A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabályok alkotmányellenességének
utólagos megállapítására és megsemmisítésére, valamint
nemzetközi szerződésbe ütközésére irányuló indítványok
tárgyában – dr. Bragyova András, dr. Holló András, és dr.
Kovács Péter alkotmánybírák különvéleményével – meghozta a
következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a bűnügyi
nyilvántartásról és a hatósági erkölcsi bizonyítványról szóló
1999. évi LXXXV. törvény 16. §-a, 17. §-a, 18. §-a, 19. §-a,
19/A. §-a, 31. § a) pontja, 34. §-a, 36. §-a, valamint az 59. §
b) pontja alkotmányellenes, ezért azokat 2009. június 30.
napjával megsemmisíti.
2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a személy- és
vagyonvédelmi, valamint a magánnyomozói tevékenység
szabályairól szóló 2005. évi CXXXIII. törvény 6. § (3)
bekezdése alkotmányellenes, ezért azt 2009. június 30. napjával
megsemmisíti.
3. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a légi közlekedésről
szóló 1995. évi XCVII. törvény 67. § (7) bekezdés b) pontja
alkotmányellenes, ezért azt 2009. június 30. napjával
megsemmisíti.
4. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az ujj- és
tenyérnyomat-vétel, a fényképkészítés, valamint a DNS-
mintavétel szabályairól szóló 8/2000. (II. 16.) BM-IM-PM
együttes rendelet 1. § (2) bekezdés a) pontja, 5. §-a, valamint
a 6. § (2) bekezdése alkotmányellenes, ezért azokat 2009.
június 30. napjával megsemmisíti.
5. Az Alkotmánybíróság a bűnügyi nyilvántartásról és a hatósági
erkölcsi bizonyítványról szóló 1999. évi LXXXV. törvény 7. § d)
és f) pontja, 9. §-a, valamint a 48. § (1) bekezdése
alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére
irányuló indítványokat elutasítja.
6. Az Alkotmánybíróság a személy- és vagyonvédelmi, valamint a
magánnyomozói tevékenység szabályairól szóló 2005. évi CXXXIII.
törvény 3. § (1)–(2) bekezdése, az 5. § (3) bekezdés c) pontja,
a 7. §-a, továbbá a 6. § (2) bekezdés b) pontja, illetve a 11.
§ (1) bekezdés a) pontja és (2) bekezdése
alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére
irányuló indítványokat elutasítja.
7. Az Alkotmánybíróság az ujj- és tenyérnyomat-vétel, a
fényképkészítés, valamint a DNS-mintavétel szabályairól szóló
8/2000. (II. 16.) BM-IM-PM együttes rendelet 1. § (1) bekezdése
és 6. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására
és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
8. Az Alkotmánybíróság a polgári felhasználású robbanóanyagok
forgalmazásáról és felügyeletéről szóló 191/2002. (IX. 4.)
Korm. rendelet 6. § (1) bekezdés b) pontja
alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére
irányuló indítványt elutasítja.
9. A Alkotmánybíróság a bűnügyi nyilvántartásról és a hatósági
erkölcsi bizonyítványról szóló 1999. évi LXXXV. törvény 7. § f)
pontjának, 31. § a) pontjának, 34. § (2)–(3) bekezdésének és
36. §-ának nemzetközi szerződésbe ütközése megállapítására
irányuló indítványt visszautasítja.
10. Az Alkotmánybíróság az ujj- és tenyérnyomat-vétel, a
fényképkészítés, valamint a DNS-mintavétel szabályairól szóló
8/2000. (II. 16.) BM-IM-PM együttes rendelet 1. § (1)
bekezdésének, (2) bekezdés a) pontjának, 5. §-ának, valamint a
6. § (1)–(2) bekezdésének nemzetközi szerződésbe ütközése
megállapítására irányuló indítványt visszautasítja.
11. Az Alkotmánybíróság a polgári felhasználású robbanóanyagok
forgalmazásáról és felügyeletéről szóló 191/2002. (IX. 4.)
Korm. rendelet 1. § d) pontja alkotmányellenességének
megállapítására irányuló indítványt visszautasítja.
12. Az Alkotmánybíróság a fegyverekről és lőszerekről szóló
253/2004. (VIII. 3.) Korm. rendelet 3. §-a
alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványt
visszautasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
Az Alkotmánybírósághoz tizennyolc olyan indítvány érkezett,
amelyek közvetlenül vagy más jogszabályok összefüggésében a
bűnügyi nyilvántartásról és a hatósági erkölcsi bizonyítványról
szóló 1999. évi LXXXV. törvény (a továbbiakban: Bnyt.)
egymással szoros összefüggésben álló rendelkezéseit, illetve
további jogszabályoknak a Bnyt.-re alapított szabályait
támadták.
Az Alkotmánybíróság az ügyeket — tartalmi azonosságukra és
tárgyi összefüggésükre tekintettel — az Alkotmánybíróság
ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló,
módosított és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.)
Tü. határozat (a továbbiakban: Ügyrend; ABH 2003, 2065.) 28. §
(1) bekezdésének megfelelően egyesítette, és egy eljárásban
bírálta el.
1. Az alkotmányossági problémák alapját képező, a Bnyt.
rendelkezéseit támadó indítványok kisebb részben önállóan,
döntő többségükben azonban a 2. és 3. pontokban ismertetett,
más jogszabályokra vonatkozó indítványokkal együttesen kerültek
benyújtásra. Ugyanakkor az indítványozók a Bnyt. egyes
szabályainak alkotmányellenességét az Alkotmány több
rendelkezése alapján külön is állították, és a
megsemmisítésükre vonatkozó javaslatot az indítványokban
szintén támadott más jogszabályokra vonatkozó rendelkezésektől
részben eltérő alapokra helyezték.
1.1. Egy indítványozó a Bnyt.-nek a bűnügyi nyilvántartásra
vonatkozó 7. § f) pontját, a daktiloszkópiai és
fényképnyilvántartás egyes adatait körülíró 31. § a) pontját,
az ujj- és tenyérnyomat–vételre vonatkozó 34. § (2)–(3)
bekezdéseit és a szándékos bűncselekmény elkövetésével
összefüggő, a 36. § szerinti nyilvántartási időtartamokat
támadta. Hivatkozása szerint a megjelölt rendelkezések az
Alkotmánynak a nemzetközi jogi kötelezettségek tiszteletben
tartására, illetve a nemzetközi és a belső jog összhangjára
vonatkozó 7. § (1) bekezdésébe, az alapvető jogok
korlátozhatósága körében irányadó 8. § (1)–(2) bekezdésébe,
valamint az ifjúság védelmét előíró 16. §-ába ütköznek. Az
indokolatlanul hosszú, a fiatalkorúakra ezért fokozottan
hátrányos nyilvántartási idők, a bűnügyi nyilvántartó részére
történő adatszolgáltatás és annak erőszakkal való
kikényszerítése sértik továbbá az 54. § (1)–(2) bekezdése
szerinti, az emberi méltósághoz való jogot, illetve a kínzás,
az embertelen, kegyetlen és megalázó bánásmód, valamint
büntetés tilalmát. Úgyszintén összeütközésben állnak az 59. §
(1)–(2) bekezdése szerinti jóhírnévhez és a személyes adatok
védelméhez való joggal, illetve a 67. §-nak a gyermekek jogaira
és a család védelmére vonatkozó rendelkezéseivel.
Részletes indokolásában kifejtette, hogy a Bnyt. vitatott
szabályai nem felelnek meg az alkotmányos büntetőjog ultima
ratio követelményének, a határozottság és az egyértelműség
kritériumainak, indokolatlanul tartalmaznak szükségtelen és
aránytalan, büntetőjogon kívüli hátrányokat. Sértik az ifjúság
érdekeit, mert a bűnügyi nyilvántartás szabályozásakor a
jogalkotó elmulasztotta teljesíteni azon intézményvédelmi
kötelezettségét, amely a gyermekek megfelelő testi, szellemi,
erkölcsi fejlődése körében terheli. A fiatalkorú elkövetőkre a
Bnyt. nem tartalmaz differenciált szabályokat, s indokolatlan
az is, hogy az ujj- tenyérnyom, illetve a fénykép készítésekor
velük szemben a testi kényszert is tartalmazó megalázó
bánásmódra kerülhet sor. Ez utóbbi körülmény szemben áll az
1991. évi LXIV. törvénnyel kihirdetett, a gyermekek jogairól
szóló, NewYorkban 1989. november 20-án kelt Egyezmény (a
továbbiakban: Gyermekek jogairól szóló Egyezmény) 37., 39. és
40. cikkével.
1.2. Egy újabb indítvány a Bnyt. 7. § d) pontját az
Alkotmánynak a köztársasági elnök kegyelmezési jogkörére
vonatkozó 30/A. § (1) bekezdés k) pontjába ütközőnek vélte. Az
indítványozó álláspontja szerint a kegyelmezési jogkör
tartalmát kiüresíti, hogy a köztársasági elnök kegyelmi
határozata ellenére a büntetett előéletre vonatkozó adatokat
továbbra is nyilván kell tartani. E megoldásnak ugyanis az a
következménye, hogy egyes foglalkozások a kegyelem ellenére sem
gyakorolhatók.
1.3. A Bnyt. 17. §-a, 18. §-a, 19. §-a, 19/A. §-a és az 59. §
b) pontja alkotmányellenessége megállapítását és
megsemmisítését kezdeményező indítvány e rendelkezéseket az
Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe és a személyes adatok védelmére
vonatkozó jogot tartalmazó 59. §-ába ütközőnek tartotta.
Az indítványozó összefoglaló indokolásként kifejtette, hogy a
bűnügyi nyilvántartó — noha közhiteles nyilvántartás — sem az
adatkezelés, sem annak módja, sem az adatszolgáltatás,
adattárolás követelménye szempontjából nem felel meg sem az
Alkotmány felhívott szabályainak, sem az alkotmányossági
garanciákat tartalmazó, a személyes adatok védelméről és a
közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII.
törvény (a továbbiakban: Avtv.) rendelkezéseinek. A bűnügyi
személyes adat ugyanis szenzitív adat, melyet a bűnügyi
nyilvántartás csak céljával összeegyeztethetően kezelhet. A
bűnügyi nyilvántartás létezésének alapja, funkciója
mindenekelőtt az igazságszolgáltatás működésének elősegítése,
így az adatkezelés során az alkotmányos büntetőjog szigorú
feltételeinek kell érvényesülniük. A bűnügyi nyilvántartó a
büntetlen előélet igazolására szolgáló egyetlen közhiteles
nyilvántartás, következésképpen jogbiztonsági kérdés, hogy az
erre vonatkozó szabályozás összhangban álljon a büntetőjog
rendszerével. A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV.
törvénynek (a továbbiakban: Btk.) a mentesítésre vonatkozó
rendelkezéseiből az következik, hogy annak beálltakor az
elítélt mentesül a büntetett előélethez fűződő valamennyi
hátrány alól. Az irányadó oktatási és jogi szakirodalom,
valamint a bírósági határozatok is részletesen kifejtik, hogy
ezen anyagi jogi rendelkezések célja az elítélt teljes körű
rehabilitációja, így többek között éppen az, hogy betölthesse
mindazon tisztségeket és állásokat, gyakorolhassa mindazon
jogokat, amelyek a büntetlen előéletű jogalanyokat megilletik.
A vitatott rendelkezések és a felhívott alkotmányi szabályok
közötti kapcsolat részletes elemzése során az indítványozó
további összefüggésekre is rámutatott. A bűnügyi nyilvántartó
funkciójának vizsgálatakor hangsúlyozta, hogy annak alapvető
célját figyelembe véve, az állam büntető igényének hatékony
érvényesítésével összefüggésben a büntető ügyben eljáró
hatóságok jogszerűen szerezhetnek tudomást az eljárás alá vont
mindazon elítéltetéseiről, amelyek hátrányos következményei
alól már mentesült. Ugyanakkor adatvédelmi szempontból
vitatható, hogy a Bnyt. támadott rendelkezései lényegében
ugyanilyen hatókörű adatigénylésre jogosítják fel a különböző —
közelebbről nem is mindig meghatározott — hatóságokat,
kamarákat, szerveket, stb.
Nem felel meg továbbá a jogbiztonság követelményének a Bnyt.
59. §-ának a hatósági erkölcsi bizonyítvány tartalmára
vonatkozó rendelkezése sem. Az indítványozó — az adatvédelmi
biztos 1552/J/2004. számú állásfoglalására is hivatkozással —
kifejtette, hogy a hatósági erkölcsi bizonyítványban szereplő
„a bűntettesek nyilvántartásában nem szerepel” közlés nem
helytálló azon, már mentesült elítéltek vonatkozásában, akikre
nézve a Bnyt. további rendelkezései szerint még nem telt el a
mentesüléshez szükséges időtartamot meghaladó nyilvántartási
idő. Az erkölcsi bizonyítvány, mint közokirat mindezen
esetekben valótlanul és félrevezetően tartalmazza, hogy az
érintett a nyilvántartásban nem szerepel. Adatvédelmi
szempontból pedig elfogadhatatlan, hogy egy közhiteles
nyilvántartás és az ennek alapján kiállított közokirat
egymásnak ellentmondó tényt igazoljon.
Az indítványozó utalt arra, hogy a Bnyt. 17–19/A. §-ai
különböző, a Bnyt.-ben szereplő három eltérő adatkezelési célt
kevernek össze. Ennek csak egyik kihatása a közhitelű
nyilvántartás és közokirat eltérő tartalma. A másik
következmény az egyes foglalkozások (tevékenységek, munkakörök)
ellátásához szükséges azon feltétel igazolásakor jelentkezik,
amely a bűnügyi nyilvántartó adattartamára vonatkozik. Nem
tisztázott, hogy melyek azok a munkakörök, amelyekhez valamely
jogszabály teljes feddhetetlenséget kíván meg, s ez áttöri a
hátrányos jogkövetkezmények alóli mentesítés jogdogmatikai
rendszerét, mert a rehabilitációval ellentétes eredményre
vezet. A Bnyt. egyébként sem tartalmazza azokat — a különböző
foglalkozások gyakorlásával kapcsolatos — körülményeket,
amelyekből kitűnne, hogy a jogalanyok az adatvédelmi
szempontból fokozott alapjogi korlátozás eltűrésére milyen
okból kötelesek. Ez pedig a jogalanyok számára a „jogállamiság
alapját képező jogbiztonság ellehetetlenülését” jelenti.
Az indítvány kitért még arra, hogy az adatkezelési célok
összekeverése egy többmilliós adatbázis esetében önmagában
sérti az adatvédelemhez való jogot. Nem érvényesülhet az
adatkezelés lényegi elemét jelentő információs önrendelkezési
jog, illetve a normavilágosság hiánya miatt nem juthatnak
érvényre az adatvédelmi garanciák. Alkotmányossági szempontból
a törvényi felhatalmazáson alapuló adatkezelés is csak akkor
tekinthető jogszerűnek, ha a korlátozás adatfajtákra, adatkörre
vonatkozóan meghatározott, továbbá tisztázott, hogy a
nyilvántartás adataihoz, ki, milyen okból, mennyi ideig és
milyen adatfajtákra kiterjedően férhet hozzá. Ezek a
követelmények a Bnyt.-ben nem jutnak érvényre.
1.4. A Bnyt. 9. §-át, 16. §-át és a 48. § (1) bekezdését
támadó indítványozó e rendelkezéseket az Alkotmánynak a
diszkrimináció tilalmát előíró 70/A. § (1)–(3) bekezdéseivel
ellentétesnek tartja. Megítélése szerint a már mentesült
személyek nyilvántartásának alkotmányos alapja nincs. Nem
kívánatos az sem, hogy a már mentesült, s így büntetlen
előéletűnek tekintendő személyek a büntetett előéletűekkel
együtt, egy nyilvántartásban szerepeljenek. Hozzátette még,
hogy „jogi és Alkotmányos igazságtalanság” ha a mentesült
személyek joghátrányban részesülnek azokkal az elkövetőkkel
szemben, akiket a bíróság sajátos jogi körülmények folytán (pl.
a büntethetőség elévülése miatt) el sem ítél. Összegzésként
kiemelte, hogy a mentesüléshez szükséges időn túli
nyilvántartás önmagában véve alkotmányellenes, mert
indokolatlanul teremt különbséget a büntetlen előéletű
jogalanyok között. A büntetlenség kategóriájába beletartoznak
mindazok, akik nem álltak bíróság előtt, illetve akiket a
bíróság nem ítélt el és azok, akik mentesültek a büntetett
előélethez fűződő hátrányok alól.
2. Az indítványok egy másik, elkülöníthető csoportja a
vállalkozás keretében végzett személy- és vagyonvédelmi,
valamint a magánnyomozói tevékenység szabályairól, a Személy-,
Vagyonvédelmi és Magánnyomozói Szakmai Kamaráról szóló 1998.
évi IV. törvény (a továbbiakban: VszVMt.), illetve a személy-
és vagyonvédelmi, valamint a magánnyomozói tevékenység
szabályairól szóló 2005. évi CXXXIII. törvény (a továbbiakban:
SzVMt.) azon rendelkezéseit támadta, amelyek szerint nem adható
az e törvényben szabályozott tevékenység végzésére szóló
engedély annak, aki a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi
törvény hatályba lépéséről és végrehajtásáról szóló 1979. évi
5. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Btké.), majd az ezt
felváltó Bnyt. szerint a bűnügyi nyilvántartásban szerepel. Az
indítványozók — tartalmilag végső soron — egybehangzóan azt
kifogásolták, hogy az Alkotmány különböző rendelkezéseit sérti,
ha a büntetett előélethez fűződő hátrányok alóli mentesítést
követően az elítéltek még hosszú ideig szerepelnek a bűnügyi
nyilvántartásban, s ezen időtartam alatt a törvényi, bírói vagy
kegyelmi mentesítés ellenére külön törvény korlátozza egyes
tevékenységek gyakorlásához való jogukat.
2.1. Az VszVMt.-t időközben az SzVMt. 76. § (1) bekezdése
2006. VI. 1-jei hatállyal, a Btké. hivatkozott rendelkezéseit
pedig a Bnyt. 64. § a) pontja 2000. március 1-jei hatállyal
hatályon kívül helyezte. Az Alkotmánybíróság a hatályon kívül
helyezett jogszabály alkotmányellenességét fő szabályként nem
vizsgálja (először: 335/B/1990/13. AB határozat, ABH 1990, 261,
262.). Erre utólagos normakontroll keretében csak az Abtv. 38.
§ (1) bekezdése szerinti bírói kezdeményezés, illetve a 48. §
szerint alkotmányjogi panasz alapján van mód, mivel ezekben az
esetekben az alkalmazott jogszabály alkotmányellenességének
megállapítása mellett a konkrét ügyben való alkalmazási tilalom
kimondására is van lehetőség. A kialakult gyakorlat szerint
azonban a hatályon kívül helyezett jogszabály helyébe lépő új
rendelkezések tekintetében is lefolytatandó a vizsgálat akkor,
ha a régi és az új szabályozás tartalmi azonossága
megállapítható [pl. 335/B/1990. AB végzés, ABH 1990, 261, 262.;
32/2005. (IX. 15.) AB határozat, ABH 2055, 329, 333–334.;
519/B/2003. AB határozat, ABH 2005, 1182, 1184.; 26/2004. (VII.
1.) AB határozat, ABH 2004, 398, 406.; 2/2007. (I. 24.) AB
határozat, ABH 2007, 65, 92.].
Az SzvVMt. rendelkezései között változatlanul megtalálhatók
mindazon szabályok, amelyeket az indítványozók egy része még a
VszVMt. alapján támadott, a Btké. érintett rendelkezéseit pedig
a Bnyt. szintén változatlan formában vette át. Erre figyelemmel
az Alkotmánybíróság elbírálta mindazon indítványokat, amelyeket
a kérelmezők még az VszVMt.-re, illetve annak a Btké.-vel való
összefüggéseire alapítottak.
2.2. Tíz indítványozó állította az VSzVMt. 5. § (4)
bekezdésének, további három indítványozó pedig az ennek helyébe
lépő és az ezzel tartalmilag megegyező SzVMt. 6. § (3)
bekezdésének alkotmányellenességét. Közülük hatan a korlátozó
rendelkezések eltúlzott voltát közvetlenül visszavezették a
Btké. 30. §-ára, illetve a Bnyt. 16. § (1) bekezdésére, amely a
támadott rendelkezések tekintetében keretkitöltő szabályként
funkcionál, s ez által „visszaható” módon teremt az Alkotmány
rendelkezéseivel ellentétes helyzetet. Az indítványozók azt
sérelmezték, hogy a bűnügyi nyilvántartás keretében
létrehozott, eltérő célú nyilvántartás nem lehet adekvát mérce
adott foglalkozás gyakorlásához való jog korlátozásakor, s
ezért alkotmányellenes a VszVMt. és az SzVMt. által követett, a
megsemmisíteni kért normákban testet öltött megoldás.
Valamennyi indítványozó hangsúlyozta továbbá azt is, hogy e
szabályozással kiüresednek a Btk.-nak a mentesítésre vonatkozó
rendelkezései. A mentesítésnek ugyanis éppen az a célja és a
végső értelme, hogy az ennek hatálya alá eső személy nem
köteles számot adni korábbi elítéltetéseiről, ismételten
gyakorolhatja mindazon jogait, amelyek a mentesítést megelőzően
a büntetett előélet miatt nem illeték meg. Egybehangzóan
hivatkoztak arra, hogy Bnyt.-ben megszabott — a mentesítéshez
szükséges időtartamot lényegesen meghaladó — várakozási idő
aránytalanul hosszú, melynek megállapításakor a jogalkotó nem
differenciált sem a bűncselekmények tárgyi súlya, sem a
ténylegesen kiszabott büntetések mértéke között. Mindez
áttevődik a VSzVMt., illetve az SzVMt. támadott
rendelkezéseire, minek folytán e foglalkozás gyakorlásához való
jog ellehetetlenül. Többen sérelmezték, hogy a jogbiztonságot
sérti a szabályozásnak az az eleme, amely szerint az érintettek
— bár úgynevezett „tiszta erkölcsi bizonyítvánnyal”
rendelkeznek — nem tölthetik be azokat az állásokat, amelyeket
a hasonló közokirattal rendelkezők elláthatnak.
2.2.1. A tizenhárom indítványozó az alkotmányellenesség
megállapításának alapjaként — egy kivételével — mindenekelőtt
az Alkotmány 70/B. § (1) bekezdését jelölte meg, amely a
munkához, illetve a foglalkozás gyakorlásához való jogot védi.
Konklúzióként egyöntetűen állították, hogy a foglalkozás
gyakorlásának — a támadott törvényhelyek útján — az eltérő célt
szolgáló Bnyt. rendelkezéseihez kapcsolása a végső oka annak,
hogy a jogalanyok a VszVMt., illetve az SzVMt. hatálya alá eső
foglalkozásokat nem gyakorolhatják. Ebben a körben — a fentebb
(2.2. pont) már összegzett érveken kívül — egy indítványozó még
arra is hivatkozott, hogy a Btké. felhívott rendelkezésének
célja egy esetleges későbbi büntetőeljárás során a „büntetés
helyes megállapítása”, nem pedig az, hogy az állampolgárt a
munkához való jogától megfossza. Ketten rámutattak továbbá
arra, hogy ilyen módon eltérő megítélés alá esnek azok, akik
adott — számos esetben „közbizalmi” (pl. orvos, ügyvéd, rendőr,
közjegyző) — foglalkozást már betöltenek, illetve akik újonnan
kívánnak ugyanilyen foglalkozást gyakorolni.
2.2.2. Négy indítványozó — egymást részben átfedő, részben
egymást kiegészítő megokolással — az Alkotmánynak a
diszkrimináció tilalmára vonatkozó, illetve a jogegyenlőséget
garantáló és az esélyegyenlőtlenség kiküszöbölését célzó 70/A.
§ (1)–(3) bekezdéseibe ütközőnek vélte a VszVMt., illetve az
SzVMt. e rendelkezését. Kifejtették, hogy az
alkotmányellenesnek megjelölt törvényhely kiüresíti a Btk.
mentesítésre vonatkozó szabályait, s ezáltal hátrányos
megkülönböztetést eredményez a büntetlen előéletűnek tekintendő
személyek között. Ennek pedig az az oka, hogy a jogalkotó
„összemosta” a büntetett előélethez fűződő hátrányokra
vonatkozó büntetőjogi, és a büntetett előélethez fűződő
hátrányok alóli mentesítésen kívül eső, a büntetőjogon kívüli
hátrányokra vonatkozó következményeket. A szabályozás
eredményeképpen — a mentesítés jogintézményének eredeti
rendeltetésével ellentétesen — míg büntetőjogi szempontból
meghatározó jelentősége van a mentesítésnek, a büntetőjogon
kívüli területeken gyakorlatilag nincs is mód a
rehabilitációra. Egyikük kifejezetten utalt arra, hogy ez a
helyzet nem csupán önmagában véve diszkriminatív és a
rehabilitáció eredeti céljával ellentétes, de a mentesítésre
már jogosult jogalanyok szempontjából esélyegyenlőtlenséget is
létrehoz, mert elzárja őket a foglalkozáshoz való joguk
gyakorlásától. Egy másik indítványozó pedig azt tartotta
különösen hangsúlyosnak, hogy ilyen módon a jogalkotó
indokolatlanul és többszörösen különbséget tett a büntetlen
előéletűnek tekintendő személyek között. Megítélése szerint
további hátrányos megkülönböztetést jelent, hogy a már
mentesült személyek behozhatatlan hátrányokat szenvednek
azokhoz képest akiket a bíróság „technikai okokból” (pl.
büntethetőség elévülése, eljárási kegyelem) el sem ítélt.
2.2.3. Két indítványozó álláspontja szerint a támadott
rendelkezés az Alkotmánynak az emberi méltósághoz való jogot
garantáló és a kegyetlen, embertelen, magalázó büntetést tiltó
54. § (1)–(2) bekezdésébe (is) ütközik. Alkalmazása folytán
ugyanis — már a mentesülés beálltát követően — rendkívül hosszú
időre ellehetetlenül a jogalanyok számára, hogy akár
alkalmazottként, akár vállalkozóként az e törvény hatálya alá
eső foglalkozást betöltsék.
2.2.4. További két indítványozó a VszVMt. hivatkozott
rendelkezésének alkotmányellenességét a 70/B. § (1)
bekezdésével szorososan összefüggő, az Alkotmány 9. § (2)
bekezdésében foglalt vállalkozáshoz való jog sérelmére (is)
alapította, minthogy a Bnyt.-ből következő aránytalanul hosszú
nyilvántartási idő e jog gyakorlását szintén ellehetetleníti.
2.2.5. Egy újabb indítványozó megítélése szerint, a
szabályozás sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből következő
jogbiztonság követelményét. Indokolásában kitért arra, hogy a
Btké. 30. §-ára, majd a Bnyt. 16. § (1) bekezdésére
visszavezetett szabályozás következményeiben eleve ellentétes a
törvényi mentesítés jogintézményével. Ez az egyes foglalkozások
gyakorlásának szempontjából a jogalanyok számára
kiszámíthatatlan helyzetet teremt. Hangsúlyozta, hogy az
Alkotmánybíróság korábbi döntéseiből következően a jog egyes
részterületeire és a jogrendszer egészére is vonatkozik a
világos, egyértelmű normatartalom és a kiszámíthatóság
követelménye.
2.2.6. Az Alkotmánynak a tisztességes eljárás követelményét
garantáló 57. § (1) bekezdésének és a jogorvoslathoz való jogot
biztosító (5) bekezdésének sérelmét további indítványozók
állították.
Az egyik indítványozó a tisztességes eljárás követelményébe
ütközőnek véli, hogy az érintettek már a bűncselekmény
elkövetésének gyanúja alapján is bekerülnek a nyilvántartásba,
illetve, hogy egyáltalán nem kapnak semmiféle tájékoztatást
annak „működéséről”, az abból való törlésről, valamint a
mentesülés korlátozott hatóköréről.
2.2.7. – 2.2.8. A jogorvoslathoz való jog csorbulását
kifogásoló indítványozó az alkotmányellenesség megvalósulását
abban látta, hogy a VszVMt. támadott rendelkezésére alapított
elutasító döntéssel szemben nem áll rendelkezésre tartalmi
értelemben vett olyan jogorvoslat, amely megfelelő védelmet
jelentene az érintettek számára. Ugyanezen kérelmező — a
további összefüggések kifejtése nélkül — az alkotmányellenesség
alapjául az Alkotmány 64. §-ban biztosított petíciós jog
sérelmét is felhozta.
2.3. A VszVMt. 5. § (4) bekezdéséhez, illetve az SzVMt. 6. §
(3) bekezdéséhez kapcsolódóan — szintén a bűnügyi nyilvántartás
szabályaira visszavezetve — egyes indítványok e törvények
további rendelkezéseit is támadták.
2.3.1. A VszVMt.-nek a tevékenységhez szükséges engedély
visszavonásáról szóló 8. § (2) bekezdésének [SzVMt. 11. § (1)
bekezdés a) pont és (2) bekezdés] alkotmányellenessége
megállapítására (is) vonatkozó indítvány az Alkotmány 70/B. §
(1) bekezdésének sérelmére hivatkozott. Az indítványozó szerint
a differenciálatlan, a büntetési nemekhez sem kapcsolódó
szabály utólagosan ellehetetleníti a már vállalkozóvá lett
személyek foglalkozás gyakorlásához való jogát. Ez a helyzet
akkor is fennáll, ha a bíróság még az ítéletében előzetes
mentesítésben részesítette az elítéltet, noha más foglalkozások
gyakorlásakor éppen ezzel előzhető meg, hogy az elítélt
elveszítse a munkáját.
2.3.2. A tevékenység gyakorlásának a büntetlen előélethez
kapcsolódó általános feltételeit és a folyamatban lévő
büntetőeljárásnak a kérelem elbírálására gyakorolt hatását
körülíró, a VszVMt. 5. § (3) bekezdés b) pontjának és (6)
bekezdésének [SzVMt. 6. § (2) bekezdés b) pont],
alkotmányellenességét (is) egy további indítványozó állította.
Hangsúlyozta, hogy az itt megjelölt korlátozások az ártatlanság
vélelmét garantáló, az Alkotmány 57. § (2) bekezdésébe és a
70/B. § (1) bekezdésébe ütköznek, mivel a szabályozás már a
bűncselekmény gyanújára alapítva is korlátozza a foglalkozás
gyakorlásához való jogot.
2.3.3. Egy további indítványozó az Alkotmány 9. § (2)
bekezdésére és a 70/B. § (1) bekezdésére hivatkozással támadta
az SzVMt.-nek a kamarai tagságra vonatkozó szabályokat
tartalmazó 3. § (1)–(2) bekezdését, a vállalkozási feltételt
megszabó 5. § (3) bekezdésének c) pontját és az engedély
megújítására vonatkozó 7. §-át. Nézete szerint a kötelező
kamarai tagság olyan szankció, amely más szakmák esetében nem
feltétel, a kötelező megújítás pedig megfosztja a
vállalkozáshoz, illetve a foglalkozás gyakorlásához való
jogától az érintettet, ha időközben bekerült a bűnügyi
nyilvántartóba.
3. Az indítványok egy újabb csoportja a VszVMt.-hez, illetve
az SzVMt.-hez áttételesen, de a Bnyt.-hez az 1.3. és a 2.
pontokban kifejtettekkel túlnyomórészt azonos szempontok
szerint kapcsolódóan, más jogszabályokat kifogásolt.
3.1. Az egyik indítványozó az Alkotmány 2. § (1) bekezdésére,
a 8. § (2) bekezdésére és az 59. §-ára hivatkozással támadta a
légi közlekedésről szóló 1995. évi XCVII. törvénynek (a
továbbiakban: Lt.) az egyes foglalkozások gyakorlását korlátozó
67. § (7) bekezdés b) pontját. Hivatkozott továbbá arra is,
hogy e rendelkezés alkotmányos indok nélkül korlátozza az
Alkotmány 70/B. § (1) bekezdésében biztosított munkához való
jogot. Az Lt. támadott rendelkezése — a 1.3. pontban
kifejtettek szerint — az adatkezelési célok keveredésével
funkcionáló Bnyt. rendelkezései következtében a légi
közlekedésben való elhelyezkedéskor olyan feltételt szab az
érintettnek, amelyről a számára kiállított erkölcsi
bizonyítvány alapján nincs (nem is lehet) tudomása. Ugyanakkor
nincs olyan alkotmányosan felismerhető kényszerítő ok, amely az
adott foglalkozás betöltését a mentesülést meghaladó időhöz
kötött nyilvántartási időre korlátozhatná.
Az indítványozó az Lt. e szabályára vonatkoztatva is
megismételte továbbá mindazon indokokat, amelyeket a Bnyt.
támadott rendelkezései tekintetében az Alkotmány 2. § (1)
bekezdése és az 59. §-a alapján kifejtett.
3.2. Egy kérelmező utólagos normakontroll és egyben
„Alkotmányossági panasz” megjelölés alatt, egyedi ügyből
kiindulva, ténylegesen utólagos normakontroll keretében a
polgári felhasználású robbanóanyagok forgalmazásáról és
felügyeletéről szóló 191/2002. (IX. 4.) Korm. rendelet (a
továbbiakban: Korm. R.1.) 6. § (1) bekezdés b) pontja
alkotmányellenességét az alapvető jogok védelmére vonatkozó, az
Alkotmány 8. § (2) bekezdésére, a személyi szabadsághoz való
jogot biztosító 55. § (1) bekezdésére és a tisztességes
eljáráshoz való jogot garantáló 57. § (1) bekezdésére
hivatkozással állította. Az indítványozó a kérelem
indokolásában kifejtette, hogy a támadott rendelkezés, amely
kizárja a jogalanyokat a robbanóanyag gyártási, forgalmazási,
tárolási, felhasználási, megsemmisítési munka, illetve az ilyen
típusú munkák irányításának gyakorlásából, aránytalanul
korlátozza a fentebb megjelölt alkotmányos jogokat.
Alkotmányellenesnek véli továbbá, hogy a támadott
rendelkezésnek a Bnyt. 16. §-ára visszavezetett szabálya — a
hivatkozása szerint az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében foglalt
— „a hivatás szabad megválasztásának a jogát” rendeleti szinten
korlátozza, noha ez törvényi szintű szabályozást kívánna meg.
Kifogásolta azt is, hogy a Bnyt. 16. § (1) bekezdésének célja
nem azonos a Korm. R.1. céljával, s csak tovább ront a
helyzeten, hogy a Bnyt., szemben a Btk.-val nem is ismeri az
előzetes mentesítés intézményét. A beadvány szerint a
„sérelmezett Korm. rendelet 1. § d) pontjában foglaltakkal
sérül továbbá az Alkotmány 57. § (4) bekezdésében rögzített
ártatlanság vélelme is.”
A kérelmező mindezeken túl részleletesen fejtegette a
jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (a továbbiakban:
Jat.) egyes rendelkezéseit, a Btk.-nak a mentesítésre
vonatkozó, valamint az Avtv. különböző szabályait. Ugyanakkor
azonban ezek és az Alkotmány általa felhívott vagy további
rendelkezései, valamint a támadott norma között nem teremtett
kapcsolatot.
3.3. Egy további indítványozó a Bnyt. 16. §–ára visszavezetve
indítványt terjesztett elő a fegyverekről és lőszerekről szóló
253/2004. (VIII. 3.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm.
R.2.) 3. §-a alkotmányellenességének megállapítása érdekében.
Kifejtette, hogy a lőfegyverekről és lőszerekről szóló 2004.
évi XXIV. törvény 21. § (1)–(4) bekezdései nem tesznek
különbséget a büntetlen előéletű és mentesítésben részesített
személyek között, s ezt a rendelkezést a Korm. R.2. — noha
alacsonyabb szintű jogszabály — felülírja. Az indítványozó
(ebben a tekintetben) felhívás ellenére sem jelölte meg az
Alkotmánynak azt a szakaszát, amelyre a kérelmet alapította.
3.4. Egy másik indítványozó az ujj- és tenyérnyomat-vétel, a
fényképkészítés, valamint a DNS-mintavétel szabályairól szóló
8/2000. (II. 16.) BM–IM–PM együttes rendeletnek (a
továbbiakban: BM–IM–PM együttes R.) a mintavétel egyes
részletes szabályaira vonatkozó 1. § (1) bekezdését, a (2)
bekezdés a) pontját, az 5. §-át, valamint a 6. § (1)–(2)
bekezdését tartotta alkotmányellenesnek. Megítélése szerint —
az 1.1. pontban kifejtettekkel azonos indokok alapján — a
támadott rendelkezések az Alkotmánynak a nemzetközi jogi
kötelezettségek tiszteletben tartására, valamint a nemzetközi
és a belső jog összhangjára vonatkozó 7. § (1) bekezdésébe, az
alapvető jogok korlátozhatósága körében irányadó 8. § (1)–(2)
bekezdésébe, valamint az ifjúság védelmét előíró 16. §-ába
ütköznek. Sértik továbbá az 54. § (1)–(2) bekezdése szerinti,
az emberi méltósághoz való jogot, illetve a kínzás, az
embertelen, kegyetlen és megalázó bánásmód, valamint büntetés
tilalmát. Összeütközésben állnak továbbá az 59. § (1)–(2)
bekezdése szerinti jóhírnévhez és a személyes adatok védelméhez
való joggal, illetve a 67. §-nak a gyermekek jogaira és a
család védelmére vonatkozó rendelkezéseivel.
II.
Az Alkotmánybíróság a következő jogszabályi rendelkezéseket
vizsgálta:
1. Az Alkotmány rendelkezései:
„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus
jogállam.”
„7. § (1) A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a
nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja
továbbá a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső
jog összhangját.”
„8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben
tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és
kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg,
alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
„9. § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben
a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő
védelemben részesül.
(2) A Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás
jogát és a gazdasági verseny szabadságát.”
„16. § A Magyar Köztársaság különös gondot fordít az ifjúság
létbiztonságára, oktatására és nevelésére, védelmezi az ifjúság
érdekeit.”
„30/A. § (1) A köztársasági elnök (…)
k) gyakorolja az egyéni kegyelmezés jogát,”
„54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek
veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz,
amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.
(2) Senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen,
megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és különösen
tilos emberen a hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos
kísérletet végezni.”
„55. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a
szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet
szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból
is a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani.”
„57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki
egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt
bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a
törvény által felállított független és pártatlan bíróság
igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
(2) A Magyar Köztársaságban senki sem tekinthető bűnösnek
mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős
határozata nem állapította meg. (…)
(4) Senkit nem lehet bűnösnek nyilvánítani és büntetéssel
sújtani olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a
magyar jog szerint nem volt bűncselekmény.
(5) A Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak
szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági,
közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy
jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot — a jogviták ésszerű
időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan — a
jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával
elfogadott törvény korlátozhatja.”
„59. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a
jóhírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, valamint a
magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.”
„64. § A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van arra,
hogy egyedül vagy másokkal együttesen írásban kérelmet vagy
panaszt terjesszen az illetékes állami szerv elé.”
„67. § (1) A Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga van
a családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre
és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi
fejlődéséhez szükséges.
(2) A szülőket megilleti az a jog, hogy a gyermeküknek adandó
nevelést megválasszák.
(3) A családok és az ifjúság helyzetével és védelmével
kapcsolatos állami feladatokat külön rendelkezések
tartalmazzák.”
„70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén
tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az
állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen
faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény,
nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy
egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
(2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen
hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
(3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az
esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is
segíti.”
„70/B. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a
munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához.
(2) Az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen
megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga.
(3) Minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely
megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének.”
2. A Bnyt. támadott rendelkezései:
„7. § A bűnügyi nyilvántartás tartalmazza annak a személynek
(a továbbiakban: nyilvántartott) az adatait, (…)
d) aki kegyelemben részesült; (…)
f) akit gyanúsítottként, illetve vádlottként büntetőeljárás
alá vontak; (…)”
„9. § A bűntettesek nyilvántartásának célja a büntetett,
illetve a büntetlen előélet tényének megállapítása bűnüldözési,
igazságszolgáltatási és nemzetbiztonsági érdekből, valamint az
érintett jogai gyakorlásának biztosítása, illetőleg mások
jogainak és biztonságának védelme érdekében.”
„10. § (1) A bűntettesek nyilvántartása tartalmazza
a) a nyilvántartott természetes személyazonosító adatait
[családi és utóneve(i), nők esetében leánykori családi és
utóneve(i), neme, születési helye és ideje, anyja leánykori
családi és utóneve(i)], személyi azonosítóját, előző családi és
utónevét, állampolgárságát, lakóhelyét;
b) a jogerős ítélet; a megszüntető végzés; a kegyelem folytán
a feljelentést elutasító, illetőleg a nyomozást megszüntető
határozat; megrovás esetén a nyomozást megtagadó, illetve
megszüntető határozat; a vádemelés elhalasztásáról szóló
határozat; illetőleg felmentés esetén a vád szerint
ba) a bűncselekmény(ek) megnevezését,
bb) a bűncselekmény(ek) Btk. szerinti minősítését,
bc) az elkövetői és az elkövetési alakzat megjelölését,
bd) a bűncselekmény(ek) elkövetésének idejét,
be) azt, hogy az elítélt visszaeső, különös visszaeső,
többszörös visszaeső-e;
c) a megrovást alkalmazó ügyészség megnevezését,
határozatának számát és keltét;
d) a vádemelés elhalasztását és időtartamát, a határozatot
hozó ügyészség megnevezését, határozatának számát és keltét;
e) a kegyelem folytán a feljelentés elutasításáról vagy a
nyomozás megszüntetéséről határozatot hozó ügyészség
megnevezését, határozatának számát és keltét;
f) az első-, másod- és harmadfokon, valamint a perújítás,
illetőleg a felülvizsgálat, valamint a törvényesség érdekében
emelt jogorvoslat során eljárt bíróság megnevezését,
határozatának számát és keltét, a határozat jogerőre
emelkedésének napját;
g) a kiszabott fő- és mellékbüntetés nemét és mértékét, a
büntetés végrehajtásának felfüggesztésére vonatkozó adatokat, a
korábbi felfüggesztett büntetés végrehajtásának elrendelése
esetén a felfüggesztett büntetést kiszabó bíróság megnevezését,
határozatának számát és jogerőre emelkedésének napját;
h) az alkalmazott intézkedés nemét és mértékét, a korábban
alkalmazott próbára bocsátás megszüntetése vagy
meghosszabbítása esetén a próbára bocsátást elrendelő bíróság
megnevezését, határozatának számát és jogerőre emelkedésének
napját, a próbára bocsátás meghosszabbítása esetén a
meghosszabbított próbaidő lejáratának napját;
i) összbüntetésbe foglalás esetén az alapügyben eljárt
bíróságok megnevezését, határozatuk számát, az összbüntetésként
megállapított szabadságvesztés nemét és mértékét;
j) a közkegyelmi vagy egyéni kegyelmi rendelkezés alapján a
bírósági határozatot érintő változásokat, az egyéni kegyelmi
elhatározás számát, keltét, a jogerős határozatot hozó bíróság
megnevezését, határozatának számát és jogerőre emelkedésének
keltét;
k) a büntetés végrehajthatóságának elévülés okából történt
megszűnését megállapító határozatot hozó bíróság megnevezését,
határozatának számát és jogerőre emelkedésének keltét;
l) a mentesítésre vonatkozó adatokat;
m) a külföldi elítélés érvényének elismerése esetén a bíróság
erről szóló értesítését;
n) a nyilvántartásba vételt követően lefolytatott más
különleges eljárás során hozott határozat adatait;
o) a nyilvántartott halálának időpontját.
(2) A büntetés-végrehajtási adatok közül a bűntettesek
nyilvántartása tartalmazza
a) a szabadságvesztés foganatba vételének (a befogadásnak,
illetve a szabadságvesztés megkezdésének) napját;
b) a feltételes szabadságra bocsátás napját, a feltételes
szabadság lejáratának napját, a feltételes szabadság
megszüntetését, a pártfogó felügyelettel kapcsolatos adatokat;
c) a büntetés félbeszakításáról szóló adatokat;
d) a szabadon bocsátás napját;
e) a javítóintézeti nevelés megkezdésének napját;
f) a javítóintézetből történő ideiglenes elbocsátás napját,
az ideiglenes elbocsátás lejáratának napját, az ideiglenes
elbocsátás megszüntetését;
g) a javítóintézeti nevelésből elbocsátás napját;
h) a közérdekű munka, illetőleg a pénzbüntetés
szabadságvesztésre történő átváltoztatásáról szóló határozat
adatait;
i) a közügyektől eltiltás, a foglalkozástól eltiltás, a
járművezetéstől eltiltás, a kiutasítás lejáratának napját,
továbbá a lejárat napjának a felsorolt büntetések tartamába
beszámítható, illetve be nem számítható idő szerinti
változását;
j) a kényszergyógykezelés megszüntetésének napját.”
„16. § (1) A bűntettesek nyilvántartásába felvett adatokat —
a (2) bekezdésben meghatározott kivétellel —
a) a szándékos bűncselekmény miatt szabadságvesztésre ítéltek
esetén a büntetett előélethez fűződő hátrányok alóli mentesítés
(a továbbiakban: mentesítés) beálltától számított tizenöt évig,
b) a szándékos bűncselekmény miatt közérdekű munkára,
illetőleg pénzbüntetésre ítéltek esetén a mentesítés beálltától
számított öt évig,
c) a gondatlan bűncselekmény miatt szabadságvesztésre ítéltek
esetén a mentesítés beálltától számított öt évig,
d) a gondatlan bűncselekmény miatt közérdekű munkára,
pénzbüntetésre ítéltek esetén a mentesítés beálltától számított
három évig,
e) fiatalkorúak esetén legfeljebb 30. életévük betöltéséig,
feltéve, hogy eddig az időpontig mentesültek,
f) a főbüntetés helyett mellékbüntetésre ítéltek esetén a
büntetés végrehajtásának befejezésétől számított öt évig,
g) a megrovásban részesítettek, illetve azok esetén, akiknek
terhére az egyes különleges eljárások között meghatározott
elkobzásra irányuló eljárás során elkobzást alkalmaztak, a
határozat jogerőre emelkedésétől számított három évig,
h) a próbára bocsátottak esetén a próbaidő, illetőleg
meghosszabbítása esetén a meghosszabbított próbaidő elteltétől
számított három évig,
i) az eljárási kegyelemben részesítettek esetén a határozat
keltétől számított három évig,
j) azok esetén, akikkel szemben az ügyész a vádemelést
elhalasztotta, a vádemelés elhalasztása tartamának elteltétől
számított három évig,
k) javítóintézeti nevelés esetén az intézkedés
végrehajtásának befejezésétől számított három évig,
l) azok esetén, akikkel szemben az eljárás megszüntetése
mellett elkobzást, illetőleg vagyonelkobzást rendeltek el,
továbbá akikkel szemben a vád alól felmentés mellett
kényszergyógykezelést, elkobzást, illetőleg vagyonelkobzást
rendeltek el, a megszüntető végzés, illetve a felmentő ítélet
jogerőre emelkedésétől számított három évig
kell kezelni.
(2) Annak a személynek az adatai, aki többszörösen van
nyilvántartva, akkor törölhetők, ha minden adatra vonatkozóan
eltelt az (1) bekezdés szerinti nyilvántartási idő.”
„17. § (1) A 10. §-ban meghatározott adatok szolgáltatásának
igénylésére
a) a bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóságok,
b) az igazságügyért felelős miniszter a kegyelem iránti
előterjesztéshez, továbbá a jogsegélykérelem elintézéséhez és a
bűnügyi jogsegélyről szóló jogszabályokban meghatározott,
illetőleg nemzetközi egyezményből eredő feladatai
teljesítéséhez,
c) a nemzetbiztonsági szolgálatok a nemzetbiztonsági
szolgálatokról szóló 1995. évi CXXV. törvényben meghatározott
feladataik ellátásához,
d) a hadköteles katonai nyilvántartásának céljára a
hadkiegészítő parancsnokság,
e) a külföldi nyomozó hatóság, ügyészség, bíróság, nemzetközi
igazságügyi és bűnüldöző szerv a bűnügyi jogsegélyről, valamint
a bűnüldöző szervek nemzetközi együttműködéséről szóló
jogszabályokban, illetve nemzetközi szerződésben, egyéb
nemzetközi kötelezettség-vállalásban foglaltak szerint,
f) a Nemzetközi Bűnügyi Együttműködési Központ, illetőleg a
Magyar Köztársaságnak nemzetközi szerződésben adattovábbításra
feljogosított más szerve az e) pontban felsoroltak részére
történő adatszolgáltatáshoz,
g) az idegenrendészeti ügyekben eljáró szervek a külföldiek
ellenőrzésével kapcsolatos feladataik ellátásához, valamint a
feladatkörükbe tartozó ügyek elbírálásához
jogosultak.
(2) Az (1) bekezdésben felsoroltakon kívül a bűntettesek
nyilvántartásából — jogszabályban meghatározottak szerint —
adatok szolgáltatásának igénylésére jogosult az is, akit a
hatáskörébe tartozó feladat ellátása érdekében jogszabály
feljogosít a bűnügyi nyilvántartás adatainak megismerésére.”
„18. § A 10. § (1) bekezdésében meghatározott adatok
szolgáltatásának igénylésére
a) a rendőrség
aa) a fegyveres biztonsági őrség felügyeletének ellátásával
kapcsolatos feladatai ellátásához,
ab) a nukleáris létesítményben, továbbá a létesítmény
hatósági ellenőrzésével, a létesítmény tervezésével,
építésével, üzemeltetésével, átalakításával, a nukleáris
berendezések karbantartásával, a nukleáris anyag
felhasználásával, tárolásával, szállításával és a szállítmányok
kísérésével összefüggő munkakörökben történő foglalkoztatáshoz
szükséges büntetlenség megállapításához,
ac) a személy- és vagyonvédelmi, illetőleg a magánnyomozói
tevékenység végzéséhez szükséges engedély kiadásához;
b) a köztársasági elnök által adományozható kitüntetésre
irányuló javaslatot előterjesztő miniszter a jelölt
büntetlenségének megállapításához;
c) az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnöke a bírói, a
kinevezésre jogosult bírósági elnök a bírósági titkári,
fogalmazói, megyei bírósági végrehajtói és végrehajtó-
helyettesei kinevezéshez szükséges büntetlenség
megállapításához;
d) a Legfőbb Ügyészség, a Katonai Főügyészség, a
fellebbviteli főügyészség, a főügyészség az ügyészi, az
ügyészségi titkári, fogalmazói, illetőleg nyomozói
kinevezéshez;
e) a vámhatóság a megbízható vámadós feltételeként előírt
büntetlen előélet vizsgálata céljából.”
„19. § A 10. § (1) bekezdésében meghatározott adatokból,
törvényben meghatározottak szerint adatszolgáltatás igénylésére
jogosult
a) a rendőrség a kézilőfegyverekkel, a lőszerekkel, a gáz- és
riasztófegyverekkel, a légfegyverekkel, a lőterekkel, valamint
a lőfegyver- és a lőszertárolóhelyekkel, továbbá a
vaktölténnyel üzemeltethető és a hatástalanított lőfegyverekkel
kapcsolatos engedélyek kiadásához;
b) a rendőrség a közúti közlekedésrendészeti feladatai
ellátása során a járművezetésre jogosító okmány helyszínen
történő elvétele feltételeinek megállapításához;
c) a bírósági ülnök megválasztásához a települési
önkormányzat képviselő-testülete, a megyei (fővárosi), megyei
jogú városi közgyűlés, katonai bírósági ülnök esetén az
állományilletékes parancsnok;
d) az igazságügyért felelős miniszter a közjegyzői, önálló
bírósági végrehajtói és igazságügyi szakértői kinevezéshez, a
közjegyzőjelölt, közjegyző-helyettes és önálló bírósági
végrehajtó-helyettes alkalmazásához, továbbá a végrehajtói
irodai tagság létesítéséhez;
e) a rendvédelmi szervek és a Magyar Honvédség
állományilletékes parancsnokai a hivatásos (szerződéses)
állományba történő kinevezéshez;
f) az állampolgársági, útlevél, bevándorlási, illetve
menekültügyekben eljáró szervek, valamint az útlevél hatóságok
a feladatkörükbe tartozó ügyek elbírálásához;
g)
h) a Magyar Ügyvédi Kamara és a területi kamara az ügyvédi
kamarába való felvétel iránti kérelem elbírálásához;
i) a fegyver nélküli katonai, illetőleg a polgári szolgálat
teljesítését engedélyező hatóság a kérelem elbírálásához;
j) a helyettes szülői és a nevelőszülői hálózat működését
engedélyező, illetve ellenőrző szerv;
k) a tevékenység végzését engedélyező hatóság, amennyiben a
tevékenység végzésének, illetőleg engedélyezésének
jogszabályban meghatározott feltétele a büntetlen előélet;
továbbá a foglalkoztatás feltételeként jogszabályban
meghatározott büntetlenség ellenőrzésére törvény alapján
jogosult hatóság, illetve szerv.”
„19/A. § A közlekedési igazgatási ügyekben eljáró hatóság a
10. § (1)-(2) bekezdésben foglalt adatokat a járművezetésre
jogosító okmány visszavonásához, a vezetésre való jogosultság
szüneteltetésének elrendeléséhez, valamint a „kezdő vezetői
engedély” minősítés meghosszabbítása feltételeinek
megállapításához igényelheti.”
„31. § A daktiloszkópiai és fényképnyilvántartásban kell
nyilvántartani
a) annak az adatait, ujj- és tenyérnyomatát, továbbá
arcképét, akit szándékos bűncselekmény elkövetésének alapos
gyanúja miatt büntetőeljárás alá vontak, kivéve azt, akivel
szemben magánvádas bűncselekmény miatt előterjesztett
magánindítvány alapján indult eljárás, függetlenül attól, hogy
az ügyész átvette-e a vád képviseletét, és azt, akinek katonai
bűncselekménye miatt a katonai ügyész a feljelentést
elutasította, és az elbírálást fegyelmi eljárásra utalta, (…)”
„34. § (1) A 33. § (1) bekezdés szerinti nyomozó hatóság
intézkedik a szándékos bűncselekmény alapos gyanúja miatt
büntetőeljárás alá vont személy ujj- és tenyérnyomatának
levételére, továbbá arcfényképének elkészítésére.
(2) A szándékos bűncselekmény alapos gyanúja miatt
büntetőeljárás alá vont személy köteles alávetni magát az ujj-
és tenyérnyomat vételi eljárásnak, valamint a fényképezésnek.
(3) A szándékos bűncselekmény alapos gyanúja miatt
büntetőeljárás alá vont személlyel szemben – ha a (2)
bekezdésben meghatározott kötelezettsége teljesítését
megtagadja – testi kényszer alkalmazható.”
„36. § A 32. §-ban meghatározott adatokat
a) szándékos bűncselekmények elkövetésének alapos gyanúja
miatt eljárás alá vont személy
aa) elítélése esetén a büntetett előélethez fűződő hátrányok
alóli mentesítéstől számított 20 évig,
ab) kényszergyógykezelésének, próbára bocsátásának, illetőleg
javítóintézeti nevelésének elrendelése esetén a bűncselekmény
büntethetőségének elévüléséig,
b) a nyomozás, illetve a büntetőeljárás megszüntetése esetén
a határozat jogerőre emelkedéséig,
c) a bűncselekmény helyszínén rögzített ujj- és tenyérnyomok
esetén a bűncselekmény büntethetőségének elévüléséig
kell nyilvántartani”
„48. § (1) Meg kell szüntetni annak a nyilvántartását, akire
vonatkozóan a nyilvántartási idő letelt.
(2) A nyilvántartás megszüntetését a számítógép adatbázisából
törléssel és a nyilvántartott okmány, illetve más adathordozó
fizikai megsemmisítésével kell végrehajtani.”
„49. § (1) A bűnügyi nyilvántartás kérelemre teljesít
adatszolgáltatást. (…)
(4) A bűnügyi nyilvántartó az érintettnek a róla
nyilvántartott bűnügyi személyes adatáról a személyes adatok
védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992.
évi LXIII. törvény 12–13. §-ában foglaltak szerint ad
tájékoztatást.”
„57. § A hatósági erkölcsi bizonyítvány a bűntettesek
nyilvántartásának adatairól a nyilvántartás kezelője által
kiállított közokirat, amely — ha törvény másképp nem
rendelkezik —– a kiállításától számított három hónapig
érvényes.”
„59. § A hatósági erkölcsi bizonyítvány tartalmazza a
kérelmező (…)
b) büntetlensége, mentesítésben részesülése, továbbá a
vádemelés elhalasztása esetén a „bűntettesek nyilvántartásában
nem szerepel” közlést, (…)”
3. Az SzVMt. rendelkezései:
„3. § (1) Vállalkozás személy- és vagyonvédelmi
tevékenységet, valamint magánnyomozói tevékenységet akkor
folytathat — amennyiben e törvény kivételt nem tesz —, ha a
Személy-, Vagyonvédelmi és Magánnyomozói Szakmai Kamara (a
továbbiakban: kamara) nyilvántartásba vette.
(2) Vállalkozás keretében természetes személy ilyen
tevékenységet — ha e törvény kivételt nem tesz — csak a kamara
tagjaként folytathat. (…)”
„5. § (…)
(3) A rendőrség — a vállalkozás kérelmére — akkor ad ki
engedélyt, ha a kérelmező igazolja, hogy
(…)
c) jogerősen megállapított adó-, vám- vagy
társadalombiztosítási tartozása nincs.”
„6. § (…)
(2) Igazolványt kaphat — írásbeli kérelmére — a magyar
állampolgár, illetve a szabad mozgás és tartózkodás jogával
rendelkező személy, amennyiben megfelel a következő
feltételeknek: (…)
b) nem folyik ellene kétévi vagy ennél hosszabb tartamú
szabadságvesztéssel fenyegetett szándékos bűncselekmény
elkövetésének gyanúja miatt büntetőeljárás; és (…)
(3) Ha a kérelmezőt a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi
IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) szerinti állam és emberiség
elleni bűncselekmény (Btk. X-XI. fejezet), személy elleni
erőszakos bűncselekmény (Btk. XII. fejezet, I. cím, II. cím 174-
176. §), nemi erkölcs elleni erőszakos bűncselekmény [Btk. XIV.
fejezet, II. cím 197. és 198. §, 207. § (3) bekezdés b) pont],
hivatali bűncselekmény (Btk. XV. fejezet, IV. cím), hivatalos
személy elleni bűncselekmény (Btk. XV. fejezet, V. cím),
terrorcselekmény (Btk. 261. §), visszaélés robbanóanyaggal vagy
robbantószerrel (Btk. 263. §), visszaélés lőfegyverrel vagy
lőszerrel (Btk. 263/A. §), visszaélés haditechnikai termékkel
és szolgáltatással, illetőleg kettős felhasználású termékkel
(Btk. 263/B. §), bűnszervezetben részvétel (Btk. 263/C. §),
visszaélés radioaktív anyaggal (Btk. 264. §), visszaélés
nukleáris létesítmény üzemeltetésével (Btk. 264/A. §),
visszaélés atomenergia alkalmazásával (Btk. 264/B. §),
visszaélés nemzetközi szerződés által tiltott fegyverrel (Btk.
264/C. §), garázdaság (Btk. 271. §), önbíráskodás (Btk. 273.
§), vagy visszaélés kábítószerrel bűncselekmény (Btk. 282-283.
§), továbbá vagyon elleni bűncselekmény (Btk. XVIII. fejezet)
miatt elítélték vagy vele szemben intézkedést alkalmaztak, az
igazolvány kiadása iránti kérelem a büntetés vagy intézkedés
külön jogszabályban meghatározott bűnügyi nyilvántartásának
időtartamáig, de legalább a jogerős döntés meghozatalát követő
három évig nem teljesíthető.”
„7. § A működési engedély és az igazolvány öt évig érvényes,
érvényességük alkalmanként további öt évre meghosszabbítható,
ha a kiadás feltételei — azok ismételt vizsgálata alapján —
fennállnak.”
„11. § (1) A rendőrség a működési engedélyt haladéktalanul,
de legkésőbb a tudomásra jutástól számított nyolc napon belül
határozattal visszavonja, ha
a) kiadásának feltételei megszűntek; (…)
(2) A rendőrség a működési engedélyt haladéktalanul, de
legkésőbb a tudomásra jutástól számított nyolc napon belül
határozattal bevonja, ha a vállalkozás e törvény szabályait
ismételten vagy súlyosan megszegte.”
4. Az Lt. támadott rendelkezése:
„67. § (…)
(7) A (6) bekezdésben meghatározottak közül a légi közlekedés
területén nem foglalkoztatható, a repülőtér zárt területére nem
léphet be, aki (…)
b) állam elleni, az emberiség elleni, a közbiztonság elleni
(kivéve: veszélyes eb tartásával kapcsolatos kötelezettség
megszegése, tiltott állatviadal szervezése, tiltott
szerencsejáték szervezése), hivatalos személy elleni
bűncselekmény, valamint szándékos emberölés, személyi szabadság
megsértése, emberrablás, emberkereskedelem, embercsempészet,
erőszakos közösülés, szemérem elleni erőszak, államtitoksértés,
szolgálati titoksértés, közveszéllyel fenyegetés, garázdaság,
visszaélés kábítószerrel, számítástechnikai rendszer és adatok
elleni bűncselekmény, számítástechnikai rendszer védelmét
biztosító technikai intézkedés kijátszása, pénzhamisítás,
csempészet bűncselekmény elkövetése miatt a bűntettesek
nyilvántartásában szerepel; (…)
(8) A rendőrség, illetve — a szakszolgálati engedéllyel
kapcsolatban — az illetékes légiközlekedési hatóság a
bűntettesek nyilvántartásában és a büntetőeljárás alatt állók
nyilvántartásában a (7) bekezdés a)–d) pontjában, valamint a
Nemzetbiztonsági Hivatal a nemzetbiztonsági szolgálatok
nyilvántartásában a (7) bekezdés e) pontjában meghatározott
feltételeknek való megfelelés ellenőrzésére jogosult
a) a foglalkozásra irányuló jogviszony létesítését
megelőzően, valamint a foglalkozás ideje alatt,
b) a szakszolgálati engedély kiadását, illetve
meghosszabbítását megelőzően,
c) a repülőtér zárt területére történő belépést megelőzően.”
5. A Korm. R.1. rendelkezése:
„6. § (1) Robbanóanyag gyártási, forgalmazási, tárolási,
felhasználási, illetve megsemmisítési munkát, valamint e munkák
irányítását nem végezheti az a természetes személy, (…)
b) akit állam elleni bűncselekmény (Btk. X. fejezet),
emberiség elleni bűncselekmény (Btk. XI. fejezet), személy
elleni bűncselekmény [Btk. XII. fejezet I. cím 166-168. §, 170.
§ (2)-(5) bekezdés, 171. §, III. cím 174. §, 175. §, 175/A. §,
175/B. §], nemi erkölcs elleni erőszakos bűncselekmény [Btk.
XIV. fejezet II. cím 197-198. §, 207. § (3) bekezdés b) pont],
embercsempészés (Btk. 218. §), hivatalos személy elleni
bűncselekmény (Btk. XV. fejezet V. cím), közveszélyokozás (Btk.
259. §), közérdekű üzem működésének megzavarása (Btk. 260. §),
terrorcselekmény (Btk. 261. §), nemzetközi gazdasági tilalom
megszegése (Btk. 261/A. §), légijármű, vasúti, vízi, közúti
tömegközlekedési vagy tömeges áruszállításra alkalmas jármű
hatalomba kerítése (Btk. 262. §), visszaélés robbanóanyaggal és
robbantószerrel (Btk. 263. §), visszaélés lőfegyverrel vagy
lőszerrel (Btk. 263/A. §), visszaélés haditechnikai termékkel
és szolgáltatással, illetőleg kettős felhasználású termékkel
(Btk. 263/B. §), bűnszervezetben részvétel (Btk. 263/C. §),
visszaélés nemzetközi szerződés által tiltott fegyverrel
(264/C. §), garázdaság (Btk. 271. §), önbíráskodás (Btk. 273.
§), visszaélés kábítószer előállításához használt anyaggal
(Btk. 283/A. §), vagyon elleni szándékos bűncselekmény (Btk.
XVIII. fejezet 316-324. § és 326-327. §), fegyveresen
elkövetett szökés [Btk. 343. § (2) a) pont], fegyverrel
elkövetett elöljáró vagy szolgálati közeg elleni erőszak [Btk.
355. § (2) a) pont] elkövetése miatt elítéltek, illetőleg vele
szemben intézkedést alkalmaztak, a büntetés vagy intézkedés
külön jogszabályban meghatározott bűnügyi nyilvántartásának
időtartamáig, de legalább a jogerős döntés meghozatalát követő
három évig; (…)
6. A Korm. R.2. rendelkezései:
„3. § (1) E rendelet eltérő rendelkezése hiányában a 2. §-
ban, valamint az Ftv. 3. §-ában említett engedély nem adható
annak
a) aki a tizennyolcadik életévét nem töltötte be;
b) aki cselekvőképességét kizáró vagy korlátozó gondnokság
alatt áll;
c) akit állam elleni bűncselekmény [a Büntető Törvénykönyvről
szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) X. fejezet],
emberiség elleni bűncselekmény (Btk. XI. fejezet), személy
elleni bűncselekmény [Btk. 166-168. §, 170. § (2)-(5) bekezdés,
171. §, 174. §, 175/B. §], nemi erkölcs elleni erőszakos
bűncselekmény [Btk. 197. és 198. §, 207. § (3) bekezdés b)
pont], hivatalos személy elleni bűncselekmények (Btk. XV.
fejezet V. cím), embercsempészés (Btk. 218. §), közérdekű üzem
működésének megzavarása (Btk. 260. §), terrorcselekmény (Btk.
261. §), nemzetközi jogi kötelezettség megszegése (Btk. 26l/A.
§), légi jármű, vasúti, vízi, közúti tömegközlekedési vagy
tömeges áruszállításra alkalmas jármű hatalomba kerítése (Btk.
262. §), visszaélés lőfegyverrel vagy lőszerrel (Btk. 263/A.
§), a Btk. 263/A. §-ának (5) bekezdésében meghatározott – a
különös visszaesés szempontjából a visszaélés lőfegyverrel vagy
lőszerrel bűncselekményhez hasonló – bűncselekmény,
bűnszervezetben részvétel (Btk. 263/C. §), tiltott állatviadal
szervezése (Btk. 266/A. §), állatkínzás (Btk. 266/B. §),
garázdaság (Btk. 271. §), önbíráskodás (Btk. 273. §),
természetkárosítás (Btk. 281. §), visszaélés kábítószer
előállításához használt anyaggal (Btk. 283/A. §) vagy vagyon
elleni szándékos bűncselekmény (Btk. XVIII. fejezet 316-324. §
és 326-327. §) elkövetése miatt elítéltek, illetőleg vele
szemben intézkedést alkalmaztak, a büntetés vagy intézkedés
külön jogszabályban meghatározott bűnügyi nyilvántartásának
időtartamáig, de legalább a jogerős döntés meghozatalát követő
három évig;
d) akit bűncselekmény bűnszervezetben történt elkövetése
miatt elítéltek, illetve, ha vele szemben bűncselekmény
bűnszervezetben történt elkövetése miatt intézkedést
alkalmaztak, a büntetés vagy intézkedés külön jogszabályban
meghatározott bűnügyi nyilvántartásának időtartamáig, de
legalább a jogerős döntés meghozatalát követő három évig;
e) aki ellen a c) és d) pontban meghatározott bűncselekmény
elkövetésének megalapozott gyanúja miatt büntetőeljárás folyik;
f) aki ellen polgári felhasználású robbanóanyagokkal és
pirotechnikai termékekkel, lőfegyverrel, közbiztonságra
különösen veszélyes eszközzel kapcsolatos szabálysértés,
rendzavarás, sportrendezvény rendjének megbontása, számszeríj
vagy szigonypuska jogellenes használata, veszélyes fenyegetés,
jogosulatlan vadászat, természetvédelmi szabálysértés
elkövetése miatt büntetést szabtak ki vagy intézkedést
alkalmaztak, a szabálysértési határozat jogerőre emelkedésétől
számított két évig;
g) aki az engedély kiadására vonatkozó kérelmében valótlan
adatot közöl, illetve a kérelemmel összefüggő valós adatot
elhallgat vagy a fegyverre, lőszerre (töltényre) lőszerelemre,
lőtérre vonatkozó jogszabályban meghatározott kötelezettségét
megszegi, a kérelem benyújtásától, illetve a visszavonó
határozat jogerőre emelkedését követő két évig.
(2) Az (1) bekezdésben foglalt feltételeket a jogi személy
vezető tisztségviselői, egyéb, jogi személyiséggel nem
rendelkező szervezet esetén a tevékenységért felelős vezető
tekintetében kell vizsgálni.”
7. A BM–IM–PM együttes R. rendelkezései:
„1. § (1) A rendelet hatálya a (2) bekezdésben meghatározott
bűncselekmények elkövetésének megalapozott gyanúja miatt
büntetőeljárás alatt álló személyekre (a továbbiakban:
gyanúsított), valamint a velük szemben büntetőeljárást folytató
nyomozó hatóságokra terjed ki.
(2) E rendeletben foglaltakat kell alkalmazni
a) a Tv. 31. §-ának a) pontjában meghatározott bűncselekmény
elkövetésének megalapozott gyanúja miatt büntetőeljárás alatt
álló személyektől történő ujj- és tenyérnyomatvételnek,
valamint arcfényképkészítésnek, (…)”
„5. § A gyanúsított köteles alávetni magát az ujj- és
tenyérnyomat-, illetve a DNS-mintavételi eljárásnak, valamint a
fényképezésnek (a továbbiakban együtt: mintavétel),
ellenszegülése esetén vele szemben testi kényszer
alkalmazható.”
„6. § (1) Ellenszegülésnek kell tekinteni a gyanúsítottnak
azt a célzatos cselekvését, magatartását, amely a mintavétel
megkezdését, folytatását, annak előírások szerinti
végrehajtását akadályozza.
(2) A testi kényszer megfogást, lefogást, illetve testi
erővel valamely cselekvés, magatartás abbahagyására vagy a
mintavétel tűrésére kényszerítést jelent.”
III.
1. Figyelemmel arra, hogy — eltérő relációkban — az
indítványok közös alapja a bűnügyi nyilvántartás, és a
mentesítés jogintézménye, az Alkotmánybíróság röviden
áttekintette ezek lényegét.
Bűnügyi nyilvántartás címszó alatt a hatályos jog szerint
olyan — összefüggő és összekapcsolt, ámde eltérő rendező elvek
és követelmények mentén kialakult — közhitelű, hatósági
nyilvántartásokat (adatbázisokat) értünk, amelyek a
legszélesebb értelemben vett büntetőjogi (anyagi jogi,
bűnüldözési, felderítési) célokra egyaránt felhasználhatóak.
Ezzel párhuzamosan lényeges szerepet töltenek be a nemzetközi
bűnügyi együttműködésben és információcserében, és méginkább
kiemelkedő jelentőségre tettek szert a büntetőjogon kívüli
szférában, elsősorban bizonyos alapjogok korlátozhatóságának
mércéjeként is. Ezek az adatbázisok strukturált rendben, ám az
egyes adatállományok sajátos céljai által meghatározottan — a
nyilvántartással érintettek tényleges büntető eljárásjogi
helyzetéhez és a büntetőeljárás során alkalmazott anyagi jogi
következményekhez nem pontosan igazodva — tartalmazzák a
bűncselekmények terheltjeinek, személyes és szenzitív adatait.
2.1. Az elítéltek nyilvántartása szoros kapcsolatban áll a
rehabilitáció (mentesítés) kérdéskörével.
A rehabilitáció az emberi méltósághoz való jogból levezetett
olyan garanciális követelmény, amelynek célja, hogy az
elítéltet feloldja mindazon hátrányok alól, amelyeket a
különböző jogszabályok a büntetett előélethez fűznek. A
rehabilitáció jogintézménye azon alapszik, hogy a terhelt a
büntetőjogi jogkövetkezmények alkalmazásával büntetett
előéletűvé válik, s e jogi tényhez — a büntetés foganatosítását
(kiállását) követően is — büntetőjogi és azon kívüli
joghátrányok kapcsolódnak. A büntetőjog a saját dogmatikai
rendszerébe illesztve — a bűnismétléshez kapcsolódó
szabályrendszer keretében — kezeli azt a helyzetet, ha a
büntetett előéletű elkövető ismételten bűncselekményt valósít
meg. A büntetett előélethez azonban az egyéb jogterületeken
érvényes jogszabályok is fűznek következményeket, amelyek
sokszínűek lehetnek, természetük, jellegük többnyire kor,
nemzeti jogrend és büntetőpolitika függő.
Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az állam
büntető hatalma korlátozott közhatalmi jogosítvány; a
korlátokat mindenekelőtt az Alkotmány rendelkezései jelölik ki.
A korlátok tartalmát, az Alkotmánybíróság korábbi döntéseiben
esetről esetre bontotta ki. Határozataiból kitűnik, hogy
demokratikus társadalomban az alapjogi védelem a
bűncselekmények elkövetőit is megilleti, az Alkotmány 54. § (1)
bekezdése szerinti, az emberi élethez és méltósághoz való jog
pedig a büntetőjogi felelősségre vonás rendszerében is abszolút
értéket jelent [összefoglalóan pl. 23/1990. (X 31.) AB
határozat, ABH 1990, 93.; 14/2004. (V. 7.) AB határozat, ABH
2004, 241, 254–256.; 42/2005. (XI. 14.) AB határozat, ABH 2005,
504, 517–518.].
A büntetőjogi felelősségre vonás folyamata több szakaszt
foglal magában, abban az eljárás lefolytatása és az elítéltetés
jogi ténye csupán az egyik mozzanat. Ahhoz szorosan
kapcsolódnak a szintén közvetlen alapjogi korlátozásban
megnyilvánuló, a végrehajtás során elszenvedett joghátrányok,
amelyekre az alkotmányos védelem szintén kiterjed;
korlátozásukra a szükségesség és arányosság követelménye
szerint kerülhet sor [pl. 5/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH
1992, 27, 31.; 11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77,
85.].
Az emberi méltósághoz való jognak számos, az Alkotmányban
nevesített és nem nevesített összetevője van. Fontos része az
önrendelkezéshez való jog, a magánszféra védelme, és ennek
egyik speciális aspektusa: az adatvédelem. A mindenkit
megillető, a személyiség szabad kibontakoztatásához, az
önrendelkezéshez és a személyes adatok védelméhez fűződő jogból
az Alkotmánybíróság levezette továbbá azt is, hogy a
bűncselekmények elkövetéséhez fűződő következmények hatóköre
sem lehet korlátlan. Az elítéltetés ténye a büntetőjogon kívüli
szférában nem vezethet szükségtelen korlátozásokhoz; a
szabályozás során figyelembe kell venni a személyes adatokhoz
való jogot és az emberi méltósághoz való alapjogot [12/1996.
(III. 22.) AB határozat, ABH 1996, 241, 244-245.].
Az emberi méltósághoz való jogból következik, hogy az
elítélteknek lehetőséget kell biztosítani a rehabilitációra,
arra, hogy jogsértés nélkül helytálljanak egy szabad társadalom
feltételei között. A reszocializáció pedig megköveteli, hogy az
arra objektív szempontok alapján érdemesült elkövető számára
egy későbbi, büntetéstől mentes életvitel feltételeit a jog
megteremtse. Ez nem csupán a terhelt érdeke, hanem a
társadalomé is, minthogy a büntetőjogon kívüli megszorítások
megszűnésével, a büntetlen előéletűeket megillető tisztségek
ellátására, állások betöltésére való új lehetőségek megnyílása
növeli elhelyezkedési esélyeiket, ami pedig csökkenti a
társadalmi gondoskodás költségeit, lehetővé teszi az elítélt
számára a bűnismétlés elkerülését. Erre figyelemmel ismerte el
az Alkotmánybíróság a reszocializáció jelentőségét már a
fogvatartás szakaszában is, és mondta ki általános érvénnyel
hogy az alapjogok korlátozása során ekkor is „törekedni kell a
társadalom védelme érdekében feltétlenül szükséges, minimális
mértékre” [13/2001. (V. 14.) AB határozat, ABH 2001, 177, 194.;
569/B/1999. AB határozat, ABH 2002, 1015, 1019.].
2.2. A rehabilitáció ezen elvek mentén nyert elismerést a
különböző nemzetközi dokumentumokban: így az Európa Tanács R
(84) 10 számú, az elítéltek bűnügyi nyilvántartásáról és
rehabilitálásáról szóló Ajánlásában; az Európa Tanács
Miniszteri Bizottságának R (96) 8 számú, a büntetőjog-
politikáról az átalakuló Európában című Ajánlásában; a Tanács
2005. november 21-i 2005/876/IB határozatában.
Mindezek hangsúlyozzák, hogy a demokratikus értékek feladása
még súlyos bűnözési helyzetben sem elfogadott, a bűnözés és a
nemzetközi bűnözés elleni küzdelem csak az emberi jogok
tiszteletben tartásával és a jog uralmából fakadó követelmények
mentén valósulhat meg. Az elvekből következően az államoknak a
bűnelkövetők társadalmi beilleszkedése érdekében jogi eszközök
igénybevételével is folyamatos erőfeszítéseket kell tenniük,
mert ez közvetlen hatással van a bűnözés alakulására. A bűnözés
elleni nemzetközi fellépés egyik eszköze, az elkövetőkre
vonatkozó információcsere is csak az igazságszolgáltatás
működését, a személyre szabott helyes döntéshozatalt elősegítő
olyan eszköz lehet, amely nem ronthatja az elítéltek
társadalomba való ismételt beilleszkedésének esélyeit.
2.3. A rehabilitációt szolgáló mentesítés jogintézménye által
kitűzött, a büntetőjogi szankcióhoz és a büntetőjog, mint végső
eszköz igénybevételéhez kapcsolt célokat töri át az, hogy az
elítéltet ezzel egyidőben nem törlik a bűnügyi
nyilvántartásból, majd a jogrend ehhez a nyilvántartási időhöz
fűz további, büntetőjogon kívüli hátrányokat (a foglalkozások,
hivatások, állások gyakorlásához, tisztségek, funkciók, rangok
elnyeréséhez effektív büntetlenséget előíró kritériumrendszer).
Ezzel a tényleges és a büntetőjogi értelemben vett
„büntetlenség” fogalma éppen a büntetőjogon kívüli szférában
különül el élesen egymástól. A kettőnek a metszéspontjába pedig
a bűnügyi nyilvántartó kerül kétféle értelemben is. Egyrészt ez
a lajstrom alkalmassá vált a tényleges büntetlenség részleges
ellenőrzésére, másfelől a mentesítésen túli (sőt akkor
kezdődő), azt jelentősen meg is haladó nyilvántartási időt a
jogalkotó az alkalmasság (megbízhatóság) vizsgálatára szolgáló
biztonsági eszközzé, másodlagos joghátránnyá minősítette.
Az Alkotmánybíróság elismeri, hogy a bűnügyi nyilvántartás
mint törvényben meghatározott és alkotmányos célokra igénybe
vehető adatbázis létezése indokolt, ám az erre vonatkozó
szabályozás kialakítása során is figyelemmel kell lenni
mindazon alkotmányos korlátokra, amelyek az alapjogi védelemből
fakadnak. Ugyanez a tartalmi követelmény érvényes mindazon
esetekre, amikor — más jogszabályok alapján — a jogalkotó a
jogalanyoknak az adatbázisban való szerepléséhez
jogkövetkezményt kapcsol. A továbbiakban ebből kiindulva
vizsgálta meg az indítványokban foglalt kifogásokat.
IV.
Az indítványok részben megalapozottak.
Az Alkotmánybíróság elsőként azokat az indítványokat
vizsgálta, amelyek a Bnyt. szabályait – önmagukban – az
Alkotmány 2. § (1) bekezdésére, 30/A. § (1) bekezdés k)
pontjára, 8. § (1)–(2) bekezdésére, 16. §-ára, 54. § (1)–(2)
bekezdésére, 59. §-ára, 67. §-ára és 70/A. §-ára hivatkozással
támadták. Ezzel összefüggésben került sor, a Bnyt. egyes
szabályaival szoros összefüggésben álló (vagy az indítványozók
által ilyennek vélt), esetenként azok végrehajtásának
tekinthető rendeletek egyes jogszabályhelyeinek áttekintésére.
Ezt követően azon indítványok kerültek elbírálásra, amelyek az
egyes foglalkozások gyakorlására vonatkozó törvények
meghatározott, a Bnyt. rendelkezésére visszavezetett szabályait
– elsődlegesen az Alkotmány 9. § (2) bekezdésére, 70/A. §-ára,
70/B. §-ára, bizonyos esetekben pedig a 2. § (1) bekezdésére,
8. § (2) bekezdésére, illetve az 59. §-ára alapítva – tartották
alkotmányellenesnek. Ehhez kapcsolódóan foglalkozott az
Alkotmánybíróság azon indítványi részekkel is, amelyek az
SzVMt.-nek az előzőekkel szoros kapcsolatban nem álló további
rendelkezéseire, illetve az SzVMt.-hez, vagy a Bnyt.-hez
szintén marginálisan kapcsolódó más jogszabályokra vonatkoztak.
1. A több részből álló bűnügyi nyilvántartás olyan —
részlegesen — egymástól elkülönítetten működő, de számos
esetben szükségképpen összekapcsolódó adatbázisok összessége,
amelyek egyenként is a személyes és a különleges személyes
adatok kivételesen nagy mennyiségű adatállományát tartalmazzák.
Az adatbázisok létezése, az adatok kezelése, az adatokkal való
rendelkezés minden esetben alapjogi korlátozást jelent,
minthogy az Alkotmány 59. §-ából levezetett védelem a bűnügyi
személyes adatokra is kiterjed. Az információs önrendelkezéshez
való jog korlátozása a büntetőeljárás lezárását, mi több, a
jogerős elítéltetést követően is fennmarad, mivel a
nyilvántartási idők nem a büntetőjogi jogkövetkezményekhez, nem
a büntetési célokhoz, s nem a büntetőeljárás különböző
szakaszaihoz kapcsolódnak.
Az adatállományok adatainak a büntető ügyekben eljáró
hatóságok által történő beszerzése, felhasználása,
összekapcsolása a konkrét büntetőeljárásokban bizonyítási
szempontok alapján elkerülhetetlen. Ez hozzátartozik a
büntetőeljárás lényegéhez, az állam büntető igényének hatékony
érvényesítéséhez és a büntetés törvényes mértékének
meghatározásához. Az indítványozók sem ezt kifogásolták.
Különböző összefüggésekben arra hivatkoztak, hogy a
büntetőeljárás lezárását követően nem érvényesülnek az
adattovábbítás korlátai, illetve – elsősorban az indokolatlanul
hosszú ideig tartó, differenciálatlan nyilvántartási időkre
figyelemmel – az adatbiztonság, valamint az adattakarékosság
elve, a külső felhasználók adatigénylésre való feljogosítása
pedig túlságosan széles körűen és bizonytalanul körülírt
esetekre, az adatok indokolatlanul nagy terjedelmére
vonatkoztatva került megállapításra. Az alkotmányossági
vizsgálatot kezdeményezők tehát (ide nem értve, az adatfelvétel
módját vitató egyetlen kérelmezőt) a büntetőeljáráson kívüli
esetekre vonatkozóan állították az Alkotmány 59. §-a szerinti
alapjogi sérelmet. A büntetőeljáráson kívüli esetekben pedig
elsősorban az adatokhoz való hozzáférés terjedelmét meghatározó
szabályoktól függ, hogy a bűnügyi személyes adatoknak — adott
kontextusban — mikor, milyen mélységben van „személyiségprofil”
formáló ereje, mennyiben érvényesül az információs
önrendelkezéshez való jog, s ezek függvényében érvényre
juthatnak-e a rehabilitáció követelményei. Ezért az
Alkotmánybíróság elsőként azt vizsgálta, hogy a támadott
rendelkezések — az Alkotmány 8. § (1)–(2) bekezdéseire is
figyelemmel — megfelelnek-e az Alkotmány 59. §-ából levezethető
követelményeknek, illetve ezzel összefüggésben az Alkotmány 2.
§ (1) bekezdésében foglaltaknak. Tekintettel arra, hogy a Bnyt.
támadott rendelkezéseinek tartalma szoros összefüggésben áll –
a külön nem vitatott – a nyilvántartás adattartamára vonatkozó
10. § rendelkezéseivel, a vizsgálatot ennek figyelembe
vételével végezte el.
1.1. Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 59. § (1) bekezdéséhez
fűzött értelmezése során már működésének kezdetén kifejtette,
hogy a személyes adatok védelméhez való alapjogot nem
hagyományos védelmi jognak tekinti. Döntéseiben egyaránt
hangsúlyozta az adatvédelem aktív oldalát és az államnak a jog
érvényesítésével összefüggő intézményvédelmi kötelezettségét.
Az adatvédelem tartalmának alapvető alkotmányos
követelményeit és elemeit részletesen a 15/1991. (IV. 13.) AB
határozatában (a továbbiakban: Abh.) fektette le az
Alkotmánybíróság. „Az Alkotmány 59. §-ában biztosított
személyes adatok védelméhez való jognak eszerint az a tartalma,
hogy mindenki maga rendelkezik személyes adatainak
feltárásáról. Személyes adatot felvenni és felhasználni tehát
általában csakis az érintett beleegyezésével szabad; mindenki
számára követhetővé és ellenőrizhetővé kell tenni az
adatfeldolgozás egész útját, vagyis mindenkinek joga van tudni,
ki, hol, mikor, milyen célra használja fel az ő személyes
adatát. Kivételesen törvény elrendelheti személyes adat
kötelező kiszolgáltatását, és előírhatja a felhasználás módját
is. Az ilyen törvény korlátozza az információs önrendelkezés
alapvető jogát, és akkor alkotmányos, ha megfelel az Alkotmány
8. §-ában megkövetelt feltételeknek.” A határozat kiemelte
továbbá, hogy a személyes adatok feldolgozásának törvénnyel
való elrendelése ezen kívül is garanciákat kíván meg az
adatkezelés valamennyi fázisában. Az érintett számára —
jogainak gyakorlása érdekében — követhetővé kell tenni az
adatfeldolgozás útját, s külön biztosítékok szükségesek arra az
esetre, ha az adatfeldolgozásra beleegyezése nélkül kerül sor.
E garanciák rendeltetése, hogy objektív korlátok közé szorítsák
az adat útját. A döntés hangsúlyos eleme volt, hogy az
adattárolás és feldolgozás legfontosabb korlátja a
célhozkötöttség, ami egyben az információs önrendelkezési jog
gyakorlásának legfontosabb feltétele, illetve garanciája. „A
határozott cél nélküli, s definiált célok hiányában a különböző
felhasználási célok szerint nem osztható, bármely adatot előre
meg nem határozható felhasználói körök számára rendelkezésre
bocsátó, »készletre« való adatfeldolgozás önmagában
alkotmányellenes.” A célhozkötöttségnek az adatfelvételtől
kezdve az adattörlésig bezárólag érvényesülnie kell (ABH 1991,
40–44.).
A törvénnyel történő alapjog korlátozással összefüggésben már
az Abh. kiemelte, majd a 46/1995. (VI. 9.) AB határozat még
markánsabb követelménnyé tette, hogy a szükségességet szigorú
mércével kell mérni. Erre nem kerülhet sor túl általánosan
meghatározott okok, pl. szervezetek „feladatainak ellátása”,
„mások érdekeinek” „jogos érdekek” és más hasonló
megragadhatatlan kategóriák, vagy önmagában a közérdekre
történő hivatkozás alapján. „Az elkerülhetetlenség és
szükségesség a »közérdeknél« szigorúbb alkotmányos követelmény
(…), vagyis az Alkotmánybíróság a »közérdek« fennállásának és
alkotmányos indokának a vizsgálatánál is a »szükségesség —
arányosság« ismérveit alkalmazza” (ABH 1991, 40, 45, 47.; ABH
1995, 219, 224.).
1.2. Az egyik indítvánnyal több rendelkezésében is érintett,
a bűntettesek nyilvántartása elnevezésű regiszter célját a
Bnyt. 9. § első fordulata határozza meg, míg a második
fordulata a célt tágító ismérveket sorolja fel. A nyilvántartás
adattartalmát a 10. § (1) bekezdése a)–o) pontjai, illetve a
(2) bekezdés a)–j) pontjai rögzítik. A felsorolásból
megállapíthatóan a nyilvántartás személyi hatálya nem a
tényleges elítéléshez kapcsolódik. Függetlenül a konkrét
büntetőeljárásban hozott döntés tartalmától, az eljárás
lezárását követően teljes körűen és minden elemében kiterjed
mindazokra, akikkel szemben büntetőeljárást kezdeményeztek és
ügyükben bármely eljárási szakaszban, bármilyen tartalmú
határozat született. Így még a terheltté nem vált
büntetőeljárással érintettek (pl. a nyilvánvalóan alaptalan
kezdeményezés „eredményét jelentő” nyomozás megszüntetésekor, a
feljelentés elutasításakor) „egyenrangúak” a ténylegesen
elítéltekkel. Ez az adatbázis céljához mért valóságtartalmát is
megkérdőjelezi. A tárgyi hatályt tekintve a nyilvántartás
elemei közé tartoznak az elkövetőre vonatkozó, büntetőjogi
leíró adatok, továbbá a bűncselekménnyel, az eljárással és az
eljáró hatóságok és a bíróság azonosításával kapcsolatos
adatok. Kiterjed a regiszter a különleges eljárásban hozott
határozatokra, a külföldi elítélés tényének elismerésére, a
kegyelemre, a mentesítésre és a nyilvántartott halálára.
Széleskörűen tartalmazza valamennyi büntetés és intézkedés
végrehajtásával kapcsolatos adatokat. A nyilvántartás időbeli
hatályát — a más okból szintén támadott — 16. § rendelkezései
szabják meg, a mentesítés időpontjához kötve a törlés
időtartamának kezdetét.
A nyilvántartok adatok igénylésének szabályait a Bnyt.
17–19/A. §-ai tartalmazzák.
1.3. Az adatigénylésre vonatkozó törvényhelyek közül, a Bnyt.
támadott 18. §-a valójában nem tartalmaz adatigénylésre való
jogosultságot, minthogy a törvény — a Magyar Közlöny nyomdai
tőpéldánya szerinti — hivatalosan kihirdetett szövegében az
ilyen felhatalmazást megalapozó „jogosult” szó nem szerepel. A
jogosultságra történő utalás hiányában a rendelkezés a
határozott, világos, normatartalmat nélkülözővé válik, ami
pedig az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az
Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből következően valamennyi
jogszabály alapvető alkotmányossági kritériuma [pl. 11/1991.
(III. 29.) AB határozat, ABH 1991, 34, 35.; 26/1996. (IV. 30.)
AB határozat, ABH 1992, 135, 142.; 47/2003. (X. 27.) AB
határozat, ABH 2003, 525, 536, 551.]. A 42/1997. (VII. 1.) AB
határozat konkrétan meg is fogalmazta, hogy „alkotmányellenessé
nyilvánítható az a szabály, amely értelmezhetetlen voltánál
fogva teremt jogbizonytalanságot (…)” (ABH 1997, 299, 301.).
Az Alkotmánybíróság több ízben nyomatékosította, hogy a
jogállamiság klauzulája szorosan összefügg az alapjogi védelem
alkotmányos elvével. [pl. 5/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH
1992, 75, 85.; 6/1998. (III. 1.) AB határozat, ABH 1998, 91,
98–99.; 36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000, 241, 272.;
65/2003. (XII. 18.) AB határozat, ABH, 2003, 707, 718–719.]. A
36/2000. (X. 27.) AB határozat elvi éllel mutatott rá, hogy az
alapjogot érintő korlátozásnak az elérendő cél és az
alkalmazott eszköz relációjában mindenkor határozott törvényi
rendelkezésen kell alapulnia (ABH 2000, 241, 274.). A 65/2002.
(XII. 3.) AB döntés kiemelte, hogy a különleges adatok
kezelésére vonatkozó törvényi felhatalmazás egyértelműségének
hiánya önmagában is alkotmányellenes alapjogi korlátozást
valósít meg (részletesen: ABH 2002, 357, 363–364.).
Az Alkotmány 59. § (1) bekezdését érintő jogkorlátozás
tekintetében a Bnyt. 18. §-ának nyelvtanilag inkoherens
tartalmára figyelemmel, jelenleg éppen az elérendő cél
érdekében az alkalmazható eszközre vonatkozó törvényi
felhatalmazás hiányzik. A vizsgált rendelkezés ugyanakkor
számos területen és eltérő okokból jogosít fel különböző
szerveket és intézményeket a különleges személyes adatokhoz
való teljes körű hozzáférésre. Az így igényelt adatokra más
jogszabályok további, alapjogokat érintő korlátozásokat —
közvetlenül, kötelező erejű jogi norma szintjén, vagy
mérlegelést engedő megfogalmazásban — telepítenek (pl. egyes
foglalkozások gyakorlásával kapcsolatban).
A Bnyt. 18. §-ában meglévő jogbizonytalanság eleve felborítja
azt a kényes egyensúlyt, amely a törvénnyel elrendelt kötelező
adatszolgáltatás esetén az adatalany — az adatkezelő –
adatigénylő hármasában csak a különleges adatok kezelésének
fokozott alkotmányossági garanciái hibátlan megtartásával
érhető el. Ugyanakkor a vizsgált rendelkezés – az alábbiak
szerint — más szempontok alapján is ellentétben áll az
Alkotmány 59. §- a szerinti követelményekkel.
1.4. A Bnyt. 17., 18., 19., 19/A. §-ai a bűntettesek
nyilvántartására vonatkozó adatbázisból való adatigénylés
jogosultjait és az adatigénylés körét listázza. Az itt
megjelölteket — időbeli korlátok nélkül (azaz a nyilvántartás
teljes időtartama alatt) — a 10. § szerint nyilvántartott
adatok rendkívül széles körének igénylésére jogosító felsorolás
azonban semmilyen tekintetben nem teljes, nem pontos, nem
egyértelmű, nem átlátható, és az érdek-legitimitás
szempontjából is eltérő eseteket von azonos szabályozási körbe.
E rendelkezések nem minden esetben nevesítik az adatigénylés
konkrét jogosultját, több olyan szabályt tartalmaznak, amelyek
előzetes, általános felhatalmazást adnak közelebbről meg nem
határozott „jogosultaknak”. Például a 17. § (1) bekezdés e)
pontja alapján minden kötöttség nélkül válik bármely külföldi
nyomozó hatóság az adatigénylés jogosultjává, miközben az sem
tisztázott, ez a státusa a magyar jog rendelkezéseinek megfelel-
e. Semmiféle konkrét jogosultja nincs a 17. § f) pontjában
rögzített „adattovábbításra feljogosított más szerv”-nek, vagy
a 19. § k) pontja szerinti „tevékenység végzését engedélyező
hatóságnak”. Parttalanná teszi az adatigénylést a 17. § (1)
bekezdés g) pont szerinti általánosságban megjelölt „szervekre”
és „hatóságokra” vonatkozó felsorolás, vagy a (2) bekezdése
szerinti, bármilyen szintű jogszabályban, generálisan hatáskör,
illetve feladat szerinti feljogosítás. Ezek, illetve a további
rendelkezések nem zárják ki azt sem, hogy az itt szabályozottal
megegyező (hasonló) vagy eltérő tartalommal adatigénylési
jogosultságot további törvények is meghatározzanak (mint
ahogyan a valóságban ez a helyzet). E mellett az adatigénylés
körében generálisan hivatkoznak „más törvények, illetve
jogszabályok” rendelkezéseire (pl. 19. § bevezető
rendelkezése), vagy adatigénylési okokra [pl. 19. § k) pont].
Korlátozástól mentes, át sem tekinthető általános feljogosítást
kapott az adatigénylésre az igazságügyért felelős miniszter a
17. § (1) bekezdés b) pontjában, vagy a nemzetbiztonsági
szolgálatok a 17. § (1) bekezdés c) pontjában.
Ez a megoldás azt eredményezi, hogy a korlátozónak szánt —
17–19/A. § szerinti — rendelkezések önmaguk oldják fel a
korlátozás értelmét, és végső soron eltekintenek az adatok
felhasználásnak céljától, az adatkérés indokoltságától; ennek
során közérdekűségi szempontokat nem, vagy csak nagyon
áttételesen érvényesítenek, közjogi és magánjogi felhasználók
között érdemi különbséget nem tesznek [pl. 17. § b), c), e),
f), g) pont, 18. § a) aa) pont, e) pont, 19. § a) i), k) pont,
s legpregnánsabban a 17. § (2) bekezdés, 19. § (2) bekezdés,
19/A. §]. A Bnyt. egyes rendelkezései az adatmegismeréshez és
felhasználáshoz törvényi szintet sem kívánnak meg, általában
rendelkeznek „jogszabályi” felhatalmazásról [pl. 17. § (1)
bekezdés b) pont, e) pont, (2) bekezdés, 19. § k) pont],
miközben alapjog közvetlen korlátozására csak törvény adhat
felhatalmazást. Más esetekben a Bnyt. nem határozza meg az
adatigénylésre, felhasználásra jogosultságot keletkeztető
jogforrási szintet sem [pl. 17. § (1) bekezdés a), b), d), g)
pontjai, 18. § 19. §]. A bűnügyi nyilvántartás így általában
véve a teljes foglalkoztatási, munkavállalói szférában a
személyiség „általános átvilágításának” eszközévé válik. Ez a
funkciója megmarad akkor is, ha az érintett már mentesült a
büntetett előélethez fűződő hátrányok alól, és funkció nélküli
mindazon esetekben, ha az érintett ellen nem is indult
büntetőeljárás, vagy az felmentéssel befejeződött. A 10. §
rendelkezései folytán ugyanis a nyilvántartás adattartama nem a
jogerőre képes ügydöntő bírósági határozatokhoz, vagy a
felelősséget legalább áttételesen megállapító, szankciót
tartalmazó más hatósági határozatokhoz kapcsolódik. Tartalmazza
– a terheltté nem is mindig vált – személyek adatait, és
(olykor csupán a feljelentő által minősített) vélelmezett
bűncselekményeit (pl. nyomozási szakaszban hozott megszüntető
végzés), a felmentő ítélet meghozatalakor pedig nem a bírósági
döntésről, csupán a vádról ad tájékoztatást. Az így nyert
adatok azonban az adatigénylők döntésének az adatalannyal
kapcsolatos döntése (negatív) befolyásolására szintén
alkalmasak.
Az adatigénylés tartalma más szempontból is tisztázatlan,
általában véve túl szélesen, esetenként pedig nem egyértelműen
meghatározott. A Bnyt. 17–18. §-ainak bevezető fordulata,
illetve a 19/A. §-a az ott felsorolt esetekben — az
adatigénylés céljától függetlenül — a 10. § szerint
nyilvántartott adatok teljes körű igénylésére jogosítja a
felhasználót; a 19. § bevezető mondata pedig „a 10. § (1)
bekezdésében meghatározott adatokból” való adatigénylés
fordulatot alkalmazza. Azt a későbbi rendelkezések sem
tisztázzák, hogy az egyes, egymástól jelentős mértékben eltérő
esetekben ez — az a)-tól o) pontig terjedő — felsorolásnak
pontosan mely elemeire terjed ki.
E szabályok formailag „adatigénylésről” intézkednek, de a
Bnyt. további rendelkezéseit figyelembe véve ennek teljesítése
egyetlen esetben sem igényli az adatalany hozzájárulását, az
adatalany az adatátadásról és az adat útjáról tájékoztatást
csak kérelemre kap, illetve egyes esetekben ez utóbbi is
megtagadható (Bnyt. 54. § második mondat). A Bnyt. 49. § (3)
bekezdésének kijelentő módban történő fogalmazásából
következően pedig a bűnügyi nyilvántartó a felhasználók részére
határidőn belül köteles teljesíteni az adatszolgáltatást. Ennél
fogva a vizsgált rendelkezések minden esetben a kötelező
adatszolgáltatással egy tekintet alá esnek, azzal azonos módon
működnek, arra tekintet nélkül, hogy az adatigénylési érdekek
súlya jelentős mértékben eltérő (pl. büntetőeljárás
lefolytatása, magánszférában történő foglalkoztatás,
közlekedési igazgatás). Az adatfelhasználási jogosultság
személyi, tárgyi és időbeli hatálya annak rendeltetésétől
függetlenül egybeesik a Bnyt. hatályával.
1.4.1. Ahogyan arra az Alkotmánybíróság — már a 2/1990. (II.
18.) AB határozatában, majd a 20/1990. (X. 4.) AB
határozatában, illetve az 55/2001. (XI. 29.) AB határozatában,
legutóbb pedig a 36/2007. (VI. 6.) AB határozatában rámutatott
— a személyes adatok védelme nem azt jelenti, hogy azokat az
érintetten kívül senki és semmilyen okból nem ismerheti meg.
Önmagában nem sérti az Alkotmány e rendelkezését, ha jogszabály
a személyes adatok közlésére vonatkozó kötelezettséget ír elő.
Az ilyen törvényi korlátozás is alkotmányellenes azonban akkor,
ha arra kényszerítő ok nélkül, a szükségesség és arányosság
alkotmányi mércéjét túllépve kerül sor (ABH 1990, 18, 20.; ABH
1990, 69, 70.; ABH 2001, 442, 460.; ABH 2007, 433, 447.). Az
Alkotmánybíróság ugyanakkor több határozatában az Alkotmány 59.
§-a szerinti információs önrendelkezési jog alaptételeként
szögezte le, hogy a célhozkötöttség elve az adatkezelés egész
folyamatára, így az adattovábbításra, az adatigénylésre, az
adatátvételre is vonatkozik. Az adatalany számára követhetővé
kell tenni az adat útját, az érintett tudta nélküli
adattovábbítás eseteit pedig megfelelő törvényi szintű
garanciáknak kell övezniük (elsőként: Abh. ABH 1991, 40, 43.).
Az Alkotmány 59. § (1) bekezdéséhez kapcsolódóan is vannak
olyan esetek, amikor az egyénnek a szükséges mértékben el kell
viselnie jogainak társadalmi érdekből való korlátozását, így
bizonyos ponton túl nem akadályozhatja személyes adatainak
felhasználását. A bűnügyi nyilvántartás rendeltetéséből
következik, hogy az itt tárolt adatok továbbítása az
Alkotmányban meghatározott feladatok teljesítéséhez,
alkotmányosan elismerhető célok érvényre jutásához kapcsolódóan
nem mindig függhet az érintett akaratától, sőt azokat
kivételképpen tudta nélkül is közölni kell az arra
jogosultakkal. Ilyen eset lehet például az állam büntetőjogi
igényének érvényesítése érdekében a korábbi büntetőeljárás
során beszerzett adatoknak az új eljárásban való felhasználása,
vagy az Alkotmánybíróság más határozatában is elismert
alkotmányos értékek: a bűnüldözésből, a bűnmegelőzésből, a
nemzetbiztonság védelméből származó feladatok teljesítése. Az
arányosság követelménye — amely éppen úgy vonatkozik az
adattárolás, az adatigénylés, az adattovábbítás terjedelmére és
céljaira, mint a felhasználás indokoltságára — azonban a
jogkorlátozás ilyen eseteiben is irányadó [részletesen: pl. 20/
1997. (III. 19.) AB határozat, ABH 1997, 85, 92.; 24/1998. (VI.
9.) AB határozat, ABH 1998, 191, 195.; 13/2001. (V. 14.) AB
határozat, ABH 2001, 177, 196.; 44/2004. (XI. 23.) AB
határozat, ABH 2004, 618, 641–642.].
Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a szükségesség–arányosság
követelményének vizsgálatakor abból indul ki, hogy a
magánszférát érintő védelmi jogok lényegéhez tartozik az azokba
való beavatkozástól történő tartózkodás is, ezért a beavatkozás
indokoltságát és terjedelmét szigorú mércével kell mérni. A
bűnügyi nyilvántartás önmagában véve is a bűncselekmény
elkövetéséhez kapcsolódó, a magánszférába való, lényeges,
utólagos beavatkozást lehetővé tévő jogi eszköz. Ez
szükségképpen szemben áll az Alkotmány 54. § (1) bekezdése
altal védett, az emberi méltósághoz való jogból fakadó, a
személyiség szabad kibontakozásának részét képező, a
magánszférához való hozzáférés határait megszabó önrendelkezési
joggal, illetve — a társadalmi hasznosságát tekintve elismert —
reszocializációs igénnyel. Pusztán már a büntetőeljárásról való
bárki által történő tudomásszerzés jelentősen csorbítja a
személyiségi jogokat, mert az adatalanyt negatívan minősíti. A
Bnyt. most vizsgált rendelkezései – részben önmagukban, részben
más jogszabályok rendelkezésein keresztül — a megismeréshez
olyan felhasználási célokat társítanak, amelyek az adatalany
szempontjából a személyiség szabad kibontakozásának radikális
korlátaiként funkcionálnak, illetve adott kontextusban
jelentősen befolyásolják azt a megítélést, amely az adatalany
jövőbeni helyzetét meghatározza. A különleges személyes
adatokhoz való hozzájutás jelen esetben azt célozza, hogy az
adatalany felett — különböző, egymástól jelentős mértékben
eltérő jogviszonyokban — dönteni jogosult hatóságok, szervek,
személyek, közjogi és magánjogi felhasználók az így megismert
adatokból döntésüket komolyan meghatározó következtetéseket
vonjanak le. Ezen a ponton érintkezik az Alkotmány 59. §-a
szerinti információs önrendelkezési jog az 54. § szerinti
emberi méltósághoz való joggal és más alapjogokkal, többek
között a foglalkozás gyakorlásához való joggal.
A nyilvántartás céljából következően az adatalanynak
semmilyen döntési joga nincs abban, hogy a nyilvántartás
vezetésére jogosult hatóságok számára engedi-e a
privátautonomiájához való hozzáférést. A nyilvántartásba való
bekerülés automatikus, az adatalany sem a bekerülésről, sem a
törlésről külön határozatban nem értesül, abba be sem
tekinthet, az adatok pontosságát, teljeskörűségét,
időszerűségét (az adatkezelés tisztességességét) nem
ellenőrizheti, ismeret hiányában pedig törlést, helyesbítést
nem kérhet. Ugyanez a beavatkozási, döntési tilalom érvényesül
a kötelező adattovábbítás azon eseteiben, amikor a demokratikus
társadalom védelme érdekében igazolható a legitim kontroll.
A magánszférába való beavatkozáshoz fűződő érdek intenzitása
azonban még ezen esetekben, az információs önrendelkezés
szükségképpeni korlátozásakor sem lehet mindig azonos. Az
függhet a bűncselekmény súlyától, jogi tárgyától,
következményeitől, az elkövetői minőségtől (pl. fiatalkorú), az
adatfelhasználási jogosultság utólagos eseteiben pedig
terjedelmét meghatározza a legitim kontrollnak a bűnügyi
nyilvántartáshoz viszonyított célja és a reszocializációs
igénnyel szembeni jelentősége. A bűncselekmény elkövetője is a
társadalom tagja marad, így önrendelkezési joga az arra való
igénye körében nem korlátozható, hogy jogsértés nélkül
helytálljon egy szabad társadalom feltételei között, minthogy a
reszocializáció már a büntetőeljárásnak és a büntetésnek is
elismert célja. Az emberi méltósághoz való joggal is ellentétes
a rehabilitációt kizáró, kirekesztéshez vezető stabilizált
stigmatizáció, a társadalmilag hasznos tevékenységet tartósan
ellehetetlenítő megbélyegzés. Ebből következően az információs
önrendelkezéshez való jog korlátozására is csak az
elkerülhetetlenül szükséges esetekben és akkor is csak az
arányosság keretei között kerülhet sor.
A Bnyt. vizsgált rendelkezéseiben az információs
önrendelkezési jog lényegesen sérül azzal, hogy a 10. §
szerinti differenciálatlan és nem minden esetben pontos
adattartalommal, valamennyi bűncselekményre és
büntetőeljárással érintett személyre nyilvántartott
adatállományból való adatigénylés során nem különülnek el az
alapjog korlátozásának „szükségképpeni”, így a kötelező
adatszolgáltatás körébe vonható esetei azoktól az adat-
felhasználási köröktől, amikor az adatalany hozzájárulása nem
mellőzhető az adatigényléséhez. Ebből a szempontból az itt
szabályozott és egységesen az „adatigénylési jogosultság”
fogalma alá sorolt adatigénylési okok nagymértékben különböznek
egymástól. {Az adatalany hozzájárulása értelemszerűen közömbös
pl. az újabb büntetőeljárásban, [pl. 17. § (1) § a) pont], nem
tartozhat viszont a kötelező adatszolgáltatás esetkörébe, ha az
adatigénylő valamely foglalkozás, hivatás gyakorlásához,
valamilyen jog gyakorlását lehetővé tévő engedély kiadásához
kapcsolódó döntése meghozatalához kíván az adatalanyról
információt szerezni. A más okból alkotmányellenesnek talált, a
Bnyt. 18. §-ában foglalt rendelkezéseken kívül döntően ilyen
szabályokat tartalmaz a 17. § (2) bekezdése, a Bnyt. 19. §-a.}
Az eltérő adatigénylési, adatkezelési célok és igények
vizsgálatának a Bnyt. szerinti egységes kezelése, az
igényelhető adatok körének egységesen széles spektruma, illetve
az orientációs pontok nélküli válogatást lehetővé tévő volta
(pl. 19. §), továbbá az adatigénylő adatkezelői jogi státusával
(kinevező—ellenőrző hatóság) összefüggő felhatalmazás
tisztázatlansága ugyancsak érinti az információs önrendelkezési
jog korlátozásának szükségességét. Az adatvédelem minden
esetére irányadó követelmény, hogy az adattovábbítási művelet
végrehajtásakor az adatfeldolgozáshoz az adatkezelés mindkét
résztvevőjének vagy törvényi felhatalmazással vagy az
adatalanytól származó hozzájárulással kell rendelkeznie
(részletesen: Abh. ABH 1991, 40, 42–43.). A célhoz kötöttségnek
abban a tekintetben is érvényesülnie kell, hogy a továbbított
adatkör csak a felhasználási cél által meghatározottak szerint,
az adatok igazoltan szükséges mértékére korlátozódhat. Ebből a
szempontból legitim cél mellett is az adatigénylés határát (az
arányosság követelményét) jelenti, hogy az igényelt adat a
konkrét esetben (ügyben) a döntésre jogosult felhasználó –
ellenőrzési, mérlegelési szempontjai szerinti – valódi
tájékoztatására és ne „személyiség-feltárásra” szolgáljon.
1.4.2. A személyes adatok védelmének és az információs
önrendelkezéshez való jog érvényesülésének az Alkotmánybíróság
által többször hangsúlyozott garanciája, hogy az adatkezelési
műveletek során csak olyan adat kezelhető, amely az adatkezelés
céljának megvalósulásához feltétlenül szükséges. Az adatvédelem
konstans elemét, a célhozkötöttséget nem pótolja, ha az
adatbirtokos és az adatkérő az adatfelhasználásra megfelelő
felhatalmazással rendelkezik és az adattovábbítás műveletének
biztonsága garantált. Az Alkotmánybíróság a 29/1994. (V. 20.)
AB határozatában rámutatott arra, hogy a célhozkötöttség és az
osztott információs rendszerek követelménye olyan
alkotmányossági garanciák, amelyek az adatfeldolgozóknak az
érintett felett való korlátlan hatalmát és az állam abszolút
hatalmat generáló információkoncentrációját is hivatottak
visszaszorítani (ABH 1994, 148, 153.). Ezért az adattovábbítás
folyamatában is felismerhetővé kell tenni a cél folytonosságát,
vagy legitimálni kell a cél megváltozását (részletesen: ABH
1991, 40, 44–45.).
A bűnügyi nyilvántartás és azon belül a most vizsgált
bűntettesek nyilvántartása globális kiterjedésű, nagy
kapacitású adatbázis, amely a Bnyt. 10. §-a alapján a szenzitív
adatok kivételesen széles spektrumát tárolja. Az ilyen
univerzális adatbázisok különösen veszélyesek az egyén
adatvédelmi érdekeire, mert létezésük és az adatállományukból
végzett adattovábbítási műveletek önmagukban is magas fokú
adatbiztonsági kockázattal járnak. Ezért különösen fontos, hogy
a különböző felhasználók között, a felhasználói minőségre, a
felhasználás végső céljára figyelemmel a jogalkotó különbséget
tegyen, az általuk igényelhető adatok pontos körét szabatosan
körülírja, és a szükségesség követelményének megfelelően
konkretizálja a célhozkötöttség paramétereit az adatigénylő
oldalán is. Az adatok tárolására, továbbítására egyaránt
vonatkozó adattakarékosság követelményének megtartása az
adatkezelési műveletek során olyan garanciális elem, amely
nélkül az információs önrendelkezéshez való jog érvényesülése
illuzórikussá válik.
A bűnügyi nyilvántartóban és a bűntettesek nyilvántartásában
tárolt, a büntetés-végrehajtási adatkört is tartalmazó
adathalmaz átfogó ismerete még az adathasznosításnak a bűnügyi
nyilvántartáshoz legszorosabban kapcsolódó esetében, a terhelt
ellen folyó konkrét büntetőeljárásban is csak kivételesen
indokolt. Ennek során sem lehet ugyanis szélsőségesen
eltávolodni attól a céltól, amelyet a Bnyt. 9. §-a meghatároz.
Más eljárásokban, illetve más okból történő adatigénylés esetén
azonban az adatok ennél szűkebb körének hozzáférhetősége és a
hozzáférés körében megszabott időbeli (a nyilvántartási idővel
nem mindig egybeeső korlátok) biztosíthatják az arányosság
követelményének érvényesülését. Ennek pedig egyedül az az
alkotmányossági szempontból megfelelő garanciája, ha a törvény
az adatigénylő oldalán, az adattakarékosság elvét figyelembe
véve, a felhasználás céljával adekvát módon pontosan
meghatározza az igényelhető adatok körét. Különösen fontos
ennek a követelménynek a teljesülése az adatalany információ-
gazdálkodáshoz való jogának teljes kizártságával járó azon
adatforgalomban, amikor az érintettnek még az adattovábbítás
tényéről sem adható tájékoztatás. A jogorvoslat teljes körű
hiányában is megnyilvánuló egyenlőtlen kommunikációs helyzet
ellensúlyozása mellett, nem hagyható figyelmen kívül az sem,
hogy az adat útja ilyenkor véglegesen kikerül az adatkezelés
elsődleges jogosultja: a bűnügyi nyilvántartást végző hatóság
rendelkezése alól is.
A Bnyt. 17–19/A. §-aiban foglalt rendelkezések ennek a
követelménynek nem felelnek meg. A törvény az itt felsorolt
adatigénylőket a felhasználás céljától függetlenül, a szükséges
korlátozás eseteit messze meghaladóan – esetenként bizonytalan
tartalmú „érdek” mentén, törvényi szint alatti jogforrás
alapján – globálisan jogosítja fel a bűntettesek
nyilvántartásában szereplő, a 10. §-ban felsorolt valamennyi
adat vagy legalább a 10. § (1) bekezdése szerint felvett adatok
igénylésére.
1.4.3. A célhoz kötöttség elvének érvényesülésétől való
további eltávolodást tesznek lehetővé a Bnyt. vizsgált
szabályainak az adatigénylők és az igényelhető adatok körére
vonatkozó rendelkezései is.
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az alapjogi korlátozás
szükségességének és arányosságának elvont és konkrét
megítéléséhez szorosan hozzátartozik, hogy mind az elérni
kívánt cél, mind az ennek érdekében alkalmazott eszköz tartalma
törvényben világosan körülírt legyen [részletesen pl. 36/2000.
(X. 27.) AB határozat (ABH 2000, 241, 274.); 65/2002 (XI. 3.)
AB határozat, (ABH 2002, 357, 363–364.)]. Már az Abh.-ban
hangsúlyozta, hogy a személyiségi jogok védelmével nem áll
összhangban a személyes adatoknak általában valamilyen „feladat
ellátásával” kapcsolatos igénylése. Ebből a szempontból nem
haladja meg az általánosság szintjét az olyan típusú törvényi
meghatározás sem, amely minisztériumok, szervezetek
„alapfeladatára”, körül nem határolt tevékenységi körére utal,
vagy hasonló, az adatfeldolgozás azonosítására alkalmatlan
módon írja körül az adatigénylő érdekkörét (Abh. ABH 1991, 40,
44–45, 47–49.). A 44/2004. (XI 23) AB határozat az információs
önrendelkezéshez való jog szükségtelen és aránytalan
korlátozásának minősítette az adatkezelésnek általában egy
szervezet működésére („rendőrségi célra”) vonatkoztatott
meghatározását. Rámutatott, hogy az ilyen jogszabály tartalom
nélküli, parttalan értelmezést tesz lehetővé, így a konkrét
esetekben nem is ítélhető meg, hogy az erre épülő adat-
felhasználási szabályok megfelelnek-e a szükségesség-arányosság
alkotmányi követelményének (ABH 2004, 618, 638.). A 46/1995.
(VI. 30.) AB határozat azt emelte ki, hogy egy meglévő
adatbázis hasznosításakor a felhasználói kör bővülésével és
rétegződésével arányosan még a célhoz kötöttség szabályainak
érvényre jutása mellett is fokozott garanciákra van szükség
(ABH 1995, 219, 223–225.).
Az Alkotmánybíróság nagyszámú határozatában fejtette ki, hogy
az alapjog korlátozására a szükségesség és arányosság
követelményének érvényre jutása mellett is csak törvényben
kerülhet sor [összefoglalóan pl. 64/1991. XII. 17.) AB
határozat, ABH 1991, 297, 300.; 29/1994. (V. 20.) AB határozat,
ABH 1994, 148, 155.; 27/2002. (VI. 28.) AB határozat, ABH 2002,
143, 147–148.]. A különleges személyes adatok kezelésével
kapcsolatban a 65/2002. (XII. 3) AB határozat külön kiemelte,
hogy az alapjog korlátozására az adatminőségre tekintettel
szigorú követelmények vonatkoznak. Az adatkezelési műveletek,
az elvégzésükre való feljogosítás, a célhoz kötöttség
szabályainak az adatigénylő oldalán való megléte, az
adatfeldolgozók pontos körének és az igényelhető adatkörnek a
meghatározása közvetlen kapcsolatban állnak az alapjog
lényegével és speciális garanciákat igényelnek. Ezért nem
lehetséges az adatigénylésre való jogosultság és az adatkör
feladathoz igazított meghatározása bármilyen szintű
jogforrásban, az kizárólag csak törvényben történhet (ABH 2002,
357, 363, 364.).
A felhasználásra vonatkozó garanciák nélkül, definiált cél
nélküli, vagy a törvényes adatminőséget nem garantáló gyűjtőkör
jelenik meg elsősorban a Bnyt. azon rendelkezéseiben, amelyek
különböző „kötelezettségekhez”, „hatáskörökhöz”,
„feladatkörökökhöz” kapcsolódóan adnak felhatalmazást
adattovábbításra vagy generálisan „jogszabályban
meghatározottak szerinti” általános adatigénylést tesznek
lehetővé [17. § (1) bekezdés b), e) f) pontjai, (2) bekezdése,
18. § e) pontja, 19. § k) pontja]. Az adatigénylésre vonatkozó
rendelkezések, egymástól távol eső érdekek teljes körű
kielégítésére törekvő és az adatigénylők érdekeit részben
szükségtelenül, részben aránytalanul preferáló szabályozási
koncepcióra visszavezethetően csak részlegesen veszik
figyelembe az alapjog korlátozására vonatkozó, az Alkotmány 8.
§ (2) bekezdéséből fakadó követelményeket. Az adatigénylésre
jogosultak oldalán – a rendkívül tág keretek között mozgó –
utólagosan, jogszabályban biztosítható felhatalmazásra, körül
nem írt tevékenységre, hatáskörre tekintettel nem mindig
mutatható ki olyan közérdek, amely egyáltalán az információs
önrendelkezési jogba való beavatkozás szükségességét igazolná;
vagy a tárgyi (feladat szerinti) korlátozás tekintetében nem
igazolható olyan, mások alapjogainak védelme, alkotmányos cél,
vagy feladat érvényre jutása miatt szükséges komoly érdek,
amely az időbelileg is széles körű beavatkozás
elkerülhetetlenségét alátámasztaná.
Ellenőrizhetetlenné teszik az adatáramlást, és így nem
igazolják a korlátozás szükségességének megengedhetőségét azok
a rendelkezések is, amelyek általában nemzetközi egyezményekre,
méginkább nemzetközi kötelezettségvállalásra hivatkozással
biztosítják a bűnügyi nyilvántartás adatainak felhasználását.
Az Alkotmánybíróság a 47/2000. (XII. 14.) AB határozatban
kimondta, hogy a nemzetközi jog forrásainak a belső
jogforrásban történő hivatkozás során is azonosíthatónak és az
állampolgárok számára hozzáférhetőnek kell lennie mindazon
esetekben, amikor abból rájuk kötelezettség vagy érvényes
tilalom származik. Ugyancsak ez a határozat hangsúlyozta azt
is, hogy általában a „jogszabályokra”, azok előírásaira való
hivatkozás túlságosan tág, mert „a magyar jogrendszerben
szereplő valamennyi jogszabályt — beleértve az alacsonyabb
szintű és a helyi jogszabályokat is — felöleli.” (ABH 2000,
377, 380–381.). A Bnyt. hivatkozott szabályaiban az alapjogi
korlátozás mércéjeként nem szolgáló fenti esetkör kibővül egy
további — jogon kívüli elemeket is tartalmazó — körrel, a
„nemzetközi kötelezettség-vállalással”.
1.4.4. Az 1.4.1–1.4.3. pontokban kifejtettekre figyelemmel az
Alkotmánybíróság a Bnyt. 17–19/A. §-ait megsemmisítette. A
támadott rendelkezések az esetek döntő többségében külön-külön
több oknál fogva is, összességükben pedig többszörösen,
kényszerítő, vagy a jogszabályból felismerhető, megfelelő indok
nélkül, részben szükségtelenül, részben aránytalanul
korlátozzák az Alkotmány 59. § (1) bekezdésében védett, az
információs önrendelkezéshez és a személyes adatok védelméhez
való alkotmányos jogot.
A bűnügyi nyilvántartás rendeltetéséből következően az
adatkezelő és az adatalany között szükségképpen
kiegyensúlyozatlan helyzet áll fenn. Az adatgazdálkodás joga az
érintettnél igen korlátozott, főként a részleges és utólagos
tájékozódásra terjed ki. Az adatáramlást a kötelező
adatszolgáltatás eseteiben a hozzájárulása megtagadásával sem
akadályozhatja meg, és arról előzetesen semmiképpen nem is
tudhat, továbbá utólagos ellenőrzésre sem mindenkor van
lehetősége.
Kétségtelenül lehetnek az adattovábbításnak olyan esetei,
amelyekről az adatalany nem értesülhet, mert ez az adatigénylés
célját és az ahhoz kapcsolódó feladat teljesítését hiúsítaná
meg. Mindazonáltal az alkotmányossági kontrollnak ilyen
esetekben is érvényesülnie kell, legalább úgy, hogy az okok, a
feltételek és az ilyen felhasználók köre, illetve az
adatigénylés célja a törvényben előre tisztázott. Ez a konkrét
esetekre vonatkoztatva még mindig nem garantálja az
adatfelhasználás szükségességének és arányosságának
érvényesülését, de a szabályozás legalább az elvont
alkotmányossági kontroll lefolytatását lehetővé teszi. Az
adatigénylésnek az 1.4.3. pontban vizsgált eseteiben a
szabályozás legnagyobb hátránya az, hogy a tisztázatlan
feltételek mentén az adatigénylés, továbbítás, felhasználás
rendeltetése nem állapítható meg, és így nem igazolható, hogy a
korlátozás — legalább — elvont értelemben összhangban van-e az
elérendő céllal, elkerülhetetlenül indokolt-e és arányos-e.
A bűnügyi nyilvántartásnak és alkotmányos keretek között
történő „hasznosításának” többféle modellje lehet. Ezek eltérő
hatást gyakorolnak az alapjogok érvényesülésére és eltérő
mértékben jogosítják az adatalanyt az adatszolgáltatásban való
közreműködésre. Az eltérő koncepcióra épülő szabályozás eltérő
típusú garanciákat is kíván meg. Azt azonban a törvénynek kell
tisztáznia, hogy hol vannak a kötelező adatszolgáltatás
határai, mikor, milyen feltételek és következmények mellett
vonható be az adatalany az adathasznosításba. Minden modellre
vonatkozó követelmény, hogy a törvényben meghatározott
adatkezelési célokon az adatigénylés rendszere nem mehet túl, a
célhoz kötöttségnek mind az adatszolgáltató, mind az
adatigénylő oldalán érvényesülnie kell. Ebben a tekintetben a
jogalkotó felelőssége a Bnyt. és az arra támaszkodó
jogszabályok közötti koherencia megteremtése.
A támadott rendelkezések megsemmisítésére vonatkozó időpont
meghatározásakor az Alkotmánybíróság — korábbi gyakorlatának
megfelelően — figyelemmel volt arra, hogy a jogszabály
alkotmányellenességének az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi
XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 43. §-ában meghatározott
következményei szoros összefüggésben állnak a jogbiztonság
követelményével [először: 10/1992. (II. 25.) AB határozat, ABH
1992, 72, 73–74.; 66/1997. (XII. 29.) AB határozat, ABH 1997,
397, 407.]. A 64/1997. (XII.17.) AB határozat kimondta, hogy a
főszabályként irányadó ex nunc hatályú megsemmisítéstől akkor
lehet eltérni, „ha a jogbiztonság vagy az eljárást kezdeményező
különösen fontos érdeke indokolja” (ABH 1997, 380, 388.). A
jogrend épségét, kiszámítható működését jelen esetben is az
alkotmányellenes jogszabály időleges hatályban tartása
biztosítja, minthogy ez kevesebb veszélyt jelent az azonnali
megsemmisítésnél [részletesen pl. 54/2004. (XII. 13.) AB
határozat, ABH 2004, 690, 770.]. Az Alkotmánybíróság tekintetbe
vette, hogy a közrend, a közbiztonság védelme, az állam
nemzetközi kötelezettségei a bűntettesek nyilvántartására
vonatkozó új szabályozás megalkotásig sem nélkülözhetik a már
meglévő adatbázis megfelelő keretek között történő igénybe
vételét.
2. Az erre vonatkozó indítványra figyelemmel az Alkotmány 59.
§ (1) bekezdése és a 2. § (1) bekezdése mentén vizsgálta az
Alkotmánybíróság a Bnyt.-nek az erkölcsi bizonyítvány
tartalmára vonatkozó 59. § b) pontját.
A hatósági erkölcsi bizonyítvány olyan közokirat, amely a
Bnyt. 59. §-a szerinti természetes személyazonosító adatokat és
az ott megformulázott közléseket — a Bnyt. 3. §-ára figyelemmel
— közhitelesen tanúsítja. A támadott rendelkezés szerint „a
bűntettesek nyilvántartásában nem szerepel” közlést kell
bejegyezni akkor, ha az adatalany büntetlen, mentesült a
büntetett előélethez fűződő hátrányok alól, vagy – noha ez a
felelősség megállapítását jelenti – vele szemben az ügyész a
vádemelést elhalasztotta. Figyelemmel azonban a 10. §
rendelkezéseire ez a közlés egyetlen olyan esetben sem felel
meg a valóságnak, ha az elítélt mentesült ugyan a büntetett
előélethez fűződő hátrányok alól, de vele szemben a Bnyt. 16. §-
ában meghatározott külön nyilvántartási idő még nem telt el. A
ún. pótmagánvádas ügyekben pedig eleve kettős nyilvántartás
jöhet létre, minek folytán a közokirat kizárólag helytelen
tartalommal állítható ki.
Az erkölcsi bizonyítvány igénylésének és kiadásának célját a
Bnyt. csak áttételesen az 58. § (2) bekezdésében határozza meg.
E szerint az okirat a büntetlen előélet igazolására szolgál.
Ebből, valamint további jogszabályokból következően az erkölcsi
bizonyítványnak nem az a funkciója, hogy a bűntettesek
nyilvántartásában tárolt adatok teljes köréről az adatalanyt
tájékoztassa. Ilyen tájékoztatásra az érintett a bűnügyi
nyilvántartást kezelő szervtől, az adatközlés és az
adatszolgáltatás rendjéről szóló 7/2000. (II. 16.) BM–IM
együttes rendelet 32. §-a szerint (kivételekkel) jogosult. Az
Alkotmány 59. § (1) bekezdése szerinti információs
önrendelkezési jog gyakorlására tehát nem az erkölcsi
bizonyítvány kiadása, hanem ez a tájékoztatás szolgál. Ebből
következően a Bnyt. 59. § b) pontja ezt a jogot nem sérti,
tehát az indítvány e tekintetben nem megalapozott.
Sérti viszont az Alkotmány 2. § (1) bekezdése szerinti
jogbiztonság követelményét.
A „bűntettesek nyilvántartásában nem szerepel” közlés mögött
meghúzódó, a Bnyt. 59. § b) pontja szerinti jogszabályi
tartalom lényegében a büntető anyagi jog szerinti büntetlenség
fogalmát fedi le. A büntetlenség tekintetében a jogrenden belül
kialakult azonban egy háromszintű különbségtétel. A
jogszabályok eltérően kezelik a büntetőjogi szankcióval
sújtott, de büntetőjogi értelemben mentesült terhelteket, a
mentesülést követő külön nyilvántartási időn belül a
büntettesek nyilvántartásában szereplő, büntetőjogilag
büntetlennek minősülő személyeket, és azokat a jogalanyokat,
akikkel szemben büntetőeljárás soha nem indult, büntetőjogi,
vagy büntető eljárásjogi jogkövetkezmény alkalmazására nem
került sor. A támadott rendelkezésben szereplő formula ennek a
három rétegű különbségtételnek az azonos kezelését kívánta —
alkotmányellenes módon — megjeleníteni.
Az Alkotmánybíróság a korábbi határozataiban a jogok és
kötelezettségek fennállása, illetve igazolása szempontjából a
közhitelű nyilvántartásoknak önmagukban is garanciális
jelentőséget tulajdonított [pl. 8/1998. (III. 20.) AB
határozat, ABH 1998, 102, 103–105.; 646/B/1993. AB határozat,
ABH 1998, 883, 885–886.; 354/B/1995. AB határozat, ABH 1998,
904, 907.; 1130/B/1995. AB határozat, ABH 1999, 520, 522–523.;
955/B/1998. AB határozat, ABH 2000, 787, 788.; 652/D/2005. AB
határozat, ABH 2006, 1774, 1777.; 441/D/2006. AB határozat, ABH
2007, 1984, 1992.]. A 8/1998. (III. 20.) AB határozat
megállapította, hogy a közhitelesség elve harmadik személyekkel
szemben fennálló olyan elv, amelyre a jóhiszemű jogok
gyakorlása épül, amely alkotmányos jogok garanciájaként is
funkcionálhat, s amelynek lényeges tartalma nem korlátozható
(ABH 1998, 883, 885.).
A közhitelű nyilvántartásokhoz általában a bejegyzett adatok
fennállásáról és a hozzájuk fűződő jogosultságokról, a törölt
jogok fenn nem állásáról szóló vélelmek fűződnek. A bűnügyi
nyilvántartás egy tekintetben minden más közhitelű
nyilvántartástól különbözik. A többi esetben a nyilvántartásba
betekintés vagy az abból való tájékozódás bárki számára
megengedett. A bűnügyi nyilvántartásba való betekintés nem
lehetséges, az abból való adatszolgáltatás korlátozott. E
betekintés hiányát pótolja a közokiratiság elve. Ez alapján az
érintettől (adatalanytól) szervezetek és harmadik személyek
olyan igazolást igényelhetnek, aminek a kiállítására — törvény
által garantáltan — a bűntettesek nyilvántartása alapján, csak
a hatóság részéről kerülhet sor. A kiállítás alapját az
igazolás igénylője semmilyen módon nem kontrollálhatja, annak
tartalmával szemben bizonyítást nem folytathat le, akkor sem,
ha annak tartalmához számos jogszabály direkt következményeket
kapcsol. Így a harmadik személyek részéről fennálló jóhiszemű
vélelem nem csupán a nyilvántartás közhitelességéhez fűződik,
hanem az ennek alapján kiállított közokirathoz is.
Jogállamban a jogbiztonság követelményével eleve ellentétes,
ha a közhiteles nyilvántartás alapján a hatóság részéről
kiállított közokirat valóságtartalmával szemben éppen a
közokirat kiállításának alapjául szolgáló törvény ébreszt
kétségeket. Az Alkotmányban is védett jogok, alkotmányos célok
és érdekek biztosítékául is szolgáló közhiteleség és a
közokiratiság elvének érvényesülését erodálja, ha a
jogviszonyok létesítésének, fenntartásának alapjául szolgáló
okirat mögött éppen a kiállításának alapjául szolgáló törvény,
vagy a jogrendszer belső ellentmondásai, illetve az alkalmazott
jogtechnikai megoldások folytán ténylegesen nem fűzhető a
közokiratok valódiságához fűződő vélelem. Ez a jogrendszer
kiszámítható és hiteles működését veszélyezteti, így az
Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe ütközően alkotmányellenes. Ezért
az Alkotmánybíróság a Bnyt. 59. § b) pontját — az előző pontban
kifejtett érvekre figyelemmel, jövőbeni hatállyal —
megsemmisítette.
3. Az egyik indítvány a Bnyt.-nek a daktiloszkópiai és
fényképnyilvántartásra vonatkozó csaknem valamennyi szabályát
és ezzel összefüggésben az e rendelkezések végrehajtására
irányadó BM–IM–PM együttes Rendelet kapcsolódó törvényhelyeit
támadta mindenekelőtt az Alkotmány 59. §-ára hivatkozással.
3.1. Az Alkotmánybíróság ennek kapcsán elsőként azt
vizsgálta, hogy a daktiloszkópia nyomok és a fényképek olyan
adatnak tekintendők-e, amelyek védelmére az Alkotmány 59. § (1)
bekezdése kiterjed.
Az Avtv. 2. § 1. pontja szerint személyes adatnak minősül
minden, meghatározott természetes személlyel kapcsolatba
hozható adat. Az 1998. évi VI. törvénnyel kihirdetett, az
egyének védelméről a személyes adatok gépi feldolgozása során,
Strasbourgban 1981. január 28. napján kelt Egyezmény elnevezésű
jogi instrumentum 2. cikke a személyes adat fogalmába von
minden olyan információt, amely egy beazonosítható egyénre
vonatkozik.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) az
1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az
alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-
én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) alkalmazása során
— a privátszféra általános védelmét garantáló — a magán és
családi élet védelméről szóló 8. cikk hatálya alá vonta a
képmás- és ujjnyomat-készítés esetkörével összefüggő ügyeket
(pl. Friedl contra Ausztria, ügyben hozott 1995. január 31-i
ítélet, a P.G. és J.H. contra Egyesült Királyság ügyben hozott,
2001. szeptember 25-i döntés). A döntésekből megállapíthatóan
ezeket a meghatározott személlyel kapcsolatba hozható,
meghatározott célt szolgáló információkat és ismertetőket a
privát szféra olyan szegmenseinek tekintette, amelyekre a 8.
cikk hatálya annak ellenére kiterjed, hogy a róluk szóló
dokumentumok keletkezése csupán sajátos feladatok ellátásához
kapcsolódóan megengedett.
Az Alkotmánybíróság a kamerarendszerek kötelező alkalmazását
vizsgáló 35/2002. (VII. 19.) AB határozatában a
fényképfelvételre, annak készítésére, tárolására, továbbítására
szintén vonatkoztatta az adatvédelmi, adatkezelési szabályokat.
A fényképet (felvételt) az érintett olyan jellemző
azonosítójának ismerte el, amelynek felhasználására az Avtv.
16. §-ából következően a szükséges-arányos korlátozás
követelménye vonatkozik. Az e határozatában foglalt
megállapításait az Alkotmánybíróság jelen ügyben is irányadónak
tekintette.
A 8-12 pontos egyezéssel a személyazonosság megállapítására
mechanikusan és biometrikusan alkalmas ujjlenyomat szintén csak
egy meghatározott személyhez kapcsolható, magas prioritású
azonosító, amely a személyazonosság felismerését önmagában is
lehetővé teszi. Az ujjlenyomat olyan speciális eljárással
készült, az egyén testi sajátosságainak megjelenítésére
közvetlenül alkalmas, konstans ismérvek összességét hordozó
lenyomat, amelynek más személyekhez való hozzárendelése —
megfelelő azonosító pontok mellett — kizárt. E szerint tehát a
daktiloszkópia módszerének igénybe vételével keletkezett
információk, a személyes adatok átfogó kategóriáján belül
megfelelnek a biológia azonosító adat kritériumainak, amelyek
leíró adat formájában is megjeleníthetők.
A kifejtettekre figyelemmel az Alkotmánybíróság az
alaptörvény 59. § (1) bekezdéséből levezetett adatvédelmi
követelményeket a fénykép és daktiloszkópai nyilvántartásokra
is vonatkoztatta.
3.2. A jogalkotó a daktiloszkópiai adatokra és a fényképekre
vonatkozó nyilvántartásba-vételi kötelezettséget, a bűnösség
formáját meghatározó egyik anyagi jogi kategóriához: a
szándékossághoz, a törlés egyes eseteit pedig további, részben
anyagi, részben eljárásjogi jogintézményekhez kötötte. Ez a
megoldás azonban a nyilvántartási kategóriák Bnyt. 36. §-a
szerinti meghatározásával együtt indokolatlanul széles
adatbázis létrehozásához vezet, amely — figyelemmel az
adatkezelés Bnyt.-ben meghatározott céljára — a személyes
adatok védelme és az információs önrendelkezési jog
szempontjából önmagában is szükségtelen és aránytalan
korlátozást eredményez. A választott szabályozási mód
(kritérium) folyamatosan, hatalmas mennyiségű bűnügyi személyes
adat megfelelő adatbiztonsági és eljárási garanciák nélküli
kezelésével: gyűjtésével, tárolásával, feldolgozásával,
továbbításával jár együtt, ami mindkét címzett adatállomány
sérülésének kockázatát az elfogadható, a szükségképpeni
technikai veszélyeket meghaladó mértéken túl növeli.
Mindeközben az adatkezeléssel érintett számára a tájékozódás
lehetősége csak korlátozottan biztosított. Ez pedig szintén
alkotmányellenes helyzet kialakulására vezet.
3.2.1. A nyilvántartás alapjaként megjelölt „szándékos
bűncselekmény” elkövetésének „alapos” gyanúja, a Btk. szerinti
bűncselekmények döntő többségét érinti. A szándékosság (illetve
ennek gyanúja) önmagában nem mutatja a bűncselekménynek a Btk.
(s így a jogalkotó megítélése) szerinti súlyát, és nem alkalmas
a gyanúsított későbbi potenciális társadalomra
veszélyességének, az ismételt bűnelkövetés kockázatának
visszatükrözésére sem. Márpedig az itt vizsgált nyilvántartás
legitim célja szükségképpen csak a jövőbeli bűncselekmények
elkövetőinek felderítése és azonosítása lehet.
Az ismételt bűnelkövetés és bűnösség formái között önmagában
semmilyen kapcsolat nem teremthető. Mindemellett a
daktiloszkópiai és fényképnyilvántartás számos bűncselekmény
szempontjából funkció nélküli, mert rendeltetését nem tölti be,
az elkövető felderítéséhez és azonosításához ugyanis semmilyen
tekintetben nem járul hozzá. Az elkövetői kategóriákat
figyelembe véve, egyes esetekben ugyanígy indifferens, mert még
áttételes logikai következtetés levonására sem alkalmas a
későbbi bűnelkövetés előrejelzése szempontjából. Ugyanakkor az
egységesen törléshez vezető, az eljárást megszüntető okok is
eltérő természetűek, de az a szabályozásban semmilyen módon nem
tükröződik. Mindent egybevetve a nyilvántartás funkciójának, a
jövőbeni bűncselekmény terheltjének azonosítása szempontjából
eltérő a jelentősége. Ennek figyelembe vételére a szabályozás
nem alkalmas, mert a jogalkotó nem differenciált sem az
alkalmazott joghátrány, sem az elkövetői kategóriák, vagy a
bűnismétlésnek a büntetőjogi dogmatikában, a büntetőjog
tudományában kidolgozott szempontjai szerint.
3.2.2. A 36. § c) pontja szerint — a személyhez nem köthető —
a helyszínen rögzített ujjnyomok esetében a nyilvántartási idő
szintén a bűncselekmény elévüléséhez igazodik. Ez azonban azt
is jelenti, hogy többek között éppen azért, mert ilyen esetben
a bűnösség formájának meghatározása bizonytalan, továbbá, mert
a bűncselekmény elkövetésének körülményei, helyszíne, mint
objektív tényezők megkerülhetetlenek, számos esetben még
potenciális elkövetőként sem számbajöhető, nagy számú személy
adatai kerülnek rögzítésre és hosszú időn át tárolásra is.
Ugyanakkor a később érdektelenné vált személyek adatainak
törlésére, az adatkezelésről szóló értesítésükre nincsenek
szabályok.
3.3. A kriminalisztikai nyilvántartások rendeltetése, hogy az
alkotmányosan is elismert célt, a bűnüldözést elősegítsék. A
jogi eszköznek olyan adatbázis létrehozását kell támogatnia,
amely ezt a célt hatékonyan szolgálja. Ennek egyik feltétele
éppen az, hogy az adatbiztonság és adatvédelem, valamint a
bűnüldözési érdek között megfelelő egyensúly legyen. A Bnyt.
36. §-a azonban a nyilvántartás törvényes funkcióit figyelmen
kívül hagyva, differenciálatlan jogkorlátozást alkalmazva, és
ebből adódóan indokolatlanul széles személyi kört érintően
határozta meg a nyilvántartásba vétel és részben
megengedhetetlenül hosszú időtartamban az adattárolás
időtartamának szabályait. Az esetek egy részében a regisztrálás
— pontosan meg nem határozott feltételek és törlési kondíciók
mellett — olyan személyekre is kiterjed, akik a bűncselekmény
elkövetésével nem állnak kapcsolatban. A célhoz kötöttség
szabályait átlépő, garanciális elemeket csak hiányosan
tartalmazó megoldás pedig a különleges személyes adatok
indokolatlanul széles körének áramlásához, ezen keresztül az
adatbiztonság veszélyeztetéséhez, s így az Alkotmány 59. § (1)
bekezdése szerinti, információs önrendelkezési jog szükségtelen
korlátozáshoz vezet. Az adattakarékosság elvei figyelmen kívül
maradnak, a büntetőjogi szankciókkal érintett terheltek adatai
pedig a jogerősen felmentettek adataival együttesen kerülnek
tárolásra. Mindez az adattár (szükségképpen) folyamatos
bővülését figyelembe véve a biztonságos adatkezelést
veszélyezteti, s ez a fentiekkel megegyező okból szintén
alkotmányellenes.
A kifejtettekre figyelemmel az Alkotmánybíróság a Bnyt. 31. §
a) pontjának, a 34. §-ának és a 36. §-ának
alkotmányellenességét megállapította, és a rendelkezéseket
megsemmisítette.
Az ugyancsak támadott, BM–IM–PM együttes Rendelet 1. § (2)
bekezdésének a) pontja a Bnyt. megsemmisített – a Bnyt. 31. §
a) pontjával szoros összefüggésben álló, arra visszautaló –
olyan szabályokat tartalmaz, amelyek önmagukban nem lennének
alkotmányellenesek. Tekintettel azonban arra, hogy e
rendelkezés tartalmát a Bnyt megsemmisített, 31. § a) pontja
adja, a rendelet szabályainak hatályban tartása a jogbiztonság
követelményével ellentétben állna. Ezért az Alkotmánybíróság a
törvényhely megsemmisítéséről az összefüggő okra figyelemmel
határozott. A megsemmisítés időpontját mindkét jogszabály
esetében az 1.4.5. pontban kifejtetteknek megfelelően határozta
meg.
Minthogy az Alkotmánybíróság az Alkotmány 59. §-a
tekintetében az alkotmányellenességet megállapította, a
támadott szabályokat az Alkotmánynak az indítványozó által
felhívott további rendelkezéseivel összefüggésben nem
vizsgálta.
4. Az egyik indítvány az IM-BM-PM együttes Rendeletnek a
kriminalisztikai célú adatok felvételére vonatkozó eljárását is
támadta, az Alkotmány 8. § (1) – (2) bekezdésére, 16. §-ára,
54. § (1) – (2) bekezdésére, 59. § (1) – (2) bekezdésére és 67.
§-ára, valamint a 7. § (1) bekezdésére hivatkozással.
4.1. Az alapjogok korlátozására az Alkotmány 8. § (2)
bekezdéséből következően csak törvényben kerülhet sor. Az
Alkotmánybíróság azonban már több ízben kifejtette, hogy az
alapjogokkal való nem minden összefüggés kívánja meg a törvényi
szintű szabályozást. Az Alkotmányban biztosított jogok
érvényesülésével csak távoli kapcsolatban álló, azokat
közvetetten érintő, technikai természetű rendelkezésekre
alacsonyabb jogszabályi szinten is sor kerülhet. A közvetlen és
jelentős korlátozás azonban csak törvényben írható elő [pl.
64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 306.; 29/1994.
(V. 20.) AB határozat, ABH 1994, 148, 155.]. A kriminalisztikai
nyilvántartások adatfelvételi eljárására vonatkozó IM–BM–PM
együttes Rendelet támadott szabályai ebből a szempontból vegyes
képet mutatnak.
4.2. A rendelet személyi és tárgyi hatályát megállapító 1. §
(1) bekezdése, valamint a (2) bekezdés a) pontja az
alapjogokkal csak távoli kapcsolatban áll. Az alapjogi
korlátozást ugyanis a rendeletben hivatkozott, a Bnyt. 31. § a)
pontja teszi lehetővé, e rendelkezések csupán visszautalnak
annak tartalmára. A rendelet 6. § (1) bekezdésében a jogalkotó
— éppen a kiterjesztő értelmezés elkerülése érdekében — azt
írta körül, hogy a gyanúsított magatartását mely határokon
belül kell ellenszegülésnek tekinteni. Ennél fogva a
szabályozás az Alkotmány 8. § (1)–(2) bekezdésére figyelemmel
sem áll ellentétben az Alkotmány 54. § (1)–(2) bekezdésével,
sem az 59. § rendelkezéseivel. E rendelkezések és az ifjúság
védelmét biztosító, az Alkotmány 16. §-a, illetve a gyermekek
jogait biztosító, az Alkotmány 67. §-a között pedig alkotmányos
összefüggés nem volt kimutatható.
Ezért az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a részében a
felhívott alkotmányi rendelkezések alapján nem találta
alkotmányellenesnek.
4.3. Más a helyzet a rendelet 5. §-a, illetve 6. § (2)
bekezdése tekintetében. E jogszabályhelyek előírják, hogy a
gyanúsított köteles magát alávetni az ujj- és tenyérnyomat-
vételnek, illetve a DNS vizsgálatnak, valamint a
fényképezésnek. Rögzítik azt is, hogy ellenszegülése esetén
vele szemben testi kényszer alkalmazható, amely megfogásból,
lefogásból, valamely magatartás abbahagyására irányuló testi
erő alkalmazásából, illetve a mintavétel tűrésére
kényszerítésből áll. E rendelkezések közvetlen kapcsolatban
állnak az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerinti emberi
méltósághoz való joggal, illetve az 59. § (1) bekezdéséből
levezetett információs önrendelkezési joggal. Alapvető jogokra
vonatkozó korlátozás pedig csak törvényben írható elő, így az
alacsonyabb jogforrási szinten való szabályozásuk
alkotmányellenes. Ezen önmagában nem változtat az a körülmény
sem, hogy az eljárásnak való alávetési kötelezettséget és a
testi kényszer alkalmazhatóságát a Bnyt. 34. § (2)–(3)
bekezdése törvényi szinten is rögzíti. Egyrészt az
Alkotmánybíróság — más okból — e szabályokat is
megsemmisítette; másrészt alkotmányossági szempontból nem
megfelelő az a gyakorlat sem, amely törvényi rendezést kívánó
kérdéseket, akárcsak a normaszöveg megismétlésével rendeleti
szintű szabályozássá degradálja. Ebben az esetben ugyanis
megvan a veszélye annak, hogy a törvény megváltozásakor vagy
hatályon kívül helyezésekor kizárólag a rendeleti szabályozás
marad érvényben, s így az alapjogi korlátozásra már kizárólag
ez alapján kerül sor.
A testi kényszer tartalmát a Bnyt. nem is határozza meg, így
ebben a tekintetben kizárólag a rendelet támadott szabályai
vehetők figyelembe. A testi kényszer alkalmazásával a
mintavétel végrehajtásában közreműködő hatóság tagjai
fizikailag is akadályozzák a terheltet a szándékának megfelelő
magatartás tanúsításában. Mindez az Alkotmánybíróság a
723/B/1991. AB határozatában foglaltak szerint a büntetőeljárás
során nem szükségképpen tilos, sőt számos esetben szükségszerű
megoldás (ABH 1991, 632, 637.). Az ilyen korlátozás azonban
nyilvánvalóan érinti a kényszer alkalmazásával érintettnek az
Alkotmány 54. § (1) bekezdésében védett emberi méltósághoz, s
azon belül az önrendelkezéshez, a testi integritáshoz való
jogát. Azokat az eseteket azonban, amikor a testi erő
alkalmazása megengedett — a szükségesség és arányosság
követelményének szem előtt tartásával — törvényben előre meg
kell határozni, s alkalmazásukat törvényi garanciákkal kell
körülvenni.
A kifejtettekre figyelemmel az Alkotmánybíróság a vitatott
rendelkezések alkotmányellenességét megállapította és
megsemmisítésüket rendelte el. A megsemmisítés időpontját az
Abtv. 43. §-a szerint irányadó főszabálynak megfelelően
állapította meg.
A megsemmisítésre figyelemmel az Alkotmánybíróság e
rendelkezések és az Alkotmánynak az indítványban megjelölt
további szabályaira vonatkozó összefüggéseket nem vizsgálta.
5. Egy további indítványozó a bűntettesek nyilvántartására
vonatkozó, a Bnyt. 16. §-ában meghatározott nyilvántartás
időtartamát az Alkotmány 70/A. §-ára hivatkozással támadta.
5.1. A támadott rendelkezés szerint a terhelteket a büntetett
előélethez fűződő hátrányok alóli mentesülést követően — a
bűncselekmény szándékosságától vagy gondatlanságától, illetve
az alkalmazott szankciótól, és más esetleges szempontoktól
függően — eltérő ideig (3-tól 15 évig) még nyilván kell
tartani. A nyilvántartás kiterjed büntetőjogi szankció
alkalmazása nélkül záruló egyes ügyekre is (vádemelés sikeres
elhalasztása); olyan szankcióhoz is kapcsolódik, amelyet nem
bíróság alkalmazott (ügyész által foganatosított megrovás);
esetenként a felmentő ítélethez is társul [16. § (1) bekezdés
l) pont]; és mindig meghaladja a mentesítéshez szükséges
időtartamot. A nyilvántartási idő semmilyen eljárásban nem
kifogásolható, annak mérlegelés útján való rövidítésére sincs
mód.
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a jogalanyok közötti
nem mindenféle megkülönböztetés alkotmányellenes, sőt a
különbségtétel számos esetben szükségszerű [részletesen: pl.
9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 47, 48.; 21/1990. (X.
4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 77–78.); 61/1992. (XI. 20.) AB
határozat, ABH 1992, 280, 281–282.; 35/1994. (VI. 24.) AB
határozat, ABH 1994, 197, 203 204.; 30/1997. (IV. 29.) AB
határozat, ABH 1997, 130, 138–140.; 29/2000. (X. 11.) AB
határozat, ABH 2000, 193, 198–199.; 37/2002. (IX. 4.) AB
határozat, ABH 2002, 230, 243.; 44/2004. (XI. 23.) AB
határozat, ABH 2004, 618, 656.]. Ezért a diszkrimináció
tilalmára vonatkozó alkotmányossági vizsgálat keretében az
Alkotmánybíróságnak azt kellett eldöntenie, hogy a
nyilvántartás ténye, illetve a Bnyt. 16. §-ában rögzített
szabályai, homogén csoportba tartozók között olyan
különbségtételt eredményeznek-e, amely alapjogot sért, illetve
az egyenlő méltóságú személyek között önkényes, ésszerűtlen,
indokolatlan és ezért alkotmányosan megengedhetetlen.
5.2. Elsőként az Alkotmánybíróság azt vizsgálta, hogy a
szabályozási koncepciót figyelembe véve mely jogalanyok
sorolhatók azonos csoportba.
Ebből a szempontból egyrészt a Bnyt. 9. §-a szerinti célt,
illetve azt a tényt kellett számításba venni, hogy a jogalkotó
a nyilvántartási időt milyen körülményekhez kapcsolta. Noha a
bűntettesek nyilvántartásának célja a büntetett vagy büntetlen
előélet megállapítása, a törvény a nyilvántartás kezdő
időpontját az esetek döntő többségében mégis a mentesítés
bekövetkeztéhez csatlakoztatta, vagyis olyan időponthoz, amikor
az adatalany már törvény szerint is büntetlennek minősül.
Azokban az esetekben, amikor a Btk. a mentesítéshez szükséges
külön várakozási időt nem állapít meg, a nyilvántartás kezdő
időpontja a büntetés végrehajtásának befejezése, kivételképpen
pedig a határozat jogerőre emelkedése. Tartalmilag azonban ez
is a mentesítés időpontjának felel meg.
Tekintettel arra, hogy legkésőbb a mentesítés bekövetkeztével
a Btk. 100. § (2) bekezdése szerint a terhelt büntetlen
előéletűnek tekintendő, aki nem tartozik számot adni olyan
elítéltetéséről, amelyre nézve mentesült, a Bnyt. támadott
rendelkezése a büntetlen előéletű jogalanyok közötti
különbségtételt jelent. A külön nyilvántartási idő a Bnyt. 9. §-
a szerinti célok teljesüléséhez sem tartozik hozzá. A terhelt
büntetett előéletűként történő kezelése ugyanis a mentesítés
napjával megszűnik, s ezt a tényt a Bnyt. 10. § (1) bekezdés l)
pontja szerint a nyilvántartásba is be kell vezetni.
5.3. Ezt követően az Alkotmánybíróság azt vizsgálta, hogy ez
a különbségtétel az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében foglalt
„egyéb helyzet” szerinti megkülönböztetésnek minősül-e.
5.3.1. Az Alkotmánybíróság a diszkrimináció tilalmát széles
értelemben fogja fel és a jogrendszer egészére vonatkoztatja.
Állandó gyakorlata szerint a személyek közötti alkotmányellenes
megkülönböztetés tilalma arra vonatkozik, hogy „a jognak
mindenkit egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell
kezelnie, azaz az emberi méltóság alapjogán nem eshet csorba,
azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok
azonos mértékű figyelembevételével kell a jogosultságok és
kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni.” [9/1990.
(IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 47, 48.] A tilalom elsősorban
az alkotmányos alapjogok tekintetében fennálló
megkülönböztetésre terjed ki, de az eltérő szabályozás
alkotmányellenessége akkor is megállapítható, ha az alapjog
alatti tartományba eső jogok tekintetében az emberi méltósághoz
való jog valamely aspektusát sérti [összefoglalóan: pl.
39/1999. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1999, 320, 342–343.]. A
61/1992. (XI. 20.) AB határozat konkrétan megfogalmazta, hogy
az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése szerinti különbségtétel
tilalma — amennyiben ez sérti az emberi méltósághoz való jogot
— kiterjed az egész jogrendszerre (ABH 1992, 280, 281.).
A bűnügyi nyilvántartás (és benne a támadott törvényhely
rendszertani elhelyezésére szolgáló bűntettesek nyilvántartása)
többfunkciós jellege ellenére — elsődlegesen — a büntetőjogi
intézmény- és eszközrendszeréhez kapcsolódó, s így az állam
büntetőjogi igényének érvényesítését közvetve elősegítő
regiszter [vö: 9/2007. (III. 7.) AB határozat, ABH 2007, 177,
195.]. Alkotmányos eszközként támogatja a bűncselekmények
elkövetőinek felderítését, azonosítását, felhasználható a
bűncselekmények megelőzésében és a konkrét büntetőeljárásban
elősegíti a helyes büntetés kiszabását, a jogsegély keretében
pedig áttételesen hozzájárul a nemzetközi bűnüldözés sikeréhez.
A további funkciói csak kisegítő jellegűek, és nem kerülhetnek
ellentétbe alapfeladatával, illetve az egyes nyilvántartásokra
vonatkozóan a Bnyt.-ben megfogalmazott célokkal.
Az Alkotmánybíróság büntetőjogi tárgyú határozataiban a
kezdetektől fogva hangsúlyozta, hogy az állam büntető hatalma
korlátozott közhatalmi jogosítvány, a büntetőjog a jogrendszer
szankciós zárköve, ultima ratio [pl. 40/1993. (VI. 30.) AB
határozat, ABH 1993, 288, 289.; 49/1998. (XI. 27.) AB
határozat, ABH 1998, 372, 376.]. A büntető hatalom alkotmányos
kereteit szigorú mércével kell mérni, az alapjogokat
közvetlenül és súlyosan korlátozó büntetőjogi eszközrendszer
csak alkotmányos indokkal, a végső esetben, a szükséges és a
feltétlenül indokolt mértékben vehető igénybe [összefoglalóan:
pl. 11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77–94.; 30/1992.
(V. 26. AB határozat, ABH 1992, 167, 176.; 58/1997. (XI. 5) AB
határozat, ABH 1997, 348, 352.]. Az alkotmányos büntetőjog
határait kijelölő 11/1992. (III. 5.) AB határozat külön
rámutatott arra, hogy „[a]z egyén alkotmányos szabadságát,
emberi jogait, nem csak a büntetőjog különös részének
tényállásai és büntetési tételei érintik, hanem alapvetően a
büntetőjogi felelősség, a büntetéskiszabás és a büntethetőség
összefüggő zárt szabályrendszere.” (ABH 1992, 77, 85–86.)
Az állami büntető hatalom gyakorlásának vannak azonban a
szoros értelemben vett büntetőjogi, büntető
igazságszolgáltatási intézményeken kívüli eszközei is. Ezek
közé tartozik a bűnügyi nyilvántartás. Az Alkotmánybíróság
álláspontja szerint a büntető hatalom „kisegítő eszközei” sem
léphetnek túl azokon a határokon, amelyek a büntetőjogi
eszközrendszer alkalmazásának is alkotmányos korlátait
jelentik. A büntetőeljárás lefolytatásához, illetve a
büntetőjogi szankcióhoz kapcsolódhatnak ugyan olyan jogi
eszközök (pl. várakozási idő a büntetlen előélethez),
amelyeknek az alkalmazása a „jogrend békéjét megtörőkkel”
szemben járulékos következményt, illetve további hátrányt
jelentenek, ezekre is vonatkoznak azonban az alkotmányos
büntetőjog követelményei. Ebből fakadóan az emberi méltóság
jogának és a személyi integritásnak az érvényesítéséhez
hozzátartozik, hogy az állam kijelölje azt a végső pontot, ahol
a széles értelemben vett büntetőjog hatóköre véget ér. A
rehabilitáció az egyik olyan jogintézmény, amely a büntetőjogi
felelősségre vonás rendszerében az egyént az állam
túlhatalmával szemben védi. Alkotmányossági szempontból ez azt
is jelenti, hogy ennek beállásától fogva a jogrendszeren belül
nem vehetők igénybe olyan általános eszközök, amelyek az
elkövető tényleges kriminalitására tekintet nélkül — például a
büntetőjogi jogkövetkezmények időbeli határainak egyetemes
meghosszabbításával — a büntetőjogi felelősségre vonáshoz
kapcsolt további, a büntetőjogon kívül is ható alapjogi
korlátozást jelentenek.
5.3.2. Bármely, a személyes adatokat vagy a különleges
személyes adatokat tartalmazó nyilvántartás szükségképpen
érinti az Alkotmány 59. § (1) bekezdése szerinti személyes
adatok védelméhez és információs önrendelkezéshez való jogot.
Az Alkotmánybíróság a 37/2005. (X. 5.) AB határozatban elvi
éllel rámutatott, hogy a személyes adatok védelméhez való jog
korlátozásához azonban „a puszta információs érdek önmagában
nem elég”, a későbbi jogsértés potenciális veszélye, annak
megelőzése nem kellő súlyú indok (ABH 2005, 390, 397–398.). A
bűncselekmény elkövetésétől és a büntetés letöltésétől való
időbeli távolodásnak pusztán információs érdekből való
figyelmen kívül hagyása már a reszocializációt veszélyezteti.
Ennek indokolatlan elsőbbsége az elkövető számára a kiállott
büntetéshez kapcsolódó járulékos sérelmet jelent, mert lehetővé
teszi a privátautonomiájába való, alapjogainak sérelmével járó
szükségtelen beavatkozást.
A büntetőjogi felelősségre vonáshoz kapcsolt joghátrányok
alkalmazásának végső tartományát jelentő mentesítés
bekövetkeztével az önazonossághoz való joga alapján az
adatalanynak megnyílik az igénye arra is, hogy a büntettesek
nyilvántartása a továbbiakban személyes és különleges személyes
adatait ne kezelje, és főként nem a még a büntetett előélethez
fűződő hátrányok alól nem mentesültek adataival együtt. A
„bűntettes” státus a Btk. rendelkezései folytán a mentesítéssel
megszűnik, így ahhoz — általános következményként — a
továbbiakban nem kapcsolódhatnak a terhelti állapothoz
fűződővel azonos tartalmú alapjogi korlátozások, és különösen
nem a mentesítés időtartamát lényegesen meghaladó, esetenként
azt megtöbbszöröző időtartamban.
Az Alkotmánybíróság elismeri, hogy lehetnek olyan
alkotmányosan is igazolható indokok, amelyek kivételesen, a
bűncselekmények és/vagy a bűntettesek között ésszerűen
differenciálva megkívánják az adatalany egyes bűnügyi személyes
adatainak a mentesítést követő időn túli megismerését vagy más
módon történő felhasználását (pl. múltbeli eljárások célhoz
kötött dokumentálása, jövőbeli bűnüldözési célok). Ebből a
szempontból — céljaikat figyelembe véve — lehetnek különbségek
a Bnyt. hatálya alá eső különböző nyilvántartások között (pl. a
kriminalisztikai jellegű nyilvántartások). Ez lehetővé teszi,
hogy azokra vonatkozóan, az arányosság követelményeit is
figyelembe véve a jogalkotó eltérő szabályokat alkosson. A most
vizsgált bűntettesek nyilvántartásának azonban nincs olyan
igazolható funkciója, amely az ilyen, minden differenciálás
nélküli alapjogi korlátozás kényszerű és elkerülhetetlen voltát
igazolná. Mindez azt is jelenti, hogy a büntetlenséget igazoló
erkölcsi bizonyítvány ellenére a várakozási idő alatt, a
hátrányos jogkövetkezmények alól már mentesült és törvény által
deklaráltan büntetlennek minősülő személyek a bűntettesek
nyilvántartásban éppen úgy szerepelnek, mint azok, akiknek
mentesülése még nem következett be.
A bűnügyi személyes adatoknak a még büntetett előélethez
fűződő hátrányok hatálya alatt álló adatalanyokkal megegyező
módon és adattartamban való kezelése szükségtelen és aránytalan
különbséget hoz létre a büntetlennek tekintendő személyek
között, ezért az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésébe ütközően
alkotmányellenes. A jelenleg érvényesülő megoldást
alkotmányosan nem igazolja az sem, hogy a bűnügyi személyes
adatok büntetőjogon kívül is felhasználhatók, illetve hogy az
elítéltetéshez a jogrend a mentesítést követően is fűz
következményeket. A bűntettesek nyilvántartásának célját a
Bnyt. 9. §-a világosan körülírja, s ebbe ezen igények
kielégítése nem fér fele. A bűntettesek nyilvántartásához
büntetőjogon kívüli, esetlegesen indokolható érdekek korlátlan
hozzárendelése, s ennek folytán a bűnügyi személyes adatok
teljes körének, szélsőségesen hosszú időbeli határok között a
bűntettesek nyilvántartásában történő kezelése sérti az osztott
nyilvántartási rendszerek követelményét és lényegében jövőbeni,
készletre történő adatgyűjtést jelent.
Az információs önrendelkezéshez való jog szoros kapcsolatban
áll az emberi méltóságoz, a személyiség szabad kibontakozásához
való joggal. Ebből az is következik, hogy adatalanyt megilleti
az a garancia, hogy adatait azok valóságtartalmának megfelelően
csak a legszükségesebb időtartamban és adatmennyiségben, az
adatbiztonság szabályainak megfelelően kezeljék. A büntetett
előélethez fűződő hátrányok alól már mentesült személyek
esetében nincs a további adatkezelésnek olyan általános célja,
amely meggyőzően indokolná, hogy ezek az adatalanyok miért a
büntetőeljárás hatálya, vagy a hátrányos jogkövetkezmények
hatálya alatt állókkal esnek azonos megítélés alá, nem pedig
más büntetlen előéletű természetes személyekkel. Az egyenlő
méltóságú személyként történő kezelés szempontjából a
büntetlenség „állapota” szolgálhat az adatalanyok helyzetének
összehasonlításául. Megfelelő alkotmányossági követelmények
érvényesülése mellett ezen belül lehet ugyan eltérés az
adatalanyok között, minthogy a büntetlenek kategóriája is
legalább három csoportot takar, de ez nem terjedhet odáig, hogy
az e kategóriába tartozók a büntettet előéletűekkel esnek
azonos megítélés alá.
A kifejtettekre figyelemmel az Alkotmánybíróság a Bnyt. 16. §-
át pro futuro semmisítette meg. Ennek során figyelemmel volt
arra, hogy a jogrendszerben számos olyan jogszabály létezik,
amely a nyilvántartási időtartamhoz következményeket kapcsol.
Az új szabályozás kialakításával egyidejűleg a jogalkotónak e
tekintetben is létre kell hoznia a jogrendszeren belüli
koherenciát. Az alkotmányellenesség megállapítására figyelemmel
az Alkotmánybíróság ezúttal is mellőzte a támadott
jogszabálynak az Alkotmány további rendelkezéseinek
összefüggéseiben való vizsgálatát.
6. A Bnyt.-vel kapcsolatos indítványok közül végezetül az
Alkotmánybíróság a 7. § d), f) pontjaira, a 9. §-ára, illetve a
48. § (1) bekezdésére vonatkozó indítványokat vizsgálta.
6.1.1. Az Alkotmány 30/A. § (1) bekezdés k) pontjának
sérelmét állító indítvány kapcsán tényként állapítandó meg,
hogy az erre hivatkozással támadott, a Bnyt. 7. § d) pontja a
törvény általános szabályai között található rendelkezés.
Hatálya a Bnyt.–ben szabályozott valamennyi nyilvántartásra
kiterjed. Az e törvényhelyen szereplő kegyelem, mint
nyilvántartási kategória magában foglalja az egyéni kegyelem
eseteit, kiterjed a kegyelem másik formájára (közkegyelem) és
minden változatára. Az indítványozó azonban kizárólag a
köztársasági elnök által adható egyéni kegyelemre figyelemmel
sorakoztatta fel a Bnyt. ezen rendelkezésének
alkotmányellenességére vonatkozó érveit, ezért az
Alkotmánybíróság a vizsgálatot csak ebben a tekintetben
folytatta le.
6.1.2. Az Alkotmánybíróság a 47/2007. (VII. 3.) AB
határozatában értelmezte a köztársasági elnök kegyelmezési
jogkörét. A határozat megállapította, hogy a kegyelmezési
eljárás többek között a mentesítés egyik, a Btk.-ban
meghatározott módja is. Kimondta továbbá, hogy a kegyelmezési
eljárás során a köztársasági elnököt valódi, diszkrecionális
döntési jog illeti meg. „Döntésében kifejezésre juttathat
méltányossági, humanitárius és saját értékrendjéből fakadó
erkölcsi szempontokat is.” A döntés egyedüli korlátja, hogy az
igazságügyért felelős miniszter a kegyelmi elhatározást
ellenjegyezze (részletesen: ABH 2007, 620–621, 642- 643.).
A köztársasági elnök döntési jogkörének lényegéből
következik, hogy mérlegelése során bármely esetben határozhat a
kiszabott büntetés mérsékléséről vagy elengedéséről, illetve a
terheltnek a büntetett előélethez fűződő hátrányok alóli
mentesítéséről. Ez a bűnügyi nyilvántartást csak annyiban
érinti, hogy a döntés folytán bekövetkező változásokat az
adatállományban át kell vezetni. A Bnyt. 7. § d) pontja az öt
különböző nyilvántartásra vonatkozóan megállapítja, hogy a
nyilvántartás milyen adatokra és körülményekre terjedhet ki. A
korlátozásokat nem tartalmazó, a Bnyt. szerinti általános
szabályok pedig semmilyen összefüggésben nem állnak a
köztársasági elnök fentiek szerint értelmezett kegyelmi
jogkörével. Ezért az Alkotmánybíróság ezt az indítványt
elutasította.
6.2. Úgyszintén nem volt megállapítható alkotmányos
összefüggés az indítványozó által felhozott érvek alapján a
Bnyt. 7. § f) pontja és az Alkotmány 8. § (1)–(2) bekezdésére
figyelemmel az 54. § (1)–(2) bekezdése, az 59. § (1)–(2)
bekezdése, sem pedig a 16. §, illetve a 67. §-a között.
A támadott rendelkezés az előző pontban foglaltakhoz
hasonlóan, valamennyi, a Bnyt. hatálya alá tartozó
nyilvántartásra vonatkozóan állapítja meg, hogy e törvény
szempontjából nyilvántartottnak kell tekinteni a gyanúsítottat,
illetve vádlottat. Ez összhangban áll a Be.-nek a terhelt
különböző státusaira vonatkozó elnevezésével, és önmagában véve
semmilyen korlátozást nem foglal magában. Ezért az
Alkotmánybíróság ezt az indítványt is elutasította.
6.3. Egy további indítványozó a Bnyt. 9. §-át az Alkotmány
70/A. §-ával tartotta ellentétesnek. A jelzett szabály a
bűntettesek nyilvántartásának — a határozat megelőző
pontjaiban, más összefüggésekben már részletesen vizsgált —
célját határozza meg.
A Bnyt. hatálya alá tartozó nyilvántartások az Alkotmány 59.
§ (1) bekezdésében foglalt a személyes adatok védelméhez és az
információs önrendelkezéshez kapcsolódó alapjogot érintik.
Ezért jogbiztonsági és adatvédelmi szempontból is
elengedhetetlen követelmény, hogy a törvényben az adatkezelési
célok világosan, egyértelműen meghatározásra kerüljenek. Ez
semmilyen összefüggésben nem áll a diszkrimináció tilalmára
vagy az esélyegyenlőség, illetve a jogegyenlőség biztosítására
vonatkozó alkotmányi rendelkezésekkel. Ezért az
Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.
6.4. Ugyanezen indítványozó a Bnyt. 48. § (1) bekezdését
szintén az Alkotmány 70/A. §-ába ütközőnek tartotta.
A támadott rendelkezés „a bűnügyi nyilvántartás közös
szabályai” között, valamennyi, a Bnyt. hatálya alá tartozó
nyilvántartásra vonatkozóan azt tartalmazza, hogy a
nyilvántartási idő eltelte után az adatalany nyilvántartását
meg kell szüntetni. A kötelezés az Alkotmány 59. § (1)
bekezdéséhez kapcsolódó alkotmányos követelményt jelenít meg,
függetlenül attól, hogy a nyilvántartási idők szabályozása a
törvényben miként alakul, így nem áll összefüggésben az
alkotmányellenesség alapjául megjelölt szabályokkal. Ezért az
Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.
7. Az egyik indítványozó a Bnyt. 7. § f) pontjának, 31. § a)
pontjának, 34. § (2)–(3) bekezdésének és 36. §-ának, továbbá az
IM–BM–PM együttes Rendelet 1. § (1) bekezdésének, (2) bekezdés
a) pontjának, 5. §-ának valamint a 6. § (1)–(2) bekezdésének
nemzetközi szerződésbe ütközését is állította.
Az Abtv. 21. § (3) bekezdése megállapítja azon lehetséges
indítványozók körét, akik az Abtv. 44. §-a szerint valamely
jogszabály nemzetközi szerződésbe ütközésének alkotmányossági
vizsgálatát kezdeményezhetik. Az indítványozó nem tartozik az
itt felsoroltak közé, így az Alkotmánybíróság az Ügyrend 29. §
c) pontja alapján ezt az indítványt visszautasította.
V.
A továbbiakban az Alkotmánybíróság azokat az indítványokat
vizsgálta, amelyek az egyes foglalkozások gyakorlására
vonatkozó, a Bnyt.-vel összefüggésben álló törvények egyes
rendelkezéseinek alkotmányellenességét állították.
1. Elsőként az Alkotmánybíróság — az SzVMt. rendelkezéseivel
összefüggésben — a foglalkozás gyakorlásából való kizárási
szabályokat meghatározó 6. § (3) bekezdésével, az engedély
visszavonásával összefüggő 11. § (1) bekezdés a) pontjával,
valamint a (2) bekezdésével, s az ezekhez szorosan kapcsolódó,
a folyamatban lévő büntetőeljárásnak az engedély kiadására való
hatását szabályozó 6. § (2) bekezdés b) pontjával kapcsolatos
alkotmányossági vizsgálatot végezte el. Az indítványozók
meghatározó többsége ezeket a rendelkezéséket az Alkotmány
70/B. §-a alapján támadta. Többen hivatkoztak azonban arra is,
hogy a szabályozás az Alkotmány 70/A. §-ába, illetve 9. § (2)
bekezdésébe ütközik.
1.1. Az Alkotmánybíróság a felsorolt alkotmányi
rendelkezésekre vonatkozó — jelen ügyben irányadó — precedens-
határozataiban megállapította, hogy a munkához való jog
szempontjából közöttük szoros összefüggés áll fenn. A releváns
döntések szerint a foglalkozás szabad megválasztásához való
jognak egyik aspektusa a vállalkozás joga, s e két jog nincs
egymással hierarchikus viszonyban. Az előbbi értelmezésébe
ugyanis valamennyi foglalkozás, hivatás — a széles értelemben
vett munkavégzés — megválasztásának és gyakorlásának szabadsága
beletartozik. Ahogyan a munkához való jog senki számára nem
jelent alanyi jogosultságot bármilyen foglalkozás
gyakorlásához, úgy a vállalkozáshoz való jog sem foglalja
magában a vállalkozóvá válás feltételek nélküli jogát. Az
államnak az a kötelessége, hogy a munkához, illetve a
vállalkozáshoz való jog gyakorlását ne tegye lehetetlenné
[részletesen: pl. 54/1993. (X. 13. AB határozat, ABH 1993, 340,
341–342.; 944/B/1994. AB határozat, ABH 1995, 734, 736–737.;
37/1997. (VI. 11.) AB határozat, ABH 1997, 234, 243.;
506/B/1995. AB határozat, ABH 1999, 722, 723.].
A munkához való jog relációjában az Alkotmánybíróság
leszögezte azt is, hogy az Alkotmány 70/B. §-a csupán az
altalános diszkrimináció-tilalmat rögzítő 70/A. §-nak a munka
világára vonatkoztatott konkretizálása [pl. 137/B/1991. AB
határozat, ABH 1992, 456, 459.; 54/1993. AB határozat, ABH
1993, 340, 341.; 21/1994. (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994,
117, 120–121.; 750/B/2000. AB határozat, ABH 2003, 1261, 1266.;
34/E/2006. AB határozat, ABH 2007, 1914, 1916.]. Rámutatott
továbbá, hogy a diszkrimináció tilalma a munkához, vállalkozás
való jog összefüggésében is csak az azonos szabályozási körbe
vonható jogalanyok közötti különbségtétel vizsgálatát teszi
lehetővé. A 70/A. § különböző aspektusainak sérelme csak akkor
állapítható meg, ha a jogalkotó homogén csoportba tartozó
jogalanyok között indokolatlanul, ésszerűtlenül tesz
különbséget [részletesen pl.: 9/1990. (IV. 15.) AB határozat,
ABH 1990, 48.; 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 77–78.;
61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280–282.; 35/1994.
(VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 201, 203.; 30/1997. (IV. 29.)
AB határozat, ABH 1997, 130, 138.].
Jelen ügyben a diszkrimináció tilalmába ütközést valamennyi
indítvány különböző foglalkozások gyakorlói közötti
összefüggésre, illetve általában a véve a jogrendszer elveire
hivatkozással állította. A különböző foglalkozások, illetve
vállalkozások gyakorlói azonban nem alkotnak homogén csoportot.
A foglalkozás szabad megválasztásához való jog általánosságban
nem lehet a vizsgálat tárgya, a diszkrimináció tilalma csak az
adott foglalkozás megválasztásával összefüggésben és csupán az
azonos szabályozási körbe tartozó jogalanyok tekintetében
vizsgálható. Így az Alkotmány 70/A. §-a szerinti
különbségtétel, illetve a jogegyenlőség követelményének
megvalósulása — alkotmányos összefüggés hiányában — az
indítványok alapján nem volt vizsgálható.
1.2. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a
munkához, foglalkozáshoz, vállalkozáshoz való jog az állami
beavatkozásokkal és korlátozásokkal szemben alapjogi védelembe
részesül. A munkához való jog alanyi és szociális oldalát —
rámutatva a korlátozások szempontjából való különbözőségre is —
elsőként a 21/1994. (IV. 16.) AB határozat határolta el
egymástól. Megállapította, hogy a munkához való jog szociális
oldala az állam oldalán intézményvédelmi kötelezettséget
keletkeztet, melynek keretében látja el az állam a
foglalkoztatáspolitikával, munkahelyteremtéssel, szociális
hálóval kapcsolatos feladatait. „E korlátozások alkotmányossága
azonban más–más mérce alapján minősítendő aszerint, hogy a
foglalkozás gyakorlását vagy annak szabad megválasztását
korlátozza-e az állam, s az utóbbin belül is különbözik a
megítélés az adott foglalkozásba kerülés szubjektív, illetve az
objektív korlátokhoz kötésének megfelelően. (…) A munkához (…)
való jogot az veszélyezteti legsúlyosabban, ha az ember az
illető tevékenységtől el van zárva, azt nem választhatja.” (ABH
1994, 117, 120–121.). A korlátozásra „általános” mérce nincs,
az csak az adott foglalkozásra vonatkozó szabályok ismeretének
tükrében, esetről esetre vizsgálható.
A munkához, foglalkozás gyakorlásához való jog szempontjából
az adott foglalkozásba kerülés és a jogviszony fenntartása
szubjektív korlátjának minősül minden olyan előírás, amely a
tevékenység választójának személyére vonatkozik. A foglalkozás
szabad megválasztására vonatkozó alkotmányos jog nem zárja ki,
hogy a különböző tevékenységek gyakorlásához, az arra vonatkozó
jogszabályok speciális feltételeket és követelményeket írjanak
elő [részletesen: pl. 962/B/1992. AB határozat, ABH 1995, 627,
629.; 39/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH 1997, 263, 275.]. A
szubjektív korlátozások előírásakor a jogalkotó mozgástere
nagyobb, mint az objektív korlátozások esetében, s a
feltételeket az állam utólag is szigoríthatja. E szigorítások
végső korlátja azonban az, hogy nem válhatnak objektív
kritériummá, azaz a foglalkozás gyakorlásának elvileg továbbra
is mindenki előtt nyitva kell állnia [27/1999. (IX. 15.) AB
határozat, ABH 1999, 281, 285.].
1.3. Az SzVMt.-ben szabályozott tevékenységi kör gyakorlását
— más összefüggések tekintetében — az Alkotmánybíróság a
3/2001. (I. 31.) AB határozatában már vizsgálta. Döntésében
rámutatott arra, hogy az e foglalkozásra vonatkozó szabályok
megalkotásakor tekintettel kell lenni a tevékenység
gyakorlásának lehetséges „terepére”, azokra az összefüggésekre,
amelyek e foglalkozás gyakorlása és más alkotmányos jogok,
valamint a foglalkozás gyakorlója és a megbízó között
fennállnak. Hangsúlyozta — majd a 36/2005. (X. 5.) AB
határozatában megerősítette (ABH 2005, 390, 398.) — hogy a
vagyonőri tevékenység az alkotmányos tulajdonvédelem egyik
lehetséges eszköze is. A megbízók érdekeinek és jogainak
védelméről pedig a jogalkotó többek között éppen a
foglalkozásba „kerülés” feltételeinek megállapításakor
gondoskodhat kellő hatékonysággal. Nem alkotmányellenes ezért
az a szabályozás, amely a foglalkozáshoz (vállalkozás) való
jogot olyan feltételekhez köti, amelyek időlegesen és
részlegesen nem teszik lehetővé annak gyakorlását [3/2001. (I.
31.) AB határozat, ABH 2001, 68, 79–82.].
A fentiek alapján az SzVMt. 6. § (3) bekezdésében megjelenő
azon kívánalom, amely bizonyos, súlyos bűncselekmények
elkövetőit kizárja a vagyonőri vagy magánnyomozói foglalkozást
gyakorlók köréből, önmagában nem alkotmányellenes. Ebben csupán
az adott foglalkozás gyakorlásával összefüggő életviszonyok
védelme jelenik meg, így az alapjog korlátozás általában véve
szükségtelennek nem tekinthető. Következetes a jogszabály abban
a tekintetben is, hogy a foglalkozás megkezdését, és
továbbfolytatását azonos módon kezeli. Alkotmányellenessé a
szabályozás módja, a korlátoknak — az önmagában is
alkotmányellenes — bűntettesek nyilvántartásához, ezen belül a
Bnyt. 16. §-ához kötése teszi az SzVMt. 6. § (3) bekezdését.
1.4. Az Alkotmánybíróság az 52/1996. (XI. 14.) AB
határozatában utalt arra, hogy a foglalkozás gyakorlásának
alkotmányossági mércéje — az adott tevékenységre irányadó
jogszabályok alapján többnyire világosan elhatárolható —
szakmai és célszerűségi indokoltsághoz kötött. A foglalkozás
gyakorlásához való jog csak a határesetekben vezet
alkotmányossági problémához. A 21/1994. (IV. 16.) AB határozat
leszögezte azt is, hogy az Alkotmány 70/B. §-ának
összefüggésében is „az alapjogkorlátozást elvileg igazoló ok
meglétét konkrétan, azaz a vizsgált jogszabály személyi, tárgyi
és időbeli hatálya körében bizonyítani kell.” (ABH 1994, 117,
122.)
A SzVMt. 6. § (3) bekezdésében követett megoldás
eredményeképpen az e törvény hatálya alá eső foglalkozások
gyakorolhatósága a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól
történő mentesítést követően is további 3-15 év közötti
időtartamra teljes egészében ellehetetlenül. Ez még azokra az
esetekre is kiterjed, ha a terheltet a bűncselekmény vádja alól
felmentik, ám vele szemben tárgyi okból intézkedést (pl.
elkobzás) alkalmaztak, avagy vele szemben rövid tartamú
felfüggesztett szabadságvesztést, illetve ennél enyhébb
büntetést szabnak ki. Ugyanakkor a foglalkozás gyakorlásának
korlátozására vonatkozóan semmiféle differenciálás nem
érvényesül. A Bnyt. 16. §-ában megállapított korlát egységes és
objektív. Ez azonban azt is jelenti, hogy a jogalkotó a
foglalkozás szabad megválasztásához, az adott vállalkozás
gyakorlásához való jogot időlegesen — ám döntően hosszú
tartamban — teljes egészében elvonta. Ez pedig aránytalan
alapjogi korlátozást jelent.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága — az utóbbi évek
jogfejlesztő tevékenységének eredményeképpen az Egyezmény 8.
cikkének hatálya alá vont — a foglalkozás gyakorlásának jogával
összefüggésben kimondta, hogy a munkavégzés lehetőségének
elvonása (az Egyezmény 14. cikkére is figyelemmel)
egyezménysértő lehet. Az állam oldalán különösen nyomós
közérdek igazolása szükséges ahhoz, hogy a magánszektorban
végzett munkát korlátoknak vesse alá. Az eredetileg jogos
indokok „racionalitása” az időmúlással elenyészhet, s ebben az
esetben a korlátozás minimálisan aránytalannak minősül. Az
állam megsérti a megkülönböztetés nélküli életvezetéshez való
jogot, ha objektív és ésszerű indok hiányában korlátozza a
foglalkozás gyakorlásához való jogot pusztán azon az alapon,
hogy az érintettet korábban (bármilyen) bűncselekmény
elkövetése miatt elítélték. Ez gyakorlatilag „másodlagos
szankciónak” minősül, ami aránytalan jogkorlátozást jelent, s
az Egyezmény 14. Cikkének sérelmét idézi elő. (pl. Thlimmenos
contra Görögország ügyben hozott 2000. április 6-i ítélet).
Az 52/1996. (XI. 14.) AB határozat értelmében a foglalkozás
gyakorlásához való jog időleges és részleges korlátozása akkor
nem alkotmányellenes, ha azt más alkotmányos alapjogok védelme
feltétlenül indokolja (ABH 1996, 159, 162–163.). Az alapjog
korlátozásához azonban a szükségesség önmagában nem elegendő, a
jogalkotó köteles a korlátozás céljának megfelelő legenyhébb
eszközt alkalmazni. Az elérni kívánt cél fontosságának és az
okozott alapjog sérelemnek egymással arányban kell állnia
[részletesen: pl. 30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992,
167, 171.].
A személy- és vagyonőri, illetve a magánnyomozói foglalkozás
(vállalkozás) a magánszféra, a gazdasági versenyszféra működési
területére eső tevékenység, ahol a jogviszonyokat elsősorban a
szerződéses szabadság alakítja, s ahol az állam beavatkozási
joga egyébként is korlátozott. A piacgazdaság ugyan elismert
államcél, de nem alkotmányos alapjog, így ennek érdekében az
alapjogi védelem alá eső jogok általános érvényű és tartós
korlátozása nem megengedett. A vizsgált tevékenységgel
szorosabb kapcsolatot mutató tulajdonhoz való jog, illetve az
emberi méltóságból levezetett jogok együttese indokolhatja
ugyan a korlátozást, de ebben az esetben a más alapjogokat
fenyegető veszély olyan absztrakt, amely az Alkotmány 9. § (2)
bekezdése, illetve 70/B. § (1) bekezdése hatálya alá tartozó
alapjogok esetenként igen hosszú időtartamra történő elvonását
nem igazolja [részletesen: 3/2001. (I. 31.) AB határozat, ABH
2001, 68, 79–82.].
A foglalkozás gyakorlásához való jog az indokolatlan állami
beavatkozásokkal és korlátozásokkal szemben a szabadságjogokhoz
hasonló védelemben részesül. Ebből az is következik, hogy a
munkaerő piacra való belépés korlátozása csak szűk teret
kaphat. Az állam – más szabadságjogok, alkotmányos értékek és
célok védelme érdekében – az őt terhelő intézményvédelmi
kötelezettségre hivatkozással sem alkalmazhat olyan generális
megszorításokat, amelyek ezt tartósan és differenciálás nélkül
ellehetetlenítik. E védelem és a foglalkozáshoz való jog
korlátozása között harmóniát kell teremteni. Figyelembe kell
venni, hogy az alapvető szükségletek kielégítéséhez, a
tulajdonhoz elsősorban a munkán keresztül vezet az út; ezen
alapszik az elítéltek eredményes reszocializációja is. A
rendszeres jövedelmet biztosító foglalkozás gyakorlása alkalmas
arra, hogy visszasegítse az egyént az ismételt bűnelkövetéstől
mentes szabadság állapotába. Amennyiben a foglalkozás
gyakorlásához való jog még a kisebb tárgyi súlyú
bűncselekményekhez kapcsolódóan is, a mentesülést követően is
hosszú időn át, széles körben, a jogsértés feltételezett és
távoli veszélyére hivatkozással ellehetetlenül, az már nem
csupán a rehabilitáció eszméje által támasztotta ésszerű
igényekkel áll szemben, hanem aránytalan korlátozást is jelent.
A fentiek alapján az Alkotmánybíróság a korlátozás
aránytalanságára figyelemmel a szabályozás
alkotmányellenességét megállapította és a támadott rendelkezést
megsemmisítette. A megsemmisítés időpontjának megállapításakor
figyelembe vette, hogy a szabályozáshoz kapcsolódó Bnyt.
rendelkezések is átalakításra szorulnak. A jogrendszer
koherenciája érdekében kívánatos, hogy a jogalkotó az egymásra
épülő szabályokat és jogviszonyokat azonos időbeni hatállyal
rendezze. Az alkotmányellenesség megállapítására figyelemmel az
SzVMt. 6. § (3) bekezdése és a különböző indítványokban
felhívott más alkotmányi rendelkezések összefüggéseit az
Alkotmánybíróság nem vizsgálta.
1.5.1. Elutasította viszont az Alkotmánybíróság az SzVMt. 6.
§ (2) bekezdés b) pontját támadó azon indítványt, amely a
folyamatban lévő büntetőeljárásnak a figyelembe vételét a
tevékenységi engedély kiadására vonatkozó korlátozás
alkotmányellenességével összefüggésben állította.
Az Alkotmány 70/B. §-a alapján nem kifogásolható, hogy az
SzVMt. a folyamatban lévő büntetőeljárás figyelembe vételét is
elrendeli, minthogy ez a foglalkozáshoz való jog gyakorlását
csak időlegesen, a büntetőeljárás kimeneteléhez kötötten,
objektív ismérv szerint, meghatározott súlyú bűncselekményekhez
kapcsolódóan függeszti fel. Ez lényegét tekintve összhangban
áll a foglalkozás gyakorlására feljogosító, a büntetőjogi
jogkövetkezményeket figyelembe vevő, az 1.4. pont hatálya alá
nem tartozó további szabályokkal is.
A támadott rendelkezés az alkotmányellenesség alapjául
szintén hivatkozott, az Alkotmány 57. § (2) bekezdésével
semmilyen összefüggésben nem áll. Az Alkotmánybíróság
gyakorlata szerint az ártatlanság vélelme olyan alkotmányos
alapelv, amelynek hatálya a büntetőjogi felelősségre vonásra
irányadó eljáráson túlmutat [először: 41/1991. (VII. 3.) AB
határozat, ABH 1991, 193, 195.]. Ennek ellenére az alkotmányos
védelem határai ezen az alapon korlátlanul nem terjeszthetők ki
(először: 26/B/1998. AB határozat, ABH 1999, 647, 650.). Ezen
alkotmányi rendelkezésre csak akkor alapítható az
alkotmányossági vizsgálatra vonatkozó összefüggés, ha a
támadott rendelkezés valamilyen felelősségre vonásra irányuló
eljárásra vonatkozik [részletesen: 22/2004. AB határozat, ABH
2004, 367, 376.]. Jelen esetben ez nem volt megállapítható, így
az Alkotmánybíróság az indítványt ezen az alapon is
elutasította.
1.5.2. Úgyszintén elutasította azt az indítványt is, amely az
Alkotmány 70/B. §-ára figyelemmel az SzVMt. 7. §-át, továbbá a
11. § (1) bekezdés a) pontját, illetve (2) bekezdését támadta.
E rendelkezések a tevékenységi engedély bevonására és
megújítására vonatkoznak, illetve ezen eljárások technikai
szabályait állapítják meg. Az utóbbiak semmilyen, az előbbiek
pedig csak áttételes kapcsolatban állnak a tevékenységi
engedély korlátozására vonatkozó 6. § (3) bekezdésével.
Alkotmányellenességet azonban semmiképpen nem jelent, hogy az
engedélyt vissza kell vonni abban az esetben, ha kiadásának sem
volt meg az alapja, illetve megújítására nincs lehetőség, ha
annak kiadására sem kerülhetne sor.
2. Az SzVMt. 6. § (3) bekezdéséhez hasonló szabályt
tartalmazó, az Lt. 67. § (7) bekezdésének b) pontját támadó
indítványozó az alkotmányellenességet — az Alkotmány 2. § (1)
bekezdése, 8. § (2) bekezdése és 59. §-a mellett — szintén az
Alkotmány 70/B. §-ára alapította. A támadott rendelkezések
tartalmi egyezőségére és hatályára figyelemmel az
Alkotmánybíróság a vizsgálatot ez utóbbi rendelkezésre
figyelemmel végezte el. Ennek során az 1. pont bevezetőjében,
illetve az 1.1.–1.4. pontban kifejtett álláspontját ebben a
tekintetben is fenntartja és az alábbiakkal egészíti ki.
A légiközlekedés sajátos jellegére figyelemmel az annak
működtetésében résztvevőkre vonatkozó korlátozó jellegű
előírások az alapjogi védelem szempontjából is széles körben
tolerálandók. A foglalkozás gyakorlásával összefüggő jogok
közvetlen és kimutatható kapcsolatban állnak az élethez és az
emberi méltósághoz való jog védelmével, amelyek érvényesülése
szigorú és határozott intézkedéseket is megkövetel; többek
között azért, mert a légiforgalomban az ezeket fenyegető
veszélyek elhárítására csak objektíve korlátozott lehetőségek
állnak rendelkezésre. Ezért a foglalkozás gyakorlásához való
joggal összefüggésben alkalmazott súlyosabb korlátozások sem
feltétlenül alkotmányellenesek, azaz az arányosság
követelményei lehetnek más foglalkozásokhoz képest eltérőek.
Mindez azonban nem változtat azon, hogy a vizsgált
rendelkezés aránytalan időbeli határokon belül, szintén a
bűntettesek nyilvántartásához kötve teljes mértékben elzárja
valamennyi, a légi közlekedésben lehetséges foglalkozás (a
segédmunkától és légi irányításig) gyakorlásától a
jogalanyokat. A korlátozó rendelkezés megalkotásakor a
jogalkotó a tilalmat egy terminus technikusnak nem minősülő
absztrakt fogalomhoz („a légi közlekedés területén”) kötve
állította fel. Ennek során nem tett különbséget sem a végzett
munka jellege, sem a helyszínen tartózkodók munkajogi státusa,
sem a repülőterek típusai, sem a reptér zárt területének
jogilag is eltérő minősítés alá eső védelmi szintjei között.
Úgyszintén nem differenciált a korlátozás alapjaként megjelölt
bűncselekmények tényleges súlya között, egyenlőségjelet téve az
iletfogytig tartó szabadságvesztéssel fenyegetett bűntettek és
az alternatív szankciókkal büntetendő vétségek közé. Ebben az
esetben a korlátozással egységesen érintettek azok is, akik
bizalmi jellegű feladatot, szakmai vagy a légi közlekedés
biztonsága szempontjából releváns munkát nem végeznek. Az Lt.
67. § (7) bekezdés b) pontjának hatálya kiterjed továbbá azokra
is, akik a repülőtér zárt területén nem a légitársaság
alkalmazottaiként végeznek munkát (a katasztrófavédelem
munkatársaitól a mentőszolgálat alkalmazottaiig), illetve olyan
munkáltatók alkalmazottai, amelyek a repülőtérrel szerződéses
jogviszony alapján, a repülőtér területén különböző, nem a
légiközlekedésssel vagy a földi irányítással összefüggő
feladatokat teljesítenek. Az így kialakított rend szerinti
általános érvényű korlátozás tehát azért is aránytalan, mert
bármilyen foglalkozás gyakorlójára kiterjed, az alkalmazotti
viszonyban nem állókat is érinti, közöttük olyanokat, akik
saját munkáltatójuknak eredetileg nem tartoznak számot adni a
mentesülés hatálya esett bűncselekményeikről. Ilyen módon más
munkáltatók és munkavállalók jogviszonyába is közvetlen és
indokolatlan beavatkozásra teremt lehetőséget.
A kifejtettekre figyelemmel az Alkotmány a vizsgált
rendelkezést megsemmisítette. A megsemmisítés időpontját az
1.3. pontban kifejtettek szerint határozta meg. Az
alkotmányellenesség megállapítására figyelemmel, az
Alkotmánybíróság a támadott norma és a további, felhívott
alkotmányi rendelkezések összefüggéseit nem vizsgálta.
3. Az egyik indítványozó az SzVMt. 6. § (3) bekezdéséhez,
illetve az Lt. 67. § (7) bekezdés b) pontjához hasonló
rendelkezést tartalmazó, de a bűncselekmények szélesebb körét
érintő Korm. R.1. 6. § (1) bekezdés b) pontját támadta. Az
indítványozó az alkotmányellenesség megállapításának alapjául
az Alkotmány 8. § (2) bekezdésével összefüggésben az Alkotmány
55. § (1) bekezdésére, az 57. § (1) bekezdésére — és téves
tartalommal — az Alkotmány 57. § (4) bekezdésére hivatkozott.
Támadta továbbá a Korm. R.1. 1. § d) pontját.
3.1. Az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében védett személyes
szabadsághoz és biztonsághoz való jogot az Alkotmánybíróság a
büntető, a szabálysértési és az ezekkel szoros kapcsolatban
álló rendészeti jellegű jogszabályok, valamint az állami
hatósági kényszert megjelenítő (pl. pszichiátriai kezelés)
rendelkezések által elrendelt, alapjogot korlátozó normák
alkotmányosságára vonatkoztatta. A döntésekből kitűnően az
alapjogi védelem azokra az esetekre terjed ki, amikor adott
intézkedés valamilyen formában a szabad cselekvéshez való jogot
azzal korlátozza, hogy az egyén életébe fizikális beavatkozást
jelentő módon, akadályozza az elhatározásának megfelelő
magatartás tanúsítását, cselekvési szabadságát [pl. 66/1991.
(XII. 21.) AB határozat, ABH 1991, 342, 347.; 74/1995. (XII.
15.) AB határozat, ABH 1995, 369, 372.; 5/1999. (III. 31.)
határozat, ABH 1999, 75, 84–85.); 36/2000. (X. 27.) AB
határozat, ABH 2000, 241, 270, 271–272.; 13/2003. (IV. 9.) AB
határozat, ABH 2003, 201, 204.].
A támadott, adott vállalkozás, illetve foglalkozás gyakorlása
elé korlátokat állító rendelkezés a személyi szabadsághoz és a
személyi biztonsághoz való joggal nem áll értékelhető
összefüggésben. A tevékenység gyakorlását ugyanis nem ezen
alapjogok sérelmén keresztül, hanem ettől független paraméterek
mentén korlátozza. Ezért az Alkotmánybíróság ezen az alapon az
indítványt elutasította.
3.2. A támadott rendelkezés alkotmányellenességének
alapjaként hivatkozott, az Alkotmány 57. § (1) bekezdése a
tisztességes eljárás — széles értelemben vett — alkotmányossági
követelményeire vonatkozó alapjog. A precedenshatározatok
szerint ennek az eljárási garanciák, a bírósághoz fordulás
szempontjából van meghatározó szerepe [59/1993. (XI. 29.) AB
határozat, ABH 1993, 353, 355.; 6/1998. (III. 11.) AB
határozat, ABH 1998, 91, 95–96., 32/2002. (VII. 4.) AB
határozat, ABH 2002, 153, 158, 159–161.; 8/2004. (III. 25.) AB
határozat, ABH 2004, 144, 156–157.]. Minderre figyelemmel a
Korm. R.1. és ezen alkotmányi rendelkezés között értékelhető
összefüggés nem volt kimutatható, így az Alkotmánybíróság az
indítványt elutasította.
3.3. Az ügyvédi képviselettel eljáró indítványozó a Korm. R.
1. § d) pontját is támadta az Alkotmány téves tartalommal
felhívott rendelkezése alapján. A rendeletnek azonban nincs és
nem is volt ilyen rendelkezése. Az Abtv. 1. § b) pontja alapján
Alkotmánybíróság hatáskörébe csak létező jogszabályok, illetve
az állami irányítás egyéb jogi eszköze valóságos
rendelkezéseinek vizsgálata tartozik. Az Ügyrend 21. §-a
alapján az indítványnak a támadott jogszabályt és az
alkotmányellenesség alapjául szolgáló rendelkezést kell
tartalmaznia. Az indítvány ezen követelmények egyikének sem
felel meg. Ezért az Alkotmánybíróság az Ügyrend 21. § b) pontja
alapján az indítványt visszautasította.
VI.
Végül az Alkotmánybíróság azon indítványokkal foglakozott,
amelyeket a Bnyt.-re, illetve az V. fejezetben elbírált
jogszabályokkal való vélt vagy valós összefüggésekre
figyelemmel terjesztettek elő.
1. Egy indítványozó az SzVMt.-nek a kötelező kamarai tagságra
vonatkozó rendelkezéseit [3. § (1)–(2) bekezdés], illetve ezzel
összefüggésben – álláspontja szerint a kamarai tagság
feltételéül szolgáló 5. § (2) bekezdésének c) pontját támadta.
Álláspontja szerint ezek olyan szankciók, amely az Alkotmány 9.
§ (2) bekezdésével, illetve 70/B. § (1) bekezdésével szemben
állnak.
1.1. Az SzVMt. 5. § (2) bekezdése c) pontja arra vonatkozik,
hogy a vállalkozáshoz szükséges működési engedély nem adható
ki, ha a kérelmezőnek jogerősen megállapított adó-, vám- vagy
társadalombiztosítási tartozása van. E rendelkezésnek nincs
köze a kötelező kamarai tagsághoz, illetve az Alkotmány 70/B. §-
ához, minthogy csak szűkebb körre a vállalkozóvá válásra
vonatkozik. Kétségkívül kapcsolatban áll azonban az Alkotmány
9. § (2) bekezdésével, ebben az összefüggésben viszont nem
alkotmányellenes.
Az Alkotmánybíróság a jelen határozat V. fejezet 1.2.–1.4.
pontjaiban már részletesen kifejtette, hogy a szóban forgó
tevékenység — jellegéből következően — az alkotmányos
tulajdonvédelem egyik biztosítéka is. Ebből következően nem
tekinthető alkotmányellenesnek az a szabályozás, amely a
foglalkozás gyakorlójának alkalmassági feltételei között a
vagyoni, pénzügyi „megbízhatóságára” vonatkozó kritériumokat
rögzít, s ezen belül annak igazolására szolgálnak, hogy
köztartozása nincs. Ez általában véve minden induló vállalkozás
olyan feltétele, amely a köztulajdon védelmével közvetlen
összefüggésben áll, a vagyonvédelmi vállalkozás tulajdonosától
vagy tagjától pedig fokozottan elvárható. Ugyanakkor a
vállalkozás gyakorlójának oldalán nem jelent olyan szubjektív
korlátot, amely az alapjog gyakorlásából kizárná. Így az
Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.
1.2. A kötelező kamarai tagságra vonatkozóan az indítványozó
nem hozott fel alkotmányos érveket, csupán „tiltakozását”
fejezte ki az általa „szükségtelennek ítélt” kamarákkal
szemben. Az indítvány alapján az alkotmányellenesség alapjául
szolgáló alkotmányi rendelkezés(ek) és a — csupán deklaratív
tartalmú — vizsgált jogszabály között összefüggés nem volt
kimutatható. A kamarai tagság feltételeit, a kamara szerepét,
jogszabályi hátterét ugyanis nem a támadott rendelkezés, hanem
az SzVMt. IV. fejezetében foglalt normák adják. Erre
figyelemmel az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.
2. Egy további indítványozó a Korm R.2. 3. §-át tartotta
alkotmányellenesnek. Ugyanakkor az alkotmányellenesség alapjául
szolgáló rendelkezést — ismételt — felhívás ellenére sem
jelölte meg.
Az Abtv. 22. § (2) bekezdése szerint az indítványnak a
kérelem alapjául szolgáló okot és alkotmányi rendelkezést
tartalmaznia kell. Ennek hiányában az indítvány érdemben nem
bírálható el (668/B/2001. AB határozat, ABH 2003, 1413, 1417.;
1109/B/2001. AB határozat, ABH 2004, 1924, 1927–1928.). Ezért
azt az Alkotmánybíróság az Ügyrend 29. § d) pontjára
figyelemmel visszautasította.
3. A határozatnak a Magyar Közlönyben való közzétételére
vonatkozó rendelkezés az Abtv. 41. §-án alapszik.
Dr. Paczolay Péter
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Balogh Elemér Dr. Bragyova András
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Holló András Dr. Kiss László
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kovács Péter Dr. Lenkovics Barnabás
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Lévay Miklós Dr. Trócsányi László
előadó alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Bragyova András alkotmánybíró különvéleménye
Nem értek egyet a többségi határozat rendelkező része 1.
pontjának a bűnügyi nyilvántartásról és a hatósági erkölcsi
bizonyítványról szóló 1999. évi LXXXV. törvény (a továbbiakban:
Bnyt.) 16. §-át, 18. §-át, 59. § b) pontját megsemmisítő
részével, valamint 2., 3. és 4. pontjával, és így a hozzájuk
fűzött indokolással sem.
1. A Bnyt. 18. §-ának alkotmányellenessége a „jogosult” szó
hiánya miatt az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt
jogállamiság elvébe ütközés miatt nem állapítható meg.
Kétségtelen, hogy a mondat állítmány hiányában agrammatikus,
azonban a jogalkalmazók és a jogkereső közönség számára
érthető, a közlés célja világos. A törvény megalkotása óta
eltelt időszakban a norma jelentése (legalábbis erre utaló adat
nincs) nem vetett fel értelmezési problémát a gyakorlatban. A
Bnyt. 18. §-ának jelentése egyébként az Alkotmánybíróság
számára sem okozott gondot, különben nem állapíthatott volna
meg alkotmányellenességet tartalmi okokból. A jogalkalmazó az
erreur de scribe-nek tekinthető tollhibát maga is ki tudta
javítani, így nincs indok a megsemmisítésre. Az értelmezést
elősegíti az is, hogy több egymáshoz hasonló tartalmú és
szerkezetileg analóg mondat követi egymást a jogszabályban.
Ebben a szövegkörnyezetben a mondat jelentése a magyar nyelvet
ismerők („kompetens nyelvhasználók”) számára egyértelmű.
Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a Bnyt. szövegét a
Magyar Közlönyben történő első közzététele óta többször
módosították, és később mégis bekerült a szövegbe a „jogosult”
szó [ld.: a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény
módosításáról szóló 2001. évi CXXI. törvény 78. § (1)
bekezdése, amely a Bnyt 18. § c) pontját módosította; valamint
a közösségi vámjog végrehajtásáról szóló 2003. évi CXXVI.
törvény 81. §-a, amely a Bnyt. 18. § e) pontját iktatta be].
2. Ugyancsak nem értek egyet a hatósági erkölcsi bizonyítvány
központi tartalmi elemét szabályozó rendelkezés (Bnyt. 59. § b)
pont) megsemmisítésével.
A hatósági erkölcsi bizonyítvány a bűnügyi nyilvántartás
alapján kiállított közokirat, melyet állampolgárságtól
függetlenül az érintett természetes személy kérhet az erre a
célra rendelt formanyomtatványon. A „hatósági erkölcsi
bizonyítvány” hagyományos elnevezés — amint a törvényjavaslat
indoklása is említi —, amelyet először az 1891. június 25-én
21816 I.M. szám alatt a vagyoni és erkölcsi bizonyítványok
beszerzése és kiállítása tárgyában kiadott IV. igazságügyi
miniszteri rendelet nevezett így.
A Bnyt. 57. §-a alapján a hatósági erkölcsi bizonyítvány
közokirat. Valójában a Bnyt. 59. §-ában meghatározott tartalmi
elemek alapján nevezhetnénk (a hagyományoktól eltérően)
büntetlenségi igazolásnak is. A hatósági erkölcsi bizonyítványt
a kezelő szerv a bűnügyi nyilvántartás részét képező
bűntettesek nyilvántartása (amely a bíróság által kiszabott
büntetéseket, intézkedéseket, illetve a megrovással és a
vádemelés elhalasztásával érintettek körét tartalmazza) alapján
állítja ki. Közhitelűsége azt jelenti, hogy tartalmát harmadik
személyek, illetve állami szervek az ellenkező bizonyításáig
igaznak kötelesek tekinteni, de nem is állítja, hogy ez valóban
mgy is van. Azt pedig egyáltalán nem állítja, hogy az érintett
személy a bűnügyi nyilvántartásban nem szerepel. A Bnyt.
egyértelműen megmondja, hogy mely esetekben kell a hatósági
erkölcsi bizonyítványba a „nem szerepel a bűntettesek
nyilvántartásában” szöveget írni, és azt is, hogy ez mit takar.
A „nem szerepel a bűntettesek nyilvántartásában” szöveget
tartalmazó erkölcsi bizonyítvány jogi jelentése a törvény
alapján, hogy az érintett személy — akár szerepel egyébként a
bűnügyi nyilvántartásban, akár nem, akár elkövetett büntetendő
cselekményt, akár nem — büntetlen előéletűnek tekintendő. A
hatósági erkölcsi bizonyítvány célja a jogilag büntetlen
előélet tanúsítása: erre többnyire bizonyos munkakörök
betöltéséhez vagy hatósági engedélyek beszerzéséhez van
szükség; az abban szereplő adatok pedig a munkáltatókat,
foglalkoztatókat, valamint a többi hatóságot tájékoztatják,
illetve (a mondottak szerint) kötik.
3. Nem értek egyet a többségi határozat III. részének 5.
pontjában a Bnyt. 16. §-áról hozott döntéssel sem, amely
szerint alkotmányellenes, hogy a büntetett előélethez fűződő
hátrányok alóli mentesülést követően eltérő ideig a mentesített
személyeket is nyilván kell tartani.
Úgy vélem, e kérdés elbírálásánál a Btk. 100. §-ából kell
kiindulni. Eszerint az elítélt azon hátrányos következmények
alól mentesül, amelyeket az elítéléshez büntető jogszabály fűz.
Elítélésen a bűncselekmény elkövetése miatt jogerős
határozattal kiszabott büntetést kell érteni.
A mentesítéssel az elítélt csak a büntetés büntetőjogi
következményei alól mentesül, de egyéb jogi, erkölcsi, pszichés
és egyéb következményektől nem feltétlenül. Ezért a mentesített
mindig a jövőre nézve válik „büntetlen előéletű” állampolgárrá,
nem pedig az elítélésre visszamenőleg. A bűnügyi
nyilvántartásban, a mentesítési idő utáni nyilvántartás
önmagában szerintem nem alkotmányellenes, de alkotmányellenes
lehet a nyilvántartás tényéhez fűződő nem büntetőjogi hatás,
vagyis az, hogy a büntetőjogi szempontból már nem létező
cselekvésnek lehetnek további, a büntetőjogtól független
joghatásai. Az ellenkező felfogás megfordítja a büntetőjog és a
jogrendszer többi része közötti viszonyt: a büntetőjogi
normákat önmagukban állónak és nem a jogrendszer „szankciós
zárkövének”, vagyis a nem-büntetőjogi normák megsértését
szankcionáló normáknak tekinti. Megjegyzem e felfogással sem
ellentétes az elkövető reszocializációja, mint alkotmányos cél.
Egyébként a határozatban másutt szereplő „rehabilitációhoz
való jog” — amelyet az Alkotmány 54. §-ában foglalt emberi
méltósághoz való jogból nem tartok levezethetőnek, mivel ez a
jog mindenkit mindig feltétel nélkül megillet, a rehabilitáció
pedig egy fontos és szükséges szociálpolitikai cél — itt nem
szerepel a megsemmisítés indokai között; az egyedül a büntetlen
előéletűek között, az indítványozó és a többségi határozat
szerint alkotmányosan nem indokolható módon tett
megkülönböztetésen alapul. Szerintem ez a megkülönböztetés
egyes esetekben indokolható lehet — még büntetőjogi szempontból
is [ld.: Btk 100. § (3) bekezdés].
4. A légi közlekedésről szóló 1995. évi XCVII. törvény (a
továbbiakban: Lt.) 67. § (7) bekezdés b) pontjának
megsemmisítése mellett felhozott érveket nem tartom
meggyőzőnek.
A büntetendő cselekmény — általában az ember múltban
tanúsított minden magatartása, amely a jog szerint nem minősült
bűncselekménynek, vagy egyáltalán nem volt jogellenes — számos
esetben lehet elegendő indok alapjogai későbbi alkotmányos
korlátozására.
Az Alkotmány 70/B. §-ában rögzített foglalkozás szabadsága —
amelyről itt szó van — alapvető jelentőségű a modern
piacgazdaságban és társadalomban, ahol az emberek döntő
többségének jövedelme, megélhetése — munkavállalóként,
vállalkozóként, szabadfoglalkozásúként — döntően ezen alapjog
gyakorlásából (vagy korábbi gyakorlásából) származik. A
foglalkozás szabadságának alkotmányos korlátozása bizonyos
esetekben, mivel a foglalkozások a társadalmi-gazdasági
tevékenységek igen széles körét fogják át, ésszerű és
megengedhető. E korlátozások alkotmányosságát azonban
külön–külön kell vizsgálnia az Alkotmánybíróságnak. Ezen
állításom egyébként összhangban áll az Alkotmánybíróságnak a
munkához (foglalkozáshoz, vállalkozáshoz) való alapjoggal
kapcsolatban kialakított gyakorlatával. Eszerint „a munkához
való alapjog a szabadságjogokhoz hasonló védelemben részesül az
állami beavatkozások és korlátozások ellen. E korlátozások
alkotmányossága azonban más-más mérce alapján minősítendő
aszerint, hogy a foglalkozás gyakorlását vagy annak szabad
megválasztását korlátozza-e az állam, s az utóbbin belül is
különbözik a megítélés az adott foglalkozásba kerülés
szubjektív, illetve az objektív korlátokhoz kötésének
megfelelően”. [ld.: 21/1994. (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994,
117, 121.; 9/2007. (III. 7.) AB határozat, ABH 2007, 177, 196.]
Az Lt. hivatkozott rendelkezése a gyakorlatban azt jelenti,
hogy például egy büntetlen előéletűnek minősülő kábítószerrel
visszaélő sok elismert foglalkozást űzhet (lehet pl.: újságíró
vagy kritikai kritikus, közalkalmazott) — de nem lehet takarító
a repülőterek zárt területén. A jelen esetben az alapjog-
korlátozás és a korábbi büntetendő cselekmény közötti
összefüggés vizsgálata vezethetett volna el a rendelkezés
alkotmányossága vagy alkotmányellenessége megállapításához — az
alapjog-korlátozás szükségességén, alkalmasságának és
arányosságának vizsgálata után.
Megjegyzem, hogy az Lt. 67. § (7) bekezdés e) pontja, amely
szerint a légi közlekedés területén nem foglalkoztatható,
illetve a repülőtér zárt területére nem léphet be, aki ezzel
„nemzetbiztonsági érdeket sért”, továbbra is hatályban marad. E
rendelkezés szerint az eredetileg a b) pont alá tartozó
személyi kör „nemzetbiztonsági ok” alapján ma is kizárható a
légi közlekedés területén való foglalkoztatásból, illetve a
repülőtér zárt területére való belépésből.
Hasonló indokok alapján nem tartom alkotmányellenesnek a
személy- és vagyonvédelmi, valamint a magánnyomozói tevékenység
szabályairól szóló 2005. évi CXXXIII. törvény 6. § (3)
bekezdését sem.
Említést érdemel, hogy az Alkotmánybíróság 9/2007. (III. 7.)
AB határozatában (a továbbiakban: Abh, ABH 2007, 177, 210.) nem
találta alkotmányellenesnek, hogy a meghatározott fegyverek
használatához szükséges hatósági engedély kiadása megtagadható
a fegyverekről és lőszerekről szóló 253/2004. (VIII. 31.) Korm.
rendelet 3. § (1) bekezdés c) pontjában meghatározott
bűncselekmények elkövetése miatti elítélés, illetve egyéb
intézkedés alkalmazása esetén, továbbá a büntetés vagy
intézkedés külön jogszabályban meghatározott bűnügyi
nyilvántartásának időtartamáig, de legalább a jogerős döntés
meghozatalát követő három évig. Az Alkotmánybíróság ezen
döntését azzal támasztotta alá, hogy „a lőfegyver természeténél
fogva veszélyes, a biztonsági szempontú célmeghatározás
relevánsnak tekintendő. A „mások biztonságának védelme”
fordulat tehát magában foglalja az állam életvédelmi
kötelezettsége teljesítéséből fakadó és az Alkotmány 8. § (1)
bekezdésén alapuló korlátozást, ami a lőfegyverek engedélyezési
eljárásában – a jogszerű feltétel megléte esetén – a kérelem
elutasításában manifesztálódik” (Abh, ABH 2007, 177, 195.).
Ezzel az érveléssel az Lt. valamint az SzVMt. megjelölt
rendelkezései sem alkotmányellenesek.
5. Nem alkotmányellenes szerintem az ujj- és tenyérlenyomat-
vétel, a fényképkészítés, valamint a DNS –mintavétel
szabályairól szóló 8/2000. (II. 16.) BM-IM-PM rendelet most
megsemmisített 5. §-a és 6. § (2) bekezdése sem. Állításom
indoka, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény
(a továbbiakban: Be). és a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXI.
törvény (a továbbiakban: Rtv.) lehetővé teszik, hogy a hatóság
az eljárási cselekmény biztosítására kényszerítőeszközt vegyen
igénybe. Az ujj-, illetve tenyérlenyomat vétel stb. eljárási
cselekménynek tekintendő, amelynek biztosítására az említett
törvények szerint testi kényszer vehető igénybe (Be. 163. §;
Rtv. 47. §), Következésképpen az érintett személy nem a
rendelet, hanem az említett törvények alapján köteles alávetni
magát az ujj- és tenyérlenyomat stb. vételnek. A rendelet nem
tartalmaz új szabályokat, csupán megismétli a törvények idevágó
szabályait, főleg pedig az ujj- és tenyérlenyomat-vételi és a
többi krimináltechnikai eljárás részletkérdéseit szabályozza,
nyilván az egységes szakmai gyakorlatot elősegítendő. A
törvényi szabályok rendeletben történő megismétlése nem
alkotmányellenes, és alkotmányosan nem is kifogásolható — igaz,
nem is szükséges. A törvényben foglaltak hatályát és
érvényességét a rendeletben való megismétlés nem érinti, nem
teszi és nem is teheti (vagy a határozat szóhasználatával élve
„nem degradálja”) rendeleti szintű szabállyá. A törvényben
alkotott norma továbbra is törvényi eredetű normaként érvényes:
a rendelet hatályon kívül helyezése, ennek megfelelően nem is
változtatna a jogi helyzeten (mint ahogy a megalkotása sem
változtatott). Ezért az ilyen, valószínűleg célszerűségi
okokból, figyelemfelhívó célzattal alkalmazott ismétlés nem
alkotmányellenes.
Az ellenszegülés esetén alkalmazható kényszerítés alkotmányos
mércéje szerintem egyébként is az Alkotmány 55. §-ában foglalt
személyi szabadság, és nem az 54. § (1) bekezdésben foglalt
emberi méltósághoz, önrendelkezéshez való jog. Ennek
magyarázata a jogi érvelés specifikusságának elve: ha van
szűkebb körű szabály (mint pl. az Alkotmány 55. §-a) nem
indokolt a legszélesebb körű alapjogra: az emberi méltóságra
alapozni az alkotmányellenesség vizsgálatát.
Budapest, 2008. november 25.
Dr. Bragyova András
alkotmánybíró
A különvélemény 1., 2. és 4. pontjához csatlakozom:
Dr. Holló András
alkotmánybíró
Dr. Kovács Péter alkotmánybíró különvéleménye
A többségi határozat rendelkező részének 1., 2., 3. és 4.
pontjával és azok indokolásával nem értek egyet. Büntető
nyilvántartási rendszerünk alapproblémája nézetem szerint
ugyanis nem a nyilvántartás és nem önmagában az abban levő
adattartalom, illetve az időtartam hosszúsága, hanem az, hogy
más jogrendszerektől eltérően, nem differenciál kellőképpen
azok között, akik (és amilyen tartalommal, illetve amilyen
mélységben) igényelhetik a személyre szóló információt, azaz az
ún. erkölcsi bizonyítványt.
I.
Számos európai államban kiállták az alkotmányosság próbáját
az ottani a miénkhez hasonló bűnügyi nyilvántartási rendszerek,
jóllehet igen hosszú ideig tárolják az adatokat. Svájcban a
legalább öt éves szabadságvesztés a büntetés kiállásától
számított húsz évig marad regisztrálva, de a legalább egy éves
büntetés is tizenöt évig, az az alatti pedig tíz évig marad
benne a rendszerben (Code pénal, art. 369). A franciaországi
nyilvántartási rendszer az utolsó büntetéstől számított negyven
évig (!) is tárolhatja az adatokat (Code de procédure pénale
art. 776 et R.79). Németországban a büntetés jellegéhez
igazítva, annak kiállásától számított három, öt, tíz, a
legsúlyosabb esetben húsz évig szerepeltethető az adat
(Bundeszentralregistergesetz, 34. §). Ausztriában a kiszabott
szabadságvesztés időtartamához igazodik a regisztráltság.
Ezek az országok ugyanakkor részletesen szabályozták azt,
hogy ki és milyen mélységű információt igényelhet a
rendszerből. A francia rendszer (és az ennek mintájára
kialakított luxemburgi rendszer) három csoportot állít fel
(Bulletin n°1, Bulletin n°2 és Bulletin n°3). A Bulletin n°1 az
igazságszolgáltatási, nyomozati, büntetés-végrehajtási szervek
számára nyitott, a Bulletin n°2 bizonyos állami szervek számára
(bizonyos szintű állami pozíciókba és állásokba történő
felvételt megelőző biztonsági átvilágítás, esetleg egy
tervezett kitüntetést megelőző rutinellenőrzés végett)
szolgáltat információt, míg a Bulletin n°3 tulajdonképpen
olyan, mint a magyar erkölcsi bizonyítvány. (A Bulletin n°1 ből
egy 2007-ben elfogadott szigorítás nyomán — főszabályként — még
a rehabilitáció esetén sem törlik a bejegyzést.)
Hollandiában 2007-ben szigorítottak az ottani rendszeren,
ugyanakkor meghatározónak tekintik azt, hogy az adott
foglalkoztatási lehetőség jellegét figyelembe véve állítsák ki,
vagy tagadják meg az erkölcsi bizonyítványt (Verklaring Omtrent
het Gedrag – VOG). Az Egyesült Királyságban bár vannak bizonyos
különbségek a walesi, az angol és a skót szabályozásban, de a
jogalkotó ösztönzi a munkáltatókat arra, hogy önmagában a
rovott múlt ne jelentse akadályát a foglalkoztatásnak, feltéve,
hogy nem éppen az adott munkahely és a munkavégzés jellege
olyan, amely aggályos az elkövetett bűncselekményre
tekintettel. Itt tulajdonképpen a felvétel előtt a munkáltató
bizonyos esetekben önmaga, más esetekben ún. ernyőszervezetek
közreműködésével, kérheti a Criminal Records Bureau-tól az
információt, részletezve a betöltendő munkakör jellegét, és a
CRB erre figyelemmel adja meg a választ. Van általános, és van
kiemelt ellenőrzés, utóbbi érinti többek között a gyerekekkel,
öregekkel, betegekkel foglalkozó munkahelyeket is.
Igen fontos az a kérdés, hogy mennyiben kell informálni az
egyént a róla tárolt adatokról, van-e és milyen útja az
ellenőrzésnek, esetleg a helyesbítésnek. A fent említettek
között van ország, ahol betekintési joga is van az egyénnek,
vannak olyan országok, ahol az erkölcsi bizonyítvány
kiállításának megtagadása esetén bírói út, van ahol ombudsmanra
emlékeztető intézmény, esetleg parlamenti bizottság vehető
igénybe, amelyek azonban csak a bűnügyi nyilvántartási
eljárásnak az adott ügyben tett lépései törvényességét
vizsgálják.
II.
Az említett rendszerek egyaránt utalnak a nemzetközi
együttműködésből származó információk szerepeltetésére és
átadására, de megfogalmazásuk lényegében ugyanolyan általános
jellegű, mint az indítványokban érintett magyar szabály.
A nemzetközi együttműködés kapcsán fontos emlékeztetni arra
is, hogy az Európai Unió keretei között a Tanácsnak 2005.
november 21-én elfogadott 2005/876/IB határozata maga is a
bűnügyi nyilvántartásban szereplő információk cseréjéről szól
és annak bizonyos részben elvi, részben technikai kérdéseit
szabályozza.
A repülőtéri biztonságra vonatkozóan pedig több európai uniós
rendelet (például a 2002. december 16-ai 2320/2002, a 2003.
április 4-ei 622/2003, a 2005. május 24-ei 81/2005) is
hatályban van: ezek érdemi vizsgálatát nehezíti ugyanakkor,
hogy lényegi tartalmuk a titkosnak minősített mellékletekben
van.
III.
Az Alkotmánybíróság a 18/2004. (V. 25.) AB határozatban — ott
az adott esetben a vélemény-nyilvánítás szabadsága
összefüggésében — is emlékeztetett arra, hogy „az Emberi Jogok
Európai Bíróságának a felfogása (…) a magyar joggyakorlatot
alakítja és kötelezi” (ABH 2004, 303, 306.)
Mint ismeretes, az Emberi Jogok Európai Bírósága igen
óvatosan kezelte a nemzetbiztonsági és a bűnügyi
nyilvántartásokat érintő ügyekben benyújtott, tulajdonképpen
nem túl nagy számú panaszt.
Így a Leander c. Svédország ügyben 1987. március 26-án hozott
ítéletben a haditengerészeti múzeumba a belbiztonsági
adatbázisból nyert információk nyomán fel nem vett panaszos
arra irányuló kérelmét, hogy az állama megsértette volna az
Emberi Jogok Európai Egyezményét az általa meg nem ismerhető
adatok készletezésével és felhasználásával, az Emberi Jogok
Európai Bírósága elutasította, és azt hangsúlyozta az ítélet
59. §-ában, hogy „a nemzetbiztonság érdekében, a szerződő
államoknak vitathatatlanul szükségük van olyan törvényekre,
amelyek felhatalmazzák az illetékes hatóságokat, hogy
gyűjtsenek és tároljanak a személyekről információkat,
amelyeket titkosítva őriznek és akkor használnak fel, amikor
meg kell ítélni a jelöltek alkalmasságát bizonyos fontosnak
tekintett posztokra, a nemzetbiztonság szempontjából.” „A
Bíróságnak meg kell azonban győződni arról, hogy vannak-e
adekvát és elegendő garanciák a visszaélésekkel szemben”
(Leander c. Svédország, 60. §).
A Segerstedt-Wiberg és társai c. Svédország ügyben 2006.
június 6-án hozott ítéletben, ahol egyes panaszokat elfogadott,
másokat elutasított, az Emberi Jogok Európai Bírósága azt
hangsúlyozta, hogy „az alperes állam, figyelemmel arra a
mozgásszabadságra, amely megilleti, jogosult arra, hogy úgy
tekintse, a nemzetbiztonság és a terrorizmus elleni harc
érdekei meghaladják az egyén ahhoz fűződő érdekét, hogy a
Biztonsági Szolgálat dossziéiban róla őrzött információk
összességéről tájékoztatva legyen” (Segerstedt-Wiberg és társai
c. Svédország 104. §).
A Lupsa c. Románia ügyben hozott 2006. június 8-ai ítéletben
a fentieket megismételve az Emberi Jogok Európai Bírósága arra
is rámutatott — adott esetben idegenrendészeti összefüggésekben
—, hogy a belső joggal szemben támasztott előreláthatóság
követelménye jelentősen függ a szabályozott tárgykörtől, és
mivel a nemzetbiztonsági veszélyek időben és természetükben
változhatnak, ezért nehéz őket előre azonosítani. (Lupsa c.
Románia 37. §). Kell azonban, hogy nyitva álljon egy független,
pártatlan szerv által elvégeztethető ellenőrzés lehetősége
(Lupsa c. Románia 38. §).
Ami a szó szoros értelmében vett bűnügyi nyilvántartásokat
illeti, a Thlimmenos c. Görögország ügyben hozott 2006. április
6-ai ítéletben az Emberi Jogok Európai Bíróságának a görög
államot elmarasztaló ítélete azt is hangsúlyozta, hogy mivel a
Jehova Tanúi sorába tartozó panaszos elítélése a katonai
szolgálat megtagadásért, „az illető vallási és filozófiai
meggyőződésének megfelelő magatartása miatt történt, azaz ebből
nem vezethető le semmilyen olyan becstelenség vagy erkölcsi
aggályosság, amely az illetőt ezen foglalkozás (ti. könyvelő –
KP) betöltésére alkalmatlanná tenné. (…) A
szolgálatmegtagadásért a büntetés letöltésre került. Ilyen
körülmények között véli úgy a Bíróság, hogy az illetőre egy
újabb szankció kiszabása aránytalan.” (Thlimmenos c.
Görögország 47. §)
A Puig Panella c. Spanyolország ügyben hozott ítéletében arra
is tekintettel állapította meg az Emberi Jogok Európai Bírósága
az Egyezmény sérelmét, hogy 13 év óta szerepelt az illető
elítéltségéről adat, jóllehet időközben amparo eljárás nyomán a
spanyol alkotmánybíróság magát az ítéletet megsemmisítette
(Puig Panella c. Spanyolország, 58. §).
IV.
Fentiekre tekintettel az alkotmányellenességet kimondó
többségi határozatban megsemmisített jogszabályi részek által
felvetett problémák — nézetem szerint — olyanok voltak,
amelyeket elegendő lett volna alkotmányos követelmény
kimondásával és/vagy törvényhozói mulasztás kimondásával
megoldani.
Budapest, 2008. november 25.
Dr. Kovács Péter
alkotmánybíró
. |