, hogy az indítványozó és más vállalkozások az elmarasztalásukhoz vezető magatartásukat megkezdték volna. Az egységes és folyamatos (komplex) jogsértés fogalma, jellege így – hozzáférhető határozatokon keresztül – ismert lehetett az indítványozó számára is, és ésszerűen előre látható volt, hogy e gyakorlatot a GVH követni fogja.
        [117] Mindezekre figyelemmel az egységes és folyamatos jogsértés megállapítása miatt az Alaptörvény XXVIII. cikk (4) bekezdésének sérelme nem állapítható meg.

        [118] 1.4. Az indítványozó szerint az egységes és folyamatos jogsértés mint quasi tényállás ellentétes a tisztességes eljáráshoz való joggal is.
        [119] A tisztességes eljáráshoz való jogból fakadó egyes követelményeket az Alkotmánybíróság jelen határozatában már részben bemutatta (Indokolás [28]–[30], [88]–[89]). A 3/2014. (I. 21.) AB határozatban {Indokolás [59]} és a 7/2013. (III. 1.) AB határozatban is {Indokolás [24]} iránymutatóként használt 6/1998. (III. 11.) AB határozat indokolása értelmében: „A tisztességes eljárás (fair trial) követelménye nem egyszerűen egy a bíróságnak és az eljárásnak itt megkövetelt tulajdonságai közül (ti. mint igazságos tárgyalás), hanem az idézett alkotmányi rendelkezésben [57. §] foglalt követelményeken túl – különösen a büntetőjogra és -eljárásra vonatkozóan – az 57. § többi garanciájának teljesedését is átfogja. Sőt, az Egyezségokmánynak és az Emberi Jogok Európai Egyezményének – az Alkotmány 57. §-a tartalmához és szerkezetéhez mintát adó – eljárási garanciákat tartalmazó cikkei általában elfogadott értelmezése szerint a fair trial olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán megítélni. Ezért egyes részletek hiánya ellenére éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára lehet az eljárás méltánytalan vagy igazságtalan, avagy nem tisztességes.” (ABH 1998, 91, 95.)
        [120] A komplex jogsértés a versenyellenes magatartás megvalósításának módja, mely különböző jogértelmezési kérdéseket vet fel (mint – miként arra az indítványozó is hivatkozott – az elévülési idő kezdete, a bizonyítandó tények köre, a bírság mértéke.) A Tpvt. anyagi jogi normáinak (jelen esetben 11. §-ának) értelmezése, ennek alapján az ügy megítéléséhez (a jogvita eldöntéséhez) szükséges bizonyítandó tények körének meghatározása a GVH, illetve a felülvizsgálatot végző bíróságok feladata. Az anyagi jogi szabályok helyes vagy helytelen értelmezése nem hozható kapcsolatba az eljárás tisztességes vagy méltánytalan jellegével. Az egységes és folyamatos jogsértés fogalmának kialakítása és alkalmazása ezért nem hozható érdemi alkotmányos összefüggésbe a XXVIII. cikk (1) bekezdésével. Emiatt az indítvány e tekintetben sem megalapozott.

        [121] 2. Az indítványozó a nulla poena sine lege elv sérelmét is állította amiatt, hogy a GVH az elkövetés időpontjában még nem hatályos, szigorúbb bírságplafonra vonatkozó rendelkezést [Tpvt. 78. § (1) bekezdés] alkalmazott.
        [122] Az Alkotmánybíróság a 16/2014. (V. 22.) AB határozatában {Indokolás [29]–[42]} részletesen foglalkozott a visszamenőleges jogalkotás és jogalkalmazás tilalmának tartalmával, korlátaival, bemutatva az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatát, és kitérve a nemzetközi szerződésekre, illetve a Bíróság eseti döntéseire is. A jelen ügy szempontjából azok a megállapítások jelentősek, amelyek a büntetések törvényességére vonatkoznak. Eszerint a nulla poena sine lege elvéből az folyik, hogy nem lehet a bűncselekmény elkövetése idején alkalmazható büntetésnél súlyosabb büntetést kiszabni.
        [123] Az indítványozó szerint azért sérült az Alaptörvény XXVIII. cikk (4) bekezdésben foglalt alapjoga, mert a felek 2002-ben állapodtak meg a versenyt korlátozó átfogó tervben, míg a GVH által alkalmazott, a súlyosabb büntetés kiszabását lehetővé tevő szabály 2005. november 1-jén lépett hatályba. A Kúria által elfogadott tényállás értelmében azonban a vállalkozások egységes és folyamatos magatartással valósították meg a versenyjogsértést 2002 és 2006 között. Már maga a jogsértő magatartás is átnyúlt a szigorúbb bírságolást lehetővé tevő szabályok időbeli hatálya alá: 2005. november 1-jétől az indítványozó a súlyosabb bírságolás lehetőségének ismeretében folytatta a jogsértő magatartást, így a Tpvt. 2005. november 1-jétől hatályos 78. § (1) bekezdésének a GVH, illetve Kúria általi alkalmazása nem ellentétes a visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmával.
        [124] Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság a visszamenőleges hatályú jogalkalmazás tilalmának sérelmét sem találta megalapozottnak, ezért az indítványt e tekintetben is elutasította.
        VII.

        [125] Az Abtv. 27. §-a szerinti alkotmányjogi panaszban csupán az ítéletek Alaptörvénnyel való összhangjának vizsgálata kérhető, a bírói döntések nemzetközi egyezménybe ütközésének vizsgálatára az Alkotmánybíróságnak az Alaptörvény 24. cikke és az Abtv. alapján nincs hatásköre. Az indítványozó ilyen címen formálisan panaszt nem is terjesztett elő. Az Egyezmény egyes cikkeire való utalást ezért az Alkotmánybíróság a panasz indokolásának nemzetközi jogi érvkészlettel történő kiegészítéseként kezelte.
        [126] Az indítványozó azonban kizárólag az Egyezmény 8. Cikke alapján, az ahhoz kapcsolódó EJEB ítéletekre utalva sérelmezte, hogy a helyszíni kutatások során hiányoztak a magánlakás védelméhez fűződő jog garan­ciái. Arra hivatkozott, hogy „az indokolás és a megalapozottság hiánya következtében az eljárási cselekmény egyértelműen sérti az Egyezmény és az Alaptörvény felhívott rendelkezéseit.” Az indítványozó panaszában a ­XXVIII. cikk egészét beidézve jelölte meg az Alaptörvény megsértett rendelkezéseit. A helyszíni kutatás kapcsán megfogalmazott részletes indokolásában ugyanakkor a panaszos külön nem határozta meg, hogy álláspontja szerint ezen belül mely (bekezdésben biztosított) jogát sértette meg a jogerős ítélet és miért. Az Abtv. 52. § (1b) bekezdése értelmében a kérelem akkor határozott, ha egyértelműen megjelöli az Alaptörvény megsértett rendelkezéseit, illetve az indokolást arra nézve, hogy a sérelmezett bírói döntés miért ellentétes az Alaptörvény megjelölt rendelkezésével. Tekintettel arra, hogy a helyszíni kutatás vonatkozásában az alkotmányjogi panasz nem felel meg a határozottság követelményének, az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt az Abtv. 64. § d) pontja alapján visszautasította.
        VIII.

        [127] A határozat Magyar Közlönyben történő közzététele az Abtv. 44. § (1) bekezdésének második mondatán alapul.
            Dr. Paczolay Péter s. k.,
            az Alkotmánybíróság elnöke
            .
            Dr. Balogh Elemér s. k.,
            alkotmánybíró

            Dr. Bragyova András s. k.,
            alkotmánybíró

            Dr. Juhász Imre s. k.,
            alkotmánybíró

            Dr. Kovács Péter s. k.,
            alkotmánybíró

            Dr Lévay Miklós s. k.,
            alkotmánybíró

            Dr. Salamon László s. k.,
            alkotmánybíró

            Dr. Szalay Péter s. k.,
            alkotmánybíró
            Dr. Balsai István s. k.,
            alkotmánybíró

            Dr. Dienes-Oehm Egon s. k.,
            előadó alkotmánybíró

            Dr. Kiss László s. k.,
            alkotmánybíró

            Dr. Lenkovics Barnabás s. k.,
            alkotmánybíró

            Dr. Pokol Béla s. k.,
            alkotmánybíró

            Dr. Stumpf István s. k.,
            alkotmánybíró

            Dr. Szívós Mária s. k.,
            alkotmánybíró
            Dr. Kiss László alkotmánybíró párhuzamos indokolása

            [128] 1. Egyetértek a határozat rendelkező részével.

            [129] 2. A határozat indokolása ugyanakkor – megítélésem szerint – a folyamatban levő jogviszonyokra alkalmazott visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmának vizsgálata tekintetében kiegészítésre (alaposabb kimunkálásra) szorult volna.
            [130] A határozat Indokolásának [123] bekezdése az alábbiakat tartalmazza: „[a]z indítványozó szerint azért sérült az Alaptörvény XXVIII. cikk (4) bekezdésben foglalt alapjoga, mert a felek 2002-ben állapodtak meg a versenyt korlátozó átfogó tervben, míg GVH által alkalmazott, a súlyosabb büntetés kiszabását lehetővé tevő szabály 2005. november 1-jén lépett hatályba. A Kúria által elfogadott tényállás értelmében azonban a vállalkozások egységes és folyamatos magatartással valósították meg a versenyjogsértést 2002 és 2006 között. Már maga a jogsértő magatartás is átnyúlt a szigorúbb bírságolást lehetővé tevő szabályok időbeli hatálya alá: 2005. november 1-jétől az indítványozó a súlyosabb bírságolás lehetőségének ismeretében folytatta a jogsértő magatartást, így a Tpvt. 2005. november 1-jétől hatályos 78. § (1) bekezdésének a GVH, illetve Kúria általi alkalmazása nem ellentétes a visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmával.”
            [131] Az Alkotmánybíróság nem vizsgálta közelebbről (pusztán idézte) a Kúria álláspontját, hanem azt elfogadva rögzítette: „[m]indezekre tekintettel az Alkotmánybíróság a visszamenőleges hatályú jogalkalmazás tilalmának sérelmét sem találta megalapozottnak, ezért az indítványt e tekintetben is elutasította.”
            [132] Úgy vélem, az Alkotmánybíróság adós maradt a folyamatban levő jogviszonyokra alkalmazott, hátrányos (ad malam partem) visszaható hatályú jogalkalmazás tilalma fennállásának vagy fenn nem állásának vizsgálatával, és saját álláspontjának a kifejtésével. Márpedig ez a vizsgálat (lásd először a 349/B/2001. számú AB határozathoz fűzött különvéleményemet; ABH, 2001, 1241, 1259. és köv. o.) akár azzal az eredménnyel is járhatott volna, hogy a testület a Kúria szerinti jogsértő magatartás egy időszakára nézve (a 2002. és 2005. november 1-jei időszakra) a folyamatban levő jogviszonyokba történő hátrányos visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmának megsértését állapíthatta volna meg.

            Budapest, 2014. szeptember 23.
            Dr. Kiss László s. k.,
            alkotmánybíró
            Dr. Pokol Béla alkotmánybíró párhuzamos indokolása

            [133] A rendelkező résszel egyetértek, de az indokolás egyik részét nem tudom elfogadni. A visszaható hatály tilalmának túlzott kitágításáról van ebben szó, és az általam vitatott indoklási rész egy olyan régi alkotmánybírósági döntésből veszi át ezt a kitágítást, melyet ugyan a 10/2014. (IV. 4.) AB határozat is megismételt, de a demokratikus törvényhozási többség jogváltoztatási kompetenciáját végletesen leszűkíti. E szerint a visszaható hatály tilalmának elve főszabály szerint nemcsak azt követeli meg, hogy a múltban végbement jogi hatásokkal bíró cselekményekre az újonnan hozott jogi rendelkezések nem terjedhetnek ki, de ezentúl még azt is, hogy a tartós jogviszonyokra, melyek már a múltban keletkeztek és folyamatosan léteznek a jövőben is, még a jövőt illetően sem hozhat létre a jogalkotó jogváltoztatást: „A következes alkotmánybírósági gyakorlat értelmében továbbá valamely jogszabály nem csupán akkor minősülhet az említett tilalomba ütközőnek, ha a jogszabályt a jogalkotó visszamenőlegesen léptette hatályba, hanem akkor is, ha a hatálybaléptetés nem visszamenőlegesen történt ugyan, de a jogszabály rendelkezéseit – erre irányuló kifejezett rendelkezés szerint – a jogszabály hatálybaléptetése előtt létrejött jogviszonyokra is alkalmazni kell. {10/2014. (IV. 4.) AB határozat, Indokolás [15]}” Ténylegesen persze az alkotmánybírósági döntési gyakorlat az elmúlt években sok-sok esetben belenyúlt a tartós jogviszonyokba, és a jövőt illetően megváltoztatta azokat, így egyáltalán nem lehet „következetes” gyakorlatról beszélni e téren, de maga az elvi szintű kitágítás formulája is ellentétes a demokratikus jogállam követelményeivel – melyekre máskülönben a visszaható hatály tilalma alapozódik. A politikai demokrácia lényege, hogy a társadalom millióinak szintjén történő vélemény-eltolódás ciklusonként, vagy néhány ciklus után új törvényhozási többséget hatalmaz fel a törvényhozásra, és ez a választáson kifejezett akaratok szerint megváltoztatja a jogrend egyes részeit. Épp azért, hogy ez a demokratikus törvényhozási változtatási szabadság ne okozzon jogbiztonsági gondokat a múlt jogi eseményeibe belenyúlással az új és új törvényhozási többség révén, alakult ki a demokrácia jogállami komponenseként, hogy ez a jogváltoztatás csak a jövőt illetően lehetséges. Nos, ezt a racionális eszmét torzítja el a demokrácia hátrányára az a kitágítás, melyet az indokolás vitatott része tesz, melynek révén a jövőt illetően sem lehet változtatásokat tenni az életviszonyok igen nagy részénél a visszaható hatály tilalmára hivatkozva. Látni kell, hogy a jogbiztonság melletti más jogelvek és alkotmányos elvek behatására még a ténylegesen a múltban lezárt jogi viszonyokra is ki lehet térni kivételesen új jogi rendelkezésekkel egy mában vagy a jövőben ezeket érintő bírói eljárások esetén, ezért az a kategorikus megfogalmazás, mely a vitatott indokolási részben kizárja még a jövőt illetően is a tartós jogviszonyokba történő jogváltoztatással a beavatkozást, elfogadhatatlan. Elvi szinten úgy lehet megfogalmazni a visszaható hatály tilalmának a terjedelmét a tartós jogviszonyokat illetően – melyek a jövőben is tovább élnek –, hogy főszabályként (ha más alkotmányos elv nem követeli meg ennek felülírását) nem lehet alkalmazni az újonnan megalkotott jogi rendelkezéseket a tartós jogviszonyokon belül már végbement, lezárt, beteljesedett jogi cselekményekre. Magát a tartós jogviszonyt azonban a jövőt illetően a jogalkotó megváltoztatott jogi rendelkezésekkel átalakíthatja vagy megszüntetheti. A múltban szerzett jogok tehát csak e kereten belül élvezhetnek alaptörvényi védelmet.

            Budapest, 2014. szeptember 23.
            Dr. Pokol Béla s. k.,
            alkotmánybíró
            Dr. Salamon László alkotmánybíró párhuzamos indokolása

            [134] A határozat rendelkező részével egyetértek, indokolásához az alábbi észrevételeket fűzöm.
            [135] Álláspontom szerint az Alaptörvény XXVIII. cikke a (7) bekezdés kivételével kizárólag bírósági eljárásra (büntető, illetve polgári peres eljárásra) vonatkozó alkotmányos követelményeket tartalmaz. A GVH eljárása nem bírósági eljárás, rá, mint speciális közigazgatási eljárásra az Alaptörvény XXIV. cikke [és az említett XXVIII. cikk (7) bekezdése] határoz meg alkotmányos követelményeket.
            [136] Ebből következően a GVH eljárásával összefüggésben az Alaptörvény XXVIII. cikkében szereplő szabályok – a (7) bekezdésben foglaltakat nem ideértve – nem értelmezhetők. Az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdésében foglalt, az ügyek intézésének „tisztességes módon” történő vitelére vonatkozó szabály azonban több tekintetben hasonló elvárásokat tartalmaz a közigazgatási eljárást illetően, mint amelyek az Alaptörvény XXVIII. cikkéből következnek.
            [137] A jelen ügy szempontjából leglényegesebbet, az ártatlanság vélelmét tekintve például, véleményem szerint ez az elv fogalmi értelemben büntetőjogi alkotmányos alapelv; egyben olyan áttételes alkotmányjogi norma, amely egyszersmind a büntetőjog részét képező jogtételnek tekintendő, de ebben a formában nem vonatkoztatható a közigazgatási (így GVH) eljárásra. Ennek ellenére ennek az elvnek a közigazgatási jogban implicite fellelhető a megfelelője. A jogsértés ugyanis olyan jogi tény, amelyet az emiatt szankcióval sújtandóval szemben bizonyítani kell, és csak ennek eredményes megtörténte esetén nyílhat meg a lehetőség a jogsértővel szemben a jogkövetkezmény alkalmazására. Ez azonban alkotmányjogilag az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdésén, az itt rögzített tisztességes módon történő hatósági eljárás követelményén alapul.
            [138] Mindezek következtében azokat az elemzéseket, melyeket a határozat az alkotmányjogi panasz elbírálása során elvégez, alapjaiban magam is osztom, de megítélésem szerint az elemzésekre jellemző „büntetőjogias” megközelítés a nemzetközi összehasonlítás ellenére sem hozható összhangba a GVH eljárására alkalmazható, az Alaptörvény XXIV. cikkében foglalt szabályokkal. A GVH eljárását ebből következően álláspontom szerint a XXIV. cikk alapján kell megítélni (ez véleményem szerint ugyanúgy a határozatban foglalt eredményre vezet), míg a XXVIII. cikkben foglaltak – a (7) bekezdés kivételével – a jelen ügyben csak a felülvizsgálati (bírói) eljárással szemben támasztható követelmények. Ez utóbbi tekintetében hangsúlyozandónak tartom, hogy ez az eljárás a Pp. hatálya alá tartozó, azaz polgári peres eljárás, melyből következően az említett alaptörvényi cikk büntetőjogi természetű rendelkezései nem rendelkeznek relevanciával.
            [139] Megjegyzendő, hogy az indítványozó az Alaptörvény XXIV. cikkét az Alaptörvény megsértett rendelkezései körében nem jelöli meg, ez a hiba azok közé az eljárási hibák közé tartozik, melyekre a határozat indokolásának V. pontja bevezetőjében (Indokolás [27]) általánosságban utal.

            Budapest, 2014. szeptember 23.
            Dr. Salamon László s. k.,
            alkotmánybíró
              .
              English:
              .
              Petition filed:
              .
              11/06/2013
              .
              Number of the Decision:
              .
              30/2014. (IX. 30.)
              Date of the decision:
              .
              09/23/2014
              .
              .