Hungarian
Ügyszám:
.
1104/B/1997
Előadó alkotmánybíró: Sólyom László Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A határozat száma: 6/1998. (III. 11.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 1998/91
.
A határozat kelte: Budapest, 03/09/1998
.
.
A határozat szövege:
.
A határozat szövege:
                    A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
                                 
    Az  Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenessége utólagos
    vizsgálatára irányuló bírói kezdeményezés alapján meghozta  a
    következő

                            határozatot :
                                 

    1.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a  büntetőeljárás
    során  keletkezett iratokból másolat adásáról  szóló  4/1991.
    (III.  14.) IM-BM együttes rendelet (a továbbiakban Rendelet)
    4.  §  a)  és  c) pontja, valamint a büntetőeljárásról  szóló
    1973.  évi  I. törvény (a továbbiakban Be.) 114.  §-ának  (4)
    bekezdése  második mondata a terhelt, a védő, a  védő  jogait
    élvező  törvényes  képviselő, illetve a  törvényes  képviselő
    helyébe  lépő  eseti gondnok vonatkozásában alkotmányellenes;
    ezért  e  rendelkezéseket az Alkotmánybíróság 1998.  december
    31. napjával megsemmisíti.

    Az  Alkotmánybíróság  a Rendelet 4. § b),  d)  és  e)  pontja
    tekintetében a kezdeményezést elutasítja.

    2.  Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Rendelet 4. § a)
    és  c)  pontja  a  Fővárosi  Bíróság  Katonai  Tanácsa  előtt
    folyamatban lévő KB.III.002/1997. sz ügyben a terheltek és  a
    védők tekintetében nem alkalmazható.

    Ezt  a  határozatát  az Alkotmánybíróság a Magyar  Közlönyben
    közzéteszi.
                                Indokolás
                                   I.
                                   

      A Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsa az előtte KB.III.002/1997.
      számon     folyamatban     levő     büntetőeljárásban      az
      Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 38. §  (1)
      bekezdése   alapján  —  az  eljárás  egyidejű  felfüggesztése
      mellett   —   az  Alkotmánybíróság  eljárását  kezdeményezte.
      Végzésében  annak megállapítását kérte, hogy a büntetőeljárás
      során  keletkezett iratokból másolat adásáról  szóló  4/1991.
      (III.   14.)  IM-BM  együttes  rendelet  4.  §-ában   foglalt
      rendelkezés alkotmányellenes.

      A  Rendelet 1. § (1) bekezdése szerint a büntetőeljárás során
      keletkezett  iratokról  — ideértve az  eljáró  hatóság  által
      beszerzett,   illetőleg   a  büntetőeljárásban   részt   vevő
      személyek  által becsatolt iratokat is — az a hatóság,  amely
      előtt  a büntetőeljárás folyamatban van a terhelt, a védő,  a
      törvényes képviselő, a sértett, a magánvádló, a magánfél,  az
      egyéb  érdekelt  valamint a sértett  magánfél,  és  az  egyéb
      érdekelt  képviselője kérésére nem hiteles  másolatot,  külön
      kérelmére  hiteles  másolatot ad. A  Rendelet  4.  §-a  ehhez
      képest  a  következő kivételeket állapítja meg:  "Nem  adható
      másolat  a)  az  államtitkot,  illetőleg  szolgálati   titkot
      tartalmazó   iratról,  b)  az  eljáró  hatóság  határozatának
      tervezetéről,   c)   arról   a  tárgyalásról,   illetőleg   a
      tárgyalásnak   annak  a  részéről  készített  jegyzőkönyvről,
      amelyről  a nyilvánosságot kizárták, d) a bíróság tanácsülési
      jegyzőkönyvéről,  e)  a  kisebbségi  véleményen   lévő   bíró
      írásbeli véleményéről."

      A  kezdeményező  álláspontja szerint  a  Rendelet  4.  §-ának
      alkalmazása sértené a védelemhez való jog alkotmányos büntető-
      eljárási  alapelvét,  és  így  az  Alkotmány  2.  §-ának  (1)
      bekezdését és 57. §-ának (3) bekezdését, valamint a Be. 6.  §
      (1) és (2) bekezdését. Ebben az összefüggésben a kezdeményező
      hivatkozott  az  Állampolgári Jogok Országgyűlési  Biztosának
      1997. október 1.-jén kelt Jelentésére is, amely a Rendelet 4.
      §-ának  a  védelemhez  való  joggal  való  konfliktusa  miatt
      alkotmányos aggályokat állapított meg.

      Az  Alkotmánybíróság  eljárása során megállapította,  hogy  a
      kezdeményezéssel  érintett jogszabályi  rendelkezések  szoros
      tartalmi   összefüggésben  állnak  a  Be.  114.  §-ának   (4)
      bekezdésével.  A  Be. 114. §-ának (4) bekezdése  szerint  "Az
      államtitkot  vagy szolgálati titkot tartalmazó  irat  csak  a
      hatóságnál  kézbesíthető.  A címzett  az  iratot  nem  viheti
      magával, részére titkos adatot nem tartalmazó kivonatot  kell
      adni.  Hirdetményi úton is ilyen kivonatot kell kézbesíteni."
      Ezért  az  Alkotmánybíróság az alkotmányossági vizsgálatot  a
      Be. 114 §-ának (4) bekezdése vonatkozásában is lefolytatta.

                                   II.

      1.  A  kezdeményezés a Rendelet 4. §-át a  maga  egészében  a
      védelemhez  való joggal ellentétesnek tartja és  támadja.  Az
      Alkotmánybíróság   megállapította,   hogy   a   kezdeményezés
      tartalma  szerint csupán a 4. § a) és c) pontjára vonatkozik,
      hiszen  a védelemhez való joggal csak a 4. § a) és c)  pontja
      hozható összefüggésbe, amelyek szerint nem adható másolat  az
      államtitkot,  illetve szolgálati titkot  tartalmazó  iratról,
      illetve  arról a tárgyalásról, vagy annak részéről  készített
      jegyzőkönyvről, amelyről a nyilvánosságot kizárták. A b),  d)
      és   e)   pont  a  kezdeményezett  alkotmányossági  vizsgálat
      szempontjából   irreleváns.  Ezért   azok   tekintetében   az
      Alkotmánybíróság a kezdeményezést elutasította.

      Ugyancsak megállapította az Alkotmánybíróság, hogy a Rendelet
      1. §-a szerint iratmásolat kérésére jogosultak közül ebben az
      eljárásban  csak  a  terhelt, a védő,  illetve  a  fiatalkorú
      elleni  büntetőeljárásban  a  védő  jogait  élvező  törvényes
      képviselő  tekintetében vizsgálható  a  védelemhez  való  jog
      sérelme.   A   védő   iratmegtekintési   jogára   a   terhelt
      iratmegtekintési joga irányadó (Be. 52. § (3) bekezdés és 44.
      §  (4)  bekezdés),  és  ehhez igazodik  a  fiatalkorú  elleni
      eljárásban   a  törvényes  képviselő,  illetve  a   törvényes
      képviselő helyébe lépő eseti gondnok iratmegtekintési joga is
      (Be  299.,  300. §). Ugyanígy a Be. 114. §-ának  (4)  és  (5)
      bekezdése  vonatkozásában is csak a  terhelt,  a  védő  és  a
      fiatalkorú  elleni  eljárásban a törvényes  képviselő  (eseti
      gondnok)  az,  akinek  a  védelemhez  való  alkotmányos  joga
      sérülhet.

      Az  Alkotmánybíróság  tehát arról  hoz  határozatot,  hogy  a
      Rendelet  4. § a) és c) pontja illetve a Be. 114. §-ának  (4)
      és  (5)  bekezdése sérti-e a terhelt, a védő és a védő jogait
      élvező törvényes képviselő (eseti gondnok) jogát a védelemre.

      2.  Az  Alkotmánybíróság mindenekelőtt rámutat arra, hogy  az
      Alkotmány 57. § (3) bekezdésében biztosított védelemhez  való
      jog  a  terhelt és a védő jogaiban ölt testet.  A  terheltnek
      joga  van ahhoz, hogy saját magát megvédje, és ahhoz is, hogy
      választása  szerinti védőt vegyen igénybe (akinek  költségeit
      adott  esetben az államnak kell viselnie). A védelemhez  való
      jog  alkotmányos  megítélése  csakis  a  terhelt  és  a  védő
      jogainak  együttes  szemlélete  alapján  lehetséges.   Ez   a
      megközelítés  összhangban  van az emberi  jogok  és  alapvető
      szabadságok védelméről szóló Egyezmény (a továbbiakban Emberi
      Jogok  Európai Egyezménye) gyakorlatával. (Vö. X. v. Austria,
      Appl. No. 6185/73, DR 2, 68; Ensslin and others v. FRG, Appl.
      Nos. 7572/76, 7586/76, 7587/76, DR 14, 64)

      Másrészt  azonban  a védő a büntetőeljárás  önálló  személye,
      jogai  nem átruházott jogok, hanem a büntetőeljárás alá  vont
      személy   objektív  érdekét  szolgáló,  de  önálló   eljárási
      jogosítványok.  (1320/B/1993 AB  határozat,  ABH  1995,  683,
      685.) Az Alkotmánybíróság már korábban is kiemelte az ügyvédi
      foglalkozás beágyazottságát az igazságszolgáltatás,  valamint
      az  eljárásjogok rendszerébe, továbbá az ügyvédi  tevékenység
      szabályozásának közjogi vonatkozásait (22/1994. (IV. 16.) AB,
      ABH 1994, 127, 130). Ebből a sajátos és önálló jogállásból is
      következik   a   védelem  joga  tekintetében  többek   között
      meghatározott körben a kötelező védelem, továbbá az,  hogy  a
      védő  jogosítványai  bizonyos esetekben tágabbak  lehetnek  a
      terhelténél.

      3.     A    védelemhez    való    joggal,    illetve    annak
      korlátozhatóságával a katonai bíróságok eljárásában, valamint
      az   államtitok   és   a  szolgálati  titok   védelmében   az
      Alkotmánybíróság  már  a 25/1991. (V.  18.)  AB  határozatban
      foglalkozott,   s  az  akkor  hatályos  IM  utasítások   több
      rendelkezését    mind    formai,    mind    tartalmi    okból
      alkotmányellenesnek mondta ki és megsemmisítette  (ABH  1991,
      414).  E  határozat (a továbbiakban: Abh.)  megállapításai  a
      mostani ügyben is irányadóak.

      Az Abh.-ban az Alkotmánybíróság nem elégedett meg azzal, hogy
      a  védelemhez  való jog formálisan biztosítva  legyen,  hanem
      egyrészt   annak   hatékony  érvényesülését  követelte   meg,
      másrészt kifejezetten kiterjesztette ezt a jogot a terhelt és
      a  védő  megfelelő felkészülésére jogaik gyakorlására.  Ennek
      megfelelően  az  Alkotmánybíróság a vádirat tekintetében  nem
      tartotta  elegendőnek, hogy "maga a megismerés  biztosított",
      hanem  kifogásolta, hogy a megismerés biztosítása ellenére  a
      korlátozások  miatt  a  "védelemre való felkészülés  jelentős
      mértékben megnehezül". A határozat leszögezte, hogy a  puszta
      betekintési joggal szemben "a vádirat 'birtokolása'  alapvető
      fontosságú a tárgyalásra felkészüléshez mind a terhelt,  mind
      a védő számára". (ABH 1991, 415, 416).

      A   védelemhez  való  jog  hatékonyságának  jelentőségét  más
      esetben  is elismerte az Alkotmánybíróság. Így a fent idézett
      1320/B/1993.  AB  határozat  a terhelt  rendelkezési  jogának
      korlátozását  is  alkotmányosnak tartotta a védő  feladatának
      ellátásához szükséges joggyakorlás biztosítása érdekében.

      Az   Alkotmánybíróság   az   így  kiterjesztett,   eredményes
      működésében  tekintett  védelemhez  való  jog  korlátozásának
      alkotmányosságát   vizsgálja.  Ebben  az  összefüggésben   az
      Alkotmánybíróság    az    Abh.-ban    elismerte,    hogy    a
      büntetőeljárásban szükség lehet az államtitok és a szolgálati
      titok  megfelelő védelmére. Utalt az Alkotmánybíróság azonban
      arra   is,   hogy   csak   a  védelemhez   való   jognak   az
      elkerülhetetlenül szükséges, arányos és a lényeges  tartalmat
      nem   érintő   korlátozása  felel   meg   az   alkotmányosság
      követelményeinek. (ABH 1991, 418-419)

      Az   Alkotmány  57.  §-ának  (3)  bekezdéséből  ilyen   módon
      levezetett követelmények teljes összhangban állnak a  védelem
      jogára  vonatkozó nemzetközi kötelezettségeinkkel is, amelyek
      szerint eleve a védelemhez való jognak ez a tág értelmezése a
      kiindulópont.    Mind   a   Polgári   és   Politikai    Jogok
      Egyezségokmánya 14. cikk 3. b), mind az Emberi Jogok  Európai
      Egyezménye  6.  cikk 3. b) (a kihirdetett magyar  szövegekkel
      ellentétben)    egyező   szóhasználattal    írják    elő    a
      bűncselekménnyel  vádolt minden személy  számára  feltétlenül
      megadandó   "minimális"  jogok  között,  hogy  az  "legalább"
      "megfelelő  idővel,  és  lehetőséggel  rendelkezzék   védelme
      előkészítésére",   illetve   "rendelkezzék    a    védelmének
      előkészítéséhez   szükséges  idővel   és   eszközökkel"   (az
      egyezmények  szövege  szerint: "to  have  adequate  time  and
      facilities  for the preparation of his defence",  illetve  "a
      disposer  du  temps  et  des  facilités  nécessaires   a   la
      préparation   de   sa  défense").  Ezek  az   eszközök   vagy
      lehetőségek pedig felölelnek minden olyan "elemet",  amely  a
      büntető   felelősség  alóli  mentesülést  vagy   a   büntetés
      csökkentését   szolgálhatja,  s   amelyeket   a   hatáskörrel
      rendelkező hatóságok gyűjtöttek vagy gyűjthetnek össze.  (Vö.
      Report  of the Commission of 14 December 1981, Jespers  Case,
      DR 27 (1982), p. 61, 72.)

      4.  Teljesen egyértelmű, hogy ezek az "eszközök" és  "elemek"
      magukban foglalják az iratok tartalmának megismeréséhez  való
      jogot.   Így   van   ez   nemcsak  az  említett   egyezmények
      gyakorlatában,  hanem  —  mint a Be.-ben  is  —  általában  a
      büntetőeljárási   kódexekben  is.   Az   Alkotmánybíróság   a
      hatékonyság  és  a védelemre való felkészülés  biztosításának
      követelménye   miatt   már   1991-ben   úgy   értelmezte   az
      iratbetekintést, hogy az a puszta megismerésen  túl  az  irat
      "birtoklását" is magába kell, hogy foglalja.

      Az  Abh.  nyomán megszűnt az iratmegtekintés korlátozása.  Az
      Abh.   a   védelem   jogának  egyes   konkrét   korlátozásait
      semmisítette  meg  a betekintési jog gyakorlása,  a  vádirat,
      illetve  a "titkos ügy" tárgyalásán készített védői jegyzetek
      "birtoklása" tekintetében. Azok az elvek azonban,  amelyek  a
      védelemhez   való   jog  értelmezéséből  adódóan   ezeket   a
      korlátokat    alkotmányellenessé   tették,    érvényesek    a
      másolatkészítésnek a Rendeletben foglalt korlátozására is.  A
      védelem  hatékonysága  nemcsak a vádirat,  hanem  minden,  az
      ügyész  és  a  bíróság rendelkezésére álló irat tekintetében,
      éppen  a  védelemre  való felkészülés  biztosítása  érdekében
      megköveteli,    hogy    azokat   —   az    alább    kifejtett
      megkülönböztetések szerint — a terhelt és a védő  ne  csak  a
      bíróságon,  a  hatóság  által  használt  példányt  használva,
      tanulmányozhassa,  hanem  azokról  kizárólagos   használatára
      szolgáló másolatot kapjon és azt magával is vihesse.

      5. Az Alkotmánybíróság azt a határozatát, hogy a védekezéshez
      szükséges adatok "birtoklása" a másolatok készítésére, s azok
      elvitelére,   vagyis  a  bíróságon  kívüli  használatára   is
      kiterjed,  a  védelemhez  való  jog  (Alkotmány  57.  §   (3)
      bekezdés)   ismertetett  értelmezésén  kívül  a  tisztességes
      eljáráshoz  való  jogra (Alkotmány 57.  §  (1)  bekezdés)  is
      alapozza.

      Az Alkotmány 57. § (1) bekezdése szerint mindenkinek joga van
      ahhoz,  hogy  az  ellene emelt vádat,  vagy  valamely  perben
      jogait és kötelességeit a törvény által felállított független
      és  pártatlan  bíróság  igazságos  és  nyilvános  tárgyaláson
      bírálja   el.   A   "tisztességes   eljárás"   (fair   trial)
      követelménye nem egyszerűen egy a bíróságnak és az eljárásnak
      itt  megkövetelt  tulajdonságai közül  (ti.  mint  "igazságos
      tárgyalás"),   hanem  az  idézett  alkotmányi  rendelkezésben
      foglalt  követelményeken túl — különösen  a  büntetőjogra  és
      —eljárásra   vonatkozóan  —  az  57.  §  többi  garanciájának
      teljesedését  is  átfogja. Sőt, az  Egyezségokmánynak  és  az
      Emberi  Jogok  Európai Egyezményének — az Alkotmány  57.  §-a
      tartalmához   és   szerkezetéhez  mintát   adó   —   eljárási
      garanciákat    tartalmazó   cikkei    általában    elfogadott
      értelmezése  szerint a fair trial olyan minőség,  amelyet  az
      eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet
      csupán  megítélni.  Ezért  egyes  részletek  hiánya  ellenére
      éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára  lehet
      az  eljárás  "méltánytalan" vagy "igazságtalan",  avagy  "nem
      tiszteséges". Természetesen különbözik egy adott eljárás fair
      voltának  megítélése  az  abban az  ügyben  döntő  nemzetközi
      bizottságok    vagy    bíróság    eljárásában    a     magyar
      Alkotmánybíróság lehetőségeitől, amely elvont  normakontrollt
      végez.   Ez   utóbbiban   csupán   a   tisztességes   eljárás
      megkövetelte    általános   ismérvek   megállapítására    van
      lehetőség.

      A     tisztességes     eljárásnak    az     egyezmény-     és
      alkotmányszövegekben nem nevesített, de  általánosan  és  nem
      vitatottan elismert eleme a "fegyverek egyenlősége", amely  a
      büntetőeljárásban  azt  biztosítja,  hogy  a  vádnak   és   a
      védelemnek egyenlő esélye és alkalma legyen arra, hogy a tény-
      és    jogkérdésekben   véleményt   formálhasson   és   állást
      foglalhasson.  A  fegyverek egyenlősége  nem  minden  esetben
      jelenti   a   vád   és  a  védelem  jogosítványainak   teljes
      azonosságát, de mindenképpen megköveteli, hogy  a  védelem  a
      váddal  összevethető súlyú jogosítványokkal  rendelkezzen.  A
      fegyverek  egyenlőségének egyik feltétele  (és  a  nemzetközi
      szervek esetjogában is leginkább kimunkált területe) a  felek
      mindegyikének  személyes jelenléte az  eljárási  cselekmények
      során,  illetve egyes eljárási szereplők (például  szakértők)
      megtartása  semleges pozícióban. A másik  feltétel,  hogy  az
      ügyben  releváns adatokat a vád, illetve a terhelt és a  védő
      ugyanolyan  teljességben és mélységben ismerhessék  meg.  Itt
      érintkezik   a  fair  trial  elve  a  védelemhez   való   jog
      hatékonyságának   és  a  védelemre  való  felkészülés   kellő
      idejének  és  eszközeinek követelményével. Az  előző  pontban
      idézte az Alkotmánybíróság az Emberi Jogok Európai Bizottsága
      értelmezését ezeknek a védelem jogát szolgáló eszközöknek tág
      köréről. Az Alkotmánybíróság megállapította azt is,  hogy  az
      eljárásban szereplő adatok és dokumentumok teljes megismerése
      és — megfelelő biztosítékok között — birtokolása is ezek közé
      a   "mindenképpen  biztosítandó"  jogok  közé  sorolható.   A
      dokumentumok  megismerése;  a  belőlük  készíthető  jegyzetek
      szabad "birtokolása"; a dokumentumok "birtoklása" a tárgyalás
      alatt,  vagy máskor is, de csak a bíróság épületében, azonban
      nem  elégíti  ki  a védelemhez való jogot, ha egyszersmind  a
      fegyverek egyenlősége nem érvényesül. Nem egyenlő a vád és  a
      védelem  helyzete,  ha  az  ügyész  az  államtitkokat  képező
      dokumentumokat az eljárás alatt a bíróságon kívül is szabadon
      birtokában tarthatja és használhatja (lásd a Be. 114.  §  (5)
      bekezdését), — míg a terhelt és a védő ebben korlátozva van.

      Az  Alkotmánybíróság  megjegyzi, hogy az idézett  egyezmények
      gyakorlata  az iratbetekintés jogának határát úgy húzta  meg,
      hogy  abba  a  dokumentumok szabad birtoklása is beleérthető.
      Csakis  a  hivatalbóli  kézbesítés vonatkozásában  utasította
      ugyanis el mind az Egyezségokmány tekintetében az Emberi Jogi
      Bizottság,  mindpedig  az  Emberi  Jogok  Európai  Egyezménye
      tekintetében  az  Emberi  Jogok  Európai  Bírósága  azokat  a
      követeléseket,  amelyek a vád által használt  —  a  vádiraton
      túlmenő,   egyéb  —  dokumentumok  hivatalbóli   kézbesítését
      követelték a védelem részére ( O.F. vs. Norway, B 158/1983, §
      5.5, illetve Kremzow ügy, 21 September 1993, Séries A 268-B),
      azaz  az iratok kérelemre történő rendelkezésre bocsátása  az
      egyezmények védelmi körén belül marad.

      A  fegyverek  egyenlőségéből  tehát  az  következik,  hogy  a
      terhelt és a védő jogának korlátozása az iratmásolatok szabad
      birtoklása  és  használata tekintetében  az  alább  kifejtett
      megkülönböztetések  szerint  alkotmányellenes,   ha   a   vád
      ugyanazokat  az  iratokat korlátozás nélkül birtokolhatja  és
      használhatja.   (A   titokvédelem   követelményei    emellett
      természetesen egyenlőképpen kötelezik mindkét felet.)

      6. a) A védelemhez való jog, és ezen belül az iratbetekintés,
      a  dokumentumok birtoklása, de általában a védekezéshez és az
      arra  való  felkészüléshez szükséges "idővel és  eszközökkel"
      való    rendelkezés    joga    nem    korlátozhatatlan.    Az
      állambiztonsági  érdek, s ezen belül az  államtitok  védelme,
      hagyományosan és nemzetközileg is elfogadott oka lehet e  jog
      korlátozásának  —  egy  demokratikus társadalomban  szükséges
      mértékben.  Az  Abh. is tartalmazza, hogy a büntetőeljárásban
      szükség  lehet az államtitok és a szolgálati titok  megfelelő
      védelmére.  (ABH  1991,  417.) Az  alkotmányosan  "megfelelő"
      egyensúly  a  védelemhez való jog és  az  államtitok  védelme
      között  azonban  csak  igen  differenciáltan  alakítható  ki.
      Különböztetni   lehet  például  aszerint,   hogy   vajon   az
      államtitokról való tudomásszerzés feltétlenül megengedendő-e,
      vagy  a titok egyes részeiben titok maradhat a védelem előtt;
      más-más  megítélés alá esik a tudomásszerzés módja: a hatóság
      általi  informálás,  a  személyes  iratbetekintés,  az   irat
      birtokolása a tárgyaláson, vagy ennél tágabb hozzáférhetősége
      a  bíróság  épületében,  a  jegyzetkészítés  és  a  jegyzetek
      elvihetősége; a kizárólag saját használatú, de  a  bíróságról
      ki  nem  vihető másolat; s végül a teljes irat vagy  másolata
      szabad  birtokolása  és  használata. Eltérhet  a  "megfelelő"
      titotkvédelem a védelem jogát gyakorló személyek  között  is:
      az  ügyvédnek  adott vonatkozásban több joga  lehet,  mint  a
      terheltnek stb.

      Az   Abh.   1991-ben  hatályon  kívül  helyezte   a   bíróság
      tanácselnökének diszkrecionális jogát arra, hogy  a  nyomozás
      befejezése  után  a  terhelt és a védő  számára  mely  iratok
      megtekintését  engedélyezi. Ettől  kezdve  a  büntetőügyekben
      szerepet   játszó  államtitok  megismerését  nem   korlátozza
      semmilyen  jogi  előírás, a Be. szerinti iratbetekintési  jog
      valóban érvényesül. A most elbírált Rendelet, valamint a  Be.
      kézbesítési  szabálya tehát nem a büntetőeljárásban  szerepet
      játszó   államtitok   megismerését   korlátozza,   hanem    a
      megismerhetőségen  belül  az  államtitkot   tartalmazó   irat
      fizikai    védelméről   rendelkezik   —   mégpedig    ésszerű
      feltételezés  szerint csakis a terhelten és  a  védőn  kívüli
      személyekkel szemben. Mivel ugyanis a betekintési jog által a
      terhelt és a védő jogosultak az államtitkot "megszerezni"  és
      a  védelem  érdekében "felhasználni" is, ezek a  korlátozások
      értelemszerűen  az államtitok "illetéktelen  személy  részére
      hozzáférhetővé"  válása  ellen  irányulhatnak.  Azt,  hogy  a
      terhelt  vagy  a védő az államtitkot illetéktelennek  kiadja,
      nem  az  irat  kivitelének tiltásával a bíróságról,  hanem  a
      betekintés  korlátozásával vagy tiltásával lehetne hatékonyan
      megelőzni.  Egy  ilyen  feltételezésre  alapozva  azonban   a
      védelemhez  való jogot nyilvánvalóan nem lehet  alkotmányosan
      korlátozni.  Kérdés, hogy az államtitok harmadik személyekkel
      szembeni  védelmére hivatkozva alkotmányosan  lehetséges-e  a
      védelemhez  és a tisztességes eljáráshoz való jog korlátozása
      azáltal,   hogy  az  államtitkot  tartalmazó  irat   hatósági
      épületen  kívüli  birtokolását és a  másolatkészítést  a  jog
      megtiltja.

      Bár  az  Abh.  megsemmisítette  azokat  az  utasításokat  is,
      amelyek  szerint "titkos ügyekben" az államtitkot  tartalmazó
      vádiratot  a  terhelt  és a védő csak  a  bíróság  épületében
      tanulmányozhatta, de nem vihette magával, továbbá azokat  is,
      amelyek   a  határozatokból  kihagyni  rendelték  a  titoknak
      minősülő  adatokat, a Be. 114. § 1994-ben beiktatott  (4)  és
      (5)  bekezdése  ezeket  az  alkotmányellenesnek  nyilvánított
      rendelkezéseket  lépteti ismét életbe azzal az  indokolással,
      hogy "az államtitkot vagy szolgálati titkot tartalmazó iratot
      a  hatóságtól  elvinni  azért nem lehetséges,  mert  a  titok
      megfelelő  védelme csak ott biztosított. A címzett  az  ilyen
      iratot  a  hatóságnál tanulmányozhatja,  az  abból  készített
      titkos adatot nem tartalmazó kivonatot pedig megkapja,  tehát
      e szabályozás alapvető jogait nem csorbítja."

      A   Be.   módosítása  az  Abh.-ból  csakis  a  megsemmisített
      utasítások  formai alkotmányellenességét vette figyelembe,  s
      tartalmilag  hasonló rendelkezéseket emelt törvényi  szintre.
      Pedig  az  Abh.  nemcsak  az anyagi alkotmányellenességet,  a
      védelemhez  való  jog  sérelmét  is  megállapítja   mindegyik
      vizsgált   szabály  esetén,  hanem  a  jövendő   titokvédelmi
      jogalkotás tekintetében is kifejezetten felhívja a  figyelmet
      arra,   hogy  a  védelemhez  való  jog  korlátozása  csak   a
      feltétlenül    szükséges   mértékben   és    az    arányosság
      követelményét betartva lehet alkotmányos (ABH 1991, 418).  Az
      alkotmányossági  kérdés  tehát  az,  hogy  a  hatékony  és  a
      védekezésre megfelelő felkészülést biztosító védelemhez  való
      jognak  szükséges és arányos korlátozása-e, ha az államtitkot
      tartalmazó  iratokról a terhelt és/vagy  a  védő  nem  kaphat
      másolatot,  illetve hogy az ilyen iratokat nem  viheti  ki  a
      büntető  ügyekben  eljáró  hatóság  épületéből,  nehogy  azok
      illetéktelen személyek kezébe jussanak.

      b)  Az  alapjogok korlátozásának e jogok lényeges tartalma  a
      határa:  az  Alkotmány  8.  § (2)  bekezdése  kimondja,  hogy
      alapvető jog lényeges tartalmát törvény sem korlátozhatja. Az
      Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint valamely  alapjog
      lényeges  tartalmát az a korlátozás sérti, amely  —  valamely
      más  alapvető  jog  vagy  alkotmányos  cél  érdekében  —  nem
      elkerülhetetlenül  szükséges, továbbá,  ha  szükséges  is,  a
      korlátozás  által okozott jogsérelem az elérni kívánt  célhoz
      képes aránytalan.

      Emellett  a főszabályként alkalmazandó alkotmányossági  mérce
      mellett  azonban egyes alapjogok esetében az  Alkotmány  maga
      tartalmaz  további  kritériumokat, amelyek  egyrészt  ezt  az
      általános   mércét   az   illető  jog  tartalmához   igazítva
      konkretizálják,  másrészt  amelyek konkrét  voltukban  sokkal
      inkább  állandó és saját tartalmi ismérvekkel határozzák  meg
      az  adott alapjog lényeges tartalmát a viszonyítással dolgozó
      általános   szabály  helyett.  Ez  utóbbi,  minden  alapjogra
      alkalmazandó    általános   mérce    szükségképpen    elvont,
      módszertani   szabály   lehet  csak,   amely   a   mindenkori
      korlátozáshoz való viszonyítást írja elő; ez utóbbi tehát itt
      a  konkrét elem, s az alapjogok védett tartalma ezért esetről
      esetre  eltérően alakul. Ezzel szemben az egyes  alapjogoknál
      szereplő külön mércék a lényeges tartalmat valóban magához  a
      fenyegetett  alapjog  sajátosságaihoz  kötik,   s   ezért   a
      korlátozás   okát  és  súlyát  nem  szükségképpen  értékelik;
      bármely  korlátozással szemben is ugyanaz a határ áll.  Ez  a
      módszer  egyes esetekben a korlátozás abszolut határát  vonja
      meg,  másutt  annak  alkotmányosságát saját,  külön  ismérvek
      alapján   teszi   eldönthetővé,   akár   úgy   is,   hogy   a
      szükségesség/arányosság mérlegelését csakis  az  Alkotmányban
      meghatározott  szűkebb és konkrét követelmények  tekintetében
      engedi  meg. Így ezeknek az alapjogoknak a lényeges  tartalma
      állandóbban és egyértelműbben határozható meg, mint azoké  az
      jogoké, amelyekre az általános szabályt kell alkalmazni.

      Ilyen  külön mércét tartalmaz az Alkotmány például az élethez
      és   az   emberi  méltósághoz  való  jog  esetében  ahol   az
      Alkotmánybíróság  az "önkényes" megfosztás tilalmát  abszolut
      tilalomként  értelmezte:  az  élettől  és  méltóságtól   való
      megfosztás  fogalmilag  önkényes, e jogok  teljes  terjedelme
      lényeges tartalom (ABH 1990, 92, 106); hasonló tartalmi,  nem
      viszonyításból  adódó mércét alkalmaz az  Alkotmánybíróság  a
      jogállamiság,    továbbá   az   államcélok,    különösen    a
      piacgazdaság,   a   szociális  jogok  és  a  környezetvédelem
      területén.  A legnagyobb gyakorisággal azonban a  büntetőjogi
      garanciák tekintetében ír elő maga az Alkotmány ilyen szilárd
      határokat  a  korlátozhatóság  számára.  Az  Alkotmánybíróság
      ennek  megfelelően meg is állapította például az  ártatlanság
      vélelme,  a nullum crimen sine lege,s ezen belül a visszaható
      hatályú büntető törvényhozás tilalmának abszolut voltát.  "Az
      alkotmányos   büntetőjog  alapintézményei   legtöbb   esetben
      fogalmilag  sem relativizálhatók, s nem képzelhető  el  velük
      szemben  mérlegelhető más alkotmányos  jog  vagy  feladat.  A
      büntetőjogi  garanciák ugyanis már egy mérlegelés  eredményét
      tartalmazzák." (11/1991. (III. 5.) AB, ABH 1992, 77, 83)  (Az
      Alkotmánybíróság  a  szükségesség/arányosság  tesztjét  egyes
      büntető    tényállások    alkotmányosságának    megítélésénél
      alkalmazza,   amikoris  arról  van  szó,  hogy   a   büntetés
      alkalmazása valamely más jog védelmében szükséges és arányos-
      e;  itt  tehát  e  másik jog — például a véleménynyilvánítási
      szabadság — súlya meghatározó a mérlegelés eredményére.)

      Az  57.  § (1) bekezdésében meghatározott garanciák: mindenki
      joga  arra, hogy az ellene emelt vádat, vagy valamely  perben
      jogait és kötelességeit a törvény által felállított független
      és   pártatlan  bíróság  igazságos  és  nyilvános  tágyaláson
      bírálja   el,  a  "bírósághoz  való  jog"  megannyi   konkrét
      feltételét  tartalmazzák, amelyek  nem  abszolútak  abban  az
      értelemben, mint például az említett ártatlanság vélelme,  de
      amelyek  az  általános szabály szerinti  mérlegelésnek  mégis
      abszolut  korlátai. Nincs olyan szükségesség, amely  miatt  a
      tárgyalás   "tisztességes"   voltát   arányosan   ugyan,   de
      korlátozni  lehetne; hanem a tisztességes tárgyalás  fogalmán
      belül   alakítandó  ki  olyan  ismérvrendszer,  amely   annak
      tartalmát  adja,  s  csak  ezen  belül  értékelhető  bizonyos
      korlátozások  szükséges  és arányos  volta.  (Ugyanígy  saját
      dogmatikája   van   annak,  mi  számít  "bíróságnak",   mikor
      "törvényes",  "független" és "pártatlan" az  eljáró  testület
      stb.)

      c)   Mivel  az  Alkotmánybíróság  ebben  a  határozatában   a
      védelemhez való jogot és a tisztességes eljáráshoz való jogot
      egymással összefüggésben vizsgálja, az államtitkot tartalmazó
      iratok  illetéktelen kezekbe jutása elleni védelméhez  fűződő
      érdeket  is  e  két  jog fent, a 4. és 5.  pontban  kifejtett
      tartalmi ismérveinek keretein belül mérlegeli, s így az Abh.-
      ban a jövőbeli korlátozás tekintetében megjelölt követelményt
      a fent kifejtettek értelmében konkretizálja.

      A  hatékony  és  megfelelő felkészülést biztosító  védelemhez
      való   jog,   összefüggésben  a  tisztességes  eljárásnak   a
      fegyverek    egyenlősége    fogalmában    is    megnyilvánuló
      követelményeivel azt követeli meg, hogy a terhelt és védője a
      vádiratot,   valamint  az  összes  olyan   iratot,   amelynek
      kézbesítése  a  Be.  szerint  kötelező,  akkor   is   eredeti
      szövegével,  teljes terjedelmében megkapja és  birtokolhassa,
      ha  azok  államtitkot  vagy szolgálati  titkot  tartalmaznak.
      Ezért  a  Be.  114. § (4) bekezdésének második  mondata  ezen
      személyek   vonatkozásában   alkotmányellenes.   Ezeknek   az
      iratoknak ugyanis — mint azt már az Abh. kifejtette  —  olyan
      alapvető  jelentősége  van a védekezésben  és  az  arra  való
      felkészülésben,  és csak a vád általi korlátlan  birtokolásuk
      és  használatuk olyannyira sértené a fegyverek egyenlőségének
      elvét, hogy mindezzel szemben az államtitkot tartalmazó  irat
      védelmére  harmadik személyekkel szemben  nem  lehet  arányos
      korlátozásként hivatkozni.

      Az államtitok védelmére szolgál az államtitoksértés bűntette,
      és   gondatlan  alakzatának  vétsége,  továbbá  a  szolgálati
      titoksértés   vétsége  (Btk.  221,  222.   §),   valamint   a
      titokvédelmi  szabálysértés  is.  Az  államtitkot  tartalmazó
      iratot  birtokló terhelt és védő természetesen e  felelőssége
      tudatában él az iratok birtoklásához való jogával. Azonban  a
      gondatlanságból  elkövetett államtitoksértés kockázata  olyan
      súlyos  lehet  az államtitok megfelelő fizikai védelmére  nem
      feltétlenül  képes  jogosult  —  s  elsősorban  a  terhelt  —
      számára,  hogy  annak kivédése céljából azt a lehetőséget  is
      biztosítani  kell, hogy a terhelt vagy a  védő  az  iratot  a
      hatóság   védett  épületében  tanulmányozza.  Ilyen   esetben
      azonban  alkotmányos  követelmény a csakis  saját  használatú
      másolat,  s  az  ahhoz  való  — az  intézmény  munkarendjének
      keretén   belül   —   időben   is  legteljesebb   hozzáférési
      jogosultság.

      A  védelemhez való jog és a fegyverek egyenlősége azonban  az
      összes  olyan dokumentum birtokolására és szabad használatára
      kiterjed,  amellyel a vád is így rendelkezik.  Az  államtitok
      védelme  érdekében  a  vádiraton  és  az  egyéb  kézbesítendő
      iratokon  kívüli  dokumentumoknak a bírósági  épületből  való
      kiviteléhez azonban a törvény feltételeket szabhat. Mivel  az
      iratok   fizikai  védelméről  van  szó,  a  korlátozások   is
      elsősorban    ezzel   lehetnek   arányosak:    például    nem
      alkotmányellenes annak megkövetelése, hogy  az  irat  jövendő
      birtokosa nyilatkozzék arról, hogy nála a titkok megőrzésének
      fizikai feltételei megvannak. Mérlegelhető olyan megoldás is,
      hogy  —  tekintettel  az  ügyvéd  jogállásáról  és  annak  az
      igazságszolgáltatás        rendszerébe        illeszkedéséről
      kifejtettekre, valamint arra, hogy a védelemhez való jog és a
      fegyveregyenlőség tekintetében a terhelt  és  a  védő  jogait
      együtt  kell szemlélni — a védőként eljáró ügyvéd könnyebbben
      jut  ezeknek az iratoknak, vagy másolatuknak szabad birtokába
      mint   a  terhelt,  akinél  az  ügyvédnél  szigorúbban  lehet
      vizsgálni,  hogy  valóban  képes-e a fizikai  titokvédelemre.
      Ilyen  szabályozás  esetén  azonban  alkotmányos  követelmény
      lenne,  hogy  a  terhelt  védelmében ügyvéd  eljárása  legyen
      kötelező akkor is, ha ezt a Be. egyébként nem írná elő.

      7.   A   Rendelet   formai  okból  is  alkotmányellenes.   Az
      Alkotmánybíróság  úgy  értelmezte  az  Alkotmány  8.  §   (2)
      bekezdését,  hogy  valamely  alapjog  közvetlen  és  jelentős
      korlátozása csakis törvényben történhet (64/1991. (XII.  17.)
      AB,  ABH  1991,  300). Az iratmásolatok  adásának  tiltása  a
      Rendelet a) és c) pontja szerint a terhelt, a védő és a  védő
      jogait  élvező törvényes képviselő számára a védelemhez  való
      jogot  közvetlenül  és  jelentősen  korlátozza.  A  rendeleti
      szintű  szabályozás ezért az Alkotmány 8. §  (2)  bekezdésébe
      ütközik.
                              Dr. Sólyom László
                         az Alkotmánybíróság elnöke
                            előadó alkotmánybíró

                   Dr. Ádám Antal         Dr. Bagi István
                   alkotmánybíró            alkotmánybíró

                   Dr. Holló András      Dr. Kilényi Géza
                   alkotmánybíró            alkotmánybíró

                   Dr. Lábady Tamás      Dr. Németh János
                   alkotmánybíró            alkotmánybíró

                           Dr. Tersztyánszky Ödön
                                alkotmánybíró

        .
        English:
        .
        Petition filed:
        .
        .
        Number of the Decision:
        .
        6/1998. (III. 11.)
        Date of the decision:
        .
        03/09/1998
        .
        .