Hungarian

Ügyszám: .	124/B/2000
Előadó alkotmánybíró: Lévay Miklós Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 144/2008. (XI. 26.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 2008/1107 .

A döntés kelte: Budapest, 11/25/2008 .

.

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                  A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az    Alkotmánybíróság   jogszabályok   alkotmányellenességének utólagos    megállapítására   és   megsemmisítésére,   valamint nemzetközi    szerződésbe   ütközésére   irányuló   indítványok tárgyában  –  dr.  Bragyova András, dr. Holló  András,  és  dr. Kovács  Péter  alkotmánybírák különvéleményével  –  meghozta  a következő                          határozatot: 1.   Az   Alkotmánybíróság   megállapítja,   hogy   a   bűnügyi nyilvántartásról  és a hatósági erkölcsi bizonyítványról  szóló 1999.  évi LXXXV. törvény 16. §-a, 17. §-a, 18. §-a,  19.  §-a, 19/A. §-a, 31. § a) pontja, 34. §-a, 36. §-a, valamint az 59. § b)  pontja  alkotmányellenes, ezért  azokat  2009.  június  30. napjával megsemmisíti. 2.   Az  Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  a  személy-  és vagyonvédelmi,    valamint    a    magánnyomozói    tevékenység szabályairól  szóló  2005.  évi  CXXXIII.  törvény  6.  §   (3) bekezdése alkotmányellenes, ezért azt 2009. június 30. napjával megsemmisíti. 3.  Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a légi közlekedésről szóló  1995.  évi XCVII. törvény 67. § (7) bekezdés  b)  pontja alkotmányellenes,   ezért  azt  2009.   június   30.   napjával megsemmisíti. 4.   Az   Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  az   ujj-   és tenyérnyomat-vétel,   a  fényképkészítés,   valamint   a   DNS- mintavétel  szabályairól  szóló  8/2000.  (II.  16.)   BM-IM-PM együttes rendelet 1. § (2) bekezdés a) pontja, 5. §-a, valamint a  6.  §  (2)  bekezdése alkotmányellenes, ezért  azokat  2009. június 30. napjával megsemmisíti. 5. Az Alkotmánybíróság a bűnügyi nyilvántartásról és a hatósági erkölcsi bizonyítványról szóló 1999. évi LXXXV. törvény 7. § d) és   f)  pontja,  9.  §-a,  valamint  a  48.  §  (1)  bekezdése alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja. 6. Az Alkotmánybíróság a személy- és vagyonvédelmi, valamint  a magánnyomozói tevékenység szabályairól szóló 2005. évi CXXXIII. törvény 3. § (1)–(2) bekezdése, az 5. § (3) bekezdés c) pontja, a  7. §-a, továbbá a 6. § (2) bekezdés b) pontja, illetve a 11. §     (1)    bekezdés    a)    pontja    és    (2)    bekezdése alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja. 7.  Az  Alkotmánybíróság  az  ujj-  és  tenyérnyomat-vétel,   a fényképkészítés,  valamint a DNS-mintavétel szabályairól  szóló 8/2000. (II. 16.) BM-IM-PM együttes rendelet 1. § (1) bekezdése és  6.  § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja. 8.  Az  Alkotmánybíróság a polgári felhasználású robbanóanyagok forgalmazásáról  és  felügyeletéről szóló  191/2002.  (IX.  4.) Korm.    rendelet    6.    §    (1)    bekezdés    b)    pontja alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja. 9.  A Alkotmánybíróság a bűnügyi nyilvántartásról és a hatósági erkölcsi bizonyítványról szóló 1999. évi LXXXV. törvény 7. § f) pontjának,  31.  § a) pontjának, 34. § (2)–(3) bekezdésének  és 36.  §-ának  nemzetközi  szerződésbe  ütközése  megállapítására irányuló indítványt visszautasítja. 10.  Az  Alkotmánybíróság  az  ujj-  és  tenyérnyomat-vétel,  a fényképkészítés,  valamint a DNS-mintavétel szabályairól  szóló 8/2000.  (II.  16.)  BM-IM-PM  együttes  rendelet  1.   §   (1) bekezdésének, (2) bekezdés a) pontjának, 5. §-ának, valamint  a 6.  §  (1)–(2)  bekezdésének  nemzetközi  szerződésbe  ütközése megállapítására irányuló indítványt visszautasítja. 11.  Az Alkotmánybíróság a polgári felhasználású robbanóanyagok forgalmazásáról  és  felügyeletéről szóló  191/2002.  (IX.  4.) Korm.   rendelet   1.   §   d)  pontja  alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványt visszautasítja. 12.  Az  Alkotmánybíróság a fegyverekről és  lőszerekről  szóló 253/2004.     (VIII.    3.)    Korm.    rendelet     3.     §-a alkotmányellenességének  megállapítására  irányuló   indítványt visszautasítja. Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben közzéteszi.                            INDOKOLÁS                               I.  Az  Alkotmánybírósághoz tizennyolc olyan  indítvány  érkezett, amelyek  közvetlenül  vagy más jogszabályok  összefüggésében  a bűnügyi nyilvántartásról és a hatósági erkölcsi bizonyítványról szóló   1999.  évi  LXXXV.  törvény  (a  továbbiakban:   Bnyt.) egymással  szoros  összefüggésben álló rendelkezéseit,  illetve további   jogszabályoknak  a  Bnyt.-re   alapított   szabályait támadták.  Az  Alkotmánybíróság  az ügyeket — tartalmi  azonosságukra  és tárgyi   összefüggésükre  tekintettel  —  az   Alkotmánybíróság ideiglenes   ügyrendjéről   és  annak   közzétételéről   szóló, módosított  és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001.  (XII.  3.) Tü. határozat (a továbbiakban: Ügyrend; ABH 2003, 2065.) 28.  § (1)  bekezdésének  megfelelően egyesítette, és  egy  eljárásban bírálta el.  1.  Az  alkotmányossági  problémák  alapját  képező,  a  Bnyt. rendelkezéseit  támadó  indítványok  kisebb  részben  önállóan, döntő  többségükben  azonban a 2. és 3. pontokban  ismertetett, más jogszabályokra vonatkozó indítványokkal együttesen kerültek benyújtásra.   Ugyanakkor  az  indítványozók  a   Bnyt.   egyes szabályainak    alkotmányellenességét   az    Alkotmány    több rendelkezése    alapján   külön    is    állították,    és    a megsemmisítésükre   vonatkozó  javaslatot   az   indítványokban szintén  támadott más jogszabályokra vonatkozó rendelkezésektől részben eltérő alapokra helyezték.  1.1.  Egy  indítványozó a Bnyt.-nek a bűnügyi  nyilvántartásra vonatkozó    7.   §   f)   pontját,   a   daktiloszkópiai    és fényképnyilvántartás egyes adatait körülíró 31. §  a)  pontját, az   ujj-  és  tenyérnyomat–vételre  vonatkozó  34.  §  (2)–(3) bekezdéseit   és   a   szándékos  bűncselekmény   elkövetésével összefüggő,  a  36.  §  szerinti  nyilvántartási  időtartamokat támadta.  Hivatkozása  szerint  a  megjelölt  rendelkezések  az Alkotmánynak  a  nemzetközi  jogi kötelezettségek  tiszteletben tartására,  illetve  a nemzetközi és a belső  jog  összhangjára vonatkozó   7.   §   (1)   bekezdésébe,   az   alapvető   jogok korlátozhatósága  körében irányadó 8.  §  (1)–(2)  bekezdésébe, valamint  az  ifjúság védelmét előíró 16.  §-ába  ütköznek.  Az indokolatlanul   hosszú,  a  fiatalkorúakra  ezért   fokozottan hátrányos  nyilvántartási idők, a bűnügyi nyilvántartó  részére történő    adatszolgáltatás   és    annak    erőszakkal    való kikényszerítése  sértik  továbbá az  54.  §  (1)–(2)  bekezdése szerinti,  az emberi méltósághoz való jogot, illetve a  kínzás, az   embertelen,  kegyetlen  és  megalázó  bánásmód,   valamint büntetés tilalmát. Úgyszintén összeütközésben állnak az  59.  § (1)–(2)  bekezdése szerinti jóhírnévhez és a  személyes  adatok védelméhez való joggal, illetve a 67. §-nak a gyermekek jogaira és a család védelmére vonatkozó rendelkezéseivel.  Részletes  indokolásában kifejtette,  hogy  a  Bnyt.  vitatott szabályai  nem  felelnek meg az alkotmányos  büntetőjog  ultima ratio  követelményének,  a határozottság  és  az  egyértelműség kritériumainak,  indokolatlanul  tartalmaznak  szükségtelen  és aránytalan, büntetőjogon kívüli hátrányokat. Sértik az  ifjúság érdekeit,  mert  a  bűnügyi  nyilvántartás  szabályozásakor   a jogalkotó   elmulasztotta  teljesíteni  azon   intézményvédelmi kötelezettségét,  amely a gyermekek megfelelő testi,  szellemi, erkölcsi fejlődése körében terheli. A fiatalkorú elkövetőkre  a Bnyt.  nem  tartalmaz differenciált szabályokat, s indokolatlan az  is, hogy az ujj- tenyérnyom, illetve a fénykép készítésekor velük   szemben  a  testi  kényszert  is  tartalmazó   megalázó bánásmódra  kerülhet sor. Ez utóbbi körülmény  szemben  áll  az 1991.  évi  LXIV. törvénnyel kihirdetett, a gyermekek  jogairól szóló,  NewYorkban  1989.  november  20-án  kelt  Egyezmény  (a továbbiakban: Gyermekek jogairól szóló Egyezmény) 37.,  39.  és 40. cikkével.  1.2.  Egy  újabb  indítvány  a  Bnyt.  7.  §  d)  pontját   az Alkotmánynak   a  köztársasági  elnök  kegyelmezési   jogkörére vonatkozó 30/A. § (1) bekezdés k) pontjába ütközőnek vélte.  Az indítványozó   álláspontja  szerint   a   kegyelmezési   jogkör tartalmát   kiüresíti,  hogy  a  köztársasági  elnök   kegyelmi határozata  ellenére a büntetett előéletre  vonatkozó  adatokat továbbra  is nyilván kell tartani. E megoldásnak ugyanis  az  a következménye, hogy egyes foglalkozások a kegyelem ellenére sem gyakorolhatók.  1.3. A Bnyt. 17. §-a, 18. §-a, 19. §-a, 19/A. §-a és az 59.  § b)     pontja     alkotmányellenessége    megállapítását     és megsemmisítését  kezdeményező indítvány  e  rendelkezéseket  az Alkotmány  2. § (1) bekezdésébe és a személyes adatok védelmére vonatkozó jogot tartalmazó 59. §-ába ütközőnek tartotta.  Az indítványozó összefoglaló indokolásként kifejtette, hogy  a bűnügyi nyilvántartó — noha közhiteles nyilvántartás —  sem  az adatkezelés,   sem   annak  módja,  sem  az   adatszolgáltatás, adattárolás  követelménye szempontjából nem felel  meg  sem  az Alkotmány   felhívott  szabályainak,  sem  az   alkotmányossági garanciákat  tartalmazó, a személyes  adatok  védelméről  és  a közérdekű  adatok  nyilvánosságáról  szóló  1992.  évi   LXIII. törvény  (a  továbbiakban: Avtv.) rendelkezéseinek.  A  bűnügyi személyes  adat  ugyanis  szenzitív  adat,  melyet  a   bűnügyi nyilvántartás  csak  céljával összeegyeztethetően  kezelhet.  A bűnügyi    nyilvántartás    létezésének    alapja,    funkciója mindenekelőtt  az igazságszolgáltatás működésének  elősegítése, így  az  adatkezelés  során az alkotmányos  büntetőjog  szigorú feltételeinek  kell  érvényesülniük. A bűnügyi  nyilvántartó  a büntetlen  előélet  igazolására  szolgáló  egyetlen  közhiteles nyilvántartás, következésképpen jogbiztonsági kérdés,  hogy  az erre  vonatkozó  szabályozás összhangban  álljon  a  büntetőjog rendszerével.  A Büntető Törvénykönyvről szóló  1978.  évi  IV. törvénynek  (a  továbbiakban: Btk.)  a  mentesítésre  vonatkozó rendelkezéseiből  az  következik,  hogy  annak  beálltakor   az elítélt  mentesül  a  büntetett  előélethez  fűződő  valamennyi hátrány  alól.  Az  irányadó  oktatási  és  jogi  szakirodalom, valamint  a bírósági határozatok is részletesen kifejtik,  hogy ezen  anyagi  jogi rendelkezések célja az elítélt  teljes  körű rehabilitációja,  így többek között éppen az, hogy  betölthesse mindazon  tisztségeket  és  állásokat,  gyakorolhassa  mindazon jogokat, amelyek a büntetlen előéletű jogalanyokat megilletik.  A  vitatott rendelkezések és a felhívott alkotmányi  szabályok közötti  kapcsolat  részletes elemzése  során  az  indítványozó további  összefüggésekre is rámutatott. A bűnügyi  nyilvántartó funkciójának  vizsgálatakor hangsúlyozta, hogy  annak  alapvető célját  figyelembe  véve, az állam büntető  igényének  hatékony érvényesítésével   összefüggésben  a  büntető   ügyben   eljáró hatóságok jogszerűen szerezhetnek tudomást az eljárás alá  vont mindazon  elítéltetéseiről,  amelyek  hátrányos  következményei alól   már   mentesült.   Ugyanakkor  adatvédelmi   szempontból vitatható,  hogy  a  Bnyt.  támadott  rendelkezései  lényegében ugyanilyen hatókörű adatigénylésre jogosítják fel a különböző — közelebbről   nem  is  mindig  meghatározott   —   hatóságokat, kamarákat, szerveket, stb.  Nem  felel meg továbbá a jogbiztonság követelményének a  Bnyt. 59.   §-ának   a  hatósági  erkölcsi  bizonyítvány   tartalmára vonatkozó  rendelkezése sem. Az indítványozó —  az  adatvédelmi biztos  1552/J/2004. számú állásfoglalására is hivatkozással  — kifejtette,  hogy a hatósági erkölcsi bizonyítványban  szereplő „a  bűntettesek  nyilvántartásában  nem  szerepel”  közlés  nem helytálló azon, már mentesült elítéltek vonatkozásában,  akikre nézve a Bnyt. további rendelkezései szerint még nem telt  el  a mentesüléshez  szükséges  időtartamot meghaladó  nyilvántartási idő.   Az   erkölcsi  bizonyítvány,  mint  közokirat   mindezen esetekben  valótlanul  és félrevezetően  tartalmazza,  hogy  az érintett   a   nyilvántartásban   nem   szerepel.   Adatvédelmi szempontból   pedig   elfogadhatatlan,  hogy   egy   közhiteles nyilvántartás   és   az  ennek  alapján  kiállított   közokirat egymásnak ellentmondó tényt igazoljon.  Az  indítványozó  utalt  arra,  hogy  a  Bnyt.  17–19/A.  §-ai különböző, a Bnyt.-ben szereplő három eltérő adatkezelési  célt kevernek   össze.  Ennek  csak  egyik  kihatása   a   közhitelű nyilvántartás   és   közokirat   eltérő   tartalma.   A   másik következmény az egyes foglalkozások (tevékenységek, munkakörök) ellátásához  szükséges azon feltétel igazolásakor  jelentkezik, amely  a  bűnügyi  nyilvántartó adattartamára  vonatkozik.  Nem tisztázott, hogy melyek azok a munkakörök, amelyekhez  valamely jogszabály  teljes feddhetetlenséget kíván meg, s ez  áttöri  a hátrányos   jogkövetkezmények  alóli  mentesítés  jogdogmatikai rendszerét,  mert  a  rehabilitációval  ellentétes   eredményre vezet.  A  Bnyt. egyébként sem tartalmazza azokat — a különböző foglalkozások   gyakorlásával  kapcsolatos   —   körülményeket, amelyekből   kitűnne,   hogy   a  jogalanyok   az   adatvédelmi szempontból  fokozott  alapjogi  korlátozás  eltűrésére  milyen okból  kötelesek. Ez pedig a jogalanyok számára a „jogállamiság alapját képező jogbiztonság ellehetetlenülését” jelenti.  Az  indítvány  kitért  még arra, hogy  az  adatkezelési  célok összekeverése  egy  többmilliós  adatbázis  esetében  önmagában sérti  az  adatvédelemhez  való  jogot.  Nem  érvényesülhet  az adatkezelés  lényegi elemét jelentő információs  önrendelkezési jog,  illetve  a  normavilágosság hiánya  miatt  nem  juthatnak érvényre  az adatvédelmi garanciák. Alkotmányossági szempontból a  törvényi  felhatalmazáson alapuló adatkezelés is csak  akkor tekinthető jogszerűnek, ha a korlátozás adatfajtákra, adatkörre vonatkozóan   meghatározott,   továbbá   tisztázott,   hogy   a nyilvántartás  adataihoz, ki, milyen  okból,  mennyi  ideig  és milyen   adatfajtákra   kiterjedően  férhet   hozzá.   Ezek   a követelmények a Bnyt.-ben nem jutnak érvényre.  1.4.  A  Bnyt.  9.  §-át, 16. §-át és a 48. §  (1)  bekezdését támadó   indítványozó  e  rendelkezéseket  az  Alkotmánynak   a diszkrimináció  tilalmát előíró 70/A. §  (1)–(3)  bekezdéseivel ellentétesnek  tartja.  Megítélése  szerint  a  már   mentesült személyek  nyilvántartásának  alkotmányos  alapja  nincs.   Nem kívánatos  az  sem,  hogy  a  már mentesült,  s  így  büntetlen előéletűnek  tekintendő  személyek  a  büntetett  előéletűekkel együtt,  egy  nyilvántartásban szerepeljenek.  Hozzátette  még, hogy  „jogi  és  Alkotmányos igazságtalanság”  ha  a  mentesült személyek  joghátrányban  részesülnek azokkal  az  elkövetőkkel szemben, akiket a bíróság sajátos jogi körülmények folytán (pl. a  büntethetőség  elévülése miatt) el sem  ítél.  Összegzésként kiemelte,   hogy   a   mentesüléshez   szükséges   időn    túli nyilvántartás    önmagában    véve    alkotmányellenes,    mert indokolatlanul   teremt  különbséget   a   büntetlen   előéletű jogalanyok  között. A büntetlenség kategóriájába  beletartoznak mindazok,  akik  nem  álltak bíróság előtt,  illetve  akiket  a bíróság  nem  ítélt  el és azok, akik mentesültek  a  büntetett előélethez fűződő hátrányok alól.  2.  Az  indítványok  egy  másik,  elkülöníthető  csoportja   a vállalkozás   keretében  végzett  személy-  és   vagyonvédelmi, valamint  a magánnyomozói tevékenység szabályairól, a Személy-, Vagyonvédelmi  és Magánnyomozói Szakmai Kamaráról  szóló  1998. évi  IV.  törvény (a továbbiakban: VszVMt.), illetve a személy- és   vagyonvédelmi,   valamint  a   magánnyomozói   tevékenység szabályairól  szóló 2005. évi CXXXIII. törvény (a továbbiakban: SzVMt.) azon rendelkezéseit támadta, amelyek szerint nem adható az   e  törvényben  szabályozott  tevékenység  végzésére  szóló engedély  annak, aki a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978.  évi törvény  hatályba lépéséről és végrehajtásáról szóló 1979.  évi 5.  törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Btké.), majd az  ezt felváltó Bnyt. szerint a bűnügyi nyilvántartásban szerepel.  Az indítványozók  —  tartalmilag végső soron —  egybehangzóan  azt kifogásolták, hogy az Alkotmány különböző rendelkezéseit sérti, ha  a  büntetett előélethez fűződő hátrányok alóli  mentesítést követően  az elítéltek még hosszú ideig szerepelnek  a  bűnügyi nyilvántartásban, s ezen időtartam alatt a törvényi, bírói vagy kegyelmi  mentesítés  ellenére külön törvény  korlátozza  egyes tevékenységek gyakorlásához való jogukat.  2.1.  Az  VszVMt.-t időközben az SzVMt. 76.  §  (1)  bekezdése 2006.  VI.  1-jei hatállyal, a Btké. hivatkozott rendelkezéseit pedig  a  Bnyt.  64. § a) pontja 2000. március 1-jei  hatállyal hatályon  kívül helyezte. Az Alkotmánybíróság a hatályon  kívül helyezett  jogszabály alkotmányellenességét fő szabályként  nem vizsgálja (először: 335/B/1990/13. AB határozat, ABH 1990, 261, 262.). Erre utólagos normakontroll keretében csak az Abtv.  38. §  (1) bekezdése szerinti bírói kezdeményezés, illetve a 48.  § szerint alkotmányjogi panasz alapján van mód, mivel ezekben  az esetekben  az  alkalmazott  jogszabály  alkotmányellenességének megállapítása mellett a konkrét ügyben való alkalmazási tilalom kimondására  is  van lehetőség. A kialakult  gyakorlat  szerint azonban  a hatályon kívül helyezett jogszabály helyébe lépő  új rendelkezések tekintetében is lefolytatandó a vizsgálat  akkor, ha   a   régi   és   az  új  szabályozás  tartalmi   azonossága megállapítható [pl. 335/B/1990. AB végzés, ABH 1990, 261, 262.; 32/2005.  (IX.  15.)  AB határozat, ABH  2055,  329,  333–334.; 519/B/2003. AB határozat, ABH 2005, 1182, 1184.; 26/2004. (VII. 1.)  AB  határozat, ABH 2004, 398, 406.; 2/2007.  (I.  24.)  AB határozat, ABH 2007, 65, 92.].  Az  SzvVMt.  rendelkezései között változatlanul  megtalálhatók mindazon szabályok, amelyeket az indítványozók egy része még  a VszVMt. alapján támadott, a Btké. érintett rendelkezéseit pedig a Bnyt. szintén változatlan formában vette át. Erre figyelemmel az Alkotmánybíróság elbírálta mindazon indítványokat, amelyeket a  kérelmezők még az VszVMt.-re, illetve annak a Btké.-vel való összefüggéseire alapítottak.  2.2.   Tíz  indítványozó  állította  az  VSzVMt.  5.   §   (4) bekezdésének, további három indítványozó pedig az ennek helyébe lépő  és  az  ezzel  tartalmilag  megegyező  SzVMt.  6.  §  (3) bekezdésének alkotmányellenességét. Közülük hatan  a  korlátozó rendelkezések  eltúlzott  voltát közvetlenül  visszavezették  a Btké. 30. §-ára, illetve a Bnyt. 16. § (1) bekezdésére, amely a támadott  rendelkezések  tekintetében keretkitöltő  szabályként funkcionál,  s ez által „visszaható” módon teremt az  Alkotmány rendelkezéseivel  ellentétes helyzetet.  Az  indítványozók  azt sérelmezték,    hogy   a   bűnügyi   nyilvántartás    keretében létrehozott, eltérő célú nyilvántartás nem lehet adekvát  mérce adott  foglalkozás  gyakorlásához való  jog  korlátozásakor,  s ezért alkotmányellenes a VszVMt. és az SzVMt. által követett, a megsemmisíteni kért normákban testet öltött megoldás.  Valamennyi  indítványozó hangsúlyozta továbbá azt is,  hogy  e szabályozással kiüresednek a Btk.-nak a mentesítésre  vonatkozó rendelkezései. A mentesítésnek ugyanis éppen az a  célja  és  a végső  értelme,  hogy  az ennek hatálya  alá  eső  személy  nem köteles   számot  adni  korábbi  elítéltetéseiről,   ismételten gyakorolhatja mindazon jogait, amelyek a mentesítést megelőzően a  büntetett  előélet  miatt  nem  illeték  meg.  Egybehangzóan hivatkoztak  arra, hogy Bnyt.-ben megszabott — a  mentesítéshez szükséges  időtartamot lényegesen meghaladó  —  várakozási  idő aránytalanul  hosszú, melynek megállapításakor a jogalkotó  nem differenciált  sem  a  bűncselekmények  tárgyi  súlya,  sem   a ténylegesen   kiszabott  büntetések  mértéke   között.   Mindez áttevődik    a    VSzVMt.,   illetve   az    SzVMt.    támadott rendelkezéseire, minek folytán e foglalkozás gyakorlásához való jog  ellehetetlenül. Többen sérelmezték, hogy a  jogbiztonságot sérti a szabályozásnak az az eleme, amely szerint az érintettek —    bár    úgynevezett   „tiszta   erkölcsi   bizonyítvánnyal” rendelkeznek — nem tölthetik be azokat az állásokat,  amelyeket a hasonló közokirattal rendelkezők elláthatnak.  2.2.1.   A   tizenhárom  indítványozó  az  alkotmányellenesség megállapításának alapjaként — egy kivételével  —  mindenekelőtt az  Alkotmány  70/B.  §  (1) bekezdését jelölte  meg,  amely  a munkához, illetve a foglalkozás gyakorlásához való jogot  védi. Konklúzióként   egyöntetűen  állították,  hogy  a   foglalkozás gyakorlásának — a támadott törvényhelyek útján — az eltérő célt szolgáló  Bnyt. rendelkezéseihez kapcsolása a végső oka  annak, hogy a jogalanyok a VszVMt., illetve az SzVMt. hatálya alá  eső foglalkozásokat nem gyakorolhatják. Ebben a körben — a  fentebb (2.2. pont) már összegzett érveken kívül — egy indítványozó még arra  is  hivatkozott,  hogy a Btké. felhívott  rendelkezésének célja  egy  esetleges későbbi büntetőeljárás során a  „büntetés helyes  megállapítása”, nem pedig az, hogy  az  állampolgárt  a munkához  való  jogától  megfossza. Ketten  rámutattak  továbbá arra,  hogy  ilyen módon eltérő megítélés alá esnek azok,  akik adott — számos esetben „közbizalmi” (pl. orvos, ügyvéd, rendőr, közjegyző) — foglalkozást már betöltenek, illetve akik  újonnan kívánnak ugyanilyen foglalkozást gyakorolni.  2.2.2.  Négy  indítványozó — egymást részben  átfedő,  részben egymást   kiegészítő   megokolással   —   az   Alkotmánynak   a diszkrimináció  tilalmára vonatkozó, illetve a  jogegyenlőséget garantáló és az esélyegyenlőtlenség kiküszöbölését célzó  70/A. §  (1)–(3)  bekezdéseibe ütközőnek vélte a VszVMt., illetve  az SzVMt.     e     rendelkezését.    Kifejtették,     hogy     az alkotmányellenesnek  megjelölt  törvényhely  kiüresíti  a  Btk. mentesítésre   vonatkozó  szabályait,   s   ezáltal   hátrányos megkülönböztetést eredményez a büntetlen előéletűnek tekintendő személyek  között.  Ennek pedig az az  oka,  hogy  a  jogalkotó „összemosta”   a   büntetett  előélethez   fűződő   hátrányokra vonatkozó   büntetőjogi,  és  a  büntetett  előélethez   fűződő hátrányok  alóli mentesítésen kívül eső, a büntetőjogon  kívüli hátrányokra    vonatkozó   következményeket.   A    szabályozás eredményeképpen   —   a  mentesítés  jogintézményének   eredeti rendeltetésével  ellentétesen  —  míg  büntetőjogi  szempontból meghatározó  jelentősége  van a mentesítésnek,  a  büntetőjogon kívüli    területeken   gyakorlatilag   nincs    is    mód    a rehabilitációra. Egyikük kifejezetten utalt  arra,  hogy  ez  a helyzet   nem  csupán  önmagában  véve  diszkriminatív   és   a rehabilitáció  eredeti céljával ellentétes, de  a  mentesítésre már jogosult jogalanyok szempontjából esélyegyenlőtlenséget  is létrehoz,  mert  elzárja  őket  a  foglalkozáshoz  való   joguk gyakorlásától.  Egy  másik  indítványozó  pedig  azt   tartotta különösen   hangsúlyosnak,  hogy  ilyen   módon   a   jogalkotó indokolatlanul  és többszörösen különbséget  tett  a  büntetlen előéletűnek  tekintendő  személyek között.  Megítélése  szerint további   hátrányos  megkülönböztetést  jelent,  hogy   a   már mentesült   személyek   behozhatatlan  hátrányokat   szenvednek azokhoz  képest  akiket  a  bíróság  „technikai  okokból”  (pl. büntethetőség elévülése, eljárási kegyelem) el sem ítélt.  2.2.3.   Két  indítványozó  álláspontja  szerint  a   támadott rendelkezés  az Alkotmánynak az emberi méltósághoz  való  jogot garantáló és a kegyetlen, embertelen, magalázó büntetést  tiltó 54.  §  (1)–(2)  bekezdésébe (is) ütközik. Alkalmazása  folytán ugyanis — már a mentesülés beálltát követően — rendkívül hosszú időre   ellehetetlenül   a  jogalanyok   számára,   hogy   akár alkalmazottként, akár vállalkozóként az e törvény  hatálya  alá eső foglalkozást betöltsék.  2.2.4.   További   két  indítványozó  a  VszVMt.   hivatkozott rendelkezésének   alkotmányellenességét   a   70/B.    §    (1) bekezdésével  szorososan összefüggő,  az  Alkotmány  9.  §  (2) bekezdésében  foglalt vállalkozáshoz való  jog  sérelmére  (is) alapította, minthogy a Bnyt.-ből következő aránytalanul  hosszú nyilvántartási idő e jog gyakorlását szintén ellehetetleníti.  2.2.5.   Egy   újabb   indítványozó  megítélése   szerint,   a szabályozás sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből  következő jogbiztonság követelményét. Indokolásában kitért arra,  hogy  a Btké.   30.   §-ára,  majd  a  Bnyt.  16.  §  (1)   bekezdésére visszavezetett szabályozás következményeiben eleve ellentétes a törvényi mentesítés jogintézményével. Ez az egyes foglalkozások gyakorlásának     szempontjából    a     jogalanyok     számára kiszámíthatatlan  helyzetet  teremt.  Hangsúlyozta,   hogy   az Alkotmánybíróság korábbi döntéseiből következően  a  jog  egyes részterületeire  és  a  jogrendszer egészére  is  vonatkozik  a világos,   egyértelmű   normatartalom  és   a   kiszámíthatóság követelménye.  2.2.6.  Az  Alkotmánynak a tisztességes eljárás  követelményét garantáló 57. § (1) bekezdésének és a jogorvoslathoz való jogot biztosító   (5)  bekezdésének  sérelmét  további  indítványozók állították.  Az  egyik  indítványozó a tisztességes eljárás  követelményébe ütközőnek   véli,  hogy  az  érintettek  már  a   bűncselekmény elkövetésének  gyanúja alapján is bekerülnek a nyilvántartásba, illetve,  hogy  egyáltalán nem kapnak  semmiféle  tájékoztatást annak  „működéséről”,  az  abból  való  törlésről,  valamint  a mentesülés korlátozott hatóköréről.  2.2.7.   –   2.2.8.  A  jogorvoslathoz  való  jog  csorbulását kifogásoló  indítványozó az alkotmányellenesség  megvalósulását abban  látta, hogy a VszVMt. támadott rendelkezésére  alapított elutasító  döntéssel  szemben nem  áll  rendelkezésre  tartalmi értelemben  vett  olyan jogorvoslat, amely  megfelelő  védelmet jelentene  az  érintettek  számára.  Ugyanezen  kérelmező  —  a további összefüggések kifejtése nélkül — az alkotmányellenesség alapjául  az  Alkotmány  64.  §-ban  biztosított  petíciós  jog sérelmét is felhozta.  2.3.  A VszVMt. 5. § (4) bekezdéséhez, illetve az SzVMt. 6.  § (3) bekezdéséhez kapcsolódóan — szintén a bűnügyi nyilvántartás szabályaira  visszavezetve  —  egyes  indítványok  e  törvények további rendelkezéseit is támadták.  2.3.1.  A  VszVMt.-nek  a  tevékenységhez  szükséges  engedély visszavonásáról szóló 8. § (2) bekezdésének [SzVMt. 11.  §  (1) bekezdés   a)   pont   és  (2)  bekezdés]  alkotmányellenessége megállapítására (is) vonatkozó indítvány az Alkotmány  70/B.  § (1) bekezdésének sérelmére hivatkozott. Az indítványozó szerint a   differenciálatlan,  a  büntetési  nemekhez  sem  kapcsolódó szabály  utólagosan  ellehetetleníti a  már  vállalkozóvá  lett személyek  foglalkozás gyakorlásához való jogát. Ez  a  helyzet akkor  is  fennáll,  ha  a bíróság még az  ítéletében  előzetes mentesítésben részesítette az elítéltet, noha más foglalkozások gyakorlásakor  éppen  ezzel  előzhető  meg,  hogy  az   elítélt elveszítse a munkáját.  2.3.2.  A  tevékenység  gyakorlásának a  büntetlen  előélethez kapcsolódó   általános  feltételeit  és  a   folyamatban   lévő büntetőeljárásnak  a  kérelem  elbírálására  gyakorolt  hatását körülíró,  a  VszVMt.  5. § (3) bekezdés b)  pontjának  és  (6) bekezdésének   [SzVMt.   6.   §   (2)   bekezdés   b)    pont], alkotmányellenességét (is) egy további indítványozó  állította. Hangsúlyozta, hogy az itt megjelölt korlátozások az ártatlanság vélelmét  garantáló, az Alkotmány 57. § (2)  bekezdésébe  és  a 70/B.  §  (1) bekezdésébe ütköznek, mivel a szabályozás  már  a bűncselekmény  gyanújára alapítva is korlátozza  a  foglalkozás gyakorlásához való jogot.  2.3.3.  Egy  további  indítványozó  az  Alkotmány  9.  §   (2) bekezdésére és a 70/B. § (1) bekezdésére hivatkozással  támadta az   SzVMt.-nek   a  kamarai  tagságra  vonatkozó   szabályokat tartalmazó  3.  § (1)–(2) bekezdését, a vállalkozási  feltételt megszabó  5.  §  (3)  bekezdésének c) pontját  és  az  engedély megújítására  vonatkozó  7.  §-át. Nézete  szerint  a  kötelező kamarai  tagság olyan szankció, amely más szakmák esetében  nem feltétel,    a   kötelező   megújítás   pedig   megfosztja    a vállalkozáshoz,   illetve  a  foglalkozás  gyakorlásához   való jogától   az  érintettet,  ha  időközben  bekerült  a   bűnügyi nyilvántartóba.  3.  Az  indítványok egy újabb csoportja a VszVMt.-hez, illetve az  SzVMt.-hez  áttételesen, de a Bnyt.-hez az  1.3.  és  a  2. pontokban   kifejtettekkel  túlnyomórészt   azonos   szempontok szerint kapcsolódóan, más jogszabályokat kifogásolt.  3.1.  Az egyik indítványozó az Alkotmány 2. § (1) bekezdésére, a  8. § (2) bekezdésére és az 59. §-ára hivatkozással támadta a légi  közlekedésről  szóló  1995.  évi  XCVII.  törvénynek   (a továbbiakban: Lt.) az egyes foglalkozások gyakorlását korlátozó 67.  §  (7) bekezdés b) pontját. Hivatkozott továbbá  arra  is, hogy  e  rendelkezés  alkotmányos indok  nélkül  korlátozza  az Alkotmány  70/B. § (1) bekezdésében biztosított  munkához  való jogot.   Az   Lt.  támadott  rendelkezése  —  a  1.3.   pontban kifejtettek  szerint  —  az  adatkezelési  célok  keveredésével funkcionáló   Bnyt.   rendelkezései   következtében   a    légi közlekedésben  való elhelyezkedéskor olyan  feltételt  szab  az érintettnek,    amelyről   a   számára   kiállított    erkölcsi bizonyítvány alapján nincs (nem is lehet) tudomása.  Ugyanakkor nincs olyan alkotmányosan felismerhető kényszerítő ok, amely az adott  foglalkozás  betöltését a mentesülést  meghaladó  időhöz kötött nyilvántartási időre korlátozhatná.  Az   indítványozó   az  Lt.  e  szabályára  vonatkoztatva   is megismételte  továbbá  mindazon indokokat,  amelyeket  a  Bnyt. támadott  rendelkezései tekintetében  az  Alkotmány  2.  §  (1) bekezdése és az 59. §-a alapján kifejtett.  3.2.   Egy   kérelmező   utólagos  normakontroll   és   egyben „Alkotmányossági  panasz”  megjelölés  alatt,   egyedi   ügyből kiindulva,  ténylegesen  utólagos  normakontroll  keretében   a polgári   felhasználású   robbanóanyagok   forgalmazásáról   és felügyeletéről  szóló  191/2002. (IX.  4.)  Korm.  rendelet  (a továbbiakban:  Korm.  R.1.)  6.  §  (1)  bekezdés   b)   pontja alkotmányellenességét az alapvető jogok védelmére vonatkozó, az Alkotmány  8.  § (2) bekezdésére, a személyi szabadsághoz  való jogot  biztosító  55.  §  (1)  bekezdésére  és  a  tisztességes eljáráshoz   való   jogot  garantáló  57.  §  (1)   bekezdésére hivatkozással    állította.   Az   indítványozó    a    kérelem indokolásában  kifejtette, hogy a támadott  rendelkezés,  amely kizárja  a  jogalanyokat a robbanóanyag gyártási, forgalmazási, tárolási, felhasználási, megsemmisítési munka, illetve az ilyen típusú   munkák   irányításának   gyakorlásából,   aránytalanul korlátozza    a   fentebb   megjelölt   alkotmányos    jogokat. Alkotmányellenesnek    véli   továbbá,    hogy    a    támadott rendelkezésnek a Bnyt. 16. §-ára visszavezetett  szabálya  —  a hivatkozása szerint az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében foglalt — „a hivatás szabad megválasztásának a jogát” rendeleti szinten korlátozza,  noha ez törvényi szintű szabályozást kívánna  meg. Kifogásolta  azt is, hogy a Bnyt. 16. § (1) bekezdésének  célja nem  azonos  a  Korm.  R.1. céljával,  s  csak  tovább  ront  a helyzeten,  hogy a Bnyt., szemben a Btk.-val nem is  ismeri  az előzetes   mentesítés  intézményét.  A   beadvány   szerint   a „sérelmezett  Korm.  rendelet 1. §  d)  pontjában  foglaltakkal sérül  továbbá  az  Alkotmány 57. § (4) bekezdésében  rögzített ártatlanság vélelme is.”  A   kérelmező   mindezeken  túl  részleletesen  fejtegette   a jogalkotásról  szóló  1987. évi XI.  törvény  (a  továbbiakban: Jat.)   egyes   rendelkezéseit,  a  Btk.-nak   a   mentesítésre vonatkozó,  valamint az Avtv. különböző szabályait.  Ugyanakkor azonban  ezek  és  az Alkotmány általa felhívott  vagy  további rendelkezései, valamint a támadott norma között  nem  teremtett kapcsolatot.  3.3.  Egy további indítványozó a Bnyt. 16. §–ára visszavezetve indítványt terjesztett elő a fegyverekről és lőszerekről  szóló 253/2004.  (VIII.  3.)  Korm. rendelet (a  továbbiakban:  Korm. R.2.)  3.  §-a alkotmányellenességének megállapítása érdekében. Kifejtette,  hogy a lőfegyverekről és lőszerekről  szóló  2004. évi   XXIV.  törvény  21.  §  (1)–(4)  bekezdései  nem  tesznek különbséget  a büntetlen előéletű és mentesítésben  részesített személyek  között,  s ezt a rendelkezést a Korm.  R.2.  —  noha alacsonyabb  szintű  jogszabály —  felülírja.  Az  indítványozó (ebben  a  tekintetben) felhívás ellenére sem  jelölte  meg  az Alkotmánynak azt a szakaszát, amelyre a kérelmet alapította.  3.4.  Egy másik indítványozó az ujj- és tenyérnyomat-vétel,  a fényképkészítés,  valamint a DNS-mintavétel szabályairól  szóló 8/2000.   (II.   16.)   BM–IM–PM   együttes   rendeletnek    (a továbbiakban:   BM–IM–PM  együttes  R.)  a   mintavétel   egyes részletes  szabályaira  vonatkozó 1. § (1)  bekezdését,  a  (2) bekezdés  a)  pontját,  az 5. §-át, valamint  a  6.  §  (1)–(2) bekezdését tartotta alkotmányellenesnek. Megítélése  szerint  — az  1.1.  pontban  kifejtettekkel azonos indokok  alapján  —  a támadott  rendelkezések  az  Alkotmánynak  a  nemzetközi   jogi kötelezettségek tiszteletben tartására, valamint  a  nemzetközi és  a belső jog összhangjára vonatkozó 7. § (1) bekezdésébe, az alapvető  jogok korlátozhatósága körében irányadó 8. §  (1)–(2) bekezdésébe,  valamint  az ifjúság védelmét  előíró  16.  §-ába ütköznek.  Sértik továbbá az 54. § (1)–(2) bekezdése  szerinti, az   emberi  méltósághoz  való  jogot,  illetve  a  kínzás,  az embertelen,  kegyetlen és megalázó bánásmód, valamint  büntetés tilalmát.  Összeütközésben állnak  továbbá  az  59.  §  (1)–(2) bekezdése szerinti jóhírnévhez és a személyes adatok védelméhez való  joggal,  illetve  a 67. §-nak a gyermekek  jogaira  és  a család védelmére vonatkozó rendelkezéseivel.                               II.  Az  Alkotmánybíróság  a következő jogszabályi  rendelkezéseket vizsgálta:  1. Az Alkotmány rendelkezései:  „2.   §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus jogállam.”  „7.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság jogrendszere  elfogadja  a nemzetközi  jog  általánosan  elismert  szabályait,  biztosítja továbbá  a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és  a  belső jog összhangját.”  „8.  § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és   elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek   tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.  (2)   A   Magyar   Köztársaságban  az  alapvető   jogokra   és kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja  meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”  „9.  § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a   köztulajdon  és  a  magántulajdon  egyenjogú   és   egyenlő védelemben részesül.  (2)  A  Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát.”  „16.  §  A Magyar Köztársaság különös gondot fordít az ifjúság létbiztonságára, oktatására és nevelésére, védelmezi az ifjúság érdekeit.”  „30/A. § (1) A köztársasági elnök (…)  k) gyakorolja az egyéni kegyelmezés jogát,”  „54.   §   (1)   A   Magyar  Köztársaságban  minden   embernek veleszületett  joga  van az élethez és az  emberi  méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.  (2)   Senkit   nem  lehet  kínzásnak,  kegyetlen,  embertelen, megalázó  elbánásnak  vagy büntetésnek alávetni,  és  különösen tilos  emberen  a  hozzájárulása nélkül orvosi vagy  tudományos kísérletet végezni.”  „55.  §  (1)  A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a szabadságra  és  a  személyi  biztonságra,  senkit  sem   lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott  okokból is a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani.”  „57.  §  (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt  mindenki egyenlő,  és  mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene  emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény   által  felállított  független  és  pártatlan  bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.  (2)  A  Magyar  Köztársaságban senki sem  tekinthető  bűnösnek mindaddig,  amíg  büntetőjogi felelősségét  a  bíróság  jogerős határozata nem állapította meg. (…)  (4)  Senkit  nem  lehet bűnösnek nyilvánítani  és  büntetéssel sújtani  olyan  cselekmény miatt, amely az elkövetés  idején  a magyar jog szerint nem volt bűncselekmény.  (5)  A  Magyar  Köztársaságban  a  törvényben  meghatározottak szerint   mindenki  jogorvoslattal  élhet  az  olyan  bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát  vagy jogos  érdekét sérti. A jogorvoslati jogot — a jogviták ésszerű időn  belüli  elbírálásának  érdekében,  azzal  arányosan  —  a jelenlévő  országgyűlési képviselők kétharmadának  szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja.”  „59.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaságban mindenkit  megillet  a jóhírnévhez,  a  magánlakás  sérthetetlenségéhez,  valamint   a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.”  „64.  §  A  Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  arra, hogy  egyedül  vagy másokkal együttesen írásban  kérelmet  vagy panaszt terjesszen az illetékes állami szerv elé.”  „67. § (1) A Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga  van a  családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges.  (2)  A szülőket megilleti az a jog, hogy a gyermeküknek adandó nevelést megválasszák.  (3)  A  családok  és  az  ifjúság  helyzetével  és  védelmével kapcsolatos     állami    feladatokat    külön    rendelkezések tartalmazzák.”  „70/A.  §  (1)  A  Magyar Köztársaság biztosítja  a  területén tartózkodó  minden  személy  számára  az  emberi,  illetve   az állampolgári  jogokat,  bármely  megkülönböztetés,  nevezetesen faj,  szín,  nem, nyelv, vallás, politikai vagy  más  vélemény, nemzeti  vagy  társadalmi  származás, vagyoni,  születési  vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.  (2)   Az   embereknek  az  (1)  bekezdés  szerinti   bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.  (3)  A  Magyar  Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását  az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó  intézkedésekkel  is segíti.”  „70/B.  § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához.  (2)     Az    egyenlő    munkáért    mindenkinek,    bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga.  (3)  Minden  dolgozónak  joga van  olyan  jövedelemhez,  amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének.”  2. A Bnyt. támadott rendelkezései:  „7.  §  A bűnügyi nyilvántartás tartalmazza annak a személynek (a továbbiakban: nyilvántartott) az adatait, (…)  d) aki kegyelemben részesült; (…)  f)  akit  gyanúsítottként, illetve vádlottként  büntetőeljárás alá vontak; (…)”  „9.  §  A  bűntettesek nyilvántartásának  célja  a  büntetett, illetve a büntetlen előélet tényének megállapítása bűnüldözési, igazságszolgáltatási és nemzetbiztonsági érdekből, valamint  az érintett  jogai  gyakorlásának  biztosítása,  illetőleg   mások jogainak és biztonságának védelme érdekében.”  „10. § (1) A bűntettesek nyilvántartása tartalmazza  a)   a  nyilvántartott  természetes  személyazonosító  adatait [családi  és  utóneve(i),  nők esetében  leánykori  családi  és utóneve(i),  neme,  születési helye és ideje,  anyja  leánykori családi és utóneve(i)], személyi azonosítóját, előző családi és utónevét, állampolgárságát, lakóhelyét;  b)  a jogerős ítélet; a megszüntető végzés; a kegyelem folytán a  feljelentést  elutasító, illetőleg a  nyomozást  megszüntető határozat;  megrovás  esetén  a  nyomozást  megtagadó,  illetve megszüntető   határozat;  a  vádemelés  elhalasztásáról   szóló határozat; illetőleg felmentés esetén a vád szerint  ba) a bűncselekmény(ek) megnevezését,  bb) a bűncselekmény(ek) Btk. szerinti minősítését,  bc) az elkövetői és az elkövetési alakzat megjelölését,  bd) a bűncselekmény(ek) elkövetésének idejét,  be)   azt,  hogy  az  elítélt  visszaeső,  különös  visszaeső, többszörös visszaeső-e;  c)    a    megrovást    alkalmazó   ügyészség    megnevezését, határozatának számát és keltét;  d)  a  vádemelés elhalasztását és időtartamát,  a  határozatot hozó ügyészség megnevezését, határozatának számát és keltét;  e)  a  kegyelem  folytán a feljelentés elutasításáról  vagy  a nyomozás    megszüntetéséről   határozatot    hozó    ügyészség megnevezését, határozatának számát és keltét;  f)  az  első-,  másod- és harmadfokon, valamint  a  perújítás, illetőleg  a felülvizsgálat, valamint a törvényesség  érdekében emelt    jogorvoslat   során   eljárt   bíróság   megnevezését, határozatának   számát   és  keltét,   a   határozat   jogerőre emelkedésének napját;  g)  a  kiszabott  fő- és mellékbüntetés nemét és  mértékét,  a büntetés végrehajtásának felfüggesztésére vonatkozó adatokat, a korábbi  felfüggesztett  büntetés  végrehajtásának  elrendelése esetén a felfüggesztett büntetést kiszabó bíróság megnevezését, határozatának számát és jogerőre emelkedésének napját;  h)  az  alkalmazott intézkedés nemét és mértékét,  a  korábban alkalmazott     próbára     bocsátás     megszüntetése     vagy meghosszabbítása  esetén a próbára bocsátást elrendelő  bíróság megnevezését,  határozatának számát és  jogerőre  emelkedésének napját,   a   próbára   bocsátás  meghosszabbítása   esetén   a meghosszabbított próbaidő lejáratának napját;  i)   összbüntetésbe  foglalás  esetén  az  alapügyben   eljárt bíróságok megnevezését, határozatuk számát, az összbüntetésként megállapított szabadságvesztés nemét és mértékét;  j)  a  közkegyelmi vagy egyéni kegyelmi rendelkezés alapján  a bírósági  határozatot érintő változásokat, az  egyéni  kegyelmi elhatározás számát, keltét, a jogerős határozatot hozó  bíróság megnevezését,  határozatának számát és  jogerőre  emelkedésének keltét;  k)  a  büntetés  végrehajthatóságának elévülés okából  történt megszűnését  megállapító határozatot hozó bíróság megnevezését, határozatának számát és jogerőre emelkedésének keltét;  l) a mentesítésre vonatkozó adatokat;  m)  a külföldi elítélés érvényének elismerése esetén a bíróság erről szóló értesítését;  n)   a   nyilvántartásba  vételt  követően  lefolytatott   más különleges eljárás során hozott határozat adatait;  o) a nyilvántartott halálának időpontját.  (2)   A   büntetés-végrehajtási  adatok  közül  a  bűntettesek nyilvántartása tartalmazza  a)  a  szabadságvesztés foganatba vételének  (a  befogadásnak, illetve a szabadságvesztés megkezdésének) napját;  b)  a  feltételes  szabadságra bocsátás napját,  a  feltételes szabadság    lejáratának   napját,   a   feltételes   szabadság megszüntetését, a pártfogó felügyelettel kapcsolatos adatokat;  c) a büntetés félbeszakításáról szóló adatokat;  d) a szabadon bocsátás napját;  e) a javítóintézeti nevelés megkezdésének napját;  f)  a  javítóintézetből történő ideiglenes elbocsátás  napját, az  ideiglenes  elbocsátás lejáratának  napját,  az  ideiglenes elbocsátás megszüntetését;  g) a javítóintézeti nevelésből elbocsátás napját;  h)    a    közérdekű    munka,   illetőleg   a    pénzbüntetés szabadságvesztésre  történő átváltoztatásáról  szóló  határozat adatait;  i)  a  közügyektől  eltiltás,  a  foglalkozástól  eltiltás,  a járművezetéstől  eltiltás,  a  kiutasítás  lejáratának  napját, továbbá  a  lejárat  napjának a felsorolt büntetések  tartamába beszámítható,   illetve   be  nem   számítható   idő   szerinti változását;  j) a kényszergyógykezelés megszüntetésének napját.”  „16.  § (1) A bűntettesek nyilvántartásába felvett adatokat  — a (2) bekezdésben meghatározott kivétellel —  a)  a szándékos bűncselekmény miatt szabadságvesztésre ítéltek esetén a büntetett előélethez fűződő hátrányok alóli mentesítés (a továbbiakban: mentesítés) beálltától számított tizenöt évig,  b)   a   szándékos  bűncselekmény  miatt  közérdekű   munkára, illetőleg pénzbüntetésre ítéltek esetén a mentesítés beálltától számított öt évig,  c)  a gondatlan bűncselekmény miatt szabadságvesztésre ítéltek esetén a mentesítés beálltától számított öt évig,  d)   a   gondatlan  bűncselekmény  miatt  közérdekű   munkára, pénzbüntetésre ítéltek esetén a mentesítés beálltától számított három évig,  e)  fiatalkorúak  esetén legfeljebb 30. életévük  betöltéséig, feltéve, hogy eddig az időpontig mentesültek,  f)  a  főbüntetés  helyett mellékbüntetésre ítéltek  esetén  a büntetés végrehajtásának befejezésétől számított öt évig,  g)  a  megrovásban részesítettek, illetve azok esetén, akiknek terhére  az  egyes  különleges eljárások  között  meghatározott elkobzásra  irányuló  eljárás során  elkobzást  alkalmaztak,  a határozat jogerőre emelkedésétől számított három évig,  h)   a   próbára  bocsátottak  esetén  a  próbaidő,  illetőleg meghosszabbítása esetén a meghosszabbított próbaidő  elteltétől számított három évig,  i)  az  eljárási kegyelemben részesítettek esetén a  határozat keltétől számított három évig,  j)  azok  esetén,  akikkel  szemben  az  ügyész  a  vádemelést elhalasztotta,  a vádemelés elhalasztása tartamának  elteltétől számított három évig,  k)     javítóintézeti    nevelés    esetén    az    intézkedés végrehajtásának befejezésétől számított három évig,  l)  azok  esetén,  akikkel  szemben az  eljárás  megszüntetése mellett  elkobzást,  illetőleg  vagyonelkobzást  rendeltek  el, továbbá   akikkel   szemben  a  vád  alól   felmentés   mellett kényszergyógykezelést,  elkobzást,  illetőleg   vagyonelkobzást rendeltek  el, a megszüntető végzés, illetve a felmentő  ítélet jogerőre emelkedésétől számított három évig  kell kezelni.  (2)  Annak  a  személynek  az  adatai,  aki  többszörösen  van nyilvántartva,  akkor törölhetők, ha minden adatra  vonatkozóan eltelt az (1) bekezdés szerinti nyilvántartási idő.”  „17.  §  (1) A 10. §-ban meghatározott adatok szolgáltatásának igénylésére  a) a bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóságok,  b)  az  igazságügyért  felelős  miniszter  a  kegyelem  iránti előterjesztéshez, továbbá a jogsegélykérelem elintézéséhez és a bűnügyi   jogsegélyről  szóló  jogszabályokban   meghatározott, illetőleg     nemzetközi    egyezményből    eredő     feladatai teljesítéséhez,  c)   a   nemzetbiztonsági   szolgálatok   a   nemzetbiztonsági szolgálatokról  szóló 1995. évi CXXV. törvényben  meghatározott feladataik ellátásához,  d)   a   hadköteles   katonai  nyilvántartásának   céljára   a hadkiegészítő parancsnokság,  e)  a külföldi nyomozó hatóság, ügyészség, bíróság, nemzetközi igazságügyi és bűnüldöző szerv a bűnügyi jogsegélyről, valamint a   bűnüldöző   szervek   nemzetközi  együttműködéséről   szóló jogszabályokban,   illetve   nemzetközi   szerződésben,   egyéb nemzetközi kötelezettség-vállalásban foglaltak szerint,  f)  a  Nemzetközi Bűnügyi Együttműködési Központ, illetőleg  a Magyar  Köztársaságnak nemzetközi szerződésben adattovábbításra feljogosított  más  szerve  az e) pontban  felsoroltak  részére történő adatszolgáltatáshoz,  g)  az  idegenrendészeti ügyekben eljáró szervek a  külföldiek ellenőrzésével kapcsolatos feladataik ellátásához,  valamint  a feladatkörükbe tartozó ügyek elbírálásához  jogosultak.  (2)  Az  (1)  bekezdésben felsoroltakon  kívül  a  bűntettesek nyilvántartásából  —  jogszabályban meghatározottak  szerint  — adatok  szolgáltatásának igénylésére jogosult  az  is,  akit  a hatáskörébe  tartozó  feladat  ellátása  érdekében   jogszabály feljogosít a bűnügyi nyilvántartás adatainak megismerésére.”  „18.   §   A  10.  §  (1)  bekezdésében  meghatározott  adatok szolgáltatásának igénylésére  a) a rendőrség  aa)  a  fegyveres biztonsági őrség felügyeletének  ellátásával kapcsolatos feladatai ellátásához,  ab)   a   nukleáris  létesítményben,  továbbá  a   létesítmény hatósági    ellenőrzésével,    a   létesítmény    tervezésével, építésével,   üzemeltetésével,  átalakításával,   a   nukleáris berendezések     karbantartásával,    a     nukleáris     anyag felhasználásával, tárolásával, szállításával és a szállítmányok kísérésével  összefüggő munkakörökben történő foglalkoztatáshoz szükséges büntetlenség megállapításához,  ac)  a  személy-  és vagyonvédelmi, illetőleg a  magánnyomozói tevékenység végzéséhez szükséges engedély kiadásához;  b)  a  köztársasági  elnök  által  adományozható  kitüntetésre irányuló    javaslatot   előterjesztő   miniszter   a    jelölt büntetlenségének megállapításához;  c)  az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnöke a bírói,  a kinevezésre   jogosult  bírósági  elnök  a  bírósági   titkári, fogalmazói,   megyei   bírósági  végrehajtói   és   végrehajtó- helyettesei       kinevezéshez      szükséges      büntetlenség megállapításához;  d)   a   Legfőbb   Ügyészség,   a   Katonai   Főügyészség,   a fellebbviteli  főügyészség,  a  főügyészség  az   ügyészi,   az ügyészségi    titkári,    fogalmazói,    illetőleg     nyomozói kinevezéshez;  e)  a  vámhatóság  a  megbízható vámadós feltételeként  előírt büntetlen előélet vizsgálata céljából.”  „19.  §  A  10.  §  (1) bekezdésében meghatározott  adatokból, törvényben meghatározottak szerint adatszolgáltatás igénylésére jogosult  a)  a rendőrség a kézilőfegyverekkel, a lőszerekkel, a gáz- és riasztófegyverekkel, a légfegyverekkel, a lőterekkel,  valamint a    lőfegyver-   és   a   lőszertárolóhelyekkel,   továbbá   a vaktölténnyel üzemeltethető és a hatástalanított lőfegyverekkel kapcsolatos engedélyek kiadásához;  b)   a   rendőrség  a  közúti  közlekedésrendészeti  feladatai ellátása  során  a  járművezetésre jogosító  okmány  helyszínen történő elvétele feltételeinek megállapításához;  c)    a   bírósági   ülnök   megválasztásához   a   települési önkormányzat  képviselő-testülete, a megyei (fővárosi),  megyei jogú  városi  közgyűlés,  katonai  bírósági  ülnök  esetén   az állományilletékes parancsnok;  d)  az  igazságügyért felelős miniszter a  közjegyzői,  önálló bírósági  végrehajtói és igazságügyi szakértői kinevezéshez,  a közjegyzőjelölt,   közjegyző-helyettes   és   önálló   bírósági végrehajtó-helyettes  alkalmazásához,  továbbá  a   végrehajtói irodai tagság létesítéséhez;  e)    a    rendvédelmi   szervek   és   a   Magyar   Honvédség állományilletékes   parancsnokai  a   hivatásos   (szerződéses) állományba történő kinevezéshez;  f)   az   állampolgársági,  útlevél,   bevándorlási,   illetve menekültügyekben eljáró szervek, valamint az útlevél  hatóságok a feladatkörükbe tartozó ügyek elbírálásához;  g)  h)  a  Magyar Ügyvédi Kamara és a területi kamara  az  ügyvédi kamarába való felvétel iránti kérelem elbírálásához;  i)  a  fegyver nélküli katonai, illetőleg a polgári  szolgálat teljesítését engedélyező hatóság a kérelem elbírálásához;  j)  a  helyettes  szülői és a nevelőszülői  hálózat  működését engedélyező, illetve ellenőrző szerv;  k)  a  tevékenység végzését engedélyező hatóság, amennyiben  a tevékenység      végzésének,     illetőleg     engedélyezésének jogszabályban  meghatározott  feltétele  a  büntetlen  előélet; továbbá    a    foglalkoztatás   feltételeként    jogszabályban meghatározott   büntetlenség  ellenőrzésére   törvény   alapján jogosult hatóság, illetve szerv.”  „19/A.  §  A közlekedési igazgatási ügyekben eljáró hatóság  a 10.  §  (1)-(2)  bekezdésben foglalt adatokat a  járművezetésre jogosító  okmány visszavonásához, a vezetésre való  jogosultság szüneteltetésének  elrendeléséhez, valamint  a  „kezdő  vezetői engedély”      minősítés     meghosszabbítása     feltételeinek megállapításához igényelheti.”  „31.  §  A  daktiloszkópiai  és  fényképnyilvántartásban  kell nyilvántartani  a)   annak   az  adatait,  ujj-  és  tenyérnyomatát,   továbbá arcképét,  akit  szándékos bűncselekmény  elkövetésének  alapos gyanúja  miatt  büntetőeljárás alá vontak, kivéve  azt,  akivel szemben    magánvádas   bűncselekmény   miatt    előterjesztett magánindítvány alapján indult eljárás, függetlenül attól,  hogy az  ügyész átvette-e a vád képviseletét, és azt, akinek katonai bűncselekménye   miatt   a  katonai   ügyész   a   feljelentést elutasította, és az elbírálást fegyelmi eljárásra utalta, (…)”  „34.  §  (1)  A  33. § (1) bekezdés szerinti  nyomozó  hatóság intézkedik  a  szándékos  bűncselekmény  alapos  gyanúja  miatt büntetőeljárás   alá  vont  személy  ujj-  és  tenyérnyomatának levételére, továbbá arcfényképének elkészítésére.  (2)   A   szándékos   bűncselekmény   alapos   gyanúja   miatt büntetőeljárás alá vont személy köteles alávetni magát az  ujj- és tenyérnyomat vételi eljárásnak, valamint a fényképezésnek.  (3)   A   szándékos   bűncselekmény   alapos   gyanúja   miatt büntetőeljárás  alá  vont  személlyel  szemben  –  ha   a   (2) bekezdésben     meghatározott    kötelezettsége    teljesítését megtagadja – testi kényszer alkalmazható.”  „36. § A 32. §-ban meghatározott adatokat  a)   szándékos  bűncselekmények elkövetésének  alapos  gyanúja     miatt eljárás alá vont személy  aa)  elítélése esetén a büntetett előélethez fűződő  hátrányok  alóli mentesítéstől számított 20 évig,  ab)  kényszergyógykezelésének, próbára bocsátásának, illetőleg  javítóintézeti nevelésének elrendelése esetén a  bűncselekmény  büntethetőségének elévüléséig,  b)   a nyomozás, illetve a büntetőeljárás megszüntetése esetén     a határozat jogerőre emelkedéséig,  c)   a bűncselekmény helyszínén rögzített ujj- és tenyérnyomok  esetén a bűncselekmény büntethetőségének elévüléséig  kell nyilvántartani”  „48.  § (1) Meg kell szüntetni annak a nyilvántartását,  akire vonatkozóan a nyilvántartási idő letelt.  (2)  A nyilvántartás megszüntetését a számítógép adatbázisából törléssel  és a nyilvántartott okmány, illetve más  adathordozó fizikai megsemmisítésével kell végrehajtani.”  „49.   §   (1)  A  bűnügyi  nyilvántartás  kérelemre  teljesít  adatszolgáltatást. (…)  (4)   A   bűnügyi   nyilvántartó   az   érintettnek   a   róla  nyilvántartott  bűnügyi személyes adatáról a személyes  adatok  védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló  1992.  évi   LXIII.  törvény  12–13.  §-ában  foglaltak  szerint   ad  tájékoztatást.”  „57.   §   A  hatósági  erkölcsi  bizonyítvány  a  bűntettesek nyilvántartásának  adatairól  a  nyilvántartás  kezelője  által kiállított   közokirat,  amely  —  ha   törvény   másképp   nem rendelkezik   —–  a  kiállításától  számított   három   hónapig érvényes.”  „59.   §  A  hatósági  erkölcsi  bizonyítvány  tartalmazza   a kérelmező (…)  b)   büntetlensége,  mentesítésben  részesülése,   továbbá   a vádemelés  elhalasztása esetén a „bűntettesek nyilvántartásában nem szerepel” közlést, (…)”  3. Az SzVMt. rendelkezései:  „3.    §    (1)    Vállalkozás   személy-   és   vagyonvédelmi tevékenységet,   valamint  magánnyomozói  tevékenységet   akkor folytathat  — amennyiben e törvény kivételt nem tesz  —,  ha  a Személy-,  Vagyonvédelmi  és Magánnyomozói  Szakmai  Kamara  (a továbbiakban: kamara) nyilvántartásba vette.  (2)    Vállalkozás   keretében   természetes   személy   ilyen tevékenységet — ha e törvény kivételt nem tesz — csak a  kamara tagjaként folytathat. (…)”  „5. § (…)  (3)  A  rendőrség  — a vállalkozás kérelmére  —  akkor  ad  ki engedélyt, ha a kérelmező igazolja, hogy (…)  c)     jogerősen     megállapított     adó-,     vám-     vagy társadalombiztosítási tartozása nincs.”  „6. § (…)  (2)  Igazolványt  kaphat  —  írásbeli  kérelmére  —  a  magyar állampolgár,  illetve  a szabad mozgás és  tartózkodás  jogával rendelkező    személy,   amennyiben   megfelel   a    következő feltételeknek: (…)  b)  nem  folyik  ellene  kétévi vagy  ennél  hosszabb  tartamú szabadságvesztéssel    fenyegetett   szándékos    bűncselekmény elkövetésének gyanúja miatt büntetőeljárás; és (…)  (3)  Ha a kérelmezőt a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV.  törvény (a továbbiakban: Btk.) szerinti állam és emberiség elleni  bűncselekmény  (Btk.  X-XI.  fejezet),  személy  elleni erőszakos bűncselekmény (Btk. XII. fejezet, I. cím, II. cím 174- 176. §), nemi erkölcs elleni erőszakos bűncselekmény [Btk. XIV. fejezet, II. cím 197. és 198. §, 207. § (3) bekezdés b)  pont], hivatali  bűncselekmény (Btk. XV. fejezet, IV. cím),  hivatalos személy  elleni  bűncselekmény  (Btk.  XV.  fejezet,  V.  cím), terrorcselekmény (Btk. 261. §), visszaélés robbanóanyaggal vagy robbantószerrel  (Btk.  263. §), visszaélés  lőfegyverrel  vagy lőszerrel  (Btk. 263/A. §), visszaélés haditechnikai  termékkel és  szolgáltatással,  illetőleg kettős felhasználású  termékkel (Btk.  263/B.  §), bűnszervezetben részvétel (Btk.  263/C.  §), visszaélés   radioaktív  anyaggal  (Btk.  264.  §),  visszaélés nukleáris   létesítmény  üzemeltetésével   (Btk.   264/A.   §), visszaélés   atomenergia  alkalmazásával   (Btk.   264/B.   §), visszaélés nemzetközi szerződés által tiltott fegyverrel  (Btk. 264/C.  §),  garázdaság (Btk. 271. §), önbíráskodás (Btk.  273. §),  vagy visszaélés kábítószerrel bűncselekmény (Btk. 282-283. §),  továbbá vagyon elleni bűncselekmény (Btk. XVIII.  fejezet) miatt  elítélték vagy vele szemben intézkedést alkalmaztak,  az igazolvány  kiadása iránti kérelem a büntetés  vagy  intézkedés külön  jogszabályban  meghatározott  bűnügyi  nyilvántartásának időtartamáig, de legalább a jogerős döntés meghozatalát  követő három évig nem teljesíthető.”  „7.  §  A működési engedély és az igazolvány öt évig érvényes, érvényességük  alkalmanként további öt évre  meghosszabbítható, ha  a  kiadás feltételei — azok ismételt vizsgálata  alapján  — fennállnak.”  „11.  §  (1)  A rendőrség a működési engedélyt haladéktalanul, de  legkésőbb a tudomásra jutástól számított nyolc napon  belül határozattal visszavonja, ha  a) kiadásának feltételei megszűntek; (…)  (2)  A  rendőrség  a  működési  engedélyt  haladéktalanul,  de legkésőbb  a  tudomásra jutástól számított  nyolc  napon  belül határozattal  bevonja, ha a vállalkozás  e  törvény  szabályait ismételten vagy súlyosan megszegte.”  4. Az Lt. támadott rendelkezése:  „67. § (…)  (7)  A (6) bekezdésben meghatározottak közül a légi közlekedés területén nem foglalkoztatható, a repülőtér zárt területére nem léphet be, aki (…)  b)  állam  elleni, az emberiség elleni, a közbiztonság  elleni (kivéve:  veszélyes  eb  tartásával  kapcsolatos  kötelezettség megszegése,    tiltott    állatviadal    szervezése,    tiltott szerencsejáték    szervezése),   hivatalos    személy    elleni bűncselekmény, valamint szándékos emberölés, személyi szabadság megsértése,  emberrablás,  emberkereskedelem,  embercsempészet, erőszakos közösülés, szemérem elleni erőszak, államtitoksértés, szolgálati  titoksértés, közveszéllyel fenyegetés,  garázdaság, visszaélés kábítószerrel, számítástechnikai rendszer és  adatok elleni   bűncselekmény,  számítástechnikai  rendszer   védelmét biztosító   technikai  intézkedés  kijátszása,   pénzhamisítás, csempészet   bűncselekmény  elkövetése  miatt   a   bűntettesek nyilvántartásában szerepel; (…)  (8)  A  rendőrség,  illetve  —  a  szakszolgálati  engedéllyel kapcsolatban   —   az  illetékes  légiközlekedési   hatóság   a bűntettesek  nyilvántartásában és a büntetőeljárás alatt  állók nyilvántartásában  a (7) bekezdés a)–d) pontjában,  valamint  a Nemzetbiztonsági   Hivatal   a   nemzetbiztonsági   szolgálatok nyilvántartásában  a  (7)  bekezdés e) pontjában  meghatározott feltételeknek való megfelelés ellenőrzésére jogosult  a)    a    foglalkozásra   irányuló   jogviszony   létesítését megelőzően, valamint a foglalkozás ideje alatt,  b)     a    szakszolgálati    engedély    kiadását,    illetve meghosszabbítását megelőzően,  c) a repülőtér zárt területére történő belépést megelőzően.”  5. A Korm. R.1. rendelkezése:  „6.  §  (1)  Robbanóanyag  gyártási,  forgalmazási,  tárolási, felhasználási, illetve megsemmisítési munkát, valamint e munkák irányítását nem végezheti az a természetes személy, (…)  b)   akit   állam  elleni  bűncselekmény  (Btk.  X.  fejezet), emberiség  elleni  bűncselekmény (Btk.  XI.  fejezet),  személy elleni bűncselekmény [Btk. XII. fejezet I. cím 166-168. §, 170. §  (2)-(5) bekezdés, 171. §, III. cím 174. §, 175. §, 175/A. §, 175/B.  §],  nemi erkölcs elleni erőszakos bűncselekmény  [Btk. XIV.  fejezet II. cím 197-198. §, 207. § (3) bekezdés b) pont], embercsempészés  (Btk.  218.  §),  hivatalos   személy   elleni bűncselekmény (Btk. XV. fejezet V. cím), közveszélyokozás (Btk. 259. §), közérdekű üzem működésének megzavarása (Btk. 260.  §), terrorcselekmény  (Btk. 261. §), nemzetközi  gazdasági  tilalom megszegése  (Btk.  261/A. §), légijármű, vasúti,  vízi,  közúti tömegközlekedési  vagy  tömeges áruszállításra  alkalmas  jármű hatalomba kerítése (Btk. 262. §), visszaélés robbanóanyaggal és robbantószerrel  (Btk.  263. §), visszaélés  lőfegyverrel  vagy lőszerrel  (Btk. 263/A. §), visszaélés haditechnikai  termékkel és  szolgáltatással,  illetőleg kettős felhasználású  termékkel (Btk.  263/B.  §), bűnszervezetben részvétel (Btk.  263/C.  §), visszaélés   nemzetközi  szerződés  által  tiltott   fegyverrel (264/C.  §), garázdaság (Btk. 271. §), önbíráskodás (Btk.  273. §),  visszaélés  kábítószer  előállításához  használt  anyaggal (Btk.  283/A.  §), vagyon elleni szándékos bűncselekmény  (Btk. XVIII.   fejezet   316-324.  §  és  326-327.  §),   fegyveresen elkövetett  szökés  [Btk.  343.  §  (2)  a)  pont],  fegyverrel elkövetett elöljáró vagy szolgálati közeg elleni erőszak  [Btk. 355.  § (2) a) pont] elkövetése miatt elítéltek, illetőleg vele szemben  intézkedést  alkalmaztak, a büntetés  vagy  intézkedés külön  jogszabályban  meghatározott  bűnügyi  nyilvántartásának időtartamáig, de legalább a jogerős döntés meghozatalát  követő három évig; (…)  6. A Korm. R.2. rendelkezései:  „3.  §  (1) E rendelet eltérő rendelkezése hiányában a  2.  §- ban,  valamint az Ftv. 3. §-ában említett engedély  nem  adható annak  a) aki a tizennyolcadik életévét nem töltötte be;  b)  aki  cselekvőképességét kizáró vagy  korlátozó  gondnokság alatt áll;  c)  akit állam elleni bűncselekmény [a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) X. fejezet], emberiség  elleni  bűncselekmény (Btk.  XI.  fejezet),  személy elleni bűncselekmény [Btk. 166-168. §, 170. § (2)-(5) bekezdés, 171.  §,  174.  §,  175/B.  §], nemi erkölcs  elleni  erőszakos bűncselekmény  [Btk. 197. és 198. §, 207.  §  (3)  bekezdés  b) pont],  hivatalos  személy  elleni  bűncselekmények  (Btk.  XV. fejezet V. cím), embercsempészés (Btk. 218. §), közérdekű  üzem működésének  megzavarása (Btk. 260. §), terrorcselekmény  (Btk. 261.  §), nemzetközi jogi kötelezettség megszegése (Btk. 26l/A. §),  légi  jármű,  vasúti, vízi, közúti  tömegközlekedési  vagy tömeges áruszállításra alkalmas jármű hatalomba kerítése  (Btk. 262.  §),  visszaélés lőfegyverrel vagy lőszerrel (Btk.  263/A. §),  a  Btk. 263/A. §-ának (5) bekezdésében meghatározott  –  a különös visszaesés szempontjából a visszaélés lőfegyverrel vagy lőszerrel    bűncselekményhez    hasonló    –    bűncselekmény, bűnszervezetben részvétel (Btk. 263/C. §), tiltott  állatviadal szervezése  (Btk.  266/A.  §),  állatkínzás  (Btk.  266/B.  §), garázdaság   (Btk.  271.  §),  önbíráskodás  (Btk.   273.   §), természetkárosítás   (Btk.  281.  §),   visszaélés   kábítószer előállításához  használt anyaggal (Btk. 283/A. §)  vagy  vagyon elleni szándékos bűncselekmény (Btk. XVIII. fejezet 316-324.  § és  326-327.  §)  elkövetése  miatt elítéltek,  illetőleg  vele szemben  intézkedést  alkalmaztak, a büntetés  vagy  intézkedés külön  jogszabályban  meghatározott  bűnügyi  nyilvántartásának időtartamáig, de legalább a jogerős döntés meghozatalát  követő három évig;  d)   akit  bűncselekmény  bűnszervezetben  történt  elkövetése miatt   elítéltek,  illetve,  ha  vele  szemben   bűncselekmény bűnszervezetben    történt   elkövetése    miatt    intézkedést alkalmaztak,  a  büntetés vagy intézkedés  külön  jogszabályban meghatározott   bűnügyi  nyilvántartásának   időtartamáig,   de legalább a jogerős döntés meghozatalát követő három évig;  e)  aki  ellen  a c) és d) pontban meghatározott bűncselekmény elkövetésének megalapozott gyanúja miatt büntetőeljárás folyik;  f)   aki  ellen  polgári  felhasználású  robbanóanyagokkal  és pirotechnikai    termékekkel,   lőfegyverrel,    közbiztonságra különösen   veszélyes   eszközzel  kapcsolatos   szabálysértés, rendzavarás,  sportrendezvény rendjének megbontása,  számszeríj vagy  szigonypuska jogellenes használata, veszélyes fenyegetés, jogosulatlan     vadászat,    természetvédelmi    szabálysértés elkövetése   miatt   büntetést  szabtak  ki  vagy   intézkedést alkalmaztak,  a szabálysértési határozat jogerőre emelkedésétől számított két évig;  g)  aki  az  engedély kiadására vonatkozó kérelmében  valótlan adatot  közöl,  illetve  a kérelemmel összefüggő  valós  adatot elhallgat  vagy a fegyverre, lőszerre (töltényre) lőszerelemre, lőtérre  vonatkozó jogszabályban meghatározott  kötelezettségét megszegi,   a  kérelem  benyújtásától,  illetve  a   visszavonó határozat jogerőre emelkedését követő két évig.  (2)  Az  (1)  bekezdésben foglalt feltételeket a jogi  személy vezető   tisztségviselői,   egyéb,  jogi   személyiséggel   nem rendelkező  szervezet  esetén a tevékenységért  felelős  vezető tekintetében kell vizsgálni.”  7. A BM–IM–PM együttes R. rendelkezései:  „1.  §  (1) A rendelet hatálya a (2) bekezdésben meghatározott bűncselekmények   elkövetésének  megalapozott   gyanúja   miatt büntetőeljárás   alatt   álló  személyekre   (a   továbbiakban: gyanúsított), valamint a velük szemben büntetőeljárást folytató nyomozó hatóságokra terjed ki.  (2) E rendeletben foglaltakat kell alkalmazni  a)  a  Tv. 31. §-ának a) pontjában meghatározott bűncselekmény elkövetésének  megalapozott gyanúja miatt büntetőeljárás  alatt álló   személyektől   történő  ujj-  és   tenyérnyomatvételnek, valamint arcfényképkészítésnek, (…)”  „5.  §  A  gyanúsított  köteles  alávetni  magát  az  ujj-  és tenyérnyomat-, illetve a DNS-mintavételi eljárásnak, valamint a fényképezésnek    (a    továbbiakban    együtt:    mintavétel), ellenszegülése    esetén    vele   szemben    testi    kényszer alkalmazható.”  „6.  §  (1)  Ellenszegülésnek kell tekinteni a  gyanúsítottnak azt  a  célzatos cselekvését, magatartását, amely a  mintavétel megkezdését,    folytatását,    annak    előírások     szerinti végrehajtását akadályozza.  (2)  A  testi  kényszer  megfogást,  lefogást,  illetve  testi erővel  valamely  cselekvés, magatartás  abbahagyására  vagy  a mintavétel tűrésére kényszerítést jelent.”                              III.  1.   Figyelemmel  arra,  hogy  —  eltérő  relációkban   —   az indítványok  közös  alapja  a  bűnügyi  nyilvántartás,   és   a mentesítés    jogintézménye,   az   Alkotmánybíróság    röviden áttekintette ezek lényegét.  Bűnügyi  nyilvántartás  címszó alatt a  hatályos  jog  szerint olyan  — összefüggő és összekapcsolt, ámde eltérő rendező elvek és   követelmények  mentén  kialakult  —  közhitelű,   hatósági nyilvántartásokat    (adatbázisokat)    értünk,    amelyek    a legszélesebb   értelemben   vett  büntetőjogi   (anyagi   jogi, bűnüldözési,  felderítési)  célokra egyaránt  felhasználhatóak. Ezzel  párhuzamosan lényeges szerepet töltenek be a  nemzetközi bűnügyi  együttműködésben és információcserében,  és  méginkább kiemelkedő  jelentőségre  tettek szert  a  büntetőjogon  kívüli szférában,  elsősorban  bizonyos alapjogok  korlátozhatóságának mércéjeként is. Ezek az adatbázisok strukturált rendben, ám  az egyes adatállományok sajátos céljai által meghatározottan  —  a nyilvántartással   érintettek  tényleges  büntető   eljárásjogi helyzetéhez  és a büntetőeljárás során alkalmazott anyagi  jogi következményekhez  nem  pontosan  igazodva  —  tartalmazzák   a bűncselekmények terheltjeinek, személyes és szenzitív adatait.  2.1.  Az  elítéltek nyilvántartása szoros kapcsolatban  áll  a rehabilitáció (mentesítés) kérdéskörével.  A  rehabilitáció az emberi méltósághoz való jogból  levezetett olyan   garanciális  követelmény,  amelynek  célja,   hogy   az elítéltet   feloldja  mindazon  hátrányok  alól,  amelyeket   a különböző   jogszabályok  a  büntetett  előélethez  fűznek.   A rehabilitáció  jogintézménye azon alapszik, hogy  a  terhelt  a büntetőjogi    jogkövetkezmények    alkalmazásával    büntetett előéletűvé válik, s e jogi tényhez — a büntetés foganatosítását (kiállását)   követően  is  —  büntetőjogi   és   azon   kívüli joghátrányok  kapcsolódnak.  A büntetőjog  a  saját  dogmatikai rendszerébe    illesztve   —   a   bűnismétléshez    kapcsolódó szabályrendszer  keretében  — kezeli  azt  a  helyzetet,  ha  a büntetett  előéletű elkövető ismételten bűncselekményt  valósít meg.  A  büntetett  előélethez azonban az egyéb  jogterületeken érvényes  jogszabályok  is  fűznek  következményeket,   amelyek sokszínűek  lehetnek,  természetük,  jellegük  többnyire   kor, nemzeti jogrend és büntetőpolitika függő.  Az   Alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata  szerint  az  állam büntető   hatalma   korlátozott   közhatalmi   jogosítvány;   a korlátokat mindenekelőtt az Alkotmány rendelkezései jelölik ki. A  korlátok  tartalmát, az Alkotmánybíróság korábbi döntéseiben esetről  esetre  bontotta  ki.  Határozataiból  kitűnik,   hogy demokratikus    társadalomban    az    alapjogi    védelem    a bűncselekmények elkövetőit is megilleti, az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerinti, az emberi élethez és méltósághoz  való  jog pedig a büntetőjogi felelősségre vonás rendszerében is abszolút értéket   jelent  [összefoglalóan  pl.  23/1990.  (X  31.)   AB határozat,  ABH  1990, 93.; 14/2004. (V. 7.) AB határozat,  ABH 2004, 241, 254–256.; 42/2005. (XI. 14.) AB határozat, ABH 2005, 504, 517–518.].  A  büntetőjogi  felelősségre  vonás  folyamata  több  szakaszt foglal magában, abban az eljárás lefolytatása és az elítéltetés jogi   ténye   csupán   az  egyik  mozzanat.   Ahhoz   szorosan kapcsolódnak   a   szintén  közvetlen  alapjogi   korlátozásban megnyilvánuló,  a végrehajtás során elszenvedett  joghátrányok, amelyekre    az    alkotmányos   védelem   szintén    kiterjed; korlátozásukra   a  szükségesség  és  arányosság   követelménye szerint  kerülhet sor [pl. 5/1992. (I. 30.) AB  határozat,  ABH 1992,  27, 31.; 11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992,  77, 85.].  Az  emberi  méltósághoz  való jognak számos,  az  Alkotmányban nevesített és nem nevesített összetevője van. Fontos  része  az önrendelkezéshez  való  jog, a magánszféra  védelme,  és  ennek egyik   speciális  aspektusa:  az  adatvédelem.   A   mindenkit megillető,   a   személyiség  szabad  kibontakoztatásához,   az önrendelkezéshez és a személyes adatok védelméhez fűződő jogból az   Alkotmánybíróság  levezette  továbbá  azt   is,   hogy   a bűncselekmények  elkövetéséhez fűződő  következmények  hatóköre sem lehet korlátlan. Az elítéltetés ténye a büntetőjogon kívüli szférában   nem   vezethet  szükségtelen   korlátozásokhoz;   a szabályozás  során figyelembe kell venni a személyes  adatokhoz való  jogot  és az emberi méltósághoz való alapjogot  [12/1996. (III. 22.) AB határozat, ABH 1996, 241, 244-245.].  Az   emberi  méltósághoz  való  jogból  következik,  hogy   az elítélteknek  lehetőséget kell biztosítani  a  rehabilitációra, arra, hogy jogsértés nélkül helytálljanak egy szabad társadalom feltételei között. A reszocializáció pedig megköveteli, hogy az arra  objektív  szempontok alapján érdemesült elkövető  számára egy  későbbi,  büntetéstől mentes életvitel feltételeit  a  jog megteremtse.   Ez  nem  csupán  a  terhelt  érdeke,   hanem   a társadalomé  is,  minthogy a büntetőjogon kívüli  megszorítások megszűnésével,  a  büntetlen előéletűeket megillető  tisztségek ellátására, állások betöltésére való új lehetőségek  megnyílása növeli   elhelyezkedési  esélyeiket,  ami  pedig  csökkenti   a társadalmi  gondoskodás költségeit, lehetővé teszi  az  elítélt számára a bűnismétlés elkerülését. Erre figyelemmel ismerte  el az  Alkotmánybíróság  a  reszocializáció  jelentőségét  már   a fogvatartás  szakaszában is, és mondta ki  általános  érvénnyel hogy az alapjogok korlátozása során ekkor is „törekedni kell  a társadalom  védelme érdekében feltétlenül szükséges,  minimális mértékre” [13/2001. (V. 14.) AB határozat, ABH 2001, 177, 194.; 569/B/1999. AB határozat, ABH 2002, 1015, 1019.].  2.2.  A  rehabilitáció ezen elvek mentén  nyert  elismerést  a különböző  nemzetközi dokumentumokban: így az Európa  Tanács  R (84)  10  számú,  az  elítéltek  bűnügyi  nyilvántartásáról  és rehabilitálásáról   szóló   Ajánlásában;   az   Európa   Tanács Miniszteri   Bizottságának  R  (96)  8  számú,  a   büntetőjog- politikáról az átalakuló Európában című Ajánlásában;  a  Tanács 2005. november 21-i 2005/876/IB határozatában.  Mindezek  hangsúlyozzák, hogy a demokratikus értékek  feladása még  súlyos bűnözési helyzetben sem elfogadott, a bűnözés és  a nemzetközi  bűnözés  elleni  küzdelem  csak  az  emberi   jogok tiszteletben tartásával és a jog uralmából fakadó követelmények mentén valósulhat meg. Az elvekből következően az államoknak  a bűnelkövetők társadalmi beilleszkedése érdekében jogi  eszközök igénybevételével  is folyamatos erőfeszítéseket  kell  tenniük, mert ez közvetlen hatással van a bűnözés alakulására. A bűnözés elleni   nemzetközi  fellépés  egyik  eszköze,  az  elkövetőkre vonatkozó   információcsere  is  csak  az   igazságszolgáltatás működését, a személyre szabott helyes döntéshozatalt  elősegítő olyan   eszköz   lehet,  amely  nem  ronthatja   az   elítéltek társadalomba való ismételt beilleszkedésének esélyeit.  2.3.  A rehabilitációt szolgáló mentesítés jogintézménye által kitűzött, a büntetőjogi szankcióhoz és a büntetőjog, mint végső eszköz  igénybevételéhez kapcsolt célokat töri át az,  hogy  az elítéltet    ezzel    egyidőben   nem    törlik    a    bűnügyi nyilvántartásból, majd a jogrend ehhez a nyilvántartási  időhöz fűz  további, büntetőjogon kívüli hátrányokat (a foglalkozások, hivatások, állások gyakorlásához, tisztségek, funkciók,  rangok elnyeréséhez effektív büntetlenséget előíró kritériumrendszer). Ezzel   a   tényleges   és   a  büntetőjogi   értelemben   vett „büntetlenség”  fogalma éppen a büntetőjogon  kívüli  szférában különül el élesen egymástól. A kettőnek a metszéspontjába pedig a bűnügyi nyilvántartó kerül kétféle értelemben is. Egyrészt ez a  lajstrom alkalmassá vált a tényleges büntetlenség  részleges ellenőrzésére,   másfelől  a  mentesítésen  túli   (sőt   akkor kezdődő),  azt jelentősen meg is haladó nyilvántartási  időt  a jogalkotó az alkalmasság (megbízhatóság) vizsgálatára  szolgáló biztonsági eszközzé, másodlagos joghátránnyá minősítette.  Az  Alkotmánybíróság  elismeri, hogy a  bűnügyi  nyilvántartás mint  törvényben  meghatározott és alkotmányos célokra  igénybe vehető  adatbázis  létezése  indokolt,  ám  az  erre  vonatkozó szabályozás  kialakítása  során  is  figyelemmel   kell   lenni mindazon alkotmányos korlátokra, amelyek az alapjogi védelemből fakadnak.  Ugyanez  a  tartalmi követelmény  érvényes  mindazon esetekre,  amikor — más jogszabályok alapján —  a  jogalkotó  a jogalanyoknak     az     adatbázisban    való     szerepléséhez jogkövetkezményt  kapcsol.  A  továbbiakban   ebből   kiindulva vizsgálta meg az indítványokban foglalt kifogásokat.                               IV.  Az indítványok részben megalapozottak.  Az   Alkotmánybíróság   elsőként   azokat   az   indítványokat vizsgálta,  amelyek  a  Bnyt.  szabályait  –  önmagukban  –  az Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésére, 30/A.  §  (1)  bekezdés  k) pontjára,  8. § (1)–(2) bekezdésére, 16. §-ára, 54.  §  (1)–(2) bekezdésére,  59. §-ára, 67. §-ára és 70/A. §-ára hivatkozással támadták.  Ezzel  összefüggésben  került  sor,  a  Bnyt.  egyes szabályaival  szoros összefüggésben álló (vagy az indítványozók által   ilyennek   vélt),   esetenként   azok   végrehajtásának tekinthető  rendeletek egyes jogszabályhelyeinek áttekintésére. Ezt követően azon indítványok kerültek elbírálásra, amelyek  az egyes    foglalkozások    gyakorlására   vonatkozó    törvények meghatározott, a Bnyt. rendelkezésére visszavezetett szabályait –  elsődlegesen az Alkotmány 9. § (2) bekezdésére, 70/A. §-ára, 70/B.  §-ára,  bizonyos esetekben pedig a 2. § (1) bekezdésére, 8. § (2) bekezdésére, illetve az 59. §-ára alapítva – tartották alkotmányellenesnek.   Ehhez   kapcsolódóan   foglalkozott   az Alkotmánybíróság  azon  indítványi  részekkel  is,  amelyek  az SzVMt.-nek  az előzőekkel szoros kapcsolatban nem álló  további rendelkezéseire,  illetve  az  SzVMt.-hez,  vagy  a   Bnyt.-hez szintén marginálisan kapcsolódó más jogszabályokra vonatkoztak.  1.   A  több  részből  álló  bűnügyi  nyilvántartás  olyan   — részlegesen  —  egymástól  elkülönítetten  működő,  de   számos esetben  szükségképpen összekapcsolódó adatbázisok  összessége, amelyek  egyenként  is  a személyes és a  különleges  személyes adatok kivételesen nagy mennyiségű adatállományát tartalmazzák. Az  adatbázisok létezése, az adatok kezelése, az adatokkal való rendelkezés   minden   esetben  alapjogi  korlátozást   jelent, minthogy  az Alkotmány 59. §-ából levezetett védelem a  bűnügyi személyes adatokra is kiterjed. Az információs önrendelkezéshez való  jog  korlátozása a büntetőeljárás lezárását, mi  több,  a jogerős   elítéltetést   követően   is   fennmarad,   mivel   a nyilvántartási idők nem a büntetőjogi jogkövetkezményekhez, nem a   büntetési  célokhoz,  s  nem  a  büntetőeljárás   különböző szakaszaihoz kapcsolódnak.  Az   adatállományok  adatainak  a  büntető   ügyekben   eljáró hatóságok     által    történő    beszerzése,    felhasználása, összekapcsolása   a  konkrét  büntetőeljárásokban   bizonyítási szempontok   alapján   elkerülhetetlen.  Ez   hozzátartozik   a büntetőeljárás lényegéhez, az állam büntető igényének  hatékony érvényesítéséhez    és   a   büntetés   törvényes    mértékének meghatározásához.   Az  indítványozók  sem  ezt   kifogásolták. Különböző   összefüggésekben   arra   hivatkoztak,    hogy    a büntetőeljárás   lezárását  követően   nem   érvényesülnek   az adattovábbítás korlátai, illetve – elsősorban az indokolatlanul hosszú  ideig  tartó,  differenciálatlan nyilvántartási  időkre figyelemmel  –  az  adatbiztonság, valamint az adattakarékosság elve,  a  külső  felhasználók adatigénylésre való feljogosítása pedig   túlságosan  széles  körűen  és  bizonytalanul  körülírt esetekre,    az   adatok   indokolatlanul   nagy   terjedelmére vonatkoztatva   került   megállapításra.   Az   alkotmányossági vizsgálatot kezdeményezők tehát (ide nem értve, az adatfelvétel módját  vitató  egyetlen kérelmezőt) a büntetőeljáráson  kívüli esetekre  vonatkozóan állították az Alkotmány 59. §-a  szerinti alapjogi  sérelmet. A büntetőeljáráson kívüli  esetekben  pedig elsősorban az adatokhoz való hozzáférés terjedelmét meghatározó szabályoktól függ, hogy a bűnügyi személyes adatoknak  —  adott kontextusban — mikor, milyen mélységben van „személyiségprofil” formáló    ereje,    mennyiben   érvényesül   az    információs önrendelkezéshez   való  jog,  s  ezek  függvényében   érvényre juthatnak-e   a   rehabilitáció   követelményei.    Ezért    az Alkotmánybíróság  elsőként  azt  vizsgálta,  hogy  a   támadott rendelkezések  —  az  Alkotmány 8. §  (1)–(2)  bekezdéseire  is figyelemmel — megfelelnek-e az Alkotmány 59. §-ából levezethető követelményeknek, illetve ezzel összefüggésben az Alkotmány  2. § (1) bekezdésében foglaltaknak. Tekintettel arra, hogy a Bnyt. támadott rendelkezéseinek tartalma szoros összefüggésben áll  – a  külön nem vitatott – a nyilvántartás adattartamára vonatkozó 10.   §   rendelkezéseivel,  a  vizsgálatot  ennek   figyelembe vételével végezte el.  1.1.  Az  Alkotmánybíróság az Alkotmány 59. § (1) bekezdéséhez fűzött  értelmezése során már működésének kezdetén  kifejtette, hogy   a   személyes  adatok  védelméhez  való  alapjogot   nem hagyományos   védelmi  jognak  tekinti.  Döntéseiben   egyaránt hangsúlyozta az adatvédelem aktív oldalát és az államnak a  jog érvényesítésével összefüggő intézményvédelmi kötelezettségét.  Az     adatvédelem     tartalmának    alapvető     alkotmányos követelményeit és elemeit részletesen a 15/1991. (IV.  13.)  AB határozatában   (a   továbbiakban:   Abh.)   fektette   le   az Alkotmánybíróság.   „Az   Alkotmány  59.   §-ában   biztosított személyes adatok védelméhez való jognak eszerint az a tartalma, hogy    mindenki    maga   rendelkezik   személyes    adatainak feltárásáról.  Személyes adatot felvenni és felhasználni  tehát általában  csakis az érintett beleegyezésével szabad;  mindenki számára   követhetővé   és  ellenőrizhetővé   kell   tenni   az adatfeldolgozás egész útját, vagyis mindenkinek joga van tudni, ki,  hol,  mikor,  milyen célra használja fel  az  ő  személyes adatát.   Kivételesen  törvény  elrendelheti   személyes   adat kötelező kiszolgáltatását, és előírhatja a felhasználás  módját is.  Az  ilyen  törvény korlátozza az információs önrendelkezés alapvető  jogát, és akkor alkotmányos, ha megfelel az Alkotmány 8.  §-ában  megkövetelt feltételeknek.”  A  határozat  kiemelte továbbá,  hogy  a  személyes adatok feldolgozásának  törvénnyel való  elrendelése  ezen  kívül  is  garanciákat  kíván  meg  az adatkezelés  valamennyi  fázisában.  Az  érintett   számára   — jogainak  gyakorlása  érdekében —  követhetővé  kell  tenni  az adatfeldolgozás útját, s külön biztosítékok szükségesek arra az esetre, ha az adatfeldolgozásra beleegyezése nélkül kerül  sor. E garanciák rendeltetése, hogy objektív korlátok közé szorítsák az  adat  útját.  A  döntés  hangsúlyos  eleme  volt,  hogy  az adattárolás    és   feldolgozás   legfontosabb    korlátja    a célhozkötöttség,  ami egyben az információs önrendelkezési  jog gyakorlásának  legfontosabb feltétele, illetve  garanciája.  „A határozott cél nélküli, s definiált célok hiányában a különböző felhasználási célok szerint nem osztható, bármely adatot  előre meg  nem  határozható felhasználói körök számára  rendelkezésre bocsátó,    »készletre«    való    adatfeldolgozás    önmagában alkotmányellenes.”  A  célhozkötöttségnek  az   adatfelvételtől kezdve az adattörlésig bezárólag érvényesülnie kell (ABH  1991, 40–44.).  A  törvénnyel történő alapjog korlátozással összefüggésben már az  Abh.  kiemelte, majd a 46/1995. (VI. 9.) AB  határozat  még markánsabb  követelménnyé tette, hogy a szükségességet  szigorú mércével  kell  mérni. Erre nem kerülhet  sor  túl  általánosan meghatározott  okok,  pl. szervezetek „feladatainak  ellátása”, „mások    érdekeinek”   „jogos   érdekek”   és   más    hasonló megragadhatatlan  kategóriák,  vagy  önmagában   a   közérdekre történő   hivatkozás   alapján.   „Az   elkerülhetetlenség   és szükségesség a »közérdeknél« szigorúbb alkotmányos  követelmény (…),  vagyis az Alkotmánybíróság a »közérdek« fennállásának  és alkotmányos  indokának a vizsgálatánál  is  a  »szükségesség  — arányosság« ismérveit alkalmazza” (ABH 1991, 40, 45,  47.;  ABH 1995, 219, 224.).  1.2.  Az  egyik indítvánnyal több rendelkezésében is érintett, a  bűntettesek  nyilvántartása elnevezésű  regiszter  célját  a Bnyt.  9.  §  első  fordulata  határozza  meg,  míg  a  második fordulata a célt tágító ismérveket sorolja fel. A nyilvántartás adattartalmát  a 10. § (1) bekezdése a)–o) pontjai,  illetve  a (2)   bekezdés   a)–j)   pontjai  rögzítik.   A   felsorolásból megállapíthatóan  a  nyilvántartás  személyi  hatálya   nem   a tényleges   elítéléshez  kapcsolódik.  Függetlenül  a   konkrét büntetőeljárásban   hozott  döntés  tartalmától,   az   eljárás lezárását  követően teljes körűen és minden  elemében  kiterjed mindazokra,  akikkel szemben büntetőeljárást kezdeményeztek  és ügyükben   bármely  eljárási  szakaszban,  bármilyen   tartalmú határozat   született.   Így   még   a   terheltté   nem   vált büntetőeljárással  érintettek (pl.  a  nyilvánvalóan  alaptalan kezdeményezés „eredményét jelentő” nyomozás megszüntetésekor, a feljelentés   elutasításakor)  „egyenrangúak”   a   ténylegesen elítéltekkel. Ez az adatbázis céljához mért valóságtartalmát is megkérdőjelezi.  A  tárgyi  hatályt  tekintve  a  nyilvántartás elemei  közé  tartoznak  az elkövetőre  vonatkozó,  büntetőjogi leíró  adatok, továbbá a bűncselekménnyel, az eljárással és  az eljáró   hatóságok  és  a  bíróság  azonosításával  kapcsolatos adatok.  Kiterjed  a regiszter a különleges  eljárásban  hozott határozatokra,  a  külföldi elítélés tényének  elismerésére,  a kegyelemre,  a  mentesítésre  és  a  nyilvántartott   halálára. Széleskörűen  tartalmazza  valamennyi  büntetés  és  intézkedés végrehajtásával  kapcsolatos adatokat. A nyilvántartás  időbeli hatályát  —  a más okból szintén támadott — 16. § rendelkezései szabják   meg,  a  mentesítés  időpontjához  kötve   a   törlés időtartamának kezdetét.  A   nyilvántartok  adatok  igénylésének  szabályait  a   Bnyt. 17–19/A. §-ai tartalmazzák.  1.3.  Az adatigénylésre vonatkozó törvényhelyek közül, a Bnyt. támadott  18.  §-a valójában nem tartalmaz adatigénylésre  való jogosultságot,  minthogy a törvény — a Magyar  Közlöny  nyomdai tőpéldánya  szerinti  — hivatalosan kihirdetett  szövegében  az ilyen felhatalmazást megalapozó „jogosult” szó nem szerepel.  A jogosultságra   történő  utalás  hiányában  a   rendelkezés   a határozott,  világos,  normatartalmat  nélkülözővé  válik,  ami pedig   az  Alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata  szerint   az Alkotmány   2.   §  (1)  bekezdéséből  következően   valamennyi jogszabály  alapvető alkotmányossági kritériuma  [pl.  11/1991. (III. 29.) AB határozat, ABH 1991, 34, 35.; 26/1996. (IV.  30.) AB  határozat,  ABH  1992,  135, 142.;  47/2003.  (X.  27.)  AB határozat, ABH 2003, 525, 536, 551.]. A 42/1997. (VII.  1.)  AB határozat konkrétan meg is fogalmazta, hogy „alkotmányellenessé nyilvánítható  az  a  szabály, amely értelmezhetetlen  voltánál fogva teremt jogbizonytalanságot (…)” (ABH 1997, 299, 301.).  Az  Alkotmánybíróság  több  ízben  nyomatékosította,  hogy   a jogállamiság klauzulája szorosan összefügg az alapjogi  védelem alkotmányos elvével. [pl. 5/1999. (III. 31.) AB határozat,  ABH 1992,  75,  85.; 6/1998. (III. 1.) AB határozat, ABH 1998,  91, 98–99.;  36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000,  241,  272.; 65/2003. (XII. 18.) AB határozat, ABH, 2003, 707, 718–719.].  A 36/2000. (X. 27.) AB határozat elvi éllel mutatott rá, hogy  az alapjogot   érintő  korlátozásnak  az  elérendő   cél   és   az alkalmazott  eszköz relációjában mindenkor határozott  törvényi rendelkezésen kell alapulnia (ABH 2000, 241, 274.). A  65/2002. (XII.   3.)  AB  döntés  kiemelte,  hogy  a  különleges  adatok kezelésére  vonatkozó törvényi felhatalmazás  egyértelműségének hiánya   önmagában  is  alkotmányellenes  alapjogi  korlátozást valósít meg (részletesen: ABH 2002, 357, 363–364.).  Az   Alkotmány  59.  §  (1)  bekezdését  érintő  jogkorlátozás tekintetében   a  Bnyt.  18.  §-ának  nyelvtanilag   inkoherens tartalmára   figyelemmel,  jelenleg  éppen  az   elérendő   cél érdekében   az   alkalmazható   eszközre   vonatkozó   törvényi felhatalmazás  hiányzik.  A  vizsgált  rendelkezés   ugyanakkor számos  területen  és  eltérő  okokból  jogosít  fel  különböző szerveket  és  intézményeket a különleges  személyes  adatokhoz való  teljes  körű hozzáférésre. Az így igényelt  adatokra  más jogszabályok  további,  alapjogokat  érintő  korlátozásokat   — közvetlenül,   kötelező  erejű  jogi   norma   szintjén,   vagy mérlegelést  engedő megfogalmazásban — telepítenek  (pl.  egyes foglalkozások gyakorlásával kapcsolatban).  A  Bnyt. 18. §-ában meglévő jogbizonytalanság eleve felborítja azt  a kényes egyensúlyt, amely a törvénnyel elrendelt kötelező adatszolgáltatás  esetén  az  adatalany  —  az   adatkezelő   – adatigénylő  hármasában  csak a különleges  adatok  kezelésének fokozott   alkotmányossági  garanciái  hibátlan   megtartásával érhető  el.  Ugyanakkor a vizsgált rendelkezés  –  az  alábbiak szerint  —  más  szempontok  alapján  is  ellentétben  áll   az Alkotmány 59. §- a szerinti követelményekkel.  1.4.   A  Bnyt.  17.,  18.,  19.,  19/A.  §-ai  a  bűntettesek nyilvántartására   vonatkozó  adatbázisból  való   adatigénylés jogosultjait  és  az  adatigénylés  körét  listázza.   Az   itt megjelölteket  — időbeli korlátok nélkül (azaz a  nyilvántartás teljes  időtartama  alatt)  — a 10.  §  szerint  nyilvántartott adatok rendkívül széles körének igénylésére jogosító felsorolás azonban  semmilyen  tekintetben nem  teljes,  nem  pontos,  nem egyértelmű,    nem    átlátható,   és   az    érdek-legitimitás szempontjából is eltérő eseteket von azonos szabályozási körbe. E  rendelkezések  nem minden esetben nevesítik az  adatigénylés konkrét  jogosultját, több olyan szabályt tartalmaznak, amelyek előzetes,  általános felhatalmazást adnak közelebbről  meg  nem határozott  „jogosultaknak”. Például a 17. §  (1)  bekezdés  e) pontja  alapján minden kötöttség nélkül válik bármely  külföldi nyomozó hatóság az adatigénylés jogosultjává, miközben  az  sem tisztázott, ez a státusa a magyar jog rendelkezéseinek megfelel- e.  Semmiféle  konkrét jogosultja nincs a 17.  §  f)  pontjában rögzített „adattovábbításra feljogosított más szerv”-nek,  vagy a  19.  §  k) pontja szerinti „tevékenység végzését engedélyező hatóságnak”. Parttalanná teszi az adatigénylést  a  17.  §  (1) bekezdés g) pont szerinti általánosságban megjelölt „szervekre” és  „hatóságokra” vonatkozó felsorolás, vagy  a  (2)  bekezdése szerinti, bármilyen szintű jogszabályban, generálisan hatáskör, illetve  feladat szerinti feljogosítás. Ezek, illetve a további rendelkezések nem zárják ki azt sem, hogy az itt szabályozottal megegyező   (hasonló)  vagy  eltérő  tartalommal  adatigénylési jogosultságot   további  törvények  is  meghatározzanak   (mint ahogyan  a  valóságban ez a helyzet). E mellett az adatigénylés körében   generálisan  hivatkoznak  „más   törvények,   illetve jogszabályok”    rendelkezéseire   (pl.    19.    §    bevezető rendelkezése), vagy adatigénylési okokra [pl. 19. §  k)  pont]. Korlátozástól mentes, át sem tekinthető általános feljogosítást kapott  az adatigénylésre az igazságügyért felelős miniszter  a 17.  §  (1)  bekezdés  b)  pontjában, vagy  a  nemzetbiztonsági szolgálatok a 17. § (1) bekezdés c) pontjában.  Ez  a  megoldás azt eredményezi, hogy a korlátozónak  szánt  — 17–19/A.  §  szerinti  — rendelkezések  önmaguk  oldják  fel  a korlátozás  értelmét,  és végső soron  eltekintenek  az  adatok felhasználásnak  céljától, az adatkérés indokoltságától;  ennek során   közérdekűségi  szempontokat  nem,  vagy   csak   nagyon áttételesen  érvényesítenek, közjogi és magánjogi  felhasználók között  érdemi különbséget nem tesznek [pl. 17. § b),  c),  e), f),  g) pont, 18. § a) aa) pont, e) pont, 19. § a) i), k) pont, s  legpregnánsabban a 17. § (2) bekezdés, 19. §  (2)  bekezdés, 19/A.  §]. A Bnyt. egyes rendelkezései az adatmegismeréshez  és felhasználáshoz  törvényi szintet sem kívánnak  meg,  általában rendelkeznek  „jogszabályi” felhatalmazásról  [pl.  17.  §  (1) bekezdés  b)  pont,  e) pont, (2) bekezdés,  19.  §  k)  pont], miközben  alapjog  közvetlen korlátozására csak  törvény  adhat felhatalmazást.  Más  esetekben a Bnyt. nem  határozza  meg  az adatigénylésre,   felhasználásra   jogosultságot   keletkeztető jogforrási szintet sem [pl. 17. § (1) bekezdés a), b),  d),  g) pontjai,  18.  § 19. §]. A bűnügyi nyilvántartás így  általában véve  a  teljes  foglalkoztatási,  munkavállalói  szférában   a személyiség „általános átvilágításának” eszközévé válik.  Ez  a funkciója  megmarad akkor is, ha az érintett  már  mentesült  a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól, és funkció  nélküli mindazon  esetekben,  ha  az  érintett  ellen  nem  is   indult büntetőeljárás,  vagy  az felmentéssel befejeződött.  A  10.  § rendelkezései folytán ugyanis a nyilvántartás adattartama nem a jogerőre  képes  ügydöntő  bírósági  határozatokhoz,   vagy   a felelősséget   legalább   áttételesen  megállapító,   szankciót tartalmazó más hatósági határozatokhoz kapcsolódik. Tartalmazza –  a  terheltté  nem  is  mindig vált – személyek  adatait,  és (olykor  csupán  a  feljelentő  által  minősített)  vélelmezett bűncselekményeit  (pl. nyomozási szakaszban hozott  megszüntető végzés),  a felmentő ítélet meghozatalakor pedig nem a bírósági döntésről,  csupán  a  vádról ad tájékoztatást.  Az  így  nyert adatok  azonban  az  adatigénylők  döntésének  az  adatalannyal kapcsolatos    döntése   (negatív)   befolyásolására    szintén alkalmasak.  Az  adatigénylés  tartalma  más szempontból  is  tisztázatlan, általában  véve túl szélesen, esetenként pedig nem egyértelműen meghatározott.  A  Bnyt.  17–18.  §-ainak  bevezető  fordulata, illetve   a  19/A.  §-a  az  ott  felsorolt  esetekben   —   az adatigénylés   céljától  függetlenül  —   a   10.   §   szerint nyilvántartott  adatok  teljes  körű  igénylésére  jogosítja  a felhasználót;  a  19. § bevezető mondata pedig  „a  10.  §  (1) bekezdésében   meghatározott   adatokból”   való   adatigénylés fordulatot   alkalmazza.  Azt  a  későbbi   rendelkezések   sem tisztázzák, hogy az egyes, egymástól jelentős mértékben  eltérő esetekben  ez  —  az a)-tól o) pontig terjedő  —  felsorolásnak pontosan mely elemeire terjed ki.  E  szabályok  formailag „adatigénylésről”  intézkednek,  de  a Bnyt.  további rendelkezéseit figyelembe véve ennek teljesítése egyetlen  esetben  sem igényli az adatalany hozzájárulását,  az adatalany  az  adatátadásról és az adat  útjáról  tájékoztatást csak  kérelemre  kap,  illetve egyes  esetekben  ez  utóbbi  is megtagadható (Bnyt. 54. § második mondat). A Bnyt.  49.  §  (3) bekezdésének    kijelentő    módban   történő    fogalmazásából következően pedig a bűnügyi nyilvántartó a felhasználók részére határidőn belül köteles teljesíteni az adatszolgáltatást. Ennél fogva  a  vizsgált  rendelkezések  minden  esetben  a  kötelező adatszolgáltatással egy tekintet alá esnek, azzal azonos  módon működnek,  arra tekintet nélkül, hogy az adatigénylési  érdekek súlya    jelentős    mértékben   eltérő   (pl.   büntetőeljárás lefolytatása,     magánszférában    történő     foglalkoztatás, közlekedési   igazgatás).   Az  adatfelhasználási   jogosultság személyi,  tárgyi  és  időbeli  hatálya  annak  rendeltetésétől függetlenül egybeesik a Bnyt. hatályával.  1.4.1.  Ahogyan arra az Alkotmánybíróság — már a 2/1990.  (II. 18.)   AB   határozatában,  majd  a   20/1990.   (X.   4.)   AB határozatában,  illetve az 55/2001. (XI. 29.) AB határozatában, legutóbb  pedig a 36/2007. (VI. 6.) AB határozatában rámutatott —  a  személyes adatok védelme nem azt jelenti, hogy azokat  az érintetten  kívül senki és semmilyen okból nem  ismerheti  meg. Önmagában nem sérti az Alkotmány e rendelkezését, ha jogszabály a  személyes adatok közlésére vonatkozó kötelezettséget ír elő. Az ilyen törvényi korlátozás is alkotmányellenes azonban akkor, ha  arra  kényszerítő ok nélkül, a szükségesség  és  arányosság alkotmányi mércéjét túllépve kerül sor (ABH 1990, 18, 20.;  ABH 1990,  69,  70.; ABH 2001, 442, 460.; ABH 2007, 433, 447.).  Az Alkotmánybíróság ugyanakkor több határozatában az Alkotmány 59. §-a  szerinti  információs  önrendelkezési  jog  alaptételeként szögezte  le, hogy a célhozkötöttség elve az adatkezelés  egész folyamatára,  így  az adattovábbításra, az  adatigénylésre,  az adatátvételre  is vonatkozik. Az adatalany számára  követhetővé kell   tenni   az   adat  útját,  az  érintett  tudta   nélküli adattovábbítás   eseteit   pedig  megfelelő   törvényi   szintű garanciáknak kell övezniük (elsőként: Abh. ABH 1991, 40, 43.).  Az  Alkotmány  59. § (1) bekezdéséhez kapcsolódóan  is  vannak olyan esetek, amikor az egyénnek a szükséges mértékben el  kell viselnie  jogainak  társadalmi érdekből való korlátozását,  így bizonyos  ponton  túl  nem akadályozhatja  személyes  adatainak felhasználását.   A   bűnügyi   nyilvántartás   rendeltetéséből következik,   hogy   az  itt  tárolt  adatok   továbbítása   az Alkotmányban     meghatározott    feladatok     teljesítéséhez, alkotmányosan elismerhető célok érvényre jutásához kapcsolódóan nem   mindig   függhet  az  érintett  akaratától,  sőt   azokat kivételképpen   tudta   nélkül  is   közölni   kell   az   arra jogosultakkal.  Ilyen eset lehet például az  állam  büntetőjogi igényének  érvényesítése  érdekében  a  korábbi  büntetőeljárás során beszerzett adatoknak az új eljárásban való felhasználása, vagy   az   Alkotmánybíróság  más  határozatában  is   elismert alkotmányos  értékek:  a bűnüldözésből,  a  bűnmegelőzésből,  a nemzetbiztonság  védelméből származó feladatok teljesítése.  Az arányosság  követelménye  —  amely  éppen  úgy  vonatkozik   az adattárolás, az adatigénylés, az adattovábbítás terjedelmére és céljaira,  mint  a  felhasználás  indokoltságára  —  azonban  a jogkorlátozás ilyen eseteiben is irányadó [részletesen: pl. 20/ 1997. (III. 19.) AB határozat, ABH 1997, 85, 92.; 24/1998. (VI. 9.)  AB  határozat, ABH 1998, 191, 195.; 13/2001. (V.  14.)  AB határozat,  ABH  2001,  177,  196.;  44/2004.  (XI.   23.)   AB határozat, ABH 2004, 618, 641–642.].  Az  Alkotmánybíróság  gyakorlatában a  szükségesség–arányosság követelményének   vizsgálatakor  abból   indul   ki,   hogy   a magánszférát érintő védelmi jogok lényegéhez tartozik az azokba való beavatkozástól történő tartózkodás is, ezért a beavatkozás indokoltságát  és terjedelmét szigorú mércével  kell  mérni.  A bűnügyi   nyilvántartás  önmagában  véve  is  a   bűncselekmény elkövetéséhez  kapcsolódó,  a  magánszférába  való,   lényeges, utólagos   beavatkozást   lehetővé   tévő   jogi   eszköz.   Ez szükségképpen  szemben áll az Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdése altal  védett,  az  emberi méltósághoz való  jogból  fakadó,  a személyiség   szabad   kibontakozásának   részét   képező,    a magánszférához való hozzáférés határait megszabó önrendelkezési joggal, illetve — a társadalmi hasznosságát tekintve elismert — reszocializációs igénnyel. Pusztán már a büntetőeljárásról való bárki  által  történő  tudomásszerzés  jelentősen  csorbítja  a személyiségi jogokat, mert az adatalanyt negatívan minősíti.  A Bnyt. most vizsgált rendelkezései – részben önmagukban, részben más  jogszabályok  rendelkezésein keresztül —  a  megismeréshez olyan  felhasználási célokat társítanak, amelyek  az  adatalany szempontjából  a személyiség szabad kibontakozásának  radikális korlátaiként    funkcionálnak,   illetve   adott   kontextusban jelentősen  befolyásolják azt a megítélést, amely az  adatalany jövőbeni   helyzetét   meghatározza.  A  különleges   személyes adatokhoz  való hozzájutás jelen esetben azt célozza,  hogy  az adatalany  felett  —  különböző, egymástól  jelentős  mértékben eltérő  jogviszonyokban — dönteni jogosult hatóságok,  szervek, személyek,  közjogi és magánjogi felhasználók az így  megismert adatokból  döntésüket  komolyan  meghatározó  következtetéseket vonjanak  le.  Ezen  a ponton érintkezik az Alkotmány  59.  §-a szerinti  információs  önrendelkezési jog  az  54.  §  szerinti emberi  méltósághoz  való  joggal és más  alapjogokkal,  többek között a foglalkozás gyakorlásához való joggal.  A   nyilvántartás   céljából   következően   az   adatalanynak semmilyen  döntési  joga  nincs  abban,  hogy  a  nyilvántartás vezetésére    jogosult    hatóságok    számára    engedi-e    a privátautonomiájához  való hozzáférést. A nyilvántartásba  való bekerülés automatikus, az adatalany sem a bekerülésről,  sem  a törlésről   külön  határozatban  nem  értesül,  abba   be   sem tekinthet,     az    adatok    pontosságát,    teljeskörűségét, időszerűségét    (az    adatkezelés   tisztességességét)    nem ellenőrizheti,  ismeret hiányában pedig  törlést,  helyesbítést nem  kérhet. Ugyanez a beavatkozási, döntési tilalom érvényesül a kötelező adattovábbítás azon eseteiben, amikor a demokratikus társadalom védelme érdekében igazolható a legitim kontroll.  A  magánszférába való beavatkozáshoz fűződő érdek  intenzitása azonban   még  ezen  esetekben,  az  információs  önrendelkezés szükségképpeni  korlátozásakor  sem  lehet  mindig  azonos.  Az függhet    a    bűncselekmény   súlyától,    jogi    tárgyától, következményeitől, az elkövetői minőségtől (pl. fiatalkorú), az adatfelhasználási   jogosultság   utólagos   eseteiben    pedig terjedelmét  meghatározza  a  legitim  kontrollnak  a   bűnügyi nyilvántartáshoz   viszonyított  célja  és  a  reszocializációs igénnyel szembeni jelentősége. A bűncselekmény elkövetője is  a társadalom  tagja marad, így önrendelkezési joga az  arra  való igénye   körében   nem  korlátozható,  hogy  jogsértés   nélkül helytálljon egy szabad társadalom feltételei között, minthogy a reszocializáció  már a büntetőeljárásnak és  a  büntetésnek  is elismert célja. Az emberi méltósághoz való joggal is ellentétes a  rehabilitációt  kizáró,  kirekesztéshez  vezető  stabilizált stigmatizáció,  a társadalmilag hasznos tevékenységet  tartósan ellehetetlenítő megbélyegzés. Ebből következően az  információs önrendelkezéshez   való   jog   korlátozására   is   csak    az elkerülhetetlenül  szükséges esetekben  és  akkor  is  csak  az arányosság keretei között kerülhet sor.  A    Bnyt.    vizsgált   rendelkezéseiben    az    információs önrendelkezési  jog  lényegesen  sérül  azzal,  hogy  a  10.  § szerinti   differenciálatlan  és  nem  minden  esetben   pontos adattartalommal,       valamennyi      bűncselekményre       és büntetőeljárással     érintett     személyre     nyilvántartott adatállományból  való adatigénylés során nem különülnek  el  az alapjog   korlátozásának  „szükségképpeni”,  így   a   kötelező adatszolgáltatás  körébe  vonható  esetei  azoktól   az   adat- felhasználási  köröktől, amikor az adatalany hozzájárulása  nem mellőzhető  az  adatigényléséhez. Ebből a  szempontból  az  itt szabályozott   és  egységesen  az  „adatigénylési  jogosultság” fogalma alá sorolt adatigénylési okok nagymértékben különböznek egymástól. {Az adatalany hozzájárulása értelemszerűen  közömbös pl.  az újabb büntetőeljárásban, [pl. 17. § (1) § a) pont], nem tartozhat viszont a kötelező adatszolgáltatás esetkörébe, ha az adatigénylő   valamely   foglalkozás,  hivatás   gyakorlásához, valamilyen  jog  gyakorlását lehetővé tévő engedély  kiadásához kapcsolódó   döntése  meghozatalához  kíván   az   adatalanyról információt szerezni. A más okból alkotmányellenesnek talált, a Bnyt.  18.  §-ában foglalt rendelkezéseken kívül döntően  ilyen szabályokat tartalmaz a 17. § (2) bekezdése, a Bnyt. 19. §-a.}  Az   eltérő  adatigénylési,  adatkezelési  célok  és   igények vizsgálatának   a   Bnyt.   szerinti  egységes   kezelése,   az igényelhető adatok körének egységesen széles spektruma, illetve az  orientációs pontok nélküli válogatást lehetővé  tévő  volta (pl. 19. §), továbbá az adatigénylő adatkezelői jogi státusával (kinevező—ellenőrző    hatóság)    összefüggő     felhatalmazás tisztázatlansága ugyancsak érinti az információs önrendelkezési jog   korlátozásának  szükségességét.  Az  adatvédelem   minden esetére  irányadó követelmény, hogy az adattovábbítási  művelet végrehajtásakor  az  adatfeldolgozáshoz az adatkezelés  mindkét résztvevőjének   vagy   törvényi   felhatalmazással   vagy   az adatalanytól   származó   hozzájárulással   kell   rendelkeznie (részletesen: Abh. ABH 1991, 40, 42–43.). A célhoz kötöttségnek abban  a  tekintetben is érvényesülnie kell, hogy a továbbított adatkör csak a felhasználási cél által meghatározottak szerint, az adatok igazoltan szükséges mértékére korlátozódhat. Ebből  a szempontból legitim cél mellett is az adatigénylés határát  (az arányosság  követelményét) jelenti, hogy  az  igényelt  adat  a konkrét  esetben  (ügyben) a döntésre  jogosult  felhasználó  – ellenőrzési,   mérlegelési  szempontjai   szerinti   –   valódi tájékoztatására és ne „személyiség-feltárásra” szolgáljon.  1.4.2.   A  személyes  adatok  védelmének  és  az  információs önrendelkezéshez  való jog érvényesülésének az Alkotmánybíróság által  többször hangsúlyozott garanciája, hogy az  adatkezelési műveletek során csak olyan adat kezelhető, amely az adatkezelés céljának megvalósulásához feltétlenül szükséges. Az adatvédelem konstans  elemét,  a  célhozkötöttséget  nem  pótolja,  ha   az adatbirtokos  és  az  adatkérő az adatfelhasználásra  megfelelő felhatalmazással  rendelkezik és az adattovábbítás  műveletének biztonsága garantált. Az Alkotmánybíróság a 29/1994.  (V.  20.) AB  határozatában rámutatott arra, hogy a célhozkötöttség és az osztott     információs    rendszerek    követelménye     olyan alkotmányossági  garanciák, amelyek  az  adatfeldolgozóknak  az érintett  felett való korlátlan hatalmát és az  állam  abszolút hatalmat   generáló  információkoncentrációját  is   hivatottak visszaszorítani (ABH 1994, 148, 153.). Ezért az  adattovábbítás folyamatában is felismerhetővé kell tenni a cél folytonosságát, vagy  legitimálni  kell a cél megváltozását  (részletesen:  ABH 1991, 40, 44–45.).  A   bűnügyi  nyilvántartás  és  azon  belül  a  most  vizsgált bűntettesek    nyilvántartása   globális   kiterjedésű,    nagy kapacitású adatbázis, amely a Bnyt. 10. §-a alapján a szenzitív adatok   kivételesen  széles  spektrumát  tárolja.   Az   ilyen univerzális   adatbázisok  különösen   veszélyesek   az   egyén adatvédelmi  érdekeire, mert létezésük és az  adatállományukból végzett  adattovábbítási  műveletek önmagukban  is  magas  fokú adatbiztonsági kockázattal járnak. Ezért különösen fontos, hogy a  különböző  felhasználók között, a felhasználói minőségre,  a felhasználás végső céljára figyelemmel a jogalkotó  különbséget tegyen,  az  általuk igényelhető adatok pontos körét szabatosan körülírja,   és  a  szükségesség  követelményének   megfelelően konkretizálja  a  célhozkötöttség paramétereit  az  adatigénylő oldalán   is.  Az  adatok  tárolására,  továbbítására  egyaránt vonatkozó   adattakarékosság  követelményének   megtartása   az adatkezelési  műveletek  során olyan  garanciális  elem,  amely nélkül  az  információs önrendelkezéshez való jog érvényesülése illuzórikussá válik.  A  bűnügyi  nyilvántartóban és a bűntettesek nyilvántartásában tárolt,   a   büntetés-végrehajtási  adatkört   is   tartalmazó adathalmaz átfogó ismerete még az adathasznosításnak a  bűnügyi nyilvántartáshoz legszorosabban kapcsolódó esetében, a  terhelt ellen  folyó  konkrét  büntetőeljárásban  is  csak  kivételesen indokolt.   Ennek   során   sem  lehet  ugyanis   szélsőségesen eltávolodni  attól a céltól, amelyet a Bnyt. 9. §-a meghatároz. Más eljárásokban, illetve más okból történő adatigénylés esetén azonban az adatok ennél szűkebb körének hozzáférhetősége  és  a hozzáférés körében megszabott időbeli (a nyilvántartási  idővel nem  mindig  egybeeső  korlátok) biztosíthatják  az  arányosság követelményének  érvényesülését.  Ennek  pedig  egyedül  az  az alkotmányossági szempontból megfelelő garanciája, ha a  törvény az  adatigénylő  oldalán, az adattakarékosság elvét  figyelembe véve,   a   felhasználás   céljával  adekvát   módon   pontosan meghatározza  az  igényelhető adatok  körét.  Különösen  fontos ennek  a  követelménynek a teljesülése az adatalany információ- gazdálkodáshoz  való  jogának teljes  kizártságával  járó  azon adatforgalomban,  amikor az érintettnek még  az  adattovábbítás tényéről  sem  adható tájékoztatás. A jogorvoslat  teljes  körű hiányában  is  megnyilvánuló egyenlőtlen kommunikációs  helyzet ellensúlyozása mellett, nem hagyható figyelmen  kívül  az  sem, hogy  az  adat útja ilyenkor véglegesen kikerül az  adatkezelés elsődleges  jogosultja: a bűnügyi nyilvántartást végző  hatóság rendelkezése alól is.  A   Bnyt.  17–19/A.  §-aiban  foglalt  rendelkezések  ennek  a követelménynek  nem felelnek meg. A törvény  az  itt  felsorolt adatigénylőket a felhasználás céljától függetlenül, a szükséges korlátozás  eseteit messze meghaladóan – esetenként bizonytalan tartalmú   „érdek”  mentén,  törvényi  szint  alatti  jogforrás alapján    –    globálisan   jogosítja   fel   a    bűntettesek nyilvántartásában  szereplő, a 10. §-ban  felsorolt  valamennyi adat vagy legalább a 10. § (1) bekezdése szerint felvett adatok igénylésére.  1.4.3.  A  célhoz  kötöttség  elvének  érvényesülésétől   való további   eltávolodást  tesznek  lehetővé  a   Bnyt.   vizsgált szabályainak  az adatigénylők és az igényelhető  adatok  körére vonatkozó rendelkezései is.  Az  Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az alapjogi korlátozás szükségességének   és   arányosságának   elvont   és    konkrét megítéléséhez  szorosan  hozzátartozik,  hogy  mind  az  elérni kívánt cél, mind az ennek érdekében alkalmazott eszköz tartalma törvényben világosan körülírt legyen [részletesen pl.  36/2000. (X.  27.) AB határozat (ABH 2000, 241, 274.); 65/2002 (XI.  3.) AB  határozat,  (ABH  2002, 357, 363–364.)].  Már  az  Abh.-ban hangsúlyozta,  hogy  a személyiségi jogok  védelmével  nem  áll összhangban a személyes adatoknak általában valamilyen „feladat ellátásával”  kapcsolatos igénylése. Ebből  a  szempontból  nem haladja  meg az általánosság szintjét az olyan típusú  törvényi meghatározás    sem,    amely    minisztériumok,    szervezetek „alapfeladatára”, körül nem határolt tevékenységi körére  utal, vagy  hasonló,  az  adatfeldolgozás  azonosítására  alkalmatlan módon írja körül az adatigénylő érdekkörét (Abh. ABH 1991,  40, 44–45,  47–49.). A 44/2004. (XI 23) AB határozat az információs önrendelkezéshez   való   jog   szükségtelen   és    aránytalan korlátozásának  minősítette  az  adatkezelésnek  általában  egy szervezet   működésére   („rendőrségi  célra”)   vonatkoztatott meghatározását.  Rámutatott, hogy az ilyen jogszabály  tartalom nélküli,  parttalan értelmezést tesz lehetővé,  így  a  konkrét esetekben  nem  is  ítélhető meg,  hogy  az  erre  épülő  adat- felhasználási szabályok megfelelnek-e a szükségesség-arányosság alkotmányi  követelményének (ABH 2004, 618, 638.).  A  46/1995. (VI.  30.)  AB  határozat  azt  emelte  ki,  hogy  egy  meglévő adatbázis  hasznosításakor a felhasználói  kör  bővülésével  és rétegződésével  arányosan még a célhoz  kötöttség  szabályainak érvényre  jutása  mellett is fokozott garanciákra  van  szükség (ABH 1995, 219, 223–225.).  Az  Alkotmánybíróság nagyszámú határozatában fejtette ki, hogy az   alapjog   korlátozására  a  szükségesség   és   arányosság követelményének  érvényre  jutása mellett  is  csak  törvényben kerülhet  sor  [összefoglalóan  pl.  64/1991.  XII.   17.)   AB határozat, ABH 1991, 297, 300.; 29/1994. (V. 20.) AB határozat, ABH 1994, 148, 155.; 27/2002. (VI. 28.) AB határozat, ABH 2002, 143,  147–148.].  A  különleges  személyes  adatok  kezelésével kapcsolatban  a 65/2002. (XII. 3) AB határozat külön  kiemelte, hogy  az  alapjog  korlátozására az  adatminőségre  tekintettel szigorú  követelmények vonatkoznak. Az adatkezelési  műveletek, az   elvégzésükre   való  feljogosítás,  a   célhoz   kötöttség szabályainak   az   adatigénylő  oldalán   való   megléte,   az adatfeldolgozók pontos körének és az igényelhető  adatkörnek  a meghatározása   közvetlen  kapcsolatban   állnak   az   alapjog lényegével  és  speciális  garanciákat  igényelnek.  Ezért  nem lehetséges  az  adatigénylésre való jogosultság és  az  adatkör feladathoz    igazított    meghatározása    bármilyen    szintű jogforrásban, az kizárólag csak törvényben történhet (ABH 2002, 357, 363, 364.).  A  felhasználásra  vonatkozó garanciák nélkül,  definiált  cél nélküli, vagy a törvényes adatminőséget nem garantáló gyűjtőkör jelenik  meg elsősorban a Bnyt. azon rendelkezéseiben,  amelyek különböző         „kötelezettségekhez”,        „hatáskörökhöz”, „feladatkörökökhöz”    kapcsolódóan    adnak     felhatalmazást adattovábbításra      vagy      generálisan      „jogszabályban meghatározottak   szerinti”  általános  adatigénylést   tesznek lehetővé  [17. § (1) bekezdés b), e) f) pontjai, (2) bekezdése, 18.  § e) pontja, 19. § k) pontja]. Az adatigénylésre vonatkozó rendelkezések,   egymástól  távol  eső  érdekek   teljes   körű kielégítésére  törekvő  és  az  adatigénylők  érdekeit  részben szükségtelenül,  részben  aránytalanul  preferáló  szabályozási koncepcióra    visszavezethetően   csak   részlegesen    veszik figyelembe az alapjog korlátozására vonatkozó, az Alkotmány  8. §  (2)  bekezdéséből fakadó követelményeket. Az  adatigénylésre jogosultak  oldalán – a rendkívül tág keretek  között  mozgó  – utólagosan,  jogszabályban biztosítható felhatalmazásra,  körül nem   írt  tevékenységre,  hatáskörre  tekintettel  nem  mindig mutatható  ki  olyan közérdek, amely egyáltalán az  információs önrendelkezési jogba való beavatkozás szükségességét  igazolná; vagy  a  tárgyi (feladat szerinti) korlátozás tekintetében  nem igazolható olyan, mások alapjogainak védelme, alkotmányos  cél, vagy  feladat  érvényre  jutása miatt szükséges  komoly  érdek, amely    az    időbelileg    is   széles    körű    beavatkozás elkerülhetetlenségét alátámasztaná.  Ellenőrizhetetlenné  teszik  az  adatáramlást,  és   így   nem igazolják a korlátozás szükségességének megengedhetőségét  azok a rendelkezések is, amelyek általában nemzetközi egyezményekre, méginkább   nemzetközi  kötelezettségvállalásra   hivatkozással biztosítják  a  bűnügyi nyilvántartás adatainak felhasználását. Az  Alkotmánybíróság  a  47/2000. (XII.  14.)  AB  határozatban kimondta,   hogy   a   nemzetközi  jog  forrásainak   a   belső jogforrásban történő hivatkozás során is azonosíthatónak és  az állampolgárok  számára  hozzáférhetőnek  kell  lennie  mindazon esetekben,  amikor  abból  rájuk  kötelezettség  vagy  érvényes tilalom  származik. Ugyancsak ez a határozat  hangsúlyozta  azt is,  hogy  általában a „jogszabályokra”, azok előírásaira  való hivatkozás   túlságosan  tág,  mert  „a  magyar  jogrendszerben szereplő  valamennyi  jogszabályt —  beleértve  az  alacsonyabb szintű  és  a helyi jogszabályokat is — felöleli.”  (ABH  2000, 377,  380–381.). A Bnyt. hivatkozott szabályaiban  az  alapjogi korlátozás  mércéjeként nem szolgáló fenti esetkör kibővül  egy további  —  jogon  kívüli elemeket is tartalmazó  —  körrel,  a „nemzetközi kötelezettség-vállalással”.  1.4.4. Az 1.4.1–1.4.3. pontokban kifejtettekre figyelemmel  az Alkotmánybíróság  a  Bnyt.  17–19/A. §-ait  megsemmisítette.  A támadott  rendelkezések az esetek döntő többségében külön-külön több   oknál   fogva  is,  összességükben  pedig  többszörösen, kényszerítő, vagy a jogszabályból felismerhető, megfelelő indok nélkül,    részben    szükségtelenül,   részben    aránytalanul korlátozzák  az  Alkotmány 59. § (1)  bekezdésében  védett,  az információs  önrendelkezéshez és a személyes adatok  védelméhez való alkotmányos jogot.  A   bűnügyi   nyilvántartás  rendeltetéséből  következően   az adatkezelő     és    az    adatalany    között    szükségképpen kiegyensúlyozatlan helyzet áll fenn. Az adatgazdálkodás joga az érintettnél  igen korlátozott, főként a részleges  és  utólagos tájékozódásra   terjed   ki.   Az   adatáramlást   a   kötelező adatszolgáltatás  eseteiben a hozzájárulása megtagadásával  sem akadályozhatja  meg,  és arról előzetesen  semmiképpen  nem  is tudhat,   továbbá  utólagos  ellenőrzésre  sem  mindenkor   van lehetősége.  Kétségtelenül  lehetnek  az  adattovábbításnak  olyan  esetei, amelyekről az adatalany nem értesülhet, mert ez az adatigénylés célját  és  az ahhoz kapcsolódó feladat teljesítését  hiúsítaná meg.   Mindazonáltal  az  alkotmányossági   kontrollnak   ilyen esetekben is érvényesülnie kell, legalább úgy, hogy az okok,  a feltételek   és   az  ilyen  felhasználók  köre,   illetve   az adatigénylés célja a törvényben előre tisztázott. Ez a  konkrét esetekre   vonatkoztatva   még   mindig   nem   garantálja   az adatfelhasználás     szükségességének     és     arányosságának érvényesülését,   de   a   szabályozás   legalább   az   elvont alkotmányossági  kontroll  lefolytatását  lehetővé  teszi.   Az adatigénylésnek   az  1.4.3.  pontban  vizsgált   eseteiben   a szabályozás   legnagyobb  hátránya  az,  hogy  a   tisztázatlan feltételek  mentén  az  adatigénylés, továbbítás,  felhasználás rendeltetése nem állapítható meg, és így nem igazolható, hogy a korlátozás — legalább — elvont értelemben összhangban van-e  az elérendő céllal, elkerülhetetlenül indokolt-e és arányos-e.  A  bűnügyi  nyilvántartásnak  és  alkotmányos  keretek  között történő „hasznosításának” többféle modellje lehet. Ezek  eltérő hatást  gyakorolnak  az  alapjogok  érvényesülésére  és  eltérő mértékben jogosítják az adatalanyt az adatszolgáltatásban  való közreműködésre. Az eltérő koncepcióra épülő szabályozás  eltérő típusú garanciákat is kíván meg. Azt azonban a törvénynek  kell tisztáznia,   hogy   hol  vannak  a  kötelező  adatszolgáltatás határai,  mikor,  milyen  feltételek és következmények  mellett vonható  be az adatalany az adathasznosításba. Minden  modellre vonatkozó   követelmény,   hogy  a   törvényben   meghatározott adatkezelési célokon az adatigénylés rendszere nem mehet túl, a célhoz   kötöttségnek   mind   az  adatszolgáltató,   mind   az adatigénylő  oldalán érvényesülnie kell. Ebben a tekintetben  a jogalkotó   felelőssége   a  Bnyt.  és   az   arra   támaszkodó jogszabályok közötti koherencia megteremtése.  A  támadott  rendelkezések megsemmisítésére vonatkozó  időpont meghatározásakor  az  Alkotmánybíróság — korábbi  gyakorlatának megfelelően   —  figyelemmel  volt  arra,  hogy  a   jogszabály alkotmányellenességének az Alkotmánybíróságról szóló 1989.  évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 43. §-ában meghatározott következményei  szoros  összefüggésben  állnak  a  jogbiztonság követelményével [először: 10/1992. (II. 25.) AB határozat,  ABH 1992,  72, 73–74.; 66/1997. (XII. 29.) AB határozat, ABH  1997, 397, 407.]. A 64/1997. (XII.17.) AB határozat kimondta, hogy  a főszabályként  irányadó ex nunc hatályú megsemmisítéstől  akkor lehet eltérni, „ha a jogbiztonság vagy az eljárást kezdeményező különösen  fontos érdeke indokolja” (ABH 1997,  380,  388.).  A jogrend  épségét, kiszámítható működését jelen  esetben  is  az alkotmányellenes   jogszabály   időleges   hatályban    tartása biztosítja,  minthogy ez kevesebb veszélyt jelent  az  azonnali megsemmisítésnél  [részletesen  pl.  54/2004.  (XII.  13.)   AB határozat, ABH 2004, 690, 770.]. Az Alkotmánybíróság tekintetbe vette,  hogy  a  közrend,  a  közbiztonság  védelme,  az  állam nemzetközi   kötelezettségei  a  bűntettesek   nyilvántartására vonatkozó új szabályozás megalkotásig sem nélkülözhetik  a  már meglévő  adatbázis  megfelelő keretek  között  történő  igénybe vételét.  2.  Az erre vonatkozó indítványra figyelemmel az Alkotmány 59. §  (1)  bekezdése és a 2. § (1) bekezdése mentén  vizsgálta  az Alkotmánybíróság   a   Bnyt.-nek   az   erkölcsi   bizonyítvány tartalmára vonatkozó 59. § b) pontját.  A  hatósági  erkölcsi bizonyítvány olyan  közokirat,  amely  a Bnyt. 59. §-a szerinti természetes személyazonosító adatokat és az ott megformulázott közléseket — a Bnyt. 3. §-ára figyelemmel —  közhitelesen  tanúsítja. A támadott rendelkezés  szerint  „a bűntettesek   nyilvántartásában  nem  szerepel”  közlést   kell bejegyezni  akkor,  ha  az  adatalany  büntetlen,  mentesült  a büntetett  előélethez fűződő hátrányok alól, vagy – noha  ez  a felelősség  megállapítását jelenti – vele szemben az  ügyész  a vádemelést   elhalasztotta.  Figyelemmel  azonban   a   10.   § rendelkezéseire  ez a közlés egyetlen olyan esetben  sem  felel meg  a  valóságnak, ha az elítélt mentesült ugyan  a  büntetett előélethez fűződő hátrányok alól, de vele szemben a Bnyt. 16. §- ában meghatározott külön nyilvántartási idő még nem telt el.  A ún.  pótmagánvádas  ügyekben pedig eleve  kettős  nyilvántartás jöhet  létre,  minek  folytán a közokirat  kizárólag  helytelen tartalommal állítható ki.  Az  erkölcsi bizonyítvány igénylésének és kiadásának célját  a Bnyt. csak áttételesen az 58. § (2) bekezdésében határozza meg. E  szerint  az okirat a büntetlen előélet igazolására  szolgál. Ebből, valamint további jogszabályokból következően az erkölcsi bizonyítványnak  nem  az  a  funkciója,  hogy   a   bűntettesek nyilvántartásában  tárolt adatok teljes köréről  az  adatalanyt tájékoztassa.  Ilyen  tájékoztatásra  az  érintett  a   bűnügyi nyilvántartást   kezelő   szervtől,   az   adatközlés   és   az adatszolgáltatás  rendjéről  szóló  7/2000.  (II.  16.)   BM–IM együttes  rendelet 32. §-a szerint (kivételekkel) jogosult.  Az Alkotmány    59.   §   (1)   bekezdése   szerinti   információs önrendelkezési   jog  gyakorlására  tehát   nem   az   erkölcsi bizonyítvány  kiadása, hanem ez a tájékoztatás  szolgál.  Ebből következően  a  Bnyt. 59. § b) pontja ezt a  jogot  nem  sérti, tehát az indítvány e tekintetben nem megalapozott.  Sérti  viszont  az  Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdése  szerinti jogbiztonság követelményét.  A  „bűntettesek nyilvántartásában nem szerepel” közlés  mögött meghúzódó,  a  Bnyt.  59.  §  b)  pontja  szerinti  jogszabályi tartalom  lényegében a büntető anyagi jog szerinti büntetlenség fogalmát fedi le. A büntetlenség tekintetében a jogrenden belül kialakult    azonban   egy   háromszintű   különbségtétel.    A jogszabályok   eltérően   kezelik  a  büntetőjogi   szankcióval sújtott,  de  büntetőjogi értelemben mentesült  terhelteket,  a mentesülést   követő   külön  nyilvántartási   időn   belül   a büntettesek    nyilvántartásában    szereplő,    büntetőjogilag büntetlennek  minősülő személyeket, és azokat  a  jogalanyokat, akikkel  szemben  büntetőeljárás soha nem indult,  büntetőjogi, vagy  büntető  eljárásjogi  jogkövetkezmény  alkalmazására  nem került sor. A támadott rendelkezésben szereplő formula ennek  a három  rétegű különbségtételnek az azonos kezelését  kívánta  — alkotmányellenes módon — megjeleníteni.  Az  Alkotmánybíróság  a  korábbi  határozataiban  a  jogok  és kötelezettségek  fennállása, illetve igazolása szempontjából  a közhitelű    nyilvántartásoknak   önmagukban   is   garanciális jelentőséget   tulajdonított  [pl.  8/1998.   (III.   20.)   AB határozat,  ABH 1998, 102, 103–105.; 646/B/1993. AB  határozat, ABH  1998,  883, 885–886.; 354/B/1995. AB határozat, ABH  1998, 904,  907.; 1130/B/1995. AB határozat, ABH 1999, 520, 522–523.; 955/B/1998.  AB határozat, ABH 2000, 787, 788.; 652/D/2005.  AB határozat, ABH 2006, 1774, 1777.; 441/D/2006. AB határozat, ABH 2007,   1984,  1992.].  A  8/1998.  (III.  20.)  AB   határozat megállapította, hogy a közhitelesség elve harmadik személyekkel szemben   fennálló  olyan  elv,  amelyre  a   jóhiszemű   jogok gyakorlása  épül,  amely  alkotmányos jogok  garanciájaként  is funkcionálhat,  s  amelynek lényeges tartalma nem  korlátozható (ABH 1998, 883, 885.).  A  közhitelű nyilvántartásokhoz általában a bejegyzett  adatok fennállásáról és a hozzájuk fűződő jogosultságokról,  a  törölt jogok  fenn  nem állásáról szóló vélelmek fűződnek.  A  bűnügyi nyilvántartás    egy   tekintetben   minden    más    közhitelű nyilvántartástól különbözik. A többi esetben a  nyilvántartásba betekintés  vagy  az  abból  való  tájékozódás  bárki   számára megengedett.  A  bűnügyi nyilvántartásba  való  betekintés  nem lehetséges,  az  abból  való  adatszolgáltatás  korlátozott.  E betekintés hiányát pótolja a közokiratiság elve. Ez alapján  az érintettől  (adatalanytól) szervezetek  és  harmadik  személyek olyan  igazolást igényelhetnek, aminek a kiállítására — törvény által garantáltan — a bűntettesek nyilvántartása alapján,  csak a  hatóság  részéről  kerülhet  sor.  A  kiállítás  alapját  az igazolás  igénylője semmilyen módon nem kontrollálhatja,  annak tartalmával szemben bizonyítást nem folytathat le,  akkor  sem, ha  annak tartalmához számos jogszabály direkt következményeket kapcsol.  Így a harmadik személyek részéről fennálló  jóhiszemű vélelem  nem csupán a nyilvántartás közhitelességéhez  fűződik, hanem az ennek alapján kiállított közokirathoz is.  Jogállamban  a jogbiztonság követelményével eleve  ellentétes, ha  a  közhiteles  nyilvántartás  alapján  a  hatóság  részéről kiállított   közokirat  valóságtartalmával  szemben   éppen   a közokirat  kiállításának  alapjául  szolgáló  törvény   ébreszt kétségeket. Az Alkotmányban is védett jogok, alkotmányos  célok és   érdekek  biztosítékául  is  szolgáló  közhiteleség  és   a közokiratiság   elvének   érvényesülését   erodálja,    ha    a jogviszonyok  létesítésének, fenntartásának  alapjául  szolgáló okirat  mögött éppen a kiállításának alapjául szolgáló törvény, vagy a jogrendszer belső ellentmondásai, illetve az alkalmazott jogtechnikai  megoldások  folytán  ténylegesen  nem  fűzhető  a közokiratok  valódiságához  fűződő vélelem.  Ez  a  jogrendszer kiszámítható  és  hiteles  működését  veszélyezteti,   így   az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe ütközően alkotmányellenes. Ezért az Alkotmánybíróság a Bnyt. 59. § b) pontját — az előző pontban kifejtett    érvekre   figyelemmel,   jövőbeni   hatállyal    — megsemmisítette.  3.  Az  egyik  indítvány  a  Bnyt.-nek  a  daktiloszkópiai  és fényképnyilvántartásra vonatkozó csaknem  valamennyi  szabályát és  ezzel  összefüggésben  az  e  rendelkezések  végrehajtására irányadó  BM–IM–PM együttes Rendelet kapcsolódó  törvényhelyeit támadta mindenekelőtt az Alkotmány 59. §-ára hivatkozással.  3.1.   Az   Alkotmánybíróság  ennek   kapcsán   elsőként   azt vizsgálta,  hogy  a daktiloszkópia nyomok és a fényképek  olyan adatnak tekintendők-e, amelyek védelmére az Alkotmány 59. § (1) bekezdése kiterjed.  Az  Avtv.  2.  §  1. pontja szerint személyes adatnak  minősül minden,   meghatározott   természetes  személlyel   kapcsolatba hozható  adat.  Az  1998.  évi VI. törvénnyel  kihirdetett,  az egyének védelméről a személyes adatok gépi feldolgozása  során, Strasbourgban 1981. január 28. napján kelt Egyezmény elnevezésű jogi  instrumentum  2.  cikke a személyes  adat  fogalmába  von minden  olyan  információt,  amely egy  beazonosítható  egyénre vonatkozik.  Az  Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) az 1993.  évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és  az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4- én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) alkalmazása során —  a  privátszféra általános védelmét garantáló —  a  magán  és családi  élet  védelméről szóló 8. cikk  hatálya  alá  vonta  a képmás-  és  ujjnyomat-készítés esetkörével összefüggő  ügyeket (pl.  Friedl  contra Ausztria, ügyben hozott 1995. január  31-i ítélet, a P.G. és J.H. contra Egyesült Királyság ügyben hozott, 2001.  szeptember  25-i döntés). A döntésekből megállapíthatóan ezeket   a   meghatározott  személlyel   kapcsolatba   hozható, meghatározott  célt szolgáló információkat  és  ismertetőket  a privát  szféra olyan szegmenseinek tekintette, amelyekre  a  8. cikk  hatálya  annak  ellenére kiterjed,  hogy  a  róluk  szóló dokumentumok  keletkezése csupán sajátos feladatok  ellátásához kapcsolódóan megengedett.  Az  Alkotmánybíróság a kamerarendszerek kötelező  alkalmazását vizsgáló    35/2002.    (VII.   19.)   AB    határozatában    a fényképfelvételre, annak készítésére, tárolására, továbbítására szintén vonatkoztatta az adatvédelmi, adatkezelési szabályokat. A    fényképet   (felvételt)   az   érintett   olyan   jellemző azonosítójának  ismerte el, amelynek felhasználására  az  Avtv. 16.   §-ából   következően   a   szükséges-arányos   korlátozás követelménye    vonatkozik.   Az   e   határozatában    foglalt megállapításait az Alkotmánybíróság jelen ügyben is irányadónak tekintette.  A  8-12  pontos  egyezéssel a személyazonosság megállapítására mechanikusan és biometrikusan alkalmas ujjlenyomat szintén csak egy  meghatározott  személyhez  kapcsolható,  magas  prioritású azonosító,  amely a személyazonosság felismerését önmagában  is lehetővé  teszi.  Az  ujjlenyomat  olyan  speciális  eljárással készült,   az   egyén  testi  sajátosságainak   megjelenítésére közvetlenül  alkalmas,  konstans ismérvek  összességét  hordozó lenyomat,  amelynek  más  személyekhez  való  hozzárendelése  — megfelelő azonosító pontok mellett — kizárt. E szerint tehát  a daktiloszkópia   módszerének  igénybe   vételével   keletkezett információk,  a  személyes  adatok  átfogó  kategóriáján  belül megfelelnek  a biológia azonosító adat kritériumainak,  amelyek leíró adat formájában is megjeleníthetők.  A    kifejtettekre   figyelemmel   az   Alkotmánybíróság    az alaptörvény  59.  §  (1)  bekezdéséből  levezetett  adatvédelmi követelményeket  a  fénykép és daktiloszkópai nyilvántartásokra is vonatkoztatta.  3.2.  A  jogalkotó a daktiloszkópiai adatokra és a fényképekre vonatkozó  nyilvántartásba-vételi kötelezettséget,  a  bűnösség formáját   meghatározó  egyik  anyagi  jogi   kategóriához:   a szándékossághoz, a törlés egyes eseteit pedig további,  részben anyagi,  részben eljárásjogi jogintézményekhez  kötötte.  Ez  a megoldás  azonban  a nyilvántartási kategóriák  Bnyt.  36.  §-a szerinti   meghatározásával   együtt   indokolatlanul    széles adatbázis   létrehozásához  vezet,  amely  —   figyelemmel   az adatkezelés  Bnyt.-ben  meghatározott  céljára  —  a  személyes adatok   védelme   és   az   információs   önrendelkezési   jog szempontjából   önmagában   is   szükségtelen   és   aránytalan korlátozást   eredményez.   A   választott   szabályozási   mód (kritérium) folyamatosan, hatalmas mennyiségű bűnügyi személyes adat  megfelelő  adatbiztonsági és eljárási  garanciák  nélküli kezelésével:    gyűjtésével,   tárolásával,    feldolgozásával, továbbításával  jár  együtt, ami mindkét  címzett  adatállomány sérülésének   kockázatát  az  elfogadható,   a   szükségképpeni technikai   veszélyeket   meghaladó   mértéken   túl    növeli. Mindeközben  az adatkezeléssel érintett számára  a  tájékozódás lehetősége  csak  korlátozottan biztosított. Ez  pedig  szintén alkotmányellenes helyzet kialakulására vezet.  3.2.1.   A   nyilvántartás  alapjaként  megjelölt   „szándékos bűncselekmény” elkövetésének „alapos” gyanúja, a Btk.  szerinti bűncselekmények döntő többségét érinti. A szándékosság (illetve ennek gyanúja) önmagában nem mutatja a bűncselekménynek a  Btk. (s így a jogalkotó megítélése) szerinti súlyát, és nem alkalmas a      gyanúsított     későbbi     potenciális     társadalomra veszélyességének,   az   ismételt   bűnelkövetés   kockázatának visszatükrözésére  sem. Márpedig az itt vizsgált  nyilvántartás legitim  célja  szükségképpen csak a  jövőbeli  bűncselekmények elkövetőinek felderítése és azonosítása lehet.  Az  ismételt bűnelkövetés és bűnösség formái között  önmagában semmilyen    kapcsolat   nem   teremthető.    Mindemellett    a daktiloszkópiai  és  fényképnyilvántartás számos  bűncselekmény szempontjából funkció nélküli, mert rendeltetését nem tölti be, az  elkövető felderítéséhez és azonosításához ugyanis semmilyen tekintetben   nem   járul  hozzá.  Az  elkövetői   kategóriákat figyelembe véve, egyes esetekben ugyanígy indifferens, mert még áttételes  logikai  következtetés  levonására  sem  alkalmas  a későbbi bűnelkövetés előrejelzése szempontjából. Ugyanakkor  az egységesen  törléshez vezető, az eljárást megszüntető  okok  is eltérő természetűek, de az a szabályozásban semmilyen módon nem tükröződik. Mindent egybevetve a nyilvántartás funkciójának,  a jövőbeni  bűncselekmény terheltjének azonosítása  szempontjából eltérő  a  jelentősége. Ennek figyelembe vételére a szabályozás nem  alkalmas,  mert  a  jogalkotó  nem  differenciált  sem  az alkalmazott  joghátrány, sem az elkövetői  kategóriák,  vagy  a bűnismétlésnek   a  büntetőjogi  dogmatikában,   a   büntetőjog tudományában kidolgozott szempontjai szerint.  3.2.2. A 36. § c) pontja szerint — a személyhez nem köthető  — a  helyszínen rögzített ujjnyomok esetében a nyilvántartási idő szintén  a bűncselekmény elévüléséhez igazodik. Ez azonban  azt is  jelenti, hogy többek között éppen azért, mert ilyen esetben a  bűnösség formájának meghatározása bizonytalan, továbbá, mert a  bűncselekmény  elkövetésének  körülményei,  helyszíne,  mint objektív   tényezők  megkerülhetetlenek,  számos  esetben   még potenciális  elkövetőként sem számbajöhető, nagy számú  személy adatai  kerülnek  rögzítésre és hosszú időn  át  tárolásra  is. Ugyanakkor  a  később  érdektelenné  vált  személyek  adatainak törlésére,  az  adatkezelésről  szóló  értesítésükre  nincsenek szabályok.  3.3. A kriminalisztikai nyilvántartások rendeltetése, hogy  az alkotmányosan  is elismert célt, a bűnüldözést  elősegítsék.  A jogi  eszköznek  olyan adatbázis létrehozását kell  támogatnia, amely  ezt  a célt hatékonyan szolgálja. Ennek egyik  feltétele éppen  az,  hogy  az adatbiztonság és adatvédelem,  valamint  a bűnüldözési  érdek között megfelelő egyensúly legyen.  A  Bnyt. 36.  §-a  azonban a nyilvántartás törvényes funkcióit figyelmen kívül  hagyva, differenciálatlan jogkorlátozást alkalmazva,  és ebből  adódóan  indokolatlanul széles  személyi  kört  érintően határozta    meg   a   nyilvántartásba   vétel    és    részben megengedhetetlenül   hosszú   időtartamban    az    adattárolás időtartamának szabályait. Az esetek egy részében a regisztrálás —  pontosan meg nem határozott feltételek és törlési  kondíciók mellett  —  olyan személyekre is kiterjed, akik a bűncselekmény elkövetésével  nem  állnak  kapcsolatban.  A  célhoz  kötöttség szabályait   átlépő,   garanciális  elemeket   csak   hiányosan tartalmazó   megoldás  pedig  a  különleges  személyes   adatok indokolatlanul  széles körének áramlásához, ezen  keresztül  az adatbiztonság veszélyeztetéséhez, s így az Alkotmány 59. §  (1) bekezdése szerinti, információs önrendelkezési jog szükségtelen korlátozáshoz vezet. Az adattakarékosság elvei figyelmen  kívül maradnak, a büntetőjogi szankciókkal érintett terheltek  adatai pedig  a  jogerősen felmentettek adataival együttesen  kerülnek tárolásra.   Mindez   az  adattár  (szükségképpen)   folyamatos bővülését    figyelembe   véve   a   biztonságos   adatkezelést veszélyezteti,  s  ez  a  fentiekkel  megegyező  okból  szintén alkotmányellenes.  A  kifejtettekre figyelemmel az Alkotmánybíróság a Bnyt. 31. § a)    pontjának,    a   34.   §-ának   és    a    36.    §-ának alkotmányellenességét  megállapította,  és  a   rendelkezéseket megsemmisítette.  Az  ugyancsak támadott, BM–IM–PM együttes Rendelet  1.  §  (2) bekezdésének a) pontja a Bnyt. megsemmisített – a Bnyt.  31.  § a)  pontjával  szoros összefüggésben álló, arra  visszautaló  – olyan  szabályokat tartalmaz, amelyek önmagukban  nem  lennének alkotmányellenesek.   Tekintettel   azonban   arra,   hogy    e rendelkezés  tartalmát a Bnyt megsemmisített, 31. §  a)  pontja adja,  a rendelet szabályainak hatályban tartása a jogbiztonság követelményével ellentétben állna. Ezért az Alkotmánybíróság  a törvényhely  megsemmisítéséről az összefüggő  okra  figyelemmel határozott.  A  megsemmisítés  időpontját  mindkét   jogszabály esetében az 1.4.5. pontban kifejtetteknek megfelelően határozta meg.  Minthogy   az   Alkotmánybíróság   az   Alkotmány   59.    §-a tekintetében   az   alkotmányellenességet   megállapította,   a támadott  szabályokat  az Alkotmánynak  az  indítványozó  által felhívott    további   rendelkezéseivel   összefüggésben    nem vizsgálta.  4.  Az  egyik  indítvány  az IM-BM-PM együttes  Rendeletnek  a kriminalisztikai célú adatok felvételére vonatkozó eljárását is támadta,  az Alkotmány 8. § (1) – (2) bekezdésére,  16.  §-ára, 54. § (1) – (2) bekezdésére, 59. § (1) – (2) bekezdésére és 67. §-ára, valamint a 7. § (1) bekezdésére hivatkozással.  4.1.  Az  alapjogok  korlátozására  az  Alkotmány  8.  §   (2) bekezdéséből  következően  csak  törvényben  kerülhet  sor.  Az Alkotmánybíróság  azonban már több ízben  kifejtette,  hogy  az alapjogokkal való nem minden összefüggés kívánja meg a törvényi szintű   szabályozást.   Az  Alkotmányban   biztosított   jogok érvényesülésével   csak   távoli  kapcsolatban   álló,   azokat közvetetten   érintő,   technikai  természetű   rendelkezésekre alacsonyabb jogszabályi szinten is sor kerülhet. A közvetlen és jelentős  korlátozás azonban csak törvényben  írható  elő  [pl. 64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 306.; 29/1994. (V. 20.) AB határozat, ABH 1994, 148, 155.]. A kriminalisztikai nyilvántartások  adatfelvételi  eljárására  vonatkozó  IM–BM–PM együttes Rendelet támadott szabályai ebből a szempontból vegyes képet mutatnak.  4.2.  A rendelet személyi és tárgyi hatályát megállapító 1.  § (1)   bekezdése,  valamint  a  (2)  bekezdés   a)   pontja   az alapjogokkal   csak  távoli  kapcsolatban  áll.   Az   alapjogi korlátozást ugyanis a rendeletben hivatkozott, a Bnyt. 31. § a) pontja  teszi  lehetővé, e rendelkezések  csupán  visszautalnak annak  tartalmára. A rendelet 6. § (1) bekezdésében a jogalkotó —  éppen  a kiterjesztő értelmezés elkerülése érdekében  —  azt írta  körül,  hogy  a gyanúsított magatartását  mely  határokon belül   kell   ellenszegülésnek  tekinteni.   Ennél   fogva   a szabályozás  az Alkotmány 8. § (1)–(2) bekezdésére  figyelemmel sem  áll  ellentétben az Alkotmány 54. § (1)–(2)  bekezdésével, sem  az  59. § rendelkezéseivel. E rendelkezések és az  ifjúság védelmét  biztosító, az Alkotmány 16. §-a, illetve a  gyermekek jogait biztosító, az Alkotmány 67. §-a között pedig alkotmányos összefüggés nem volt kimutatható.  Ezért  az  Alkotmánybíróság az indítványt ebben a  részében  a felhívott   alkotmányi  rendelkezések   alapján   nem   találta alkotmányellenesnek.  4.3.  Más  a  helyzet  a rendelet 5. §-a,  illetve  6.  §  (2) bekezdése  tekintetében. E jogszabályhelyek  előírják,  hogy  a gyanúsított  köteles  magát alávetni az ujj-  és  tenyérnyomat- vételnek,    illetve   a   DNS   vizsgálatnak,    valamint    a fényképezésnek.  Rögzítik  azt is, hogy  ellenszegülése  esetén vele  szemben  testi kényszer alkalmazható, amely  megfogásból, lefogásból,  valamely magatartás abbahagyására  irányuló  testi erő    alkalmazásából,    illetve   a    mintavétel    tűrésére kényszerítésből  áll.  E  rendelkezések közvetlen  kapcsolatban állnak  az  Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdése  szerinti  emberi méltósághoz  való  joggal, illetve az 59.  §  (1)  bekezdéséből levezetett információs önrendelkezési joggal. Alapvető  jogokra vonatkozó korlátozás pedig csak törvényben írható elő,  így  az alacsonyabb     jogforrási    szinten    való     szabályozásuk alkotmányellenes. Ezen önmagában nem változtat az  a  körülmény sem,  hogy  az eljárásnak való alávetési kötelezettséget  és  a testi   kényszer  alkalmazhatóságát  a  Bnyt.  34.  §   (2)–(3) bekezdése   törvényi   szinten   is   rögzíti.   Egyrészt    az Alkotmánybíróság   —   más   okból   —   e    szabályokat    is megsemmisítette;  másrészt  alkotmányossági   szempontból   nem megfelelő  az a gyakorlat sem, amely törvényi rendezést  kívánó kérdéseket,  akárcsak  a normaszöveg megismétlésével  rendeleti szintű  szabályozássá  degradálja.  Ebben  az  esetben  ugyanis megvan  a  veszélye annak, hogy a törvény megváltozásakor  vagy hatályon  kívül helyezésekor kizárólag a rendeleti  szabályozás marad  érvényben, s így az alapjogi korlátozásra már  kizárólag ez alapján kerül sor.  A  testi kényszer tartalmát a Bnyt. nem is határozza meg,  így ebben  a  tekintetben kizárólag a rendelet  támadott  szabályai vehetők   figyelembe.   A  testi  kényszer   alkalmazásával   a mintavétel    végrehajtásában   közreműködő   hatóság    tagjai fizikailag is akadályozzák a terheltet a szándékának  megfelelő magatartás   tanúsításában.  Mindez   az   Alkotmánybíróság   a 723/B/1991. AB határozatában foglaltak szerint a büntetőeljárás során  nem szükségképpen tilos, sőt számos esetben szükségszerű megoldás  (ABH  1991, 632, 637.). Az ilyen  korlátozás  azonban nyilvánvalóan  érinti a kényszer alkalmazásával érintettnek  az Alkotmány  54. § (1) bekezdésében védett emberi méltósághoz,  s azon  belül  az  önrendelkezéshez, a testi  integritáshoz  való jogát.   Azokat  az  eseteket  azonban,  amikor  a  testi   erő alkalmazása   megengedett  —  a  szükségesség   és   arányosság követelményének  szem előtt tartásával — törvényben  előre  meg kell  határozni,  s  alkalmazásukat törvényi garanciákkal  kell körülvenni.  A  kifejtettekre  figyelemmel az Alkotmánybíróság  a  vitatott rendelkezések    alkotmányellenességét    megállapította     és megsemmisítésüket  rendelte el. A megsemmisítés  időpontját  az Abtv.   43.   §-a  szerint  irányadó  főszabálynak  megfelelően állapította meg.  A    megsemmisítésre   figyelemmel   az   Alkotmánybíróság   e rendelkezések  és  az  Alkotmánynak az  indítványban  megjelölt további szabályaira vonatkozó összefüggéseket nem vizsgálta.  5.  Egy  további  indítványozó a bűntettesek  nyilvántartására vonatkozó,  a  Bnyt.  16.  §-ában  meghatározott  nyilvántartás időtartamát az Alkotmány 70/A. §-ára hivatkozással támadta.  5.1.  A támadott rendelkezés szerint a terhelteket a büntetett előélethez  fűződő  hátrányok alóli mentesülést  követően  —  a bűncselekmény  szándékosságától vagy gondatlanságától,  illetve az  alkalmazott  szankciótól,  és más  esetleges  szempontoktól függően  —  eltérő  ideig  (3-tól 15  évig)  még  nyilván  kell tartani.   A   nyilvántartás  kiterjed   büntetőjogi   szankció alkalmazása  nélkül záruló egyes ügyekre is (vádemelés  sikeres elhalasztása);  olyan szankcióhoz is kapcsolódik,  amelyet  nem bíróság  alkalmazott  (ügyész által  foganatosított  megrovás); esetenként  a felmentő ítélethez is társul [16. § (1)  bekezdés l)  pont];  és  mindig  meghaladja  a  mentesítéshez  szükséges időtartamot.  A  nyilvántartási idő  semmilyen  eljárásban  nem kifogásolható,  annak mérlegelés útján való rövidítésére  sincs mód.  Az  Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a  jogalanyok  közötti nem   mindenféle  megkülönböztetés  alkotmányellenes,   sőt   a különbségtétel  számos esetben szükségszerű  [részletesen:  pl. 9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 47, 48.; 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 77–78.); 61/1992. (XI. 20.)  AB határozat,  ABH  1992,  280, 281–282.; 35/1994.  (VI.  24.)  AB határozat,  ABH  1994,  197, 203 204.; 30/1997.  (IV.  29.)  AB határozat,  ABH  1997,  130, 138–140.;  29/2000.  (X.  11.)  AB határozat,  ABH  2000,  193, 198–199.;  37/2002.  (IX.  4.)  AB határozat,  ABH  2002,  230,  243.;  44/2004.  (XI.   23.)   AB határozat,   ABH  2004,  618,  656.].  Ezért  a  diszkrimináció tilalmára  vonatkozó  alkotmányossági  vizsgálat  keretében  az Alkotmánybíróságnak   azt   kellett    eldöntenie,    hogy    a nyilvántartás  ténye,  illetve a  Bnyt.  16.  §-ában  rögzített szabályai,    homogén   csoportba   tartozók    között    olyan különbségtételt eredményeznek-e, amely alapjogot sért,  illetve az  egyenlő  méltóságú személyek között önkényes,  ésszerűtlen, indokolatlan és ezért alkotmányosan megengedhetetlen.  5.2.  Elsőként  az  Alkotmánybíróság  azt  vizsgálta,  hogy  a szabályozási   koncepciót  figyelembe  véve   mely   jogalanyok sorolhatók azonos csoportba.  Ebből  a  szempontból egyrészt a Bnyt. 9. §-a  szerinti  célt, illetve  azt a tényt kellett számításba venni, hogy a jogalkotó a  nyilvántartási időt milyen körülményekhez kapcsolta. Noha  a bűntettesek nyilvántartásának célja a büntetett vagy  büntetlen előélet   megállapítása,  a  törvény  a   nyilvántartás   kezdő időpontját  az  esetek  döntő többségében  mégis  a  mentesítés bekövetkeztéhez csatlakoztatta, vagyis olyan időponthoz, amikor az  adatalany  már  törvény  szerint is  büntetlennek  minősül. Azokban  az esetekben, amikor a Btk. a mentesítéshez  szükséges külön  várakozási  időt nem állapít meg, a nyilvántartás  kezdő időpontja  a büntetés végrehajtásának befejezése, kivételképpen pedig  a határozat jogerőre emelkedése. Tartalmilag azonban  ez is a mentesítés időpontjának felel meg.  Tekintettel  arra, hogy legkésőbb a mentesítés bekövetkeztével a  Btk.  100.  §  (2)  bekezdése szerint  a  terhelt  büntetlen előéletűnek  tekintendő,  aki nem tartozik  számot  adni  olyan elítéltetéséről,  amelyre  nézve mentesült,  a  Bnyt.  támadott rendelkezése   a   büntetlen   előéletű   jogalanyok    közötti különbségtételt jelent. A külön nyilvántartási idő a Bnyt. 9. §- a  szerinti célok teljesüléséhez sem tartozik hozzá. A  terhelt büntetett  előéletűként történő kezelése ugyanis  a  mentesítés napjával megszűnik, s ezt a tényt a Bnyt. 10. § (1) bekezdés l) pontja szerint a nyilvántartásba is be kell vezetni.  5.3.  Ezt követően az Alkotmánybíróság azt vizsgálta, hogy  ez a  különbségtétel az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében foglalt „egyéb helyzet” szerinti megkülönböztetésnek minősül-e.  5.3.1.  Az  Alkotmánybíróság a diszkrimináció tilalmát  széles értelemben  fogja fel és a jogrendszer egészére  vonatkoztatja. Állandó gyakorlata szerint a személyek közötti alkotmányellenes megkülönböztetés  tilalma  arra  vonatkozik,  hogy  „a   jognak mindenkit  egyenlőként  (egyenlő  méltóságú  személyként)  kell kezelnie,  azaz az emberi méltóság alapjogán nem eshet  csorba, azonos  tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni  szempontok azonos  mértékű  figyelembevételével kell  a  jogosultságok  és kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni.”  [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 47, 48.] A tilalom elsősorban az      alkotmányos     alapjogok     tekintetében     fennálló megkülönböztetésre   terjed  ki,  de  az   eltérő   szabályozás alkotmányellenessége  akkor is megállapítható,  ha  az  alapjog alatti tartományba eső jogok tekintetében az emberi méltósághoz való   jog  valamely  aspektusát  sérti  [összefoglalóan:   pl. 39/1999.  (XII. 21.) AB határozat, ABH 1999, 320, 342–343.].  A 61/1992.  (XI. 20.) AB határozat konkrétan megfogalmazta,  hogy az  Alkotmány  70/A.  §  (1) bekezdése szerinti  különbségtétel tilalma — amennyiben ez sérti az emberi méltósághoz való  jogot — kiterjed az egész jogrendszerre (ABH 1992, 280, 281.).  A  bűnügyi  nyilvántartás  (és benne  a  támadott  törvényhely rendszertani elhelyezésére szolgáló bűntettesek nyilvántartása) többfunkciós  jellege ellenére — elsődlegesen —  a  büntetőjogi intézmény-  és eszközrendszeréhez kapcsolódó, s  így  az  állam büntetőjogi   igényének   érvényesítését   közvetve   elősegítő regiszter  [vö: 9/2007. (III. 7.) AB határozat, ABH 2007,  177, 195.].   Alkotmányos  eszközként  támogatja  a  bűncselekmények elkövetőinek   felderítését,  azonosítását,  felhasználható   a bűncselekmények  megelőzésében és a  konkrét  büntetőeljárásban elősegíti  a helyes büntetés kiszabását, a jogsegély  keretében pedig áttételesen hozzájárul a nemzetközi bűnüldözés sikeréhez. A  további funkciói csak kisegítő jellegűek, és nem kerülhetnek ellentétbe  alapfeladatával, illetve az egyes nyilvántartásokra vonatkozóan a Bnyt.-ben megfogalmazott célokkal.  Az   Alkotmánybíróság  büntetőjogi  tárgyú  határozataiban   a kezdetektől  fogva hangsúlyozta, hogy az állam büntető  hatalma korlátozott  közhatalmi jogosítvány, a büntetőjog a jogrendszer szankciós  zárköve,  ultima ratio [pl. 40/1993.  (VI.  30.)  AB határozat,  ABH  1993,  288,  289.;  49/1998.  (XI.   27.)   AB határozat,  ABH 1998, 372, 376.]. A büntető hatalom alkotmányos kereteit   szigorú   mércével  kell   mérni,   az   alapjogokat közvetlenül  és  súlyosan korlátozó büntetőjogi  eszközrendszer csak  alkotmányos indokkal, a végső esetben, a szükséges  és  a feltétlenül  indokolt mértékben vehető igénybe [összefoglalóan: pl. 11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77–94.; 30/1992. (V. 26. AB határozat, ABH 1992, 167, 176.; 58/1997. (XI. 5)  AB határozat,  ABH  1997,  348, 352.]. Az  alkotmányos  büntetőjog határait  kijelölő  11/1992.  (III.  5.)  AB  határozat   külön rámutatott  arra,  hogy  „[a]z egyén  alkotmányos  szabadságát, emberi   jogait,   nem  csak  a  büntetőjog  különös   részének tényállásai  és büntetési tételei érintik, hanem  alapvetően  a büntetőjogi  felelősség, a büntetéskiszabás és a  büntethetőség összefüggő zárt szabályrendszere.” (ABH 1992, 77, 85–86.)  Az  állami  büntető  hatalom gyakorlásának  vannak  azonban  a szoros      értelemben      vett      büntetőjogi,      büntető igazságszolgáltatási  intézményeken kívüli  eszközei  is.  Ezek közé  tartozik  a  bűnügyi nyilvántartás.  Az  Alkotmánybíróság álláspontja  szerint a büntető hatalom „kisegítő eszközei”  sem léphetnek   túl  azokon  a  határokon,  amelyek  a  büntetőjogi eszközrendszer   alkalmazásának   is   alkotmányos    korlátait jelentik.   A   büntetőeljárás   lefolytatásához,   illetve   a büntetőjogi  szankcióhoz  kapcsolódhatnak  ugyan   olyan   jogi eszközök   (pl.   várakozási  idő  a   büntetlen   előélethez), amelyeknek  az  alkalmazása  a  „jogrend  békéjét  megtörőkkel” szemben   járulékos  következményt,  illetve  további  hátrányt jelentenek,   ezekre  is  vonatkoznak  azonban  az  alkotmányos büntetőjog  követelményei. Ebből fakadóan  az  emberi  méltóság jogának   és   a  személyi  integritásnak  az  érvényesítéséhez hozzátartozik, hogy az állam kijelölje azt a végső pontot, ahol a  széles  értelemben  vett büntetőjog  hatóköre  véget  ér.  A rehabilitáció az egyik olyan jogintézmény, amely a  büntetőjogi felelősségre   vonás   rendszerében   az   egyént   az    állam túlhatalmával szemben védi. Alkotmányossági szempontból ez  azt is  jelenti, hogy ennek beállásától fogva a jogrendszeren belül nem  vehetők  igénybe  olyan  általános  eszközök,  amelyek  az elkövető tényleges kriminalitására tekintet nélkül — például  a büntetőjogi  jogkövetkezmények  időbeli  határainak   egyetemes meghosszabbításával  —  a  büntetőjogi  felelősségre   vonáshoz kapcsolt   további,  a  büntetőjogon  kívül  is  ható  alapjogi korlátozást jelentenek.  5.3.2.   Bármely,  a  személyes  adatokat  vagy  a  különleges személyes   adatokat  tartalmazó  nyilvántartás   szükségképpen érinti  az  Alkotmány  59. § (1) bekezdése  szerinti  személyes adatok  védelméhez és információs önrendelkezéshez való  jogot. Az  Alkotmánybíróság  a 37/2005. (X. 5.) AB  határozatban  elvi éllel  rámutatott, hogy a személyes adatok védelméhez való  jog korlátozásához  azonban „a puszta információs  érdek  önmagában nem  elég”,  a  későbbi jogsértés potenciális  veszélye,  annak megelőzése  nem kellő súlyú indok (ABH 2005, 390, 397–398.).  A bűncselekmény  elkövetésétől és a  büntetés  letöltésétől  való időbeli   távolodásnak   pusztán  információs   érdekből   való figyelmen  kívül hagyása már a reszocializációt  veszélyezteti. Ennek  indokolatlan elsőbbsége az elkövető számára  a  kiállott büntetéshez kapcsolódó járulékos sérelmet jelent, mert lehetővé teszi a privátautonomiájába való, alapjogainak sérelmével  járó szükségtelen beavatkozást.  A  büntetőjogi  felelősségre  vonáshoz  kapcsolt  joghátrányok alkalmazásának    végső    tartományát    jelentő    mentesítés bekövetkeztével   az  önazonossághoz  való  joga   alapján   az adatalanynak  megnyílik az igénye arra is, hogy  a  büntettesek nyilvántartása a továbbiakban személyes és különleges személyes adatait  ne kezelje, és főként nem a még a büntetett előélethez fűződő  hátrányok  alól  nem mentesültek  adataival  együtt.  A „bűntettes” státus a Btk. rendelkezései folytán a mentesítéssel megszűnik,   így  ahhoz  —  általános  következményként   —   a továbbiakban   nem   kapcsolódhatnak  a   terhelti   állapothoz fűződővel  azonos tartalmú alapjogi korlátozások, és  különösen nem  a  mentesítés időtartamát lényegesen meghaladó, esetenként azt megtöbbszöröző időtartamban.  Az    Alkotmánybíróság   elismeri,   hogy    lehetnek    olyan alkotmányosan  is  igazolható indokok, amelyek  kivételesen,  a bűncselekmények   és/vagy   a  bűntettesek   között   ésszerűen differenciálva megkívánják az adatalany egyes bűnügyi személyes adatainak a mentesítést követő időn túli megismerését vagy  más módon  történő  felhasználását (pl. múltbeli  eljárások  célhoz kötött  dokumentálása,  jövőbeli bűnüldözési  célok).  Ebből  a szempontból  — céljaikat figyelembe véve — lehetnek különbségek a Bnyt. hatálya alá eső különböző nyilvántartások között (pl. a kriminalisztikai jellegű nyilvántartások). Ez  lehetővé  teszi, hogy  azokra  vonatkozóan,  az  arányosság  követelményeit   is figyelembe véve a jogalkotó eltérő szabályokat alkosson. A most vizsgált  bűntettesek  nyilvántartásának  azonban  nincs  olyan igazolható  funkciója,  amely az ilyen,  minden  differenciálás nélküli alapjogi korlátozás kényszerű és elkerülhetetlen voltát igazolná. Mindez azt is jelenti, hogy a büntetlenséget  igazoló erkölcsi  bizonyítvány  ellenére  a  várakozási  idő  alatt,  a hátrányos jogkövetkezmények alól már mentesült és törvény által deklaráltan   büntetlennek  minősülő  személyek  a  bűntettesek nyilvántartásban  éppen  úgy szerepelnek,  mint  azok,  akiknek mentesülése még nem következett be.  A  bűnügyi  személyes  adatoknak a  még  büntetett  előélethez fűződő  hátrányok  hatálya alatt álló adatalanyokkal  megegyező módon és adattartamban való kezelése szükségtelen és aránytalan különbséget  hoz  létre  a  büntetlennek  tekintendő  személyek között,  ezért  az  Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésébe  ütközően alkotmányellenes.    A    jelenleg    érvényesülő     megoldást alkotmányosan  nem  igazolja az sem, hogy a  bűnügyi  személyes adatok  büntetőjogon kívül is felhasználhatók, illetve hogy  az elítéltetéshez  a  jogrend  a  mentesítést  követően   is   fűz következményeket.  A  bűntettesek  nyilvántartásának  célját  a Bnyt.   9.  §-a  világosan  körülírja,  s  ebbe  ezen   igények kielégítése  nem  fér  fele.  A  bűntettesek  nyilvántartásához büntetőjogon kívüli, esetlegesen indokolható érdekek  korlátlan hozzárendelése,  s  ennek  folytán a bűnügyi  személyes  adatok teljes  körének, szélsőségesen hosszú időbeli határok között  a bűntettesek nyilvántartásában történő kezelése sérti az osztott nyilvántartási rendszerek követelményét és lényegében jövőbeni, készletre történő adatgyűjtést jelent.  Az  információs önrendelkezéshez való jog szoros  kapcsolatban áll az emberi méltóságoz, a személyiség szabad kibontakozásához való  joggal. Ebből az is következik, hogy adatalanyt megilleti az a garancia, hogy adatait azok valóságtartalmának megfelelően csak  a  legszükségesebb időtartamban és  adatmennyiségben,  az adatbiztonság  szabályainak megfelelően kezeljék.  A  büntetett előélethez  fűződő  hátrányok  alól  már  mentesült   személyek esetében nincs a további adatkezelésnek olyan általános  célja, amely  meggyőzően indokolná, hogy ezek az adatalanyok  miért  a büntetőeljárás  hatálya,  vagy  a  hátrányos  jogkövetkezmények hatálya  alatt állókkal esnek azonos megítélés alá,  nem  pedig más  büntetlen  előéletű természetes személyekkel.  Az  egyenlő méltóságú   személyként   történő   kezelés   szempontjából   a büntetlenség  „állapota” szolgálhat az adatalanyok  helyzetének összehasonlításául.  Megfelelő  alkotmányossági   követelmények érvényesülése  mellett  ezen  belül  lehet  ugyan  eltérés   az adatalanyok  között,  minthogy  a  büntetlenek  kategóriája  is legalább három csoportot takar, de ez nem terjedhet odáig, hogy az  e  kategóriába  tartozók  a büntettet  előéletűekkel  esnek azonos megítélés alá.  A kifejtettekre figyelemmel az Alkotmánybíróság a Bnyt. 16. §- át  pro  futuro semmisítette meg. Ennek során figyelemmel  volt arra,  hogy  a jogrendszerben számos olyan jogszabály  létezik, amely  a  nyilvántartási időtartamhoz következményeket kapcsol. Az  új szabályozás kialakításával egyidejűleg a jogalkotónak  e tekintetben  is  létre  kell  hoznia  a  jogrendszeren   belüli koherenciát. Az alkotmányellenesség megállapítására figyelemmel az    Alkotmánybíróság   ezúttal   is   mellőzte   a   támadott jogszabálynak    az    Alkotmány    további    rendelkezéseinek összefüggéseiben való vizsgálatát.  6.  A  Bnyt.-vel  kapcsolatos indítványok közül  végezetül  az Alkotmánybíróság a 7. § d), f) pontjaira, a 9. §-ára, illetve a 48. § (1) bekezdésére vonatkozó indítványokat vizsgálta.  6.1.1.   Az  Alkotmány  30/A.  §  (1)  bekezdés  k)  pontjának sérelmét  állító  indítvány kapcsán tényként  állapítandó  meg, hogy  az erre hivatkozással támadott, a Bnyt. 7. § d) pontja  a törvény   általános  szabályai  között  található  rendelkezés. Hatálya  a  Bnyt.–ben  szabályozott valamennyi  nyilvántartásra kiterjed.   Az   e   törvényhelyen  szereplő   kegyelem,   mint nyilvántartási  kategória magában foglalja az  egyéni  kegyelem eseteit,  kiterjed a kegyelem másik formájára (közkegyelem)  és minden   változatára.  Az  indítványozó  azonban  kizárólag   a köztársasági  elnök által adható egyéni kegyelemre  figyelemmel sorakoztatta     fel     a    Bnyt.    ezen     rendelkezésének alkotmányellenességére    vonatkozó    érveit,     ezért     az Alkotmánybíróság  a  vizsgálatot  csak  ebben   a   tekintetben folytatta le.  6.1.2.   Az   Alkotmánybíróság  a  47/2007.   (VII.   3.)   AB határozatában  értelmezte  a  köztársasági  elnök  kegyelmezési jogkörét.  A  határozat  megállapította,  hogy  a  kegyelmezési eljárás   többek   között  a  mentesítés  egyik,   a   Btk.-ban meghatározott  módja is. Kimondta továbbá, hogy a  kegyelmezési eljárás  során  a  köztársasági elnököt valódi, diszkrecionális döntési  jog  illeti  meg.  „Döntésében  kifejezésre  juttathat méltányossági,  humanitárius  és  saját  értékrendjéből  fakadó erkölcsi szempontokat is.” A döntés egyedüli korlátja, hogy  az igazságügyért   felelős   miniszter  a  kegyelmi   elhatározást ellenjegyezze (részletesen: ABH 2007, 620–621, 642- 643.).  A    köztársasági   elnök   döntési   jogkörének    lényegéből következik, hogy mérlegelése során bármely esetben határozhat a kiszabott büntetés mérsékléséről vagy elengedéséről, illetve  a terheltnek  a  büntetett  előélethez  fűződő  hátrányok   alóli mentesítéséről.  Ez  a  bűnügyi  nyilvántartást  csak  annyiban érinti,  hogy  a  döntés  folytán bekövetkező  változásokat  az adatállományban át kell vezetni. A Bnyt. 7. § d) pontja  az  öt különböző  nyilvántartásra  vonatkozóan  megállapítja,  hogy  a nyilvántartás milyen adatokra és körülményekre terjedhet ki.  A korlátozásokat  nem  tartalmazó,  a  Bnyt.  szerinti  általános szabályok   pedig  semmilyen  összefüggésben   nem   állnak   a köztársasági   elnök   fentiek  szerint  értelmezett   kegyelmi jogkörével.   Ezért  az  Alkotmánybíróság  ezt  az   indítványt elutasította.  6.2.    Úgyszintén   nem   volt   megállapítható   alkotmányos összefüggés  az  indítványozó által felhozott érvek  alapján  a Bnyt.  7.  § f) pontja és az Alkotmány 8. § (1)–(2) bekezdésére figyelemmel  az  54.  § (1)–(2) bekezdése,  az  59.  §  (1)–(2) bekezdése, sem pedig a 16. §, illetve a 67. §-a között.  A   támadott   rendelkezés  az  előző   pontban   foglaltakhoz hasonlóan,   valamennyi,   a   Bnyt.   hatálya   alá    tartozó nyilvántartásra  vonatkozóan  állapítja  meg,  hogy  e  törvény szempontjából nyilvántartottnak kell tekinteni a gyanúsítottat, illetve  vádlottat.  Ez összhangban áll  a  Be.-nek  a  terhelt különböző státusaira vonatkozó elnevezésével, és önmagában véve semmilyen   korlátozást   nem   foglal   magában.   Ezért    az Alkotmánybíróság ezt az indítványt is elutasította.  6.3.  Egy  további indítványozó a Bnyt. 9. §-át  az  Alkotmány 70/A.  §-ával  tartotta  ellentétesnek.  A  jelzett  szabály  a bűntettesek   nyilvántartásának   —   a   határozat    megelőző pontjaiban,  más  összefüggésekben már részletesen  vizsgált  — célját határozza meg.  A  Bnyt. hatálya alá tartozó nyilvántartások az Alkotmány  59. §  (1) bekezdésében foglalt a személyes adatok védelméhez és az információs  önrendelkezéshez  kapcsolódó  alapjogot   érintik. Ezért    jogbiztonsági    és   adatvédelmi    szempontból    is elengedhetetlen követelmény, hogy a törvényben az  adatkezelési célok  világosan,  egyértelműen meghatározásra  kerüljenek.  Ez semmilyen  összefüggésben  nem áll a  diszkrimináció  tilalmára vagy  az esélyegyenlőség, illetve a jogegyenlőség biztosítására vonatkozó     alkotmányi     rendelkezésekkel.     Ezért     az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.  6.4.  Ugyanezen  indítványozó a Bnyt.  48.  §  (1)  bekezdését szintén az Alkotmány 70/A. §-ába ütközőnek tartotta.  A   támadott   rendelkezés  „a  bűnügyi  nyilvántartás   közös szabályai”  között,  valamennyi, a Bnyt.  hatálya  alá  tartozó nyilvántartásra   vonatkozóan   azt   tartalmazza,    hogy    a nyilvántartási  idő  eltelte után az adatalany  nyilvántartását meg  kell  szüntetni.  A  kötelezés  az  Alkotmány  59.  §  (1) bekezdéséhez  kapcsolódó alkotmányos követelményt jelenít  meg, függetlenül  attól, hogy a nyilvántartási idők  szabályozása  a törvényben  miként  alakul,  így  nem  áll  összefüggésben   az alkotmányellenesség alapjául megjelölt szabályokkal.  Ezért  az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.  7.  Az egyik indítványozó a Bnyt. 7. § f) pontjának, 31. §  a) pontjának, 34. § (2)–(3) bekezdésének és 36. §-ának, továbbá az IM–BM–PM  együttes Rendelet 1. § (1) bekezdésének, (2) bekezdés a)  pontjának,  5. §-ának valamint a 6. § (1)–(2)  bekezdésének nemzetközi szerződésbe ütközését is állította.  Az  Abtv.  21.  §  (3) bekezdése megállapítja azon  lehetséges indítványozók  körét,  akik az Abtv. 44. §-a  szerint  valamely jogszabály  nemzetközi szerződésbe ütközésének  alkotmányossági vizsgálatát  kezdeményezhetik. Az indítványozó nem tartozik  az itt felsoroltak közé, így az Alkotmánybíróság az Ügyrend 29.  § c) pontja alapján ezt az indítványt visszautasította.                               V.  A  továbbiakban  az Alkotmánybíróság azokat  az  indítványokat vizsgálta,   amelyek   az   egyes  foglalkozások   gyakorlására vonatkozó,  a  Bnyt.-vel összefüggésben  álló  törvények  egyes rendelkezéseinek alkotmányellenességét állították.  1.  Elsőként  az Alkotmánybíróság — az SzVMt. rendelkezéseivel összefüggésben  —  a  foglalkozás gyakorlásából  való  kizárási szabályokat  meghatározó  6. § (3)  bekezdésével,  az  engedély visszavonásával  összefüggő 11. § (1)  bekezdés  a)  pontjával, valamint  a (2) bekezdésével, s az ezekhez szorosan kapcsolódó, a folyamatban lévő büntetőeljárásnak az engedély kiadására való hatását  szabályozó 6. § (2) bekezdés b) pontjával  kapcsolatos alkotmányossági   vizsgálatot  végezte  el.  Az   indítványozók meghatározó  többsége  ezeket  a rendelkezéséket  az  Alkotmány 70/B. §-a alapján támadta. Többen hivatkoztak azonban arra  is, hogy  a szabályozás az Alkotmány 70/A. §-ába, illetve 9. §  (2) bekezdésébe ütközik.  1.1.    Az    Alkotmánybíróság    a    felsorolt    alkotmányi rendelkezésekre vonatkozó — jelen ügyben irányadó —  precedens- határozataiban  megállapította,  hogy  a  munkához   való   jog szempontjából közöttük szoros összefüggés áll fenn. A  releváns döntések  szerint  a  foglalkozás szabad megválasztásához  való jognak  egyik aspektusa a vállalkozás joga, s e két  jog  nincs egymással  hierarchikus  viszonyban.  Az  előbbi  értelmezésébe ugyanis  valamennyi foglalkozás, hivatás — a széles  értelemben vett munkavégzés — megválasztásának és gyakorlásának szabadsága beletartozik.  Ahogyan a munkához való jog  senki  számára  nem jelent     alanyi    jogosultságot    bármilyen     foglalkozás gyakorlásához,  úgy  a  vállalkozáshoz való  jog  sem  foglalja magában  a  vállalkozóvá  válás feltételek  nélküli  jogát.  Az államnak   az  a  kötelessége,  hogy  a  munkához,  illetve   a vállalkozáshoz  való  jog  gyakorlását  ne  tegye  lehetetlenné [részletesen: pl. 54/1993. (X. 13. AB határozat, ABH 1993, 340, 341–342.;  944/B/1994. AB határozat, ABH 1995,  734,  736–737.; 37/1997.   (VI.  11.)  AB  határozat,  ABH  1997,  234,   243.; 506/B/1995. AB határozat, ABH 1999, 722, 723.].  A   munkához   való   jog  relációjában  az   Alkotmánybíróság leszögezte  azt  is,  hogy az Alkotmány  70/B.  §-a  csupán  az altalános diszkrimináció-tilalmat rögzítő 70/A. §-nak  a  munka világára  vonatkoztatott  konkretizálása  [pl.  137/B/1991.  AB határozat,  ABH  1992, 456, 459.; 54/1993.  AB  határozat,  ABH 1993,  340,  341.; 21/1994. (IV. 16.) AB határozat,  ABH  1994, 117, 120–121.; 750/B/2000. AB határozat, ABH 2003, 1261, 1266.; 34/E/2006.  AB  határozat, ABH 2007, 1914,  1916.].  Rámutatott továbbá,  hogy a diszkrimináció tilalma a munkához, vállalkozás való  jog összefüggésében is csak az azonos szabályozási  körbe vonható  jogalanyok  közötti különbségtétel  vizsgálatát  teszi lehetővé. A 70/A. § különböző aspektusainak sérelme csak  akkor állapítható  meg,  ha  a  jogalkotó homogén  csoportba  tartozó jogalanyok    között    indokolatlanul,   ésszerűtlenül    tesz különbséget  [részletesen pl.: 9/1990. (IV. 15.) AB  határozat, ABH 1990, 48.; 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 77–78.; 61/1992.  (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280–282.;  35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 201, 203.; 30/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997, 130, 138.].  Jelen  ügyben  a diszkrimináció tilalmába ütközést  valamennyi indítvány    különböző    foglalkozások    gyakorlói    közötti összefüggésre,  illetve általában a véve a jogrendszer  elveire hivatkozással  állította.  A különböző  foglalkozások,  illetve vállalkozások gyakorlói azonban nem alkotnak homogén csoportot. A  foglalkozás szabad megválasztásához való jog általánosságban nem lehet a vizsgálat tárgya, a diszkrimináció tilalma csak  az adott foglalkozás megválasztásával összefüggésben és csupán  az azonos   szabályozási  körbe  tartozó  jogalanyok  tekintetében vizsgálható.    Így   az   Alkotmány   70/A.    §-a    szerinti különbségtétel,   illetve   a   jogegyenlőség   követelményének megvalósulása   —  alkotmányos  összefüggés  hiányában   —   az indítványok alapján nem volt vizsgálható.  1.2.   Az   Alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata  szerint   a munkához,  foglalkozáshoz, vállalkozáshoz való  jog  az  állami beavatkozásokkal és korlátozásokkal szemben alapjogi  védelembe részesül.  A  munkához való jog alanyi és szociális  oldalát  — rámutatva a korlátozások szempontjából való különbözőségre is — elsőként  a  21/1994.  (IV.  16.)  AB  határozat  határolta  el egymástól.  Megállapította, hogy a munkához való jog  szociális oldala   az   állam  oldalán  intézményvédelmi  kötelezettséget keletkeztet,   melynek  keretében   látja   el   az   állam   a foglalkoztatáspolitikával,   munkahelyteremtéssel,    szociális hálóval kapcsolatos feladatait. „E korlátozások alkotmányossága azonban  más–más  mérce alapján minősítendő  aszerint,  hogy  a foglalkozás   gyakorlását  vagy  annak  szabad   megválasztását korlátozza-e  az  állam, s az utóbbin  belül  is  különbözik  a megítélés az adott foglalkozásba kerülés szubjektív, illetve az objektív korlátokhoz kötésének megfelelően. (…) A munkához  (…) való  jogot  az veszélyezteti legsúlyosabban, ha  az  ember  az illető tevékenységtől el van zárva, azt nem választhatja.” (ABH 1994,  117, 120–121.). A korlátozásra „általános” mérce  nincs, az  csak az adott foglalkozásra vonatkozó szabályok ismeretének tükrében, esetről esetre vizsgálható.  A  munkához,  foglalkozás gyakorlásához való jog szempontjából az  adott  foglalkozásba  kerülés és a  jogviszony  fenntartása szubjektív  korlátjának minősül minden olyan előírás,  amely  a tevékenység  választójának személyére vonatkozik. A foglalkozás szabad megválasztására vonatkozó alkotmányos jog nem zárja  ki, hogy a különböző tevékenységek gyakorlásához, az arra vonatkozó jogszabályok speciális feltételeket és követelményeket  írjanak elő  [részletesen: pl. 962/B/1992. AB határozat, ABH 1995, 627, 629.; 39/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH 1997, 263, 275.].  A szubjektív  korlátozások  előírásakor  a  jogalkotó  mozgástere nagyobb,   mint   az  objektív  korlátozások  esetében,   s   a feltételeket  az állam utólag is szigoríthatja. E  szigorítások végső   korlátja  azonban  az,  hogy  nem  válhatnak   objektív kritériummá, azaz a foglalkozás gyakorlásának elvileg  továbbra is  mindenki  előtt nyitva kell állnia [27/1999. (IX.  15.)  AB határozat, ABH 1999, 281, 285.].  1.3.  Az  SzVMt.-ben szabályozott tevékenységi kör gyakorlását —  más  összefüggések  tekintetében  —  az  Alkotmánybíróság  a 3/2001.  (I.  31.)  AB határozatában már vizsgálta.  Döntésében rámutatott  arra,  hogy az e foglalkozásra vonatkozó  szabályok megalkotásakor   tekintettel   kell   lenni    a    tevékenység gyakorlásának lehetséges „terepére”, azokra az összefüggésekre, amelyek  e  foglalkozás  gyakorlása és más  alkotmányos  jogok, valamint   a   foglalkozás  gyakorlója  és  a  megbízó   között fennállnak.  Hangsúlyozta  —  majd  a  36/2005.  (X.   5.)   AB határozatában  megerősítette (ABH 2005, 390,  398.)  —  hogy  a vagyonőri  tevékenység  az  alkotmányos  tulajdonvédelem  egyik lehetséges  eszköze  is.  A  megbízók  érdekeinek  és  jogainak védelméről   pedig   a   jogalkotó  többek   között   éppen   a foglalkozásba    „kerülés”    feltételeinek    megállapításakor gondoskodhat  kellő hatékonysággal. Nem alkotmányellenes  ezért az  a  szabályozás,  amely a foglalkozáshoz (vállalkozás)  való jogot   olyan   feltételekhez  köti,  amelyek   időlegesen   és részlegesen nem teszik lehetővé annak gyakorlását [3/2001.  (I. 31.) AB határozat, ABH 2001, 68, 79–82.].  A  fentiek  alapján az SzVMt. 6. § (3) bekezdésében  megjelenő azon   kívánalom,   amely   bizonyos,  súlyos   bűncselekmények elkövetőit  kizárja a vagyonőri vagy magánnyomozói foglalkozást gyakorlók köréből, önmagában nem alkotmányellenes. Ebben csupán az  adott  foglalkozás  gyakorlásával összefüggő  életviszonyok védelme  jelenik meg, így az alapjog korlátozás általában  véve szükségtelennek nem tekinthető. Következetes a jogszabály abban a   tekintetben   is,  hogy  a  foglalkozás   megkezdését,   és továbbfolytatását  azonos  módon kezeli.  Alkotmányellenessé  a szabályozás   módja,   a  korlátoknak   —   az   önmagában   is alkotmányellenes — bűntettesek nyilvántartásához, ezen belül  a Bnyt. 16. §-ához kötése teszi az SzVMt. 6. § (3) bekezdését.  1.4.   Az   Alkotmánybíróság  az   52/1996.   (XI.   14.)   AB határozatában  utalt  arra,  hogy a  foglalkozás  gyakorlásának alkotmányossági  mércéje  —  az  adott  tevékenységre  irányadó jogszabályok   alapján  többnyire  világosan  elhatárolható   — szakmai  és  célszerűségi indokoltsághoz kötött. A  foglalkozás gyakorlásához   való   jog   csak   a   határesetekben    vezet alkotmányossági problémához. A 21/1994. (IV. 16.) AB  határozat leszögezte   azt   is,   hogy   az   Alkotmány   70/B.   §-ának összefüggésében  is „az alapjogkorlátozást elvileg  igazoló  ok meglétét konkrétan, azaz a vizsgált jogszabály személyi, tárgyi és  időbeli hatálya körében bizonyítani kell.” (ABH 1994,  117, 122.)  A   SzVMt.   6.   §   (3)   bekezdésében   követett   megoldás eredményeképpen  az  e  törvény hatálya alá  eső  foglalkozások gyakorolhatósága a büntetett előélethez fűződő  hátrányok  alól történő   mentesítést  követően  is  további  3-15  év  közötti időtartamra teljes egészében ellehetetlenül. Ez még  azokra  az esetekre is kiterjed, ha a terheltet a bűncselekmény vádja alól felmentik,  ám  vele  szemben  tárgyi  okból  intézkedést  (pl. elkobzás)   alkalmaztak,  avagy  vele  szemben  rövid   tartamú felfüggesztett   szabadságvesztést,   illetve   ennél   enyhébb büntetést  szabnak  ki. Ugyanakkor a foglalkozás  gyakorlásának korlátozására   vonatkozóan   semmiféle   differenciálás    nem érvényesül. A Bnyt. 16. §-ában megállapított korlát egységes és objektív.  Ez  azonban  azt  is jelenti,  hogy  a  jogalkotó  a foglalkozás   szabad  megválasztásához,  az  adott  vállalkozás gyakorlásához  való  jogot  időlegesen  —  ám  döntően   hosszú tartamban  —  teljes  egészében elvonta.  Ez  pedig  aránytalan alapjogi korlátozást jelent.  Az   Emberi   Jogok  Európai  Bírósága  —   az   utóbbi   évek jogfejlesztő  tevékenységének eredményeképpen az  Egyezmény  8. cikkének hatálya alá vont — a foglalkozás gyakorlásának jogával összefüggésben  kimondta,  hogy  a  munkavégzés   lehetőségének elvonása    (az   Egyezmény   14.   cikkére   is   figyelemmel) egyezménysértő   lehet.  Az  állam  oldalán  különösen   nyomós közérdek  igazolása  szükséges ahhoz,  hogy  a  magánszektorban végzett  munkát  korlátoknak vesse  alá.  Az  eredetileg  jogos indokok „racionalitása” az időmúlással elenyészhet, s ebben  az esetben  a  korlátozás  minimálisan aránytalannak  minősül.  Az állam  megsérti a megkülönböztetés nélküli életvezetéshez  való jogot,  ha  objektív  és ésszerű indok hiányában  korlátozza  a foglalkozás  gyakorlásához való jogot pusztán azon  az  alapon, hogy   az   érintettet   korábban   (bármilyen)   bűncselekmény elkövetése   miatt  elítélték.  Ez  gyakorlatilag   „másodlagos szankciónak” minősül, ami aránytalan jogkorlátozást  jelent,  s az  Egyezmény 14. Cikkének sérelmét idézi elő. (pl.  Thlimmenos contra Görögország ügyben hozott 2000. április 6-i ítélet).  Az  52/1996.  (XI. 14.) AB határozat értelmében a  foglalkozás gyakorlásához való jog időleges és részleges korlátozása  akkor nem  alkotmányellenes, ha azt más alkotmányos alapjogok védelme feltétlenül  indokolja  (ABH 1996, 159, 162–163.).  Az  alapjog korlátozásához azonban a szükségesség önmagában nem elegendő, a jogalkotó  köteles  a korlátozás céljának megfelelő  legenyhébb eszközt  alkalmazni. Az elérni kívánt cél fontosságának  és  az okozott  alapjog  sérelemnek  egymással  arányban  kell  állnia [részletesen:  pl.  30/1992. (V. 26.) AB határozat,  ABH  1992, 167, 171.].  A  személy-  és vagyonőri, illetve a magánnyomozói foglalkozás (vállalkozás) a magánszféra, a gazdasági versenyszféra működési területére eső tevékenység, ahol a jogviszonyokat elsősorban  a szerződéses  szabadság alakítja, s ahol az  állam  beavatkozási joga  egyébként  is korlátozott. A piacgazdaság ugyan  elismert államcél,  de  nem alkotmányos alapjog, így ennek érdekében  az alapjogi  védelem  alá eső jogok általános  érvényű  és  tartós korlátozása   nem   megengedett.  A   vizsgált   tevékenységgel szorosabb  kapcsolatot mutató tulajdonhoz való jog, illetve  az emberi  méltóságból  levezetett  jogok  együttese  indokolhatja ugyan  a  korlátozást, de ebben az esetben  a  más  alapjogokat fenyegető veszély olyan absztrakt, amely az Alkotmány 9. §  (2) bekezdése,  illetve 70/B. § (1) bekezdése hatálya  alá  tartozó alapjogok  esetenként igen hosszú időtartamra történő elvonását nem  igazolja [részletesen: 3/2001. (I. 31.) AB határozat,  ABH 2001, 68, 79–82.].  A  foglalkozás  gyakorlásához való jog az indokolatlan  állami beavatkozásokkal és korlátozásokkal szemben a szabadságjogokhoz hasonló  védelemben  részesül. Ebből az is következik,  hogy  a munkaerő  piacra  való  belépés  korlátozása  csak  szűk  teret kaphat.  Az állam – más szabadságjogok, alkotmányos értékek  és célok  védelme  érdekében  –  az  őt  terhelő  intézményvédelmi kötelezettségre  hivatkozással sem alkalmazhat olyan  generális megszorításokat, amelyek ezt tartósan és differenciálás  nélkül ellehetetlenítik.  E  védelem  és  a  foglalkozáshoz  való  jog korlátozása  között harmóniát kell teremteni.  Figyelembe  kell venni,   hogy   az  alapvető  szükségletek  kielégítéséhez,   a tulajdonhoz  elsősorban a munkán keresztül vezet  az  út;  ezen alapszik  az  elítéltek  eredményes  reszocializációja  is.   A rendszeres jövedelmet biztosító foglalkozás gyakorlása alkalmas arra,  hogy visszasegítse az egyént az ismételt bűnelkövetéstől mentes   szabadság   állapotába.   Amennyiben   a   foglalkozás gyakorlásához   való   jog   még   a   kisebb   tárgyi    súlyú bűncselekményekhez kapcsolódóan is, a mentesülést  követően  is hosszú  időn  át,  széles körben, a jogsértés feltételezett  és távoli  veszélyére  hivatkozással ellehetetlenül,  az  már  nem csupán   a  rehabilitáció  eszméje  által  támasztotta  ésszerű igényekkel áll szemben, hanem aránytalan korlátozást is jelent.  A   fentiek   alapján   az   Alkotmánybíróság   a   korlátozás aránytalanságára        figyelemmel        a        szabályozás alkotmányellenességét megállapította és a támadott rendelkezést megsemmisítette.  A megsemmisítés időpontjának megállapításakor figyelembe  vette,  hogy  a  szabályozáshoz  kapcsolódó   Bnyt. rendelkezések   is   átalakításra  szorulnak.   A   jogrendszer koherenciája érdekében kívánatos, hogy a jogalkotó az  egymásra épülő  szabályokat  és jogviszonyokat azonos időbeni  hatállyal rendezze. Az alkotmányellenesség megállapítására figyelemmel az SzVMt.  6.  §  (3)  bekezdése  és  a  különböző  indítványokban felhívott   más  alkotmányi  rendelkezések  összefüggéseit   az Alkotmánybíróság nem vizsgálta.  1.5.1.  Elutasította viszont az Alkotmánybíróság az SzVMt.  6. §  (2)  bekezdés  b)  pontját támadó azon indítványt,  amely  a folyamatban  lévő  büntetőeljárásnak  a  figyelembe  vételét  a tevékenységi    engedély   kiadására    vonatkozó    korlátozás alkotmányellenességével összefüggésben állította.  Az  Alkotmány  70/B.  §-a alapján nem kifogásolható,  hogy  az SzVMt. a folyamatban lévő büntetőeljárás figyelembe vételét  is elrendeli,  minthogy ez a foglalkozáshoz való  jog  gyakorlását csak   időlegesen,  a  büntetőeljárás  kimeneteléhez  kötötten, objektív ismérv szerint, meghatározott súlyú bűncselekményekhez kapcsolódóan  függeszti fel. Ez lényegét  tekintve  összhangban áll  a  foglalkozás  gyakorlására  feljogosító,  a  büntetőjogi jogkövetkezményeket figyelembe vevő, az 1.4. pont  hatálya  alá nem tartozó további szabályokkal is.  A   támadott   rendelkezés  az  alkotmányellenesség   alapjául szintén  hivatkozott,  az  Alkotmány  57.  §  (2)  bekezdésével semmilyen   összefüggésben   nem   áll.   Az   Alkotmánybíróság gyakorlata  szerint  az ártatlanság vélelme  olyan  alkotmányos alapelv,  amelynek  hatálya a büntetőjogi felelősségre  vonásra irányadó  eljáráson túlmutat [először: 41/1991.  (VII.  3.)  AB határozat,  ABH 1991, 193, 195.]. Ennek ellenére az alkotmányos védelem határai ezen az alapon korlátlanul nem terjeszthetők ki (először:  26/B/1998. AB határozat, ABH 1999, 647, 650.).  Ezen alkotmányi    rendelkezésre   csak    akkor    alapítható    az alkotmányossági   vizsgálatra  vonatkozó  összefüggés,   ha   a támadott  rendelkezés valamilyen felelősségre vonásra  irányuló eljárásra  vonatkozik [részletesen: 22/2004. AB határozat,  ABH 2004, 367, 376.]. Jelen esetben ez nem volt megállapítható, így az   Alkotmánybíróság  az  indítványt   ezen   az   alapon   is elutasította.  1.5.2. Úgyszintén elutasította azt az indítványt is, amely  az Alkotmány 70/B. §-ára figyelemmel az SzVMt. 7. §-át, továbbá  a 11. § (1) bekezdés a) pontját, illetve (2) bekezdését támadta.  E   rendelkezések  a  tevékenységi  engedély   bevonására   és megújítására  vonatkoznak,  illetve  ezen  eljárások  technikai szabályait  állapítják meg. Az utóbbiak semmilyen, az  előbbiek pedig   csak   áttételes  kapcsolatban  állnak  a  tevékenységi engedély   korlátozására  vonatkozó  6.  §  (3)   bekezdésével. Alkotmányellenességet azonban semmiképpen nem jelent,  hogy  az engedélyt vissza kell vonni abban az esetben, ha kiadásának sem volt  meg  az alapja, illetve megújítására nincs lehetőség,  ha annak kiadására sem kerülhetne sor.  2.   Az   SzVMt.  6.  §  (3)  bekezdéséhez  hasonló   szabályt tartalmazó,  az  Lt. 67. § (7) bekezdésének b)  pontját  támadó indítványozó az alkotmányellenességet — az Alkotmány 2.  §  (1) bekezdése,  8. § (2) bekezdése és 59. §-a mellett — szintén  az Alkotmány  70/B.  §-ára  alapította. A  támadott  rendelkezések tartalmi    egyezőségére    és   hatályára    figyelemmel    az Alkotmánybíróság   a   vizsgálatot  ez   utóbbi   rendelkezésre figyelemmel  végezte el. Ennek során az 1. pont  bevezetőjében, illetve  az  1.1.–1.4. pontban kifejtett álláspontját  ebben  a tekintetben is fenntartja és az alábbiakkal egészíti ki.  A   légiközlekedés  sajátos  jellegére  figyelemmel  az  annak működtetésében   résztvevőkre   vonatkozó   korlátozó   jellegű előírások  az  alapjogi védelem szempontjából is széles  körben tolerálandók.  A  foglalkozás  gyakorlásával  összefüggő  jogok közvetlen és kimutatható kapcsolatban állnak az élethez  és  az emberi  méltósághoz való jog védelmével, amelyek  érvényesülése szigorú  és  határozott  intézkedéseket is  megkövetel;  többek között  azért,  mert  a  légiforgalomban  az  ezeket  fenyegető veszélyek  elhárítására csak objektíve korlátozott  lehetőségek állnak  rendelkezésre. Ezért a foglalkozás  gyakorlásához  való joggal  összefüggésben alkalmazott súlyosabb  korlátozások  sem feltétlenül    alkotmányellenesek,    azaz    az     arányosság követelményei lehetnek más foglalkozásokhoz képest eltérőek.  Mindez   azonban   nem  változtat  azon,   hogy   a   vizsgált rendelkezés  aránytalan  időbeli  határokon  belül,  szintén  a bűntettesek  nyilvántartásához kötve teljes  mértékben  elzárja valamennyi,  a  légi  közlekedésben lehetséges  foglalkozás  (a segédmunkától    és   légi   irányításig)    gyakorlásától    a jogalanyokat.   A   korlátozó  rendelkezés   megalkotásakor   a jogalkotó  a  tilalmat egy terminus technikusnak  nem  minősülő absztrakt  fogalomhoz  („a  légi közlekedés  területén”)  kötve állította  fel. Ennek során nem tett különbséget sem a  végzett munka  jellege, sem a helyszínen tartózkodók munkajogi státusa, sem  a  repülőterek  típusai, sem  a  reptér  zárt  területének jogilag  is  eltérő minősítés alá eső védelmi szintjei  között. Úgyszintén nem differenciált a korlátozás alapjaként  megjelölt bűncselekmények tényleges súlya között, egyenlőségjelet téve az iletfogytig tartó szabadságvesztéssel fenyegetett bűntettek  és az  alternatív szankciókkal büntetendő vétségek közé. Ebben  az esetben  a  korlátozással egységesen érintettek azok  is,  akik bizalmi  jellegű  feladatot, szakmai  vagy  a  légi  közlekedés biztonsága szempontjából releváns munkát nem végeznek.  Az  Lt. 67. § (7) bekezdés b) pontjának hatálya kiterjed továbbá azokra is,   akik  a  repülőtér  zárt  területén  nem  a  légitársaság alkalmazottaiként   végeznek   munkát   (a   katasztrófavédelem munkatársaitól a mentőszolgálat alkalmazottaiig), illetve olyan munkáltatók  alkalmazottai, amelyek a repülőtérrel  szerződéses jogviszony  alapján,  a repülőtér területén  különböző,  nem  a légiközlekedésssel   vagy   a  földi  irányítással   összefüggő feladatokat  teljesítenek.  Az így  kialakított  rend  szerinti általános  érvényű korlátozás tehát azért is  aránytalan,  mert bármilyen  foglalkozás gyakorlójára kiterjed,  az  alkalmazotti viszonyban  nem  állókat  is érinti, közöttük  olyanokat,  akik saját  munkáltatójuknak eredetileg nem tartoznak számot adni  a mentesülés hatálya esett bűncselekményeikről. Ilyen  módon  más munkáltatók  és  munkavállalók jogviszonyába  is  közvetlen  és indokolatlan beavatkozásra teremt lehetőséget.  A   kifejtettekre   figyelemmel  az   Alkotmány   a   vizsgált rendelkezést  megsemmisítette. A  megsemmisítés  időpontját  az 1.3.   pontban   kifejtettek   szerint   határozta   meg.    Az alkotmányellenesség     megállapítására     figyelemmel,     az Alkotmánybíróság  a  támadott norma  és  a  további,  felhívott alkotmányi rendelkezések összefüggéseit nem vizsgálta.  3.  Az  egyik  indítványozó az SzVMt. 6. §  (3)  bekezdéséhez, illetve  az  Lt.  67.  §  (7)  bekezdés  b)  pontjához  hasonló rendelkezést  tartalmazó, de a bűncselekmények szélesebb  körét érintő  Korm.  R.1.  6. § (1) bekezdés b) pontját  támadta.  Az indítványozó  az alkotmányellenesség megállapításának  alapjául az  Alkotmány 8. § (2) bekezdésével összefüggésben az Alkotmány 55.  §  (1)  bekezdésére, az 57. § (1) bekezdésére —  és  téves tartalommal  — az Alkotmány 57. § (4) bekezdésére  hivatkozott. Támadta továbbá a Korm. R.1. 1. § d) pontját.  3.1.  Az  Alkotmány  55. § (1) bekezdésében  védett  személyes szabadsághoz  és biztonsághoz való jogot az Alkotmánybíróság  a büntető,  a  szabálysértési és az ezekkel  szoros  kapcsolatban álló   rendészeti  jellegű  jogszabályok,  valamint  az  állami hatósági  kényszert  megjelenítő  (pl.  pszichiátriai  kezelés) rendelkezések  által  elrendelt,  alapjogot  korlátozó   normák alkotmányosságára  vonatkoztatta.  A  döntésekből  kitűnően  az alapjogi  védelem  azokra az esetekre terjed ki,  amikor  adott intézkedés valamilyen formában a szabad cselekvéshez való jogot azzal  korlátozza, hogy az egyén életébe fizikális beavatkozást jelentő   módon,   akadályozza  az  elhatározásának   megfelelő magatartás  tanúsítását, cselekvési szabadságát  [pl.  66/1991. (XII.  21.)  AB határozat, ABH 1991, 342, 347.; 74/1995.  (XII. 15.)  AB  határozat,  ABH 1995, 369, 372.; 5/1999.  (III.  31.) határozat,  ABH  1999,  75,  84–85.);  36/2000.  (X.  27.)   AB határozat, ABH 2000, 241, 270, 271–272.; 13/2003. (IV.  9.)  AB határozat, ABH 2003, 201, 204.].  A  támadott, adott vállalkozás, illetve foglalkozás gyakorlása elé korlátokat állító rendelkezés a személyi szabadsághoz és  a személyi   biztonsághoz  való  joggal   nem   áll   értékelhető összefüggésben.  A  tevékenység gyakorlását  ugyanis  nem  ezen alapjogok sérelmén keresztül, hanem ettől független paraméterek mentén korlátozza. Ezért az Alkotmánybíróság ezen az alapon  az indítványt elutasította.  3.2.    A    támadott    rendelkezés   alkotmányellenességének alapjaként  hivatkozott, az Alkotmány 57.  §  (1)  bekezdése  a tisztességes eljárás — széles értelemben vett — alkotmányossági követelményeire   vonatkozó  alapjog.  A   precedenshatározatok szerint  ennek  az  eljárási garanciák, a  bírósághoz  fordulás szempontjából van meghatározó szerepe [59/1993.  (XI.  29.)  AB határozat,  ABH  1993,  353,  355.;  6/1998.  (III.   11.)   AB határozat,  ABH  1998,  91,  95–96.,  32/2002.  (VII.  4.)   AB határozat, ABH 2002, 153, 158, 159–161.; 8/2004. (III. 25.)  AB határozat,  ABH  2004, 144, 156–157.]. Minderre  figyelemmel  a Korm.  R.1.  és ezen alkotmányi rendelkezés között  értékelhető összefüggés  nem  volt kimutatható, így az Alkotmánybíróság  az indítványt elutasította.  3.3.  Az ügyvédi képviselettel eljáró indítványozó a Korm.  R. 1.  §  d)  pontját  is támadta az Alkotmány  téves  tartalommal felhívott rendelkezése alapján. A rendeletnek azonban nincs  és nem is volt ilyen rendelkezése. Az Abtv. 1. § b) pontja alapján Alkotmánybíróság hatáskörébe csak létező jogszabályok,  illetve az    állami    irányítás   egyéb   jogi   eszköze    valóságos rendelkezéseinek  vizsgálata  tartozik.  Az  Ügyrend  21.   §-a alapján   az   indítványnak  a  támadott  jogszabályt   és   az alkotmányellenesség   alapjául   szolgáló   rendelkezést   kell tartalmaznia.  Az  indítvány ezen követelmények  egyikének  sem felel meg. Ezért az Alkotmánybíróság az Ügyrend 21. § b) pontja alapján az indítványt visszautasította.                               VI.  Végül  az  Alkotmánybíróság  azon indítványokkal  foglakozott, amelyeket  a  Bnyt.-re,  illetve  az  V.  fejezetben   elbírált jogszabályokkal    való   vélt   vagy   valós   összefüggésekre figyelemmel terjesztettek elő.  1.  Egy indítványozó az SzVMt.-nek a kötelező kamarai tagságra vonatkozó rendelkezéseit [3. § (1)–(2) bekezdés], illetve ezzel összefüggésben   –   álláspontja  szerint  a   kamarai   tagság feltételéül szolgáló 5. § (2) bekezdésének c) pontját  támadta. Álláspontja szerint ezek olyan szankciók, amely az Alkotmány 9. §  (2)  bekezdésével, illetve 70/B. § (1) bekezdésével  szemben állnak.  1.1.  Az  SzVMt. 5. § (2) bekezdése c) pontja arra vonatkozik, hogy  a  vállalkozáshoz szükséges működési engedély nem  adható ki,  ha a kérelmezőnek jogerősen megállapított adó-, vám-  vagy társadalombiztosítási  tartozása van.  E  rendelkezésnek  nincs köze a kötelező kamarai tagsághoz, illetve az Alkotmány 70/B. §- ához,  minthogy  csak  szűkebb  körre  a  vállalkozóvá  válásra vonatkozik.  Kétségkívül kapcsolatban áll azonban az  Alkotmány 9.  §  (2)  bekezdésével, ebben az összefüggésben  viszont  nem alkotmányellenes.  Az  Alkotmánybíróság  a jelen határozat V.  fejezet  1.2.–1.4. pontjaiban  már  részletesen kifejtette, hogy  a  szóban  forgó tevékenység   —   jellegéből  következően  —   az   alkotmányos tulajdonvédelem  egyik  biztosítéka is. Ebből  következően  nem tekinthető  alkotmányellenesnek  az  a  szabályozás,  amely   a foglalkozás  gyakorlójának  alkalmassági  feltételei  között  a vagyoni,  pénzügyi  „megbízhatóságára” vonatkozó  kritériumokat rögzít,  s  ezen  belül  annak  igazolására  szolgálnak,   hogy köztartozása nincs. Ez általában véve minden induló vállalkozás olyan  feltétele,  amely  a  köztulajdon  védelmével  közvetlen összefüggésben  áll, a vagyonvédelmi vállalkozás tulajdonosától vagy   tagjától  pedig  fokozottan  elvárható.   Ugyanakkor   a vállalkozás  gyakorlójának oldalán nem jelent olyan  szubjektív korlátot,  amely  az  alapjog  gyakorlásából  kizárná.  Így  az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.  1.2.  A  kötelező kamarai tagságra vonatkozóan az indítványozó nem  hozott  fel  alkotmányos  érveket,  csupán  „tiltakozását” fejezte   ki   az  általa  „szükségtelennek  ítélt”  kamarákkal szemben.  Az indítvány alapján az alkotmányellenesség  alapjául szolgáló  alkotmányi rendelkezés(ek) és a —  csupán  deklaratív tartalmú  —  vizsgált  jogszabály között összefüggés  nem  volt kimutatható.  A kamarai tagság feltételeit, a kamara  szerepét, jogszabályi hátterét ugyanis nem a támadott rendelkezés,  hanem az   SzVMt.   IV.  fejezetében  foglalt  normák   adják.   Erre figyelemmel az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.  2.  Egy  további  indítványozó a Korm R.2.  3.  §-át  tartotta alkotmányellenesnek. Ugyanakkor az alkotmányellenesség alapjául szolgáló  rendelkezést  —  ismételt  —  felhívás  ellenére  sem jelölte meg.  Az  Abtv.  22.  §  (2)  bekezdése szerint  az  indítványnak  a kérelem  alapjául  szolgáló  okot  és  alkotmányi  rendelkezést tartalmaznia  kell. Ennek hiányában az indítvány  érdemben  nem bírálható el (668/B/2001. AB határozat, ABH 2003, 1413,  1417.; 1109/B/2001.  AB határozat, ABH 2004, 1924, 1927–1928.).  Ezért azt   az   Alkotmánybíróság  az  Ügyrend  29.  §  d)   pontjára figyelemmel visszautasította.  3.   A  határozatnak  a Magyar Közlönyben  való  közzétételére  vonatkozó rendelkezés az Abtv. 41. §-án alapszik.                       Dr. Paczolay Péter                   az Alkotmánybíróság elnöke        Dr. Balogh Elemér            Dr. Bragyova András        alkotmánybíró                      alkotmánybíró        Dr. Holló András                 Dr. Kiss László        alkotmánybíró                      alkotmánybíró        Dr. Kovács Péter          Dr. Lenkovics Barnabás        alkotmánybíró                      alkotmánybíró        Dr. Lévay Miklós            Dr. Trócsányi László        előadó alkotmánybíró               alkotmánybíró Dr. Bragyova András alkotmánybíró különvéleménye  Nem  értek  egyet  a  többségi határozat rendelkező  része  1. pontjának  a  bűnügyi nyilvántartásról és a  hatósági  erkölcsi bizonyítványról szóló 1999. évi LXXXV. törvény (a továbbiakban: Bnyt.)  16.  §-át,  18.  §-át, 59. §  b)  pontját  megsemmisítő részével,  valamint 2., 3. és 4. pontjával, és így  a  hozzájuk fűzött indokolással sem.  1.  A  Bnyt. 18. §-ának alkotmányellenessége a „jogosult”  szó hiánya  miatt  az  Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében  foglalt jogállamiság   elvébe  ütközés  miatt  nem   állapítható   meg. Kétségtelen,  hogy  a mondat állítmány hiányában  agrammatikus, azonban   a  jogalkalmazók  és  a  jogkereső  közönség  számára érthető,  a  közlés  célja világos. A törvény  megalkotása  óta eltelt időszakban a norma jelentése (legalábbis erre utaló adat nincs)  nem vetett fel értelmezési problémát a gyakorlatban.  A Bnyt.   18.  §-ának  jelentése  egyébként  az  Alkotmánybíróság számára  sem  okozott gondot, különben nem állapíthatott  volna meg  alkotmányellenességet tartalmi okokból. A jogalkalmazó  az erreur  de  scribe-nek tekinthető tollhibát maga  is  ki  tudta javítani,  így  nincs indok a megsemmisítésre.  Az  értelmezést elősegíti  az  is,  hogy  több egymáshoz  hasonló  tartalmú  és szerkezetileg  analóg  mondat követi egymást  a  jogszabályban. Ebben  a szövegkörnyezetben a mondat jelentése a magyar nyelvet ismerők („kompetens nyelvhasználók”) számára egyértelmű.  Ugyanakkor  azt is meg kell jegyezni, hogy a Bnyt. szövegét  a Magyar   Közlönyben  történő  első  közzététele  óta   többször módosították, és később mégis bekerült a szövegbe a  „jogosult” szó [ld.: a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény módosításáról  szóló  2001.  évi  CXXI.  törvény  78.   §   (1) bekezdése, amely a Bnyt 18. § c) pontját módosította;  valamint a  közösségi  vámjog  végrehajtásáról szóló  2003.  évi  CXXVI. törvény 81. §-a, amely a Bnyt. 18. § e) pontját iktatta be].  2.  Ugyancsak nem értek egyet a hatósági erkölcsi bizonyítvány központi tartalmi elemét szabályozó rendelkezés (Bnyt. 59. § b) pont) megsemmisítésével.  A  hatósági  erkölcsi  bizonyítvány  a  bűnügyi  nyilvántartás alapján    kiállított   közokirat,   melyet   állampolgárságtól függetlenül az érintett természetes személy kérhet  az  erre  a célra   rendelt   formanyomtatványon.  A   „hatósági   erkölcsi bizonyítvány”  hagyományos elnevezés — amint a  törvényjavaslat indoklása  is  említi —, amelyet először az 1891. június  25-én 21816  I.M.  szám  alatt  a vagyoni és erkölcsi  bizonyítványok beszerzése  és  kiállítása tárgyában  kiadott  IV.  igazságügyi miniszteri rendelet nevezett így.  A  Bnyt.  57.  §-a  alapján a hatósági  erkölcsi  bizonyítvány közokirat. Valójában a Bnyt. 59. §-ában meghatározott  tartalmi elemek   alapján   nevezhetnénk  (a  hagyományoktól   eltérően) büntetlenségi igazolásnak is. A hatósági erkölcsi bizonyítványt a   kezelő   szerv  a  bűnügyi  nyilvántartás   részét   képező bűntettesek  nyilvántartása (amely a  bíróság  által  kiszabott büntetéseket,  intézkedéseket,  illetve  a  megrovással  és   a vádemelés elhalasztásával érintettek körét tartalmazza) alapján állítja  ki. Közhitelűsége azt jelenti, hogy tartalmát harmadik személyek,  illetve  állami szervek az ellenkező  bizonyításáig igaznak kötelesek tekinteni, de nem is állítja, hogy ez valóban mgy  is van. Azt pedig egyáltalán nem állítja, hogy az érintett személy  a  bűnügyi  nyilvántartásban  nem  szerepel.  A  Bnyt. egyértelműen  megmondja, hogy mely esetekben  kell  a  hatósági erkölcsi   bizonyítványba  a  „nem   szerepel   a   bűntettesek nyilvántartásában” szöveget írni, és azt is, hogy ez mit takar. A  „nem  szerepel  a  bűntettesek  nyilvántartásában”  szöveget tartalmazó  erkölcsi  bizonyítvány  jogi  jelentése  a  törvény alapján,  hogy az érintett személy — akár szerepel egyébként  a bűnügyi  nyilvántartásban, akár nem, akár elkövetett büntetendő cselekményt,  akár  nem — büntetlen előéletűnek  tekintendő.  A hatósági   erkölcsi  bizonyítvány  célja  a  jogilag  büntetlen előélet   tanúsítása:   erre  többnyire   bizonyos   munkakörök betöltéséhez   vagy   hatósági  engedélyek  beszerzéséhez   van szükség;  az  abban  szereplő  adatok  pedig  a  munkáltatókat, foglalkoztatókat,  valamint  a többi  hatóságot  tájékoztatják, illetve (a mondottak szerint) kötik.  3.  Nem  értek  egyet a többségi határozat  III.  részének  5. pontjában  a  Bnyt.  16.  §-áról hozott  döntéssel  sem,  amely szerint  alkotmányellenes, hogy a büntetett  előélethez  fűződő hátrányok alóli mentesülést követően eltérő ideig a mentesített személyeket is nyilván kell tartani.  Úgy  vélem,  e  kérdés elbírálásánál a Btk. 100.  §-ából  kell kiindulni.  Eszerint  az elítélt azon hátrányos  következmények alól mentesül, amelyeket az elítéléshez büntető jogszabály fűz. Elítélésen    a   bűncselekmény   elkövetése   miatt    jogerős határozattal kiszabott büntetést kell érteni.  A   mentesítéssel  az  elítélt  csak  a  büntetés  büntetőjogi következményei alól mentesül, de egyéb jogi, erkölcsi, pszichés és egyéb következményektől nem feltétlenül. Ezért a mentesített mindig a jövőre nézve válik „büntetlen előéletű” állampolgárrá, nem    pedig    az   elítélésre   visszamenőleg.   A    bűnügyi nyilvántartásban,   a   mentesítési  idő  utáni   nyilvántartás önmagában  szerintem nem alkotmányellenes, de  alkotmányellenes lehet  a  nyilvántartás tényéhez fűződő nem büntetőjogi  hatás, vagyis  az,  hogy  a  büntetőjogi szempontból  már  nem  létező cselekvésnek   lehetnek  további,  a  büntetőjogtól   független joghatásai. Az ellenkező felfogás megfordítja a büntetőjog és a jogrendszer   többi  része  közötti  viszonyt:  a   büntetőjogi normákat  önmagukban  állónak és nem a  jogrendszer  „szankciós zárkövének”,   vagyis  a  nem-büntetőjogi  normák   megsértését szankcionáló  normáknak tekinti. Megjegyzem e  felfogással  sem ellentétes az elkövető reszocializációja, mint alkotmányos cél.  Egyébként  a  határozatban  másutt szereplő  „rehabilitációhoz való  jog”  —  amelyet az Alkotmány 54. §-ában  foglalt  emberi méltósághoz való jogból nem tartok levezethetőnek, mivel  ez  a jog  mindenkit mindig feltétel nélkül megillet, a rehabilitáció pedig  egy fontos és szükséges szociálpolitikai cél —  itt  nem szerepel a megsemmisítés indokai között; az egyedül a büntetlen előéletűek  között,  az indítványozó és  a  többségi  határozat szerint    alkotmányosan    nem    indokolható    módon    tett megkülönböztetésen  alapul.  Szerintem  ez  a  megkülönböztetés egyes esetekben indokolható lehet — még büntetőjogi szempontból is [ld.: Btk 100. § (3) bekezdés].  4.  A  légi  közlekedésről szóló 1995. évi XCVII.  törvény  (a továbbiakban:   Lt.)   67.   §  (7)   bekezdés   b)   pontjának megsemmisítése   mellett   felhozott   érveket    nem    tartom meggyőzőnek.  A   büntetendő   cselekmény  —  általában  az  ember   múltban tanúsított minden magatartása, amely a jog szerint nem minősült bűncselekménynek, vagy egyáltalán nem volt jogellenes —  számos esetben  lehet  elegendő  indok alapjogai  későbbi  alkotmányos korlátozására.  Az Alkotmány 70/B. §-ában rögzített foglalkozás szabadsága — amelyről itt szó van — alapvető jelentőségű a modern piacgazdaságban és társadalomban, ahol az emberek döntő többségének jövedelme, megélhetése — munkavállalóként, vállalkozóként, szabadfoglalkozásúként — döntően ezen alapjog gyakorlásából (vagy korábbi gyakorlásából) származik. A foglalkozás szabadságának alkotmányos korlátozása bizonyos esetekben, mivel a foglalkozások a társadalmi-gazdasági tevékenységek igen széles körét fogják át, ésszerű és megengedhető. E korlátozások alkotmányosságát azonban külön–külön kell vizsgálnia az Alkotmánybíróságnak. Ezen állításom egyébként összhangban áll az Alkotmánybíróságnak a munkához (foglalkozáshoz, vállalkozáshoz) való alapjoggal kapcsolatban kialakított gyakorlatával. Eszerint „a munkához való alapjog a szabadságjogokhoz hasonló védelemben részesül az állami beavatkozások és korlátozások ellen. E korlátozások alkotmányossága azonban más-más mérce alapján minősítendő aszerint, hogy a foglalkozás gyakorlását vagy annak szabad megválasztását korlátozza-e az állam, s az utóbbin belül is különbözik a megítélés az adott foglalkozásba kerülés szubjektív, illetve az objektív korlátokhoz kötésének megfelelően”. [ld.: 21/1994. (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994, 117, 121.; 9/2007. (III. 7.) AB határozat, ABH 2007, 177, 196.]  Az  Lt.  hivatkozott rendelkezése a gyakorlatban azt  jelenti, hogy  például  egy büntetlen előéletűnek minősülő kábítószerrel visszaélő sok elismert foglalkozást űzhet (lehet pl.:  újságíró vagy kritikai kritikus, közalkalmazott) — de nem lehet takarító a  repülőterek  zárt  területén. A jelen  esetben  az  alapjog- korlátozás   és   a   korábbi  büntetendő  cselekmény   közötti összefüggés  vizsgálata  vezethetett  volna  el  a  rendelkezés alkotmányossága vagy alkotmányellenessége megállapításához — az alapjog-korlátozás    szükségességén,    alkalmasságának     és arányosságának vizsgálata után.  Megjegyzem,  hogy az Lt. 67. § (7) bekezdés e)  pontja,  amely szerint  a  légi  közlekedés  területén  nem  foglalkoztatható, illetve  a  repülőtér zárt területére nem léphet be, aki  ezzel „nemzetbiztonsági érdeket sért”, továbbra is hatályban marad. E rendelkezés  szerint  az  eredetileg  a  b)  pont  alá  tartozó személyi  kör „nemzetbiztonsági ok” alapján ma is  kizárható  a légi  közlekedés  területén való foglalkoztatásból,  illetve  a repülőtér zárt területére való belépésből.  Hasonló  indokok  alapján  nem  tartom  alkotmányellenesnek  a személy- és vagyonvédelmi, valamint a magánnyomozói tevékenység szabályairól  szóló  2005.  évi  CXXXIII.  törvény  6.  §   (3) bekezdését sem.  Említést  érdemel, hogy az Alkotmánybíróság 9/2007. (III.  7.) AB határozatában (a továbbiakban: Abh, ABH 2007, 177, 210.) nem találta  alkotmányellenesnek, hogy  a  meghatározott  fegyverek használatához szükséges hatósági engedély kiadása  megtagadható a fegyverekről és lőszerekről szóló 253/2004. (VIII. 31.) Korm. rendelet   3.   §   (1)  bekezdés  c)  pontjában  meghatározott bűncselekmények  elkövetése  miatti  elítélés,  illetve   egyéb intézkedés   alkalmazása  esetén,  továbbá  a   büntetés   vagy intézkedés    külön    jogszabályban   meghatározott    bűnügyi nyilvántartásának időtartamáig, de legalább  a  jogerős  döntés meghozatalát  követő  három  évig.  Az  Alkotmánybíróság   ezen döntését azzal támasztotta alá, hogy „a lőfegyver természeténél fogva   veszélyes,   a  biztonsági  szempontú   célmeghatározás relevánsnak   tekintendő.  A  „mások   biztonságának   védelme” fordulat   tehát   magában  foglalja   az   állam   életvédelmi kötelezettsége teljesítéséből fakadó és az Alkotmány 8.  §  (1) bekezdésén alapuló korlátozást, ami a lőfegyverek engedélyezési eljárásában  – a jogszerű feltétel megléte esetén –  a  kérelem elutasításában  manifesztálódik” (Abh, ABH  2007,  177,  195.). Ezzel  az  érveléssel  az  Lt.  valamint  az  SzVMt.  megjelölt rendelkezései sem alkotmányellenesek.  5.  Nem  alkotmányellenes szerintem az ujj- és tenyérlenyomat- vétel,   a   fényképkészítés,  valamint   a   DNS   –mintavétel szabályairól  szóló  8/2000. (II. 16.) BM-IM-PM  rendelet  most megsemmisített  5.  §-a  és 6. § (2) bekezdése  sem.  Állításom indoka,  hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX.  törvény (a  továbbiakban: Be). és a Rendőrségről szóló 1994. évi  XXXI. törvény  (a továbbiakban: Rtv.) lehetővé teszik, hogy a hatóság az  eljárási cselekmény biztosítására kényszerítőeszközt vegyen igénybe.  Az  ujj-, illetve tenyérlenyomat vétel stb.  eljárási cselekménynek  tekintendő, amelynek biztosítására  az  említett törvények  szerint testi kényszer vehető igénybe (Be.  163.  §; Rtv.  47.  §),  Következésképpen  az  érintett  személy  nem  a rendelet, hanem az említett törvények alapján köteles  alávetni magát  az ujj- és tenyérlenyomat stb. vételnek. A rendelet  nem tartalmaz új szabályokat, csupán megismétli a törvények idevágó szabályait, főleg pedig az ujj- és tenyérlenyomat-vételi  és  a többi  krimináltechnikai eljárás részletkérdéseit  szabályozza, nyilván   az  egységes  szakmai  gyakorlatot  elősegítendő.   A törvényi   szabályok  rendeletben  történő   megismétlése   nem alkotmányellenes, és alkotmányosan nem is kifogásolható — igaz, nem   is   szükséges.  A  törvényben  foglaltak   hatályát   és érvényességét  a rendeletben való megismétlés nem  érinti,  nem teszi és nem is teheti (vagy a határozat szóhasználatával  élve „nem  degradálja”)  rendeleti szintű  szabállyá.  A  törvényben alkotott norma továbbra is törvényi eredetű normaként érvényes: a  rendelet hatályon kívül helyezése, ennek megfelelően nem  is változtatna  a  jogi helyzeten (mint ahogy  a  megalkotása  sem változtatott).   Ezért  az  ilyen,  valószínűleg   célszerűségi okokból,  figyelemfelhívó  célzattal alkalmazott  ismétlés  nem alkotmányellenes.  Az  ellenszegülés esetén alkalmazható kényszerítés alkotmányos mércéje  szerintem egyébként is az Alkotmány 55. §-ában foglalt személyi  szabadság,  és nem az 54. § (1)  bekezdésben  foglalt emberi   méltósághoz,   önrendelkezéshez   való   jog.    Ennek magyarázata  a  jogi  érvelés specifikusságának  elve:  ha  van szűkebb  körű  szabály  (mint pl. az  Alkotmány  55.  §-a)  nem indokolt  a  legszélesebb körű alapjogra: az emberi  méltóságra alapozni az alkotmányellenesség vizsgálatát. Budapest, 2008. november 25.                                             Dr. Bragyova András                                                   alkotmánybíró A különvélemény 1., 2. és 4. pontjához csatlakozom:                                                Dr. Holló András                                                   alkotmánybíró Dr. Kovács Péter alkotmánybíró különvéleménye  A  többségi  határozat rendelkező részének 1., 2.,  3.  és  4. pontjával  és  azok  indokolásával  nem  értek  egyet.  Büntető nyilvántartási   rendszerünk  alapproblémája  nézetem   szerint ugyanis  nem  a  nyilvántartás és nem önmagában az  abban  levő adattartalom, illetve az időtartam hosszúsága, hanem  az,  hogy más  jogrendszerektől  eltérően, nem  differenciál  kellőképpen azok  között,  akik  (és amilyen tartalommal,  illetve  amilyen mélységben) igényelhetik a személyre szóló információt, azaz az ún. erkölcsi bizonyítványt.                               I.  Számos  európai  államban kiállták az alkotmányosság  próbáját az ottani a miénkhez hasonló bűnügyi nyilvántartási rendszerek, jóllehet  igen  hosszú ideig tárolják az adatokat.  Svájcban  a legalább   öt  éves  szabadságvesztés  a  büntetés  kiállásától számított húsz évig marad regisztrálva, de a legalább egy  éves büntetés  is  tizenöt évig, az az alatti pedig tíz  évig  marad benne  a  rendszerben (Code pénal, art. 369). A  franciaországi nyilvántartási rendszer az utolsó büntetéstől számított negyven évig  (!)  is tárolhatja az adatokat (Code de procédure  pénale art.   776  et  R.79).  Németországban  a  büntetés  jellegéhez igazítva,  annak  kiállásától  számított  három,  öt,  tíz,   a legsúlyosabb   esetben  húsz  évig  szerepeltethető   az   adat (Bundeszentralregistergesetz, 34. §). Ausztriában  a  kiszabott szabadságvesztés időtartamához igazodik a regisztráltság.  Ezek  az  országok  ugyanakkor részletesen  szabályozták  azt, hogy   ki   és   milyen  mélységű  információt   igényelhet   a rendszerből.   A  francia  rendszer  (és  az  ennek   mintájára kialakított  luxemburgi  rendszer) három  csoportot  állít  fel (Bulletin n°1, Bulletin n°2 és Bulletin n°3). A Bulletin n°1 az igazságszolgáltatási, nyomozati, büntetés-végrehajtási  szervek számára nyitott, a Bulletin n°2 bizonyos állami szervek számára (bizonyos   szintű  állami  pozíciókba  és  állásokba   történő felvételt   megelőző   biztonsági  átvilágítás,   esetleg   egy tervezett   kitüntetést   megelőző   rutinellenőrzés    végett) szolgáltat  információt,  míg  a  Bulletin  n°3  tulajdonképpen olyan, mint a magyar erkölcsi bizonyítvány. (A Bulletin n°1 ből egy 2007-ben elfogadott szigorítás nyomán — főszabályként — még a rehabilitáció esetén sem törlik a bejegyzést.)  Hollandiában  2007-ben  szigorítottak  az  ottani  rendszeren, ugyanakkor   meghatározónak  tekintik  azt,   hogy   az   adott foglalkoztatási lehetőség jellegét figyelembe véve állítsák ki, vagy tagadják meg az erkölcsi bizonyítványt (Verklaring Omtrent het Gedrag – VOG). Az Egyesült Királyságban bár vannak bizonyos különbségek a walesi, az angol és a skót szabályozásban,  de  a jogalkotó  ösztönzi  a  munkáltatókat arra,  hogy  önmagában  a rovott múlt ne jelentse akadályát a foglalkoztatásnak, feltéve, hogy  nem  éppen  az  adott munkahely és a munkavégzés  jellege olyan,    amely    aggályos   az   elkövetett   bűncselekményre tekintettel.  Itt tulajdonképpen a felvétel előtt a  munkáltató bizonyos  esetekben önmaga, más esetekben ún.  ernyőszervezetek közreműködésével,  kérheti  a Criminal  Records  Bureau-tól  az információt, részletezve a betöltendő munkakör jellegét,  és  a CRB  erre figyelemmel adja meg a választ. Van általános, és van kiemelt  ellenőrzés, utóbbi érinti többek között a gyerekekkel, öregekkel, betegekkel foglalkozó munkahelyeket is.  Igen  fontos  az a kérdés, hogy mennyiben kell  informálni  az egyént  a  róla  tárolt  adatokról, van-e  és  milyen  útja  az ellenőrzésnek,  esetleg  a helyesbítésnek.  A  fent  említettek között  van  ország, ahol betekintési joga is van az  egyénnek, vannak   olyan   országok,   ahol  az   erkölcsi   bizonyítvány kiállításának megtagadása esetén bírói út, van ahol ombudsmanra emlékeztető  intézmény,  esetleg  parlamenti  bizottság  vehető igénybe,   amelyek   azonban  csak  a  bűnügyi   nyilvántartási eljárásnak   az   adott  ügyben  tett  lépései   törvényességét vizsgálják.                               II.  Az   említett   rendszerek  egyaránt  utalnak   a   nemzetközi együttműködésből   származó  információk  szerepeltetésére   és átadására,  de megfogalmazásuk lényegében ugyanolyan  általános jellegű, mint az indítványokban érintett magyar szabály.  A  nemzetközi  együttműködés kapcsán fontos emlékeztetni  arra is,  hogy  az  Európai Unió keretei között  a  Tanácsnak  2005. november  21-én  elfogadott 2005/876/IB határozata  maga  is  a bűnügyi  nyilvántartásban szereplő információk cseréjéről  szól és  annak  bizonyos  részben elvi, részben technikai  kérdéseit szabályozza.  A  repülőtéri biztonságra vonatkozóan pedig több európai uniós rendelet  (például  a 2002. december 16-ai 2320/2002,  a  2003. április  4-ei  622/2003,  a  2005.  május  24-ei  81/2005)   is hatályban  van:  ezek  érdemi vizsgálatát nehezíti  ugyanakkor, hogy  lényegi  tartalmuk a titkosnak minősített  mellékletekben van.                              III.  Az  Alkotmánybíróság a 18/2004. (V. 25.) AB határozatban — ott az    adott    esetben   a   vélemény-nyilvánítás    szabadsága összefüggésében — is emlékeztetett arra, hogy „az Emberi  Jogok Európai  Bíróságának  a  felfogása (…) a magyar  joggyakorlatot alakítja és kötelezi” (ABH 2004, 303, 306.)  Mint   ismeretes,  az  Emberi  Jogok  Európai  Bírósága   igen óvatosan    kezelte   a   nemzetbiztonsági   és    a    bűnügyi nyilvántartásokat  érintő  ügyekben benyújtott,  tulajdonképpen nem túl nagy számú panaszt.  Így  a Leander c. Svédország ügyben 1987. március 26-án hozott ítéletben   a   haditengerészeti   múzeumba   a   belbiztonsági adatbázisból  nyert információk nyomán fel  nem  vett  panaszos arra  irányuló  kérelmét, hogy az állama megsértette  volna  az Emberi  Jogok  Európai Egyezményét az általa meg nem  ismerhető adatok  készletezésével és felhasználásával,  az  Emberi  Jogok Európai  Bírósága elutasította, és azt hangsúlyozta  az  ítélet 59.  §-ában,  hogy  „a  nemzetbiztonság érdekében,  a  szerződő államoknak  vitathatatlanul szükségük  van  olyan  törvényekre, amelyek   felhatalmazzák   az   illetékes   hatóságokat,   hogy gyűjtsenek   és   tároljanak   a  személyekről   információkat, amelyeket  titkosítva őriznek és akkor használnak  fel,  amikor meg  kell  ítélni  a jelöltek alkalmasságát bizonyos  fontosnak tekintett  posztokra,  a  nemzetbiztonság  szempontjából.”   „A Bíróságnak  meg  kell  azonban győződni  arról,  hogy  vannak-e adekvát   és  elegendő  garanciák  a  visszaélésekkel  szemben” (Leander c. Svédország, 60. §).  A  Segerstedt-Wiberg  és  társai c.  Svédország  ügyben  2006. június 6-án hozott ítéletben, ahol egyes panaszokat elfogadott, másokat  elutasított,  az  Emberi Jogok  Európai  Bírósága  azt hangsúlyozta,  hogy  „az  alperes  állam,  figyelemmel  arra  a mozgásszabadságra,  amely megilleti, jogosult  arra,  hogy  úgy tekintse,  a  nemzetbiztonság  és  a  terrorizmus  elleni  harc érdekei  meghaladják  az  egyén ahhoz fűződő  érdekét,  hogy  a Biztonsági   Szolgálat  dossziéiban  róla  őrzött   információk összességéről tájékoztatva legyen” (Segerstedt-Wiberg és társai c. Svédország 104. §).  A  Lupsa  c. Románia ügyben hozott 2006. június 8-ai ítéletben a  fentieket megismételve az Emberi Jogok Európai Bírósága arra is rámutatott — adott esetben idegenrendészeti összefüggésekben —,  hogy  a  belső  joggal  szemben támasztott  előreláthatóság követelménye  jelentősen  függ a szabályozott  tárgykörtől,  és mivel  a  nemzetbiztonsági veszélyek időben  és  természetükben változhatnak,  ezért  nehéz őket előre azonosítani.  (Lupsa  c. Románia 37. §). Kell azonban, hogy nyitva álljon egy független, pártatlan  szerv  által  elvégeztethető  ellenőrzés  lehetősége (Lupsa c. Románia 38. §).  Ami  a  szó  szoros  értelmében vett bűnügyi nyilvántartásokat illeti, a Thlimmenos c. Görögország ügyben hozott 2006. április 6-ai  ítéletben  az  Emberi Jogok Európai Bíróságának  a  görög államot elmarasztaló ítélete azt is hangsúlyozta, hogy mivel  a Jehova  Tanúi  sorába  tartozó  panaszos  elítélése  a  katonai szolgálat  megtagadásért,  „az  illető  vallási  és  filozófiai meggyőződésének megfelelő magatartása miatt történt, azaz ebből nem  vezethető  le semmilyen olyan becstelenség  vagy  erkölcsi aggályosság, amely az illetőt ezen foglalkozás (ti. könyvelő  – KP)     betöltésére     alkalmatlanná     tenné.     (…)      A szolgálatmegtagadásért  a  büntetés  letöltésre  került.  Ilyen körülmények  között véli úgy a Bíróság, hogy  az  illetőre  egy újabb   szankció   kiszabása   aránytalan.”   (Thlimmenos    c. Görögország 47. §)  A  Puig Panella c. Spanyolország ügyben hozott ítéletében arra is tekintettel állapította meg az Emberi Jogok Európai Bírósága az  Egyezmény  sérelmét,  hogy 13 év óta  szerepelt  az  illető elítéltségéről adat, jóllehet időközben amparo eljárás nyomán a spanyol  alkotmánybíróság  magát  az  ítéletet  megsemmisítette (Puig Panella c. Spanyolország, 58. §).                               IV.  Fentiekre   tekintettel   az   alkotmányellenességet   kimondó többségi  határozatban megsemmisített jogszabályi részek  által felvetett  problémák  —  nézetem  szerint  —  olyanok   voltak, amelyeket   elegendő   lett   volna   alkotmányos   követelmény kimondásával   és/vagy   törvényhozói  mulasztás   kimondásával megoldani. Budapest, 2008. november 25.                                                Dr. Kovács Péter                                                   alkotmánybíró .

English: .
Petition filed: .
.
Number of the Decision: .	144/2008. (XI. 26.)
Date of the decision: .	11/25/2008
.
.