English
	Hungarian

Ügyszám: .	1104/B/1997
Előadó alkotmánybíró: Sólyom László Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 6/1998. (III. 11.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 1998/91 .

A döntés kelte: Budapest, 03/09/1998 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                 A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!                               Az  Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenessége utólagos vizsgálatára irányuló bírói kezdeményezés alapján meghozta  a következő                         határozatot :                               1.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a  büntetőeljárás során  keletkezett iratokból másolat adásáról  szóló  4/1991. (III.  14.) IM-BM együttes rendelet (a továbbiakban Rendelet) 4.  §  a)  és  c) pontja, valamint a büntetőeljárásról  szóló 1973.  évi  I. törvény (a továbbiakban Be.) 114.  §-ának  (4) bekezdése  második mondata a terhelt, a védő, a  védő  jogait élvező  törvényes  képviselő, illetve a  törvényes  képviselő helyébe  lépő  eseti gondnok vonatkozásában alkotmányellenes; ezért  e  rendelkezéseket az Alkotmánybíróság 1998.  december 31. napjával megsemmisíti. Az  Alkotmánybíróság  a Rendelet 4. § b),  d)  és  e)  pontja tekintetében a kezdeményezést elutasítja. 2.  Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Rendelet 4. § a) és  c)  pontja  a  Fővárosi  Bíróság  Katonai  Tanácsa  előtt folyamatban lévő KB.III.002/1997. sz ügyben a terheltek és  a védők tekintetében nem alkalmazható. Ezt  a  határozatát  az Alkotmánybíróság a Magyar  Közlönyben közzéteszi.                           Indokolás                              I.                               A Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsa az előtte KB.III.002/1997. számon     folyamatban     levő     büntetőeljárásban      az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 38. §  (1) bekezdése   alapján  —  az  eljárás  egyidejű  felfüggesztése mellett   —   az  Alkotmánybíróság  eljárását  kezdeményezte. Végzésében  annak megállapítását kérte, hogy a büntetőeljárás során  keletkezett iratokból másolat adásáról  szóló  4/1991. (III.   14.)  IM-BM  együttes  rendelet  4.  §-ában   foglalt rendelkezés alkotmányellenes. A  Rendelet 1. § (1) bekezdése szerint a büntetőeljárás során keletkezett  iratokról  — ideértve az  eljáró  hatóság  által beszerzett,   illetőleg   a  büntetőeljárásban   részt   vevő személyek  által becsatolt iratokat is — az a hatóság,  amely előtt  a büntetőeljárás folyamatban van a terhelt, a védő,  a törvényes képviselő, a sértett, a magánvádló, a magánfél,  az egyéb  érdekelt  valamint a sértett  magánfél,  és  az  egyéb érdekelt  képviselője kérésére nem hiteles  másolatot,  külön kérelmére  hiteles  másolatot ad. A  Rendelet  4.  §-a  ehhez képest  a  következő kivételeket állapítja meg:  "Nem  adható másolat  a)  az  államtitkot,  illetőleg  szolgálati   titkot tartalmazó   iratról,  b)  az  eljáró  hatóság  határozatának tervezetéről,   c)   arról   a  tárgyalásról,   illetőleg   a tárgyalásnak   annak  a  részéről  készített  jegyzőkönyvről, amelyről  a nyilvánosságot kizárták, d) a bíróság tanácsülési jegyzőkönyvéről,  e)  a  kisebbségi  véleményen   lévő   bíró írásbeli véleményéről." A  kezdeményező  álláspontja szerint  a  Rendelet  4.  §-ának alkalmazása sértené a védelemhez való jog alkotmányos büntető- eljárási  alapelvét,  és  így  az  Alkotmány  2.  §-ának  (1) bekezdését és 57. §-ának (3) bekezdését, valamint a Be. 6.  § (1) és (2) bekezdését. Ebben az összefüggésben a kezdeményező hivatkozott  az  Állampolgári Jogok Országgyűlési  Biztosának 1997. október 1.-jén kelt Jelentésére is, amely a Rendelet 4. §-ának  a  védelemhez  való  joggal  való  konfliktusa  miatt alkotmányos aggályokat állapított meg. Az  Alkotmánybíróság  eljárása során megállapította,  hogy  a kezdeményezéssel  érintett jogszabályi  rendelkezések  szoros tartalmi   összefüggésben  állnak  a  Be.  114.  §-ának   (4) bekezdésével.  A  Be. 114. §-ának (4) bekezdése  szerint  "Az államtitkot  vagy szolgálati titkot tartalmazó  irat  csak  a hatóságnál  kézbesíthető.  A címzett  az  iratot  nem  viheti magával, részére titkos adatot nem tartalmazó kivonatot  kell adni.  Hirdetményi úton is ilyen kivonatot kell kézbesíteni." Ezért  az  Alkotmánybíróság az alkotmányossági vizsgálatot  a Be. 114 §-ának (4) bekezdése vonatkozásában is lefolytatta.                              II. 1.  A  kezdeményezés a Rendelet 4. §-át a  maga  egészében  a védelemhez  való joggal ellentétesnek tartja és  támadja.  Az Alkotmánybíróság   megállapította,   hogy   a   kezdeményezés tartalma  szerint csupán a 4. § a) és c) pontjára vonatkozik, hiszen  a védelemhez való joggal csak a 4. § a) és c)  pontja hozható összefüggésbe, amelyek szerint nem adható másolat  az államtitkot,  illetve szolgálati titkot  tartalmazó  iratról, illetve  arról a tárgyalásról, vagy annak részéről  készített jegyzőkönyvről, amelyről a nyilvánosságot kizárták. A b),  d) és   e)   pont  a  kezdeményezett  alkotmányossági  vizsgálat szempontjából   irreleváns.  Ezért   azok   tekintetében   az Alkotmánybíróság a kezdeményezést elutasította. Ugyancsak megállapította az Alkotmánybíróság, hogy a Rendelet 1. §-a szerint iratmásolat kérésére jogosultak közül ebben az eljárásban  csak  a  terhelt, a védő,  illetve  a  fiatalkorú elleni  büntetőeljárásban  a  védő  jogait  élvező  törvényes képviselő  tekintetében vizsgálható  a  védelemhez  való  jog sérelme.   A   védő   iratmegtekintési   jogára   a   terhelt iratmegtekintési joga irányadó (Be. 52. § (3) bekezdés és 44. §  (4)  bekezdés),  és  ehhez igazodik  a  fiatalkorú  elleni eljárásban   a  törvényes  képviselő,  illetve  a   törvényes képviselő helyébe lépő eseti gondnok iratmegtekintési joga is (Be  299.,  300. §). Ugyanígy a Be. 114. §-ának  (4)  és  (5) bekezdése  vonatkozásában is csak a  terhelt,  a  védő  és  a fiatalkorú  elleni  eljárásban a törvényes  képviselő  (eseti gondnok)  az,  akinek  a  védelemhez  való  alkotmányos  joga sérülhet. Az  Alkotmánybíróság  tehát arról  hoz  határozatot,  hogy  a Rendelet  4. § a) és c) pontja illetve a Be. 114. §-ának  (4) és  (5)  bekezdése sérti-e a terhelt, a védő és a védő jogait élvező törvényes képviselő (eseti gondnok) jogát a védelemre. 2.  Az  Alkotmánybíróság mindenekelőtt rámutat arra, hogy  az Alkotmány 57. § (3) bekezdésében biztosított védelemhez  való jog  a  terhelt és a védő jogaiban ölt testet.  A  terheltnek joga  van ahhoz, hogy saját magát megvédje, és ahhoz is, hogy választása  szerinti védőt vegyen igénybe (akinek  költségeit adott  esetben az államnak kell viselnie). A védelemhez  való jog  alkotmányos  megítélése  csakis  a  terhelt  és  a  védő jogainak  együttes  szemlélete  alapján  lehetséges.   Ez   a megközelítés  összhangban  van az emberi  jogok  és  alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény (a továbbiakban Emberi Jogok  Európai Egyezménye) gyakorlatával. (Vö. X. v. Austria, Appl. No. 6185/73, DR 2, 68; Ensslin and others v. FRG, Appl. Nos. 7572/76, 7586/76, 7587/76, DR 14, 64) Másrészt  azonban  a védő a büntetőeljárás  önálló  személye, jogai  nem átruházott jogok, hanem a büntetőeljárás alá  vont személy   objektív  érdekét  szolgáló,  de  önálló   eljárási jogosítványok.  (1320/B/1993 AB  határozat,  ABH  1995,  683, 685.) Az Alkotmánybíróság már korábban is kiemelte az ügyvédi foglalkozás beágyazottságát az igazságszolgáltatás,  valamint az  eljárásjogok rendszerébe, továbbá az ügyvédi  tevékenység szabályozásának közjogi vonatkozásait (22/1994. (IV. 16.) AB, ABH 1994, 127, 130). Ebből a sajátos és önálló jogállásból is következik   a   védelem  joga  tekintetében  többek   között meghatározott körben a kötelező védelem, továbbá az,  hogy  a védő  jogosítványai  bizonyos esetekben tágabbak  lehetnek  a terhelténél. 3.     A    védelemhez    való    joggal,    illetve    annak korlátozhatóságával a katonai bíróságok eljárásában, valamint az   államtitok   és   a  szolgálati  titok   védelmében   az Alkotmánybíróság  már  a 25/1991. (V.  18.)  AB  határozatban foglalkozott,   s  az  akkor  hatályos  IM  utasítások   több rendelkezését    mind    formai,    mind    tartalmi    okból alkotmányellenesnek mondta ki és megsemmisítette  (ABH  1991, 414).  E  határozat (a továbbiakban: Abh.)  megállapításai  a mostani ügyben is irányadóak. Az Abh.-ban az Alkotmánybíróság nem elégedett meg azzal, hogy a  védelemhez  való jog formálisan biztosítva  legyen,  hanem egyrészt   annak   hatékony  érvényesülését  követelte   meg, másrészt kifejezetten kiterjesztette ezt a jogot a terhelt és a  védő  megfelelő felkészülésére jogaik gyakorlására.  Ennek megfelelően  az  Alkotmánybíróság a vádirat tekintetében  nem tartotta  elegendőnek, hogy "maga a megismerés  biztosított", hanem  kifogásolta, hogy a megismerés biztosítása ellenére  a korlátozások  miatt  a  "védelemre való felkészülés  jelentős mértékben megnehezül". A határozat leszögezte, hogy a  puszta betekintési joggal szemben "a vádirat 'birtokolása'  alapvető fontosságú a tárgyalásra felkészüléshez mind a terhelt,  mind a védő számára". (ABH 1991, 415, 416). A   védelemhez  való  jog  hatékonyságának  jelentőségét  más esetben  is elismerte az Alkotmánybíróság. Így a fent idézett 1320/B/1993.  AB  határozat  a terhelt  rendelkezési  jogának korlátozását  is  alkotmányosnak tartotta a védő  feladatának ellátásához szükséges joggyakorlás biztosítása érdekében. Az   Alkotmánybíróság   az   így  kiterjesztett,   eredményes működésében  tekintett  védelemhez  való  jog  korlátozásának alkotmányosságát   vizsgálja.  Ebben  az  összefüggésben   az Alkotmánybíróság    az    Abh.-ban    elismerte,    hogy    a büntetőeljárásban szükség lehet az államtitok és a szolgálati titok  megfelelő védelmére. Utalt az Alkotmánybíróság azonban arra   is,   hogy   csak   a  védelemhez   való   jognak   az elkerülhetetlenül szükséges, arányos és a lényeges  tartalmat nem   érintő   korlátozása  felel   meg   az   alkotmányosság követelményeinek. (ABH 1991, 418-419) Az   Alkotmány  57.  §-ának  (3)  bekezdéséből  ilyen   módon levezetett követelmények teljes összhangban állnak a  védelem jogára  vonatkozó nemzetközi kötelezettségeinkkel is, amelyek szerint eleve a védelemhez való jognak ez a tág értelmezése a kiindulópont.    Mind   a   Polgári   és   Politikai    Jogok Egyezségokmánya 14. cikk 3. b), mind az Emberi Jogok  Európai Egyezménye  6.  cikk 3. b) (a kihirdetett magyar  szövegekkel ellentétben)    egyező   szóhasználattal    írják    elő    a bűncselekménnyel  vádolt minden személy  számára  feltétlenül megadandó   "minimális"  jogok  között,  hogy  az  "legalább" "megfelelő  idővel,  és  lehetőséggel  rendelkezzék   védelme előkészítésére",   illetve   "rendelkezzék    a    védelmének előkészítéséhez   szükséges  idővel   és   eszközökkel"   (az egyezmények  szövege  szerint: "to  have  adequate  time  and facilities  for the preparation of his defence",  illetve  "a disposer  du  temps  et  des  facilités  nécessaires   a   la préparation   de   sa  défense").  Ezek  az   eszközök   vagy lehetőségek pedig felölelnek minden olyan "elemet",  amely  a büntető   felelősség  alóli  mentesülést  vagy   a   büntetés csökkentését   szolgálhatja,  s   amelyeket   a   hatáskörrel rendelkező hatóságok gyűjtöttek vagy gyűjthetnek össze.  (Vö. Report  of the Commission of 14 December 1981, Jespers  Case, DR 27 (1982), p. 61, 72.) 4.  Teljesen egyértelmű, hogy ezek az "eszközök" és  "elemek" magukban foglalják az iratok tartalmának megismeréséhez  való jogot.   Így   van   ez   nemcsak  az  említett   egyezmények gyakorlatában,  hanem  —  mint a Be.-ben  is  —  általában  a büntetőeljárási   kódexekben  is.   Az   Alkotmánybíróság   a hatékonyság  és  a védelemre való felkészülés  biztosításának követelménye   miatt   már   1991-ben   úgy   értelmezte   az iratbetekintést, hogy az a puszta megismerésen  túl  az  irat "birtoklását" is magába kell, hogy foglalja. Az  Abh.  nyomán megszűnt az iratmegtekintés korlátozása.  Az Abh.   a   védelem   jogának  egyes   konkrét   korlátozásait semmisítette  meg  a betekintési jog gyakorlása,  a  vádirat, illetve  a "titkos ügy" tárgyalásán készített védői jegyzetek "birtoklása" tekintetében. Azok az elvek azonban,  amelyek  a védelemhez   való   jog  értelmezéséből  adódóan   ezeket   a korlátokat    alkotmányellenessé   tették,    érvényesek    a másolatkészítésnek a Rendeletben foglalt korlátozására is.  A védelem  hatékonysága  nemcsak a vádirat,  hanem  minden,  az ügyész  és  a  bíróság rendelkezésére álló irat tekintetében, éppen  a  védelemre  való felkészülés  biztosítása  érdekében megköveteli,    hogy    azokat   —   az    alább    kifejtett megkülönböztetések szerint — a terhelt és a védő  ne  csak  a bíróságon,  a  hatóság  által  használt  példányt  használva, tanulmányozhassa,  hanem  azokról  kizárólagos   használatára szolgáló másolatot kapjon és azt magával is vihesse. 5. Az Alkotmánybíróság azt a határozatát, hogy a védekezéshez szükséges adatok "birtoklása" a másolatok készítésére, s azok elvitelére,   vagyis  a  bíróságon  kívüli  használatára   is kiterjed,  a  védelemhez  való  jog  (Alkotmány  57.  §   (3) bekezdés)   ismertetett  értelmezésén  kívül  a  tisztességes eljáráshoz  való  jogra (Alkotmány 57.  §  (1)  bekezdés)  is alapozza. Az Alkotmány 57. § (1) bekezdése szerint mindenkinek joga van ahhoz,  hogy  az  ellene emelt vádat,  vagy  valamely  perben jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és  pártatlan  bíróság  igazságos  és  nyilvános  tárgyaláson bírálja   el.   A   "tisztességes   eljárás"   (fair   trial) követelménye nem egyszerűen egy a bíróságnak és az eljárásnak itt  megkövetelt  tulajdonságai közül  (ti.  mint  "igazságos tárgyalás"),   hanem  az  idézett  alkotmányi  rendelkezésben foglalt  követelményeken túl — különösen  a  büntetőjogra  és —eljárásra   vonatkozóan  —  az  57.  §  többi  garanciájának teljesedését  is  átfogja. Sőt, az  Egyezségokmánynak  és  az Emberi  Jogok  Európai Egyezményének — az Alkotmány  57.  §-a tartalmához   és   szerkezetéhez  mintát   adó   —   eljárási garanciákat    tartalmazó   cikkei    általában    elfogadott értelmezése  szerint a fair trial olyan minőség,  amelyet  az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán  megítélni.  Ezért  egyes  részletek  hiánya  ellenére éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára  lehet az  eljárás  "méltánytalan" vagy "igazságtalan",  avagy  "nem tiszteséges". Természetesen különbözik egy adott eljárás fair voltának  megítélése  az  abban az  ügyben  döntő  nemzetközi bizottságok    vagy    bíróság    eljárásában    a     magyar Alkotmánybíróság lehetőségeitől, amely elvont  normakontrollt végez.   Ez   utóbbiban   csupán   a   tisztességes   eljárás megkövetelte    általános   ismérvek   megállapítására    van lehetőség. A     tisztességes     eljárásnak    az     egyezmény-     és alkotmányszövegekben nem nevesített, de  általánosan  és  nem vitatottan elismert eleme a "fegyverek egyenlősége", amely  a büntetőeljárásban  azt  biztosítja,  hogy  a  vádnak   és   a védelemnek egyenlő esélye és alkalma legyen arra, hogy a tény- és    jogkérdésekben   véleményt   formálhasson   és   állást foglalhasson.  A  fegyverek egyenlősége  nem  minden  esetben jelenti   a   vád   és  a  védelem  jogosítványainak   teljes azonosságát, de mindenképpen megköveteli, hogy  a  védelem  a váddal  összevethető súlyú jogosítványokkal  rendelkezzen.  A fegyverek  egyenlőségének egyik feltétele  (és  a  nemzetközi szervek esetjogában is leginkább kimunkált területe) a  felek mindegyikének  személyes jelenléte az  eljárási  cselekmények során,  illetve egyes eljárási szereplők (például  szakértők) megtartása  semleges pozícióban. A másik  feltétel,  hogy  az ügyben  releváns adatokat a vád, illetve a terhelt és a  védő ugyanolyan  teljességben és mélységben ismerhessék  meg.  Itt érintkezik   a  fair  trial  elve  a  védelemhez   való   jog hatékonyságának   és  a  védelemre  való  felkészülés   kellő idejének  és  eszközeinek követelményével. Az  előző  pontban idézte az Alkotmánybíróság az Emberi Jogok Európai Bizottsága értelmezését ezeknek a védelem jogát szolgáló eszközöknek tág köréről. Az Alkotmánybíróság megállapította azt is,  hogy  az eljárásban szereplő adatok és dokumentumok teljes megismerése és — megfelelő biztosítékok között — birtokolása is ezek közé a   "mindenképpen  biztosítandó"  jogok  közé  sorolható.   A dokumentumok  megismerése;  a  belőlük  készíthető  jegyzetek szabad "birtokolása"; a dokumentumok "birtoklása" a tárgyalás alatt,  vagy máskor is, de csak a bíróság épületében, azonban nem  elégíti  ki  a védelemhez való jogot, ha egyszersmind  a fegyverek egyenlősége nem érvényesül. Nem egyenlő a vád és  a védelem  helyzete,  ha  az  ügyész  az  államtitkokat  képező dokumentumokat az eljárás alatt a bíróságon kívül is szabadon birtokában tarthatja és használhatja (lásd a Be. 114.  §  (5) bekezdését), — míg a terhelt és a védő ebben korlátozva van. Az  Alkotmánybíróság  megjegyzi, hogy az idézett  egyezmények gyakorlata  az iratbetekintés jogának határát úgy húzta  meg, hogy  abba  a  dokumentumok szabad birtoklása is beleérthető. Csakis  a  hivatalbóli  kézbesítés vonatkozásában  utasította ugyanis el mind az Egyezségokmány tekintetében az Emberi Jogi Bizottság,  mindpedig  az  Emberi  Jogok  Európai  Egyezménye tekintetében  az  Emberi  Jogok  Európai  Bírósága  azokat  a követeléseket,  amelyek a vád által használt  —  a  vádiraton túlmenő,   egyéb  —  dokumentumok  hivatalbóli   kézbesítését követelték a védelem részére ( O.F. vs. Norway, B 158/1983, § 5.5, illetve Kremzow ügy, 21 September 1993, Séries A 268-B), azaz  az iratok kérelemre történő rendelkezésre bocsátása  az egyezmények védelmi körén belül marad. A  fegyverek  egyenlőségéből  tehát  az  következik,  hogy  a terhelt és a védő jogának korlátozása az iratmásolatok szabad birtoklása  és  használata tekintetében  az  alább  kifejtett megkülönböztetések  szerint  alkotmányellenes,   ha   a   vád ugyanazokat  az  iratokat korlátozás nélkül birtokolhatja  és használhatja.   (A   titokvédelem   követelményei    emellett természetesen egyenlőképpen kötelezik mindkét felet.) 6. a) A védelemhez való jog, és ezen belül az iratbetekintés, a  dokumentumok birtoklása, de általában a védekezéshez és az arra  való  felkészüléshez szükséges "idővel és  eszközökkel" való    rendelkezés    joga    nem    korlátozhatatlan.    Az állambiztonsági  érdek, s ezen belül az  államtitok  védelme, hagyományosan és nemzetközileg is elfogadott oka lehet e  jog korlátozásának  —  egy  demokratikus társadalomban  szükséges mértékben.  Az  Abh. is tartalmazza, hogy a büntetőeljárásban szükség  lehet az államtitok és a szolgálati titok  megfelelő védelmére.  (ABH  1991,  417.) Az  alkotmányosan  "megfelelő" egyensúly  a  védelemhez való jog és  az  államtitok  védelme között  azonban  csak  igen  differenciáltan  alakítható  ki. Különböztetni   lehet  például  aszerint,   hogy   vajon   az államtitokról való tudomásszerzés feltétlenül megengedendő-e, vagy  a titok egyes részeiben titok maradhat a védelem előtt; más-más  megítélés alá esik a tudomásszerzés módja: a hatóság általi  informálás,  a  személyes  iratbetekintés,  az   irat birtokolása a tárgyaláson, vagy ennél tágabb hozzáférhetősége a  bíróság  épületében,  a  jegyzetkészítés  és  a  jegyzetek elvihetősége; a kizárólag saját használatú, de  a  bíróságról ki  nem  vihető másolat; s végül a teljes irat vagy  másolata szabad  birtokolása  és  használata. Eltérhet  a  "megfelelő" titotkvédelem a védelem jogát gyakorló személyek  között  is: az  ügyvédnek  adott vonatkozásban több joga  lehet,  mint  a terheltnek stb. Az   Abh.   1991-ben  hatályon  kívül  helyezte   a   bíróság tanácselnökének diszkrecionális jogát arra, hogy  a  nyomozás befejezése  után  a  terhelt és a védő  számára  mely  iratok megtekintését  engedélyezi. Ettől  kezdve  a  büntetőügyekben szerepet   játszó  államtitok  megismerését  nem   korlátozza semmilyen  jogi  előírás, a Be. szerinti iratbetekintési  jog valóban érvényesül. A most elbírált Rendelet, valamint a  Be. kézbesítési  szabálya tehát nem a büntetőeljárásban  szerepet játszó   államtitok   megismerését   korlátozza,   hanem    a megismerhetőségen  belül  az  államtitkot   tartalmazó   irat fizikai    védelméről   rendelkezik   —   mégpedig    ésszerű feltételezés  szerint csakis a terhelten és  a  védőn  kívüli személyekkel szemben. Mivel ugyanis a betekintési jog által a terhelt és a védő jogosultak az államtitkot "megszerezni"  és a  védelem  érdekében "felhasználni" is, ezek a  korlátozások értelemszerűen  az államtitok "illetéktelen  személy  részére hozzáférhetővé"  válása  ellen  irányulhatnak.  Azt,  hogy  a terhelt  vagy  a védő az államtitkot illetéktelennek  kiadja, nem  az  irat  kivitelének tiltásával a bíróságról,  hanem  a betekintés  korlátozásával vagy tiltásával lehetne hatékonyan megelőzni.  Egy  ilyen  feltételezésre  alapozva  azonban   a védelemhez  való jogot nyilvánvalóan nem lehet  alkotmányosan korlátozni.  Kérdés, hogy az államtitok harmadik személyekkel szembeni  védelmére hivatkozva alkotmányosan  lehetséges-e  a védelemhez  és a tisztességes eljáráshoz való jog korlátozása azáltal,   hogy  az  államtitkot  tartalmazó  irat   hatósági épületen  kívüli  birtokolását és a  másolatkészítést  a  jog megtiltja. Bár  az  Abh.  megsemmisítette  azokat  az  utasításokat  is, amelyek  szerint "titkos ügyekben" az államtitkot  tartalmazó vádiratot  a  terhelt  és a védő csak  a  bíróság  épületében tanulmányozhatta, de nem vihette magával, továbbá azokat  is, amelyek   a  határozatokból  kihagyni  rendelték  a  titoknak minősülő  adatokat, a Be. 114. § 1994-ben beiktatott  (4)  és (5)  bekezdése  ezeket  az  alkotmányellenesnek  nyilvánított rendelkezéseket  lépteti ismét életbe azzal az  indokolással, hogy "az államtitkot vagy szolgálati titkot tartalmazó iratot a  hatóságtól  elvinni  azért nem lehetséges,  mert  a  titok megfelelő  védelme csak ott biztosított. A címzett  az  ilyen iratot  a  hatóságnál tanulmányozhatja,  az  abból  készített titkos adatot nem tartalmazó kivonatot pedig megkapja,  tehát e szabályozás alapvető jogait nem csorbítja." A   Be.   módosítása  az  Abh.-ból  csakis  a  megsemmisített utasítások  formai alkotmányellenességét vette figyelembe,  s tartalmilag  hasonló rendelkezéseket emelt törvényi  szintre. Pedig  az  Abh.  nemcsak  az anyagi alkotmányellenességet,  a védelemhez  való  jog  sérelmét  is  megállapítja   mindegyik vizsgált   szabály  esetén,  hanem  a  jövendő   titokvédelmi jogalkotás tekintetében is kifejezetten felhívja a  figyelmet arra,   hogy  a  védelemhez  való  jog  korlátozása  csak   a feltétlenül    szükséges   mértékben   és    az    arányosság követelményét betartva lehet alkotmányos (ABH 1991, 418).  Az alkotmányossági  kérdés  tehát  az,  hogy  a  hatékony  és  a védekezésre megfelelő felkészülést biztosító védelemhez  való jognak  szükséges és arányos korlátozása-e, ha az államtitkot tartalmazó  iratokról a terhelt és/vagy  a  védő  nem  kaphat másolatot,  illetve hogy az ilyen iratokat nem  viheti  ki  a büntető  ügyekben  eljáró  hatóság  épületéből,  nehogy  azok illetéktelen személyek kezébe jussanak. b)  Az  alapjogok korlátozásának e jogok lényeges tartalma  a határa:  az  Alkotmány  8.  § (2)  bekezdése  kimondja,  hogy alapvető jog lényeges tartalmát törvény sem korlátozhatja. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint valamely  alapjog lényeges  tartalmát az a korlátozás sérti, amely  —  valamely más  alapvető  jog  vagy  alkotmányos  cél  érdekében  —  nem elkerülhetetlenül  szükséges, továbbá,  ha  szükséges  is,  a korlátozás  által okozott jogsérelem az elérni kívánt  célhoz képes aránytalan. Emellett  a főszabályként alkalmazandó alkotmányossági  mérce mellett  azonban egyes alapjogok esetében az  Alkotmány  maga tartalmaz  további  kritériumokat, amelyek  egyrészt  ezt  az általános   mércét   az   illető  jog  tartalmához   igazítva konkretizálják,  másrészt  amelyek konkrét  voltukban  sokkal inkább  állandó és saját tartalmi ismérvekkel határozzák  meg az  adott alapjog lényeges tartalmát a viszonyítással dolgozó általános   szabály  helyett.  Ez  utóbbi,  minden  alapjogra alkalmazandó    általános   mérce    szükségképpen    elvont, módszertani   szabály   lehet  csak,   amely   a   mindenkori korlátozáshoz való viszonyítást írja elő; ez utóbbi tehát itt a  konkrét elem, s az alapjogok védett tartalma ezért esetről esetre  eltérően alakul. Ezzel szemben az egyes  alapjogoknál szereplő külön mércék a lényeges tartalmat valóban magához  a fenyegetett  alapjog  sajátosságaihoz  kötik,   s   ezért   a korlátozás   okát  és  súlyát  nem  szükségképpen  értékelik; bármely  korlátozással szemben is ugyanaz a határ áll.  Ez  a módszer  egyes esetekben a korlátozás abszolut határát  vonja meg,  másutt  annak  alkotmányosságát saját,  külön  ismérvek alapján   teszi   eldönthetővé,   akár   úgy   is,   hogy   a szükségesség/arányosság mérlegelését csakis  az  Alkotmányban meghatározott  szűkebb és konkrét követelmények  tekintetében engedi  meg. Így ezeknek az alapjogoknak a lényeges  tartalma állandóbban és egyértelműbben határozható meg, mint azoké  az jogoké, amelyekre az általános szabályt kell alkalmazni. Ilyen  külön mércét tartalmaz az Alkotmány például az élethez és   az   emberi  méltósághoz  való  jog  esetében  ahol   az Alkotmánybíróság  az "önkényes" megfosztás tilalmát  abszolut tilalomként  értelmezte:  az  élettől  és  méltóságtól   való megfosztás  fogalmilag  önkényes, e jogok  teljes  terjedelme lényeges tartalom (ABH 1990, 92, 106); hasonló tartalmi,  nem viszonyításból  adódó mércét alkalmaz az  Alkotmánybíróság  a jogállamiság,    továbbá   az   államcélok,    különösen    a piacgazdaság,   a   szociális  jogok  és  a  környezetvédelem területén.  A legnagyobb gyakorisággal azonban a  büntetőjogi garanciák tekintetében ír elő maga az Alkotmány ilyen szilárd határokat  a  korlátozhatóság  számára.  Az  Alkotmánybíróság ennek  megfelelően meg is állapította például az  ártatlanság vélelme,  a nullum crimen sine lege,s ezen belül a visszaható hatályú büntető törvényhozás tilalmának abszolut voltát.  "Az alkotmányos   büntetőjog  alapintézményei   legtöbb   esetben fogalmilag  sem relativizálhatók, s nem képzelhető  el  velük szemben  mérlegelhető más alkotmányos  jog  vagy  feladat.  A büntetőjogi  garanciák ugyanis már egy mérlegelés  eredményét tartalmazzák." (11/1991. (III. 5.) AB, ABH 1992, 77, 83)  (Az Alkotmánybíróság  a  szükségesség/arányosság  tesztjét  egyes büntető    tényállások    alkotmányosságának    megítélésénél alkalmazza,   amikoris  arról  van  szó,  hogy   a   büntetés alkalmazása valamely más jog védelmében szükséges és arányos- e;  itt  tehát  e  másik jog — például a véleménynyilvánítási szabadság — súlya meghatározó a mérlegelés eredményére.) Az  57.  § (1) bekezdésében meghatározott garanciák: mindenki joga  arra, hogy az ellene emelt vádat, vagy valamely  perben jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és   pártatlan  bíróság  igazságos  és  nyilvános  tágyaláson bírálja   el,  a  "bírósághoz  való  jog"  megannyi   konkrét feltételét  tartalmazzák, amelyek  nem  abszolútak  abban  az értelemben, mint például az említett ártatlanság vélelme,  de amelyek  az  általános szabály szerinti  mérlegelésnek  mégis abszolut  korlátai. Nincs olyan szükségesség, amely  miatt  a tárgyalás   "tisztességes"   voltát   arányosan   ugyan,   de korlátozni  lehetne; hanem a tisztességes tárgyalás  fogalmán belül   alakítandó  ki  olyan  ismérvrendszer,  amely   annak tartalmát  adja,  s  csak  ezen  belül  értékelhető  bizonyos korlátozások  szükséges  és arányos  volta.  (Ugyanígy  saját dogmatikája   van   annak,  mi  számít  "bíróságnak",   mikor "törvényes",  "független" és "pártatlan" az  eljáró  testület stb.) c)   Mivel  az  Alkotmánybíróság  ebben  a  határozatában   a védelemhez való jogot és a tisztességes eljáráshoz való jogot egymással összefüggésben vizsgálja, az államtitkot tartalmazó iratok  illetéktelen kezekbe jutása elleni védelméhez  fűződő érdeket  is  e  két  jog fent, a 4. és 5.  pontban  kifejtett tartalmi ismérveinek keretein belül mérlegeli, s így az Abh.- ban a jövőbeli korlátozás tekintetében megjelölt követelményt a fent kifejtettek értelmében konkretizálja. A  hatékony  és  megfelelő felkészülést biztosító  védelemhez való   jog,   összefüggésben  a  tisztességes  eljárásnak   a fegyverek    egyenlősége    fogalmában    is    megnyilvánuló követelményeivel azt követeli meg, hogy a terhelt és védője a vádiratot,   valamint  az  összes  olyan   iratot,   amelynek kézbesítése  a  Be.  szerint  kötelező,  akkor   is   eredeti szövegével,  teljes terjedelmében megkapja és  birtokolhassa, ha  azok  államtitkot  vagy szolgálati  titkot  tartalmaznak. Ezért  a  Be.  114. § (4) bekezdésének második  mondata  ezen személyek   vonatkozásában   alkotmányellenes.   Ezeknek   az iratoknak ugyanis — mint azt már az Abh. kifejtette  —  olyan alapvető  jelentősége  van a védekezésben  és  az  arra  való felkészülésben,  és csak a vád általi korlátlan  birtokolásuk és  használatuk olyannyira sértené a fegyverek egyenlőségének elvét, hogy mindezzel szemben az államtitkot tartalmazó  irat védelmére  harmadik személyekkel szemben  nem  lehet  arányos korlátozásként hivatkozni. Az államtitok védelmére szolgál az államtitoksértés bűntette, és   gondatlan  alakzatának  vétsége,  továbbá  a  szolgálati titoksértés   vétsége  (Btk.  221,  222.   §),   valamint   a titokvédelmi  szabálysértés  is.  Az  államtitkot  tartalmazó iratot  birtokló terhelt és védő természetesen e  felelőssége tudatában él az iratok birtoklásához való jogával. Azonban  a gondatlanságból  elkövetett államtitoksértés kockázata  olyan súlyos  lehet  az államtitok megfelelő fizikai védelmére  nem feltétlenül  képes  jogosult  —  s  elsősorban  a  terhelt  — számára,  hogy  annak kivédése céljából azt a lehetőséget  is biztosítani  kell, hogy a terhelt vagy a  védő  az  iratot  a hatóság   védett  épületében  tanulmányozza.  Ilyen   esetben azonban  alkotmányos  követelmény a csakis  saját  használatú másolat,  s  az  ahhoz  való  — az  intézmény  munkarendjének keretén   belül   —   időben   is  legteljesebb   hozzáférési jogosultság. A  védelemhez való jog és a fegyverek egyenlősége azonban  az összes  olyan dokumentum birtokolására és szabad használatára kiterjed,  amellyel a vád is így rendelkezik.  Az  államtitok védelme  érdekében  a  vádiraton  és  az  egyéb  kézbesítendő iratokon  kívüli  dokumentumoknak a bírósági  épületből  való kiviteléhez azonban a törvény feltételeket szabhat. Mivel  az iratok   fizikai  védelméről  van  szó,  a  korlátozások   is elsősorban    ezzel   lehetnek   arányosak:    például    nem alkotmányellenes annak megkövetelése, hogy  az  irat  jövendő birtokosa nyilatkozzék arról, hogy nála a titkok megőrzésének fizikai feltételei megvannak. Mérlegelhető olyan megoldás is, hogy  —  tekintettel  az  ügyvéd  jogállásáról  és  annak  az igazságszolgáltatás        rendszerébe        illeszkedéséről kifejtettekre, valamint arra, hogy a védelemhez való jog és a fegyveregyenlőség tekintetében a terhelt  és  a  védő  jogait együtt  kell szemlélni — a védőként eljáró ügyvéd könnyebbben jut  ezeknek az iratoknak, vagy másolatuknak szabad birtokába mint   a  terhelt,  akinél  az  ügyvédnél  szigorúbban  lehet vizsgálni,  hogy  valóban  képes-e a fizikai  titokvédelemre. Ilyen  szabályozás  esetén  azonban  alkotmányos  követelmény lenne,  hogy  a  terhelt  védelmében ügyvéd  eljárása  legyen kötelező akkor is, ha ezt a Be. egyébként nem írná elő. 7.   A   Rendelet   formai  okból  is  alkotmányellenes.   Az Alkotmánybíróság  úgy  értelmezte  az  Alkotmány  8.  §   (2) bekezdését,  hogy  valamely  alapjog  közvetlen  és  jelentős korlátozása csakis törvényben történhet (64/1991. (XII.  17.) AB,  ABH  1991,  300). Az iratmásolatok  adásának  tiltása  a Rendelet a) és c) pontja szerint a terhelt, a védő és a  védő jogait  élvező törvényes képviselő számára a védelemhez  való jogot  közvetlenül  és  jelentősen  korlátozza.  A  rendeleti szintű  szabályozás ezért az Alkotmány 8. §  (2)  bekezdésébe ütközik.                       Dr. Sólyom László                  az Alkotmánybíróság elnöke                     előadó alkotmánybíró            Dr. Ádám Antal         Dr. Bagi István            alkotmánybíró            alkotmánybíró            Dr. Holló András      Dr. Kilényi Géza            alkotmánybíró            alkotmánybíró            Dr. Lábady Tamás      Dr. Németh János            alkotmánybíró            alkotmánybíró                    Dr. Tersztyánszky Ödön                         alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	Article 114.4 of the Act on the Code of Criminal Procedure that states that the defence counsel or the accused cannot have access to those files which contain State or official secrets
Number of the Decision: .	6/1998. (III. 11.)
Date of the decision: .	03/09/1998
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-1998-1-003?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
. en_0006_1998.pdf