Hungarian
Ügyszám:
.
236/A/2008
Előadó alkotmánybíró: Kukorelli István Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A határozat száma: 95/2008. (VII. 3.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2008/782
.
A határozat kelte: Budapest, 06/30/2008
.
.
A határozat szövege:
.
A határozat szövege:
                     A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

    Az  Alkotmánybíróság  a köztársasági elnöknek  az  Országgyűlés
    által   elfogadott,   de   még   ki   nem   hirdetett   törvény
    alkotmányellenességének   előzetes   vizsgálatára    benyújtott
    indítványa  alapján  – dr. Kovács Péter  és  dr.  Lévay  Miklós
    alkotmánybírók  párhuzamos  indokolásával,  valamint  dr.  Kiss
    László különvéleményével – meghozta a következő

                             határozatot:

    Az  Alkotmánybíróság  megállapítja: a  Büntető  Törvénykönyvről
    szóló   1978.   évi   IV.  törvény  módosításáról   szóló,   az
    Országgyűlés 2008. február 18-ai ülésnapján elfogadott  törvény
    alkotmányellenes.

    Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben
    közzéteszi.
                                 Indokolás

                                    I.

       1.  Az  Országgyűlés  2008. február 18-ai ülésnapján  törvényt
      fogadott  el  a  Büntető Törvénykönyvről szóló  1978.  évi  IV.
      törvény  (a  továbbiakban: Btk.) módosításáról.  Az  elfogadott
      törvény  (a  továbbiakban: Btkm.) egy új büntetőjogi tényállást
      állapít  meg  gyalázkodás  címmel.  A  Btk.-ba  beiktatott   új
      tényállás    alapján   vétség   miatt    két    évig    terjedő
      szabadságvesztéssel büntetendő az, aki nagy nyilvánosság  előtt
      a  magyar  nemzettel, vagy a lakosság egyes csoportjaival,  így
      különösen    nemzeti,   etnikai,   faji,   vallási   csoporttal
      kapcsolatban  olyan kifejezést használ, vagy  híresztel,  amely
      alkalmas  arra, hogy a csoport tagjainak becsületét  csorbítsa,
      avagy emberi méltóságát megsértse [181/A. § (1) bekezdés].
       Ugyanígy  büntetendő az, aki nagy nyilvánosság előtt  olyan  –
      különösen önkényuralmi rendszerre vagy eszmére emlékeztető vagy
      utaló  –  testmozdulatot tesz, amely alkalmas a magyar  nemzet,
      vagy lakosság egyes csoportjai, így különösen nemzeti, etnikai,
      faji,  vallási csoport tagjai becsületének csorbítására,  avagy
      emberi méltóságának megsértésére [181/A. § (2) bekezdés].
       A  181/A. § (3) bekezdés alapján nem büntethető, aki politikai
      párttal,  vagy  politikai közszereplést is folytató  társadalmi
      szervezettel kapcsolatban közszerepelésükkel összefüggésben  az
      (1)   bekezdésben   meghatározott   kifejezést   használ   vagy
      híresztel,  illetve a (2) bekezdésben meghatározott magatartást
      tanúsít.

       2.   A   Btkm.-et  a  köztársasági  elnök  alkotmányellenesnek
      tartotta, ezért a törvényt nem írta alá, hanem a 2008.  február
      29-én  kelt indítványában – az Alkotmány 26. § (4) bekezdésében
      biztosított  jogkörében eljárva – az Alkotmánybíróságról  szóló
      1989.  évi  XXXII.  törvény (a továbbiakban:  Abtv.)  1.  §  a)
      pontja, 21. § (1) bekezdés b) pontja és 35. §-a alapján a Btkm.
      előzetes alkotmányossági vizsgálatát kezdeményezte.
       2.1. A köztársasági elnök szerint a Btkm. – célját tekintve  –
      közel  áll a 18/2004. (V. 25.) AB határozatban (a továbbiakban:
      ABh3.)  vizsgált  és alkotmányellenesnek minősített  becsmérlés
      tényálláshoz.   A   Btkm.   lényegében   abban   különbözik   a
      becsmérléstől,  hogy a gyalázkodás immateriális  bűncselekményi
      tényállás, és a Btk. XII. fejezet III. címében, a szabadság  és
      emberi méltóság elleni bűncselekmények között kapott helyet. Az
      elkövetési cselekmény akkor büntetendő, ha alkalmas arra,  hogy
      a tényállásban említett csoport tagjainak becsületét csorbítsa,
      avagy  emberi  méltóságát megsértse. A tényállás megfogalmazása
      és   immateriális   jellege  hasonló  a  Btk.   rágalmazás   és
      becsületsértés   tényállásaihoz,   de   amíg   e   két   utóbbi
      tényállásnak   van  konkrét  sértettje,  az   új,   gyalázkodás
      elnevezésű  tényállás sértettjei egy csoport pontosan  meg  nem
      határozható tagjai lehetnek.
       A  becsmérlés és a gyalázkodás tényállások közötti különbségek
      ellenére  az  ABh3.  alapján egyértelműen megítélhető  a  Btkm.
      alkotmányossága.
       Önmagában  az,  hogy a jogalkotó a gyalázkodás  tényállását  a
      Btk. XII. fejezetének III. címében helyezi el, nem elegendő  ok
      arra,  hogy az uszítás szintjét el nem érő, becsmérlő  tartalmú
      közlés  vagy  magatartás  esetében a véleményszabadságot  olyan
      mértékben  lehessen  korlátozni,  mintha  egyéni  jogsérelemről
      volna szó. Ráadásul, a gyalázkodás esetében nem határozható meg
      olyan konkrét személy, akinek a méltóságát a cselekmény sérteni
      lenne  alkalmas.  A  sértettek a lakosság  egyes  csoportjainak
      tagjai,   így  különösen  a  nemzeti,  etnikai,  faji,  vallási
      csoportok  tagjai lehetnek. Az indítvány szerint  nem  világos,
      hogy  a  magyar nemzet tagjai mennyiben lehetnek  sértettek,  e
      tekintetben  az  (1)  és  (2) bekezdés szövege  eltér,  és  így
      normavilágossági aggályokat vet fel. A sértésnek  a  csoporttal
      kapcsolatosnak   kell   lennie,  és  a   büntetőeljárás   annak
      megállapítására irányulna, hogy a sértés mennyiben alkalmas  az
      adott csoport pontosan be nem azonosítható tagja becsületének a
      csorbítására, méltóságának a sérelmére.
       A  Btkm.  tehát nem közvetlenül másik alanyi alapjog,  konkrét
      személyiségi  jogsérelem érvényesítését és védelmét  szolgálja.
      Mivel  léteznek  a  szólásszabadságot kevésbé korlátozó,  mégis
      hatékony  eszközök a személyiségvédelemre, a  Btkm.,  a  súlyos
      büntetőjogi szankció kilátásba helyezésével az Alkotmány 61.  §
      (1)  bekezdésében biztosított szabad véleménynyilvánítás  jogát
      aránytalanul korlátozza.
       2.2.  A  köztársasági  elnök indítványa hangsúlyozza  azt  is,
      hogy  a  Btkm.  abban  az  esetben  is  súlyos  alkotmányossági
      aggályokat  vet  fel, ha elfogadjuk, hogy személyiségi  jogokat
      véd.   A   Btkm.  alapján  ugyanis  a  nyomozó  hatóságok   nem
      magánindítványra  indítanának eljárást,  így  az  új  tényállás
      esetében  nem  érvényesül megfelelően az Alkotmány  54.  §  (1)
      bekezdésének megfelelő sértetti önrendelkezési jog.
       2.3.  A  181/A.  § (3) bekezdés alapján nem volna  büntethető,
      aki politikai párttal, vagy politikai közszereplést is folytató
      társadalmi    szervezettel   kapcsolatban    közszerepelésükkel
      összefüggésben  az  (1)  bekezdésben  meghatározott  kifejezést
      használ vagy híresztel, illetve a (2) bekezdésben meghatározott
      magatartást  tanúsít.  A köztársasági  elnök  úgy  véli,  ez  a
      szabály  nem  szünteti meg a 181/A. § (1) és  (2)  bekezdésének
      alkotmányellenességét.   A  (3)  bekezdés   nem   fedi   le   a
      kommunikációs alapjogok területét, így számos vonatkozásban  az
      alkotmányellenesség  továbbra is fennáll.  A  véleményszabadság
      ugyanis  nemcsak a közügyek megvitatását biztosítja,  hanem  az
      egyén  önkifejezését, személyiségének szabad  kibontakoztatását
      is.  A  Btkm.  alapján a büntetőjogi korlátozás ez utóbbira  is
      kiterjedne.
       Ráadásul  a  181/A.  §  (3) bekezdése a közügyek  megvitatását
      leszűkíti   a   politikai  pártok  és  politikai  közszereplést
      folytató   társadalmi   szervezetek,   valamint   ezek   tagjai
      közszereplésére.    A   meghatározás   továbbá    kizárja    az
      Országgyűlés, a köztársasági elnök, a kormány, a  bíróságok,  a
      rendőrség, tehát a közhatalmi szervek, valamint az egyesületek,
      a média és az egyházak működése feletti nyilvános diskurzust is
      a közügyek megvitatásából.

                                    II.

       1.   Az   Alkotmánybíróság  az  indítvány   elbírálásakor   az
      Alkotmány alábbi rendelkezéseit vette alapul:

       „2.   §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
      jogállam.”
       8.  § „(1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
      és   elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek   tiszteletben
      tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
       (2)   A   Magyar   Köztársaságban  az  alapvető   jogokra   és
      kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja  meg,
      alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
       „54.   §   (1)   A   Magyar  Köztársaságban  minden   embernek
      veleszületett  joga  van az élethez és az  emberi  méltósághoz,
      amelytől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”
       „61.  §  (1)  A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a
      szabad  véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy  a  közérdekű
      adatokat megismerje, illetőleg terjessze.”

       2.  A  köztársasági  elnöki  indítvánnyal  támadott  Btkm.   a
      következőképpen rendelkezik:

       „A  Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 181/A.
      §-ának beiktatása:
       1. §
       Gyalázkodás
       181/A.  §  (1) Aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzettel,
      vagy  a  lakosság  egyes csoportjaival, így különösen  nemzeti,
      etnikai, faji, vallási csoporttal kapcsolatban olyan kifejezést
      használ,  vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy  a  csoport
      tagjainak   becsületét  csorbítsa,  avagy   emberi   méltóságát
      megsértse,   vétséget   követ   el   és   két   évig    terjedő
      szabadságvesztéssel büntetendő.
       (2)  Az (1) bekezdés szerint büntetendő, aki nagy nyilvánosság
      előtt  olyan  – különösen önkényuralmi rendszerre vagy  eszmére
      emlékeztető vagy utaló – testmozdulatot tesz, amely alkalmas  a
      magyar  nemzet, vagy lakosság egyes csoportjai,  így  különösen
      nemzeti,  etnikai,  faji, vallási csoport  tagjai  becsületének
      csorbítására, avagy emberi méltóságának megsértésére.
       (3)  Nem  büntethető,  aki politikai párttal,  vagy  politikai
      közszereplést is folytató társadalmi szervezettel  kapcsolatban
      közszerepelésükkel összefüggésben
       a)  olyan  kifejezést használ, vagy híresztel, amely  alkalmas
      arra,  hogy a lakosság e csoportjához tartozó tagok becsületét,
      vagy emberi méltóságát megsértse,
       b) a (2) bekezdésben meghatározott magatartást tanúsít.
       2. § Ez a törvény 2007. június 1. napján lép hatályba.”

                                   III.

       1.  A köztársasági elnök indítványa a Btkm.-et elsődlegesen az
      Alkotmány    61.    §    (1)   bekezdése    alapján    tartotta
      alkotmányellenesnek.  Az Alkotmánybíróság  ezért  mindenekelőtt
      azt   vizsgálta,   hogy  a  gyalázkodó  kifejezés   használata,
      híresztelése, illetve a gyalázkodó testmozdulat kriminalizálása
      alkotmánysértő      módon      korlátozza-e      a       szabad
      véleménynyilvánítást. Ennek során azonban  különös  tekintettel
      volt   arra,   hogy  büntetőjogi  tényállás  alkotmányosságáról
      kellett  döntenie.  A  büntetőjogi beavatkozás  alkotmányossága
      ugyanis   az   Alkotmány   2.  §  (1)  bekezdéséből   következő
      alkotmányos  büntetőjog elve, valamint a 8. § (2)  bekezdéséből
      származó  alapjog-korlátozási feltételek alapján ítélhető  meg.
      Az  alkotmányos büntetőjog szempontjából az Alkotmány 8. §  (1)
      és  (2)  bekezdése az az alaprendelkezés, amely a  jogállamiság
      általános  normatív tartalmán túl védi az egyént a  büntetőjogi
      eszközöknek az állam általi önkényes felhasználása ellen.
       Az  Alkotmány 2. § (1) bekezdése, továbbá a 8. §  (1)  és  (2)
      bekezdése   alapján  a  törvényalkotó  köteles  az  alkotmányos
      büntetőjog  formai  és  tartalmi követelményeit  érvényesíteni,
      amikor    a   társadalomra   veszélyes   magatartások   köréből
      kiválasztja  azokat,  amelyek ellen a legsúlyosabb  felelősségi
      rendszer, a büntetőjog eszközeivel kíván fellépni.
       „Az    alkotmányos   büntetőjog   követelményei   szerint    a
      büntetőjogi   szankció   kilátásba   helyezésével   tilalmazott
      magatartást       leíró      diszpozíciónak      határozottnak,
      körülhatároltnak,  világosan  megfogalmazottnak  kell   lennie.
      Alkotmányossági   követelmény  a  védett   jogtárgyra   és   az
      elkövetési  magatartásra vonatkozó törvényhozói akarat  világos
      kifejezésre  juttatása. Egyértelmű üzenetet kell  tartalmaznia,
      hogy  az  egyén  mikor  követ  el  büntetőjogilag  szankcionált
      jogsértést.    Ugyanakkor   korlátoznia   kell   az    önkényes
      jogértelmezés lehetőségét a jogalkalmazók részéről.”  [először:
      30/1992.  (V.  26.) AB határozat (a továbbiakban:  Abh1.),  ABH
      1992,   167,   176.;  12/1999.  (V.  21.)   AB   határozat   (a
      továbbiakban: Abh2.), ABH 1999, 106, 110-111.]
       Az  Alkotmánybíróságnak tehát jelen ügyben is vizsgálnia kell,
      hogy  a  Btkm. a büntetendő magatartások körét nem túl szélesen
      jelölte-e  ki,  és  a büntetőjogi tényállás elég  határozott-e.
      Különösen   indokolt  ez  azért,  mert   a   Btkm.   a   szabad
      véleménynyilvánítás alapjogát korlátozó szabályt tartalmaz.

       2.1.  Az  Alkotmánybíróság  már több határozatában  elismerte,
      hogy  a  véleménynyilvánítás szabadsága  a  személyiség  szabad
      kibontakoztatása és a politikai közösség demokratikus  működése
      szempontjából is kulcsfontosságú. Az Alkotmány 61. §-a  alapján
      maga  „a véleménynyilvánítás lehetősége és ténye védett,  annak
      tartalmára  tekintet  nélkül”,  e  rendelkezés  „nem   bizonyos
      eszmék,  tények és vélemények tekintetében biztosítja csupán  a
      szabad  véleménynyilvánítást, hanem magát a véleménynyilvánítás
      lehetőségét  részesíti védelemben” [először: Abh1.,  ABH  1992,
      167,  179.,  legutóbb  75/2008.  (V.  29.)  AB  határozat,   MK
      2008/80., 4889, 4897.].
       Ez  arra vezethető vissza, hogy a politikai közösség tagjainak
      alapjogi  jogegyenlőségéből következően  az  Alkotmány  alapján
      minden   személyt   egyenlően  megillet  a   szólás   joga,   a
      demokratikus   kommunikáció  során  tehát  mindenki   véleménye
      megjelenhet  [Abh3., ABH 2004, 303, 308.]. Az alapjogi  védelem
      ezért  nem  tagadható  meg  pusztán azon  az  alapon,  hogy  az
      elhangzottak mások érdekét, szemléletét, érzékenységét  sértik,
      vagy  azok egyes személyekre nézve bántóak, lealacsonyítóak.  A
      szólásszabadság korlátozását nem alapozhatja meg a  szélsőséges
      álláspont   tartalma,  kizárólag  annak  közvetlen,   belátható
      következménye. Az Alkotmánybíróság az Abh1.-ben, a Abh2.-ben és
      az    Abh3.-ban    ilyen   megfontolások    alapján    tartotta
      alkotmányosnak  az  erőszakcselekmény  nyilvánvaló,   közvetlen
      veszélyével   és   az   egyéni   jogok   sérelmével   fenyegető
      cselekmények (gyűlöletre uszítás) büntetőjogi szankcionálását.

       2.2.  A  véleménynyilvánító nemcsak szavakkal,  hanem  például
      képek,    szimbólumok    használatával,   valamely    ruhadarab
      viselésével  is  megoszthatja gondolatait  a  környezetével.  A
      13/2000.  (V  12.)  AB  határozat és a  14/2000.  (V.  12.)  AB
      határozat      alapján     a     jelképhasználat      politikai
      véleménynyilvánítás, amelyet az Alkotmány 61. §  (1)  bekezdése
      védelemben részesít (ABH 2000, 56, 66.; ABH 2000, 83,  89.).  E
      döntések  csupán  a szimbolikus beszéd egy-egy  speciális,  jól
      körülhatárolható  formájától: a nemzeti jelképek  megsértésétől
      és  az  önkényuralmi  jelképek nem ismeretterjesztő,  oktatási,
      tudományos,  művészeti  vagy tájékoztatási  célú  használatától
      tagadták meg az alkotmányos védelmet.
       Az  önkényuralmi  rendszerre, eszmére emlékeztető  vagy  utaló
      testmozdulat  szimbolikus  beszéd.  Ezért  az  arra   vonatkozó
      büntetőjogi  tényállás alkotmányosságát az Alkotmánybíróság  az
      Alkotmány 61. § (1) bekezdés alapján ítéli meg.

       3.  Az Alkotmánybíróság a következőkben azt vizsgálta, hogy az
      Alkotmány   61.  §  (1)  bekezdését  korlátozó  Btkm.   kellően
      határozott és szűkre szabott-e.
       3.1.  Az Abh1.-ben vizsgált gyalázkodás esetében az elkövetési
      magatartás  a sértő vagy lealacsonyító kifejezések  használata,
      illetve  ilyen cselekmény elkövetése volt. Az Abh2. a  gyűlölet
      keltésére alkalmas egyéb cselekmény elkövetése, az Abh3.  pedig
      a  sértő,  lealacsonyító  kifejezések használata  (becsmérlés),
      illetve  az ilyen cselekmény elkövetése, a megvetés kifejezésre
      juttatása  (megalázás) elkövetési magatartásokat vizsgálta.  Az
      Alkotmánybíróság  mindhárom esetben  az  Alkotmány  61.  §  (1)
      bekezdésével  ellentétesnek nyilvánította  a  szólásszabadságba
      tartozó cselekmények miatti büntetőjogi felelősségre vonást.
       A  Btk.-ba  most  beiktatott 181/A. §  (1)  bekezdés  valamely
      csoporttag   becsületének  csorbítására,  emberi   méltóságának
      megsértésére   alkalmas  kifejezés  használatát,  híresztelését
      büntetné.  A  (2)  bekezdés  pedig  különösen  az  önkényuralmi
      rendszerre,      eszmére      emlékeztető      vagy      utaló,
      becsületcsorbításra,  illetve az emberi  méltóság  megsértésére
      alkalmas  testmozdulatot szankcionálná. Vagyis a  bűncselekmény
      abban az esetben is megvalósulna, ha az elkövetési magatartások
      alkalmatlanok  volnának a köznyugalom megzavarására,  és  akkor
      is,  ha a kifejezés vagy testmozdulat a körülmények folytán nem
      járna  annak  veszélyével sem, hogy az egyéni  jogokon  sérelem
      esne.
       Ráadásul,  a  „különösen önkényuralmi rendszerre vagy  eszmére
      emlékeztető  vagy utaló testmozdulat” végzését mint  elkövetési
      magatartást  a  jogalkotó nem határozta meg  kellően  pontosan.
      Annak   megítélése,   hogy  valamely  testmozdulat   kit   mire
      emlékeztet, vagy mire utal, egyénenként változik.  A  181/A.  §
      (2)  bekezdés  alkalmazását e rendkívül  szubjektív  tényállási
      elem  önkényessé  teheti.  Emellett a  jogalanyok  számára  sem
      világos,  hogy  pontosan  melyek azok a  magatartások,  amelyek
      miatt az elkövető büntetőjogi felelősségre vonása várható.
       Az   Alkotmánybíróság  a  korábbi  határozataival  összhangban
      jelen  határozatában  is  úgy ítéli  meg,  hogy  a  gyalázkodás
      tényállásába    foglalt    magatartások    alkotmányosan    nem
      büntethetők. Gyalázkodó kifejezések használata, híresztelése és
      az  ilyen  testmozdulat végzése önmagában nem  jár  az  erőszak
      közvetlenül  jelen lévő, világos veszélyével, és  egyéni  jogok
      sérelmével sem fenyeget.

       3.2.    A    gyalázkodás   tényállás   szövegéből    világosan
      kiolvasható,  hogy  a  bűncselekmény  sértettjei  nem   konkrét
      személyek,  hanem  egy  csoport pontosan  meg  nem  határozható
      tagjai.
       A   gyalázkodás   immateriális  veszélyeztető  vétség,   amely
      esetében a jogsértő eredmény és a közvetlen veszélyhelyzet  nem
      tényállási elem. A bűncselekmény megállapításához nincs szükség
      arra,  hogy  az  elkövető  magatartása eredményeképpen  konkrét
      személy  becsülete, emberi méltósága sérüljön. Elegendő,  ha  a
      használt  kifejezés  vagy testmozdulat elvileg  alkalmas  arra,
      hogy  az  érintett  csoport valamely  általában  vett  tagjának
      becsületét csorbítsa, emberi méltóságát megsértse.
       Az  Abh3.-ban  vizsgált  becsmérlés materiális  bűncselekmény,
      amely  tényállási  elemként követeli  meg  az  emberi  méltóság
      sérelmét.  „Önmagában  azonban az emberi méltósághoz  való  jog
      sérelme  kitétel  sem  teszi  elkerülhetetlenül  szükségessé  a
      speciális büntetőjogi tényállást” (ABH 2004, 318.). Még kevésbé
      áll  tehát  összhangban az Alkotmány 61. § (1)  bekezdésével  a
      most  vizsgált  gyalázkodás,  ahol  a  büntetőjogi  tényállásba
      foglalt   ’sérelem’   csupán  feltételezés,   konkrét   személy
      meghatározott  jogának  ténylegesen  bekövetkező  sérelme  vagy
      annak közvetlen veszélye nem tényállási elem.

       3.3.  A  Btkm.  alapján  nem világos, hogy  a  lakosság  egyes
      csoportjainak  pontosan meg nem határozható tagjain  kívül  kik
      tartoznak   a   sértetti  körbe.  A  181/A.  §   (1)   bekezdés
      büntetendővé   teszi  a  magyar  nemzettel  kapcsolatos   olyan
      kifejezés használatát, híresztelését, amely alkalmas arra, hogy
      valamely  csoport  vagy  a magyar nemzet  tagjainak  becsületét
      csorbítsa, avagy emberi méltóságát megsértse. Ezzel  szemben  a
      181/A. § (2) bekezdésből az olvasható ki, hogy büntetendő volna
      a  magyar nemzet becsületének csorbítására, emberi méltóságának
      megsértésére alkalmas testmozdulat. A becsület és a méltóság az
      emberi   minőséghez   tapad.   A   181/A.   §   (2)   bekezdése
      értelmezhetetlen,   és   az   (1)   bekezdésnek   ellentmondóan
      szabályoz,  ezért nem felel meg az alkotmányos büntetőjog  azon
      követelményének,   hogy   a   tilalmazott   magatartást   leíró
      diszpozíciónak   határozottnak,   körülhatároltnak,   világosan
      megfogalmazottnak kell lennie.

       3.4.  A  Btkm.  védendő jogi tárgyként nem  a  köznyugalom,  a
      társadalmi béke fenntartását jelöli meg. Az Abh3.-ban  vizsgált
      becsmérléshez  képest a gyalázkodás tényállás a Btk.  személyek
      elleni  bűncselekmények  fejezetében,  a  szabadság  és  emberi
      méltóság  elleni bűncselekmények cím alatt kapott  helyet.  Nem
      csak  ez  a  tény,  a  tényállás  szövege  is  jelzi,  hogy  az
      közvetlenül  az  Alkotmány  54. §  (1)  bekezdésében  garantált
      emberi  méltóság alapjoga, illetve az abból fakadó személyiségi
      jogok, különösen a becsület védelmére irányul.

       Az   Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdésében  biztosított  emberi
      méltósághoz    való    jog    csupán    az    emberi    státusz
      meghatározójaként, az emberi élettel együtt fennálló  egységben
      abszolút  és korlátozhatatlan [22/2003. (IV. 28.) AB határozat,
      ABH 2003, 235, 260.]. „[A]z abszolút jellegű lényeges tartalmat
      a  minden ember egyenlő méltósága testesíti meg” [35/1995. (VI.
      2.)  AB  határozat, ABH 1995, 163, 166.]. Az emberi méltósághoz
      való  jog  azonban  más  jogok forrásaként  is  megjelenik.  Az
      önrendelkezési  jog,  a  magánszféra vagy  a  jó  hírnév  joga,
      illetve  a  becsületvédelem az emberi méltósághoz  való  jogból
      fakad, de azzal nem azonos.

       A   törvénymódosítás   azt  próbálja   biztosítani,   hogy   a
      gyalázkodó  kijelentések és testmozdulatok abban az esetben  is
      szankcionálhatók   legyenek,  ha  a  sértettek   személye   nem
      állapítható  meg.  A Btkm. ezáltal azonban  nemcsak  a  konkrét
      személyek becsületét, méltóságát sértő magatartásokat büntetné,
      hanem  a  gyűlöletbeszéd minden formáját, az  általánosításokat
      tartalmazó  rasszista kijelentéseket is,  amelyek  esetében  az
      „érintettek”  vagy  a  magukat „érintettnek”  vallók  nincsenek
      rákényszerítve  arra,  hogy  bekapcsolódjanak   a   gyűlölködők
      közötti kommunikációba, hogy azt végigkövessék, s hogy az egyes
      sajtótermékekben  szembesüljenek a  gyűlölködő  nézetekkel.  Az
      persze  elkerülhetetlen,  hogy az érintett  csoporthoz  tartozó
      személy  tudomást  szerezzen arról, léteznek  olyan  személyek,
      akik arról a csoportról, amelyhez ő tartozik, vagy amelyhez  őt
      a  külvilág besorolja, megvetéssel, gyűlölettel viseltetnek, és
      ennek  hangot is adnak. Az alkotmányos demokrácia  azonban  nem
      fojtja  el a szélsőséges hangokat pusztán azok tartalma  miatt.
      Demokratikus   társadalomban  ugyanis  az  ilyen   általánosító
      rasszista  beszéd nem tud változtatni azon a  tényen,  hogy  az
      állam  szempontjából  minden polgár  egyenlően  értékes  és  az
      alapjogokkal egyenlően rendelkező személy.
       A   Btkm.   jelen   formájában  az  ilyen,   általánosításokat
      tartalmazó  beszédet is büntetné. Nem tényállási elem  ugyanis,
      hogy  a  támadott  csoporthoz tartozó személyek  bármely  módon
      részesei legyenek e kommunikációnak: a rasszista kijelentéseket
      meghallgassák,   figyelemmel   kövessék,   azzal   más    módon
      kapcsolatba kerüljenek.
       Pedig  ezek  azok  az  esetek,  amikor  a  véleménynyilvánítás
      nemcsak  egyes személyek érzékenységét, méltóságérzetét,  hanem
      alkotmányos jogát is sérti. Például, ha az elkövető  oly  módon
      nyilvánítja  ki  szélsőséges politikai  meggyőződését,  hogy  a
      sértett  csoporthoz tartozó személy kénytelen azt megfélemlítve
      végighallgatni, és nincs módja kitérni a közlés elől  [„foglyul
      ejtett közönség” 14/2000. (V. 12.) AB határozat, ABH 2000,  83,
      108.;  75/2008.  (V.  29.)  AB határozat,  MK  2008/80.,  4889,
      4901.].  Ebben  az esetben konkrét személy arra vonatkozó  joga
      érdemes  a védelemre, hogy a neki nem tetsző, adott esetben  az
      őt  sértő  véleményt meghallgassa, vagy más módon  vegyen  róla
      tudomást.
       Az   Abh1.-ben   az  Alkotmánybíróság  nyitva   hagyta   annak
      lehetőségét,  hogy  a  törvényhozó  a  közösségek  méltóságának
      védelméről a gyűlöletre uszítás tényállásán túlmenő büntetőjogi
      eszközökkel  gondoskodjék  (ABH  1992,  167,  181.).  Az  Abh1.
      azonban  arra  is utalt, hogy a csoporthoz tartozók  becsülete,
      méltósága  érdemes  a védelemre (ABH 1992, 167,  179.).  A  jog
      alanya  tehát az egyén, ő léphet fel becsületének, méltóságának
      védelmében.  Nem  magának a közösségnek,  mint  meghatározatlan
      személyek összességének vagy a tagoktól elváló szervezetnek van
      méltósága, hanem a közösséget alkotó egyének emberi méltósághoz
      való  alanyi  joga  érdemes  a védelemre.  Ezt  az  értelmezést
      támogatja  az  Alkotmány 54. § (1) bekezdésének szövege,  amely
      szerint minden embernek veleszületett joga van az élethez és az
      emberi méltósághoz.
       A  személyek  nemcsak az állampolgárok közösségéhez,  hanem  e
      körnél  szűkebb csoporthoz, közösséghez is tartoznak. Az egyént
      e  csoporthoz tartozására tekintettel is érheti olyan súlyú  és
      intenzitású  jogsérelem,  amelynek orvoslására  indokolt  lehet
      akár a büntetőjog eszközeit is igénybe venni.

       A   Btkm.   viszont  nem  korlátozza  a  büntetőjogi  szankció
      alkalmazását  azokra a súlyos esetekre, amikor a véleményközlés
      mások  alkotmányos jogát sérti. Bár a Btkm. a  becsület  és  az
      emberi     méltóság    fogalmakat    használja,    a     szabad
      véleménynyilvánításhoz  való  joggal  szemben  nem  áll   olyan
      alkotmányos  jog, amelynek védelmét a bevezetendő tényállás  el
      tudná látni.

       4.  Az  Alkotmány 8. § (1) bekezdésének megfelelően  az  állam
      elsőrendű     kötelessége    az    ember    sérthetetlen     és
      elidegeníthetetlen  alapvető jogainak tiszteletben  tartása  és
      védelme.  Ez az alkotmányos parancs a gyűlöletbeszédet érintően
      különböző kötelezettséget ró a jogalkotókra, a jogalkalmazókra,
      a közhatalmat gyakorlókra és a politikai élet alakítóira.

       4.1.  Az  Alkotmány  8.  §  (1)  bekezdéséből  következően   a
      törvényhozónak  meg  kell  alkotnia  azokat  a  jogszabályokat,
      amelyek lehetővé teszik a társadalmi együttélést megnehezítő és
      egyúttal  jogsérelemmel járó gyalázkodó, becsmérlő  közlésekkel
      szembeni  fellépést. Eközben azonban figyelemmel kell lennie  a
      szabad véleménynyilvánítás jogára.
       A  gyűlöletbeszéd fogalma igen sokrétű. Magába foglalja többek
      között  a  Btk.  által  a közösség elleni  izgatásnak  nevezett
      cselekményeket, az önkényuralmi jelképek használatát, a konkrét
      személyekkel  szembeni gyűlölködő rágalmazást,  becsületsértést
      és  a „mindenkihez” szóló, általánosító, rasszista kijelentések
      közlését.

       Az  Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlata is különbséget
      tesz a gyűlöletbeszéd fogalmába tartozó cselekmények között.  A
      Bíróság  elfogadja,  hogy  egyes  tagállamok  szankcionálják  a
      történelmi  tények,  elsősorban a népirtás tényének  tagadását,
      megkérdőjelezését, jelentőségének kisebbítését. Ezért az Emberi
      jogok  európai egyezményének 10. cikke alapján nem  marasztalta
      el  az  Egyezményben részes államokat a holokauszt megtörténtét
      tagadó könyv [Garaudy v. France], a megsemmisítő táborok  létét
      kétségbe  vonó  kötet  [Remer v. Germany] vagy  a  haláltáborok
      létezését   szisztematikusan  tagadó  folyóirat   [Walendy   v.
      Germany] elleni fellépés miatt.
       A  Bíróság  szerint azonban az Egyezmény 10. cikkének  védelme
      kiterjed  a háborús bűnösök kedvező színben való feltüntetésére
      [Lehideux  and Isorni v. France] és a gyűlölködő kijelentésekre
      mindaddig,  amíg  azok nem alkalmasak erőszak szítására  [Sürek
      and Özdemir v. Turkey, Karatas v. Turkey].

       Egyes  európai  országok  az Egyezmény gyakorlatához  igazodva
      szankcionálják,   ha   valaki  tudatosan  tagadja,   kisebbíti,
      igazolni  próbálja  vagy helyesli a II. világháborúban  történt
      népirtást.  Ilyen például a belga „Moreaux-törvény”,  a  svájci
      Btk. 261bis. §, a francia Loi Gayssot és a német § 130 (3) StGB
      . A gyűlöletbeszéd egyéb formáinak büntetendővé nyilvánításához
      a brit jogszabály a gyűlölet szításának szándékát követeli meg,
      és  azt  szankcionálja,  ha a közlés,  körülményei  miatt  nagy
      valószínűséggel gyűlöletet gerjeszt (Public Order Act 1986,  s.
      17.).  A  német büntető törvénykönyv a gyűlöletre izgatást,  az
      erőszakra, hatalmaskodásra való felhívást, az emberi méltóságot
      sértő  inzultálást, megvetést, gyalázást bünteti. (§ 130 StGB).
      Az    általánosítások,   a   „mindenkihez”   szóló   gyűlölködő
      kijelentések  azonban  még a német alkotmánybírósági  gyakorlat
      alapján is a szabad véleménynyilvánítás jogába tartozó közlések
      [BverfGE 93, 266 (1995)].

       Európában  ma  sem  ismeretlen jelenség az idegengyűlölet,  és
      néhol  terjed  a  bevándorlókkal szembeni ellenségeskedés,  sok
      esetben  erőszak.  Ezt felismerve az Európai Unió  a  tagállami
      jogi    előírások    harmonizálását   szolgáló   kerethatározat
      elfogadását  tervezi, amely a rasszista és az idegengyűlölettel
      kapcsolatos   bűncselekmények   visszaszorítását   célozza.   A
      kerethatározat-tervezet    büntetőjogilag    szankcionálandónak
      tekinti   a   népirtás,  az  emberiség  elleni   vagy   háborús
      bűncselekmény  nyilvánosság  előtti  védelmezését,   tagadását,
      annak   erőszakra   vagy   gyűlöletre  uszító   módon   történő
      banalizálását.  Ezen túl, az 1. cikk alapján a tagállamok  arra
      vállalnának  kötelezettséget, hogy büntetendővé nyilvánítják  a
      faji,  bőrszín  szerinti, vallási, származás szerinti,  nemzeti
      vagy   etnikai  hovatartozás  alapján  meghatározott  személyek
      csoportjával  vagy  a csoporthoz tartozó személyekkel  szembeni
      nyilvánosság  előtti  erőszakra  vagy  gyűlöletre  uszítást.  A
      kerethatározat-tervezet  7.  cikk  második  bekezdése   szerint
      azonban  a  kerethatározat nem kötelezi  a  tagállamokat  olyan
      intézkedések meghozatalára, melyek ellentétesek a tagállamoknak
      a  véleménynyilvánítási és az egyesülési szabadságra  vonatkozó
      alkotmányos  elveivel.  E nemzetközi dokumentum  sem  kötelezné
      tehát  a  törvényhozót  az  alkotmányos  lehetőségeken  túlmenő
      intézkedésekre.
       Az  Alkotmánybíróság ismételten hangsúlyozza, hogy a jogalkotó
      a  Magyarországot  kötelező  minden nemzetközi  szerződés,  így
      például az Egyezmény 10. cikkéből, a Polgári és politikai jogok
      nemzetközi egyezségokmányának 20. cikk 2. pontjából és  a  faji
      megkülönböztetés  valamennyi  formájának  kiküszöböléséről  New
      York-ban,  1965. december 21-én elfogadott nemzetközi egyezmény
      4.  pontjából  következő  kötelezettségeinek  is  az  Alkotmány
      rendelkezéseinek megfelelően köteles eleget tenni [Abh3., 2004,
      303, 304.].

       A  büntetőjog jelenleg biztosít eszközöket arra az esetre,  ha
      a rasszista kijelentés az elhangzás körülményei folytán erőszak
      közvetlenül  jelen lévő, világos veszélyével, és  egyéni  jogok
      sérelmével fenyeget. Az uszító beszéd és az erőszakos  tett  ma
      sem maradhat büntetlenül.
       Ha   konkrét  személy  becsületét  valamely  csoporthoz   vagy
      közösséghez tartozása miatt éri sérelem, becsülete védelmében a
      Btk.   179.   §-a   és   180.  §-a  alapján   magánindítvánnyal
      kezdeményezhet eljárást. Abban az esetben pedig, ha a rasszista
      beszéd   az  elhangzás  körülményei  folytán  erőszakcselekmény
      veszélyével, egyéni jogok sérelmével fenyeget, és a  jogsérelem
      a  személyek  pontosan meg nem határozható, nagyobb  csoportját
      érinti,  az  elkövető a Btk. 269. §-a alapján, közösség  elleni
      izgatás miatt felelősségre vonható. Emellett, a Btk. 174/B. §-a
      büntetni rendeli a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási  csoport
      tagjának  bántalmazását  és arra kényszerítését,  hogy  valamit
      tegyen,  ne tegyen vagy eltűrjön. A törvényhozó, ha  úgy  ítéli
      meg, hogy biztosítania kell a jog védelmét abban az esetben is,
      ha   jogsérelem  az  egyént  valamely  csoporthoz   tartozására
      tekintettel   éri,   az  Alkotmány  61.  §   (1)   bekezdésében
      biztosított  szabad  véleménynyilvánítást  tiszteletben  tartva
      fogalmazhat  meg  az  alkotmányos  büntetőjog  követelményeinek
      megfelelő büntető tényállást.
       Az  Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy a büntetőjog  eszközei
      mellett  a személyiségi jogaiban sértett személy a Ptk. alapján
      polgári   jogi   igénnyel  léphet  fel,  az  egyenlő   bánásmód
      követelményének   a   megsértése  (hátrányos  megkülönböztetés,
      zaklatás,    jogellenes    elkülönítés,    megtorlás)     pedig
      megalapozhatja  az  egyéni  és közérdekű  jogérvényesítést  (az
      egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló
      2003. évi CXXV. törvény).

       4.2.    A   jogalkotás   mellett   fontos   szerep    jut    a
      jogalkalmazásnak.   Az   Alkotmány  8.   §   (1)   bekezdéséből
      következően  a jogalkalmazók kötelessége a jogrendszer  meglévő
      normáinak, így például a Btk. 269. §-ának és 269/B.  §-ának  az
      alkalmazása.  Az  Alkotmánybíróság  álláspontja   szerint   nem
      elégséges  indok a jogalkotásra, hogy a Btk. alapján  egyébként
      büntetendő   cselekmények  elkövetőinek   felelősségre   vonása
      bizonyos esetekben elmarad.

       4.3.   Végül  az  Alkotmánybíróság  hangsúlyozza:  a   közélet
      állapotától  is  függ,  hogy  a  lakosság  egyes  csoportjaival
      szembeni   véleménynyilvánítás   milyen   hatást   gyakorol   a
      megsértett közösséghez tartozókra. A közhatalom gyakorlóinak az
      Alkotmány 8. § (1) bekezdéséből származó kötelessége,  hogy  az
      egyenlő  emberi  méltóságot tiszteletben tartva  és  védelmezve
      folytassák tevékenységüket. Ez a kötelezettség nemcsak az egyes
      hatáskörök  gyakorlására  vonatkozik,  hanem  irányadó   minden
      közéleti megnyilatkozásra.
       Ha  a  politikai  élet  alakítói elkötelezettek  az  Alkotmány
      alapértékei   mellett,  és  következetesen  megnyilvánulnak   a
      kirekesztő  nézetekkel  szemben, akkor  kifejezésre  juttatják,
      hogy a megsértett csoportokhoz tartozók megfelelő támogatást és
      védelmet  kapnak a politikai közösségtől. Ilyen környezetben  a
      gyűlölet,  a megvetés és az ellenérzés hangjai elszigetelődnek,
      jelentéktelenné válnak és nem képesek jogsérelmet okozni.

       5.  Az  Alkotmánybíróság szerint a Btk. 181/A. §  (1)  és  (2)
      bekezdésének  alkotmányellenességét  nem  szünteti  meg  a  (3)
      bekezdésbe foglalt büntethetőséget kizáró ok.
       A  181/A.  § (3) bekezdés alapján nem büntethető, ha valaki  a
      gyalázkodó  kijelentést vagy testmozdulatot  politikai  párttal
      vagy    politikai   közszereplést   is   folytató    társadalmi
      szervezettel   kapcsolatban  közszereplésükkel   összefüggésben
      valósítja meg.
       Ahogyan   azt  az  Alkotmánybíróság  jelen  határozat   III.2.
      pontjában  is hangsúlyozta, az Alkotmány 61. § (1) bekezdése  a
      véleménykifejezés folyamatát részesíti védelemben. A  181/A.  §
      (3)  bekezdés önmagában nem teszi alkotmányossá a 181/A. §  (1)
      és  (2)  bekezdését,  mert az csupán szűk körben,  a  politikai
      pártot   és   a  politikai  közszereplést  folytató  társadalmi
      szervezetet  érintő gyalázkodó kijelentések  esetében  biztosít
      büntetlenséget  a  megszólalók számára.  A  Btkm.  akkor  volna
      összhangban  az  Alkotmány 61. § (1)  bekezdésével,  ha  a  (3)
      bekezdés   a   véleményszabadságba  tartozó  minden  cselekmény
      esetében  kizárná  a büntethetőséget. Ez viszont  azzal  járna,
      hogy a Btkm. egésze értelmét vesztené.

       Mindezek alapján az Alkotmánybíróság – az Abtv. 35. §  (1)  és
      (2) bekezdéseinek megfelelően eljárva – megállapította, hogy  a
      Btkm. tág szabályozása aránytalanul korlátozza az Alkotmány 61.
      §   (1)  bekezdésében  biztosított  szabad  véleménynyilvánítás
      jogát, és a Btkm. szövegezése nem felel meg az Alkotmány  2.  §
      (1)  bekezdésből  és  a  8. § (1) és (2) bekezdésből  következő
      alkotmányos büntetőjog határozottságot, egyértelműséget  és  az
      önkényes jogalkalmazás lehetőségét kizáró követelményének.

       6.  A  köztársasági elnök indítványa alapján a 181/A. §  akkor
      is  súlyos  alkotmányossági aggályokat vet fel, ha  elfogadjuk,
      hogy – bizonyos körben – személyiségi jogokat védhet. Ebben  az
      esetben ugyanis ellentétes az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével,
      mert nem biztosítja a sértett önrendelkezési jogát.
       Az  alkotmánybírósági gyakorlat alapján az emberi  méltósághoz
      való  alapjog  magában  foglalja az önrendelkezés  szabadságát,
      amelynek  „fontos tartalmi eleme – egyebek között  –  az  egyén
      joga  arra,  hogy  az igény állapotába került alanyi  jogait  a
      különböző  állami szervek, így a bíróság előtt is érvényesítse.
      Az  önrendelkezési  jog azonban, mint az  általános  cselekvési
      szabadsághoz való jog, a jogérvényesítéstől való tartózkodás, a
      nem  cselekvés jogát is magában foglalja.” [1/1994. (I. 7.)  AB
      határozat,  ABH  1994,  29,  35-36.;  20/1997.  (III.  12.)  AB
      határozat,  ABH 1997, 85, 91.; 10/2001. (IV. 12.) AB határozat,
      ABH  2001, 123, 146.; 928/B/2000. AB határozat, ABH 2006, 1337,
      1339.]
       Az  Alkotmánybíróság  a  perbeli önrendelkezés  érvényesülését
      többnyire  a  polgári jogérvényesítés körében  vizsgálta,  s  a
      polgári  eljárások lényege, hogy az egyenrangú és  mellérendelt
      pozícióban   lévő   felek  az  ügy  urai,  ezért   ezekben   az
      eljárásokban a rendelkezési jog széles körben érvényesül.
       A  büntetőeljárásokban ezzel szemben, főszabály  szerint,  nem
      érvényesül  a  sértett  rendelkezési joga.  A  magánindítványra
      üldözendő   bűncselekmények  kivételével  a   sértett   akarata
      ellenére is megindítható az eljárás.
       A   bűncselekmény  sértettjének  az  elkövető  megbüntetésével
      kapcsolatos  kívánsága  a büntető igény  érvényesítésében  csak
      korlátozott  mértékben játszik szerepet, mert a bűncselekmények
      a  jogrend sérelmét jelentik, ezért büntető igénnyel  az  állam
      lép fel. Kivételes esetben, elsősorban a sértett kímélete miatt
      törvény  a  sértettet feljogosítja annak eldöntésére, kívánja-e
      az  elkövető  megbüntetését. Ilyenkor a sértett  erre  irányuló
      szándéka nélkül a büntetőeljárást nem lehet megindítani, a  már
      megindult   büntetőeljárást  pedig  meg   kell   szüntetni.   A
      törvényalkotó   további   döntése,  hogy   a   magánindítványra
      büntetendő     bűncselekmények    esetében,    büntetőpolitikai
      megfontolásokból  a vád képviseletét is rábízza-e  a  sértettre
      magánvádas    eljárásban,   vagy   pedig    a    magánindítvány
      előterjesztése    után   az   eljárás   hivatalból,    közvádra
      folytatódik. [40/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH  1993,  288,
      290.;  13/2001.  (V. 14.) AB határozat, ABH  2001,  177,  187.;
      1042/B/2005. AB határozat, ABH 2006, 1819, 1821-1822.]
       A  perbeli önrendelkezést büntetőügy kapcsán vizsgáló 37/2002.
      (IX.  4.) AB határozat és a 42/2005. (XI. 14.) AB határozat  is
      megerősítette   azt  a  40/1993.  (VI.  30.)  AB   határozatban
      megjelenő álláspontot, hogy az Alkotmány 57. § (1) bekezdése és
      a  70/K. §-a nem biztosít alkotmányos jogot a sértett számára a
      büntetőjogi felelősség bíróság általi elbírálására.
       Az  Alkotmány  54. § (1) bekezdése pedig jelen  esetben  azért
      nem  volt  alkalmazható,  mert  a  Btkm.  nem  követeli  meg  a
      sértettek  felismerhetőségét,  ugyanis  nem  konkrét  személyek
      emberi  méltósághoz való jogát és becsületét  védi.  A  sértett
      kíméletére   vonatkozó   érv  ezért  ebben   az   esetben   nem
      értelmezhető, mert nincs olyan személy, aki eldönthetné, sérült-
      e a becsülete, és ha igen, kívánja-e az elkövető megbüntetését.

       Az  Alkotmánybíróság  az  alkotmányellenesség  megállapítására
      tekintettel  rendelte  el a határozat  Magyar  Közlönyben  való
      közzétételét.
                               Dr. Bihari Mihály
                          az Alkotmánybíróság elnöke

                  Dr. Balogh Elemér      Dr. Bragyova András
                  alkotmánybíró                alkotmánybíró

                  Dr. Holló András           Dr. Kiss László
                  alkotmánybíró                alkotmánybíró

                  Dr. Kovács Péter      Dr. Kukorelli István
                  alkotmánybíró         előadó alkotmánybíró

                  Dr. Lenkovics Barnabás    Dr. Lévay Miklós
                  alkotmánybíró                alkotmánybíró

                  Dr. Paczolay Péter    Dr. Trócsányi László
                  alkotmánybíró                alkotmánybíró
        Dr. Kovács Péter alkotmánybíró párhuzamos indokolása

        Egyetértek  a  rendelkező résszel, de a  magam  a  részéről  az
        indokoláshoz az alábbi elemeket fűzöm hozzá.

                                      I.

        Alapvető    fontosságúnak   tartom   mindenek    előtt    annak
        hangsúlyozását, hogy:
        1)  az Alkotmánybíróság a határozatban hivatkozott Abh1., Abh2.
        és  Abh3.  mellett  több olyan határozatot  hozott,  amelyekben
        megfogalmazott  tételek enyhítik azt a merevséget,  ahogyan  az
        Alkotmánybíróság  e  határozatainak  üzenete   nolens,   volens
        rögzült a magyar joggyakorlatban és a jogirodalom egy részében;

        2)  hatályos  nemzetközi jogi (és európajogi) kötelezettségeink
        valóban előírják olyan jellegű cselekmények pönalizálását, mint
        amelyre az indítványt tárgyát képező Btkm. irányul; és

        3)  a  szólás- és véleménynyilvánítási szabadság az alkotmányos
        értékrendre figyelemmel értelmezendő.

                                      II.

         Tény, mint ahogyan azt maga a határozat is idézi, hogy már  az
        Abh1.  sem  zárta  ki  a gyűlöletre uszítás alatti  intenzitású
        cselekmény  esetleges  büntetőjogi  szankcionálhatóságát.   „Az
        Alkotmánybíróság  határozata szerint a közösségek  méltósága  a
        véleménynyilvánítási szabadság alkotmányos korlátja lehet.  Nem
        zárja ki tehát a határozat azt, hogy erről a törvényhozó akár a
        gyűlöletre  uszítás tényállásán túlmenő büntetőjogi  védelemmel
        is gondoskodjék” (ABH 1992, 167, 181.).

         Emellett  azonban  az  Alkotmánybíróság —  mindenek  előtt  az
        önkényuralmi  jelképek  használatát  érintő  Btk.  módosításról
        szóló  határozatában — arra is rámutatott, „[j]óllehet, hogy  a
        törvény  által  védett  értékek  —  mint  a  köznyugalom  és  a
        demokrácia értékei mellett elkötelezett közösségek méltósága  —
        megsértésének  büntetőjogi szankcionálása  külön-külön  esetleg
        más  alkotmányossági elbírálás, illetve értékelés alá  eshetne;
        mivel azonban az önkényuralmi jelképek használata e két értéket
        együttesen,  egyszerre  sérti,  egymást  felerősítő,  kumulatív
        hatásuk   jelentkezik,   és  ehhez  kapcsolódik   a   közvetlen
        történelmi   előzményeknek  még  ma  is   érvényesülő   hatása”
        [14/2000.  (V. 12.) AB határozat, ABH 2000, 83, 99.].  Arra  is
        utalt,  hogy  „az  alkotmányos értékekben megfogalmazódó  célok
        védelme érdekében — a jelen történelmi helyzetben a büntetőjogi
        eszközrendszeren  és  szankciókon  kívül  más  jogi  eszköz   a
        hatékony  védelemre nem biztosított (ultima ratio)” (ABH  2000,
        83, 99.).

         Bizonyos  jelentőséget  tulajdonított  az  Alkotmánybíróság  a
        kollektív  emlékezetnek és a totalitárius rendszerek  áldozatai
        személyes érzékenységének is: „A szóban lévő jelképeknek minden
        korlátozás  nélküli,  nyilvános,  szabad  használata  a   jelen
        történelmi  helyzetben az emberi személy  méltóságát  tisztelő,
        ezért  a  gyűlölet és agresszió eszméit elítélő,  a  demokrácia
        értékei mellett elkötelezett minden személyt súlyosan sért,  és
        különösen  sérti  a  nácizmus  és a  kommunizmus  üldözötteiét.
        Magyarországon  elevenen  él a köztudatban  és  az  üldözéseket
        túlélők  közösségeiben a tiltott jelképekben  sűrűsödő  mindkét
        eszme emléke és a jelképek használata mellett elkövetett minden
        bűn;  ezek  nem  merültek feledésbe. Közöttünk élnek  a  súlyos
        sérelmet  szenvedett  személyek és hozzátartozóik.  A  jelképek
        használata   felidézi   a   még   közeli   múltat   az   akkori
        fenyegetésekkel, az embertelen szenvedéseket, deportálásokat és
        halált hozó ideológiákat” (ABH 2000, 83, 97-98.).

         A  méltóság  mellett a demokratikus társadalom védelmét  is  a
        szólásszabadság   legitim   korlátjaként   fogta    fel:    „Az
        Alkotmánybíróság álláspontja szerint a demokratikus  társadalom
        védelmét jelenti az, s ezért nem alkotmányellenes, ha az  állam
        a  jelen  történelmi  helyzetben  a  demokráciával  ellentétes,
        vagyis   önkényuralmi  hatalmi  rendszerek  adott   jelképeivel
        kapcsolatos   egyes   konkrét  magatartásokat   tilt   meg:   a
        terjesztést,    a   nagy   nyilvánosság   előtti   használatot,
        közszemlére tételt [Btk. 269/B. § (1) bekezdés a)—c)  pontjai]”
        (ABH 2000, 83, 98.).

         A  jelen  ügy szempontjából is van jelentősége annak, hogy  az
        ún.  kitüntetés  adományozási határozatában az Alkotmánybíróság
        részletesebben    foglalkozott   a   köztársaság    alkotmányos
        értékrendjével,  mint  ami  az  Alkotmányban   normatív   módon
        meghatározott  elsődleges (alapvető) értékekből,  az  Alkotmány
        normatív rendelkezéseiből megállapított alkotmányos elvekből és
        értékekből  valamint  az egyes jogági kódexekben  megállapított
        értékekből  áll.  Ezek az „Alkotmányban foglalt  elsődleges  és
        leszármaztatott értékek egy hierarchikus értékrendet  alkotnak,
        a  normatív  formában  megjelenő  elsődleges  értékekből  —  az
        Alkotmánybíróság irányadó gyakorlatának megfelelően —  többféle
        leszármaztatott alkotmányos érték (elv) vezethető le” [47/2007.
        (VII.  3.)  AB határozat, ABH 2007, 620, 636.). E határozatában
        az   Alkotmánybíróság  az  Alkotmányban  foglalt   hierarchikus
        értékrend  „csúcsán”  az  emberi élethez  és  méltósághoz  való
        alapjogot    helyezte   el,   s   ez   alá   sorolta    be    a
        véleménynyilvánítás szabadságát. (ABH 2007, 620, 637.)

         Az   alkotmányos   értékrend  figyelembe   vétele   ugyanakkor
        egybeesik  azzal a megközelítéssel is, amelyre az Emberi  Jogok
        Európai  Egyezménye  épül és ahogyan az  Emberi  Jogok  Európai
        Bíróságának a joggyakorlatában érvényesül, értve ezalatt,  hogy
        nem   vonatkozik  azokra  a  megnyilatkozásokra,  ideológiákra,
        amelyek  tagadják magának az Emberi Jogok Európai Egyezményének
        is   az  értékrendjét.  Ahogyan  azt  az  Egyezmény  17.  cikke
        megfogalmazza  „az Egyezmény egyetlen rendelkezését  sem  lehet
        úgy  értelmezni,  hogy az bármely állam, csoport  vagy  személy
        számára  jogot biztosítana olyan tevékenység folytatására  vagy
        olyan  cselekedet végrehajtására, amely az Egyezményben foglalt
        jogok  és  szabadságok megsértésére vagy pedig az  Egyezményben
        meghatározottnál  nagyobb  mértékű korlátozására  irányul.”  Az
        Egyezmény  17.  cikkének  értékrendi fontosságát  egyébként  az
        Alkotmánybíróság maga is külön hangsúlyozta például az 57/2001.
        (XII.  5.)  AB  határozatban. A határozat  beidéz  számosat  az
        Emberi  Jogok Európai Bíróságának azon ítéletei közül,  amelyek
        mutatják  azt a joggyakorlati irányvonalat, amely megtagadja  a
        jogvédelmet    az    Emberi    Jogok   Európai    Egyezményének
        értékrendjével összeegyeztethetetlen nézetektől, amikor tehát a
        szükségesség/arányosság tesztjének alkalmazása ab ovo  fel  sem
        merül (ABH 2001, 484, 491.).

         Nézetem  szerint  tehát ma már önmagában  nem,  hanem  csak  a
        fentiek  tükrében és a fentiek összefüggésében lehet idézni  és
        értelmezni az Abh1-nek sokszor hivatkozott mondatát. „A  szabad
        véleménynyilvánításhoz  való jog a véleményt  annak  érték-  és
        igazságtartalmára tekintet nélkül védi” (ABH 1992, 167, 179.).

         Megjegyzem,  hogy az Abh1-ben az ezt a mondatot  követő  másik
        mondatból   is   többnyire  csak  annak  második   fele   kerül
        hangsúlyozásra:  „A  véleménynyilvánítás  szabadságának   külső
        korlátai  vannak  csak; amíg egy ilyen alkotmányosan  meghúzott
        külső   korlátba   nem   ütközik,  maga  a  véleménynyilvánítás
        lehetősége  és ténye védett, annak tartalmára tekintet  nélkül”
        (ABH 1992, 167, 179.).

         Úgy  vélem,  hogy  a  Magyarország által elfogadott,  a  hazai
        jogrendbe beépített nemzetközi szerződések [az Alkotmány  7.  §
        (1)  bekezdésére figyelemmel], illetve az európajognak  azok  a
        normái,   amelyek  kötelezőek  és  tartalmilag  e   tekintetben
        relevánsak  (az  Alkotmány  2/A. §-ának  közvetítésével)  adott
        esetben   „ilyen   alkotmányosan  meghúzott  külső   korlátnak”
        tekinthetők.

         E   problémakört   már  az  Abh3-ban  is   megközelítette   az
        Alkotmánybíróság. Itt azt mondta ki, hogy a „Magyarország által
        vállalt  nemzetközi  szerződéses kötelezettségek  nem  jelentik
        azt,  hogy  a jogalkotó a szabad véleménynyilvánításhoz  fűződő
        alapjogot    figyelmen    kívül   hagyhatná    a    szélsőséges
        megnyilvánulások  elleni  állami  fellépés  szabályozásakor.  A
        nemzetközi  szerződésben  foglalt kötelezettségek  teljesítését
        célzó  jogalkotás  esetében  is  irányadó  az  Alkotmány  által
        felállított    jogvédelmi    mérce,    valamint    a     magyar
        Alkotmánybíróság  által  kialakított  szükségességi/arányossági
        teszt” (ABH 2004, 303, 307.).

         Nézetem  szerint azonban ez a tétel bár elismeri  a  jogalkotó
        mozgásszabadságát,   de   ez  is   csak   a   nemzetközi   jogi
        kötelezettségek teljesítésének parancsa, a pacta sunt  servanda
        elv   függvényében  értelmezhető.  A  szükségességi/arányossági
        teszt  a  pacta  sunt servanda teljesítését nem akadályozhatja,
        hanem    a   lehetséges   megoldások   közül   az   alkotmányos
        kiválasztását segítheti.

         Amennyiben   alkotmányosan   nem   lehetséges   egy    vállalt
        nemzetközi  kötelezettség végrehajtása,  úgy  —  amennyiben  az
        allam  nem  kíván, vagy nem tud szabadulni az adott  nemzetközi
        jogi   kötelezettségtől  —  az  alkotmányozó  hatalomnak   kell
        megtennie  a  megfelelő  lépést.  [Lásd  ebben  az  értelemben:
        4/1997. (I. 22.) AB határozat, ABH 1997, 41.]

                                     III.

         Amikor   az   Abh1.   a  gyűlöletre  uszítás   büntetendőségét
        alkotmányosnak   találta,  ebben  figyelembe   vette   a   faji
        megkülönböztetés  valamennyi formájának kiküszöböléséről  szóló
        1965.  évi  ENSZ-egyezményből  (kihirdette  az  1969.  évi   8.
        törvényerejű  rendelet)  Magyarországra,  mint  részes  államra
        háramló kötelezettségeket is (ABH 1992, 167, 175.). Hivatkozott
        erre  az  Abh3.  is  (ABH 2004, 303, 305.). Ennek  a  4.  cikke
        foglalkozik      az     államokat     terhelő      pönalizálási
        kötelezettségekkel:

         „A  részes  államok  elítélnek  minden  olyan  propagandát  és
        minden  olyan szervezetet, amely egy bizonyos fajnak  vagy  egy
        bizonyos  színű vagy etnikai származású személyek  csoportjának
        felsőbbrendűségét  hirdető eszméken vagy  elméleteken  alapszik
        vagy a faji gyűlöletet és megkülönböztetést valamilyen formában
        igazolni  vagy  előmozdítani igyekszik, és vállalják,  hogy  az
        ilyen  megkülönböztetésre irányuló minden izgatás vagy  eljárás
        gyökeres   kiirtására  haladéktalanul  pozitív   intézkedéseket
        hoznak  és  ebből a célból, kellő figyelemmel az  Emberi  Jogok
        Egyetemes  Deklarációjában foglalt elvekre és a jelen Egyezmény
        5. cikkében világosan kifejtett jogokra, egyebek között:
         a)  Törvény által büntetendő cselekménnyé nyilvánítják a  faji
        felsőbbrendűségre    vagy    gyűlöletre    alapozott     eszmék
        terjesztését, a faji megkülönböztetésre való izgatást, valamint
        bármely  faj,  illetve  más színű vagy más  etnikai  származású
        személyek    csoportja   ellen   irányuló   minden    erőszakos
        cselekedetet  vagy  arra  való  izgatást,  továbbá   fajgyűlölő
        tevékenység   mindenféle  támogatását,  annak   pénzelését   is
        beleértve;
         b)  Törvényellenessé nyilvánítanak és betiltanak minden  olyan
        szervezetet,    valamint    szervezett    és    minden    egyéb
        propagandatevékenységet,   amely   a   faji   megkülönböztetést
        előmozdítja  vagy  arra  izgat, az  ilyen  szervezetekben  vagy
        tevékenységben  való részvételt pedig törvény által  büntetendő
        cselekménynek tekintik;
         c)  Nem engedik meg, hogy országos, vagy helyi hatóságok  vagy
        közintézmények a faji megkülönböztetést előmozdítsák vagy  arra
        izgassanak.”

         Mint  látható,  ahogyan  arra az 1965. évi  ENSZ-egyezmény  4.
        cikke  egyes fordulatainak kurziválásával is érzékeltetem,  nem
        pusztán  az  erőszakos cselekményekre vonatkozik a büntetendővé
        nyilvánítás kötelezettsége.

         Az  ENSZ-egyezménynek  nem pusztán a nyelvtani  olvasata  utal
        arra, hogy vannak tennivalók.

         Ott,   ahol   van  egy  egyezmény,  amelynek  van  egy   olyan
        monitoring  testülete, amelyet a részes államok  felhatalmaztak
        az  egyezmény  végrehajtásának ellenőrzésére,  ott  az  ezáltal
        adott értelmezést nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ilyen ebben
        az  esetben  a  CERD, a faji megkülönbözetés minden  fajtájának
        tilalmára  felügyelő  bizottság is. Ennek hatáskörébe  tartozik
        többek  között  az  ENSZ-egyezmény 9. cikke szerint  „általános
        ajánlások”      (recommendations     ordre      général/general
        recommendations)  kibocsátása is,  amelyeket  hosszú  évek  óta
        observations  générales/general comments cím  alatt  bocsátanak
        ki,  amelyek  a nemzeti jelentések feldolgozása és  ellenőrzése
        alapján készített kommentárok. (Megjegyzem, 1989. szeptember 13-
        a  óta  Magyarország elismerte a CERD illetékességét  arra  is,
        hogy Magyarországról benyújtott, egyénektől származó panaszokat
        vizsgáljon ki.)

         Az  ENSZ-egyezmény  4. cikkének értelmezéséről  készített  XV.
        általános   ajánlás  3.  §-a  (1993.  március   23.)   a   cikk
        struktúráját  követve  elsőként  a  faji  felsőbbrendűség  vagy
        gyűlölet terjesztését, a gyűlöletre izgatást, majd az erőszakot
        és  negyedikként  az  erőszakra  való  izgatás  büntetendőségét
        hangsúlyozza. Az Abh1-ben is idézett Polgári és Politikai Jogok
        Nemzetközi  Egyezségokmányának 20. cikkére emlékeztetve,  hívja
        fel  a  4. §-ban a figyelmet arra, hogy a nemzeti, faji vallási
        gyűlölet     védelmezését,    mint    ami     diszkriminációra,
        ellenségeskedésre  vagy  erőszakra  vezet,  törvény  által   is
        tiltani  kell. A XV. általános ajánlás 5. §-a úgy  értelmezi  a
        rasszista  tevékenység pénzügyi támogatásának büntetését,  hogy
        az  tulajdonképpen  az „etnikai és faji különbségekre  alapító”
        tevékenységre  értendő. A 6. § pedig emlékezteti  az  államokat
        arra,  hogy  nem  tudja  elfogadni a CERD  azt,  a  több  állam
        részéről   felvetett  érvet,  hogy  a  rasszizmusnak  tényleges
        rasszista  tevékenységben  kell materializálódnia  ahhoz,  hogy
        ilyen természetű szervezeteket be lehessen tiltani.

         (Mindezeket  a 2000. augusztus 16-án elfogadott, a  cigányokat
        sújtó  diszkriminációról  készített  XXVII.  általános  ajánlás
        szintén érintette.)

         A  Polgári  és  Politikai Jogok Nemzetközi  Egyezségokmányának
        végrehajtására felügyelő bizottság (HCR) által 1983. július 29-
        én  elfogadott  11. sz. általános értelmező megjegyzés  szerint
        nemcsak  a  nyílt  hirdetést, hanem  az  igazolására  törekvést
        (propaganda and advocacy) is szankcionálni kell.

         A   közösség   elleni  izgatásnak  a  hatályos,   az   Abh1-re
        visszamutató  rövidített formája (Btk.  269.  §)  a  gyűlöletre
        uszítást  bünteti,  így  azonban  az  ENSZ-egyezményből  fakadó
        kötelezettség — nézetem szerint — csak részben teljesül.  Azért
        csak  részben,  mivel  ott nemcsak az  erőszak  és  nemcsak  az
        izgatás (incitation /incitement), hanem például a terjesztés is
        büntetendő.

         Nem  csak arról van tehát szó, megállapítható: helyesen  tette
        az   Abh1.,   hogy   a   gyűlöletre  uszítás   szintje   alatti
        tevékenységek pönalizálását nem zárta ki, hanem  azt  is  látni
        kell,  hogy  van  egy aktív, hatályos nemzetközi kötelezettség,
        amelynek eleget kell tenni, amely azonban csak részben  történt
        meg.  (E vonatkozásban ugyanis nem tettünk fenntartást az 1965-
        ös ENSZ-egyezményhez.)

         Az,  hogy  a  választott megoldás alkotmányosan helyes-e,  egy
        ettől független kérdés.

         Nézetem  szerint  a  jogalkotó saját munkáját  könnyítené  meg
        azzal,  ha  ezen  a területen minél szorosabban kapcsolódna  az
        ENSZ-egyezmény  szóhasználatához, azt és csak azt  pönalizálná,
        amiről ott szó van.

         Van  tehát  még teendő lépés, és megtehetőségét  pedig  számos
        egyéb nemzetközi okmány is alátámasztja.

         A  Nemzeti  Kisebbségek  Védelmének  Európai  Keretegyezménye,
        amelynek Magyarország is részes állama, és amelyet az 1999. évi
        XXXIV. törvénnyel hirdetett ki, szintén idevágó kötelezettséget
        hordoz,  ha  nem is utal egyértelműen büntetőjogi vagy  polgári
        jogi  megközelítésekre. A megoldás megtalálásában  az  államnak
        szabad  kezet  ad.  A 6. cikk (2) bekezdése  szerint  „A  felek
        kötelezettséget  vállalnak arra, hogy megfelelő  intézkedéseket
        hoznak    olyan   személyek   védelmében,   akik    hátrányosan
        megkülönböztető,  ellenséges  vagy  erőszakos  fenyegetések  és
        cselekedetek áldozatai lehetnek, etnikai-, kulturális-, nyelvi-
        vagy vallási identitásuk miatt.”

         Van   az   Európa  Tanácson  belül  egy,  javarészt  tagállami
        ombudsmanokból  álló,  a rasszizmus és  az  intolerancia  ellen
        létrehozott  testület (European Commission against  Racism  and
        Intolerance  –  ECRI),  amely ajánlásokat  kibocsátva  és  azok
        végrehajtásáról  az  államokat  beszámoltatva  részben  szintén
        kisebbségvédelmi  tevékenységet folytat. Ajánlásaiban  az  ECRI
        többek   között   azt   is  hangsúlyozta,   hogy   a   futball-
        huliganizmussal,    a   gyűlölet-beszéddel,    az    interneten
        terjesztett   rasszista   anyagokkal  vagy   a   magánszférában
        rasszista  szempontokra utaló megkülönböztetésekkel szemben  az
        állam  nem maradhat tétlen, fel kell lépnie, és szükség  esetén
        jogszabályi reformok révén is.

         Az  ECRI jogilag kötelező határozatokat nem hoz ugyan,  de  az
        államok elfogadják az általa végzett monitoring tevékenységet.

         Különösen   a  2002.  december  13-án  elfogadott   7.   számú
        ajánlásban  beszélt részletesen az ECRI azokról  a  lépésekről,
        amelyek   megtétele  kívánatos  lenne.  Ezekben  érintette   az
        alkotmányjogot   (szólásszabadság   korlátozhatósága:   II/3.),
        polgári  jogot  és közigazgatási jogot („faji  alapon”  történő
        zaklatás   (harcčlement/harrassment)  szankcionálása   III/15.,
        közfinanszírozásból kizárás, feloszlatás rasszizmus  támogatása
        miatt III/16. és III/17.), büntetőjogot (erőszakra, gyűlöletre,
        megkülönböztetésre      felhívás,      sértések,      nyilvános
        megszégyenítés,  rasszista  irodalom  terjesztése,  terjesztési
        célú   raktározása,   a   népirtás,  háborús   bűncselekmények,
        emberiség   elleni   bűncselekmények  tagadása,   banalizálása,
        apológiája, IV/18.).

         A  fent említett ECRI-nek Magyarországról készített 2.  és  3.
        jelentése  is  érintette ezt a problémát. A  harmadik  jelentés
        (CRI  (2004)  25, 2003. december 5-én készült, de  csak  az  AB
        határozat  után  hozták nyilvánoságra, 2004.  június  8-án).  E
        dokumentum  14. §-ában üdvözölte a Btk. akkori módosítását,  de
        röviden  utalt arra is, hogy bizonyos alkotmányossági  aggályok
        merültek fel. Bízva abban, hogy ezek megnyugtatóan megoldhatók,
        címezte  Magyarországhoz a 15. §-ban azt az ajánlást,  hogy  „a
        jognak  büntetnie  kell  a  rasszista  aktusokat,  ideértve   a
        népirtás   rasszista  célzatú  tagadását,   rasszista   anyagok
        rasszista   célú   terjesztését  és   osztogatását,   rasszista
        csoportok életre hívását és tevékenységét.”

         Ugyanezeken  a  területeken  a  Miniszteri  Bizottság  hasonló
        tartalommal több ajánlást is elfogadott. Ilyen a Nyilatkozat az
        intolerancia ellen (1981) vagy a gyűlöletbeszédről  szóló  (97)
        20  sz.  ajánlás, amelyet az Abh3. is érintett (ABH 2004,  303,
        306-307.).

         Az   EU   rasszizmussal   és  az  idegengyűlölettel   szembeni
        fellépésről     szóló     kerethatározat     tervezetére     az
        Alkotmánybíróság jelen határozata is hivatkozik, akárcsak tette
        azt már az Abh3. is. Ez azonban még mindig nem vált a közösségi
        jog részévé és mai formájában az erőszakra illetve a gyűlöletre
        uszítással kapcsolja össze a cselekmények büntetendőségét, azaz
        nem ugyanazokat az intenzitású cselekményeket veszi célba, mint
        a Btkm. „gyalázkodás” bűncselekménye.

         Hatályossága  miatt is ennél fontosabbnak tartom a  2000/43/EK
        irányelvet,  amely  szerint  „2.  cikk  (3):  (…)  a   zaklatás
        megkülönböztetésnek   minősül,   amikor   faji   vagy   etnikai
        származáshoz kapcsolódó nem kívánt magatartás történik azzal  a
        céllal  vagy hatással, hogy egy személy magatartását megsértse,
        és   megfélemlítő,  ellenséges,  megalázó,  megszégyenítő  vagy
        támadó  környezetet  alakítson ki. Ebben  az  összefüggésben  a
        zaklatás  fogalma  a  tagállamok  nemzeti  jogszabályaival   és
        gyakorlatával összhangban határozható meg.”

                                      IV.

         Az  ún.  önrendelkezési  jog  és  a  magánindítvány  hiányában
        történő   eljárás  összefüggéseit  illetően  magam  sem   látok
        alkotmányos akadályt. A Btk. 183. §-a maga is megtöri az  előző
        cikkekben  felsorolt bűncselekmények lineáris jellegét,  hiszen
        amikor  úgy rendelkezik, hogy a 176-177. és a 178-181.  §-okban
        meghatározott    bűncselekmények   elkövetői   magánindítványra
        büntethetők,   akkor  ezzel  a  177/A.  (visszaélés   személyes
        adattal) és 177/B. (visszaélés közérdekű adattal) §-ok szerinti
        cselekményeket ez alól kiveszi. Önmagában a 181/A. §-ként  való
        beiktatás — a jelenlegi 183. § módosítása nélkül is — tehát nem
        okoz koherencia zavart.

         Az   Alkotmányból,  illetve  annak  54.  §-ából,  (az   emberi
        méltósághoz való jogból levezett önrendelkezési jogból) az  már
        nem vezethető le, hogy a bűncselekmény sértettjének (a fortiori
        összes    sértettjének)    akaratnyilatkozata    szükségképpeni
        alkotmányos  előfeltétele  a büntetendőségnek.  (Kegyeletsértés
        esetében  —  ahol  a hozzátartozó, illetve az  örökös  jogosult
        magánindítvány  előterjesztésére —,  is  elképzelhető,  hogy  a
        hozzátartozók   illetve   az  örökösök   magánindítványai   nem
        egyhangúságot  tükröznek,  illetve benyújtásuk  nem  egyeztetve
        történt.)

         Nézetem  szerint  egyébként vélelmezhető, hogy  az  1965.  évi
        ENSZ-egyezmény   idézett  4.  cikkében   foglalt   cselekmények
        esetében  a  közösség tagjai maguk is sérelmesnek  tekintik  az
        abban  foglalt  cselekményeket.  A  nemzetközi  büntetőbírósági
        gyakorlat   egyebekben  irrelevánsnak   tekinti   az   érintett
        beleegyezését az ilyen természetű jogsértésekbe, többek  között
        arra  is tekintettel, hogy erga omnes/jus cogens normákról  van
        szó.   A   kérdés   dogmatikai  élű  fontosságára   tekintettel
        megjegyzem, hogy az ENSZ Nemzetközi Büntetőbírósága a fegyveres
        összeütközések   során  elkövetett  személyi  méltóság   elleni
        támadások  bűncselekményt illetően a Bűncselekmények tényállási
        elemei c. dokumentumban hangsúlyozza, hogy „egyértelmű, hogy az
        áldozatoknak nem kell személyesen tudatában lenniük a  bánásmód
        megalázó  vagy lealacsonyító jellegének.” [Eléments des  crimes
        (ICC-ASP/1/3  (partie II-B) ) 8/2/b/xxi cikk  magyarázata  (49.
        jegyzet),  30.  o és 8/2/c/ii cikk magyarázata  (57.  jegyzet),
        37.o]

         Megjegyzem,  hogy ugyanezek a szabályok (ti. e cselekményekben
        a  büntetőjogi üldözhetőség elválasztása a sértett  akaratától,
        pontosabban     akaratnyilatkozata    hiányától)     kiemelkedő
        fontosságúnak  szánt  jogtechnikai  elemként  kerültek   be   a
        határozatban  is  érintett rasszizmus és idegengyűlölet  elleni
        büntetőjogi  fellépések  részleges  harmonizálását   célzó,   a
        határozatban is hivatkozott EU-kerethatározat tervezetébe.

                                      V.

         Maradéktalanul egyetértek a határozat indoklásának azokkal  az
        elemeivel,   amelyek  szerint  a  „gyalázkodás”  bűncselekménye
        tekintetében  a  törvényhozó által választott  megoldás  úgy  a
        sértetti  kör  és  elkövetési magatartás túlzottan  bizonytalan
        körvonalazásakor,    mint   a   büntethetőséget    kizáró    ok
        megfogalmazásakor,    nem   vette    kellően    figyelembe    a
        normavilágosság  alkotmányos kritériumait. Megítélésem  szerint
        jelentősen túlment így azokon a kereteken is, amelyek az  1965.
        évi ENSZ-egyezményből még okszerűen következtek volna.

        Budapest, 2008. június 30.
                                                       Dr. Kovács Péter
                                                          alkotmánybíró

        Dr. Lévay Miklós alkotmánybíró párhuzamos indokolása

         Egyetértek   a   határozat  rendelkező  részével.   Ugyanakkor
        álláspontom  szerint a Btkm. alkotmányellenességét kizárólag  a
        szövegezésnek  az  Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe  ütközése  (a
        jogbiztonság, mint a jogállamiság egyik összetevőjének sérelme)
        miatt  kellett volna megállapítani. Az alábbiakban  kifejtettek
        szerint  aggályosnak tartom ugyanis a Btkm.  alkotmányosságának
        az  Alkotmány  61.  §  (1)  bekezdésére  alapított,  lényegében
        kizárólag  az  Abh1.,  az Abh2. és az Abh3.  idézett  tételeire
        hivatkozó vizsgálatát.

                                      I.

         1.   Az   Alkotmánybíróság  a  véleménynyilvánítási  szabadság
        büntetőjogi  eszközökkel  való korlátozhatóságának  alkotmányos
        határaival   több   határozatában   foglalkozott.    A    jelen
        határozatban szereplő és a köztársasági elnöki indítványban  is
        felhívott  döntések  egyik közös alapja a szólás  szabadságának
        tartalomtól független biztosítása. Az Abh1. szerint — amint ezt
        a  határozat  is idézi — az Alkotmány 61. §-a alapján  maga  „a
        véleménynyilvánítás   lehetősége   és   ténye   védett,   annak
        tartalmára tekintet nélkül”. (ABH 1992, 167, 179.)
         Álláspontom  szerint az Abh1-ben szereplő következtés  azonban
        módszertani szempontból kifogásolható, s ez a körülmény  —  már
        ott,  majd az Alkotmánybíróság későbbi döntéseiben méginkább  —
        tartalmi torzulást eredményezett. A véleménynyilvánításhoz való
        jog  érték- és igazságtartalom nélküli védelmének, csupán külső
        korlátai  elismerésének, az ún. tartalomsemleges  korlátozásnak
        az   Amerikai   Egyesült   Államok   Legfelsőbb   Bírósága   (a
        továbbiakban: Legfelsőbb Bíróság) által kidolgozott doktrínáját
        ugyanis anélkül vette át az Abh1., hogy figyelemmel lett  volna
        az ennek hátterében lévő sajátosságokra. Nem vette tekintbe azt
        a tényt, hogy a Legfelsőbb Bíróság ítélkezési gyakorlata nyomán
        vannak  olyan közlések, szólások, amelyek egyáltalán nem,  vagy
        nem teljes egészében élvezik a véleménynyilvánítási szabadságot
        garantáló  első  alkotmány-kiegészítés  védelmét.  [Ezek   közé
        tartoznak   például  az  ún.  „támadó  szavak”.   (Lásd   erről
        részletesen    a    hazai    szakirodalomban:    Gáll     Edit:
        Véleménynyilvánítási  szabadság az  Amerikai  Egyesült  Államok
        jogrendszerében. Jogtudományi Közlöny, 2007. 9. 395-406.)]
         A   jelzett   módszertani  hiányosságból  fakad   továbbá   az
        ugyancsak  a  Legfelsőbb Bíróság által kidolgozott  „clear  and
        present  danger” („bizonyos mértéket meghaladó veszélyeztetés”)
        tesztjének    említése   az   Abh1-ben,   majd   ennek    kellő
        differenciálás   nélküli  alkalmazása  az  ún.   gyűlöletbeszéd
        büntethetőségével   kapcsolatos   felhívott   alkotmánybírósági
        határozatokban.  (Lásd  erről: Sajó András:  Rasszista  nézetek
        büntetésének  alkotmányosságáról.  In:  Györgyi  Kálmán  ünnepi
        kötet. Szerk.: Gellér Balázs. Budapest: KJK-Kerszöv, 2004. 479-
        509.,  különösen:  480.,  488-491. és 494-496.)  A  „clear  and
        present   danger”   teszt  általános   érvényű,   eltérő   jogi
        környezetben való alkalmazása a véleménynyilvánítás korlátaival
        kapcsolatos    hivatkozott   alkotmánybírósági   határozatokban
        további   okokból  is  aggályos.  Egyrészt  nem  veszi  kellően
        figyelembe  hazánk és az Amerikai Egyesült Államok  történelme,
        kultúrája   közötti  különbségeket,  másrészt   azt,   hogy   a
        gyűlöletbeszéd   korlátozhatósága   tekintetében   az   európai
        megközelítés megengedőbb, mint az amerikai. (Az utóbbi állítást
        alátámasztja    Kovács    Péter    alkotmánybíró     párhuzamos
        indokolásának vonatkozó része is.)

         2.   Utalok   arra  is,  hogy  az  Alkotmánybíróság  vonatkozó
        gyakorlatában a tartalomsemleges korlátozás elvét  megtestesítő
        Abh1.,  Abh2.  és  Abh3. mellett léteznek  a  tartalomorientált
        korlátozás  elvét követő döntések is. A 13/2000.  (V.  12.)  AB
        határozat  és  a  14/2000.  (V.  12.)  AB  határozat,  az   ún.
        jelképhatározatok  elismerik,  hogy  vannak  olyan  vélemények,
        amelyek    tartalmukra    tekintettel,   még    bűncselekménnyé
        nyilvánítás  révén is korlátozhatók. A jelen határozat  azonban
        az  itt  levont következtetések vizsgálatát, s így  az  azokkal
        való összhang megteremtését elmulasztotta.

         3.  A  véleménynyilvánítás  és  ezen  belül  a  gyűlöletbeszéd
        korlátozhatóságával szorosan összefügg az is, hogy a közbeszéd,
        közállapotaink, a társadalmi nyilvánosság és a tolerancia szint
        nem  az  Abh1.,  Abh2.  és  az Abh3.  szerinti  megközelítésnek
        megfelelően alakult. Az 1992-ben elfogadott határozat  ebben  a
        vonatkozásban  a  következőképpen  fogalmazott:  „Ahol  sokféle
        véleménnyel  találkozhatnak az emberek, a közvélemény  toleráns
        lesz;   (…)   Politikai  kultúra  és  egészségesen   reflektáló
        közvélemény  csakis  öntisztulással  alakulhat  ki.  Aki  tehát
        gyalázkodik, magát bélyegzi meg, s lesz a közvélemény  szemében
        „gyalázkodó”.  A gyalázkodásra bírálat kell, hogy  feleljen.  E
        folyamatba   tartozik  az  is,  hogy  számolni  kelljen   magas
        kártérítésekkel.  Büntetőjogi  büntetésekkel  azonban   nem   a
        közvéleményt  és  a  politikai  stílust  kell  formálni  —   ez
        paternalista  hozzáállás  —,  hanem  más  jogok  védelmében  az
        elkerülhetetlenül  szükséges  esetekben  szankcionálni.”  (ABH,
        1992,  167, 180.) Jelen határozat lényegében megismétli  ezt  a
        bizakodást (III. 4.3.), annak vizsgálata nélkül, hogy az  1992-
        es döntésben megfogalmazott remény megvalósult-e, illetve, hogy
        helytálló-e  kizárólag a szabad kommunikáció  nyomán  kialakuló
        toleráns   társadalom   elve   alapján   megítélni   az   egyes
        véleményeket,  illetve korlátozhatóságukat. Elmaradt  annak  az
        (újra)értékelése is, hogy vajon tényleg paternalizmus-e, ha  az
        állam   az   Alkotmány   54.  §  (1)  bekezdésével   összefüggő
        intézményvédelmi kötelezettségének az uszítás szintjét  el  nem
        érő  bizonyos  jellegű becsmérlés/gyalázkodás esetén  az  adott
        magatartás      arányossági     követelményeket     érvényesítő
        kriminalizálásával tesz eleget.

         4.  Az előzőekben kifejtettek szerint elmulasztott vizsgálatok
        következtében    a    jogalkotó   számára   kódolhatatlan    az
        Alkotmánybíróságnak a tárgykörben hiányzó büntetőjogi tényállás
        megalkotására vonatkozó korábbi (Abh1.) és a jelen határozatban
        következőképpen megfogalmazott üzenete: „A törvényhozó, ha  úgy
        ítéli  meg,  hogy  biztosítania kell a jog  védelmét  abban  az
        esetben   is,  ha  jogsérelem  az  egyént  valamely  csoporthoz
        tartozására   tekintettel  éri,  az   Alkotmány   61.   §   (1)
        bekezdésében     biztosított    szabad     véleménynyilvánítást
        tiszteletben  tartva fogalmazhat meg az alkotmányos  büntetőjog
        követelményeinek megfelelő büntető tényállást.”
         Az  elmulasztott vizsgálatok nyomán valószínűleg kiderülhetett
        volna,  hogy  a  konkrét személlyel szembeni  rasszista  beszéd
        büntetőjogi  korlátozásának  létezhet  alkotmányosnak  minősülő
        megoldása.  Egy ilyen megoldás megtalálásához pedig  véleményem
        szerint nem alkotmánymódosításra, hanem a jelen határozat és az
        indítvány  által  irányadónak tekintett precedensek  előzőekben
        említett  megközelítés  módjának, tételeinek  felülvizsgálatára
        lenne/lett volna szükség.

                                      II.

         A  határozat  indokolásának III. 6. pontjában foglaltakhoz  az
        alábbi kiegészítést fűzöm.
         Ahogyan  azt az Alkotmánybíróság számos határozata  leszögezi:
        „demokratikus  jogállamban  a  büntető  hatalom  az   állam   —
        alkotmányosan   korlátozott   —   közhatalmi   jogosítványa   a
        bűncselekmény  elkövetőinek büntetőjogi felelősségre  vonására.
        Ebben  a büntetőjogi rendszerben a bűncselekmények a társadalom
        jogi  rendjének sérelmeként szerepelnek és a büntetés jogát  az
        állam gyakorolja.” [40/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH, 1993,
        288,  289.]  Bár  az  állam elismeri,  hogy  a  bűncselekmények
        magánsérelmet  is  okozhatnak, főszabályként  a  büntető  igény
        érvényesítése során a hivatalból való eljárás elve  érvényesül.
        Kivételesen    biztosítja   csak   a    büntetőeljárás    egyik
        magánszemélyének  a sértettnek azt a jogot, hogy  kizárólagosan
        és véglegesen rendelkezzen a büntető igény érvényesítése felől.
        (34/B/996 AB határozat, ABH 2001, 849, 853-854.) Büntető igénye
        azonban   akkor   is   csak  államnak  van,   ha   az   eljárás
        magánindítványhoz kötöttsége, illetve egyes esetekben a  váddal
        való rendelkezési jog sértettnek történő átengedése (magánvádas
        eljárás) révén a sérelmet szenvedett jogalany a büntető eljárás
        során  a büntető igény érvényesítésére közvetlenül kiható módon
        eljárásjogi   értelemben  is  kiemelt  szerephez   jut.   Annak
        eldöntése, hogy a sértetti pozíció mikor váljék hangsúlyossá  a
        jogalkotó  feladata.  Ennek  során a  jogalkotó  —  alkotmányos
        keretek  között — számos körülményt mérlegelhet. Így tekintetbe
        veheti,  hogy  a magánszférába történő büntetőjogi  beavatkozás
        nem  minden  esetben a leghatékonyabb módja a konfliktushelyzet
        végleges  rendezésének;  figyelemmel  lehet  a  bűncselekmények
        differenciált  tárgyi  súlyára,  társadalomra  veszélyességére;
        [vö.  40/1993.  (VI. 30.) AB határozat, ABH, 1993,  288,  289.;
        34/B/996  AB  határozat, ABH 2001, 849, 853-854.];  a  sértetti
        oldalon   meglévő   igényérvényesítési  eszköztár   korlátozott
        voltára, stb. Szem előtt kell tartania továbbá azt is,  hogy  a
        büntető  igény — közvád vagy magánvád kereti között  történő  —
        érvényesítésének módja a büntetőjogi garanciákra  kihatóan  nem
        eredményezhet   különbségeket  a   terheltek   helyzetében.   A
        jogalkotó    mérlegelési   szabadságának    határait    azonban
        semmiképpen nem az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből  levezetett
        sértetti  önrendelkezési  jog  szabja  meg.  Ahogyan   arra   a
        határozat is utal, a sértettnek az Alkotmány arra nem  biztosít
        jogot,    hogy   a   büntetőjogi   felelősség   kérdésében    a
        büntetőeljárásban  részt  vevő  hatóságok  közül  mindenkor   a
        bíróság   döntsön.  Ugyanígy  nincs  azonban  az   Alkotmányból
        levezethető joga a sértettnek arra sem, hogy az állami  büntető
        igény  érvényesítése  mindig, vagy  akár  egyes  bűncselekmény-
        típusok  esetén  az  ő  akaratától függjön.  Nem  vezethető  le
        továbbá  ilyen  jogosultság a büntetőjognak az Alkotmánybíróság
        gyakorlatában   is   elismert  saját  dogmatikájából   sem.   A
        jogalkotót  az  alkotmányos  büntetőjog  szabályai  a  sértetti
        „önrendelkezés” szűkebb vagy tágabb érvényesülését  meghatározó
        rendelkezések  megalkotásakor  csak  arra  kötelezik,  hogy  az
        Alkotmányban  foglalt  vagy  abból  levezetett  büntetőjogi  és
        büntető eljárásjogi garanciák ne sérüljenek. E körben azonban a
        büntetőeljárás szükségképpeni korlátozó jellegéből  következően
        nem  az  indítvány szerint felhívott alkotmányi  rendelkezés  a
        meghatározó.

        Budapest, 2008. június 30.
                                                       Dr. Lévay Miklós
                                                          alkotmánybíró
          Dr. Kiss László alkotmánybíró különvéleménye

                                        I.

           Álláspontom  szerint  az Alkotmánybíróságnak  azt  megelőzően,
          hogy  a  köztársasági elnöki indítványt elbírálta,  át  kellett
          volna    tekintenie    a   véleménynyilvánítás    szabadságával
          kapcsolatban kialakult gyakorlatát, s a szükségesnek  mutatkozó
          esetekben  meg  kellett volna erősítenie, más  –  alkotmányjogi
          érvekkel  alátámasztható  – esetekben pedig  a  precedens-jogát
          tovább kellett volna fejlesztenie. Erre két körülmény miatt  is
          célszerű lett volna sort kerítenie:
           a)  A  véleménynyilvánítás szabadságának vizsgálatához  alapul
          szolgáló határozatok [30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992,
          167.;   36/1994.  (IV.  24.)  AB  határozat,  ABH  1994,  219.]
          meghozatala óta hosszú idő telt el. Ez önmagában is felveti egy
          átfogó     vizsgálat     szükségességét.     Valójában      egy
          „hatásvizsgálatról”  lenne szó, amely  választ  adhatott  volna
          arra,  hogy a véleménynyilvánítás szabadságának joga  és  annak
          gyakorlatban  történő alkalmazása miként hatott a  jogalkotásra
          és  a  jogalkalmazásra, s ezeken keresztül –  s  részben  tőlük
          függetlenül is – a szakmai és társadalmi közvéleményre.
           b)  A testület összetételének megváltozása a dolog természetes
          rendje  szerint  újabb szempontok, nézőpontok  megjelenését  is
          magával hozta. Az esetleg egymással is divergáló nézeteket elvi-
          elméleti  vitában  kellett  volna tisztázni,  melynek  végén  a
          szóródó    álláspontok    is    áttekinthetőbb    csomópontokká
          sűrűsödhettek volna.

           Ennek    komoly   beszámítási   pontja   a   magyar   jogállam
          (jogállamiság)    mai   „állapota”,   valamint   fejlesztésének
          lehetséges útjai és távlatai.

                                        II.

           Úgy  ítélem  meg tehát, hogy lett volna hozadéka  egy  átfogó-
          szisztematikus   vizsgálatnak.  Ennek   irányait   (területeit)
          tézisszerűen az alábbiakban foglalom össze:

           1.   A   jogállam   (jogállamiság)   megteremtése,   fokozatos
          fejlesztése   egy   folyamat,   amely   a   jogalkotó   számára
          kötelezettségként  rója  az ezt biztosító  intézmény-  és  jogi
          eszközrendszer    folyamatos   alakítását,    igazítását    is.
          „Magyarország jogállammá minősítése ténymegállapítás és program
          egyszerre  (…)  A  jogállam megvalósítása folyamat.  Az  állami
          szervek   számára  alkotmányos  kötelesség  ezen  munkálkodni.”
          [11/1992.  (III.  5.)  AB  határozat,  ABH  1992,  77,  80.]  A
          jogállammá  válás,  mint célkitűzés zsinórmértéket  ad  a  jogi
          (törvényi) szabályozás számára, amelynek reagálnia kell  azokra
          a jelenségekre is, amelyek időlegesen éppenhogy nem a kívánt és
          remélt jogállam (jogállamiság) megteremtése felé mutatnak.  „Az
          adott  történelmi helyzetet a jogállam keretein belül és  annak
          kiépítése  érdekében figyelembe lehet venni.”  (ABH  1992,  77,
          82.) Ennek mindössze egy komoly gátja van, az nevezetesen, hogy
          „[n]em  lehet a történelmi helyzetre és a jogállam megkövetelte
          igazságra   hivatkozva   a   jogállam  alapvető   biztosítékait
          félretenni.” (ABH 1992, 77, 82.)

           Az    Alkotmánybíróság   ennek   megfelelően    már    korábbi
          határozataiban   alkotmányossági   vizsgálata   körébe   vonta,
          relevánsnak  tekintette  a történelmi  körülményeket  [28/1991.
          (VI.  3.)  AB határozat, ABH 1991, 88.; 11/1992. (III.  5.)  AB
          határozat,  ABH 1992, 77.]. Már maga a 11/1992.  (III.  5.)  AB
          határozat  is  nyomatékosan kiemelte: „A  rendszerváltozás  (…)
          feszültségekkel  jár. E feszültségeket kétségkívül  fokozhatja,
          ha  egyesek  büntetlenül adhatnak kifejezést nagy  nyilvánosság
          előtt    bizonyos    csoportokkal    szembeni    gyűlöletüknek,
          megvetésüknek, ellenérzésüknek” (ABH 1992, 167, 180.).

           Az    önkényuralmi   jelképekről   hozott   határozatában   az
          Alkotmánybíróság   nyíltan   vállalta   ezt    a    „történelmi
          meghatározottságot”:    „A   múltban   sérelmet    elszenvedett
          emberekben és ezek különféle közösségeiben a jelképeknek a Btk.
          269/B.  §-ban tiltott használata méltán fenyegetettség-érzetet,
          konkrét  tapasztalatokon alapuló félelmet ébreszthet, hiszen  a
          jelképek  a  totalitárius eszmékhez kapcsolódó  embertelenségek
          megismétlődésének   rémét  keltik  fel.   Az   Alkotmánybíróság
          szerint, ha a büntetőjog által így megfogalmazott védett  tárgy
          mellett  más, alkotmányos értékek védelme más módon nem  érhető
          el, a büntetőjogi korlátozás önmagában nem aránytalan; feltéve,
          hogy  szükséges e jelképek használata ellen védekezni. Az, hogy
          ez  a védekezés demokratikus társadalomban szükséges-e, függ  a
          korlátozás   jellegétől,  személyekre   gyakorolt   hatásától.”
          [14/2000. (V. 12.) AB határozat, ABH 2000, 83, 92-96.]

           Szükségét  láttam  volna  annak, hogy  a  köztársasági  elnöki
          indítvány  tárgyát képező elfogadott, de még ki  nem  hirdetett
          törvény  támadott  rendelkezéseinek  tartalma  is  egy  hasonló
          alkotmányossági   vizsgálaton  átessen.   Vajon   a   tervezett
          szabályozás  hátterében  meghúzódó egyenruhák,  mozdulatok  nem
          idéznek  (idézhetnek)-e  fel  konkrét  tapasztalatokon  alapuló
          félelem-  és fenyegetettség-érzetet, a külsőségek és a verbális
          megnyilvánulások  egy  része nem vetítheti-e  előre  a  valahai
          totalitárius      eszmékhez     kapcsolódó      embertelenségek
          megismétlődésének   a  rémét?  A  büntetőjogon   kívüli   egyéb
          eszközökben  vajon  elegendő  garanciát  lát-e   az   a   zsidó
          származású  öregasszony, akinek a szüleit, nagyszüleit  hasonló
          egyenruhák    viselői   terelték   a   valahai   embervágóhidak
          valamelyikére?  Vajon  ő is úgy érzi-e,  hogy  a  külsőségekben
          (ruházatban)    és   magatartási   formákban   (kifejezésekben,
          szóhasználatban, testmozdulatokban) megjelenő „vélemény” ma  is
          „igazság  és  értéktartalmára  tekintet  nélkül”  védendő?   Az
          Alkotmánybíróság már egy korai határozatában kimondta, hogy „Az
          Alkotmány   61.   §   (1)  bekezdésében  megállapított   szabad
          véleménynyilvánítás  joga azt jelenti, hogy  bárki  gondolatát,
          meggyőződését  szabadon formálhatja és  azt  megfelelő  keretek
          között  kinyilváníthatja.”  (978/B/1990/3.  AB  határozat,  ABH
          1991, 527, 529.) A „megfelelő keret” vizsgálata feltehetően nem
          irreleváns az Alkotmánybíróság számára sem. Mindenesetre azt  –
          éppen   az   elmúlt  4-5  esztendő  tapasztalatai   alapján   –
          alkotmányjogi   szempontból  is  vizsgálatra  érdemes   elemnek
          tartom. Valójában tehát itt nem általában a véleménynyilvánítás
          szabadságáról     van    szó,    hanem     az     „alkotmányos”
          véleménynyilvánítás szabadságáról.

           Hasonló  elvi  bázison  mondta ki az  Alkotmánybíróság  azt  a
          tételt   is,  hogy  el  kell  különíteni  egymástól  a   szabad
          véleménynyilvánítás  jogát e jog megjelenésének  formájától  és
          módjától [33/1998. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1998, 256,  260-
          261.]. Ugyanakkor e kettő között esetenként szoros kapcsolat is
          lehet.   Etekintetben   is  szükségesnek   láttam   volna   egy
          mélyrehatóbb alkotmányjogi vizsgálatot, tekintettel arra,  hogy
          a  támadott törvényi rendelkezések mögött is nem elhanyagolható
          részben  a véleménynyilvánítás egészen durva, agresszív  módjai
          álltak,  amelyek önállóan is alkalmasak lehetnek a félelem-  és
          fenyegetettség-érzés keltésére.

           Hangsúlyozandó   ugyanakkor:   egyes   cselekmények    mikénti
          minősítése  „korfüggő” és „politikai kultúra” függő  lehet.  Ez
          olyan   körülmény,  amely  külön  is  indokolhatná   a   szabad
          véleménynyilvánításnak történelmi tükörben való  elemzését.  Jó
          példát  szolgáltat ehhez az Egyesült Államokban a keresztégetés
          sorsának alakulása. Lássuk közelebbről:

           Az Egyesült Államok jogfejlődésének iránya arra mutat, hogy  a
          faji  alapú  gyűlöletbeszéd  büntethetőségét  szigorúbban  kell
          kezelni.   Bár   egy   korábbi  esetben  a   Legfelső   Bíróság
          alkotmányellenesnek    ítélte   a    keresztégetést    bizonyos
          körülmények között tiltó állami jogszabályt [R.A.V. v. City  of
          St.  Paul, 505 U.S. 377 (1992)], legutóbb ilyen tárgyban hozott
          döntése más megfontolások alapján viszont már eltérő eredményre
          jutott.  A  Virginia v. Black ügyben [528 U.S.  343  (2003)]  a
          virginiai  Legfelső Bíróság alkotmányellenesnek  ítélte  azt  a
          virginiai  jogszabályt,  ami  büntette  az  olyan  keresztégető
          magatartást,   amelynek   célja   személyek   vagy    személyek
          csoportjának a megfélemlítése. Indokolása szerint ez a  szabály
          tartalom  szerint különböztet közvetített vélemények között,  s
          emiatt  sérti  a véleménynyilvánítás szabadságát. A  Szövetségi
          Legfelső  Bíróság  alapos vizsgálatot végzett  a  keresztégetés
          történetének   speciális   amerikai   gyökerei    kapcsán    és
          megállapította:   a  keresztégetés  a  Ku   Klux   Klán   közös
          identitásának  szimbólumává  vált.  A  keresztégetés  közvetlen
          üzenete  a  fenyegetett személyben a testi  sérülés  félelmének
          keltése, ez pedig valós fenyegetésnek (true threat) minősül, és
          a Klán erőszakos története alátámasztja, hogy a sérüléstől vagy
          haláltól  való félelem nem pusztán hipotetikus [538  U.S.  354,
          357   (2003)].   A   Legfelső  Bíróság  véleménye   szerint   a
          törvényalkotó  megtilthatja a megfélemlítő célú keresztégetést,
          mivel  az a megfélemlítés különösen virulens formája. Az  állam
          ezáltal   a  megfélemlítő  üzenetek  azon  formáját  tilthatja,
          amelyek   a   legvalószínűbben  keltenek   félelmet   a   testi
          sérülésektől [538 U.S. 360 (2003)].

           A  Legfelső Bíróság ugyanakkor alkotmányellenesnek találta azt
          a  rendelkezést,  amely önmagában bizonyítottnak  látta  (prima
          facie   evidence)   a   megfélemlítési  szándékot   pusztán   a
          keresztégetés  tényénél  fogva.  A  Legfelső  Bíróság  ezt  nem
          fogadta   el   alkotmányosnak,  mivel  ez  tiltaná   az   olyan
          magatartásokat  is,  amelyek a megfélemlítés  szándéka  nélkül,
          pusztán  politikai üzeneteket közvetítenek [538.  U.S.  361-365
          (2003)].  Ebből is látható, hogy a nézetek és a felfogások  még
          meglehetősen  képlékenyek, s feltehetően  ezek  szigorúbb  vagy
          kevésbé  szigorúbb  volta függ a társadalom adott  állapotától,
          konszolidáltságától.  Mindenesetre azt  a  példa  is  világosan
          mutatja,  hogy  a  való  élet tényei és a  történelmi  fejlődés
          körülményei  nem  indifferensek az  amerikai  Legfelső  Bíróság
          számára sem.

           Határozott  álláspontom  az, hogy  a  magyar  Alkotmánybíróság
          gyakorlatában  a  véleménynyilvánítás szabadságának  egy  olyan
          erőteljes  védettsége  alakult ki,  amely  a  jövőre  nézve  is
          ténylegesen   ellehetetleníti  majd   az   emberi   méltóságra,
          becsületre, jóhírnévre alapozott büntetőjogi szankcionálást. Az
          Alkotmánybíróság  precedensjoga  (amely  a  jelenlegi  többségi
          határozattal  most  tovább izmosodott) egyre  távolodik  így  a
          nemzetközi tendenciáktól is. Idézzük fel a német és a finn Btk.
          megfelelő tényállásait:

           „130. § Izgatás
           (1) Aki a köznyugalom megzavarására alkalmas módon
           1.  a  népesség egy része ellen gyűlöletet szít,  vagy  ellene
          erőszak  alkalmazását  vagy önkényes  rendszabályokat  követel,
          vagy

              2.  azt  szidalmazza, gyalázza vagy rágalmazza  és  ezáltal
              emberi méltóságát sérti,
           három    hónaptól    öt   évig   terjedő   szabadságvesztéssel
          büntetendő.”
          [Fassung    aufgrund   des   Gesetzes    zur    Anderung    des
          Versammlungsgesetzes  und des Strafgesetzbuches  vom  24.3.2005
          (BGB. I S. 969) m.W.v. I.4.2005.]

           A  finn  Btk.  (578/1995) 8. cikke az Etnikai  (faji)  izgatás
          (Ethnic  agitation) tényállása ugyancsak fennakadna  a  mostani
          többségi  határozat  rostáján: „Aki a  közönség  körében  olyan
          nyilatkozatokat   vagy  más  információt   terjeszt,   amelyben
          bizonyos  faji,  nemzeti,  etnikai, vagy  vallási  csoport  van
          fenyegetve,   rágalmazva  vagy  sértegetve,   faji   izgatásért
          pénzbüntetéssel,  vagy  legfeljebb két  év  szabadságvesztéssel
          büntetendő.”
           Ezek  a  büntetőrendelkezések konszolidált polgári demokráciák
          (jogállamok) büntető törvénykönyveiből valók. Nem vagyok  benne
          bizonyos,   hogy   ezek  kiállnák  a  magyar   Alkotmánybíróság
          alkotmányossági   próbáját.   Minden   bizonnyal    olyanokként
          akadnának    fenn,   amelyek   sértik   a   véleménynyilvánítás
          szabadságához  való jogot. Egyedül csak ez következhet  ugyanis
          abból  a  tényből,  hogy  ténylegesen  és  érdemét  tekintve  a
          véleménynyilvánítás      szabadsága       nálunk       abszolút
          (korlátozhatatlan) jogként funkcionál. Ilyenként pedig az –  ad
          abszurdum  –  e  joggal  való visszaélésig  is  elvezethet.  (E
          nézetem  alátámasztását  látom  a  Legfelsőbb  Bíróság  Br.  I.
          1062/1996. számú, valamint Fővárosi Ítélőtábla 3. Bf. 111/2003.
          számú  határozatában.) Nem látok már én sem elegendő  garanciát
          arra,  hogy  kellő védelemben részesülhessenek azok,  akiket  a
          véleménynyilvánítás   szabadságára   hivatkozva   meghurcolnak.
          Osztom  tehát Strausz János alkotmánybíró 18/2000. (VI. 6.)  AB
          határozathoz fűzött különvéleményében írtakat: „Az  alapjogként
          definiált véleménynyilvánítási- és sajtószabadság nem  foglalja
          magába   a   tudatos  valótlanságok,  ferdítések,   torzítások,
          manipulációk  közlésének és hirdetésének szabadságát,  sőt,  az
          utóbbi alkalmas az előbbi kiüresítésére, kioltására. Történelmi
          tények  igazolják a tudatosan hazug propaganda, a politikai  és
          társadalmi   botránykeltés,  a  sajtó   lealacsonyításának   és
          eszközként  történő felhasználásának káros hatásait.  Korunkban
          az   írott   és   az  elektronikus  média  olyan   tekintéllyel
          rendelkezik, hogy a közvélemény hajlamos a közölt információkat
          kellő   ismeretek   vagy  kellő  kritika   nélkül   valóságként
          elfogadni.  Ezért jelentős érdek fűződik ahhoz, hogy  az  ilyen
          nyilvános   közlések,  közlemények,  információk  a  valóságnak
          megfeleljenek. A véleménynyilvánítás és a sajtó szabadsága  nem
          korlátlan,  és  e szabadságjogok határai csak addig  terjednek,
          amíg  mások  jogait  vagy  a jogrendet  nem  sértik,  vagy  nem
          veszélyeztetik.” (ABH 2000, 132, 133.)

           2.  Behatóbb  – elvi-elméleti összefüggésekre is  kiterjedő  –
          alkotmányjogi vizsgálatot igényelt volna az is, vajon  van-e  a
          közösségeknek  méltósága? Ezt egy olyan  alapkérdésnek  tartom,
          amelynek  tisztázása nélkül nem lehet választ  adni  arra  sem,
          sérthető-e  a  „nemzet”  egésze, illetőleg  valamely  „csoport”
          méltósága.
           Etekintetben   az   Alkotmánybíróság   precedensjogában   csak
          bizonyos  torzók  találhatók.  Eszerint:  „Az  Alkotmánybíróság
          határozata szerint a közösségek méltósága a véleménynyilvánítás
          szabadságának alkotmányos korlátja lehet. Nem zárja ki tehát  a
          határozat  azt,  hogy  erről a törvényhozó  akár  a  gyűlöletre
          uszítás     tényállásán    túlmenő    büntetőjogi    védelemmel
          gondoskodjon.” [30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992,  167,
          181.]   „Bár  emberi  méltósága  csak  a  hatóságot   képviselő
          hivatalos    személynek    lehet,    a    társadalom    kedvező
          értékítéletére, megbecsülésére azonban maga a hatóság is igényt
          tarthat.” [36/1994. (IV. 24.) AB határozat, ABH 1994, 219, 229-
          230.]
           Hiányoznak  tehát e téren is a kiérlelt kapaszkodók,  s  ennek
          az  lett az egyenes következménye, hogy az Alkotmánybíróság nem
          rendelkezik    ma    olyan   alkotmányjogi   pilléren    nyugvó
          szempontokkal,   amelyek  alapján  képes  lenne   vizsgálni   a
          közösségek  (nemzet, csoport) méltóságát. Egy  behatóbb  elemző
          munka  feltehetően számos hasznos következtetésig  eljutathatta
          volna  az  Alkotmánybíróságot. A többségi határozat szerint  az
          egyes  személyeknek van emberi méltósága: ez  a  minőség  tehát
          személyhez kötött. Mi van azonban az adott személy családjával?
          A  család  alkotmányos intézmény (Alkotmány 15. §). Alkotmányos
          védelem  –  méltósága megfosztása esetén – vajon csak  valamely
          tagján  keresztüli  „átsugárzás” révén illeti  meg?  Ugyanez  a
          helyzet az ugyancsak „alkotmányos intézmény” (Alkotmány 68.  §)
          nemzeti  és etnikai kisebbségekkel is! Vajon ezek méltósága  is
          csupán „alkotóelemeiken” (tagjaikon) keresztül illeti meg őket?
          Minden bizonnyal haszonnal járt volna, ha a „konkrét” csoportok
          méltósága  felől  is nyugvópontra juthatott volna  egy  átfogó-
          tisztázó vita.

           3.  Az  Alkotmánybíróság a 18/2004. (V. 25.) AB  határozatában
          megállapította:   „Az  Emberi  Jogok  Európai   Bíróságának   a
          felfogásában,  amely  a magyar joggyakorlatot  is  alakítja  és
          kötelezi,   a  véleménynyilvánítás  szabadsága  a  demokratikus
          társadalom   alappilléreinek,   haladásának   és    az    egyén
          kibontakozásának  egyik  feltétele. Ez  a  szabadság  az  olyan
          véleményeket is megilleti, amelyek sértőek, meghökkentőek  vagy
          aggodalmat   keltenek.  Ezt  követeli  meg  a  pluralizmus,   a
          tolerancia  és a felvilágosultság, amely nélkül a  demokratikus
          társadalom  elképzelhetetlen. (Eur. Court H.  R.  Handyside  v.
          United  Kingdom, Judgment of 7 December 1976, Series A no  103,
          para  41.;  Jevsild v. Denmark, Judgment of 23 September  1994,
          Series  A  no  298,  para 37; Zana v. Turkey,  Judgment  of  25
          November 1997, para 51.)” (ABH 2004, 303, 306.) Mindemellett  a
          véleménynyilvánítás szabadsága nem abszolút  (korlátozhatatlan)
          jog,  hanem annak megjelölhető korlátai vannak. Ilyen  korlátok
          az  emberi  méltóság, a becsület és a jó hírnév [36/1994.  (IV.
          24.)  AB  határozat,  ABH 1994, 219, 231.] Ugyanakkor  e  külső
          korlátok  maguk  is  értelmezésre  váró  határozatlan  tartalmú
          értékhordozók,  amelyek éppen e jellegüknél  fogva  nem  mindig
          képesek  hatékony garanciákként funkcionálni. Jórészt  erre  is
          visszavezethetően   –   a   véleménynyilvánítás   szabadságának
          esetenkénti   „túlhangsúlyozása”   mellett   –   olyan    bírói
          joggyakorlat  rajzolódik  ki  Magyarországon,  amely  e   jogot
          csaknem a korlátozhatatlan alapjogok terrénumára tolta át. Mára
          eljutottunk  addig,  hogy  a hatósági intézkedésekkel  szembeni
          ellenszegülés is a szabad vélemény kinyilvánításának számít, de
          ugyanígy  az írott jogot is következmények nélkül felülírhatják
          jogellenes    cselekmények,   amelyek    szabad    véleményként
          részesülnek  védelemben. (Az eset: igaz, hogy  a  vizitdíjat  a
          róla  szóló népszavazás eredményét akceptáló törvény csak 2008.
          április  1-jétől  szüntette meg, de néhány  intézményben  az  a
          hivatalos  szervek (önkormányzatok) közreműködésével támogatott
          „vélemény”  győzedelmeskedett,  hogy  a  népszavazás  eredménye
          „felülírja”  a  törvényt,  ezért  a  vizitdíjat  már   azonnali
          hatállyal megszüntették.) Végső soron így mára már az  lett  az
          alapvető  kérdés: el lehet-e jutni odáig, hogy  éppen  valamely
          fontos  jogállami intézmény (itt: a – ténylegesen  és  érdemben
          korlátozhatatlan   jogként  viselkedő   –   véleménynyilvánítás
          szabadsága)  válik  veszélyessé magára  a  jogállamra?  Tényleg
          minden    jogkövetkezmény   nélkül   lehet    a    hazában    a
          miniszterelnököket  „leromázni”,  „lehazaárulózni”,   avagy   a
          Köztársaság  elnökét „beszari” alakként emlegetni? Lehet,  hogy
          igen,  de  lehet, hogy nem. Ha azonban igen, ez a példa  (és  a
          mögötte  megbúvó  engedékenység) egy  nekünk  tetsző,  jövőbeni
          jogállamot  vetít-e  előre? Tényleg olyan  jogállamot  akarunk,
          ahol  még  ez  is a természetes közbeszéd része lehet?  Érdemes
          lett volna erről is mélyreható vitát folytatni.
           Megfigyelhető  a  „rendes” bíróságok menekülése  is  az  ilyen
          ügyek   elbírálása  elől,  s  ha  ezt  nem  tehetik,  a  lehető
          legenyhébb büntetést vagy pénzbeli kötelezést állapítanak meg a
          véleménynyilvánítás jogával visszaélők esetében.  Az  időmúlást
          is  igen  gyakran (amely a megsértetten kívüli okból következik
          be)  az  „elkövető” javára írják. A büntetőjogon  kívüli  egyéb
          eszközök    (polgári   jog)   alkalmazása   is    hasonlóképpen
          megszelídült.    Nem   tartozik   ugyan   az   Alkotmánybíróság
          hatáskörébe   a   jogalkalmazás  (itt:   bírói   jogalkalmazás)
          vizsgálata,   annak  tendenciáit  azonban  –  mintegy   sajátos
          visszajelzésként   –   ismernie   kell.   Egy   széleskörű,   a
          véleménynyilvánításhoz  való jog minden  részletére  kiterjedő,
          feltáró-elemző  munkának az „élő jog” iménti figyelembevételére
          is  gondot  kellett volna fordítania. Észre kell  venni:  ha  a
          véleménynyilvánítás    szabadságát    gyakorlatilag    abszolút
          (korlátozhatatlan)  jogként fogjuk fel (s  az  Alkotmánybíróság
          precedensei   is  ténylegesen  ilyen  értelmezésre  biztatnak),
          lebéníthatjuk     az     államot,     elbizonytalanítjuk     az
          igazságszolgáltatást. „Önvédelmi” reflexek léphetnek működésbe,
          nem  vagy  nehezen ellenőrizhető lesz (a szervezet, a  működési
          forma), amelyet ez létrehoz. Megszűnhet, de legalábbis romlik a
          hatékony jogállami ellenőrzés is.

           4.  A legmesszebbmenőkig egyetértek Kovács Péter alkotmánybíró
          párhuzamos  indokolásában leírtakkal: minden bizonnyal  hasznos
          lett    volna   a   nemzetközi   tapasztalatok   szisztematikus
          feltérképezése is. Ha ebből a szelvényből mindössze  az  utóbbi
          évek  nemzetközi  monitoring-testületek megközelítési  irányait
          emeltük  volna  ki,  akkor is érdekes és mindképpen  figyelemre
          méltó    következtetésekig   jutottunk    volna    el.    Ennek
          középpontjában  pedig az a konklúzió áll,  hogy  e  szervezetek
          „megközelítése”  és  a magyar Alkotmánybíróság  (változatlanul,
          rendületlenül   és   szilárdan  a   1992-es   és   az   1994-es
          alkotmánybírósági  határozatokon  nyugvó)  értelmezése   között
          fokozatosan  nő a távolság. Ezt a különbséget nem  lehet  azzal
          elintézni,  hogy  a  magyar  Alkotmánybíróságnak  jogában   áll
          „jobban  védeni”  egyes  szabadságjogokat,  vagy  jogában   áll
          bizonyos  korlátozási lehetőségeket nem alkalmazni. A  probléma
          gyökere   abban   keresendő  –  s  ebben   igaza   van   Kovács
          alkotmánybírónak –, hogy az Alkotmánybíróság esetenként másként
          értelmez  bevett  nemzetközi jogi fogalmakat, vagy  bár  átemel
          közülük  jónéhányat,  de  azoknak  a  helyét  más  összefüggés-
          rendszerben    találja    meg.   Példa    erre:    „A    szabad
          véleménynyilvánításhoz  való jog a véleményt  annak  érték-  és
          igazságtartamára     tekintet    nélkül     védi.     (…)     A
          véleménynyilvánítás szabadságának csak külső  korlátai  vannak:
          amíg  egy  ilyen  alkotmányosan meghúzott  külső  korlátba  nem
          ütközik, maga a véleménynyilvánítás lehetősége és ténye védett,
          annak  tartalmára  tekintet  nélkül.”  [30/1992.  (V.  26.)  AB
          határozat, ABH 1992, 167, 179.]
           Az  Emberi  Jogok  Európai  Egyezményét  és  az  Emberi  Jogok
          Európai  Bíróságának  gyakorlatát elemezve az  Alkotmánybíróság
          idézni  szokta az Egyezmény 10. cikke 2. §-át érintő megszorító
          értelmezést:   „Ez  a  szabadság  az  olyan   véleményeket   is
          megilleti,   amelyek  sértőek,  meghökkentőek  vagy  aggodalmat
          keltenek.  Ez  követeli meg a pluralizmus, a  tolerancia  és  a
          felvilágosultság,   amely   nélkül   demokratikus    társadalom
          elképzelhetetlen.” [18/2004. (V. 25.) AB határozat,  ABH  2004,
          303,   306.]  Csakhogy:  ez  a  „tolerancia”  csak   az   olyan
          véleményekre  vonatkozik, amelyek nem sértik  az  Emberi  Jogok
          Európai  Egyezményének  értékrendjét. Az  Egyezmény  17.  cikke
          ugyanis  kimondja:  „Az  Egyezmény egyetlen  rendelkezését  sem
          lehet  úgy  értelmezni,  hogy az bármely  állam,  csoport  vagy
          személy    számára   jogot   biztosítana   olyan    tevékenység
          folytatására  vagy  olyan cselekedet végrehajtására,  amely  az
          Egyezményben  foglalt  jogok és szabadságok  megsértésére  vagy
          pedig   az   Egyezményben  meghatározottnál   nagyobb   mértékű
          korlátozásra  irányul.” A most idézett Egyezmény  17.  cikkének
          értékrendi  fontosságát az Alkotmánybíróság  maga  is  kiemelte
          [57/2001. (XII. 5.) AB határozat, ABH 2001, 484, 491.]
           Az  Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlata is lehetőséget
          lát  tehát az értékrend figyelembevételére: az ezen értékrendet
          tagadó és az Emberi Jogok Európai Egyezményével ellentétes célú
          tevékenység nem élvez ilyen védelmet, az ilyen nézetek nem azok
          tehát,  amelyek akkor is tolerálandóak lennének,  ha  „sértőek,
          meghökkentőek   vagy  aggodalmat  keltenek”.  Csak   ezzel   az
          értelmezéssel  válhat  „alkotmányossá” hazánkban  is  a  szabad
          véleménynyilvánításhoz való jog. Mintha  erről  megfeledkeztünk
          volna.
           Nem  lehet  figyelmen kívül hagyni – jóllehet még mindig  csak
          tervezet  – az Európai Unió 2007-ben született kerethatározatát
          sem, amely a rasszizmus és az idegengyűlölet bizonyos formái és
          megnyilvánulásai   elleni  büntetőjogi  fellépésről   szól.   A
          tervezet   értelmében,  a  tagállamokban  az  alábbi  szándékos
          bűncselekményeket kell büntetendővé nyilvánítani és  maximum  3
          évig terjedő szabadságvesztéssel büntetni:
            –  nagy nyilvánosság előtt megkülönböztetésre, erőszakra vagy
             gyűlöletre  való  izgatás (akár röpiratok,  képek  vagy  más
             anyagok   nyilvános  terjesztése  útján  is)  faji,  bőrszín
             szerinti,   vallási,   származási,  nemzeti   vagy   etnikai
             hovatartozásuk   alapján   meghatározott    személyek    egy
             csoportja vagy a csoport tagja ellen;
            –  az  alábbi  – faji, bőrszín szerinti, vallási, származási,
             nemzeti  vagy  etnikai hovatartozásuk alapján  meghatározott
             személyek  egy  csoportja,  vagy a  csoport  valamely  tagja
             ellen  irányuló  –  bűncselekmények  nyilvános  védelmezése,
             tagadása  vagy  durva banalizálása (amennyiben  olyan  módon
             teszik,  amely alkalmas arra, hogy az ilyen csoporttal  vagy
             a   csoport   valamely  tagjával  szemben   erőszakra   vagy
             gyűlöletre izgasson; (…)
           A   tagállamoknak   a   kerethatározat  végrehajtására   annak
          elfogadását követően majd két év áll a rendelkezésükre.

           5.  Magam  az  Alkotmánybíróság tagjaként mindig is  a  szabad
          véleménynyilvánításhoz való jog biztosításának híve voltam,  és
          az is maradtam. Előfordult az is, hogy álláspontom etekintetben
          szigorúbb  volt a testület tagjainak többségénél  is  [lásd  az
          57/2001.  (XII.  25.) AB határozathoz fűzött különvéleményemet,
          ABH  2001, 484, 515.] Az elmúlt 6-7 esztendő történései  nyomán
          azonban  – s ezekről iparkodtam fentebb szólni – álláspontomban
          szükségképpen  hangsúlyeltolódások mentek  végbe,  és  mindezek
          mára   már   odáig   juttattak   el,   hogy   kijelentsem:    a
          véleménynyilvánítási jog értelmezésénél ma már nem  állhat  meg
          az Alkotmánybíróság az 1992-es és 1994-es határozatainál. Ezt a
          feltáró-értékelő  munkát  hiányolom  a  többségi  határozatból,
          amely enélkül nem is adhat teljes értékű választ a köztársasági
          elnöki    indítványra    sem.   Úgy    gondolom    tehát,    az
          Alkotmánybíróságnak    erről   az   alapról    kellett    volna
          megválaszolnia  az indítványt. Ha ezt tette volna,  eljuthatott
          volna  akár  az  elfogadott, de még ki  nem  hirdetett  törvény
          181/A. § (1) bekezdése alkotmányosságának a megállapításáig is.
          A   181/A.   §   (2)   és  (3)  bekezdés  alkotmányellenségének
          megállapítását ugyanakkor – alapvetően az Alkotmány  2.  §  (1)
          bekezdésére figyelemmel – magam is támogatom.

          Budapest, 2008. június 30.
                                                          Dr. Kiss László
                                                            alkotmánybíró
            .
            English:
            .
            Petition filed:
            .
            .
            Number of the Decision:
            .
            95/2008. (VII. 3.)
            Date of the decision:
            .
            06/30/2008
            .
            .