English

Hungarian
Ügyszám:
.
1127/B/1992
Előadó alkotmánybíró: Lábady Tamás Dr.; Szabó András Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 36/1994. (VI. 24.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 1994/219
.
A döntés kelte: Budapest, 06/22/1994
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                     A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

      Az   Alkotmánybíróság   jogszabály   alkotmányellenességének
      utólagos vizsgálatára  irányuló indítvány  tárgyában  -  Dr.
      Tersztyánszky Ödön  és  Dr.  Zlinszky  János  alkotmánybírók
      különvéleményével, - meghozta a következő

                             határozatot :

      1. Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy nem ellentétes az
      Alkotmánnyal a hatóság vagy a hivatalos személy becsületének
      vagy   jó   hírnevének   büntetőjogi   védelme.   A   szabad
      véleménynyilvánításhoz való  jog által védett, alkotmányosan
      nem   büntethető    véleménynyilvánítás   köre   azonban   a
      közhatalmat gyakorló  személyekkel, valamint  a  közszereplő
      politikusokkal  kapcsolatos   véleménynyilvánítást  tekintve
      tágabb, mint más személyeknél.

      2.  Az   Alkotmánybíróság  megállapítja,   hogy  a   Büntető
      Törvénykönyvről szóló  1978. évi IV. törvény (Btk.) 232. §-a
      alkotmányellenes,  ezért   azt  a  határozat  közzétételének
      napjával megsemmisíti.

      3. A  Btk. 179.  és 180.  §-ainak alkalmazásánál alkotmányos
      követelmény, hogy  a szabad  véleménynyilvánításhoz való jog
      által   alkotmányosan    védett,    így    nem    büntethető
      véleménynyilvánítás köre a közhatalmat gyakorló személyekkel
      és intézményekkel,  valamint  a  közszereplő  politikusokkal
      kapcsolatos  véleménynyilvánítást  tekintve  tágabb  legyen,
      mint más személyeknél.

      A hatóság  vagy hivatalos  személy, valamint  a  közszereplő
      politikus becsületének csorbítására alkalmas, - e minőségére
      tekintettel     tett,      -     értékítéletet      kifejező
      véleménynyilvánítás alkotmányosan nem büntethető; a becsület
      csorbítására  alkalmas   tényállítás,  híresztelés,  illetve
      ilyen tényre  közvetlenül utaló  kifejezés használata  pedig
      csak akkor  büntethető, ha  a becsület csorbítására alkalmas
      tényt állító,  híresztelő, illetve  ilyen tényre közvetlenül
      utaló  személy  tudta,  hogy  a  közlése  lényegét  tekintve
      valótlan vagy azért nem tudott annak valótlanságáról, mert a
      hivatása vagy  foglalkozása alapján  reá irányadó  szabályok
      szerint -  az adott  állítás tárgyára, a közlés eszközére és
      címzettjeire  tekintettel   -   elvárható   figyelmet   vagy
      körültekintést elmulasztotta.

      Az  Alkotmánybíróság  elrendeli  a  Btk.  232.  §-a  alapján
      lefolytatott és jogerős határozattal lezárt büntetőeljárások
      felülvizsgálatát, amennyiben  az elítélt még nem mentesült a
      hátrányos jogkövetkezmények alól.

      Az  Alkotmánybíróság   e  határozatát  a  Magyar  Közlönyben
      közzéteszi.
                                 Indokolás

                                     I.

        1.  A  Btk.-nak  az  1993.  évi  XVII.  törvény  52.  §-ával
        megállapított, -  1993. május  15. óta hatályban lévő - 232.
        §-a "Hatóság vagy hivatalos személy megsértése" címszó alatt
        a következő rendelkezéseket tartalmazza:

        "(1) Aki  más előtt  olyan tényt állít, híresztel vagy olyan
        tényre  közvetlenül   utaló  kifejezést   használ,  amely  a
        hivatalos  személy   becsületének   csorbítására,   vagy   a
        hatóságot képviselő  hivatalos személy megsértésén keresztül
        a hatóság becsületének csorbítására alkalmas, vétséget követ
        el,  és  két  évig  terjedő  szabadságvesztéssel,  közérdekű
        munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.

        (2) Az  (1) bekezdés  szerint büntetendő, aki a hatóság vagy
        hivatalos  személy   működésével  kapcsolatban  a  hivatalos
        személy becsületének,  vagy a  hatóságot képviselő hivatalos
        személy  megsértésén   keresztül  a   hatóság   becsületének
        csorbítására  alkalmas   kifejezést  használ,   vagy   ilyen
        cselekményt követ el.

        (3) Bűntett  miatt három  évig  terjedő  szabadságvesztéssel
        büntetendő, aki  az (1)  és  (2)  bekezdésben  meghatározott
        bűncselekményt nagy nyilvánosság előtt követi el.

        (4) Nem  büntethető az elkövető, ha az állított tény valónak
        bizonyul. A  valóság bizonyításának  akkor van  helye, ha  a
        tény állítását  vagy híresztelését,  illetve a  tényre utaló
        kifejezés  használatát  közérdek  vagy  bárki  jogos  érdeke
        indokolta.

        (5) Hatóság  vagy hivatalos személy megsértése miatt büntető
        eljárásnak  csak   jogszabályban  meghatározott  szerv  vagy
        személy feljelentése alapján van helye."

        A Btk.  137. §-ának  az 1993.  évi XVII.  törvény 34.  § (1)
        bekezdésével megállapított,  - 1993. május 15. óta hatályos,
        -  1.   pontja  szerint  a  Btk.  alkalmazásában  "hivatalos
        személy:

        a) az országgyűlési képviselő;
        b) a köztársasági elnök;
        c) a miniszterelnök;
        d) a Kormány tagja, a politikai államtitkár;
        e) az alkotmánybíró, a bíró, az ügyész;
        f) az  állampolgári és a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok
        országgyűlési biztosa;
        g) a helyi önkormányzati testületek tagja;
        h) a közjegyző;
        i)    Alkotmánybíróságnál,     bíróságnál,     ügyészségnél,
        államigazgatási szervnél, önkormányzati igazgatási szervnél,
        az   Állami   Számvevőszéknél,   a   Köztársaság   Elnökének
        Hivatalánál,   az   Országgyűlés   Hivatalánál   szolgálatot
        teljesítő   személy,   akinek   a   tevékenysége   a   szerv
        rendeltetésszerű működéséhez tartozik;
        j)   jogszabály    alapján    közhatalmi,    államigazgatási
        feladatokkal megbízott  szervnél, testületnél  az a személy,
        aki közhatalmi, államigazgatási feladatot lát el,".

        A  büntetőeljárás   megindításához   szükséges   feljelentés
        megtételére jogosultak  körét a  Btk.  hatálybalépéséről  és
        végrehajtásáról szóló 1979. évi 5. tvr.-nek (Btké.) az 1993.
        évi XVII.  tv 83.  §-ával megállapított  20. § (1) bekezdése
        határozza meg.

        2. A  Btk. 232.  §-a  alkotmányosságának  vizsgálatára  több
        indítvány érkezett.

        2.1. Indítványozók  a Btk.  232. §-a alkotmányellenességének
        megállapítását és megsemmisítését kérték, mivel álláspontjuk
        szerint    a     törvényi    rendelkezés     ellentétes    a
        véleménynyilvánítás szabadságának  az Alkotmány  61.  §  (1)
        bekezdésében   biztosított   alapjogával.   Az   indítványok
        részletesen   elemzik,    hogy    miért    indokolatlan    a
        bűncselekménnyé nyilvánítás  a rágalmazás  és becsületsértés
        (Btk. 179-180.  §) tényállásai  mellett;  miért  alkalmas  a
        demokratikus    jogállamban    a    hatalom    gyakorlásával
        kapcsolatban kifejtett  kritika büntetőjogi megtorlására. Az
        indítványozók szerint a tényállás ellentétes az Alkotmány 2.
        § (1) bekezdésével (jogállam) és (3) bekezdésével (a hatalom
        erőszakos megszerzésére,  illetőleg kizárólagos birtoklására
        való törekvéssel  szembeni fellépés  kötelezettsége), a 3. §
        (2)  bekezdésével   (pártok  szerepe),   5.  §-ával  (a  nép
        szabadságának és hatalmának védelme), 60. § (1) bekezdésével
        (gondolat, lelkiismeret  és vallás  szabadsága), 70.  §  (4)
        bekezdésével (közügyekben  való részvétel joga) és 70/A. § -
        ával (diszkrimináció tilalma).

        A Btk. 232. §-ának módosítását követően benyújtott indítvány
        szerint  a   Btk.  232.  §-a  kriminalizálja  a  közügyekben
        folytatandó nyílt  vitát, így a jogállamban megengedhetetlen
        mértékben  korlátozza  a  véleménynyilvánítási  jogot  és  a
        sajtószabadságot, sérti  az  Alkotmány  61.  §  (1)  és  (2)
        bekezdését.

        2.2. A  magánszemély indítványozó a Btk. 232. § (4) bekezdés
        második mondata megsemmisítését kérte. Álláspontja szerint a
        valóságbizonyítás feltételhez kötése ellenkezik az Alkotmány
        2. §  (1) bekezdésével (jogállam), az 54. § (1) bekezdésével
        (emberi méltóság),  az 54.  § (2) bekezdésével (a kegyetlen,
        megalázó,  embertelen   elbánás  tilalma),   az  57.  §  (3)
        bekezdésével  (védelemhez   való  jog),   az   59.   §   (1)
        bekezdésével  (jóhírnévhez   való  jog),   a   61.   §   (1)
        bekezdésével   (véleménynyilvánítási szabadság),  a 64. §-al
        (kérelem,  illetve   panasz  előterjesztéséhez   való  jog),
        valamint a     8. §  (2) bekezdésével (alapvető jog lényeges
        tartalma korlátozásának tilalma).

                                    II.

        1. A Btk. 232. § alkotmányosságának vizsgálatánál irányadóak
        voltak     az      Alkotmánybíróság     határozataiban     a
        véleménynyilvánítási szabadság  lehetséges korlátozásáról és
        az emberi méltóságról eddig megfogalmazott tételek.

        1.1. Az Alkotmánybíróság a véleménynyilvánítási szabadságnak
        a büntetőjog  eszközeivel való  korlátozhatósága  kérdéséről
        két határozatban fejtette ki álláspontját.

        A 48/1991.  (IX. 26.)  AB  határozat  a  köztársasági  elnök
        személyének   büntetőjogi    védelmével   kapcsolatban    az
        Alkotmánybíróság   leszögezte:    "A   becsület   védelmének
        speciális    szabályozásakor    a    törvényhozó    egyaránt
        mérlegelheti azt,  hogy szigorúbb  szankciót alkalmaz,  vagy
        pedig hogy  inkább a  közhivatalt és  tisztségeket  betöltők
        hivatali tevékenysége  szabad bírálatának biztosít szélesebb
        lehetőséget.

        Ha a  törvényhozó  az  elnök  becsületének  és  méltóságának
        fokozott  védelmét   állapítaná  meg,   az  Alkotmánybíróság
        felhívja  a  figyelmet  arra,  hogy  ennek  során  a  szabad
        véleménynyilvánításhoz  való   jog  (61.   §  (1)  bekezdés)
        lényeges tartalmát  nem korlátozhatja. A véleménynyilvánítás
        szabadságának a  demokratikus társadalomban  elengedhetetlen
        gyakorlása csak  az alkotmányos keretek között korlátozható.
        Az  Alkotmánybíróság   gyakorlata   szerint   az   alapjogot
        korlátozó  normáknak   ki  kell  elégíteniük  az  arányosság
        követelményét." (ABH 1991, 206.)

        A határozat  ez utóbbi  tételét részletesebben  is kifejti a
        közösség  elleni  izgatás  enyhébb  alakzatának  büntetőjogi
        szankcionálását megsemmisítő  30/1992. (V.26. ) AB határozat
        (ABH 1992, 167.).

        Eszerint az  állam akkor  nyúlhat az  alapjog korlátozásának
        eszközéhez, ha  másik alapvető jog és szabadság védelme vagy
        érvényesülése, illetve  egyéb alkotmányos  érték védelme más
        módon   nem    érhető   el.    Az   alapjog   korlátozásának
        alkotmányosságához tehát  önmagában nem  elegendő,  hogy  az
        másik alapjog  vagy szabadság védelme vagy egyéb alkotmányos
        cél érdekében történik, hanem szükséges, hogy megfeleljen az
        arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága
        és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő
        arányban legyen  egymással. A törvényhozó a korlátozás során
        köteles az  adott cél  elérésére alkalmas legenyhébb eszközt
        alkalmazni. Alkotmányellenes  a jog tartalmának korlátozása,
        ha az  kényszerítő ok  nélkül, önkényesen történik vagy ha a
        korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan.

        Az egyéni  véleménynyilvánítási  szabadság  szubjektív  joga
        mellett az  Alkotmány 61.  §-ából következik  a demokratikus
        közvélemény   kialakulása    feltételeinek    és    működése
        fenntartásának biztosítására  irányuló állami kötelezettség.
        A   szabad   véleménynyilvánításhoz   való   jog   objektív,
        intézményes  oldala  nemcsak  a  sajtószabadságra,  oktatási
        szabadságra, stb.  vonatkozik, hanem az intézményrendszernek
        arra  az   oldalára   is,   amely   a   véleménynyilvánítási
        szabadságot  általánosságban   a  többi  védett  érték  közé
        illeszti. Ezért a véleménynyilvánítási szabadság alkotmányos
        határait úgy  kell  meghatároznia,  hogy  azok  a  véleményt
        nyilvánító  személy   alanyi  joga   mellett  a  közvélemény
        kialakulásának, illetve  szabad  alakításának  a  demokrácia
        szempontjából nélkülözhetetlen érdekét is figyelembe vegyék.
        A   szabad   véleménynyilvánításhoz   való   jog nem  csupán
        alapvető alanyi  jog,  hanem  e  jog  objektív,  intézményes
        oldalának elismerése,  egyben a  közvélemény, mint  alapvető
        politikai intézmény garantálását is jelenti.

        A szabad  véleménynyilvánítás  jogának  kitüntetett  szerepe
        ugyan nem  vezet arra,  hogy ez  a jog - az élethez, vagy az
        emberi méltósághoz  való joghoz hasonlóan - korlátozhatatlan
        lenne,  de   mindenképpen   azzal   jár,   hogy   a   szabad
        véleménynyilvánításhoz  való  jognak  valójában  igen  kevés
        joggal    szemben     kell    csak    engednie,    azaz    a
        véleményszabadságot korlátozó  törvényeket megszorítóan kell
        értelmezni. A  vélemény szabadságával  szemben  mérlegelendő
        korlátozó törvénynek  nagyobb a  súlya, ha közvetlenül másik
        alanyi  alapjog   érvényesítésére  és    védelmére  szolgál,
        kisebb,  ha   ilyen  jogokat   csakis  mögöttesen,  valamely
        "intézmény" közvetítésével  véd, s    legkisebb,  ha  csupán
        valamely elvont érték önmagában a tárgya.

        A szabad  véleménynyilvánításhoz való  jog a véleményt annak
        érték-  és   igazságtartalmára  tekintet   nélkül  védi.   A
        véleménynyilvánítás  szabadságának   külső  korlátai  vannak
        csak; amíg  egy ilyen alkotmányosan meghúzott külső korlátba
        nem ütközik,  maga a véleménynyilvánítás lehetősége és ténye
        védett, annak  tartalmára tekintet  nélkül. Vagyis az egyéni
        véleménynyilvánítás, a  saját  törvényei  szerint  kialakuló
        közvélemény, és  ezekkel kölcsönhatásban  a minél  szélesebb
        tájékozottságra épülő  egyéni véleményalkotás lehetősége az,
        ami  alkotmányos  védelmet  élvez.  Az  Alkotmány  a  szabad
        kommunikációt  -  az  egyéni  magatartást  és  a  társadalmi
        folyamatot - biztosítja, s nem annak tartalmára vonatkozik a
        szabad véleménynyilvánítás  alapjoga. Ebben  a processzusban
        helye van minden véleménynek, jónak és károsnak, kellemesnek
        és sértőnek egyaránt - különösen azért, mert maga a vélemény
        minősítése is e folyamat terméke.

        A   szabad   véleménynyilvánításhoz  való  jogról a 30/1992.
        ( V. 26. )   AB    határozat    főbb    megállapításait   az
        Alkotmánybíróság   megismételte  a  37/1992. ( VI. 10. )  AB
        határozatban ( ABH 1992, 227. ).   A    határozat   emellett
        a     véleménynyilvánítási  szabadságot  a  sajtószabadságra
        vonatkoztatva fejtette ki.

        A sajtó  szabadságát arra  figyelemmel kell  garantálnia  az
        államnak,  hogy   a  sajtó  a  véleményalkotáshoz  szükséges
        információszerzésnek,    a     véleménynyilvánításnak     és
        véleményformálásnak kitüntetett  fontosságú eszköze. Ahogy a
        sajtószabadság a  véleménynyilvánításhoz  való  jogból  mint
        anyajogból vezethető  le, úgy a véleménynyilvánításhoz  való
        jog  kitüntetett   volta  is  annyiban  vonatkozik  a  sajtó
        szabadságára,   amennyiben    az    a    véleménynyilvánítás
        alkotmányos alapjogát szolgálja.

        A  sajtószabadságnak   elsősorban  külső   korlátai   vannak
        (amelyek  a   sajtó  sajátosságainak   megfelelő   speciális
        intézményekben  is  testet  öltenek,  amilyen  pl.  a  "nagy
        nyilvánosság"     kritériuma     a     büntetőjogban).     A
        sajtószabadságot azonban elsősorban az állam tartalmi be nem
        avatkozása biztosítja;  ennek felel  meg például  a  cenzúra
        tilalma  és   a  szabad   lapalapítás  lehetősége.  Ezzel  a
        tartózkodással az  állam  elvileg  lehetővé  teszi,  hogy  a
        társadalomban  meglévő   vélemények,  valamint  a  közérdekű
        információk teljessége  megjelenjen a sajtóban. Demokratikus
        közvélemény csakis  teljes körű  és tárgyilagos tájékoztatás
        alapján jöhet létre.

        2.2.    A    becsületvédelem    büntetőjogi    eszközei    a
        véleménynyilvánítási szabadságot  az emberi méltósághoz való
        jog  és   a  jóhírnévhez  való  jog  alkotmányos  értékeinek
        védelmében korlátozzák.

        Az  Alkotmány   54.  §-ának  (1)  bekezdése  szerint  minden
        embernek veleszületett  joga van  az emberi  méltósághoz. Az
        Alkotmánybíróság állandó gyakorlata - a 8/1990. (IV. 23.) AB
        határozattól kezdve  (ABH 1990,  42.)- az emberi méltósághoz
        való jogot mint "általános személyiségi jogot" fogja fel. Az
        általános   személyiségi    jog   "anyajog",    azaz   olyan
        szubszidiárius alapjog,  amelyet mind  az  Alkotmánybíróság,
        mind  a  bíróságok  minden  esetben  felhívhatnak  az  egyén
        autonomiájának  védelmére,   ha  az   adott  tényállásra   a
        nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható .

        Az  Alkotmánybíróság   a   halálbüntetés   megsemmisítéséről
        rendelkező határozatában, illetve az ahhoz fűzött párhuzamos
        véleményekben (23/1990.  (X.31.) AB  hat.) igen  részletesen
        fejtette ki  álláspontját  az  emberi  méltóságról.  Bár  az
        élethez és  az emberi  méltósághoz  való  elidegeníthetetlen
        jogról együttesen  volt szó, az emberi méltóság tekintetében
        az érvelés  a vizsgált  kérdésben önmagában  is irányadó. Az
        emberi méltóság  minden ember veleszületett, sérthetetlen és
        elidegeníthetetlen, alapvető joga (ABH 1990, 88.).

        2. Az  Alkotmánybíróság vizsgálata  során az  Európai Emberi
        Jogi Bíróság  gyakorlatára  is  kiterjedő  jogösszehasonlító
        elemzést végzett.

        Az  állami   intézmények  és  tisztségviselők  becsületének,
        tekintélyének sajátos büntetőjogi eszközei megtalálhatók más
        demokratikus berendezkedésű,  - kontinentális jogrendszerű -
        országokban is. A közügyek nyilvános megvitatása területén a
        véleménynyilvánítási szabadság,  mint alkotmányos alapjog és
        az  alapjogot   a  becsületvédelem   általános   büntetőjogi
        szabályaival    vagy    külön    tényállásokkal    korlátozó
        eszközrendszer viszonyát  tekintve az  európai  demokratikus
        országok joggyakorlatának trendje egyértelműen a büntetőjogi
        eszközök  háttérbe   szorulása  és   a  véleménynyilvánítási
        szabadság felértékelődése irányába mutat. Különösen érvényes
        ez az  állam és  intézményeinek tekintélyét védő tényállások
        gyakorlati alkalmazásában.  Ebben  jelentős  szerepe  van  a
        bíróságok  döntéseit   az  alkotmányjogi   panasz  keretében
        felülvizsgáló alkotmánybíróságoknak.

        Ugyancsak jelentősen  hozzájárulnak  a  véleménynyilvánítási
        szabadság büntetőjogi korlátozásának szűkítéséhez  az Emberi
        Jogok  Európai  Bíróságának  az  emberi  jogok  és  alapvető
        szabadságok védelméről  szóló Európai Egyezmény 10. cikkének
        megsértése   tárgyában    hozott    határozatai.    Többször
        előfordult,  hogy   egy-egy  ügyben   a  véleménynyilvánítás
        szabadságának védelmét  a  Bíróság  döntése  biztosította  a
        nemzeti bíróságok  ellenében, elmarasztalva  az államokat az
        alapjognak  a   büntetőjog  eszközeivel   való  indokolatlan
        korlátozásában.   A    határozatokban   több    fontos   elv
        kristályosodott ki.

        A Bíróság  határozatainak ismétlődő  alaptétele, hogy  nincs
        demokratikus társadalom  pluralizmus, tolerancia és nyíltság
        nélkül;  a  véleménynyilvánítás  szabadsága  a  demokratikus
        társadalom egyik  alapköve, fejlődésének  egyik feltétele. E
        szabadság az  olyan gondolatokat,  információkat, elveket és
        nézeteket is  megilleti, amelyek sértőek, meghökkentőek vagy
        aggodalmat keltenek.

        A véleménynyilvánítási  szabadságnak a 10. cikk 2. pontjában
        meghatározott,   lehetséges    korlátozásait   szűken   kell
        értelmezni.  A   felsorolt  érdekek   védelmét  a  köznek  a
        politikai kérdések  szabad megvitatásához  fűződő  érdekével
        együtt  kell   mérlegre  tenni  és  a  kettő  összevetésével
        dönteni, vajon  az adott  korlátozás sérti-e  az  Egyezményt
        vagy sem. Ennek megítélésénél a Bíróság alkalmazza a  Sunday
        Times  v.   United  Kingdom   ügyben,  1979-ben  kialakított
        "szükségességi  tesztet",  azaz  vizsgálja,  hogy  a  panasz
        tárgyát  képező   korlátozás  szükséges-e  egy  demokratikus
        társadalomban, az alkalmazott korlátozás arányos-e az elérni
        kívánt jogos  céllal. A Bíróság állandó gyakorlata szerint a
        véleménynyilvánítás  szabadságának   korlátozása  akkor   is
        aránytalan,  ha   ezzel  indokolatlanul   gátat  szabnak   a
        kormányzat bírálatának.

        A Bíróság nem minden esetben tiltja az állam intézményeit és
        szimbólumait  sértő   magatartás  megbüntetését.  A  Bíróság
        álláspontja szerint  azonban a  kritika  megengedhetőségének
        határai tágabbak  a kormányzat,  a közhivatalnokok esetében,
        mint a  politikusok tekintetében, és valamennyi köz-szereplő
        esetében tágabbak,  mint a  magánszemélyek  tekintetében.  A
        kormánynak   -    hatalmi   helyzetére    tekintettel      -
        önmegtartóztatást kell  tanúsítania a  büntető  felelősségre
        vonás  igénybevételénél,   különösen  akkor,  amikor  a  nem
        jogszerű  támadás  esetén  más  eszközök  is  rendelkezésére
        állnak  a   megfelelő  válaszadáshoz.   A  demokráciában   a
        kormányzat  cselekedetét   vagy  mulasztását  nem  csupán  a
        törvényhozó  és  a  bírói  hatalom  részéről  kell  alaposan
        vizsgálni, hanem  a sajtó  és a  közvélemény részéről  is. A
        közszereplést vállaló  személyeknek vállalni  kell  azt  is,
        hogy mind  a  sajtó,  mind  pedig  a  szélesebb  közvélemény
        figyelemmel kiséri  minden szavukat  és cselekedetüket,  így
        nagyobb    türelmet    kell    tanúsítaniuk    a    kritikai
        megnyilvánulásokkal szemben.  (Lingens v.  Austria, Castells
        v. Spain,  Oberschlick v.  Austria, Thorgeirson  v.  Iceland
        stb.)

        3.   Az    Alkotmánybíróság   véleményének    kialakításánál
        figyelemmel  volt  a  Btk.  232.  §  büntetőjogi  dogmatikai
        tartalmára is.  A 232.  § - különösen a tényállás módosítása
        után   -    tulajdonképpen       a   rágalmazásnak    és   a
        becsületsértésnek  speciális,  a  sértett  személye  alapján
        megkülönböztetett    változata.    Erre    tekintettel    az
        alkotmányossági kérdések  elbírálásához  szükséges  mélységű
        dogmatikai   elemzésben   az   Alkotmánybíróság   az   egyes
        fogalmaknak a becsületvédelem büntetőjogi eszközeit tárgyaló
        jogirodalomban és  a büntetőítélkezésben kialakult tartalmát
        vette alapul.

        A  személyiségi   jogok  közül  a  becsület  és  a  jóhírnév
        megsértése  ellen   az  általános   büntetőjogi  védelmet  a
        rágalmazás, a  becsületsértés és  kegyeletsértés tényállásai
        nyújtják (Btk.  179-180. §).  Bár ezek  az  emberi  méltóság
        elleni  bűncselekmények   között   szerepelnek,   a   magyar
        büntetőítélkezésben töretlenül  követett gyakorlat szerint a
        társadalom  kedvező  értékítéletét,  megbecsülését  csorbító
        cselekményekkel szemben  a  büntetőjogi  védelem  nemcsak  a
        természetes   személyeket   illeti   meg,   hanem   a   jogi
        személyeket,     valamint     a     kollektív     társadalmi
        kötelezettségekkel rendelkező személyösszességeket is.

        3.1. A  hatóság és  a hivatalos  személy megsértése a magyar
        büntetőjogban   hagyományosan   büntetendő   magatartás.   A
        bűncselekmény az  1961. évi  V. törvény  hatálybalépéséig  a
        rágalmazás  és   a  becsületsértés   súlyosabban  büntetendő
        eseteként szerepelt.  Az 1961. évi V. törvény fogalmazta meg
        először  az   állami  tevékenységet,   az  állami  feladatok
        ellátását sértő  vagy veszélyeztető  bűntettek között  azt a
        tényállást, amely  - kisebb módosításokkal - 1993. május 15-
        ig  a   hatóság   vagy   hivatalos   személy   megsértésének
        bűncselekménye volt.  Az 1993. évi XVII. törvény - az 52. §-
        hoz fűzött  indokolás szerint  - a  korábbi rendelkezésekhez
        képest szűkítette  azon cselekmények  körét, amelyek alapján
        hatóság vagy hivatalos személy megsértésének megállapítására
        kerül  sor.  Ennek  oka,  hogy  a  "hatóság  iránti  bizalom
        megingatására,    illetőleg    a    hatóság    tekintélyének
        csorbítására     alkalmas     tényállítások,     kifejezések
        használatának      büntetőjogi       fenyegetettsége       a
        véleménynyilvánítás  szabadságának  aránytalan  korlátozását
        jelenti. Ezért  a Javaslat az ilyen magatartások büntetőjogi
        üldözését nem engedi."

        A  Btk.  232.  §  elkövetési  magatartásainak  módosításával
        egyidejűleg szigorodtak  a büntetési  tételek.  A  tényállás
        átalakítása következtében,  - az  1993.  évi  XVII.  törvény
        indokolása szerint  -, "a  hatóság  vagy  hivatalos  személy
        megsértésének  önálló  bűncselekményként  való  szabályozása
        csak akkor  indokolt, ha  az elkövetőt  a törvény  súlyosabb
        büntetéssel   fenyegeti,    mint   a   rágalmazás,   illetve
        becsületsértés elkövetőjét.  Ezért a  Javaslat a  kiszabható
        büntetés felső  határát mind  az alapesetnél,  mind pedig  a
        minősített esetnél felemeli."

        3.2.    A     bűncselekmény    törvénybeli    elhelyezésének
        változatlansága tükrözi,  hogy a  Btk. 232.  § tényállásának
        módosítása, a  büntetőjogi felelősség  körének szűkítése nem
        jelenti  egyúttal   az  elsődlegesen   védett   jogi   tárgy
        megváltozását; e  becsületvédelem nem  az  emberi  méltóság,
        hanem a  hatóság  működése  védelmének  körébe  tartozik.  A
        hatóság, illetve  a hivatalos  személy becsületének  védelme
        tehát  továbbra   is  a   közhatalmi  működés  tekintélyének
        védelmét  szolgálja,   a   működéshez   szükséges   bizalmat
        oltalmazza. Az  eredeti, a  rágalmazás és  a  becsületsértés
        büntetési tételeivel  megegyező büntetési tételek felemelése
        nyilvánvalóvá  tette,  hogy  -  a  törvényalkotó  értékelése
        szerint -  az elvárással  ellentétes magatartás nem csupán a
        hatóság becsületét,  illetve a  hivatalos személy becsületét
        és emberi  méltóságát sérti,  hanem a  közhatalmi  feladatok
        ellátásának, a  hatóságok működésének  törvényes rendjét  is
        sérti vagy veszélyezteti.

        3.3. A  bűncselekmény elkövetési  magatartásai: más előtt, a
        becsület  csorbítására  objektíve  alkalmas  tény  állítása,
        híresztelése,  ilyen   tényre  közvetlenül  utaló  kifejezés
        használata (a  továbbiakban: tényközlés), illetve a becsület
        csorbítására objektíve  alkalmas kifejezés  használata  vagy
        cselekmény elkövetése (a továbbiakban: értékítélet).

        A   bűncselekmény    csak    szándékosan    követhető    el;
        gondatlanságból történő elkövetését a törvény nem bünteti. A
        szándékos bűnösség  megállapításához az  szükséges, hogy  az
        elkövető tudata  átfogja: a  tényközlés vagy  az értékítélet
        más előtt történik, hivatalos személyre, illetve a hatóságot
        képviselő  hivatalos   személyre  vonatkozik,  és  objektíve
        alkalmas a  hivatalos személy, illetve megsértésén keresztül
        a  hatóság   becsületének  csorbítására.   Nem  feltétele  a
        bűnösségnek a  sértési célzat,  és  nem  a  bűnösség,  hanem
        csupán a  büntetéskiszabás körében  értékelhető a cselekmény
        motívuma.

        A  büntetőjogi   szabályozás  alkotmányossági  vizsgálatánál
        különösen  hangsúlyos   az,  hogy  a  becsület  csorbítására
        alkalmas tény valótlansága a bűncselekménynek nem tényállási
        eleme,  így   a  való  és  valótlan  tény  közlése  egyaránt
        bűncselekménynek minősül.  A bűnösség  megállapításához  nem
        szükséges  a  tény  valótlanságának  tudata,  ezért  a  tény
        valóságában való  tévedés büntetőjogilag közömbös. Ugyancsak
        közömbös  a  bűncselekmény  megvalósulása  szempontjából  az
        elkövető "jó-  vagy rosszhiszeműsége",  a  tény  valóságáról
        való meggyőződés  tekintetében  tanúsított  gondossága  vagy
        gondatlansága. Sem  a kellően  körültekintő eljárás,  sem  a
        "jóhiszemű" tévedés nem mentesíti az elkövetőt a büntetőjogi
        felelősség alól.

        Önmagában sem  a tény  valósága, sem  a tényközlés közérdekű
        célja vagy  méltányolható motívuma nem zárja ki a magatartás
        jogellenességét. A  Btk. 232. § (éppúgy mint a 179. §) azt a
        felfogást  tükrözi,  hogy  a  tények  közlésének  szabadsága
        főszabályként nem  terjed ki  a  becsületsértésre  objektíve
        alkalmas tényekre,  mégha azok meg is felelnek a valóságnak;
        a hatóság vagy a hivatalos személy becsületének csorbítására
        alkalmas igaz  tények közlése is tilalmazott büntetőjogilag.
        Ilyen   tényközlés   esetén   a   bűncselekmény   megvalósul
        függetlenül attól,  hogy az  elkövetőt milyen cél és motívum
        vezette.

        A büntetőjog  elfogadja,  hogy  a  valós  tények  közlésének
        pozitív célja és méltányolható motívuma (közérdek vagy jogos
        magánérdek) indokolatlanná teheti a megbüntetést. A cél és a
        motívum azonban  nem közvetlenül,  hanem csupán  közvetve, a
        valóságbizonyítás   megengedhetőségének    kérdésében   való
        hatósági  döntésen   és  a   bizonyítás  sikerén   keresztül
        befolyásolja az  elkövető büntethetőségét. A Btk. 234. § (4)
        bekezdésben  (a   rágalmazás  tekintetében   a  182.  §-ban)
        szabályozott   büntethetőséget    kizáró   ok,   a   valóság
        bizonyításának intézménye  játszotta kezdettől  fogva azt  a
        szerepet,  hogy   ellensúlyozza  a   becsület   csorbítására
        alkalmas, igaz  tények közlésének  büntetőjogi tilalmát azon
        kivételes esetekben,  amikor  az  ilyen  tények  közlését  a
        közérdek vagy bárki jogos érdeke indokolhatja.

                                    III.

        A  Btk.   232.  §   alkotmányellenességének  megállapítására
        irányuló indítványok megalapozottak.

        A  Btk.   232.  §-a   alkotmányosságának  megítélésénél   az
        Alkotmánybíróság   ugyanazt    a   "szükségességi   tesztet"
        alkalmazta, amelyet  a 30/1992.  (V. 26.)  AB határozatban a
        közösség elleni  izgatás esetében  (ABH 1992,  172.).  Ennek
        megfelelően  vizsgálta, hogy elkerülhetetlenül szükséges-e a
        véleménynyilvánítás   és    sajtószabadság   korlátozása   a
        tényállásban leírt  magatartások  esetén;  továbbá,  hogy  a
        korlátozás megfelel-e  az arányosság  követelményeinek, azaz
        az  elérni   kívánt  célhoz   a  büntetőjog  eszközrendszere
        általában és ezen belül az adott büntető tényállás szükséges
        és megfelelő-e.  E körben  vizsgálta az  Alkotmánybíróság  a
        valóságbizonyítás  intézményét  is.  Mivel  a  Btk.  232.  §
        megsemmisítése esetén  a  hatóság  és  a  hivatalos  személy
        becsületének  büntetőjogi   védelmét  a   rágalmazás  és   a
        becsületsértés tényállásai  veszik át, az Alkotmánybíróság -
        a  szoros   összefüggésre  tekintettel  -  kiterjesztette  a
        vizsgálatot a Btk. 179. és 180. §-ra is annyiban, amennyiben
        állást foglalt  e büntetőjogi  rendelkezések  alkalmazásának
        alkotmányos követelményei tekintetében is.

        Az Alkotmánybíróság  álláspontja szerint  a  Btk.  232.  §-a
        alkotmányellenes, mert

        - a közhatalom gyakorlói sérelmére elkövetett rágalmazást és
        becsületsértést  a   más  személyek   sérelmére   elkövetett
        cselekményekkel  azonosan   széles  körben   bünteti  és  ez
        nyilvánvalóan ellentétes  az  Európai  Emberi  Jogi  Bíróság
        állandó gyakorlatában kifejezésre jutó elvekkel;

        - a  közügyekben büntetni  rendeli az értékítéletet kifejező
        véleménynyilvánítást,    ami    az    alkotmányos    alapjog
        szükségtelen és aránytalan korlátozása;

        -  a   tényközlés  tekintetében   nem  különböztet  való  és
        valótlan, ezen  belül pedig  a tudatosan  hamis,  illetve  a
        hivatásból, foglalkozásból  adódó szabályok megsértése miatt
        gondatlanságból  valótlan  tényállítások  között,  holott  a
        véleménynyilvánítási szabadság  büntetőjogi eszközökkel csak
        utóbbiak esetében korlátozható alkotmányosan.

        1. Az  Alkotmánybíróság mérlegelte  egyrészről a  büntetőjog
        orientációs szerepének  lehetőségét a  demokratikus jogállam
        alkotmányos  berendezkedését   jellemző  intézmények  iránti
        bizalom  kialakításában  és  megerősítésében,  másrészről  a
        közhatalmi tekintély  büntetőjogi  védelmének  történelmileg
        megtapasztalt  negatív   hatásait,   a   közügyeket   érintő
        véleménynyilvánítási  és  sajtószabadság  korlátozásának,  a
        bírálat elfojtásának  káros következményeit,  továbbá azokat
        az  előnyöket,   amelyek  a   demokratikus  társadalomban  a
        véleménynyilvánítás szabadságából, az egyéneknek a közakarat
        képzésében  való   részvételéből,  a  közhatalmi  testületek
        tevékenységének   bírálhatóságából,    tevékenységüknek    a
        nyilvánosság    biztosította    társadalmi    ellenőrzéséből
        nyerhetők.

        A  véleménynyilvánítási   és  sajtószabadságnak  alkotmányos
        értékéről és  a demokratikus  társadalom életében  betöltött
        jelentős szerepéről az Alkotmánybíróság határozataiban eddig
        kifejtett  álláspontokból   következik,  hogy   e  szabadság
        különleges védelmet  követel akkor,  amikor közügyeket  és a
        közhatalom gyakorlását,  a közfeladatot  ellátó,  illetve  a
        közéletben szerepet  vállaló személyek tevékenységét érinti.
        A közhatalom  gyakorlásában résztvevő személyek védelmében a
        véleménynyilvánítás szabadságának  szűkebb körű  korlátozása
        felel meg  a demokratikus  jogállamiságból adódó alkotmányos
        követelményeknek. A  demokratikus társadalom  létezésének és
        fejlődésének nélkülözhetetlen  eleme  a  közügyek  vitatása,
        amely feltételezi  a különböző politikai nézetek, vélemények
        kinyilvánítását,  a   közhatalom  működésének  bírálatát.  A
        demokratikus    hagyományokkal     rendelkező    társadalmak
        tapasztalatai szerint  is e vitákban esetenként kellemetlen,
        éles, esetleg igazságtalan támadásokat intéznek a kormányzat
        és a  közhivatalnokok ellen és nyilvánosságra kerülnek olyan
        tények  is,   amelyek  a   közéleti  szereplők  becsületének
        csorbítására alkalmasak.

        Az   Alkotmánybíróság    álláspontja   szerint    kiemelkedő
        alkotmányos  érdek   az  állami  és  a  helyi  önkormányzati
        feladatokat  ellátó  szervek  és  személyek  tevékenységének
        nyilvános  bírálhatósága,   valamint  az,  hogy  a  polgárok
        bizonytalanság, megalkuvás,  félelem nélkül vehessenek részt
        a politikai és társadalmi folyamatokban, a közéletben. Ennek
        ellene  hat,   ha  a   törvényhozó  büntetőjogi  büntetéssel
        fenyeget  minden,   a  közhatalmat   gyakorló  személyek  és
        intézmények becsületének  csorbítására alkalmas  tényközlést
        és értékítéletet.

        A becsületvédelem jogi eszközeit a hatályos jogrendszer több
        ága, a  büntetőjog, a  szabálysértési jog  és a  polgári jog
        tartalmazza. Az  emberi méltóság kitüntetett szerepe miatt a
        jogi felelősség  rendjében végső  eszközként igénybe  vehető
        büntetőjog sem  tekinthető -  általánosságban - aránytalanul
        súlyos reagálásnak az egyént becsületében sértő magatartások
        esetén.

        Az Európai  Emberi Jogi  Egyezménynek az   1993.  évi  XXXI.
        törvénnyel  történt  kihirdetését  követően,  a  belső  jogi
        szabályozás és  az Európai Emberi Jogi Bíróság joggyakorlata
        közötti összhang biztosítása érdekében az Alkotmánybíróság a
        48/1991. (IX.  26.) AB határozatban megfogalmazott tételeket
        (ABH 1991,  206.) a  most kifejtettekkel  összhangban tartja
        fenn.  A   közügyekre  vonatkozó   véleménynyilvánítási   és
        sajtószabadság      kiemelkedően      magas      alkotmányos
        értéktartalmából következik,  hogy alkotmányellenes,  ha  az
        állam súlyosabb  büntetéssel fenyegeti azt, aki a hatóságról
        vagy a  hivatalos személy  tevékenységéről  mond  véleményt,
        bármilyen sértő  is az,  mint aki magánszeméllyel szemben ad
        hangot  kedvezőtlen   álláspontjának.   A   közhivatalt   és
        köztisztséget   betöltők    hivatali   tevékenysége   szabad
        bírálatához,   az    erre   vonatkozó   véleménynyilvánítási
        szabadsághoz fűződő  alkotmányos joggal  szemben a hatóságok
        és  a   hivatalos  személyek  fokozott  büntetőjogi  védelme
        szükségtelen és  az elérni  kívánt célhoz  képest aránytalan
        alapjogi korlátozás.

        2.  A  hivatalos  személy  becsületének  védelme  az  emberi
        méltósághoz való  elidegeníthetetlen és korlátozhatatlan jog
        egyik vetülete.  Az Alkotmány  59. § (1) bekezdése a személy
        társadalmi értékelésére  vonatkozó alapjogok  közül  csak  a
        jóhírnévhez való  jogot nevesíti, nem kétséges azonban, hogy
        az Alkotmány  54. §-a alapján az emberi méltósághoz való jog
        anyajogából eredő  becsület is  alapjogi védelem  alatt áll.
        Bár emberi  méltósága csak  a hatóságot  képviselő hivatalos
        személynek  lehet,   a  társadalom  kedvező  értékítéletére,
        megbecsülésére azonban maga a hatóság is igényt tarthat.

        Az emberi  méltóság, a  becsület és  a jóhírnév  alkotmányos
        oltalma és  a  szabad  véleménynyilvánításhoz  való  jog,  a
        közügyek szabad  vitathatóságához fűződő  alkotmányos  érdek
        egymásra   tekintettel   történő   értékelése   alapján   az
        Alkotmánybíróság  arra   az  álláspontra   jutott,  hogy   a
        véleménynyilvánítási   szabadság   csak   kisebb   mértékben
        korlátozható  a   közhatalom  gyakorlóinak   védelmében.   A
        hatóságok és a hivatalos személyek becsületének védelmében a
        felelősségi rendszerben  legszigorúbb  büntetőjogi  eszközök
        alkotmányosan  csak   azokban  az  esetekben  alkalmazhatók,
        amelyekre a  véleménynyilvánítás szabadsága  már nem  terjed
        ki.

        Az    Alkotmány     a     véleménynyilvánítási     szabadság
        megfogalmazásánál nem tesz kifejezett különbséget tényközlés
        és  értékítélet  között.  A  véleménynyilvánítási  szabadság
        alapvető célja  annak a  lehetőségnek biztosítása,  hogy  az
        egyén mások  véleményét formálja,  meggyőzzön másokat  saját
        álláspontjáról.    A  véleménynyilvánítás  szabadsága  ezért
        általában mindenféle  közlés szabadságát  magában  foglalja,
        mégpedig  függetlenül   a  közlés   módjától  és  értékétől,
        erkölcsi minőségétől  és  többnyire  valóságtartalmától  is.
        Önmagában valamely  tény közlése  is véleménynek minősülhet,
        hiszen magának  a közlésnek  a körülményei  is  tükrözhetnek
        véleményt, azaz  a véleménynyilvánítás  alkotmányos alapjoga
        nem    korlátozódik    csupán    az    értékítéletekre.    A
        véleménynyilvánítási   szabadság   határainak   megvonásánál
        azonban indokolt különbséget tenni értékítélet és tényközlés
        tekintetében.

        Az  értékítéletre,   az  egyén   személyes   véleményére   a
        véleménynyilvánítási  szabadság   minden  esetben  kiterjed,
        függetlenül attól,  hogy az  értékes vagy  értéktelen,  igaz
        vagy hamis,  érzelmen  vagy  észérveken  alapul.  A  szintén
        alkotmányos oltalom  alatt álló  emberi méltóság,  becsület,
        jóhírnév    azonban    az    értékítéletben    megnyilvánuló
        véleménynyilvánítási szabadság külső korlátja lehet, és ezek
        védelmében  a   büntetőjogi  felelősség   érvényesítése  sem
        tekinthető   -    általánosságban   -   aránytalannak,   így
        alkotmányellenesnek.

        Az Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  azonban  fokozott
        alkotmányos  védelmet   élveznek  az   olyan  értékítéletek,
        amelyek a közügyekre vonatkozó vélemények ütközésében kapnak
        hangot, még akkor is, ha esetleg túlzóak és felfokozottak. A
        demokratikus jogállam állami és önkormányzati intézményeinek
        szabad bírálata,  működésük, tevékenységük  kritikája, - még
        ha az  becsületsértő értékítéletek formájában történik is -,
        a társadalom  tagjainak, az  állampolgároknak olyan alapvető
        alanyi joga,  amely a demokrácia lényegi eleme. A demokrácia
        intézmény-rendszerének kiépülése és megszilárdulása idején -
        amikor  még  nem  gyökeresedett  meg  a  közügyek  kulturált
        megvitatása,  -   sincs  olyan   alkotmányos  érdek,   amely
        indokolná  az   értékítéletek  közlésének   korlátozását   a
        hatóságok és  a hivatalos személyek védelmében. A társadalom
        békéjének, demokratikus  fejlődésének védelme  nem igényli a
        büntetőjogi beavatkozást  a hatóságok,  hivatalos  személyek
        tevékenységének,  működésének  olyan  kritikájával,  negatív
        megítélésével szemben  sem, amely  becsületsértő, gyalázkodó
        kijelentések, magatartások  formájában nyilvánul  meg. Jelen
        esetben is  érvényes  a  30/1992.  (V.26.)  AB  határozatban
        elfoglalt azon  álláspont, miszerint paternalista hozzáállás
        büntetőjogi  büntetésekkel  formálni  a  közvéleményt  és  a
        politikai  stílust (ABH 1992, 180.).

        A  véleménynyilvánítási  szabadság  nem  ilyen  feltétlen  a
        tényállítások tekintetében.  Az Alkotmánybíróság álláspontja
        szerint a  véleménynyilvánítás szabadsága  nem terjed  ki  a
        becsületsértésre alkalmas  valótlan tények  közlésére akkor,
        ha a  nyilatkozó személy kifejezetten tudatában van a közlés
        valótlanságának (tudatosan  hamis közlés) vagy foglalkozása,
        hivatása  gyakorlásának  szabályai  szerint  elvárható  lett
        volna tőle  a tények  valóságtartalmának  vizsgálata,  de  a
        véleménynyilvánítási  alapjog  felelős  gyakorlásából  adódó
        gondosságot elmulasztotta.  A véleménynyilvánítás szabadsága
        csak a  bírálat, jellemzés,  nézet  és  kritika  szabadságát
        foglalja magában,  de az alkotmányos védelem nem vonatkozhat
        a  tények   meghamisítására.   Ezen   túlmenően   a   szabad
        véleménynyilvánítás olyan  alkotmányos alapjog,  amely  csak
        felelősséggel gyakorolható,  és a valótlan tények közlésének
        elkerülése  érdekében   bizonyos  kötelezettségekkel  jár  a
        közvélemény alakításában  hivatásszerűen résztvevő személyek
        esetében.

        A  véleménynyilvánítás   szabadsága  ugyanakkor  kiterjed  a
        becsületsértésre  alkalmas,   valóságnak  megfelelő  tények,
        információk  közlésére  is,  amely  szabadságnak  az  emberi
        méltóság, a  becsület és  a jóhírnév  védelme külső korlátja
        lehet. Ezen  alkotmányos alapjogok  védelmében a  büntetőjog
        eszközeinek alkalmazása azonban szükségtelen és aránytalan a
        közhatalmat  gyakorló  intézmények  és  hivatalos  személyek
        esetében. Az  e minőségre  tekintet nélkül tett kijelentések
        vonatkozásában azonban  ugyanolyan védelem  illeti meg őket,
        mint a magánszemélyeket.

        A Btk.  232. §-a  nem felel  meg  az  előbbiekben  kifejtett
        alkotmányossági követelményeknek.  A tényállás túl széles, a
        véleménynyilvánítási    szabadságot     olyan     elkövetési
        magatartások esetén  is korlátozza,  amelyeknél ez  alapvető
        jog lényeges  tartalmát érinti,  így sérti az Alkotmány 8. §
        (2) bekezdésében megfogalmazott tilalmat.

        3. A  Btk. 232.  §-ának megsemmisítésével  a  hatóság  és  a
        hivatalos személyek  becsületének védelmét  a Btk.  179.  és
        180. §-a  veszi át.  Az Alkotmánybíróság  azon  álláspontja,
        hogy a  közügyekben való  véleménynyilvánítási  szabadságnak
        alkotmányosan magas  értéktartalma miatt a közhivatalok és a
        közhivatalt vállaló  személyek,  valamint  a  közélet  egyéb
        szereplői  becsületének   védelme  kevésbé  korlátozhatja  a
        véleménynyilvánítási  szabadságot,   mint  a  magánszemélyek
        becsületének  védelme,   e   tényállások   tekintetében   is
        irányadó. Ennek  megfelelően a határozat rendelkező része 3.
        pontjában  kijelölte   a  rágalmazás   és  a  becsületsértés
        alkotmányos alkalmazásának határait.

        A jogalkalmazói gyakorlat feladata annak meghatározása, hogy
        a    véleménynyilvánítási    szabadság    gyakorlása    mely
        közszereplők esetében zárja ki a cselekmény jogellenességét,
        továbbá,  hogy  a  közvélemény  formálásában  hivatásszerűen
        résztvevők esetében a gondatlanság megállapításának melyek a
        kritériumai.

        4.  Az  Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  a  tényállás
        alkotmányellenességét   nem    küszöböli   ki    a   valóság
        bizonyításának  lehetősége.   A  büntetőjogi  szabályozás  a
        valótlanság  vélelmén   alapul.  Ez   az  egyéneket  alappal
        elrettenti a  közélet szereplőinek bírálatától, visszatartja
        még az  igaz, illetve  igaznak  hitt  tények  nyilvánosságra
        hozatalától is.  Az eljáró hatóság mérlegelésétől függ, hogy
        az  eljárás  alá  vont  személy  a  büntetőeljárás  folyamán
        lehetőséget kap-e  a valóság  bizonyítására, és bizonytalan,
        hogy sikerül-e a hatóságokat meggyőzni a tények valóságáról.
        A valóság  bizonyításának  lehetősége  nem  ellensúlyozza  a
        véleménynyilvánítási  és   sajtószabadság  szükségtelen   és
        aránytalan korlátozását, nem pótolja az alkotmányos védelmet
        a hivatalos  személy becsületének  csorbítására alkalmas, de
        való vagy alappal valónak hitt tények közlése esetén.

        A valóság  bizonyítása esetén   megfordul  a  büntetőeljárás
        alkotmányos alapelvéből, az ártatlanság vélelméből következő
        bizonyítási főszabály,  azaz a  bizonyítás terhét az viseli,
        aki ellen  folyik a  büntetőeljárás.  Csak  a  bebizonyított
        valóság zárja  ki  az  elkövető  büntethetőségét.  Abban  az
        esetben, ha a tényállítás tartalmi valósága tekintetében nem
        alakul  ki  az  eljáró  hatóság  meggyőződése,  az  elkövető
        bűnösségét meg  kell állapítani.  A tények  valóságának nem-
        bizonyíthatósága a  büntetőeljárás alá  vont személy terhére
        esik,  és   e  vonatkozásban   az  ártatlanság  vélelme  nem
        érvényesül.  Az   Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  az
        igazsággal védekezés  megengedése a  bizonyítás terhe alatt,
        nem csupán  a tudatosan valótlan állítások tilalmát jelenti,
        hanem  alkalmas   arra,  hogy   elrettentsen  a  közhatalmat
        gyakorlók tevékenységének bírálatától.

        A valóság bizonyítását a törvény feltételhez köti, a hatóság
        mérlegelésére bízza  megengedhetőségét. Az  Alkotmánybíróság
        álláspontja szerint a Btk. 232. § (4) bekezdésében, valamint
        a 182.  § (2)  bekezdésben e feltétel megfogalmazása magát a
        valóság bizonyítását  is  alkotmányellenesen  korlátozza.  A
        közhatalmat  gyakorlók,   illetve   a   közéleti   szereplők
        tekintetében a való tények feltárását, még ha az alkalmas is
        e személyek  társadalmi megbecsülésének csorbítására, minden
        esetben közérdekűnek  kell tekinteni; annak mérlegelését nem
        lehet a büntető ügyekben eljáró hatóságra bízni.

        5. Mivel  a sértett  hivatalos személy  kívánsága  esetén  a
        feljelentés nem  tagadható meg  /Btké. 20. §/, alkotmányosan
        nem kifogásolható,  ha a  törvényhozó  a  hivatalos  személy
        sérelmére elkövetett  rágalmazás  és  becsületsértés  miatti
        eljárás megindítását  a hatóság vagy egyéb szerv vezetőjének
        feljelentéséhez  köti.   A  Btk.   232.  §   (5)   bekezdése
        tartalmilag nem  alkotmányellenes, azonban  a  megsemmisítés
        ezt is  érinti. A  bűncselekményi tényállások megsemmisítése
        következtében  e   szabály  ugyanis  alaprendelkezés  nélkül
        marad.

        Alkotmányosan nem  kifogásolható a  hivatalos személyek és a
        nem hivatalos személyek sérelmére elkövetett bűncselekmények
        elbírálásának   különbözősége,    azaz   ilyen   esetben   a
        büntetőeljárás közvádas  formájának fenntartása. A Btk. 232.
        §-ának  megsemmisítése  nem  igényel  külön  büntetőeljárási
        szabályozást, mivel  a rágalmazás  és a  becsületsértés csak
        akkor   magánvádas,    ha   az   elkövető   magánindítványra
        büntethető.

        6. A  jogerősen lezárt  büntetőeljárások  felülvizsgálatának
        elrendelése az  Alkotmánybíróságról szóló  1989. évi  XXXII.
        törvény 43. § (3) bekezdésén alapul.
                               Dr. Sólyom László
                           az Alkotmánybíróság elnöke

                   Dr. Ádám Antal           Dr. Kilényi Géza
                    alkotmánybíró             alkotmánybíró

                                Dr. Lábady Tamás
                              előadó alkotmánybíró

                               Dr. Schmidt Péter
                                 alkotmánybíró

                                Dr. Szabó András
                              előadó alkotmánybíró

                             Dr. Tersztyánszky Ödön
                                 alkotmánybíró

                   Dr. Vörös Imre          Dr. Zlinszky János
                    alkotmánybíró             alkotmánybíró
          Dr. Tersztyánszky Ödön alkotmánybíró különvéleménye

          1.
          Egyetértek a  rendelkező rész 1. pontjával és a 3. pont első
          bekezdésével,  de   nem   értek   egyet   a   Btk.   232.§-a
          megsemmisítésével és  a  rendelkező  rész  3.  pont  második
          bekezdésében foglaltakkal. Álláspontom szerint az indítványt
          el kellett volna utasítani.

          A Btk.  232.§ (1) bekezdése a rágalmazásnak, (2) bekezdése a
          becsületsértésnek a  sértett  személyén  alapuló  minősített
          esete. A  rágalmazás és  a becsületsértés  a  más  becsülete
          ellen   elkövetett    támadást    rendeli    büntetni.    Az
          Alkotmánybíróság  a   48/1991.  (IX.   26.)AB   határozatban
          megállapította,  hogy   a  [köztársasági   elnök]  speciális
          büntetőjogi védelme kiterjedhet a becsületre, a hírnévre is,
          és a  védelem sajátossága  állhat a  büntetés szigorúságában
          vagy  az   egyébként  magánvádas   cselekmények  hivatalbóli
          üldözésében.

          A többségi  határozat ezt  a megállapítást az Európai Emberi
          Jogi  Egyezmény   (a  továbbiakban:  Egyezmény)  kihirdetése
          illetve a  belső jog  és az  Európai Emberi  Jogi Bíróság (a
          továbbiakban:  Bíróság)   joggyakorlata   közötti   összhang
          biztosítása érdekében módosítva tartja fenn.

          Ez a Bíróság valóban több ügyben értelmezte az Egyezmény 10.
          cikkét, ebből  azonban az  is következik, hogy a bepanaszolt
          államokban (pl.  Anglia, Spanyolország,  Izland)  van  olyan
          jogszabály, amelynek  konkrét  ügyben  való  alkalmazása  az
          adott esetben  és tényállás  mellett az  Egyezmény  sérelmét
          jelenthette.

          Ezzel  kapcsolatban   nem  hagyható   figyelmen   kívül   az
          igazságügy-miniszter észrevétele,  amely utal  arra, hogy az
          osztrák Btk.  116.§-a büntetni  rendeli valamely alkotmányos
          képviselőtestület,  a   szövetségi  hadsereg   vagy  hatóság
          nyilvános   megsértését;    a   német   Btk.   pedig   külön
          tényállásokat tartalmaz  az  alkotmányos  intézmények  és  a
          szövetségi  elnök   megsértésének  esetére.   Az  angolszász
          jogrendszerben is  ismert a  hatóság  becsületének  fokozott
          védelme (contempt of court).

          2.
          Az   Egyezményben    részes   államoknak   az   Egyezményben
          meghatározott jogokat  kell biztosítaniuk  a belső jogukban.
          Másképpen ez  azt jelenti,  hogy az Egyezménynek és a magyar
          jognak  kell  egymással  összhangban  állnia.  Az  Egyezmény
          tartalmára a  Bíróság esetjogának,  a magyar  jog tartalmára
          pedig a hazai bíróságok gyakorlatának van jelentős hatása. A
          Bíróság gyakorlata  és a magyar bírósági gyakorlat között az
          összhangot  a   jogalkalmazók  feladata   megteremteni.   Az
          Alkotmánybíróságnak az  Egyezmény és  a  belső  jog  közötti
          összhang  megteremtésében   lehet  szerepe,   amennyiben   a
          jogszabály a nemzetközi szerződésbe ütközik.

          A Bíróság elé kerülő egyéni panaszok tárgya sohasem az adott
          ország hatályos  jogának az  Egyezménnyel  való  összhangja,
          hanem  az,   hogy  a   vizsgált  esetben  megsértették-e  az
          Egyezményt. Önmagában  a Bíróság  gyakorlatából az Egyezmény
          és a  belső  jog  összhangjára  következtetést  levonni  nem
          lehet. Az  kétségtelen, hogy az Egyezménnyel összhangban nem
          lévő jogszabály alkalmazása az Egyezmény megsértésére vezet.
          A belső  jog és  az Egyezmény  összhangjának  jelentősége  a
          Bíróság esetjoga szempontjából csak közvetett.

          Az Egyezmény  tartalmazza a  magánszféra tiszteletéhez  való
          jogot (8. cikk). Ebbe az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése
          határozata szerint  beletartozik "az  erkölcsi integritás, a
          becsület  és  a  jóhírnév  védelme,  a  jog  arra,  hogy  ne
          kerüljünk hamis  megvilágításba,  hogy  velünk  kapcsolatban
          irreleváns vagy zavaró tényeket ne fedjenek fel" .

          A  véleménynyilvánításhoz   fűződő  jog   szembekerülhet   a
          személyek Alkotmányban  biztosított  más  alapvető  jogainak
          (pl. az emberi méltósághoz, a jó hírnévhez vagy a magántitok
          védelméhez való  jog) érvényesülésével. Azt csakis a konkrét
          ügyben, a történeti tényállás alapos feltárása után lehet és
          kell eldönteni,  hogy az  adott esetben  melyik a  fontosabb
          érdek.

          3.
          A hivatalos személyeknek és közszereplőknek adott esetben el
          kell viselniük  a kemény  kritikát is:  az alkotmányosan nem
          büntethető véleménynyilvánítás és tényállítás köre esetükben
          tágabb, mint  más személyeknél. Az viszont alkotmányosan nem
          kizárt, hogy  annak a  szűkebb körnek  a megsértését, amit a
          hivatalos  személyeknél   és   a   közszereplőknél   véd   a
          büntetőjog, szigorúbban büntessék.

          Az alkotmányosan  nem büntethető  véleménynyilvánítások és a
          tényállítások tágabb körének megvonása jogalkalmazói kérdés,
          az ügyekben eljáró bíróságok feladata. Az Alkotmánybíróság -
          hatáskörének hiányossága  miatt -  a jogalkalmazói  döntések
          alkotmányosságát nem  vizsgálhatja. Ez  viszont nem  elég ok
          arra, hogy  az esetleg  alkotmányellenesen  is  alkalmazható
          jogszabályt megsemmisítse.

          A  bírósági   gyakorlat  alakulása  szempontjából  figyelmet
          érdemel a  Legfelsőbb Bíróságnak  egy konkrét esetben hozott
          döntése, amelyet  iránymutatásként  a  Bírósági  Határozatok
          1994/6. számában  a 300. szám alatt tettek közzé. Eszerint a
          becsület védelméről szóló 1914. évi XLI.tc. nyomán kialakult
          ítélkezési gyakorlat  a mai napig is töretlen a tekintetben,
          hogy "a  bírálat, a  kritika a  véleménynyilvánítás ténybeli
          valóságtartalma a büntetőeljárásban nem esik a `tényállítás`
          fogalma  alá,   ezért  az  ezt  tartalmazó  nyilatkozat  nem
          alkalmas   sem    a   rágalmazás,   sem   a   becsületsértés
          megállapítására". A  bírói gyakorlat  szerint a  bírálat,  a
          kritika és  a véleménynyilvánítás  szabad.  Természetesen  a
          bírálatnak  vannak   határai;  nem  mehet  el  a  gyalázkodó
          jellegig, amikor az már a bírált személy emberi méltóságának
          a   sérelmével    jár,   nem   tartalmazhat   a   bírálathoz
          elengedhetetlenül szükségeseken  túlmenő,  a  becsületérzést
          sértő kijelentéseket.  Egységes a  bírói gyakorlat abban is,
          hogy  a   "becsület  csorbítására   alkalmasság"  -  mint  a
          bűncselekmény törvényi  tényállási eleme  - nem a bírálattal
          illetett személy  szubjektív felfogása,  hanem  az  objektív
          társadalmi értékítélet  alapján  ítélhető  meg.  E  törvényi
          tényállási  elem   most  is  kötelezi  a  bíróságokat  annak
          vizsgálatára,  hogy   a  különböző   sértettek  esetében   a
          büntetőjog szempontjából  lényeges tűrési  küszöböt az adott
          ügyben a véleménynyilvánítás átlépte-e.

          Mindebből viszont  az következik,  hogy a  Btk. 179.-180. és
          232.§-a  értelmezett   és  alkalmazott   tartalmuk   alapján
          alkalmasak arra,  hogy a rendes bíróságok a konkrét ügyekben
          a különböző  alkotmányos értékek ütközése esetén az ütközést
          alkotmányosan  oldják   fel  figyelemmel  arra  is,  hogy  a
          közszereplőkkel    kapcsolatban     a     nem     büntethető
          véleménynyilvánítás köre tágabb.

          4.
          Nem értek  egyet sem  azzal, hogy  ha  a  sértett  hivatalos
          személy  vagy   közszereplő,  akkor   a  sértő   tényállítás
          valóságát kellene  vélelmezni; sem  azzal,  hogy  a  valóság
          bizonyításának  feltételhez   kötése   a   vizsgált   körben
          alkotmányellenes.

          Bizonyítania általában  annak kell,  aki  valamit  állít.  A
          nemleges  tényeket  elvileg  nem  is  lehet  bizonyítani.  A
          valóság-bizonyítás   sikertelenségének   terhét   csakis   a
          tettesre  lehet  helyezni,  vélelmezni  az  általa  "vádolt"
          személy, azaz a sértett "ártatlanságát" kell. A terhelt és a
          sértett helyzete a büntetőeljárás során nem cserélődhet fel.

          A valóságbizonyítással  kapcsolatban  megkívánt  bizonyosság
          fokával összefüggésben pedig figyelmet érdemel, hogy a bírói
          gyakorlat szerint  a tényállítás  valóságának  a  megítélése
          szempontjából nem elengedhetetlenül szükséges az állított és
          a bizonyított  tények teljes  egybehangzása. Sikerre vezet a
          valóság bizonyítása  akkor  is,  ha  a  tényállítás  lényege
          valónak bizonyult ( BH 1975/11. 498. ).

          A valóság  bizonyítása büntethetőséget  kizáró ok. A valóság
          bizonyítására  a   jogszabály  alapján   széles  körben  van
          lehetőség és  kötelezettség. Elég  a bárki ( nemcsak a tényt
          állító személy  ) jogos  érdeke. Egyetlen megkötés a "jogos"
          szó: nem  elég a  puszta önérdek,  hanem annak  a jog  által
          védett és elismert érdeknek kell lennie.

          Nem lehet  eleve minden  esetben ex  lege lehetővé  tenni  a
          valóság bizonyítását, mert akkor a tényállások nem védenék a
          személyek emberi  méltóságát és magánszféráját pl. a családi
          vagy magántitkok  önkényes, szenzációhajhász,  rosszindulatú
          kiteregetése, a puszta mocskolódás ellen.

          Az igazságügy-miniszter  észrevétele szerint  is a  valóság-
          bizonyítás korlátozására  számos külföldi példa hozható fel.
          Így pl.  a svájci  Btk. 173.  cikkének 3.  pontja  a  magyar
          szabályozáshoz igen hasonló tartalommal korlátozza a valóság
          bizonyítását.  Az  osztrák  Btk.  112.§-a  szerint  pedig  a
          valóság  és  a  jóhiszeműség  bizonyítására  csak  abban  az
          esetben kerülhet  sor, ha  a tettes állításának helyességére
          vagy jóhiszeműségére  hivatkozik; a  magánélet és  a családi
          élet    tényeire,     valamint    olyan    bűncselekményekre
          vonatkozólag, amelyek  csak harmadik  személyek  kívánságára
          üldözhetők, a  valóság és  a  jóhiszeműség  bizonyítása  nem
          engedhető meg.

          A   rendes    bíróságok   a    valóság-bizonyítás    mostani
          feltételrendszere  segítségével   alkotmányosan   dönthetnek
          arról, hogy  az adott  esetben szabad véleménynyilvánításról
          van-e szó  vagy a magánszférát sértő, társadalomra veszélyes
          cselekményről.  A  "közérdek"  és  a  "bárki  jogos  érdeke"
          tartalmát a  rendes bírói  gyakorlat alakítja  ki:  eszerint
          pedig minél közelebb áll a közélethez az életviszonyoknak az
          a köre,  amelyről a  tényállítás szól,  annál szélesebb kört
          fog át  a  közérdeknek  vagy  a  jogos  magánérdeknek  az  a
          védelme, amelynek  alapján a  valóság kimondható;  és  minél
          közelebb van  ez a  magánélethez, annál  jobban  leszűkül  a
          valóság bizonyításának lehetősége.

          5.
          A  magyar   jog  szerint  valamely  különös  részi  törvényi
          tényállás megvalósítása akkor bűncselekmény, ha az veszélyes
          a  társadalomra.  Valamely  magatartásnak  az  adott  ügyben
          bűncselekménnyé     nyilvánítása,     ezzel     kapcsolatban
          társadalomra  veszélyességének   mérlegelése,  a   független
          bíróságra tartozik.

          A tény  valótlanságának tudata, az állított tény valóságában
          való   tévedés   a   Btk.   27.§   (1)   bekezdése   alapján
          büntetőjogilag valóban  közömbös. A  Btk. 27.§ (2) bekezdése
          szerint azonban a hatályos jog szerint sem büntethető, aki a
          cselekményt abban  a téves  feltevésben követi el, hogy az a
          társadalomra nem  veszélyes, és erre alapos oka van. A bírói
          gyakorlat  alapján   nem  kizárt,   hogy  pl.   sajtó  útján
          elkövetett rágalmazás  esetén a  cikkíró az  utóbb  tévesnek
          bizonyult állítással  összefüggésben az alapos okból történt
          tévedésre sikerrel hivatkozzék (BH 3049, BJD 1970-73.6437.).

          Budapest, 1994. június 21.
                                                Dr. Tersztyánszky Ödön
                                                         alkotmánybíró

          A különvéleményben foglaltakhoz csatlakozom.
                                                    Dr. Zlinszky János
                                                         alkotmánybíró
            .
            English:
            English:
            .
            Petition filed:
            .
            Subject of the case:
            .
            Article 232 of the Penal Code that prohibits defamation and libel against public officials
            Number of the Decision:
            .
            36/1994. (VI. 24.)
            Date of the decision:
            .
            06/22/1994
            .
            CODICES summary:
            http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-1994-2-013?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
            .
            en_0036_1994.pdfen_0036_1994.pdf