A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenessége utólagos
vizsgálatára irányuló bírói kezdeményezés alapján meghozta a
következő
határozatot :
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárás
során keletkezett iratokból másolat adásáról szóló 4/1991.
(III. 14.) IM-BM együttes rendelet (a továbbiakban Rendelet)
4. § a) és c) pontja, valamint a büntetőeljárásról szóló
1973. évi I. törvény (a továbbiakban Be.) 114. §-ának (4)
bekezdése második mondata a terhelt, a védő, a védő jogait
élvező törvényes képviselő, illetve a törvényes képviselő
helyébe lépő eseti gondnok vonatkozásában alkotmányellenes;
ezért e rendelkezéseket az Alkotmánybíróság 1998. december
31. napjával megsemmisíti.
Az Alkotmánybíróság a Rendelet 4. § b), d) és e) pontja
tekintetében a kezdeményezést elutasítja.
2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Rendelet 4. § a)
és c) pontja a Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsa előtt
folyamatban lévő KB.III.002/1997. sz ügyben a terheltek és a
védők tekintetében nem alkalmazható.
Ezt a határozatát az Alkotmánybíróság a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
A Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsa az előtte KB.III.002/1997.
számon folyamatban levő büntetőeljárásban az
Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 38. § (1)
bekezdése alapján — az eljárás egyidejű felfüggesztése
mellett — az Alkotmánybíróság eljárását kezdeményezte.
Végzésében annak megállapítását kérte, hogy a büntetőeljárás
során keletkezett iratokból másolat adásáról szóló 4/1991.
(III. 14.) IM-BM együttes rendelet 4. §-ában foglalt
rendelkezés alkotmányellenes.
A Rendelet 1. § (1) bekezdése szerint a büntetőeljárás során
keletkezett iratokról — ideértve az eljáró hatóság által
beszerzett, illetőleg a büntetőeljárásban részt vevő
személyek által becsatolt iratokat is — az a hatóság, amely
előtt a büntetőeljárás folyamatban van a terhelt, a védő, a
törvényes képviselő, a sértett, a magánvádló, a magánfél, az
egyéb érdekelt valamint a sértett magánfél, és az egyéb
érdekelt képviselője kérésére nem hiteles másolatot, külön
kérelmére hiteles másolatot ad. A Rendelet 4. §-a ehhez
képest a következő kivételeket állapítja meg: "Nem adható
másolat a) az államtitkot, illetőleg szolgálati titkot
tartalmazó iratról, b) az eljáró hatóság határozatának
tervezetéről, c) arról a tárgyalásról, illetőleg a
tárgyalásnak annak a részéről készített jegyzőkönyvről,
amelyről a nyilvánosságot kizárták, d) a bíróság tanácsülési
jegyzőkönyvéről, e) a kisebbségi véleményen lévő bíró
írásbeli véleményéről."
A kezdeményező álláspontja szerint a Rendelet 4. §-ának
alkalmazása sértené a védelemhez való jog alkotmányos büntető-
eljárási alapelvét, és így az Alkotmány 2. §-ának (1)
bekezdését és 57. §-ának (3) bekezdését, valamint a Be. 6. §
(1) és (2) bekezdését. Ebben az összefüggésben a kezdeményező
hivatkozott az Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosának
1997. október 1.-jén kelt Jelentésére is, amely a Rendelet 4.
§-ának a védelemhez való joggal való konfliktusa miatt
alkotmányos aggályokat állapított meg.
Az Alkotmánybíróság eljárása során megállapította, hogy a
kezdeményezéssel érintett jogszabályi rendelkezések szoros
tartalmi összefüggésben állnak a Be. 114. §-ának (4)
bekezdésével. A Be. 114. §-ának (4) bekezdése szerint "Az
államtitkot vagy szolgálati titkot tartalmazó irat csak a
hatóságnál kézbesíthető. A címzett az iratot nem viheti
magával, részére titkos adatot nem tartalmazó kivonatot kell
adni. Hirdetményi úton is ilyen kivonatot kell kézbesíteni."
Ezért az Alkotmánybíróság az alkotmányossági vizsgálatot a
Be. 114 §-ának (4) bekezdése vonatkozásában is lefolytatta.
II.
1. A kezdeményezés a Rendelet 4. §-át a maga egészében a
védelemhez való joggal ellentétesnek tartja és támadja. Az
Alkotmánybíróság megállapította, hogy a kezdeményezés
tartalma szerint csupán a 4. § a) és c) pontjára vonatkozik,
hiszen a védelemhez való joggal csak a 4. § a) és c) pontja
hozható összefüggésbe, amelyek szerint nem adható másolat az
államtitkot, illetve szolgálati titkot tartalmazó iratról,
illetve arról a tárgyalásról, vagy annak részéről készített
jegyzőkönyvről, amelyről a nyilvánosságot kizárták. A b), d)
és e) pont a kezdeményezett alkotmányossági vizsgálat
szempontjából irreleváns. Ezért azok tekintetében az
Alkotmánybíróság a kezdeményezést elutasította.
Ugyancsak megállapította az Alkotmánybíróság, hogy a Rendelet
1. §-a szerint iratmásolat kérésére jogosultak közül ebben az
eljárásban csak a terhelt, a védő, illetve a fiatalkorú
elleni büntetőeljárásban a védő jogait élvező törvényes
képviselő tekintetében vizsgálható a védelemhez való jog
sérelme. A védő iratmegtekintési jogára a terhelt
iratmegtekintési joga irányadó (Be. 52. § (3) bekezdés és 44.
§ (4) bekezdés), és ehhez igazodik a fiatalkorú elleni
eljárásban a törvényes képviselő, illetve a törvényes
képviselő helyébe lépő eseti gondnok iratmegtekintési joga is
(Be 299., 300. §). Ugyanígy a Be. 114. §-ának (4) és (5)
bekezdése vonatkozásában is csak a terhelt, a védő és a
fiatalkorú elleni eljárásban a törvényes képviselő (eseti
gondnok) az, akinek a védelemhez való alkotmányos joga
sérülhet.
Az Alkotmánybíróság tehát arról hoz határozatot, hogy a
Rendelet 4. § a) és c) pontja illetve a Be. 114. §-ának (4)
és (5) bekezdése sérti-e a terhelt, a védő és a védő jogait
élvező törvényes képviselő (eseti gondnok) jogát a védelemre.
2. Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt rámutat arra, hogy az
Alkotmány 57. § (3) bekezdésében biztosított védelemhez való
jog a terhelt és a védő jogaiban ölt testet. A terheltnek
joga van ahhoz, hogy saját magát megvédje, és ahhoz is, hogy
választása szerinti védőt vegyen igénybe (akinek költségeit
adott esetben az államnak kell viselnie). A védelemhez való
jog alkotmányos megítélése csakis a terhelt és a védő
jogainak együttes szemlélete alapján lehetséges. Ez a
megközelítés összhangban van az emberi jogok és alapvető
szabadságok védelméről szóló Egyezmény (a továbbiakban Emberi
Jogok Európai Egyezménye) gyakorlatával. (Vö. X. v. Austria,
Appl. No. 6185/73, DR 2, 68; Ensslin and others v. FRG, Appl.
Nos. 7572/76, 7586/76, 7587/76, DR 14, 64)
Másrészt azonban a védő a büntetőeljárás önálló személye,
jogai nem átruházott jogok, hanem a büntetőeljárás alá vont
személy objektív érdekét szolgáló, de önálló eljárási
jogosítványok. (1320/B/1993 AB határozat, ABH 1995, 683,
685.) Az Alkotmánybíróság már korábban is kiemelte az ügyvédi
foglalkozás beágyazottságát az igazságszolgáltatás, valamint
az eljárásjogok rendszerébe, továbbá az ügyvédi tevékenység
szabályozásának közjogi vonatkozásait (22/1994. (IV. 16.) AB,
ABH 1994, 127, 130). Ebből a sajátos és önálló jogállásból is
következik a védelem joga tekintetében többek között
meghatározott körben a kötelező védelem, továbbá az, hogy a
védő jogosítványai bizonyos esetekben tágabbak lehetnek a
terhelténél.
3. A védelemhez való joggal, illetve annak
korlátozhatóságával a katonai bíróságok eljárásában, valamint
az államtitok és a szolgálati titok védelmében az
Alkotmánybíróság már a 25/1991. (V. 18.) AB határozatban
foglalkozott, s az akkor hatályos IM utasítások több
rendelkezését mind formai, mind tartalmi okból
alkotmányellenesnek mondta ki és megsemmisítette (ABH 1991,
414). E határozat (a továbbiakban: Abh.) megállapításai a
mostani ügyben is irányadóak.
Az Abh.-ban az Alkotmánybíróság nem elégedett meg azzal, hogy
a védelemhez való jog formálisan biztosítva legyen, hanem
egyrészt annak hatékony érvényesülését követelte meg,
másrészt kifejezetten kiterjesztette ezt a jogot a terhelt és
a védő megfelelő felkészülésére jogaik gyakorlására. Ennek
megfelelően az Alkotmánybíróság a vádirat tekintetében nem
tartotta elegendőnek, hogy "maga a megismerés biztosított",
hanem kifogásolta, hogy a megismerés biztosítása ellenére a
korlátozások miatt a "védelemre való felkészülés jelentős
mértékben megnehezül". A határozat leszögezte, hogy a puszta
betekintési joggal szemben "a vádirat 'birtokolása' alapvető
fontosságú a tárgyalásra felkészüléshez mind a terhelt, mind
a védő számára". (ABH 1991, 415, 416).
A védelemhez való jog hatékonyságának jelentőségét más
esetben is elismerte az Alkotmánybíróság. Így a fent idézett
1320/B/1993. AB határozat a terhelt rendelkezési jogának
korlátozását is alkotmányosnak tartotta a védő feladatának
ellátásához szükséges joggyakorlás biztosítása érdekében.
Az Alkotmánybíróság az így kiterjesztett, eredményes
működésében tekintett védelemhez való jog korlátozásának
alkotmányosságát vizsgálja. Ebben az összefüggésben az
Alkotmánybíróság az Abh.-ban elismerte, hogy a
büntetőeljárásban szükség lehet az államtitok és a szolgálati
titok megfelelő védelmére. Utalt az Alkotmánybíróság azonban
arra is, hogy csak a védelemhez való jognak az
elkerülhetetlenül szükséges, arányos és a lényeges tartalmat
nem érintő korlátozása felel meg az alkotmányosság
követelményeinek. (ABH 1991, 418-419)
Az Alkotmány 57. §-ának (3) bekezdéséből ilyen módon
levezetett követelmények teljes összhangban állnak a védelem
jogára vonatkozó nemzetközi kötelezettségeinkkel is, amelyek
szerint eleve a védelemhez való jognak ez a tág értelmezése a
kiindulópont. Mind a Polgári és Politikai Jogok
Egyezségokmánya 14. cikk 3. b), mind az Emberi Jogok Európai
Egyezménye 6. cikk 3. b) (a kihirdetett magyar szövegekkel
ellentétben) egyező szóhasználattal írják elő a
bűncselekménnyel vádolt minden személy számára feltétlenül
megadandó "minimális" jogok között, hogy az "legalább"
"megfelelő idővel, és lehetőséggel rendelkezzék védelme
előkészítésére", illetve "rendelkezzék a védelmének
előkészítéséhez szükséges idővel és eszközökkel" (az
egyezmények szövege szerint: "to have adequate time and
facilities for the preparation of his defence", illetve "a
disposer du temps et des facilités nécessaires a la
préparation de sa défense"). Ezek az eszközök vagy
lehetőségek pedig felölelnek minden olyan "elemet", amely a
büntető felelősség alóli mentesülést vagy a büntetés
csökkentését szolgálhatja, s amelyeket a hatáskörrel
rendelkező hatóságok gyűjtöttek vagy gyűjthetnek össze. (Vö.
Report of the Commission of 14 December 1981, Jespers Case,
DR 27 (1982), p. 61, 72.)
4. Teljesen egyértelmű, hogy ezek az "eszközök" és "elemek"
magukban foglalják az iratok tartalmának megismeréséhez való
jogot. Így van ez nemcsak az említett egyezmények
gyakorlatában, hanem — mint a Be.-ben is — általában a
büntetőeljárási kódexekben is. Az Alkotmánybíróság a
hatékonyság és a védelemre való felkészülés biztosításának
követelménye miatt már 1991-ben úgy értelmezte az
iratbetekintést, hogy az a puszta megismerésen túl az irat
"birtoklását" is magába kell, hogy foglalja.
Az Abh. nyomán megszűnt az iratmegtekintés korlátozása. Az
Abh. a védelem jogának egyes konkrét korlátozásait
semmisítette meg a betekintési jog gyakorlása, a vádirat,
illetve a "titkos ügy" tárgyalásán készített védői jegyzetek
"birtoklása" tekintetében. Azok az elvek azonban, amelyek a
védelemhez való jog értelmezéséből adódóan ezeket a
korlátokat alkotmányellenessé tették, érvényesek a
másolatkészítésnek a Rendeletben foglalt korlátozására is. A
védelem hatékonysága nemcsak a vádirat, hanem minden, az
ügyész és a bíróság rendelkezésére álló irat tekintetében,
éppen a védelemre való felkészülés biztosítása érdekében
megköveteli, hogy azokat — az alább kifejtett
megkülönböztetések szerint — a terhelt és a védő ne csak a
bíróságon, a hatóság által használt példányt használva,
tanulmányozhassa, hanem azokról kizárólagos használatára
szolgáló másolatot kapjon és azt magával is vihesse.
5. Az Alkotmánybíróság azt a határozatát, hogy a védekezéshez
szükséges adatok "birtoklása" a másolatok készítésére, s azok
elvitelére, vagyis a bíróságon kívüli használatára is
kiterjed, a védelemhez való jog (Alkotmány 57. § (3)
bekezdés) ismertetett értelmezésén kívül a tisztességes
eljáráshoz való jogra (Alkotmány 57. § (1) bekezdés) is
alapozza.
Az Alkotmány 57. § (1) bekezdése szerint mindenkinek joga van
ahhoz, hogy az ellene emelt vádat, vagy valamely perben
jogait és kötelességeit a törvény által felállított független
és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson
bírálja el. A "tisztességes eljárás" (fair trial)
követelménye nem egyszerűen egy a bíróságnak és az eljárásnak
itt megkövetelt tulajdonságai közül (ti. mint "igazságos
tárgyalás"), hanem az idézett alkotmányi rendelkezésben
foglalt követelményeken túl — különösen a büntetőjogra és
—eljárásra vonatkozóan — az 57. § többi garanciájának
teljesedését is átfogja. Sőt, az Egyezségokmánynak és az
Emberi Jogok Európai Egyezményének — az Alkotmány 57. §-a
tartalmához és szerkezetéhez mintát adó — eljárási
garanciákat tartalmazó cikkei általában elfogadott
értelmezése szerint a fair trial olyan minőség, amelyet az
eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet
csupán megítélni. Ezért egyes részletek hiánya ellenére
éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára lehet
az eljárás "méltánytalan" vagy "igazságtalan", avagy "nem
tiszteséges". Természetesen különbözik egy adott eljárás fair
voltának megítélése az abban az ügyben döntő nemzetközi
bizottságok vagy bíróság eljárásában a magyar
Alkotmánybíróság lehetőségeitől, amely elvont normakontrollt
végez. Ez utóbbiban csupán a tisztességes eljárás
megkövetelte általános ismérvek megállapítására van
lehetőség.
A tisztességes eljárásnak az egyezmény- és
alkotmányszövegekben nem nevesített, de általánosan és nem
vitatottan elismert eleme a "fegyverek egyenlősége", amely a
büntetőeljárásban azt biztosítja, hogy a vádnak és a
védelemnek egyenlő esélye és alkalma legyen arra, hogy a tény-
és jogkérdésekben véleményt formálhasson és állást
foglalhasson. A fegyverek egyenlősége nem minden esetben
jelenti a vád és a védelem jogosítványainak teljes
azonosságát, de mindenképpen megköveteli, hogy a védelem a
váddal összevethető súlyú jogosítványokkal rendelkezzen. A
fegyverek egyenlőségének egyik feltétele (és a nemzetközi
szervek esetjogában is leginkább kimunkált területe) a felek
mindegyikének személyes jelenléte az eljárási cselekmények
során, illetve egyes eljárási szereplők (például szakértők)
megtartása semleges pozícióban. A másik feltétel, hogy az
ügyben releváns adatokat a vád, illetve a terhelt és a védő
ugyanolyan teljességben és mélységben ismerhessék meg. Itt
érintkezik a fair trial elve a védelemhez való jog
hatékonyságának és a védelemre való felkészülés kellő
idejének és eszközeinek követelményével. Az előző pontban
idézte az Alkotmánybíróság az Emberi Jogok Európai Bizottsága
értelmezését ezeknek a védelem jogát szolgáló eszközöknek tág
köréről. Az Alkotmánybíróság megállapította azt is, hogy az
eljárásban szereplő adatok és dokumentumok teljes megismerése
és — megfelelő biztosítékok között — birtokolása is ezek közé
a "mindenképpen biztosítandó" jogok közé sorolható. A
dokumentumok megismerése; a belőlük készíthető jegyzetek
szabad "birtokolása"; a dokumentumok "birtoklása" a tárgyalás
alatt, vagy máskor is, de csak a bíróság épületében, azonban
nem elégíti ki a védelemhez való jogot, ha egyszersmind a
fegyverek egyenlősége nem érvényesül. Nem egyenlő a vád és a
védelem helyzete, ha az ügyész az államtitkokat képező
dokumentumokat az eljárás alatt a bíróságon kívül is szabadon
birtokában tarthatja és használhatja (lásd a Be. 114. § (5)
bekezdését), — míg a terhelt és a védő ebben korlátozva van.
Az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy az idézett egyezmények
gyakorlata az iratbetekintés jogának határát úgy húzta meg,
hogy abba a dokumentumok szabad birtoklása is beleérthető.
Csakis a hivatalbóli kézbesítés vonatkozásában utasította
ugyanis el mind az Egyezségokmány tekintetében az Emberi Jogi
Bizottság, mindpedig az Emberi Jogok Európai Egyezménye
tekintetében az Emberi Jogok Európai Bírósága azokat a
követeléseket, amelyek a vád által használt — a vádiraton
túlmenő, egyéb — dokumentumok hivatalbóli kézbesítését
követelték a védelem részére ( O.F. vs. Norway, B 158/1983, §
5.5, illetve Kremzow ügy, 21 September 1993, Séries A 268-B),
azaz az iratok kérelemre történő rendelkezésre bocsátása az
egyezmények védelmi körén belül marad.
A fegyverek egyenlőségéből tehát az következik, hogy a
terhelt és a védő jogának korlátozása az iratmásolatok szabad
birtoklása és használata tekintetében az alább kifejtett
megkülönböztetések szerint alkotmányellenes, ha a vád
ugyanazokat az iratokat korlátozás nélkül birtokolhatja és
használhatja. (A titokvédelem követelményei emellett
természetesen egyenlőképpen kötelezik mindkét felet.)
6. a) A védelemhez való jog, és ezen belül az iratbetekintés,
a dokumentumok birtoklása, de általában a védekezéshez és az
arra való felkészüléshez szükséges "idővel és eszközökkel"
való rendelkezés joga nem korlátozhatatlan. Az
állambiztonsági érdek, s ezen belül az államtitok védelme,
hagyományosan és nemzetközileg is elfogadott oka lehet e jog
korlátozásának — egy demokratikus társadalomban szükséges
mértékben. Az Abh. is tartalmazza, hogy a büntetőeljárásban
szükség lehet az államtitok és a szolgálati titok megfelelő
védelmére. (ABH 1991, 417.) Az alkotmányosan "megfelelő"
egyensúly a védelemhez való jog és az államtitok védelme
között azonban csak igen differenciáltan alakítható ki.
Különböztetni lehet például aszerint, hogy vajon az
államtitokról való tudomásszerzés feltétlenül megengedendő-e,
vagy a titok egyes részeiben titok maradhat a védelem előtt;
más-más megítélés alá esik a tudomásszerzés módja: a hatóság
általi informálás, a személyes iratbetekintés, az irat
birtokolása a tárgyaláson, vagy ennél tágabb hozzáférhetősége
a bíróság épületében, a jegyzetkészítés és a jegyzetek
elvihetősége; a kizárólag saját használatú, de a bíróságról
ki nem vihető másolat; s végül a teljes irat vagy másolata
szabad birtokolása és használata. Eltérhet a "megfelelő"
titotkvédelem a védelem jogát gyakorló személyek között is:
az ügyvédnek adott vonatkozásban több joga lehet, mint a
terheltnek stb.
Az Abh. 1991-ben hatályon kívül helyezte a bíróság
tanácselnökének diszkrecionális jogát arra, hogy a nyomozás
befejezése után a terhelt és a védő számára mely iratok
megtekintését engedélyezi. Ettől kezdve a büntetőügyekben
szerepet játszó államtitok megismerését nem korlátozza
semmilyen jogi előírás, a Be. szerinti iratbetekintési jog
valóban érvényesül. A most elbírált Rendelet, valamint a Be.
kézbesítési szabálya tehát nem a büntetőeljárásban szerepet
játszó államtitok megismerését korlátozza, hanem a
megismerhetőségen belül az államtitkot tartalmazó irat
fizikai védelméről rendelkezik — mégpedig ésszerű
feltételezés szerint csakis a terhelten és a védőn kívüli
személyekkel szemben. Mivel ugyanis a betekintési jog által a
terhelt és a védő jogosultak az államtitkot "megszerezni" és
a védelem érdekében "felhasználni" is, ezek a korlátozások
értelemszerűen az államtitok "illetéktelen személy részére
hozzáférhetővé" válása ellen irányulhatnak. Azt, hogy a
terhelt vagy a védő az államtitkot illetéktelennek kiadja,
nem az irat kivitelének tiltásával a bíróságról, hanem a
betekintés korlátozásával vagy tiltásával lehetne hatékonyan
megelőzni. Egy ilyen feltételezésre alapozva azonban a
védelemhez való jogot nyilvánvalóan nem lehet alkotmányosan
korlátozni. Kérdés, hogy az államtitok harmadik személyekkel
szembeni védelmére hivatkozva alkotmányosan lehetséges-e a
védelemhez és a tisztességes eljáráshoz való jog korlátozása
azáltal, hogy az államtitkot tartalmazó irat hatósági
épületen kívüli birtokolását és a másolatkészítést a jog
megtiltja.
Bár az Abh. megsemmisítette azokat az utasításokat is,
amelyek szerint "titkos ügyekben" az államtitkot tartalmazó
vádiratot a terhelt és a védő csak a bíróság épületében
tanulmányozhatta, de nem vihette magával, továbbá azokat is,
amelyek a határozatokból kihagyni rendelték a titoknak
minősülő adatokat, a Be. 114. § 1994-ben beiktatott (4) és
(5) bekezdése ezeket az alkotmányellenesnek nyilvánított
rendelkezéseket lépteti ismét életbe azzal az indokolással,
hogy "az államtitkot vagy szolgálati titkot tartalmazó iratot
a hatóságtól elvinni azért nem lehetséges, mert a titok
megfelelő védelme csak ott biztosított. A címzett az ilyen
iratot a hatóságnál tanulmányozhatja, az abból készített
titkos adatot nem tartalmazó kivonatot pedig megkapja, tehát
e szabályozás alapvető jogait nem csorbítja."
A Be. módosítása az Abh.-ból csakis a megsemmisített
utasítások formai alkotmányellenességét vette figyelembe, s
tartalmilag hasonló rendelkezéseket emelt törvényi szintre.
Pedig az Abh. nemcsak az anyagi alkotmányellenességet, a
védelemhez való jog sérelmét is megállapítja mindegyik
vizsgált szabály esetén, hanem a jövendő titokvédelmi
jogalkotás tekintetében is kifejezetten felhívja a figyelmet
arra, hogy a védelemhez való jog korlátozása csak a
feltétlenül szükséges mértékben és az arányosság
követelményét betartva lehet alkotmányos (ABH 1991, 418). Az
alkotmányossági kérdés tehát az, hogy a hatékony és a
védekezésre megfelelő felkészülést biztosító védelemhez való
jognak szükséges és arányos korlátozása-e, ha az államtitkot
tartalmazó iratokról a terhelt és/vagy a védő nem kaphat
másolatot, illetve hogy az ilyen iratokat nem viheti ki a
büntető ügyekben eljáró hatóság épületéből, nehogy azok
illetéktelen személyek kezébe jussanak.
b) Az alapjogok korlátozásának e jogok lényeges tartalma a
határa: az Alkotmány 8. § (2) bekezdése kimondja, hogy
alapvető jog lényeges tartalmát törvény sem korlátozhatja. Az
Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint valamely alapjog
lényeges tartalmát az a korlátozás sérti, amely — valamely
más alapvető jog vagy alkotmányos cél érdekében — nem
elkerülhetetlenül szükséges, továbbá, ha szükséges is, a
korlátozás által okozott jogsérelem az elérni kívánt célhoz
képes aránytalan.
Emellett a főszabályként alkalmazandó alkotmányossági mérce
mellett azonban egyes alapjogok esetében az Alkotmány maga
tartalmaz további kritériumokat, amelyek egyrészt ezt az
általános mércét az illető jog tartalmához igazítva
konkretizálják, másrészt amelyek konkrét voltukban sokkal
inkább állandó és saját tartalmi ismérvekkel határozzák meg
az adott alapjog lényeges tartalmát a viszonyítással dolgozó
általános szabály helyett. Ez utóbbi, minden alapjogra
alkalmazandó általános mérce szükségképpen elvont,
módszertani szabály lehet csak, amely a mindenkori
korlátozáshoz való viszonyítást írja elő; ez utóbbi tehát itt
a konkrét elem, s az alapjogok védett tartalma ezért esetről
esetre eltérően alakul. Ezzel szemben az egyes alapjogoknál
szereplő külön mércék a lényeges tartalmat valóban magához a
fenyegetett alapjog sajátosságaihoz kötik, s ezért a
korlátozás okát és súlyát nem szükségképpen értékelik;
bármely korlátozással szemben is ugyanaz a határ áll. Ez a
módszer egyes esetekben a korlátozás abszolut határát vonja
meg, másutt annak alkotmányosságát saját, külön ismérvek
alapján teszi eldönthetővé, akár úgy is, hogy a
szükségesség/arányosság mérlegelését csakis az Alkotmányban
meghatározott szűkebb és konkrét követelmények tekintetében
engedi meg. Így ezeknek az alapjogoknak a lényeges tartalma
állandóbban és egyértelműbben határozható meg, mint azoké az
jogoké, amelyekre az általános szabályt kell alkalmazni.
Ilyen külön mércét tartalmaz az Alkotmány például az élethez
és az emberi méltósághoz való jog esetében ahol az
Alkotmánybíróság az "önkényes" megfosztás tilalmát abszolut
tilalomként értelmezte: az élettől és méltóságtól való
megfosztás fogalmilag önkényes, e jogok teljes terjedelme
lényeges tartalom (ABH 1990, 92, 106); hasonló tartalmi, nem
viszonyításból adódó mércét alkalmaz az Alkotmánybíróság a
jogállamiság, továbbá az államcélok, különösen a
piacgazdaság, a szociális jogok és a környezetvédelem
területén. A legnagyobb gyakorisággal azonban a büntetőjogi
garanciák tekintetében ír elő maga az Alkotmány ilyen szilárd
határokat a korlátozhatóság számára. Az Alkotmánybíróság
ennek megfelelően meg is állapította például az ártatlanság
vélelme, a nullum crimen sine lege,s ezen belül a visszaható
hatályú büntető törvényhozás tilalmának abszolut voltát. "Az
alkotmányos büntetőjog alapintézményei legtöbb esetben
fogalmilag sem relativizálhatók, s nem képzelhető el velük
szemben mérlegelhető más alkotmányos jog vagy feladat. A
büntetőjogi garanciák ugyanis már egy mérlegelés eredményét
tartalmazzák." (11/1991. (III. 5.) AB, ABH 1992, 77, 83) (Az
Alkotmánybíróság a szükségesség/arányosság tesztjét egyes
büntető tényállások alkotmányosságának megítélésénél
alkalmazza, amikoris arról van szó, hogy a büntetés
alkalmazása valamely más jog védelmében szükséges és arányos-
e; itt tehát e másik jog — például a véleménynyilvánítási
szabadság — súlya meghatározó a mérlegelés eredményére.)
Az 57. § (1) bekezdésében meghatározott garanciák: mindenki
joga arra, hogy az ellene emelt vádat, vagy valamely perben
jogait és kötelességeit a törvény által felállított független
és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tágyaláson
bírálja el, a "bírósághoz való jog" megannyi konkrét
feltételét tartalmazzák, amelyek nem abszolútak abban az
értelemben, mint például az említett ártatlanság vélelme, de
amelyek az általános szabály szerinti mérlegelésnek mégis
abszolut korlátai. Nincs olyan szükségesség, amely miatt a
tárgyalás "tisztességes" voltát arányosan ugyan, de
korlátozni lehetne; hanem a tisztességes tárgyalás fogalmán
belül alakítandó ki olyan ismérvrendszer, amely annak
tartalmát adja, s csak ezen belül értékelhető bizonyos
korlátozások szükséges és arányos volta. (Ugyanígy saját
dogmatikája van annak, mi számít "bíróságnak", mikor
"törvényes", "független" és "pártatlan" az eljáró testület
stb.)
c) Mivel az Alkotmánybíróság ebben a határozatában a
védelemhez való jogot és a tisztességes eljáráshoz való jogot
egymással összefüggésben vizsgálja, az államtitkot tartalmazó
iratok illetéktelen kezekbe jutása elleni védelméhez fűződő
érdeket is e két jog fent, a 4. és 5. pontban kifejtett
tartalmi ismérveinek keretein belül mérlegeli, s így az Abh.-
ban a jövőbeli korlátozás tekintetében megjelölt követelményt
a fent kifejtettek értelmében konkretizálja.
A hatékony és megfelelő felkészülést biztosító védelemhez
való jog, összefüggésben a tisztességes eljárásnak a
fegyverek egyenlősége fogalmában is megnyilvánuló
követelményeivel azt követeli meg, hogy a terhelt és védője a
vádiratot, valamint az összes olyan iratot, amelynek
kézbesítése a Be. szerint kötelező, akkor is eredeti
szövegével, teljes terjedelmében megkapja és birtokolhassa,
ha azok államtitkot vagy szolgálati titkot tartalmaznak.
Ezért a Be. 114. § (4) bekezdésének második mondata ezen
személyek vonatkozásában alkotmányellenes. Ezeknek az
iratoknak ugyanis — mint azt már az Abh. kifejtette — olyan
alapvető jelentősége van a védekezésben és az arra való
felkészülésben, és csak a vád általi korlátlan birtokolásuk
és használatuk olyannyira sértené a fegyverek egyenlőségének
elvét, hogy mindezzel szemben az államtitkot tartalmazó irat
védelmére harmadik személyekkel szemben nem lehet arányos
korlátozásként hivatkozni.
Az államtitok védelmére szolgál az államtitoksértés bűntette,
és gondatlan alakzatának vétsége, továbbá a szolgálati
titoksértés vétsége (Btk. 221, 222. §), valamint a
titokvédelmi szabálysértés is. Az államtitkot tartalmazó
iratot birtokló terhelt és védő természetesen e felelőssége
tudatában él az iratok birtoklásához való jogával. Azonban a
gondatlanságból elkövetett államtitoksértés kockázata olyan
súlyos lehet az államtitok megfelelő fizikai védelmére nem
feltétlenül képes jogosult — s elsősorban a terhelt —
számára, hogy annak kivédése céljából azt a lehetőséget is
biztosítani kell, hogy a terhelt vagy a védő az iratot a
hatóság védett épületében tanulmányozza. Ilyen esetben
azonban alkotmányos követelmény a csakis saját használatú
másolat, s az ahhoz való — az intézmény munkarendjének
keretén belül — időben is legteljesebb hozzáférési
jogosultság.
A védelemhez való jog és a fegyverek egyenlősége azonban az
összes olyan dokumentum birtokolására és szabad használatára
kiterjed, amellyel a vád is így rendelkezik. Az államtitok
védelme érdekében a vádiraton és az egyéb kézbesítendő
iratokon kívüli dokumentumoknak a bírósági épületből való
kiviteléhez azonban a törvény feltételeket szabhat. Mivel az
iratok fizikai védelméről van szó, a korlátozások is
elsősorban ezzel lehetnek arányosak: például nem
alkotmányellenes annak megkövetelése, hogy az irat jövendő
birtokosa nyilatkozzék arról, hogy nála a titkok megőrzésének
fizikai feltételei megvannak. Mérlegelhető olyan megoldás is,
hogy — tekintettel az ügyvéd jogállásáról és annak az
igazságszolgáltatás rendszerébe illeszkedéséről
kifejtettekre, valamint arra, hogy a védelemhez való jog és a
fegyveregyenlőség tekintetében a terhelt és a védő jogait
együtt kell szemlélni — a védőként eljáró ügyvéd könnyebbben
jut ezeknek az iratoknak, vagy másolatuknak szabad birtokába
mint a terhelt, akinél az ügyvédnél szigorúbban lehet
vizsgálni, hogy valóban képes-e a fizikai titokvédelemre.
Ilyen szabályozás esetén azonban alkotmányos követelmény
lenne, hogy a terhelt védelmében ügyvéd eljárása legyen
kötelező akkor is, ha ezt a Be. egyébként nem írná elő.
7. A Rendelet formai okból is alkotmányellenes. Az
Alkotmánybíróság úgy értelmezte az Alkotmány 8. § (2)
bekezdését, hogy valamely alapjog közvetlen és jelentős
korlátozása csakis törvényben történhet (64/1991. (XII. 17.)
AB, ABH 1991, 300). Az iratmásolatok adásának tiltása a
Rendelet a) és c) pontja szerint a terhelt, a védő és a védő
jogait élvező törvényes képviselő számára a védelemhez való
jogot közvetlenül és jelentősen korlátozza. A rendeleti
szintű szabályozás ezért az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe
ütközik.
Dr. Sólyom László
az Alkotmánybíróság elnöke
előadó alkotmánybíró
Dr. Ádám Antal Dr. Bagi István
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Holló András Dr. Kilényi Géza
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás Dr. Németh János
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön
alkotmánybíró
. |