A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos
vizsgálatára, nemzetközi szerződésbe ütközésének
megállapítására, valamint mulasztásban megnyilvánuló
alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványok
tárgyában — Dr. Bragyova András és Dr. Kiss László
alkotmánybírók párhuzamos indokolásával, valamint Dr. Balogh
Elemér, Dr. Kiss László és Dr. Kovács Péter alkotmánybírók
különvéleményével — meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság a bejegyzett élettársi kapcsolatról, az
ezzel összefüggő, valamint az élettársi viszony igazolásának
megkönnyítéséhez szükséges egyes törvények módosításáról szóló
2009. évi XXIX. törvény alkotmányellenességének megállapítására
és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.
2. Az Alkotmánybíróság elutasítja azt a mulasztás megállapítása
iránti indítványt, mely szerint a jogalkotó nem rendelkezett az
anyakönyvvezetők bejegyzett élettársi kapcsolat létrehozásában
való közreműködése megtagadásának lehetőségéről.
3. Az Alkotmánybíróság a bejegyzett élettársi kapcsolatról, az
ezzel összefüggő, valamint az élettársi viszony igazolásának
megkönnyítéséhez szükséges egyes törvények módosításáról szóló
2009. évi XXIX. törvény nemzetközi szerződésbe ütközésének
megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt
visszautasítja.
4. Az Alkotmánybíróság a bejegyzett élettársi kapcsolatról, az
ezzel összefüggő, valamint az élettársi viszony igazolásának
megkönnyítéséhez szükséges egyes törvények módosításáról szóló
2009. évi XXIX. törvény alkotmányellenességének megállapítására
és megsemmisítésére irányuló indítványokat egyebekben
visszautasítja.
5. Az Alkotmánybíróság a Polgári Törvénykönyvről szóló 2009.
évi CXX. törvény 3:87-3:89. §-ai alkotmányellenességének
megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt
visszautasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
Az Alkotmánybírósághoz kilenc indítvány érkezett a bejegyzett
élettársi kapcsolatról, az ezzel összefüggő, valamint az
élettársi viszony igazolásának megkönnyítéséhez szükséges egyes
törvények módosításáról szóló 2009. évi XXIX. törvénnyel (a
továbbiakban: Békmtv.) kapcsolatban, amely — néhány paragrafus
kivételével — a kihirdetését követő második hónap első napján,
azaz 2009. július 1-jén lépett hatályba.
Az első indítványozó elsődlegesen a Békmtv. egészének,
másodlagosan egyes rendelkezéseinek [1-4. §-ok, 5. § (1)-(2) és
(5) bekezdés, 6. §, 7. § (1)-(3) bekezdés és (5)-(8) bekezdés,
8. §, 9. § (1) és (3) bekezdés, 10-15. §-ok és 17. §]
visszamenőleges hatályú megsemmisítését kérte. Úgy véli
egyrészt, hogy a házasságra vonatkozó szabályok alkalmazásának
elrendelése (1-4. §-ok) a bejegyzett élettársi kapcsolatra (a
továbbiakban: BÉK) szükségtelenül és aránytalanul korlátozza a
felek önrendelkezési jogát, s ezáltal sérti az Alkotmány 54. §
(1) bekezdését. Érvelése szerint, mivel a házasság
intézményének elsődleges célja, hogy „szilárd jogi keretet
nyújtson a közös gyermek nemzéséhez és felneveléséhez”, a
kötelék létesítésének és megszüntetésének szigorú szabályai
elfogadhatók. Ettől eltérően azonban az azonos nemű párok
esetében — mivel közös gyermekük nem lehet — indokolatlan a
felek önrendelkezési jogának a „házastársi kötelékkel azonos
mértékű korlátozása”. Az azonos neműek kapcsolata
vonatkozásában fennálló védelmi igény „nem indokolja a
kapcsolat kizárólagosságának elismerését és a kapcsolat
létesítésének és megszüntetésének akadályozását”. Hátrányos
megkülönböztetésnek tekinti az indítványozó, hogy a jogalkotó a
szabályozás köréből (és így a többletjogosultságokból) kizárja
azokat, akik kettő vagy több személlyel élnek együtt érzelmi és
gazdasági közösségben, de nem párkapcsolatban. Az indítványozó
értelmezésében ugyanis a bármilyen okból együtt élő, közösen
gazdálkodó jogalanyok — a közös gyermek nemzéséhez és
felneveléséhez keretet nyújtó házasság kivételével — azonos
helyzetben vannak, és ezért jogviszonyaikat — az Alkotmány
70/A. § (1) bekezdéséből és a jogalkotásról szóló a 1987. évi
XI. törvény (a továbbiakban: Jat.) 18. § (3) bekezdésből
következően is — azonos módon kellene szabályozni.
A második indítvány szerint — melyet civil szervezet nyújtott
be — az Alkotmány 15. §-ának sérelmét valósítja meg az, hogy a
Békmtv. az azonos neműek kapcsolatát — amely „életet továbbadni
nem képes társkapcsolat” — a házasságéhoz hasonló szintre
emeli, ahhoz a házasságéval szinte megegyező joghatásokat fűz.
Ez a megoldás olyan életformát támogat, amely
„népegészségügyileg magas kockázatú, így a családokra, a jövő
nemzedékre káros hatással van”, ráadásul az azonos neműek
kapcsolatának házasságéhoz hasonló törvényi védettség alá
helyezése „megtévesztő alternatívát ígérhet a felnövekvő
generációknak”, és „az egyén és társadalom egészségét
veszélyeztető életforma” választása irányába hathat, mindez
pedig az Alkotmány 67. §-ának sérelmére vezet. Új törvény
megalkotásakor — hangzik az érvelés — figyelembe kell venni az
új nemzedék hosszú távú érdekeit, s az Alkotmány azért védi a
gyermekeket, mivel ők nem tudnak a saját emberi méltóságukért
síkra szállni. Végezetül sérelmezi az indítványozó civil
szervezet azt is, hogy a jogalkotó nem tekintette át
részleteiben a házastársakra vonatkozó szabályokat a BÉK
bevezetése előtt. Az indítványozó megjelölte az Alkotmány 2. §
(1) bekezdését, illetve az Alkotmány 70/A. § (1)-(3)
bekezdéseit is, ezekkel kapcsolatban azonban indokolást nem
terjesztett elő.
A harmadik indítványozó — szintén civil szervezet — a Békmtv. 3-
4. §-ai alkotmányellenességét állítja, és szoros összefüggés
okán a Békmtv. egészének megsemmisítését kezdeményezi.
Álláspontja szerint a házasság férfi és nő, gyermekek
születését és felnevelését célzó, tartós kapcsolatát jelenti, s
mint ilyen pozitívan megkülönböztetendő minden más — adott
esetben szintén értékes, támogatásra érdemes — párkapcsolati
formától. Az, hogy a házasság és a család jogintézményét külön,
más formáktól megkülönböztetve kell szabályozni, az
indítványozó értelmezésében az Alkotmány szerkezetéből is
következik: míg az alaptörvény a házasságot kiemelt alapjogként
védi (15. §), más kapcsolatok védelmének lehetősége az
Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből, illetve a 70/A. §-ból
következik. Sérti az Alkotmány 15. §-át, hogy a jogalkotó
generális utaló szabállyal terjeszti ki a házasságra vonatkozó
szabályokat az azonos neműek BÉK-jére, s ezáltal két különböző
jogintézmény „összemoshatóvá válik”. Az Alkotmány 2. § (1)
bekezdésében rögzített jogállamiság elvét sérti emellett, hogy
a jogalkotó törvényi szinten az alkotmányos intézményekkel
azonos, új intézményt hozott létre. Az Alkotmány 70/A. § (1)
bekezdésének sérelmét a „megkülönböztetés indokolatlan hiánya”
miatt látja megvalósulni az indítványozó: alkotmányellenesnek
tartja, hogy a jogalkotó mérlegelés nélkül kiterjesztette a
házasságra (házastársakra, özvegyekre, elváltakra) vonatkozó
szabályokat a BÉK-re.
A negyedik és az ötödik indítványozó egymástól függetlenül
kérte az Alkotmánybíróság eljárását, kérelmük tartalma azonban
megegyezik. Eszerint az azonos neműek kapcsolata erkölcsileg
rossz, s ebből következően arra nem terjed ki az önrendelkezés
joga. Az állam az Alkotmány alapján is kizárólag a férfi és nő
közötti — természeténél fogva gyermekek nemzésére és nevelésére
irányuló — kapcsolatot támogathatja, és az azonos neműek
életközösségéhez nem fűzhet ugyanolyan joghatásokat, mint a
különneműek házasságához. Az ilyen szabályozás veszélyezteti a
társadalom jövőjét, és ellentétes az Alkotmány 15. §-ával,
amely az állam kötelességévé teszi a házasság és a család
támogatását. Ennek alapján az állam nem gyengítheti a kiemelt,
alkotmányos védelmet élvező házasság intézményét. A házasság és
a BÉK közötti különbség minimális, amely már – érvelnek az
indítványozók — nem képes biztosítani az Alkotmány által
megkövetelt védelmi szintet. A szabályozás folytán két,
egymástól különböző, alkotmányjogilag nem azonos módon védett
jogintézmény összemosódik. A Békmtv. az Alkotmány 54. § (1)
bekezdésének azért nem felel meg, mert ennek alapján az
indítványozók szerint csak az szabad, ami méltó az emberhez, de
az azonos neműek kapcsolata nem az. Ellentétes a Békmtv.
emellett az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésével is, mivel e
rendelkezésből az indítványozók szerint az következik, hogy az
állam nem kezelheti ugyanolyan módon a nem azonos társadalmi,
közösségi hatású, jelentőségű kapcsolatokat: tehát az élet
továbbadására képes — férfi és nő közötti — kapcsolatot el kell
választani az „emberhez nem méltó” és „nem támogatandó”
homoszexuális kapcsolattól. Ezen kívül az indítványozók
véleménye szerint a homoszexuális kapcsolat — mivel az élet
továbbadására nem képes — „értéktelenebb” nem csupán a
különneműek házasságánál, hanem azok élettársi kapcsolatánál
is, ezért sérti a jogállamiság (jogbiztonság) követelményét
[Alkotmány 2. § (1) bekezdés], hogy a jogalkotó a házassághoz
hasonlóan szabályozza ezt a kapcsolatot, s ezzel mintegy az
értékhierarchia második fokán helyezi el azt. Az említett
alkotmányi rendelkezéseket továbbá az is sérti az indítványozók
szerint, hogy a BÉK-et családjogi intézményként szabályozza a
Békmtv., hiszen „a család intézménye fogalmilag magában
foglalja a közös gyermeket, és az azonos neműek ezzel
fogalmilag nem bírnak”. Az azonos neműeknek — az indítványozók
szavaival élve — pótházassága, családalapítása ellentétben áll
a kiskorú gyermek érdeke elsődlegességének az elvével is, s
ezzel a Békmtv. az Alkotmány 7. § (1) bekezdésének, 16. §-ának,
67. § (1) bekezdésének, 70/J. §-ának a sérelmét is előidézi.
Veszélyezteti a gyermekeket az indítványozók szerint egyébként
már az olyan környezet is, amely „értéknek, ráadásul a
házassághoz nagyon hasonló értéknek tünteti fel a homoszexuális
kapcsolatot”. Végezetül arra is hivatkoznak, hogy a Békmtv. az
Alkotmány a 70/A. § (3) bekezdésével is ellentétes, mivel ezen
alkotmányi rendelkezés alapján a házasság és a család
intézményét feltétlenül pozitív diszkrimináció illeti meg.
A hatodik indítványozó országgyűlési képviselő, aki a Békmtv.
megsemmisítését az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének, 15. §-ának
és 67. §-ának a sérelmére hivatkozással kéri. Az
alkotmányellenesség oka szerinte abban áll, hogy a jogalkotó
mérlegelés nélkül, egy generális utaló szabállyal elrendelte az
összes, házastársakra (elváltakra, özvegyekre, stb.) vonatkozó
szabály alkalmazását az azonos nemű bejegyzett élettársakra, s
ezzel megsértette az Alkotmánybíróság által a 154/2008. (XII.
17.) AB határozatban megállapított követelményt. Véleménye
szerint emellett a jogalkotó törvényi szinten nem hozhat létre
egy, a házassággal mint alkotmányos intézménnyel csaknem azonos
családjogi státuszt, ezzel ugyanis az Alkotmány 15. §-a
elveszíti jelentőségét. Az Alkotmány 15. §-a emellett azért is
sérül — érvel az indítványozó —, mert a BÉK az azonos neműek
számára a házassággal csaknem azonos tartalmú és funkciójú
intézmény, holott a házasságnak fogalmi eleme a házastársak
különneműsége. A támadott szabályozás tehát „a házasság
fogalmát bővíti”, s így sérti „a házasság hagyományait,
alkotmányos fogalmát és védelmét”. Az Alkotmány 67. §-ával
kapcsolatban az indítványozó arra hivatkozik, hogy a Békmtv. a
„felnövekvő nemzedék identitásbeli elbizonytalanodásához”
vezet.
A hetedik indítványozó — országgyűlési képviselőcsoport — az
Alkotmány 15. §-ának sérelmét abban látja, hogy a Békmtv. nem
teremt érdemi különbséget a házasság és a BÉK között, s így a
törvény valójában a házasság intézményét biztosítja az azonos
neműek számára. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdését pedig a
szabályozás módja sérti az indítványozó álláspontja szerint,
úgy véli, hogy a generális utaló szabály alkalmazása [Békmtv.
3. § (1) bekezdés] „számos jogi kérdést hagy nyitva, ami
jogbizonytalansághoz vezet”. Mindezek miatt Békmtv. egészének
megsemmisítését kéri.
A nyolcadik indítványozó kifejti, hogy mivel a jogalkotó a
megadható jogok között nem differenciált és — bizonyos
elhanyagolható kivételekkel — a házastársakkal egyenjogúvá
teszi a bejegyzett élettársakat, nem tett eleget a 154/2008.
(XII. 17.) AB határozatban foglaltaknak. Ezért továbbra is
fennáll az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének, 15. §-ának és 70/A.
§ (1) bekezdésének a sérelme. Meglátása szerint a Békmtv. sérti
az örökléshez való jogot is (Alkotmány 14. §) és az Alkotmány
16. §-át is, mert a bejegyzett élettársak törvényes örökösi
helyzetének szabályozásával „elvonja az eddigi törvényes
örökösök törvényes öröklési jogának jelentős részét
(haszonélvezeti vagy állagöröklési formában)”, és ezzel
veszélyeztetheti az örökhagyó hozzátartozóinak létbiztonságát.
Sérelmezi, hogy a BÉK esetében nem érvényesülnek a házasságról,
a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (a
továbbiakban: Csjt.) 7-12. §-aiban foglalt érvénytelenségi
okok, ami nem egyeztethető össze a vérfertőzésnek a Büntető
Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 203. §-ában foglalt
tilalmával, és ez „beleütközik az Alkotmány 14. §, 15. §, 16. §-
aba”. Úgy véli ezen kívül, hogy a jogalkalmazás számára
nehézséget fog okozni a hozzátartozó, a közeli hozzátartozó, a
bejegyzett azonos nemű élettárs és a nyilvántartott élettárs
fogalmának elkülönítése és értelmezése, amely a jogbiztonság
sérelmét okozza. Rámutat, hogy a személyes adatok védelméről és
a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII.
törvény (a továbbiakban: Adatvédelmi tv.) értelmében a
szexuális életre vonatkozó adat ún. „különleges adat”, de a
Békmtv. az Adatvédelmi tv.-hez „való kapcsolódást egyáltalán
nem szabályozza”, ami szerinte sérti az Alkotmány 59. § (1)
bekezdését, és „alkalmat ad a 70/A. § szerinti hátrányos
megkülönböztetésre a bejegyzett azonos nemű élettársak
esetében”. Nem tartja elfogadhatónak, hogy a Békmtv. nem zárja
ki azt, hogy valamely személy korábbi házasságából született
gyermekét az azonos nemű bejegyzett élettársánál helyezzék el,
ezzel összefüggésben azonban alkotmányi rendelkezés sérelmét
nem állítja. Szintén nem jelöl meg alkotmányi rendelkezést, és
indokolást sem terjeszt elő az indítványozó azzal kapcsolatban,
hogy miért tartja alkotmányellenesnek azt, hogy a bejegyzett
élettárs saját élettársa gondnokául kinevezhető. A
hozzátartozók emberi méltósághoz való jogának sérelmét látja az
indítványozó abban, hogy a Békmtv. nyomán halál esetén a
bejegyzett azonos nemű élettárs lesz a kegyeleti jogok
gyakorlója, így a temetéssel kapcsolatos döntéseket is ő hozza
meg. Úgy véli mindemellett, hogy a Békmtv. diszkriminálja a
különnemű élettársakat, mert nekik semmilyen plusz jogot nem
ad.
Végezetül pedig — külön indokolás nélkül, utalva a Béktmtv.-vel
kapcsolatban előterjesztett kifogásaira — alkotmányellenesnek
tartja a Polgári Törvénykönyvről szóló 2009. évi CXX. törvény
(a továbbiakban: új Ptk.) 3:87-3:89. §-ait is.
Az utolsó indítvány benyújtóinak véleménye is az, hogy a
jogalkotó nem küszöbölte ki a 154/2008 (XII. 17.) AB
határozatban megfogalmazott alkotmányellenességi okot: a
Békmtv. egyes rendelkezései [1. § (1) bekezdés, 3. § (1)
bekezdés, a 4. § (1)-(2) bekezdés, 7. § (1)-(7) bekezdés és a
8. § (1) bekezdésnek az anyakönyvekről, a házasságkötési
eljárásról és a névviselésről szóló 1982. évi 17. törvényerejű
rendelet (a továbbiakban: At.) 26/E. §-át („A bejegyzett
élettársi kapcsolat létrehozása”) megállapító szövegrésze]
ellentétesek az Alkotmány 15. §-ában foglaltakkal, a BÉK
ugyanis „olyannyira házasság-közeli együttélési forma”, ami
relativizálja, aláássa a házasság alkotmányos védelmét.
Álláspontjuk alátámasztásaként a törvény generális utaló
szabályára [3. § (1) bekezdés], a törvényjavaslat indoklására
(mely szerint a jogalkotó a joghatások tekintetében a
házassággal azonos családjogi jogintézményt kívánt létrehozni),
a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény kettős
házasságról szóló 192. § (2) bekezdése módosítására, a BÉK
létrehozásának alakiságaira (anyakönyvvezető előtt, hivatali
helyiségben történik és nyilvántartását anyakönyvi szinten
végzik), végezetül pedig arra hivatkoznak, hogy a BÉK
megszüntetésére a házasság megszüntetésére vonatkozó szabályok
alkalmazását rendeli a jogalkotó.
Az indítványozók emellett azt is sérelmezik, hogy a jogalkotó
annak ellenére nem teszi lehetővé az anyakönyvvezetőknek a BÉK
létrehozásában való közreműködés megtagadását, hogy az azonos
neműek közötti kapcsolatot több vallás is tiltja. Mindez
szerintük sérti az Alkotmány 60. § (1) bekezdését (a
lelkiismeret és a vallás szabadságának jogát), s ennek folytán
indokolttá teszi a Békmtv. 8. § (1) bekezdésének az At. 26/B. §-
át („A bejegyzett élettársi kapcsolat létrehozásának
megtagadása”) megállapító rendelkezése megsemmisítését.
Az Alkotmánybíróság a kérelmeket — tárgyi összefüggésükre
tekintettel — az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és
annak közzétételéről szóló, többször módosított és egységes
szerkezetbe foglalt 2/2009. (I. 12.) Tü. határozat (ABK 2009.
január, 3.; a továbbiakban: Ügyrend) 28. § (1) bekezdése
alapján egyesítette és egy eljárásban bírálta el.
II.
1. Az Alkotmány indítványokkal érintett rendelkezései:
„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus
jogállam.”
„7. § (1) A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a
nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja
továbbá a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső
jog összhangját.”
„14. § Az Alkotmány biztosítja az öröklés jogát.”
„15. § A Magyar Köztársaság védi a házasság és a család
intézményét.”
„16. § A Magyar Köztársaság különös gondot fordít az ifjúság
létbiztonságára, oktatására és nevelésére, védelmezi az ifjúság
érdekeit.”
„54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek
veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz,
amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”
„59. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a
jóhírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, valamint a
magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.”
„60. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a
gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára.”
„67. § (1) A Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga van a
családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és
gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi
fejlődéséhez szükséges.”
„70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén
tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az
állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen
faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény,
nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy
egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
(2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos
megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
(3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az
esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is
segíti.”
„70/J. § A Magyar Köztársaságban a szülők, gondviselők
kötelesek kiskorú gyermekük taníttatásáról gondoskodni.”
2. A Békmtv.-nek az indítvány elbírálásakor hatályos szövege:
„A bejegyzett élettársi kapcsolat létrejötte
1. § (1) Bejegyzett élettársi kapcsolat akkor jön létre, ha az
anyakönyvvezető előtt együttesen jelenlévő két, tizennyolcadik
életévét betöltött, azonos nemű személy személyesen kijelenti,
hogy egymással bejegyzett élettársi kapcsolatot kíván
létesíteni.
(2) Kiskorú részére bejegyzett élettársi kapcsolat létesítése
nem engedélyezhető.
(3) Az anyakönyvvezető a kijelentés megtörténte után a
bejegyzett élettársi kapcsolatot a bejegyzett élettársi
kapcsolatok anyakönyvébe bejegyzi.
(4) A bejegyzett élettársi kapcsolat létesítése nyilvánosan,
két tanú jelenlétében történik.
2. § (1) A bejegyzett élettársi kapcsolatot megelőzően a leendő
bejegyzett élettársaknak az anyakönyvvezető előtt nyilatkozniuk
kell arról, hogy bejegyzett élettársi kapcsolatuknak legjobb
tudomásuk szerint nincs törvényes akadálya, valamint igazolniuk
kell, hogy bejegyzett élettársi kapcsolatuk törvényes
feltételei fennállnak.
(2) A felek valamelyikének közeli halállal fenyegető egészségi
állapota esetében a felek nyilatkozata a bejegyzett élettársi
kapcsolat törvényes feltételeinek igazolását pótolja, és a
bejegyzett élettársi kapcsolat a bejelentés után nyomban
létesíthető.
A bejegyzett élettársi kapcsolat joghatásai
3. § (1) Ha e törvény eltérően nem rendelkezik, vagy e törvény
a rendelkezés alkalmazását nem zárja ki, megfelelően alkalmazni
kell
a) a házasságra vonatkozó szabályokat a bejegyzett élettársi
kapcsolatra,
b) a házastársra vagy házastársakra vonatkozó szabályokat a
bejegyzett élettársra vagy bejegyzett élettársakra,
c) az özvegyre vonatkozó szabályokat az elhunyt bejegyzett
élettárs túlélő bejegyzett élettársára,
d) az elvált személyre vonatkozó szabályokat arra a személyre,
akinek bejegyzett élettársi kapcsolatát megszüntették,
e) a hajadonra, nőtlenre vonatkozó szabályokat arra a
személyre, aki még nem volt házas, és bejegyzett élettársi
kapcsolatot még nem létesített, és
f) a házaspárra vonatkozó szabályokat a bejegyzett
élettársakra.
(2) A bejegyzett élettársakra a házastársak által történő közös
gyermekké fogadásra vonatkozó szabályok nem alkalmazhatóak. A
bejegyzett élettársi kapcsolat apasági vélelmet nem
keletkeztet.
(3) A házastársak névviselésére vonatkozó rendelkezések nem
alkalmazhatóak a bejegyzett élettársakra. Bejegyzett élettársi
kapcsolat létesítése esetén a bejegyzett élettárs volt férje
nevét a házasságra utaló toldással nem viselheti tovább, és ez
a joga akkor sem éled fel, ha a bejegyzett élettársi kapcsolata
megszűnt. Ha a leendő bejegyzett élettárs a bejegyzett
élettársi kapcsolat létesítését megelőzően házassági névként
volt férje nevét vagy családi nevét viseli a házasságra utaló
toldással, és házassági nevét nem módosítja másik házassági
névviselési formára, a születési családi nevének viselésére
jogosult.
(4) Az emberi reprodukcióra irányuló, külön törvény szerinti
eljárásoknak a házastársakra vonatkozó rendelkezései a
bejegyzett élettársakra nem alkalmazhatóak.
(5) Ha e törvény a házasság vagy a bejegyzett élettársi
kapcsolat fennállásához, illetve a házasság vagy a bejegyzett
élettársi kapcsolat megszűnéséhez nem állapít meg eltérő
jogkövetkezményt, továbbá ha a jogosultság vagy a kötelezettség
az özvegyet és az özvegy bejegyzett élettársat megkülönböztetés
nélkül megilleti vagy terheli, a családi állapotra vonatkozó
nyilatkozat csak olyan formában követelhető meg, hogy a házas
és bejegyzett élettárs, az özvegy és az özvegy bejegyzett
élettárs, illetve az elvált és az elvált bejegyzett élettárs
megjelölés együtt szerepeljen.
(6) A családi állapotra vonatkozó adatot tartalmazó
nyilvántartásban — az anyakönyvi nyilvántartás, valamint a
személyiadat- és lakcímnyilvántartás kivételével — a családi
állapotot úgy kell feltüntetni, hogy a házas és a bejegyzett
élettárs, az özvegy és az özvegy bejegyzett élettárs, illetve
az elvált és az elvált bejegyzett élettárs megjelölés együtt
szerepeljen.
A bejegyzett élettársi kapcsolat megszűnése
4. § (1) A bejegyzett élettársi kapcsolat megszűnik
a) az egyik bejegyzett élettárs halálával,
b) bírósági felbontással vagy
c) közjegyző általi megszüntetéssel.
(2) A bejegyzett élettársi kapcsolat megszűnésére a házasság
megszűnésére vonatkozó rendelkezéseket alkalmazni kell.
(3) A bejegyzett élettársi kapcsolatot a felek közös
megegyezése alapján a közjegyző nemperes eljárásban szünteti
meg.
5-15. §
Záró rendelkezések
16. § (1) Ez a törvény — a (2) bekezdésben foglalt kivétellel —
a kihirdetését követő második hónap első napján lép hatályba.
(2) A 9. § (2) és (4) bekezdése, valamint a 10. § (4) bekezdése
a kihirdetését követő nyolcadik hónap első napján lép hatályba.
17. §
18. §”
3. Az új Ptk. támadott rendelkezései:
„3:87. § [A bejegyzett élettársi kapcsolat]
Bejegyzett élettársi kapcsolat akkor jön létre, ha az
anyakönyvvezető előtt együttesen jelen lévő két tizennyolcadik
életévét betöltött, azonos nemű személy személyesen kijelenti,
hogy egymással bejegyzett élettársi kapcsolatot kíván
létesíteni.
3:88. § [A bejegyzett élettársi kapcsolat joghatásai]
(1) Ahol a törvény eltérően nem rendelkezik,
a) a házasságra vonatkozó szabályokat a bejegyzett élettársi
kapcsolatra,
b) a házastársra vagy házastársakra vonatkozó szabályokat a
bejegyzett élettársra vagy bejegyzett élettársakra,
c) az özvegyre vonatkozó szabályokat az elhunyt bejegyzett
élettárs túlélő bejegyzett élettársára,
d) az elvált személyre vonatkozó szabályokat arra a személyre,
akinek bejegyzett élettársi kapcsolatát megszüntették,
e) a hajadonra, nőtlenre vonatkozó szabályokat arra a személyre
is, aki bejegyzett élettársi kapcsolatot még nem létesített, és
f) a házaspárra vonatkozó szabályokat a bejegyzett élettársakra
is
alkalmazni kell.
(2) Az (1) bekezdésben foglalt rendelkezéstől eltérően
a) a bejegyzett élettársakra a házastársak által történő közös
gyermekké fogadásra vonatkozó szabályok nem alkalmazhatóak;
b) a bejegyzett élettársi kapcsolat apasági vélelmet nem
keletkeztet;
c) a házastársak névviselésére vonatkozó rendelkezések nem
alkalmazhatóak a bejegyzett élettársakra; bejegyzett élettársi
kapcsolat létesítése esetén a bejegyzett élettárs volt férje
nevét a házasságra utaló toldással nem viselheti tovább, és ez
a joga akkor sem éled fel, ha a bejegyzett élettársi kapcsolata
megszűnt; ha a leendő bejegyzett élettárs a bejegyzett
élettársi kapcsolat létesítését megelőzően házassági névként
volt férje nevét vagy családi nevét viseli a házasságra utaló
toldással, és házassági nevét nem módosítja másik házassági
névviselési formára, a születési családi nevének viselésére
jogosult;
d) az emberi reprodukcióra irányuló, külön törvény szerinti
eljárásoknak a házastársakra vonatkozó rendelkezései a
bejegyzett élettársakra nem alkalmazhatóak.
3:89. § [A bejegyzett élettársi kapcsolat részletes szabályai]
A bejegyzett élettársi kapcsolat részletes szabályairól külön
törvény rendelkezik.”
III.
Az indítványok nem megalapozottak.
1. A Békmtv. az azonos neműek bejegyzett élettársi
kapcsolatának (BÉK) mint személyi státuszjognak a keletkezését,
joghatásait és megszűnését szabályozza, rendezi a házasság
jogintézményéhez és a házastársak státuszához való viszonyát,
meghatározza az azoktól való eltéréseket, illetve rendelkezik a
mindezekkel kapcsolatban szükségessé vált jogszabály-
módosításokról. A törvényt azt követően fogadta el az
Országgyűlés, hogy az Alkotmánybíróság 2008. december 15-i
154/2008. (XII. 17.) AB határozatával (ABH 2008, 1203., a
továbbiakban: Abh.) a még hatályba nem lépett, a bejegyzett
élettársi kapcsolatról szóló 2007. évi CLXXXIV. törvény (a
továbbiakban: Béktv.) alkotmányellenességét állapította meg, és
azt megsemmisítette. A döntés folytán a Béktv. — amely azonos
és különnemű pároknak egyaránt lehetővé tette volna BÉK
létesítését — nem lépett hatályba. A határozat indokolása
szerint a Béktv.-ben alkalmazott szabályozási mód miatt férfi
is nő vonatkozásában — akik egymással házasságot köthetnek — a
BÉK az Alkotmány által védett házasság intézményének
megkettőzése lenne. Az Alkotmány a legmagasabb szintű
jogforrás, ezért törvényi szinten nem lehet alkotmányos
intézményekkel azonos, azokkal felcserélhető, új intézményeket
létrehozni. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor a határozat
rendelkező részében azt is megállapította, hogy az azonos nemű
személyek számára (mivel ők házasságot nem köthetnek) a BÉK
jogintézményének létrehozása nem alkotmányellenes.
A Béktv.-vel és a Békmtv.-vel összefüggésben előterjesztett
indítványok tartalmilag részben megegyeznek: az indítványozók
sok tekintetben azonos okból illetve -összefüggésben kérték
alkotmánysértés megállapítását. Ugyanakkor mivel az indítványok
nem az Alkotmánybíróság által érdemben már elbírált
jogszabállyal azonos jogszabály felülvizsgálatára irányulnak,
res iudicata (Ügyrend 31. § c) pont) megállapításának nincs
helye. Az Alkotmánybíróság ezért az indítványokat — az Abh.-ban
foglaltak figyelembe vételével — az alábbiak szerint érdemben
bírálta el.
2. A Békmtv. szerint [1. § (1) bekezdés] BÉK akkor jön létre,
ha az anyakönyvvezető előtt együttesen jelenlévő két,
tizennyolcadik életévét betöltött, azonos nemű személy
személyesen kijelenti, hogy egymással BÉK-et kíván létesíteni.
Az anyakönyvvezető a kijelentés megtörténte után a BÉK-et a
bejegyzett élettársi kapcsolatok anyakönyvébe bejegyzi. A BÉK-
re, illetőleg a bejegyzett élettársakra megfelelően (értsd: a
megfelelő eltérésekkel) alkalmazni kell a házasságra,
házastársakra, özvegyre, elváltakra stb. vonatkozó szabályokat
[3. § (1) bekezdés]. A Békmtv. (és az új Ptk.) által külön
nevesített kivételek a következők:
– a bejegyzett élettársakra a házastársak által történő
közös gyermekké fogadásra vonatkozó szabályok nem
alkalmazhatóak [3. § (2) bekezdés];
– a BÉK apasági vélelmet nem keletkeztet [3. § (2)
bekezdés];
– a házastársak névviselésére vonatkozó rendelkezések
nem alkalmazhatóak a bejegyzett élettársakra; a BÉK
létesítése esetén a bejegyzett élettárs volt férje nevét
a házasságra utaló toldással nem viselheti tovább, és ez
a joga akkor sem éled fel, ha a bejegyzett élettársi
kapcsolata megszűnt; ha a leendő bejegyzett élettárs a
BÉK létesítését megelőzően házassági névként volt férje
nevét vagy családi nevét viseli a házasságra utaló
toldással, és házassági nevét nem módosítja másik
házassági névviselési formára, a születési családi
nevének viselésére jogosult [3. § (3) bekezdés];
– az emberi reprodukcióra irányuló, külön törvény
szerinti eljárásoknak a házastársakra vonatkozó
rendelkezései a bejegyzett élettársakra nem
alkalmazhatóak [3. § (4) bekezdés].
– a BÉK a 4. § szerint az egyik bejegyzett élettárs
halálával, bírósági felbontással vagy — a felek közös
megegyezése alapján — közjegyző általi megszüntetéssel
szűnik meg.
3. A Békmtv. a BÉK-től elkülönítve rendelkezik az ún.
nyilvántartással igazolt élettársi kapcsolatról is: lehetővé
teszi, hogy a párok (különböző és azonos neműek egyaránt)
közjegyző előtt nyilatkozzanak arról, hogy a Polgári
Törvénykönyv (a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV.
törvény, a továbbiakban: Ptk.) szerinti élettársi kapcsolatban
élnek [685/A. § Élettársi kapcsolat áll fenn két olyan
házasságkötés vagy bejegyzett élettársi kapcsolat létesítése
nélkül közös háztartásban érzelmi és gazdasági közösségben
(életközösségben) együtt élő személy között, akik közül
egyiknek sem áll fenn mással házassági életközössége,
bejegyzett élettársi életközössége vagy élettársi kapcsolata,
és akik nem állnak egymással egyenesági rokonságban vagy
testvéri, féltestvéri kapcsolatban.]; s e tény bejegyzésre
kerül az Élettársi Nyilatkozatok Nyilvántartásába, amelynek
célja az élettársi kapcsolat fennállásának közhiteles
igazolása. A továbbra is létező de facto élettársi kapcsolat és
a nyilvántartással igazolt forma között lényegi különbség, hogy
az utóbbihoz — amennyiben férfi és nő közötti kapcsolatról van
szó és abból gyermek származik — apasági vélelem kapcsolódik. A
nyilvántartással igazolt élettársi kapcsolatra vonatkozó
szabályokat az indítványozók nem támadták.
Mindez azt jelenti, hogy a jogilag is elismert
társkapcsolatoknak jelenleg a következő formái különböztethetők
meg: a) különnemű párok élhetnek a Ptk. szerinti tényleges, ún.
de facto élettársi kapcsolatban; b) a bizonyítás megkönnyítése
végett — döntésüktől függően — kérhetik az Élettársi
Nyilatkozatok Nyilvántartásába való bejegyzésüket; c)
választhatják a házasságot; d) azonos nemű párok is élhetnek de
facto élettársi kapcsolatban; e) kérhetik az Élettársi
Nyilatkozatok Nyilvántartásába való bejegyzésüket; vagy f)
választhatják a Békmtv. által létrehozott BÉK-et.
4. Tekintettel arra, hogy a Békmtv. megsemmisítését az
indítványozók többsége elsősorban az Alkotmány 15. §-ának a
sérelmére hivatkozással kérte, az Alkotmánybíróság
mindenekelőtt ezeket a kérelmeket vizsgálta meg.
4.1. A magyar jogtudomány letisztult álláspontját, mely
szerint: „A társadalmi élet alapegysége a család. (…) A
családjog alapintézménye a házasság.” (Szladits Károly: Magyar
magánjog I. kötet, 38. old.) átvette és alkotmányos rangra
emelte már az 1949. évi XX. törvény eredeti szövege, amit
változtatás nélkül átvett az 1989. évi XXXI. törvény az
Alkotmány 15. §-ába. Ezen tényből nyilvánvaló, hogy nem csupán
két, egymással összekapcsolt alapvető társadalmi intézményről
van szó, hanem ezek ma már olyan alkotmányos értéket is
képviselnek, amit alkotmányos védelem illet meg. Ennek
megfelelően az Alkotmánybíróság korábbi döntésében kifejtette,
hogy „[a]z állam kötelezettsége a házasságkötéshez való jog
biztosítása körében elsősorban és minimálisan arra terjed ki,
hogy a házasságkötés és családalapítás feltételeit, jogi
kereteit megteremtse. Ebből következően a jogalkotó a házasság
intézményét nem szüntetheti meg, a házasságkötést nem teheti
lehetetlenné, és a házasság esetleges feltételeit, akadályait
is rendkívüli körültekintéssel kell meghatároznia [Vö. pl.
22/1992. (IV. 10.) AB határozat, ABH 1992, 122.]. Az Alkotmány
15. §-ában megfogalmazott intézményvédelmi kötelezettségből
azonban az is következik, hogy az állam nem teremthet olyan
törvényi helyzetet sem, amely a házaspárokat összességében
hátrányosabb helyzetbe hozza a nem házas személyekkel, párokkal
szemben. Mindezeken túlmenően pedig az, hogy a Magyar
Köztársaság védi a házasság intézményét, pozitív viszonyulást,
aktivitást és támogatást is feltételez. A házasság és család
intézménye állam általi védelmének alkotmányos felső határa
(maximális terjedelme) azonban nem állapítható meg, ez nem is
alkotmányos kérdés.” (Abh., ABH 2008, 1203, 1213-1214.)
Az Alkotmány a 15. §-ában szereplő fogalmakat nem bontja ki,
mind a házasság, mind a család fogalmát adottnak veszi. Az
Alkotmánybíróság kezdettől fogva konzekvensen képviselt jogi
álláspontja szerint a házasság intézményét egy férfi és egy nő
életközösségeként védi az Alkotmány, a házastársak
különneműsége tehát fogalmi eleme a házasságnak [14/1995. (III.
13.) AB határozat, ABH 1995, 82, 83.]. Ebből következően a
házasságkötéshez való — az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből
levezetett — jog [22/1992. (IV. 10.) AB határozat, ABH 1992,
122, 123.] is csak a különböző nemű párokat illeti meg. Ezt a
később több határozatban is megerősített álláspontot [65/2007.
(X. 18.) AB határozat, ABH 2007, 726.; 75/2007. (X. 19.) AB
határozat, ABH 2007, 731.; Abh., ABH 2008, 1203.] a testület
továbbra is fenntartja.
Az Alkotmány a házasságot a család intézményével együtt a
társadalmi közösség alapvető építőelemeként tekinti értéknek,
mindazonáltal „az Alkotmányból nem a házassági kötelék mint
együttélési forma „egyedüli” (kizárólagos), hanem a „különös”
(kiemelt, alkotmányos szintű) védelme vezethető le, vagyis az
alaptörvény nem zárja ki más, a házasságtól eltérő
párkapcsolatok törvényi szintű oltalmát.” (Abh., ABH 2008,
1203, 1214.) „Két személy tartós életközössége megvalósíthat
olyan értékeket, hogy az érintettek személyi méltóságának
egyenlő figyelembevétele alapján az együttélő személyek nemétől
függetlenül igényt tarthat jogi elismerésre” [14/1995. (III.
13.) AB határozat, ABH 1995, 82, 84.]. Sőt, „az azonos neműek
tartós párkapcsolata számára (…) az elismerés és a védelem
igénye — mivel ők házasságra nem léphetnek — az emberi
méltósághoz való jogból [Alkotmány 54. § (1) bekezdés], és az
abból származtatott önrendelkezési jogból, az általános
cselekvési szabadságból, illetve a személyiség szabad
kibontakoztatásához való jogból [8/1990. (IV. 23.) AB
határozat, ABH 1990, 42, 45.] levezethető” (Abh., ABH 2008,
1203, 1224.). Elvi éllel állapította meg továbbá az
Alkotmánybíróság, hogy „[a] házasságkötési joggal rendelkező
különböző nemű személyek helyzetét az azonos neműek regisztrált
élettársi kapcsolata nem befolyásolja, különösen nem sérti,
vagy veszélyezteti. A házasság támogatására, védelmére,
ösztönzésére vonatkozó — az Alkotmány 15. §-ából következő —
állami intézményvédelmi kötelezettség ugyanis kizárólag azok
vonatkozásában értelmezhető, akik házasságkötési joggal és
lehetőséggel rendelkeznek. Csak az ő esetükben nem lehet
alkotmányosan létrehozni egy, a házassággal majdnem azonos
tartalmú más jogviszonyt. Az azonos nemű személyek számára
azonban, akik az Alkotmány alapján házasságot nem köthetnek, a
jogalkotónak az Alkotmány korlátai között biztosítania kell
egymás irányában a házastársakéhoz hasonló olyan jogállást,
amely az egyenlő méltóságú személyként kezelésüket biztosítja
[9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48-49.]. Egy
ilyen új jogintézmény nem sérti, nem is veszélyezteti a
házasság Alkotmány által kiemelten védett helyzetét (az
Alkotmány 15. §-át), illetve a különböző neműeknek szintén az
Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből levezetett házasságkötéshez
való jogát. (…) A hagyományos forma, a különneműek házassága
nem kerül hátrányosabb helyzetbe azáltal, hogy az azonos nemű
bejegyzett élettársak — az ilyen kapcsolat természetéből adódó
különbségek fenntartása mellett — a házastársakéhoz hasonló
pozícióba kerülnek.” (Abh., ABH 2008, 1203, 1224-1225.)
Az az Alkotmány 15. §-ából levezethető követelmény, hogy az
állam ne csupán a fennálló házasságokat védje, hanem olyan jogi
környezetet teremtsen (pl. a házasságban élőknek előnyöket
nyújtson), amely arra ösztönzi polgárait, hogy a lehetséges
együttélési formák közül a házasságot válasszák és családot
alapítsanak (Abh., ABH 2008, 1203, 1223.), értelemszerűen
szintén csak azokra vonatkozhat, akiknek a házasság
választására lehetőségük van. Az azonos neműek vonatkozásában
azonban ilyen alternatíva nincs, mivel az Alkotmány alapján a
házasságnak a felek különböző neme fogalmi eleme. A jogalkotó a
Békmtv.-ben nem a heteroszexuálisoknak ajánl fel egy, a
házassághoz formájában, tartalmában hasonló intézményre
vonatkozó választási lehetőséget (mint tette volna azt a
megsemmisített Béktv.-vel), hanem az azonos neműeknek teszi
lehetővé azt, hogy a de facto élettársi viszony helyett az
attól joghatásaiban lényegesen eltérő BÉK-et válasszák. Ilyen
értelemben tehát a BÉK nem a házasságnak jelent versengő
életmodellt, hanem az azonos neműek de facto élettársi
kapcsolatának, ezért nem hordozza magában a házasságot
megillető alkotmányos védelmi kötelezettség kiüresítésének, a
házasság leértékelődésének a veszélyét, nem gátolja továbbá a
házasság és a család védelmi szintjének emelését, ezen a téren
a házasság és a család, illetőleg a különböző élettársi
kapcsolatok közötti jogi távolság növelését.
Az Alkotmány a házasságot mint társadalmi (és mint jog-)
intézményt önmagában is értékként tételezi. Teszi ezt arra
tekintettel, hogy társadalmunkban a házasság hagyományosan —
évszázadok tapasztalatai alapján — az emberek tartós
együttélésének kerete, és a társadalom reprodukcióját biztosító
család kiindulópontja. Az állam részéről ez „pozitív
viszonyulást, aktivitást és támogatást is feltételez” (Abh.,
ABH 2008, 1203, 1214.), amelynek keretében előnyök,
többlettámogatások nyújthatók. A jogalkotó a védelem, támogatás
eszközeinek, módjainak kialakítása körében nagy szabadságot
élvez, de egyben felelősséggel is tartozik.
A házasság értékként tételezése továbbá nem zárja ki, hogy a
jogalkotó — figyelemmel a társadalmi tendenciákra, igényekre, a
hagyományos családformák változására, egyszersmind elismerve a
személyek jogát arra, hogy egyéni boldogságukat az általuk
szabadon megválasztott kapcsolati keretben keressék — más, a
házassághoz hasonló funkciójú kapcsolati formákat is védelemben
részesítsen. A házassághoz való pozitív viszonyulás azt
jelenti, hogy a házasságot (és a családot) önmagában, s nem a
csak azonos nemű személyek által létesíthető — így a
házasságnak konkurenciát nem is jelentő — BÉK-kel szemben, az
abban élők rovására kell védeni.
Megjegyzi továbbá az Alkotmánybíróság: A házasság és a család
Alkotmányban előírt (intézmény-)védelme konkrét jogok és
támogatások formájában realizálódik. Az Alkotmányból azonban
nem következik, hogy e jogokat ne lehetne egyedileg vagy — a
jelenlegi hatályos jogrendszert áttekintve — akár egy generális
utaló szabállyal kiterjeszteni az azonos nemű párokra. Az
Alkotmány 15. §-a ugyanis nem teszi egyszersmind a házastársak
kizárólagos alanyi jogává mindazt, amit számukra a jogalkotó
eddig biztosított. Más, lazább vagy szorosabb élettársi
(együttélési, életközösségi) életviszonyoknak — figyelembe véve
jellegüket, funkciójukat — is lehetnek a házasságéhoz hasonló
joghatásai vagyonjogi, adójogi, lakáshasználati, tartási
kötelezettségi, társadalombiztosítási, szociális, munkajogi,
öröklési jogi stb. tekintetben.
A bírói gyakorlat, majd ennek nyomán a tételes jogfejlődés is
egyes házastársi alanyi jogokat, illetve törvényes érdekeket a
különböző nemű de facto élettársak viszonyában is elismert már
a Békmtv.-t évtizedekkel megelőzően, és az eddig már bejegyzett
élettársi kapcsolatoknál nagyságrendekkel nagyobb számban. A
bírói gyakorlat nyomán a törvényhozó is élhet a törvényi
analógia megoldásával, azaz két, egymáshoz hasonló, de
egymással nem azonos életviszony egyikére (azonos neműek
párkapcsolatára) a másikra (különböző nemű személyek
házasságára) vonatkozó, már létező szabályokat rendelheti
„megfelelően” alkalmazni.
Az intézményvédelmi kötelesség egy nyitott és demokratikus
társadalomban nem lehet akadálya jogok kiterjesztésének, az
ezzel ellentétes értelmezés ellentmondásban állna az Alkotmány
szellemiségével. Hangsúlyozni kell továbbá azt is, hogy a
házasfelek helyzete a BÉK-ben élőknek megadott jogok révén nem
változik, jogaik semmilyen tekintetben nem csorbulnak.
[Hasonlóan vélekedett a Német Szövetségi Alkotmánybíróság 2002.
július 17-i ítéletében (BVerfG, 1 BvF 1/01, 94. bekezdés)].
Nemzetközi példák utalnak továbbá arra, hogy egyes esetekben
akár a diszkrimináció tilalmába is ütközhet az, ha a jogalkotó
nem kezeli azonosan a bejegyzett élettársakat a házastársakkal
[lsd. pl. az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban:
EJEB) az E.B. v. Franciaország ügyben 2008. január 22-én hozott
ítélete, Nr. 43546/02; illetve a Német Szövetségi
Alkotmánybíróság 2009. július 7-i döntése (BVerfG, 1 BvR
1164/07)].
E körben mutat rá az Alkotmánybíróság arra is, hogy a
házasságra vonatkozó szabályok „megfelelő” alkalmazásának
elrendelése a BÉK-re nem csupán jogok, hanem egyben — az egymás
iránti felelősségvállalásból eredő — kötelezettségek
kiterjesztését is jelenti (pl. tartási, támogatási
kötelezettség).
Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza azonban azt is, hogy a
kifejtettek nem jelentik azt, hogy a házasfelekre és a BÉK-ben
élőkre minden tekintetben azonos szabályokat kellene
alkalmazni. A jogalkotónak lehetősége van arra, hogy — ahol ez
indokolt — a házasságra és a BÉK-re vonatkozóan eltérő
szabályokat állapítson meg (Vö. EJEB 2010. március 2-án hozott
mtélete a Kozak v. Lengyelország ügyben, Nr. 13102/02). Nem
kizárt az sem, hogy a jogalkotó — szem előtt tartva a BÉK-ben
élők emberi méltóságát — a házasság, illetve a család
védettségi szintjét előnyök nyújtásával tovább emelje. Sőt, a
foglalkoztatás bővítési igényeire, az elöregedő társadalom
kihívásaira a jogalkotónak kell is válaszokat keresnie, melyek
állhatnak a rászoruló családoknak nyújtott juttatások
növelésében, családbarát munkaerő-piaci megoldások
kidolgozásában, gyermek- és időskori gondozási szolgáltatások
kiszélesítésében, a családi alapú adózás bevezetésében stb.
Mindezek alapján az Alkotmánybíróság a Békmtv. egésze, illetve
egyes rendelkezései megsemmisítésére irányuló, az Alkotmány 15.
§ -ára alapított indítványokat elutasította.
4.2. Az Alkotmány 15. §-ához kapcsolódó, de az Alkotmány 70/A.
§ (3) bekezdésének a sérelmét állító hivatkozással
kapcsolatban, amely szerint a házasságot mint intézményt
pozitívan kell diszkriminálni, az Alkotmánybíróság rámutat a
következőkre.
Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése az azonos szabályozási körbe
tartozó, összehasonlítható helyzetben lévő személyek
(csoportok) közötti önkényes különbségtételt tiltja. Az
Alkotmánybíróság gyakorlata szerint tehát például az eljárási
szabályok különbsége és az Alkotmány 70/A. §-a között nincs
alkotmányossági összefüggés [legutóbb pl. 86/2009. (IX. 24.) AB
határozat, ABK 2009. szeptember, 988.). Ezzel összhangban
megállapítható, hogy a különböző jogintézményekre — jelen
esetben a házasságra és a BÉK-re — vonatkozó rendelkezések
közötti különbség esetében nem merül fel a hátrányos
megkülönböztetés kérdése.
A pozitív diszkrimináció hiányára alapított indítványt ezért az
Alkotmánybíróság nem találta megalapozottnak, így azt
elutasította.
5. Több indítványozó kifogásolta magát a jogalkotó által
alkalmazott szabályozási konstrukciót, tehát azt, hogy a
jogalkotó — néhány kivételt megemlítve — generális utaló
szabállyal elrendelte a jogrendszer csaknem összes, a
házasságra vonatkozó szabályának „megfelelő” alkalmazását a BÉK-
re. Ezzel a megoldással összefüggésben egyesek az Alkotmány 2.
§ (1) bekezdésének, mások a 15. §, illetve — a megkülönböztetés
indokolatlan hiánya miatt — az Alkotmány 70/A. § (1)
bekezdésének a sérelmét állították.
5.1. Az Alkotmánybíróság e körben mindenekelőtt megjegyzi, hogy
az azonos nemű személyek tartós párkapcsolata elismerésének az
emberi méltósághoz való jogból levezetett igénye [Abh., ABH
2008, 1203, 1224.] nem csak egyetlen módon biztosítható.
Nemzetközi tapasztalatok mutatják, hogy a BÉK-hez hasonló
jogintézményt bevezető államok eltérő jogtechnikai megoldásokat
választottak.
Egyesek — a magyar jogalkotóhoz hasonlóan — nem alkottak
elkülönült szabályokat a jogintézmény tartalmára, joghatásaira
vonatkozóan, hanem (bizonyos kivételek fenntartása mellett) egy
generálklauzulával elrendelték a házasság szabályainak
alkalmazását [pl. Dánia, Lov om registreret partnerskab
(1989)].
Ettől eltérően más államok [pl. Németország,
Lebenspartnerschaftsgesetz (2001); Ausztria, Eingetragene
Partnerschaft-Gesetz (2009)] részletes szabályokat alkottak,
emellett, ahol szükséges volt, módosították a házasságra,
házasokra vonatkozó szabályokat is (pl. a BÉK-re történő
utalásokat illesztettek be a házasság mellé), illetve egyesével
felsorolták, hogy mely, a házasokra vonatkozó jogszabályokat
kell — külön módosítás nélkül is — a bejegyzett élettársakra is
alkalmazni.
Mindkét jogi konstrukciónak voltak kritikusai, sőt ellenzői is,
akik éppen az ellenkező megoldást tartották volna helyesebbnek.
Az EJEB gyakorlatát is figyelembe véve alkotmányjogi
szempontból alapvetően mindkét megoldás elfogadható, csak a
teljes és mechanikus azonosítás nem.
5.2. Az Alkotmánybíróság a 15. §-sal kapcsolatos kifogásokat
jelen határozat indokolásának III/4.1. pontjában már elbírálta.
A jogbiztonság követelményével, illetve a diszkrimináció
tilalmával kapcsolatban pedig a testület a következőket
mérlegelte.
5.2.1. Az Abh. szerint a jogbiztonság szempontjából aggályos,
hogy a törvényhozó a Béktv.-ben egyetlen generális utaló
szabállyal a jogrendszer egészének a házasságra, a
házastársakra, elváltakra, özvegyekre stb. — tehát a házasság
intézményére — vonatkozó összes szabályát felhívta és
„megfelelően” alkalmazni rendelte (ABH 2008, 1203, 1223-1224.).
Jelen ügyben ugyanazon utaló szabály [Békmtv. 3. § (1)
bekezdés] alkotmányosságának a kérdését kellett megvizsgálni
azzal a lényeges különbséggel, hogy az utaló szabály most
kizárólag az azonos nemű párokra vonatkozik, mert a Békmtv.
értelmében csak ők létesíthetnek BÉK-et. Ez az eltérés azért
jelentős, mert a korábbi döntés szerint az alkotmányellenesség
éppen abban állt, hogy a generális utaló szabály révén a
különneműek számára a házassággal mint alkotmányos
jogintézménnyel párhuzamos, azzal versengő, sőt összekeverhető
jogintézmény jött volna létre. Az utaló szabály
alkotmányellenessége tehát abban állt, hogy a különnemű párok
vonatkozásában a bejegyzett élettársi közösség jogintézményét a
lényeges tartalom (joghatások) tekintetében azonossá tette
volna a házassággal.
Jelen ügyben ez az alkotmányellenességet okozó lényeges
körülmény már nem áll fenn. A jogalkotó számos jogszabályt
kifejezetten módosított, ezekbe a házasság mellé a BÉK-re
történő utalásokat illesztett be, de továbbra sem élt azzal a
lehetőséggel, hogy a jogrendszer egészében minden egyes, a
házasságra vonatkozó jogszabályt külön módosítson. Ezzel
azonban jogalkalmazási nehézséget, jogbizonytalanságot nem
okoz. A jogalkalmazás számára világos iránymutatást jelent
annak az előírása, hogy ahol házasságról, házastársakról stb.
van szó bármely jogszabályban, az alatt a hatálybalépést
követően — a Békmtv.-ben megjelölt kivételektől eltekintve — az
zjfajta párkapcsolati személyállapotot keletkeztető BÉK-et és
magukat a bejegyzett élettársakat is érteni kell. Az ún.
„megfelelő” alkalmazás elrendelése most is teret enged a bírói,
jogalkalmazói mérlegelésnek abban a tekintetben, hogy esetről-
esetre, az adott konkrét élethelyzetben az érintett
jogszabályhely alkalmazási feltételeit az azonos nemű párok
vonatkozásában megállapítsa.
Szintén nem okozhat jogbizonytalanságot a BÉK bevezetése az
érintett jogalanyok számára sem: a házasság és a BÉK ugyan
hasonló jogintézmények, azonban házasságot csak különnemű, BÉK-
et pedig csak azonos nemű személyek létesíthetnek. E tény
világos és felismerhető különbséget jelent mindenki számára.
Az indítványozók feltételezik, hogy a jogalkalmazás során
problémák adódnak majd, s emiatt is alkotmányellenesnek tartják
a generális utaló szabályt (illetve ezen keresztül a Békmtv.
egészét). A támadott jogszabály azonban nem tekinthető eleve
értelmezhetetlennek vagy alkalmazhatatlannak, és az
Alkotmánybíróság gyakorlata szerint „[ö]nmagában nem sérti a
jogbiztonságot az, ha a jogszabály a jogalkalmazás során
értelmezésre szorul” [31/2003. (VI. 4.) AB határozat, ABH 2003,
352, 365.]. Nem tartozik az Alkotmánybíróság hatáskörébe, hogy
előzetesen mérlegeljen minden, az indítványozókat foglalkoztató
— egyelőre kizárólag — elméleti kérdést. Amennyiben a nem
„megfelelő” jogalkalmazás során konkrét alkotmányjogi probléma
(pl. valamely, a Békmtv. generális utaló szabályával érintett
jogszabály alkotmányellenességének vagy mulasztásban
megnyilvánuló alkotmányellenességnek a gyanúja) merülne fel, az
Alkotmánybíróság eljárása esetről-esetre kezdeményezhető.
Az Alkotmánybíróság mindezek miatt az Alkotmány 2. § (1)
bekezdésének sérelmére való hivatkozásokat nem találta
megalapozottnak.
5.2.2. Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésére, a
„megkülönböztetés indokolatlan hiányára” való hivatkozás sem
megalapozott a generális utaló szabállyal kapcsolatban.
A Békmtv. 3. § (1) bekezdése generális utaló szabálya ellenére
a jogalkotó megállapított fontos kivételeket, a házasság és a
BÉK között fenntartott formai és tartalmi különbségeket, a
legjelentősebb e körben a gyermek közös örökbefogadásának,
illetve a humán reprodukciós eljárásban való részvételnek a
kizárása. Különneműek esetében az örökbefogadás kizártságának
nem lenne ugyanekkora jelentősége, hiszen esetükben ez nem az
egyetlen és nem is a tipikus módja a gyermekvállalásnak (Vö.
Abh., ABH 2008, 1203, 1220-1221.). Az azonos neműek
vonatkozásában azonban a jogi értelemben vett közös gyermek
vállalásának a kizártsága a házasság és a BÉK eredete és
társadalmi rendeltetése közötti érdemi eltérést rögzíti. A
házasság „tipikusan közös gyermekek születését és a családban
való felnevelését célozza”, így a házasság intézményét az állam
arra is tekintettel részesíti alkotmányos védelemben, hogy
„elősegítse a házastársak számára a közös gyermekkel is
rendelkező család alapítását” [14/1995. ABH 1995. (III. 13.) AB
határozat, ABH 1995, 82, 83.]. Ettől eltérően a BÉK, bár ez
szintén a véglegesség szándékával létrehozott párkapcsolat,
amely két azonos nemű személy kölcsönös gondoskodásban élésének
kerete, de e kapcsolatot nem a családalapítás (és így nem a
társadalmi reprodukció) lehetőségére tekintettel védi a
törvényalkotó: azonos nemű pároknak természetes úton közös
gyermeke nem lehet, és a Békmtv. alapján a jogalkotó a BÉK-ben
élők számára a jogi értelemben vett családdá válást sem kívánja
lehetővé tenni. Mindez azt jelenti, hogy a jogalkotó — az
indítványozók által sérelmezett generális utaló szabály
ellenére — valójában nem kezeli, természetüknél fogva nem is
kezelheti azonos módon a házasságban és a BÉK-ben élőket. Ennek
megfelelően az Alkotmánybíróság a „megkülönböztetés hiányára”
alapított indítványi kérelmeket is elutasította.
5.3. Több indítványozó is hangsúlyozta, hogy az Abh. szerint az
Alkotmánybíróság „a házasság és a BÉK között kifejezetten
fenntartott különbségek egyikét sem tudta olyan lényegesnek
értékelni, mint amelyből a jogalkotó szándéka egyértelműen
igazolható lenne abban a vonatkozásban, hogy a BÉK új
jogintézményét a magyar jogrendszerben a házasság intézményétől
egyértelműen el kívánta volna határolni.”
Az Alkotmánybíróság ezzel összefüggésben hangsúlyozza, hogy
korábbi döntésében a vizsgálatot kifejezetten csak a
különneműek vonatkozásában végezte el [„Nincs tehát alkotmányos
lehetőség arra, hogy törvény a házasság alkotmányosan védett
intézményével felcserélhető jogintézményt hozzon létre azok
számára, akik házasságkötési joggal rendelkeznek.” (Abh., ABH
2008, 1203, 1225.)] Ezzel szemben jelen ügyben a testület az
azonos neműek vonatkozásában megállapítja, hogy a házasság és
BÉK szabályozása között érdemi különbség van arra tekintettel,
hogy a közös gyermek vállalását a Békmtv. kizárja.
6. Az Alkotmánybíróság ezt követően az önrendelkezési jog
[Alkotmány 54. § (1) bekezdés] sérelmével kapcsolatos
indítványozói hivatkozásokat tekintette át.
6.1. Az egyik indítványozó általánosságban tartja az
önrendelkezési jog sérelmének a BÉK házassághoz hasonló
szabályozását, illetve a BÉK „megszüntetésének akadályozását”,
úgy véli például, hogy a megszüntetés elé akadályokat gördíteni
csak a közös gyermek védelme érdekében indokolt, azonos
neműeknek azonban nem lehet gyermeke.
Az Alkotmánybíróság az indítványozó érvelését nem tartja
meglapozottnak. Az BÉK az azonos nemű párok számára egy olyan
lehetőség, amelynek az igénybe vétele szabad elhatározásukon
múlik. Lehetőségük van tehát eldönteni, hogy kívánnak-e
egyáltalán élettársi kapcsolatot létesíteni, és ha igen, annak
melyik fajtáját: de facto (esetleg nyilvántartással igazolt)
élettársi viszonyt vagy BÉK-et. A Békmtv. nem korlátozza a
felek döntési szabadságát, választási lehetőségét ebben a
vonatkozásban. Szintén nem akadályozza a törvény a BÉK-ben
élőket abban, hogy — az önrendelkezési joguk körébe tartozó
döntésként — életközösségüket megszüntessék, és együttesen vagy
bármelyik fél egyedül a BÉK felbontását kérje.
A házasság felbontására irányuló szabályok alkalmazásának
elrendelése a BÉK-re azzal jár, hogy a bíróság elméletileg el
is utasíthatja a bontási keresetet. A házasságot (illetve a
Békmtv. nyomán a BÉK-et is) ugyanis bármelyik fél — illetőleg a
felek közös — kérelmére is csak akkor bontja fel a bíróság, ha
az „teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott” [Csjt. 18. §
(1) bekezdés, ún. feldúltsági elv]. A teljes körű bizonyítás
alapján folyó bontóperek jellegzetessége tehát, hogy az adott
ügy egyéb körülményeit is feltárva és mérlegelve — figyelembe
véve a Csjt. 18. § (2) bekezdésében írtakat is, illetve a
bontást kérő fél érzelmeit (elhidegülés), a kapcsolat korábbi
minőségét, a feleknek az esetleges különélés alatt alakult
életvitelét, a különélés idejét és tartalmát stb. — kell
eldönteni, hogy van-e reális remény a házasság (az
életközösség) megmentésére, avagy a kapcsolat megromlása
helyrehozhatatlan. Ugyanakkor a Csjt. — az indítványozó
hivatkozásával ellentétben — eddig sem csupán a közös kiskorú
gyermek védelmében, hanem a házassági kapcsolat funkciójára,
jelentőségére és jellemzőire tekintettel írta elő a bírósági
mérlegelést abban a vonatkozásban, hogy a kapcsolat valóban
visszafordíthatatlanul tönkrement-e. A feldúltsági elvet tehát
akkor is alkalmazni kell, ha az érintett kapcsolatból nem
származott közös gyermek.
Az említett elv alkalmazásának elrendelése a BÉK-re — mivel ez
szintén az egymás támogatását, az egymásról való gondoskodást,
tartós együttélést magában foglaló, a véglegesség szándékával
létrehozott párkapcsolat, egy új személyállapot kerete — az
önrendelkezési jogot nem sérti. A BÉK felbontását — a
házassághoz hasonlóan — a pár bármelyik tagja kérheti, a
felperes akár a BÉK megromlásáért elsősorban vagy kizárólag
felelős fél is lehet. Az ő egyoldalú kérelmére, a vétlen társ
esetleges ellenzése dacára is fel lehet, sőt fel kell bontani a
BÉK-et, ha egyébként annak feltétele — a kapcsolat teljes és
helyrehozhatatlan megromlása — a bíróság megítélése szerint
megvalósult.
Az Alkotmánybíróság mindezek miatt az önrendelkezési jog vélt
sérelmére alapított indítványi kérelmet elutasította.
6.2. Egy másik indítványozó az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével
összefüggésben arra hivatkozott, hogy az azonos neműek közötti
— általa erkölcsileg helytelenített — párkapcsolat létesítésére
nem terjed ki a cselekvési szabadság.
Az Alkotmánybíróság ebben a vonatkozásban ismét az Abh.-ra
utal, melyben úgy fogalmazott, hogy az azonos neműek tartós
párkapcsolata számára az elismerés és a védelem igénye — mivel
ők házasságra nem léphetnek — az emberi méltósághoz való jogból
[Alkotmány 54. § (1) bekezdés], és az abból származtatott
önrendelkezési jogból, az általános cselekvési szabadságból,
illetve a személyiség szabad kibontakoztatásához való jogból
levezethető. Az Alkotmánybíróság álláspontja tehát — az
indítványozóéval ellentétben — az, hogy a tartós és zárt
párkapcsolat létesítésének a joga a felek nemétől függetlenül
része az Alkotmány 54. § (1) bekezdése által védett jognak.
Az indítványt ezért az Alkotmánybíróság ebben a vonatkozásban
is elutasította.
7. Az Alkotmánybíróság ezt követően megvizsgálta azt a
kifogást, mely szerint azért sérti a Békmtv. az Alkotmány 70/A.
§ (1) bekezdését, mert csak az azonos nemű személyekre
vonatkozik. Eszerint az minősülne hátrányos
megkülönböztetésnek, hogy más, egymással közösségben, de nem
párkapcsolatban együtt élők nem létesíthetnek BÉK-et, s így nem
is részesülhetnek annak előnyeiből.
Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében rögzített hátrányos
megkülönböztetés tilalma az Alkotmánybíróság gyakorlatában a
jogrendszer egészét átható alkotmányos alapelvként kap
értelmezést. A tilalom elsősorban az alkotmányos alapjogok
terén tett megkülönböztetésekre terjed ki. Személyek közötti,
alkotmánysértő hátrányos megkülönböztetés akkor állapítható
meg, ha valamely személyt vagy embercsoportot más, azonos
helyzetben lévő személyekkel vagy csoporttal történt
összehasonlításban kezelnek hátrányosabb módon [21/1990. (X.
4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 78.; 32/1991. (VI. 6.) AB
határozat, ABH 1991, 146, 162.; 43/B/1992. AB határozat, ABH
1994, 744, 745.]. A megkülönböztetés pedig akkor
alkotmányellenes, ha a jogszabály a szabályozás szempontjából
azonos csoportba tartozó (egymással összehasonlítható)
jogalanyok között tesz különbséget anélkül, hogy annak
alkotmányos indoka lenne (191/B/1992. AB határozat, ABH 1992,
592, 593.). Rámutatott az Alkotmánybíróság arra is, hogy az
alapjognak nem minősülő egyéb jogra vonatkozó, személyek
közötti hátrányos megkülönböztetés vagy más korlátozás
alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha a sérelem
összefüggésben áll valamely alapjoggal, végső soron az emberi
méltóság általános személyiségi jogával, és a
megkülönböztetésnek, illetve korlátozásnak nincs tárgyilagos
mérlegelés szerint ésszerű indoka, vagyis önkényes [35/1994.
(VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 197, 200.].
Az Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy az élettársi viszony
fogalma mind nyelvtani, mind jogi értelemben elfogadott,
ismert, világos jelentéstartalmú: két, életvitelszerűen együtt
élő ember gazdasági, érzelmi közösségét jelenti. E kapcsolat
alapvetően eltér más, például baráti, hozzátartozói, közös
háztartásban élési, bérlőtársi stb. kapcsolatoktól, amelyek
adott esetben szintén közösen gazdálkodó, bizalmi, sőt
„érzelmi” közösségként funkcionálnak, azonban nem tekinthetők
„életközösségnek”, nélkülözik a párkapcsolati jelleget. Mivel
alkotmányjogi szempontból — éppen a párkapcsolati jelleg
megléte vagy hiánya okán, tehát az együttélés célját,
funkcióját tekintve — az élettársi kapcsolatot és az egyéb
említett együttélési formákat választó személyek helyzete
összehasonlíthatatlan, nincs szó arról, hogy a jogalkotó a BÉK
szabályozásával azonosan kezelendő jogalanyok között
alkotmányellenes megkülönböztetést alkalmazna, s ezzel akár az
Alkotmány 70/A. (1) bekezdésének, akár a Jat. 18. § (3)
bekezdésének a sérelmét okozná.
Alkotmányellenes megkülönböztetésről egyébiránt azért sem lehet
szó, mert az azonos neműek tartós párkapcsolata számára az
elismerés és a védelem igénye levezethető az emberi méltósághoz
való jogból; számukra a jogalkotónak az Alkotmány korlátai
között biztosítania kell egymás irányában a házastársakéhoz
hasonló olyan jogállást, amely az egyenlő méltóságú személyként
kezelésüket biztosítja (Abh., ABH 2008, 1203, 1224-1225.).
Ettől eltérően azonban az indítványozók által említett egyéb
életviszonyok ilyen védelmet nem élveznek, tehát az azonos nemű
bejegyzett élettársak és a más, nem párkapcsolati
életközösségben együtt élő személyek helyzetének jogi rendezése
nem összehasonlítható.
8. Két indítványozó úgy véli, hogy a Békmtv. azért is
alkotmányellenes, mert az Alkotmány alapján olyan védelmi
intézkedésekre van joga a kiskorú gyermekeknek, amely kizárja,
hogy a jogalkotó a homoszexuális párok kapcsolatához — a BÉK-
hez — a házasságéhoz hasonló joghatásokat fűzzön.
8.1. Kifogásolja az egyik indítványozó egyrészt azt a
lehetőséget, hogy homoszexuális párok közösen nevelhetnek
gyermeket.
Annak megállapítása érdekében, hogy a konkrét esetben
alkotmányjogi probléma fennáll-e, az Alkotmánybíróság
mérlegelte, hogy a Békmtv. tartalmaz-e ebben a vonatkozásban a
gyermekek alkotmányos jogaival összefüggésbe hozható
szabályozást.
A Békmtv. 3. § (2) bekezdése szerint a bejegyzett élettársakra
a házastársak által történő közös gyermekké fogadásra vonatkozó
szabályok nem alkalmazhatóak, tehát nem érvényesül a Csjt. azon
szabálya [51. § (2) bekezdés], hogy „azt, akit mindkét
házastárs — akár együttesen, akár külön-külön — örökbefogadott,
a házastársak közös gyermekének kell tekinteni (közös gyermekké
fogadás)”. Az egyik bejegyzett élettárs a másiknak a (vér
szerinti vagy örökbefogadott) gyermekét szintén nem fogadhatja
örökbe. A BÉK továbbá apasági vélelmet sem keletkeztet [ezt
szintén a Békmtv. 3. § (2) bekezdése zárja ki], illetve a 3. §
(4) bekezdése kifejezetten kimondja azt is, hogy az emberi
reprodukcióra irányuló, külön törvény szerinti eljárásoknak a
házastársakra vonatkozó rendelkezései a bejegyzett élettársakra
nem alkalmazhatóak. Mindez azt jelenti, hogy a Békmtv.
kifejezetten kizárja, hogy a BÉK-ben élő azonos nemű pároknak
jogi értelemben véve közös gyermeke legyen. Ettől függetlenül
előfordulhat, hogy azonos nemű párok közös háztartásában
gyermek nevelkedik, ám ez olyan tény, amely nem a Békmtv.
következménye, és e helyzet a Békmtv. rendelkezéseivel nem
hozható kapcsolatba. Az Alkotmánybíróság mindezek miatt ebben a
vonatkozásban a kiskorú gyermek „mindenek felett álló
érdekének” (995/B/1990. AB határozat, ABH 1993, 515, 526-529.)
sérelmére történő hivatkozást — az összefüggés hiánya miatt —
elutasította.
8.2. Ezen túlmenően mindkét említett indítványozó az
Alkotmánybíróság állásfoglalását várja a következő kérdésben:
úgy vélik, hogy a gyermekek mindenek felett álló érdekét,
egészséges nemi beállítottságuk kialakulását veszélyezteti
(illetve „identitásbeli elbizonytalanodásukhoz” vezet) a
Békmtv. azért, mert azt sugallja, hogy a homoszexualitás a
házassághoz (tehát a különneműek kapcsolatához) hasonlóan
értékes párkapcsolat.
„Az Alkotmány 16. §-a állami kötelezettséget állapít meg az
ifjúság létbiztonsága, oktatása és nevelése, valamint
érdekeinek védelme tekintetében. Ez a rendelkezés azonban
önmagában alanyi alapjogot nem tartalmaz konkrét állami
szolgáltatásokra. A jogalkotó szervek számára széles
mozgásteret biztosít az ifjúság létbiztonságát, oktatását és
nevelését, valamint érdekének védelmét szolgáló támogatási
formák meghatározásában. E kötelesség gyakorlása során a
jogalkotó szerveknek természetesen tiszteletben kell tartaniuk
az Alkotmány alapelveit, valamint az ifjúságot megillető
alapvető jogokat.” [79/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995,
399, 405.]
„A gyermek ember, akit minden olyan alkotmányos alapvető jog
megillet, mint mindenki mást, de ahhoz, hogy a jogok
teljességével képes legyen élni, biztosítani kell számára az
életkorának megfelelő minden feltételt felnőtté válásához.
Ezért az Alkotmány 67. § (1) bekezdése a gyermek alapvető
jogairól szól, egyidejűleg a család (szülők), az állam és
társadalom alapvető kötelezettségeit megszabva.” (995/B/1990.
AB határozat, ABH 1993, 515, 524.) Az Alkotmány 67. § (1)
bekezdése tehát egyfelől a gyermeknek a védelemhez, a róla
történő gondoskodáshoz való alapvető jogát, másfelől a szülő,
illetve az állam kötelezettségét szabja meg. „A testi fejlődés
biztosítására vonatkozó kötelességek a tartás, gondozás. A
szellemi, erkölcsi fejlődés lehetővé tétele a nevelés
megválasztásával (Alkotmány 67. § (2)) a világnézeti, vallási,
kulturális, művészeti, tudományos oktatásának biztosításával,
szeretetteljes családi légkör kialakításával történik.”
(995/B/1990. AB határozat, ABH 1993, 515, 528.)
Az Alkotmány 67. §-a, amely az állam kötelességévé teszi, hogy
a gyermek személyiségfejlődéséhez szükséges védelmet és
gondoskodást nyújtson, egyrészt vonatkozik az egyértelműen
káros hatások távol tartására, másrészt magában foglalja azt
is, hogy az állam a személyiségét, s így az egész jövendő
életét meghatározó súlyos kockázatvállalást is elhárítsa a
gyermektől [21/1996. (V. 17.) AB határozat, ABH 1996, 74, 80.].
Az állam feladata tehát intézményes védelmet nyújtani a gyermek
egészséges fejlődéséhez.
Az indítványozók a homoszexualitást erkölcsileg elítélendőnek
tartják, és lényegében azt kérik az Alkotmánybíróságtól, hogy
mondja ki: a még nem fixálódott nemi identitású, szerepet nem
választott fiatalok pszichoszexuális fejlődését a homoszexuális
párkapcsolatok értékként tételezése káros irányba
befolyásolhatja.
Az Alkotmánybíróság az azonos neműek közötti kapcsolatot —
tartós, megvallott formájában és egyes életviszonyokra
korlátozva — jogilag védendőnek ismerte el [14/1995. (III. 13.)
AB határozat, ABH 1995, 82, 84.], mindazonáltal — a 21/1996.
(V. 17.) AB határozat (ABH 1996, 74, 84.) szerint — „nem azért,
mert a kapcsolat homoszexuális, hanem mert olyan kapcsolat,
amelyhez hasonló tényállásokat a jog másutt is elismer, és a
megkülönböztetésnek nem volt alapja. A homoszexualitás eddigi
egyetlen megítélésénél is megmaradt tehát az Alkotmánybíróság a
közerkölcs minősítését mellőző, semleges úton”. A testület
határozottan leszögezte — s ezen álláspontját jelen ügy kapcsán
sem kívánja módosítani —, hogy „nem minősíti a homoszexualitást
erkölcsi szempontból. (…) az Alkotmányt nem úgy értelmezi,
mintha a gyermek erkölcsi fejlődését (67. §) a homoszexuálissá
válás lehetősége veszélyeztetné, mert a homoszexualitásról az
Alkotmány alapján nem formálhat erkölcsi ítéletet.” [21/1996.
(V. 17.) AB határozat, ABH 1996, 74, 85-86.] A homoszexuális
irányultság kialakulásának okairól folyó tudományos vitát pedig
nem az Alkotmánybíróság feladata eldönteni.
A stabil, szeretetteljes, tartós párkapcsolat, amelyben a felek
együttműködnek és kölcsönösen segítik, támogatják egymást,
hozzájárul a személyiség kiteljesedéséhez, és így a felek
nemétől függetlenül értéket hordoz. A támadott jogszabály a jog
eszközeivel járul hozzá az azonos nemű párok társadalmi
elismeréséhez, megadja számukra egymás irányában a
házastársakéhoz hasonló olyan jogállást, amely az egyenlő
méltóságú személyként kezelésüket biztosítja.
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az a tény, hogy a
kiskorúak szocializációjuk során a homoszexualitás elfogadását
tükröző jogi szabályozással és várhatóan ennek megfelelő
társadalmi magatartással találkoznak, semmiképpen sem
minősíthető egész személyiségüket, testi, szellemi vagy
erkölcsi fejlődésüket negatívan érintő, jövőjüket meghatározó
kárnak vagy veszélynek. Tény, hogy a jogi viszonyulás
befolyásolja a társadalmi megítélést, s ennek következtében
egyértelműen szerepe van abban az egyéni döntésben, hogy valaki
a saját homoszexualitásához hogyan viszonyul (pl. felvállalja-e
azt), de arról nincs szó, hogy a Békmtv. kapcsán a gyermek a
személyiségfejlődését illetően vagy bármely más vonatkozásban
kényszerpályára kerülne [Vö. 21/1996. (V. 17.) AB határozat,
ABH 1996, 74, 86.]. Így pedig az sem állapítható meg, hogy a
Békmtv. megsértené az Alkotmány 16. §-ában, illetve a 67. § (1)
bekezdésében foglalt, a kiskorúakat megillető, alkotmányosan
megkövetelt gondoskodási minimumra vonatkozó állami
kötelezettséget.
9. Azzal az indítványi elemmel kapcsolatban, mely a bejegyzett
élettársak törvényes örökösi helyzetét kifogásolta, az
Alkotmánybíróság a következőket állapította meg.
„Az Alkotmány 14. § az öröklés jogának biztosításával arra ad
lehetőséget, hogy jogszabályban meghatározott feltételek esetén
az örökhagyó vagyonát halála esetén más személy megszerezhesse”
(672/B/1990. AB határozat, ABH 1991, 508, 510.). Az öröklési
jog „[o]bjektív értelemben a jogrendszer azon szabályainak
összességét jelenti, amelyek a magánszemélyek halála esetén
vagyonának sorsát rendezik; azaz törvényes illetve végrendeleti
öröklés útján lehetővé teszik az örökhagyó számára, hogy
vagyonával halála esetére rendelkezzék, illetve az örökös
számára, hogy azt megszerezhesse. (…) Szubjektív értelemben —
alanyi jogként — az örökléshez való jog egyaránt magába
foglalja az aktív és passzív öröklési jogot. Az aktív öröklési
jog magában rejti a tulajdonjog egyik részjogosítványát, a
rendelkezési jogot: vagyis az örökhagyó jogát, hogy vagyonával
feltételesen, halála esetére rendelkezhessen. (…) A passzív
öröklési jog az öröklés jogcímén történő tulajdonszerzést
foglalja magába, vagyis azt, hogy valakinek az örökhagyó
halálával alanyi joga keletkezzék a tulajdonszerzésre.”
(819/B/2006. AB határozat, ABH 2007, 2038, 2040- 2041.)
A Békmtv. — kiegészítve a Ptk. eddig hatályos rendelkezéseit —
a bejegyzett élettársakat egymás vonatkozásában — eltérő
végintézkedés hiányában — törvényes örökössé teszi. Ez a tény
bővíti ugyan az eddig a Ptk. alapján törvényes örökösi
pozícióban lévő jogalanyok körét, azonban a jogszabály-
módosítás az Alkotmány 14. §-át — az öröklési jog mint
Alkotmányban biztosított jog tartalmát — nem sérti. Az
Alkotmány említett rendelkezéséből ugyanis „nem vezethető le
részletszabály az öröklés mikéntjére” (936/D/1997. AB
határozat, ABH 1999, 615, 619.). Az indítványt ezért az
Alkotmánybíróság elutasította.
Ezzel összefüggésben elutasította a testület az Alkotmány 16. §-
ára alapított kérelmet is, megítélése szerint ugyanis a
bejegyzett élettársak törvényes örökösi pozíciója és az
alaptörvény említett, az ifjúság védelmét előíró rendelkezése
között összefüggés nincs.
10. Az egyik indítvány szerint az Alkotmány 60. § (1)
bekezdésébe ütközik, hogy a jogalkotó nem teszi lehetővé az
anyakönyvvezetőknek a BÉK létrehozásában való közreműködés
megtagadását.
Bár az indítványozók ezzel összefüggésben a Békmtv. 8. § (1)
bekezdésének az At. módosítására —egy új 26/B. § beiktatására —
vonatkozó rendelkezései megsemmisítését kérték (e szabályok
írják elő, hogy az anyakönyvvezetőnek mely esetekben kell
megtagadnia a BÉK létrehozását), a kérelem indokolásából
egyértelműen megállapítható, hogy — mivel egy konkrét
mentességi ok hiányát kifogásolták — valójában mulasztásban
megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását kérték. Az
Alkotmánybíróság a kérelmet gyakorlatának megfelelően tartalma
szerint bírálta el.
Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a
továbbiakban: Abtv.) 49. § (1) bekezdése szerint mulasztásban
megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására kerülhet sor,
ha a jogalkotó szerv a jogszabályi felhatalmazásból származó
jogalkotói feladatát elmulasztotta és ezzel
alkotmányellenességet idézett elő. „E törvényi rendelkezés
alkalmazása során a két feltételnek — a mulasztásnak és az
ennek folytán előidézett alkotmányellenes helyzetnek —
együttesen kell fennállnia. Az Alkotmánybíróság következetes
gyakorlata szerint a jogalkotói feladat elmulasztása akkor
állapítható meg, ha a jogalkotó jogalkotási kötelezettsége
konkrét jogszabályi felhatalmazásból ered, vagy valamely
alapvető jog érvényesüléséhez magából az Alkotmányból
szükségszerűen következik a jogszabály megalkotásának
kényszere. A jogalkotó szerv jogszabály-alkotási
kötelezettségének konkrét jogszabályi felhatalmazás nélkül is
köteles tehát eleget tenni, ha azt észleli, hogy a hatás- és
feladatkörébe tartozó területen jogszabályi rendezést igénylő
kérdés merült fel, feltéve, hogy a szabályozást valamely
alkotmányos jog érvényesülése vagy biztosítása kényszerítően
megköveteli [22/1990. (X. 16.) AB határozat, ABH 1990, 86.]. Az
állam jogalkotói kötelezettsége — ahogy erre az
Alkotmánybíróság a 37/1992. (VI. 10.) AB határozatában (ABH
1992, 227, 231.) rámutatott — következhet az Alkotmányból
kifejezett rendelkezés nélkül is, ha valamely alkotmányos
alapjog biztosítása ezt feltétlenül szükségessé teszi”
[1395/E/1996. AB határozat, ABH 1998, 667, 669.].
Az Alkotmánybíróság több döntésében foglalkozott az Alkotmány
60. §-ában foglalt alapjoggal. Kimondta egyrészt, hogy a
lelkiismereti- és vallásszabadság alapjogából az az alkotmányos
kötelesség hárul az államra, hogy az egyéni meggyőződés szabad
kialakításának és a tudatos választásnak a lehetőségét
biztosítsa [4/1993. (II. 12.) AB határozat, ABH 1993, 48, 53.].
A lelkiismereti szabadság jogát a 64/1991. (XII. 17.) AB
határozat — az abortusz elvégzését megtagadó orvosok
vonatkozásában — a személyiség integritásához való jogként
értelmezte, és leszögezte, hogy „az állam senkit nem
kényszeríthet olyan helyzetbe, amely meghasonlásba vinné
önmagával, azaz amely összeegyeztethetetlen a személyiségét
meghatározó valamely lényeges meggyőződésével. Az államnak
nemcsak az a kötelessége, hogy ilyen kényszertől tartózkodjék,
hanem az is, hogy lehetővé tegye — ésszerű keretek között — az
alternatív magatartást. Nem alkotmányellenes, ha ez utóbbi
érdekében az, aki lelkiismerete szerint kíván cselekedni, olyan
áldozatokra kényszerül, amelyek nem aránytalanok.” (ABH 1991,
297, 314-315.) „A lelkiismereti szabadság és a vallásszabadság
külön is nevesített joga azt ismeri el, hogy a lelkiismereti
meggyőződés, s ezen belül, adott esetben a vallás az emberi
minőség része, szabadságuk a személyiség szabad
kibontakozásához való jog érvényesülésének feltétele. (…) Az
általános személyiségi jogból folyó cselekvési szabadságnak
különös súlyt ad, ha a személyiség lényegét érintő
lelkiismereti vagy vallási meggyőződésből fakad a cselekedet”
[4/1993. (II. 12.) AB határozat, ABH 1993, 48, 50-51.]. A
vallási vagy lelkiismereti meggyőződésből adódó cselekedet
alkotmányos védelme felmerült más ügyek kapcsán is, pl.: a
szülők joga, hogy lelkiismeretük szerint neveljék gyermekeiket
[39/2007. (VI. 20.) AB határozat, ABH 2007, 464.]; az önmaga
pártatlanságával kapcsolatos kételyeket feltáró bíró kizárása
az ügy további elintézéséből [17/2001. (VI. 1.) AB határozat,
ABH 2001, 222.]; a fegyveres katonai szolgálat megtagadása
[46/1994. (X. 21.) AB határozat, ABH 1994, 260.].
Annak megállapítása érdekében, hogy a hatályos Békmtv.-ben
foglalt előírásokkal kapcsolatban megvalósul-e a lelkiismereti
szabadsághoz való jog sérelme, át kellett tekinteni az
anyakönyvvezetőknek a BÉK-kel kapcsolatos feladatait.
Az At. 26/A. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a BÉK
létesítése iránti szándékot személyesen kell bejelenteni,
amelyről az anyakönyvvezető jegyzőkönyvet vesz fel. A leendő
bejegyzett élettársaknak nyilatkozniuk kell arról, hogy
bejegyzett élettársi kapcsolatuknak legjobb tudomásuk szerint
nincs törvényes akadálya, valamint igazolniuk kell, hogy
bejegyzett élettársi kapcsolatuk törvényes feltételei
fennállnak [Békmtv. 2. § (1) bekezdés, a (2) bekezdésben
foglalt kivételekkel]. A Békmtv. 1. § (1) bekezdése szerint
pedig a BÉK akkor jön létre, ha az anyakönyvvezető előtt
együttesen jelenlévő két, tizennyolcadik életévét betöltött,
azonos nemű személy személyesen kijelenti, hogy egymással
bejegyzett élettársi kapcsolatot kíván létesíteni. A BÉK
létrehozásához tehát az anyakönyvvezető előtti személyes
megjelenésre van szükség. Az 1. § (3)-(4) bekezdésében
meghatározott további alaki kellékek — pl. az anyakönyvi
bejegyzés — a BÉK létrejöttének, érvényességének jelen
szabályozási környezetben nem feltétele [az At. 26/E. § (10)
bekezdése is úgy rendelkezik, hogy a BÉK a felek
anyakönyvvezető előtt tett (6) bekezdés szerinti egybehangzó
nyilatkozatával jön létre, amit az anyakönyvezető megállapít,
de a BÉK létrejöttének nem feltétele sem az anyakönyvi
bejegyzés, sem annak aláírása]. A felek nyilatkozata akkor is
létrehozza a BÉK-et, ha az előtte megjelent személyeket erre
vonatkozó kötelessége ellenére az anyakönyvvezető nem jegyzi
be. A tanúk ezt igazolni tudják, s a bejegyzés pótolható.
A BÉK-et ennek értelmében az anyakönyvvezető előtt megjelent
két személy egybehangzó nyilatkozata, akaratnyilvánítása és nem
az anyakönyvvezető tevékenysége — a bejegyzés mint állami aktus
— hozza létre. A hivatalos minőségben eljáró anyakönyvvezető
tehát az azonos nemű személyek között de facto már létrejött
kapcsolat állami (törvényi) elismerésének folyamatában működik
közre (BÉK létesítése iránti szándék jegyzőkönyvbe vétele, a
törvényes feltételek meglétének ellenőrzése, a BÉK
létrejöttének megállapítása, deklaratív hatályú anyakönyvi
bejegyzés), tevékenysége regisztratív jellegű. Az
anyakönyvvezető hivatalos személy, ebben a minőségében eljárva
világnézetileg semlegesnek kell lennie.
Nincs szó arról, hogy a jogalkotó az anyakönyvvezetőt
közvetlenül saját személyére vonatkozóan valamely vallási,
lelkiismereti (világnézeti vagy erkölcsi) paranccsal, személyes
meggyőződéssel összeegyeztethetetlen cselekedetre kötelezné
(helyzete ezért alapvetően eltérő pl. az aktív/passzív
eutanáziában vagy az abortusz tényleges elvégzésében való
közreműködést megtagadó orvos esetétől). Az ugyanis, hogy az
állam képviseletében eljárva az anyakönyvvezető közreműködik a
BÉK létrehozásában, nem befolyásolja saját szexuális
orientációját, azt, hogy a magánéletben milyen nézeteket vall,
magára nézve milyen erkölcsi, vallási követelményeket tart
irányadónak, s milyen magatartást tanúsít. Önmagában tehát az a
tény, hogy az anyakönyvvezető egyébként hogyan viszonyul az
azonos neműek párkapcsolatához (vallási, erkölcsi, esetleg más
okból elítéli vagy támogatja azt), jelen ügy megítélése
szempontjából nem releváns kérdés.
Az Alkotmánybíróság álláspontja a kifejtettek miatt az, hogy a
Békmtv. nyomán az anyakönyvvezető nem kerülhet olyan helyzetbe,
ami a lelkiismereti- és vallásszabadsághoz való, Alkotmányban
biztosított jogát sértené. Nincs alkotmányos ok arra, hogy a
közhivatalt viselő anyakönyvvezető pusztán az eléje járuló
párok szexuális beállítottsága miatt megtagadhassa az állami
elismerésben való közreműködést.
Következésképpen nem valósít meg mulasztásban megnyilvánuló
alkotmányellenességet, hogy a jogalkotó nem tette kifejezetten
lehetővé az anyakönyvvezetőknek azt, hogy a BÉK létesítésének
folyamatából — a lelkiismereti és vallásszabadság jogára
hivatkozással — kilépjenek.
11.1. Az egyik indítványozó azt állítja, hogy a Békmtv. azért
alkotmányellenes, mert a BÉK esetében nem érvényesülnek a Csjt.
7-12. §-aiban foglalt érvénytelenségi okok.
Az indítványozó nem veszi figyelembe, hogy a Békmtv. generális
utaló szabálya nyomán a házasságra vonatkozó szabályokat a BÉK-
re is alkalmazni kell, s ezért a Csjt.-ben felsorolt házassági
érvénytelenségi okok esetén a BÉK is érvénytelen. Mivel emiatt
az indítvány megalapozatlan, az Alkotmánybíróság azt
elutasította.
11.2. Az Alkotmánybíróság megvizsgálta azt a negyedik és ötödik
indítványozó által előterjesztett kifogást, mely szerint sérti
a jogállamiság és a jogbiztonság követelményét az a tény, hogy
a Békmtv. a BÉK-et családjogi intézményként szabályozza. Mivel
a testület ebből a szempontból nem talált alkotmányossági
összefüggést az Alkotmány 2. § (1) bekezdése és a Békmtv.
között, az indítványokat — állandó gyakorlatának megfelelően
[698/B/1990. AB határozat, ABH 1991, 716-717.; 35/1994. (VI.
24.) AB határozat, ABH 1994, 197, 201.; 720/B/1997. AB
határozat, ABH 1998, 1005, 1007.; 380/D/1999. AB határozat, ABH
2004, 1306, 1313-1314.] — ebben a vonatkozásban elutasította.
11.3. Szintén nem talált alkotmányossági összefüggést az
Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jog és a bejegyzett
élettárs azon joga között, hogy elhunyt élettársa
eltemettetéséről gondoskodhat, ezért elutasította az ezzel
összefüggésben előterjesztett indítványt.
12.1. Az negyedik és az ötödik indítványozó — az Alkotmány 7. §
(1) bekezdésére hivatkozva — a Békmtv. nemzetközi szerződésbe
ütközését is állította. Az Abtv. 21. § (3) bekezdése
megállapítja azon lehetséges indítványozók körét, akik az Abtv.
44. §-a szerint valamely jogszabály nemzetközi szerződésbe
ütközésének alkotmányossági vizsgálatát kezdeményezhetik. Az
indítványozók nem tartoznak az itt felsoroltak közé, így az
Alkotmánybíróság az Ügyrend 29. § c) pontja alapján ezt az
indítványi elemet visszautasította.
12.2. Az Alkotmánybíróság végezetül megállapítja: az Abtv. 22.
§ (2) bekezdése szerint az indítványnak a kérelem alapjául
szolgáló ok megjelölése mellett határozott kérelmet kell
tartalmaznia. Az Ügyrend 21. § (2) bekezdése szerint a kérelem
akkor tekinthető határozottnak, ha az indítvány tartalmazza a
vizsgálandó jogszabály megjelölése mellett az Alkotmánynak
azokat a rendelkezéseit, amelyeket — az indítványozó állítása
szerint — a hivatkozott jogszabályok megsértenek. Az
Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint továbbá — az Abtv.
22. § (2) bekezdésének az ok megjelölésére irányuló
kötelezettsége alapján — az indítványozónak meg kell
indokolnia, hogy a támadott jogszabály miért és mennyiben sérti
az Alkotmány hivatkozott rendelkezését. Az indítvány érdemben
nem bírálható el, ha az indítványozó nem támasztja alá
összefüggően, érdemi vizsgálatra alkalmas érvekkel a
megsemmisíteni kért jogszabályi rendelkezések és az Alkotmány
megjelölt rendelkezései között fennálló alkotmányjogilag
értékelhető összefüggéseket, nem jelöli meg, hogy az
alkotmányellenesség milyen indokok alapján áll fenn (lsd. pl.
477/B/2001. AB végzés, ABH 2005, 1596.).
E feltételeknek az indítványok részben nem felelnek meg, az
indítványozók ugyanis egyrészt alkotmányi rendelkezés felhívása
nélkül kérték alkotmányellenesség megállapítását (a
gyermekelhelyezéssel és a gondnokrendeléssel kapcsolatban
előterjesztett indítvány), másrészt egyes alkotmányi
rendelkezéseket pusztán megjelöltek [a második indítványozó az
Alkotmány a 70/A. § (1)-(3) bekezdését, a negyedik és az ötödik
indítványozó az Alkotmány 70/J. §-át, a nyolcadik indítványozó
az Alkotmány 59. § (1) bekezdését és ezzel összefüggésben a
70/A. § (1) bekezdését], azonban érvekkel nem támasztották alá,
hogy a vélt alkotmányellenesség szerintük miben áll.
Szintén nem tudta érdemben elbírálni a testület az első
indítványozónak a Békmtv. egyes konkrét — más jogszabályokat
módosító — rendelkezései [5. § (1)-(2) és (5) bekezdés, 6. §,
7. § (1)-(3) bekezdés és (5)-(8) bekezdés, 8. §, 9. § (1) és
(3) bekezdés, 10-15. § és 17. §] vonatkozásában előterjesztett
kérelmét. E rendelkezések a Békmtv. 18. § (3) bekezdése nyomán
2010. február 1-jén hatályukat vesztették, a módosítás révén az
új rendelkezést magába foglaló (inkorporáló) jogszabály
alkotmányellenességét — az Alkotmánybíróság vonatkozó
gyakorlatának megfelelően — vizsgálni lehetne. Az érdemi
elbírálásnak e körben az az akadálya, hogy az indítványozó e
törvényi szakaszokat csak felsorolta, de érvekkel nem
támasztotta alá a vélt alkotmányellenességet.
Az Alkotmánybíróság ezért az indítványokat ebben a részükben —
mint érdemi elbírálásra alkalmatlanokat — az Ügyrend 29. § d)
pontja alapján visszautasította.
12.3. Az egyik indítványozó a Békmtv. egésze mellett támadta az
új Ptk.-nak a BÉK-ről szóló rendelkezéseit is, indokolásul csak
annyit említett, hogy a 3:87-3:89. §-okban a Békmtv.
„valamennyi alkotmányellenes eleme megtalálható”.
Az új Ptk.-t az Országgyűlés 2009. november 9-én fogadta el, és
a Magyar Közlöny 2009. november 20-i 165. számában hirdették
ki. Az Abtv. 42. § (2) bekezdése alapján az Alkotmánybíróság
gyakorlata az, hogy a kihirdetett, de hatályba még nem lépett
törvény (törvényi rendelkezés) is képezheti utólagos absztrakt
normakontroll tárgyát [28/1993. (IV. 30.) AB határozat, ABH
1993, 220, 225.; 19/1999. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1999,
150, 158.; 14/2002. (III. 20.) AB határozat, ABH 2002, 101,
114.], ennek megfelelően az eljárásnak nem akadálya az, hogy az
új Ptk. még nem lépett hatályba.
Ugyanakkor az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a kérelem nem
felel meg az indítványokkal szemben támasztott, a 12.2. pontban
ismertetett követelményeknek, nem tekinthető határozott
indítványnak. Ezért azt az Ügyrend 29. § d) pontja alapján
visszautasította.
Az Alkotmánybíróság a határozat Magyar Közlönyben történő
közzétételét az ügy jelentőségére tekintettel rendelte el.
Dr. Paczolay Péter
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Balogh Elemér Dr. Bragyova András
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Holló András Dr. Kiss László
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kovács Péter Dr. Lenkovics Barnabás
alkotmánybíró előadó alkotmánybíró
Dr. Lévay Miklós Dr. Trócsányi László
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Bragyova András alkotmánybíró párhuzamos indokolása
Egyetértek a határozat rendelkező részével, azonban az
indoklással részben nem. Az indoklást azért nem tudom követni,
mert a határozatban foglalt döntés — a jelenlegi BÉK törvény
alkotmányossága — a házasság védelmének a többség által
elfogadott felfogása nélkül is igazolható lett volna. A mai BÉK
szabályozás alkotmányosságának elfogadásához — még inkább, mint
az első BÉK határozatban [154/2008. (XII. 17.) AB határozat,
ABH 2008, 1203, 1239.] vizsgált BÉK esetében — elegendő lett
volna annyit mondani, hogy a BÉK, nem lévén házasság, nem
sértheti a házasság alkotmányos védelmét.
1. A határozat indoklása az említett első BÉK határozatot
követi, amellyel nem értettem egyet, mert a házasság
alkotmányjogi védelméről más volt a véleményem, mint a
többségnek. Ebben a kérdésben továbbra sem osztom a többség (és
még kevésbé a jelenlegi kisebbség) álláspontját, így nem kell
megismételnem a különvéleményben leírtakat. Most sem gondolom,
hogy a házasság alkotmányos védelme megkívánná vagy igazolná a
házasság (és így a házasságban élők) kedvező megkülönböztetését
a nem házasokkal — vagyis a nem házasságban együtt élő, vagy a
senkivel együtt nem élőkkel — szemben. A többségi határozat
ilyen megkülönbözetést nem tartana alkotmányellenesnek és a BÉK
jelenlegi szabályozását is azért tekinti elfogadhatónak, mert
kellően megkülönbözteti — az első BÉK határozat szellemében — a
BÉK-et a házasságtól. Magam továbbra sem tartom elfogadhatónak
a mostani határozatban foglalt érvelést, amely a házasság
alkotmányos (jogi) védelmét, a házasságot el nem fogadók vagy
nem gyakorlók a házasokhoz képest jogilag hátrányosabb
helyzetbe hozásában látja.
A legfőbb ellenérvem e felfogás ellen változatlan: a jogi
paternalizmus elvetése. A házasság állami segítése — a
házasságnak, mint intézménynek, és a házasoknak adott
kedvezéssel, vagy a nem házasok viszonylag hátrányosabb jogi
helyzetbe hozásával — ugyanis csak akkor igazolható, ha
elfogadjuk, hogy az állam jogosult meghatározni, mi a jó vagy
helyes élet az állampolgárok számára. A többség szerint az
alkotmányjogilag helyes életforma a különneműek házasságán
alapuló család — minden egyéb életforma megengedett, de nem
egyenrangú a házasságon alapuló és gyermekeket nevelő
családdal. Még ha a magyar társadalom legalább viszonylagos
többsége ma így is gondolná, ez sem igazolhatná a többség által
elfogadottól eltérő életformák hátrányosan megkülönböztető
kezelését, legalább addig, amíg létezik erkölcsileg semleges,
az életformáról való döntést az egyénekre bízó jogi megoldás.
Ennek indokát különben a többségi határozat is tartalmazza,
amikor megállapítja: az azonos neműek bejegyzett élettársi
kapcsolata nem zavarja mások házasságát.
2. Egyetértek azzal is, hogy az anyakönyvvezető az élettársi
kapcsolat bejegyzésében való közreműködést lelkiismereti okból
— pl. vallási vagy erkölcsi meggyőződése alapján — nem
tagadhatja meg. Egyetértek azzal is, hogy a lelkiismereti
szabadság csak az egyén saját magatartására vonatkozhat. Ebből
következik, hogy a lelkiismereti szabadság akkor lehet
alkotmányosan megkövetelt mentesség az egyébként jogilag
kötelező magatartás — az anyakönyvvezető köztisztviselőként
kötelező közreműködése azonos neműek élettársi kapcsolatának
bejegyzésében — alól, ha a köztisztviselőt meggyőződésével
ellentétes magatartásra kényszerítené, és így elviselhetetlen
belső konfliktust idézne elő. Ez az érvelés azon alapul, hogy
nem az anyakönyvvezető cselekvése hozza létre a (szerinte
erkölcsileg helytelen) élettársi kapcsolatot, hanem csak
rögzíti a létrejöttéhez szükséges jognyilatkozatok tényét. Ha
ez így van, az anyakönyvvezető maga nem tehet meggyőződésével
ellenkezőt, mivel a lelkiismereti szabadság nem mások
magatartásának helyeslésére vagy elítélésének szabadsága, hanem
azt biztosítja, hogy az egyén erős belső meggyőződésével
ellentétes cselekvésre ne kényszeríttessék. Az anyakönyvvezető
szerint erkölcsileg elítélendő esemény tényként rögzítése
közhitelű nyilvántartásban nem lehet ellentétes az őt
meggyőződése szerint személyében kötelező erkölcsi
imperatívusszal. A lelkiismereti szabadság védelme ezekben az
esetekben mindig konfliktust feltételez egy jogi kötelezettség
tartalma (esetünkben az anyakönyvvezető hivatali cselekvése) és
a kötelezettség teljesítésére kötelezettet meggyőződése szerint
kötelező cselekvés között. Aki az azonos neműek együttélését
erkölcsi okból helyteleníti, nem kerülhet konfliktusba a
joggal, hiszen nem köteles ilyen kapcsolatot létesíteni, még
kevésbé fenntartani. A lelkiismereti szabadság nem védi a mások
erkölcsileg helyes viselkedésére vonatkozó meggyőződést,
bármilyen erős legyen is. Ez a meggyőződés a
véleménynyilvánítás szabadságának keretei és korlátai között
szabadon kifejezhető, de nem áll a lelkiismereti szabadság
védelme alatt.
Budapest, 2010. március 23.
Dr. Bragyova András
alkotmánybíró
Dr. Kiss László alkotmánybíró párhuzamos indokolása
A határozat 1. pontjához különvéleményt csatoltam, 3., 4., 5.
pontjában foglaltakkal egyetértettem.
Egyetértek a többségi határozat 2. pontjában foglalt —
mulasztás megállapítása iránt benyújtott — kérelem
elutasításával is. Ennek elvi indokai azonban alapjaiban
eltérnek attól, amelyre a többségi határozat épül.
Az indítványozó szerint az Alkotmány 60. § (1) bekezdésébe
ütközik, hogy a jogalkotó nem teszi lehetővé az
anyakönyvvezetőknek a BÉK létrehozásában való közreműködés
megtagadását. Egyetértek a többségi határozattal abban, hogy az
indítványozó valójában mulasztásban megnyilvánuló
alkotmányellenesség megállapítását kérte, tekintettel arra,
hogy a Békmtv.-ből egy konkrét mentességi ok hiányát
kifogásolták.
Eltér azonban a véleményem a többségi határozatban foglaltaktól
amiatt, mivel az anyakönyvvezető közreműködésének jellegét,
jogi hatását másképpen ítélem meg.
1. Közjogi vagy magánjogi eljárás (aktus)-e a házasságkötés,
illetve a bejegyzett élettársi kapcsolat anyakönyvvezető előtti
létesítése?
Az első kérdés, amire választ kell adni az, vajon a
házasságkötés, illetve bejegyzett élettársi kapcsolat
anyakönyvvezető előtti létesítése magánjogi vagy közjogi
eljárási aktus-e vagy sem.
Nézzük először is a jogi alapokat:
Csjt. 2. § (1) bekezdése: „A házasság akkor jön létre, ha az
együttesen jelenlevő házasulók az anyakönyvvezető előtt
személyesen kijelentik, hogy egymással házasságot kötnek.”
Békmtv. 1. § (1) bekezdése: „A bejegyzett élettársi kapcsolat
akkor jön létre, ha az anyakönyvvezető előtt együttesen jelen
lévő, két 18. életévét betöltött, azonos nemű személy
kijelenti, hogy egymással bejegyzett élettársi kapcsolatot
kíván létesíteni.”
Házasság ellenkező nemű (nő-férfi) pár között tehát de facto
nem létesülhet, ahhoz szükséges az állami elismerés (de jure)
is.
Ezzel szemben amennyiben az azonos nemű (férfi-férfi vagy nő-
nő) felek élettársi kapcsolatot kívánnak létesíteni egymással,
nem szükséges ahhoz az anyakönyvvezető előtti megjelenésük és
az egybehangzó nyilatkozatuk sem. Egyszerűen összeköltöznek (de
facto) és az élettársi kapcsolathoz fűződő polgári jogi hatások
eo ipso a törvényben (Ptk.) meghatározott feltételek szerint
meghatározott idővel beállnak. Ha viszont a felek az élettársi
kapcsolatuk állami elismerését (de jure) is szeretnék, akkor
következik a Békmtv. 1. § (1) bekezdésében meghatározott állami
regisztratív (nyilvántartásba vételi) eljárás, amely a Ket. 12.
§ (2) bekezdésében meghatározott közigazgatási hatósági ügyet
keletkeztet („minden olyan ügy, amelyben a közigazgatási
hatóság az ügyfelet érintő jogot vagy kötelességet állapít meg,
adatot, tényt vagy jogosultságot igazol, hatósági
nyilvántartást vezet vagy hatósági ellenőrzést végez”). Az
anyakönyvvezető közigazgatási hatósági személyként jár el és
közigazgatási hatósági nyilvántartást vezet [anyakönyv – lásd
At. 7. § (2) bekezdés b) és c) pontja] és a nyilvántartásokban
foglalt adatokról kiadott irat (az anyakönyvi kivonat) hatósági
bizonyítványnak minősül [Ket. 83. § (1) bekezdése: „Az ügyfél
kérelmére a hatóság tény, állapot vagy egyéb adat igazolására
hatósági bizonyítványt ad ki. Törvény kivételes esetben
lehetővé teheti, hogy a hatóság a hatósági bizonyítvány kiadása
helyett a hatósági nyilvántartásba bejegyzett adatok alapjául
szolgáló iratról adjon ki másolatot.” A második mondatban
meghatározott eset sem a házasságkötésnél, sem a bejegyzett
élettársi kapcsolatnál nem jöhet szóba, mert nincs a
nyilvántartás adatainak alapjául szolgáló irat, mindössze a
felek egybehangzó, anyakönyvvezető előtti szóbeli kijelentése
az alapja a közigazgatási hatósági nyilvántartásba bejegyzett
adatnak a házasság, a bejegyzett élettársi kapcsolat
létrejöttének.]
A házasságot — mint fentebb is mondtuk — a feleknek az
egybehangzó nyilatkozata hozza létre [Csjt. 2. § (1) bekezdése:
„Házasság akkor jön létre, ha az együttesen jelenlevő házasulók
az anyakönyvvezető előtt személyesen kijelentik, hogy egymással
házasságot kötnek”.] Mindez családjogi, magánjogi aktus. Az
állami elismeréshez azonban szükséges az anyakönyvvezető előtti
nyilvántartásba vételi eljárás is [Csjt. 2. § (2) bekezdése:
„Az anyakönyvvezető a kijelentés megtörténte után a
házasságkötést a házassági anyakönyvbe bejegyzi.”] Ez pedig már
közigazgatási, közjogi aktus. Az állam általi elismeréshez
kötődik még egy, a közigazgatási hatóság döntését – a házasság
állam általi jóváhagyását – jelentő államigazgatási eljárás, az
úgynevezett előkészítő eljárás [Csjt. 3. § (1) bekezdése: „A
házasságkötést megelőzően a házasulóknak az anyakönyvvezető
előtt ki kell jelenteniük, hogy házasságuknak legjobb tudomásuk
szerint nincs törvényes akadálya, egyszersmind igazolniuk kell,
hogy házasságkötésük törvényes feltételei fennállnak.
Jogszabály a házasságkötés előtti tanácsadáson való részvételt
kötelezővé teheti.”] A házasság tényének bejegyzése a házassági
anyakönyvbe a közigazgatási hatóság felek kérelmének helyt adó
döntése a Ket. 71. § (1) bekezdése szerinti érdemi döntés
(határozat), amelyet azonban nem alakszerű vagy egyszerűsített
határozati formában, hanem a hatósági nyilvántartási (házassági
anyakönyvi) bejegyzést követően a feleknek átadott határozat
jellegű okirat (hatósági bizonyítvány – házassági anyakönyvi
kivonat) formájában ad ki [Ket. 73. § (5) bekezdése:
„Jogszabály elrendelheti, hogy a hatóság a döntését az erre a
célra rendszeresített formátumban, a jogszabályban
meghatározott adattartalommal adja ki”]. Amennyiben azonban a
törvényi feltételek hiánya miatt a házasságkötés állami
elismerése iránti kérelmet elutasítja, akkor az
anyakönyvvezetőnek a Ket. 72. § (1) bekezdése szerinti
alakszerű, indokolt és jogorvoslati jogot biztosító érdemi
határozatot kell hoznia.
A bejegyzett élettársi kapcsolatnál ugyanez a helyzet azzal az
eltéréssel, hogy a házassági anyakönyv helyett a bejegyzett
élettársi kapcsolati anyakönyvbe történik a bejegyzés és nem
házassági anyakönyvi kivonat, hanem bejegyzett élettársi
kapcsolati anyakönyvi kivonat kerül hatósági érdemi döntésként
kiadásra a kapcsolat hatósági nyilvántartásba vételekor.
Mindkét kapcsolati formánál tehát egy magánjogi aktus előz meg
egy közjogi aktust, amelynek más-más hatása van a feleknek
harmadik féllel kapcsolatos (jog)viszonyára (lásd pl.
nagykorúvá válás; különböző állam által nyújtott kedvezmények,
támogatások igénybevételi lehetősége; örökbefogadás;
vagyonközösség; öröklés stb.).
Mindkét esetnél a közjogi aktust az állami elismerés iránti
kérelem (anyakönyvvezetői előtti megjelenés, házasságkötési,
illetve bejegyzett élettársi kapcsolat létrehozási szándék
bejelentése) előzi meg.
A többségi határozat szerint az anyakönyvvezető tevékenysége
tartalmilag csupán regisztratív jellegű. Álláspontom szerint
nem, tekintettel arra, hogy — a fent bemutatottak szerint — a
közreműködése révén létrejött házassághoz fűződhetnek csak az
állam által elismert joghatások.
2. Megtagadhatja-e az anyakönyvvezető lelkiismereti okokból a
bejegyzett élettársi kapcsolat létesítésében a közreműködését?
A többségi határozat szerint „nincs alkotmányos ok arra, hogy a
közhivatalt viselő anyakönyvvezető pusztán az eléje járuló
párok szexuális beállítottsága miatt megtagadhassa az állami
elismerésben való közreműködést. Következésképpen (...) a
jogalkotó nem tette kifejezetten lehetővé az
anyakönyvvezetőknek azt, hogy a BÉK létesítésének folyamatából
— lelkiismereti és vallásszabadság jogára hivatkozással —
kilépjen”.
Az én álláspontom eltér ettől az értelmezéstől. Mindenekelőtt
amiatt, mivel — a fentiekben írtak szerint — bizonyítva látom,
hogy a szóban forgó eljárásokban az anyakönyvvezető nem csak
pusztán regisztratív cselekményeket végez, hanem „ügyet” intéz.
Más nézetet vallok azonban az alábbiak miatt is:
Amennyiben a felek az állami elismerés iránti kérelmüket az
állam képviselője, az anyakönyvvezető előtt bejelentik, akkor
az államnak [illetve az állam nevében az adott illetékes
államigazgatási hatóságnak — anyakönyvi kerületnek — lásd: At.
4. § (2) bekezdése: „aki előtt a felek az ez irányú szándékukat
bejelentik”] eljárási kötelezettsége keletkezik. Ez azonban nem
jelenti azt, hogy a bejelentés kapcsán egy konkrét ügyintézőnek
(anyakönyvvezetőnek) lenne eljárási kötelezettsége. Az
államigazgatási szerv eljárási kötelezettsége tehát nem azonos
az állam (az államigazgatási szerv) adott képviselője eljárási
kötelezettségével.
Ennek az az indoka, hogy a közhatalmi szerv eljárásába vetett
közbizalom megerősítése, a pártatlanság követelménye – és nem
pusztán a „pártatlanság látszata” – megköveteli, hogy a
közhatalmi szerv (közvetve az állam) nevében eljáró képviselő
pártatlanságához (objektivitásához) kétség se férhessen. Ezt
biztosítják az eljárásjogi kizárási okok. A közigazgatási
hatóság képviselője esetében az ügyintéző kizárására vonatkozó
eljárási szabályokat a Ket. abszolút és relatív kizárási okokra
osztja. Abszolút kizárási ok, hogy az ügyintéző: a) a saját
vagy hozzátartozója ügyében nem járhat el [Ket. 42. § (1)
bekezdése]; b) másodfokon nem járhat el, ha az elsőfokú
eljárásban részt vett [Ket. 42. § (2) bekezdése]. Relatív
kizárási ok, ha az ügyintézőtől nem várható el az ügy
tárgyilagos megítélése [Ket. 42. § (3) bekezdése]. Megjegyzem:
az anyakönyvvezetőnek nem csupán a bejegyzés a dolga, hanem
fontos szerepe van az egész előkészítő és folyó eljárásban is,
azaz nem csak aláír, hanem az „ügyet” állami hatóságként intézi
is. A kizárási ok szempontjából irreleváns, hogy a tárgyilagos
megítélés (objektivitás) hiánya pozitív vagy negatív szubjektív
okból ered-e. Pozitív szubjektív ok lehet az ügyintéző és az
ügyfél közötti közismerten jó kapcsolat, amely eredményezheti a
közvélekedésben a pártatlan eljárás kétségbe vonását („azért
intézte el neki, mert…”), mint ahogy lehet negatív szubjektív
ok az ügyintéző és az ügyfél közötti rossz, megromlott
kapcsolat is („azért utasította el, mert…”). De ugyanilyen
szubjektív negatív ok lehet az is, ha valakinek a (vallási,
világnézeti erkölcsi stb.) meggyőződése eredményezi a
tárgyilagos megítélés hiányát.
Nem vitatottan — a közszereplőkhöz hasonlóan — a közhatalmi
szervekkel közszolgálati munkajogviszonyban állók
köztisztviselőknek is a munkavégzésük során az un.
átlagemberhez képest többet kell tűrniük: amikor a
foglalkozásukat megválasztották, az adott munkakört
megpályázták és elnyerték, tisztában kellett lenniük annak
esetleges negatív oldalaival is. Vagyis a köztisztviselőnek
(esetünkben az anyakönyvvezetőnek) felül kell emelkednie
szubjektumán az objektív eljárás érdekében. Ennek ellenére
mégis előfordulhat olyan szélsőséges helyzet, hogy oly domináns
az anyakönyvvezető meggyőződése egy adott területen, hogy azon
lelkiismereti vagy egyéb okokból nem tud felülemelkedni. Ez —
akár lelkiismereti alapon is — eredményezheti azt, hogy a
tárgyilagosság az állam (közigazgatási hatóság) adott
képviselőjénél (esetünkben az anyakönyvvezetőnél) szubjektív
okból nem lesz biztosítható. Itt lép be az állami elismerési
eljárásba a Ket. 42. § (3) bekezdése. Azt pedig a kizárás
tárgyában döntő hatóság vezetője — aki a kizáráshoz felhozott
konkrét okok és körülmények közvetlen ismerője — meg tudja
ítélni, hogy valóban olyan nyomósak-e ezek az indokok,
amilyenként azokra az ügyből történő kizárását kérő
anyakönyvvezető hivatkozik.
Vitatható szempontnak tartom azt is, hogy valaki ezzel a
beosztással vállalta azt is, hogy — tartalmukra tekintet nélkül
— „látatlanban” mindent végrehajt. Akik már korábban
szolgálatba léptek, nem is választhattak: vagy
lelkiismeretüknek megfelelően cselekszenek, vagy (a még akár
alkotmányos) jogszabályok végrehajtását vállalják (éspedig
függetlenül azok konkrét tartalmától). Az újonnan most
anyakönyvvezetővé kinevezendők viszont már valóban ilyen
kötelezettség tudatában indulnak a pályán. Velük kapcsolatban a
mérce és elvárás is magasabb lehet, s akár lelkiismereti
meggyőződésük ellenére is kötelezhetők lehetnek a BÉK-ben
történő közreműködésre.
Az At. 26/B. § b) pontja alapján az „anyakönyvvezető a
bejegyzett élettársi kapcsolat létrehozását megtagadja, ha (…)
az eljárásból ki van zárva, (…)”. Az anyakönyvvezető
államigazgatási hatósági jogkörben jár el, reá eljárásában a
Ket. szabályai is vonatkoznak a Csjt. és az anyakönyvi
szabályokon kívül. A Ket. 42. § (3) bekezdésének rendelkezése
(„Az ügy elintézésében nem vehet részt az a személy, akitől nem
várható el az ügy tárgyilagos megítélése.”) adja meg azt a
lelkiismereti szabadsághoz való jogot, amelyet – a többségi
határozat által idézett – 64/1991. (XII. 17.) AB határozat (ABH
1991, 297, 314-315.) is tartalmaz. Ezt erősíti meg az ugyancsak
a többségi határozatban idézett 17/2001. (VII. 1.) AB határozat
(ABH 2001, 222.) is, amely az önmaga pártatlanságával
kapcsolatos kételyeket feltáró bíró kizárásáról szól az ügy
további elintézéséből. A közigazgatás pártatlanságához
ugyanolyan állami és állampolgári érdek fűződik, mint az
igazságszolgáltatás pártatlanságához. Ezért is rendelkezik a
Ket. 43. § (1) bekezdése úgy, hogy „[a]z ügyintéző a hatóság
vezetőjének haladéktalanul, de legkésőbb az ok felmerülésétől
számított három munkanapon belül köteles bejelenteni, ha vele
szemben kizárási ok áll fenn”.
Megjegyzem: ha egy anyakönyvvezető kizárásra került, attól az
ilyen kapcsolatok létesítésénél az állam még jelen marad,
mindössze az történik, hogy az itt jelentkező teendőket egy
másik anyakönyvvezető végzi el.
3. Kiegészítő megjegyzések
a) Az anyakönyvvezetővel kapcsolatos kizárási okok nem
mentesítik az államot (anyakönyvi kerületet) az eljárási
kötelezettség alól.
Ket. „43. § (2) A kizárás tárgyában a hatóság vezetője dönt,
szükség esetén más ügyintézőt jelöl ki, továbbá arról is dönt,
hogy meg kell-e ismételni azokat az eljárási cselekményeket,
amelyekben a kizárt ügyintéző járt el.
(3) Ha a hatóságnál nincs másik, megfelelő szakképzettséggel
rendelkező ügyintéző, a felügyeleti szerv vezetője másik azonos
hatáskörű hatóságot jelöl ki.
(4) Ha a kizárási ok a hatáskör gyakorlójával vagy a
hatósággal szemben merül fel, a kizárási okot a felügyeleti
szerv vezetőjének kell bejelenteni.
(5) Ha a kizárási ok a hatáskör gyakorlójával vagy a
hatósággal szemben merül fel, az ügyben — jogszabály eltérő
rendelkezése hiányában — a felügyeleti szerv vezetője által
kijelölt másik azonos hatáskörű hatóság jár el.”
b) Az anyakönyvvezető nem teheti meg, hogy lefolytatja az
előkészítő eljárást és az előtte elhangzó egybehangzó
nyilatkozat megtétele után tagadja meg a nyilvántartásba
vételt:
Ket. „43. § (1) Az ügyintéző a hatóság vezetőjének
haladéktalanul, de legkésőbb az ok felmerülésétől számított
három munkanapon belül köteles bejelenteni, ha vele szemben
kizárási ok áll fenn (…)”
Mindezekre tekintettel tehát az a véleményem, hogy levezethető
a hatályos jogból az a lehetőség, hogy az anyakönyvvezető (de
legalábbis azok már korábban szolgálatba állt része)
lelkiismereti okból megtagadhatja a közreműködést a bejegyzett
élettársi kapcsolatok létrehozásában. Minthogy ennek jogi
háttere és feltételrendszere ma is adott, ezért magam sem értek
egyet a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség
megállapításával.
Budapest, 2010. március 23.
Dr. Kiss László
alkotmánybíró
Dr. Balogh Elemér alkotmánybíró különvéleménye
A többségi határozat rendelkező részének 1. pontjával, és az
ahhoz kapcsolódó indokolással nem értek egyet. Álláspontom
szerint az Alkotmánybíróságnak meg kellett volna semmisítenie a
Békmtv. egészét, mivel az sérti az Alkotmány 15. §-át.
1. Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban megsemmisítette a Béktv.-t,
mely döntéssel magam is egyetértettem; a határozathoz fűzött
párhuzamos indokolásomban hangsúlyoztam: a törvényi
szabályozásra a házasság és a bejegyzett élettársi kapcsolat
elválasztása során szigorúbb alkotmányos mérce vonatkozik.
Párhuzamos indokolásomban kifejtettem az Alkotmány 15. §-ából
és az Alkotmánybíróság irányadó gyakorlatából álláspontom
szerint levezethető eme szigorúbb alkotmányos mérce egyes
tartalmi elemeit; e mérce érvényesülését a Békmtv. szabályozása
során — vagyis az azonos neműek BÉK-je esetében is —
megfelelően alkalmazandónak tartom.
Továbbra is fenntartom, hogy a házasság alkotmányos védelem
alatt álló jogintézménye alkotmányunk belső értékrendjének
egyik meghatározó eleme; olyan alkotmányos érték, amelynek
megőrzése és védelme az állam alkotmányos kötelezettsége. Az
Alkotmány a házasság és a család jogintézményét „kétirányú”
alkotmányos védelemben részesíti: az Alkotmány 15. §-a a
jogintézményi védelmet biztosítja, míg az 54. § (1) bekezdésén
keresztül a házasságkötéshez való jog alapjogi védelme valósul
meg.
Az Alkotmánybíróság már egy korai határozatában rámutatott
arra, hogy „[a] házasságra és a családra vonatkozó szabályok az
Alkotmány 8. § (2) bekezdése értelmében alapvető jogokra és
kötelezettségekre vonatkoznak.” [4/1990. (III. 4.) AB
határozat, ABH 1990, 28, 31.] A 22/1992. (IV. 10.) AB
határozatában pedig a „házasságkötés szabadságához való jogot”
az önrendelkezési jog részeként határozta meg, és kimondta,
hogy ez a jog az Alkotmány 54. § (1) bekezdése alapján
alkotmányos védelemben részesül. (ABH 1992, 122, 123.)
A jelen ügyben az alkotmányossági vizsgálat tárgyát képező, a
Békmtv.-ben szabályozott azonos neműek BÉK-jével kapcsolatban
is fontosnak tartom hangsúlyozni azt, hogy az Alkotmány a
házasságot, s nem az azonos neműek BÉK-jét részesíti alkotmányi
védelemben, a házasságot tekinti alkotmányosan védett értéknek.
Az államnak a házasság alkotmányos jogintézményét védő objektív
intézményvédelmi kötelezettsége a hatályos jogi szabályozáson
keresztül teljesedik ki az Alkotmány 15. §-a — az e mögött álló
törvényi szabályozás és az Alkotmánybíróság irányadó
joggyakorlata — alkotmányos védelmi szintet biztosít a házasság
jogintézményének.
Az Alkotmány tehát kiemeli a házasság és a család
jogintézményét más jogintézmények (így különösen az élettársi
kapcsolat különféle formái) közül, és különleges alkotmányi
védelmet biztosít számára. A házasságnak a többi párkapcsolati
formához képest alkotmányosan kiemelt szerepe van, amit kifejez
a szabályozás szintje és az Alkotmányban megjelenő „kétirányú”
(intézményi és alapjogi) védelem. A különféle élettársi
kapcsolatok (így az azonos neműek BÉK-je) nem szerepelnek a
nevesített alkotmányos alapjogok („házasság és család”) között,
nem részesülnek alkotmányos intézményi védelemben. E
párkapcsolati formák megválasztásának a szabadsága az Alkotmány
54. § (1) bekezdésében foglalt alapjogból vezethető le. Az
Alkotmánybíróság az 1097/B/1993. AB határozatában nyomatékosan
utalt arra, hogy a házasságéval azonos védelmet az Alkotmány az
élettársi kapcsolatnak nem biztosít. (ABH 1996, 456, 464.)
2. Az azonos neműek BÉK-jének a szabályozása során a
törvényalkotónak tekintettel kellett volna lennie arra, hogy az
Alkotmány — a házasságra és családra vonatkozó rendelkezéseinek
(Alkotmány 15. §, 67. §, 70/J. §) összefüggéséből levezethetően
— a férfi és nő közötti házasságot tartja alkotmányos értéknek,
és azt védi. Ezért a törvényalkotónak az azonos neműek BÉK-je
szabályozásakor úgy kellett volna eljárnia, hogy ne csökkentse
a házasság alkotmányos jogintézményének már meglévő, az
Alkotmány által biztosított intézményi védelmi szintjét, vagyis
a házasság alkotmányos értékként való védelme továbbra is
változatlanul biztosított maradjon.
Az Abh.-hoz fűzött párhuzamos indokolásomban már utaltam
arra, hogy a jogalkotó számára alkotmányosan nem tilalmazott
az, hogy az azonos neműek BÉK-jének a jogintézményét
szabályozza, továbbá arra is, hogy két személy tartós
életközössége — az érintettek személyi méltóságának egyenlő
figyelembevétele alapján — az együtt élő személyek nemétől
függetlenül értéket hordoz, és természetszerűleg igényt tarthat
jogi elismerésre.
Továbbra is fenntartom ugyanakkor a párhuzamos indokolásomban
jelzett azon, a házasság jogintézményének az Alkotmány 15. §-
ából, valamint az Alkotmány házasságra és családra vonatkozó
rendelkezéseinek az összefüggéséből (egymásra tekintettel
történő értelmezéséből) levezethető alkotmányos korlátokat,
amelyek nézetem szerint a bejegyzett élettársi kapcsolat
jogintézményének az állam általi szabályozása során alkotmányos
korlátként jelentkeznek.
Nem megismételve a párhuzamos indokolásban tételesen
felsorolt követelményeket (alkotmányos korlátokat), e helyütt
az azonos neműek BÉK-jét érintően csak az alábbi két
követelményre utalnék:
„– az Alkotmány csak a különneműek közötti házasságkötés
feltételei egyenlő szabályozásának követelményét támasztja a
jogalkotóval szemben, ami álláspontom szerint nem foglalja
magában azt, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolatban élőknek a
házasfelekkel azonos jogi státuszt kell kapniuk;
– a bejegyzett élettársi kapcsolat jogintézményének
kialakításánál véleményem szerint az az alkotmányos
követelmény, hogy az érintetteket – az általuk alkotott homogén
csoporton belül – egyenlőkként, azonos méltóságú személyként
kezeljék, azaz mindegyikük szempontjait hasonló
körültekintéssel, figyelemmel, elfogulatlansággal és
méltányossággal értékeljék a szabályozás kialakítása során, nem
pedig az, hogy a – férfi és nő unióját jelentő – házasság
alkotmányosan védett jogintézményét automatikusan rájuk is
kiterjesszék.”
3. A Békmtv. szabályozása során a törvényalkotó családjogi
jogintézményként szabályozta az azonos neműek BÉK-jét, – a
törvényhez kapcsolódó indokolás szerint – a házassággal
joghatásában lényegében azonos jogintézmény létrehozása volt a
célja.
Ezzel a Békmtv. tulajdonképpen elismerte a bejegyzett
élettársi kapcsolatot családjogi jogintézményként, és csak a
házasságtól eltérő szabályokra utal külön a törvény. Amint arra
az Alkotmánybíróság a 4/1990. (III. 4.) határozatában is
rámutatott: a család (a házassággal együtt) a társadalmat
alkotó polgárok legalapvetőbb és legtermészetesebb közössége.
(ABH 1990, 28, 29.) Az élettársi kapcsolatok különféle formái
(így az azonos neműek BÉK-je) véleményem szerint alkotmányjogi
értelemben nem tekinthetők családnak, kívül esnek a családjogi
szabályozás keretein, ezért nem értek egyet azzal, hogy a
Békmtv. az azonos neműek BÉK-jére vonatkozó jogi szabályozást a
családjog jogterületén belül helyezte el.
A házassághoz „erősen hasonló” szabályozásra utal – egyebek
mellett – az, hogy az azonos neműek BÉK-jének létrejöttére a
házasságkötés garanciális szabályainak mintájára határoz meg
rendelkezéseket a törvény. Az azonos neműek BÉK-je az
anyakönyvvezető előtt (annak hivatalában) egyidejű és személyes
jelenlét mellett, egybehangzó akaratnyilvánítással jön létre
(consensus facit nuptias), az anyakönyvi nyilvántartásban
regisztrálásra kerül, és a tényleges életközösség fennállásától
függetlenül bíróság vagy közjegyző szüntetheti azt meg.
A bejegyzett élettársi kapcsolat joghatásait illetően is
általánosságban a Csjt. házasságra vonatkozó szabályai
alkalmazandók. Az azonos neműek BÉK-je a házassággal azonos
vagyonjogi, öröklési jogi joghatásokkal bír. (A Békmtv. — a
házassághoz hasonlóan — a jogviszony létrejöttére utalással
határozza mag a bejegyzett élettársi kapcsolat fogalmát, azzal
a két eltéréssel, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolatot csak
azonos nemű, tizennyolcadik életévüket betöltött személyek
létesíthetnek.)
A törvényalkotó az Abh.-ban foglaltakat az azonos neműek BÉK-
jének szabályozásánál véleményem szerint úgy vette figyelembe,
hogy az azonos nemű párok bejegyzett élettársi kapcsolatát a
házassággal lényegileg azonos módon szabályozta, a
szabályozásban eltérések csak ott vannak, ahol ezen eltérések
az azonos neműek közti párkapcsolatok természetéből
következnek.
Véleményem szerint mérlegelési kérdés az, hogy a
törvényalkotó — a Békmtv.-ben szabályozott és fent idézett
kivételekkel — az egyébként családjogi jogintézményként
szabályozott azonos neműek BÉK-jét valóban és érdemben más
intézményként szabályozta-e az alkotmányosan védett házassághoz
képest.
Megítélésem szerint az említett kivételek a nemek közötti
természetszerű különbségekből, és nem az eltérő alkotmányos
védelmi szint követelményéből fakadnak, így nem tudom elfogadni
a többségi határozat azon érvét, hogy a Békmtv. által
szabályozott új jogintézmény teljesen eltér a házasságtól, így
az Alkotmány 15. §-ának a sérelme — tekintve, hogy ez a
házasság és a család jogintézményét védi és szabályozza — fel
sem merülhet.
4. A fent említett jogalkotói célt a törvényalkotó továbbra is
egy olyan — az Abh.-ban az Alkotmánybíróság által már
kifogásolt — szabályozási formával valósítja meg, amely a
házasságra vonatkozó szabályokat — egy generális utaló
szabályon keresztül — általános érvénnyel rendeli alkalmazni az
azonos neműek BÉK-jére. Véleményem szerint ez a szabályozási
technika alkotmányosan továbbra sem kielégítő, és a
jogalkalmazó szervek számára olyan fokú jogbizonytalanságot
eredményezhet, amely esetenként jogalkalmazói jogértelmezéssel
már nem oldható fel. Mindez álláspontom szerint az Alkotmány 2.
§ (1) bekezdésében foglalt jogállamiság, az ennek részét képező
jogbiztonság alkotmányos követelményével sem egyeztethető
össze.
5. Álláspontom összegzéseként a következőket tartom fontosnak
kiemelni.
a) Az azonos neműek BÉK-jének törvényi szabályozását önmagában
nem tartom alkotmányellenesnek. Az Alkotmány 15. §-ából, a
házasság és a család jogintézményének az állam általi objektív
intézményvédelmi kötelezettségéből nem vezethető le olyan
alkotmányos tilalom, hogy az azonos neműek BÉK-jét a jogalkotó
törvényi szinten ne szabályozhatná.
Amint azt az Alkotmánybíróság a 22/1992. (IV. 10.) AB
határozatában (ABH 1992, 122, 123.) megállapította: az
Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt emberi méltósághoz
való jog, mint az „általános személyiségi jog” egyik
megfogalmazása, magában foglalja az önrendelkezéshez való
jogot. Ezen alkotmányos alapjogból, az egyént megillető
önrendelkezési jogból, az egyén cselekvési szabadságából
következik az, hogy szabadon dönthet arról, hogy milyen
párkapcsolati formában kíván élni, és az egyén
természetszerűleg igényt formálhat arra is, hogy a
törvényalkotó a választott párkapcsolati forma tartalmát képező
jogokat és kötelezettségeket szabályozza.
b) Az Alkotmány és az Alkotmánybíróság irányadó gyakorlata
alkotmányosan védett értékként és jogintézményként ismeri el a
házasságot és a családot; az államot objektív intézményvédelmi
kötelezettség terheli, melynek során köteles biztosítani az
alkotmányosan védett jogintézmények már elért alkotmányos
védelmi szintjét.
c) Véleményem szerint az említett alkotmányos védelmi szint nem
merül ki abban, hogy az állam köteles a házasság intézményét
szabályozni, az alkotmányosan védett intézményt nem szüntetheti
meg, hanem azt is magában foglalja, hogy az alkotmányosan
védett jogintézmény már elért védelmi szintje a törvényalkotó
által nem csökkenthető. Ha a törvényalkotó egy új, az
Alkotmányban nem nevesített (és alkotmányosan nem védett)
párkapcsolati formát törvényi szinten kíván szabályozni, akkor
köteles az alkotmányosan védett jogintézmény védelmi szintjét a
törvényi szabályozás kialakítása során fenntartani.
A törvényi szinten létrehozott és ezen a jogforrási szinten
szabályozott új jogintézmény nem üresítheti ki az alkotmányosan
védett jogintézményt, az azonos neműek BÉK-je nem biztosíthat
teljesen vagy lényegileg a házastársakéval azonos státuszt
(jogokat és kötelezettségeket) az ezt a párkapcsolati formát
választó élettársaknak.
Az Alkotmány 15. §-ában megjelenő jogintézményeket („házasság
és család”) az alkotmányozó helyezte el az Alkotmány
normaszövegében, melyre tekintettel véleményem szerint a
törvényalkotó nem emelhet fel ezzel azonos alkotmányos védelmi
szintre törvényi szabályozással más párkapcsolati formákat. Az
alkotmányos védelem tárgyát, a védett alkotmányos
jogintézmények körét a törvényalkotó tetszőlegesen nem
bővítheti törvényi szinten.
Ha a törvényalkotó egy új jogintézményt
(életformát/párkapcsolati formát) törvényi szinten szabályoz,
akkor a törvény szabályozási céljából és a szabályozás konkrét
tartalmából vonható le következtetés arra, hogy az új
jogintézmény hogyan viszonyul az alkotmányosan védett házasság
és család jogintézményéhez.
d) Véleményem szerint a Békmtv. szabályozási célja (a
házasságéval joghatásában lényegileg azonos, új jogintézmény
létrehozása) és annak tartalma (szűk körű, a nemek
természetszerű eltéréséből eredő kivétel szabályok mellett
generális utaló szabályozás, a házasságra vonatkozó szabályok
alkalmazásának elrendelése) egyaránt azt támasztja alá, hogy a
törvényalkotó családjogi jogintézményként ismerte el az azonos
neműek BÉK-jét, és törvényi szinten az alkotmányos védelem
alatt álló házasság alkotmányos védelmi szintjére emelte fel az
új jogintézményt.
Ez álláspontom szerint egyértelműen csökkenti az
alkotmányosan védett jogintézmény eddig már elért alkotmányos
védelmi szintjét, mert a házassághoz hasonlító párkapcsolati
formát a házassághoz hasonlóan értékes együttélési formaként
állítja a társadalom elé. Ebből következően nem értek egyet a
többségi határozat indokolásában foglalt azon formállogikai
érveléssel, hogy a Békmtv. által létrehozott új jogintézmény
(az azonos neműek BÉK-je) azzal, hogy lényegében a
házastársakéval azonos státuszt (jogokat és kötelezettségeket)
biztosít az e párkapcsolati formában élők számára, nem szűkíti
a házastársakat eddig is megillető jogokat (illetve nem
változtatja meg azok kötelezettségeit).
Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése alapjogként oltalmazza a
házasságkötéshez való jogot, míg a 15. § intézményi védelmet
nyújt a házasság és a család számára. A Békmtv. szabályozása
valóban nem érinti a különneműek házasságkötéshez való jogát,
ám véleményem szerint gyengíti magát az alkotmányosan védett
jogintézményt, csökkenti annak alkotmányos intézményi védelmi
szintjét.
Hangsúlyozom, hogy nem vitatom az azonos neműek (akik
házasságot nem köthetnek) Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből
fakadó alkotmányos jogát arra, hogy jogilag szabályozott BÉK-
ben éljenek, és azt sem, hogy ez a párkapcsolati forma, mint a
tartós együttélés/életközösség egyik formája, értéket
hordozhat, de véleményem szerint ez nem azonosítható a házasság
és a család alkotmányosan védett értékével; az azonos nemű
élettársak BÉK-je nem emelhető fel az alkotmányosan védett
jogintézmény védelmi szintjére.
A személyek méltóságának azonos kezelésére vonatkozó
alkotmányos kötelezettségből nézetem szerint nem következik a
különféle párkapcsolati formák azonos szintű alkotmányos
védelme, erre az azonos nemű élettársak alkotmányos igényt nem
formálhatnak. A házastársakéval — szűk körű kivételek mellett —
lényegében azonos jogi státusz (jogok és kötelezettségek)
biztosítása kiüresíti az alkotmányosan védett jogintézmény
alkotmányos értéktartalmát azzal, hogy az azonos neműek BÉK-jét
felemeli az alkotmányosan védett jogintézmény védelmi
szintjére.
Véleményem szerint a Békmtv. megalkotásával a törvényalkotó
jelentős mértékben csökkentette a házasság intézményének
alkotmányi védelmét; az azonos neműek BÉK-jét továbbra is a
házasság analógiájára, az alkotmányosan védett jogintézmény
szabályozására visszautalva, annak lényegi vonásaival (formai
és szűk körű kivételekkel), tartalmi elemeivel azonos módon
szabályozta, ami sérti az Alkotmány 15. §-át.
Budapest, 2010. március 23.
Dr. Balogh Elemér
alkotmánybíró
Dr. Kiss László alkotmánybíró különvéleménye
A határozat 1. pontjában írt rendelkezéssel nem értek egyet, a
2. pontjához párhuzamos indokolást csatolok. Egyetértek viszont
a határozat 3., 4., 5. pontjában foglalt rendelkezésekkel.
I./
A különvélemény elvi alapjai
1. Az Alkotmánybíróság 154/2008. (XII. 17.) AB határozatához (a
továbbiakban: Abh.) fűzött párhuzamos indokolásomban főképpen
az alábbi elvi megállapításokat tettem:
a) Az Abh. helyesen állapította meg, hogy a Béktv. 1. §-a
azáltal, hogy homogén csoportként kezelte a különböző és az
azonos nemű személyek párkapcsolatait, továbbá generális utaló
szabálya (2. §-a), amely a bejegyzett élettársi közösség
jogintézményét a különneműek vonatkozásában a lényeges tartalom
(joghatások) tekintetében azonossá tette a házassággal, sérti
az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, 15. §-át, illetve a 70/A. §
(1) bekezdését. Megalapozottan utalt arra az Alkotmánybíróság
határozata — s ezt is nyomatékosan hangsúlyoztam —, hogy a
jogalkotónak kötelessége egyértelműen és világosan meghatározni
az egyes jogintézmények rendeltetését, s a hasonló
jogintézményeket egymástól elhatárolni. Kiemeltem azt is, hogy
a jogalkotó a most írt kötelezettségének a Béktv.-ben nem tett
eleget, nem differenciált megfelelően és így nem különítette el
felismerhető módon a különneműek bejegyzett élettársi
kapcsolatát a házasságtól. A jogbiztonság sérelme pedig abban
mutatkozott meg, hogy ezáltal a Béktv. a különnemű és az azonos
nemű személyekre vonatkozó rendelkezéseket teljesen összemosta.
Pl. „A bejegyzett élettársi kapcsolat megszűntetésére, a
házasság felbontására vonatkozó rendelkezéseket alkalmazni
kell.” [Béktv. 3. § (2) bekezdés] Komoly jogbizonytalanság
forrása volt az is, hogy a Béktv. 2. § (2) bekezdése szerint az
ott felsorolt rendelkezéseket akkor kell „megfelelően”
alkalmazni, „ha törvény eltérően nem rendelkezik”.
b) Kiemeltem még, hogy a törvényalkotó differenciálatlan
szabályozása már önmagában előidézte az Alkotmány 15. §-ának és
70/A. § (1) bekezdésének a sérelmét, s már pusztán emiatt
megsemmisíthette volna az Alkotmánybíróság az indítványokkal
támadott és velük szoros összefüggésben álló törvényi
rendelkezéseket, végső kimenetelében tehát a törvény egészét.
Magam itt meg is álltam volna, hiszen az Alkotmánybíróság ezt
követően a tartalmi vizsgálata során már azokat a
rendelkezéseket elemezte, amelyek megállapított
differenciálatlanságuk, önellentmondásaik miatt már nem mentek
át a jogbiztonság próbáján.
c) Nem vitattam az Alkotmánybíróság egy korábbi határozatában
is már megfogalmazott tételt, miszerint: „két személy tartós
életközössége megvalósíthat olyan értéket, hogy az érintettek
személyi méltóságának egyenlő figyelembevétele alapján az
együttélő személyek nemétől függetlenül igényt tarthat az
elismerésre”. [14/1995. (III. 13.) AB határozat, ABH 1995, 82,
84.] Nyomatékosan hangsúlyoztam ugyanakkor azt is, hogy ez az
„elismerés” azonban semmiképpen nem mehet el odáig, ami
veszélyeztethetné az állam — Alkotmány 15. §-ában írt —
„házasságvédelmi állami kötelezettségét”.
d) Magam is osztottam a többségi határozatnak azt a
megállapítását, mely szerint önmagában nem alkotmányellenes az,
ha a törvényhozó szabályozza az azonos nemű személyek
kapcsolatának egyes elemeit. Az azonos nemű személyek
bejegyzett élettársi kapcsolatát reguláló törvény azonban —
emeltem ki nyomatékosan — csak addig nem tekinthető
alkotmányellenesnek, ameddig az Alkotmány 15. §-ának
érvényesülését — az abban „értékként” védett házasságot, s az
ilyen házasságra épülő családot — nem veszélyezteti. Másképpen
szólva: a bejegyzett élettársi kapcsolat jogintézményének
létrehozása mindaddig nem alkotmányellenes, amíg az lényegi
tartalmi elemeiben nem válik azonossá vagy hasonlóvá a házasság
intézményével.
Az a szabályozási mód viszont — hangsúlyoztam —, amelyet a
Béktv. választott, nem biztosítja az Alkotmány 15. §-ában
foglaltak védelmét. Azért nem, mert „fordított” alapállású: azt
mondja ki, hogy a regisztrált élettársi kapcsolatokra nézve (a
külön és azonos neműekre vonatkozó különbségtétel nélkül) a
névviselésen és örökbefogadáson kívül a házasság szabályai az
irányadók. Ez a szabályozási mód önmagában is az Alkotmány 2. §
(1) bekezdésében szabályozott jogállamiságból levezethető
jogbizonytalanságot okozhat, ami — közvetlen alkotmányi
rendelkezésről lévén szó — külön is bizonytalanná teszi a férfi
és nő tartós életközösségén nyugvó és erre alapozottan
értékként definiált házasság Alkotmány 15. §-ában írt védelmét.
Ez utóbbit az garantálhatta volna, ha a törvényalkotó
egyenként, taxatíve felsorolta volna azokat az elemeket,
amelyek (a házasságból) figyelembe vehetők lehetnének az azonos
neműek bejegyzett élettársi kapcsolatainál.
A fentiekben visszaidézett párhuzamos indokolásom máshová tette
volna az indokolásban a hangsúlyokat, mint amire a mostani
többségi határozat. Ennek megfelelően a Békmtv. megoldását is
az általam felállított követelményekre vetítem vissza. Előre
bocsátom: a módosított törvény — nézetem szerint – nem
küszöbölte ki azokat a szabályozási megoldásokat, amelyek a
jogbiztonság sérelmén keresztül az Alkotmány 15. §-ának
megsértését idézhetik elő.
2. Különvéleményem másik elvi alapjának bemutatását megelőzően
újólag is hangsúlyozom: alapjaiban egyetértek az
Alkotmánybíróság 14/1995. AB határozatában foglaltakkal, amely
szerint: „Két személy tartós életközössége megvalósíthat olyan
értékeket, hogy az érintettek személyi méltóságának egyenlő
figyelembevétele alapján az együttélő személyek nemétől
függetlenül igényt tarthat jogi elismerésre.” (ABH 1995, 82,
84.). Osztom annak a korábbi AB határozatnak a lényegi
mondanivalóját is, amely szerint az Alkotmánybíróság „nem
minősíti a homoszexualitást erkölcsi szempontból, … a
homoszexualitásról az Alkotmány alapján nem formálhat erkölcsi
ítéletet”. [21/1996. (V. 17.) AB határozat, ABH 1996, 74, 85-
86.] Mindezekből következően egyetértek a többségi határozat
azon megállapításával is, hogy a homoszexuális irányultság
kialakulásának okairól folyó tudományos vitát nem az
Alkotmánybíróságnak a feladata eldönteni.
Azt azonban vitatom, hogy minden — a homoszexuális
párkapcsolatokat érintő — kutatási eredményt figyelmen kívül
kellene hagyni. Ezt nem lehet megtenni, amiképpen támaszkodni
kell a család változó helyére, szerepére vonatkozó tudományos
kutatások eredményeire is. Nem arról van szó tehát, hogy az
Alkotmánybíróság erkölcsi szempontból kísérelné meg a
homoszexualitás megítélését, mindössze arról, hogy a megfelelő
szabályozási mód és tartalom kiválasztásakor más tudományágak
eredményeire is figyelmet kell fordítani. A többségi határozat
maga sem „légüres” térben mozog, amögött is van egyfajta
szaktudományos koncepció, amely a témakört átfogó kutatások
eredményéből összegeződik. Az elmúlt évtized e tekintetben
komoly — a többségi határozatban figyelembevettől eltérő —
hozadékkal is járt a homoszexuális kapcsolatok megítélésére
nézve.
Úgy gondolom, hogy erről is kellene röviden szót ejteni. Ezt
teszem a továbbiakban magam is. Hessen tartomány parlamentjének
jogi bizottsága részére megfogalmazott állásfoglalására
támaszkodom, amely a bejegyzett élettársi kapcsolatok
elismerésére vonatkozó 16/7331. számú törvényjavaslathoz
készült. Minthogy e dokumentum megállapításait — annak
ellenére, hogy a hesseni parlament mégsem volt arra figyelemmel
— magam is osztom. Az alábbiakban abból szöveghűen idézek:
a) A homoszexualitás nem az illetővel vele született
tulajdonság.
Először is: a nemiség választása — sem a heteroszexuális, sem
a homoszexuális, vagy akármilyen más — nem születéstől fogva
adott. Az ember, a szexuális tárgyválasztását illetően — az
állattal ellentétben — nincsen csupán ösztöneihez kötve (…)
Ennek a biológiai diszpozíciónak ugyanakkor szüksége van
környezetbeli, szociális és kulturális megerősítésre és
alakításra. Éppen ezért nélkülözhetetlen a házasság
eszményképe.
b) A homoszexualitás nem egyszerűen biológiailag adott jelleg.
Ezért is érthető, hogy sok esetben nem stabil, tartós, egy
életen át egyformán megjelenő állapotként nyilvánul meg.
A Zeitschrift für Sexualforschung című szakfolyóiratban ezt
olvashatjuk: „Újabban elméleti szempontból vált kérdésessé az a
felvetés, miszerint a szexuális irányultság merev,
változtathatatlan lenne: főleg az életrajzi kutatás, a
fejlődéslélektan, a `labeling`-elméletek, valamint a társadalmi
konstruktivizmus szempontjából. (…) Ebből kifolyólag az egyedek
szexuális irányultsága életük folyamán változhat. E felfogás
szerint a szexuális irányultság folyamatosan fejlődik, miközben
hatnak rá az egyéni szexuális és érzelmi tapasztalatok,
szociális interakciók és kulturális keretek. (A szakértői
vélemény idézi K.K. Kinnisch: „Geschlechtsspezifische
Differenzen der Flexibilität der sexuellen Orientierung” című
cikkét.)
Minden adat arra utal, hogy a homoszexualitás nem `stabil
jelleg. Ezenkívül saját meglepetésükre azt tapasztalták a
kutatók, hogy a homoszexualitás az élet folyamán egy irányba
változik: csökken, mégpedig szignifikánsan.” (A forrás: J.
Satnover: The Trojan Couch: How the Mental Health Associations
Misrepresents Science. http://www.narth.com/docs/The
Trojancouch. Sationover. pdf)
Ervin Haeberle, szexológus, aki szintén úttörője a
homoszexuális mozgalomnak, „Bisexualität” (Biszexualitás) című
könyvében egy másik tanulmányra utal: amerikai kutatók 228
homoszexualitással foglalkozó cikket analizáltak és
megállapították, hogy annyira divergens módon határozzák meg a
„szexuális irányultság” jelentését, hogy végül is a „semmit
hasonlították a semmihez” és lehetetlenné vált az egységes
definíció. „A bírálók véleménye szerint mindaddig meddő marad
az összes kutatás, amíg azok a homoszexuális identitás létéből
vagy a határozottan körvonalazható homoszexuális irányultságból
indulnak ki. (…) a homoszexuális mozgalom ápolta a saját
»szexuális identitás« kultuszát (…). Mert „úgy tűnik, hogy
nagyobb eséllyel tudják keresztülvinni követeléseiket, ha
homoszexuális személyek létezését feltételezik, akik aztán nagy
társadalompolitikai »kisebbségbe« szerveződhetnek.” (E.
Haeberle et al.: Bisexualitäten. Stuttgart 1994. 32. old.)
c) A megváltoztathatatlan nemi vagy a faji ismérvvel szemben a
homoszexualitás jellege érzelmeken alapszik (amelyek ugyan nem
szabadon választottak, de képesek megváltozni), választott
viselkedésformán (amely megváltoztatható), valamint
személyiségi jogon és lehetőségen, hogy bárki magáévá tegye a
homoszexuális identitását. Levonja a tanulmány a konklúziót:
„De hogyan is épülhet egy törvény hosszú távon olyan ismérvre,
amelyet nem lehet egyértelmű kategóriaként meghatározni, és
amely ennyire nem egyértelmű és ennyire nem tartós?”
Nos: ezzel magam is messzemenően egyetértek, s ennek a hazai
szabályozásra nézve is kihatását látom!
Nemkülönben fontos argumentumokat érzékelek a szakértői
vélemény következő megállapításaiban is:
d) „A házasság a társadalom legfontosabb sejtje. A nyugati
kultúra e fogalom alatt több mint 1000 éve az egy férfi és egy
nő közti kapcsolatot érti. A házasság egy egyedi, átfogó
szexuális közösség, amely egyrészt a két nem — férfi és nő —
közti különbségre, másrészt a nemek egyesülésére épül.
A házasság a nemek komplementaritásán, tehát azon a
heteroszexualitásra biológiailag képesítő diszpozíción is
alapszik, amely minden emberben megvan (függetlenül a
mindenkori szexuális hajlamtól). A házasságot a szaporodás
univerzális emberi modellje és a család hagyománya alapozza
meg. A homoszexuális partneri kapcsolat és a házasság
egybevonása nem a házasság fogalmának a „bővítése” lenne, hanem
a teljes átértelmezése, amely főleg a felnövekvő generációkat
zavarná meg.
Csakis a nemek különbözőségén alapuló szexuális közösségben
létezik a közösség, a nemiség és a gyermeknemzés közötti
természetes összefüggés. Az ember biológiai úton jön létre és
léte a túlélésre irányul. Ennek értelmében csak olyan
közösségnek van jövőt alkotó potenciálja, amely a nemek egymást
kiegészítő jellegére épül.
A házasság a mélyreható különbségeket áthidaló értéknek az
egyedi jelképe. Nincsen olyan viszony, amely ilyen mértékben
képes volna áthidalni a nemek közt feltáruló szakadékot, és
képes volna összekapcsolni a nemzedékeket a házasságból eredő
családban. Ezzel egyedi módon erősíti a társadalom
koherenciáját, összetartását, stabilitását, a békét és a
kulturális fejlődést.
Mindezért az államnak az érdekében áll, hogy a házasságnak
minden más életformával szemben jogi téren és a nyilvánosság
előtt is elsőbbséget garantáljon.” (Szakértői vélemény. 5.
old.)
Hasonlóképpen elgondolkodtatónak tartom a következő
gondolatokat is:
e) Nem lehet az állam feladata olyan életforma támogatása,
amely már előre és teljesen tudatosan megvonja a gyermekektől
vagy az anyát, vagy az apát. Valószínűleg semelyik más tényt
sem bizonyítanak olyan egyértelműen az elmúlt 30 év
társadalomtudományos kutatásai, mint a következőt: a gyermek
testi, lelki, szellemi és pszichoszexuális fejlődésének
optimális feltétele a mindkét biológiai szülővel (apával és
anyával) való együttélés és a szülők stabil házassága. (A
szakértői csoport összefoglalója itt az ILGA-csoport
(Nemzetközi Homoszexuális Szövetség) dokumentumát idézi. 2003.
április, 39. old.).
Érdekes gondolatsor, nemkülönben a folytatása is:
Sokan úgy vélik, hogy a házasság és a homoszexuális
párkapcsolat egyenlősége sem sokat változtatna a társadalmi
valóságon. Ez viszont kulturálisan rövidlátó nézet. Ha jogi
rendünk már nem egyetlen modellként hangsúlyozza a házasságot
minden már életformával szemben, hanem a különböző életformákat
egyenlővé teszi, akkor ezt a felnövekvő generáció felé is így
kell közvetíteni (például tankönyvekben). Ez történik jelenleg
Spanyolországban, ahol az iskolákban 14 éves gyerekek számára a
homoszexuális kapcsolat és a házasság egyenjogúsága tananyag.
Vajon az ilyen külső hatások egyáltalán nem befolyásolják a
gyerekek és a fiatalkorúak fejlődését? Törvényeink épp az ő
számukra jelentenek fontos eligazodási segítséget. (Szakértői
vélemény 9. old.)
Nézzük tovább a szakértői véleményt!
f) Sok kamasznak, fejlődésüknek megfelelően, bizonytalan
érzései vannak saját nemi és szexuális identitásukkal
kapcsolatban, vagy félnek a másik nemmel való találkozástól. A
homoszexuális kapcsolatnak a házassággal való egyenrangúvá
tétele a serdülőknek gyermekkoruktól kezdve azt fogja sugallni,
hogy már nem a férfi és a nő között köttetett házasság és az
ehhez társuló család és saját gyermekek a kívánatos cél (amiért
megéri, hogy leküzdjék a félelmeiket), hanem más életformák is
épp ilyenek. De igaz ez? Mindkettő egyformán kívánatos?
Mivel az ember nemi kívánságait és hajlamait nem mereven az
ösztönök irányítják, ezért szükséges kulturális irányadás a
gyermekek és a serdülők számára. Szükség van a nemiség
kulturális értelmezésére – ez mindeddig a házasság modellje
volt. Ha a házasság más életformával egyenlővé válik, eltűnik
az eszménykép-jellege. A serdülők számára saját testük gyakran
problémaként jelenik meg. Ezért szükségük van olyan eligazodási
segítségre, amely ezt a testi problémát, ami minden embernél a
nemek komplementaritására utal, pozitívan jeleníti meg. Tehát,
a kamaszoknak szükségük van a házasság modelljére, azért, ha
szeretnék, a heteroszexualitásra irányuló biológiai hajlamukat
lehetőleg úgy tudják hasznosítani, hogy ez számukra, a
gyermekeik által, a jövőt jelenthesse. (Szakértői vélemény 9.
old.)
Meggyőződéssel osztom a következő gondolatokat is!
Homoszexuálisan érző fiataloknak szeretettel, figyelmességgel
és nemi identitásuk — lány és fiú mivoltuk — elfogadásával
tartozunk; de nem a homoszexuális életmódra való bátorítással.
Joguk van tudni arról, hogy modern terápián keresztül
lehetséges, már amennyiben ők ezt szeretnék, csökkenteni a
homoszexuális hajlamaikat és fejleszteni a heteroszexuális
potenciáljukat.
II./
A szabályozási mód alkotmányellenessége
A többségi határozat maga is — helyesen — megállapítja: „(…) az
azonos nemű személyek tartós párkapcsolata elismerésének az
emberi méltósághoz való jogból levezetett igénye (Abh., ABH
2008. 1203, 1224.) nem csak egyetlen módon biztosítható.
Nemzetközi tapasztalatok mutatják, hogy a BÉK-hez hasonló
jogintézményt bevezető államok eltérő jogtechnikai megoldásokat
választottak. Egyesek — a magyar jogalkotóhoz hasonlóan — nem
alkottak elkülönült szabályokat a jogintézmény tartalmára,
joghatásaira vonatkozóan, hanem (bizonyos kivételek fenntartása
mellett) egy generálklauzulával elrendelték a házasság
szabályainak alkalmazását [pl. Dánia, Lov am registreret
partnerskab (1989)]. Ettől eltérően más államok [pl.
Németország, Lebenspartnerschaftsgsetz (2001); Ausztria,
Eingetragene Partnerschaft-Gesetz (2009)] részletes szabályokat
alkottak, emellett, ahol szükséges volt, módosították a
házasságra, házasokra vonatkozó szabályokat is (pl. a BÉK-re
történő utalásokat illesztettek be a házasság mellé), illetve
egyesével felsorolták, hogy mely, a házasokra vonatkozó
szabályokat kell — külön módosítás nélkül is — a bejegyzett
élettársakra is alkalmazni.”
A magyar jogalkotó a Békmtv.-ben (is) a generális utaló
szabállyal operált. Ezt tette a Béktv.-ben is, amelynek
alkotmányellenességét az Alkotmánybíróság arra tekintettel
állapította meg, hogy e generális utaló szabály révén a
különneműek párhuzamos, azzal versengő, sőt összekeverhető
jogintézmény jött volna létre. A most elbírált ügyben is
generális utaló szabállyal operált a törvényalkotó. Ezt a
többségi határozat most azért nem tekintette
alkotmányellenesnek, mivel a Békmtv.-ben most már „a
jogalkalmazás számára világos iránymutatást jelent annak az
előírása, hogy ahol házasságról, házastársakról stb. van szó
bármely jogszabályban, az alatt a hatálybalépést követően — a
Békmtv.-ben megjelölt kivételektől eltekintve — az újfajta
párkapcsolati személyállapotot keletkeztető BÉK-et és a magukat
a bejegyzett élettársakat is érteni kell”. Megnyugtatónak
tartja azt is a többségi határozat, hogy az ún. „megfelelő”
alkalmazás elrendelése most is teret enged a bírói,
jogalkalmazói mérlegelésnek abban a tekintetben, hogy esetről-
esetre, az adott konkrét élethelyzetben az érintett
jogszabályhely alkalmazási feltételeit az azonos nemű párok
vonatkozásában megállapítsa.
Álláspontom — s ezt már a párhuzamos indokolásomban is
kifejtettem — kiindulásában és szemléletében különbözik a
többségi határozat mögötti argumentációtól. A többségi
határozat a különneműek kapcsolatát, én az azonos neműek
közötti kapcsolatokat vetítettem rá a törvényi szabályozásra.
Ezért állítom azt, hogy a Béktv. „indokolásának részletesen ki
kellett volna térnie arra, hogy az azonos nemű személyek
számára a bejegyzett élettársi kapcsolat törvényi szintű
létrehozása milyen feltételek fennállása esetén nem
alkotmányellenes. A határozat indokolása ennek hiányában az
Alkotmány 15. §-ában védett házasság (és család) intézményére
nézve nagyobb veszélyt lát a különneműek regisztrált élettársi
kapcsolatát reguláló szabályozásban, mint abban, ha az azonos
neműek házassághoz hasonló élettársi kapcsolatot regisztrálja a
jog.” Úgy vélem, az én megközelítésem van inkább összhangban az
indítványokkal is, amelyek ugyancsak az azonos neműekre
vonatkozó szabályozást (s nem pedig a különneműeket érintőt)
tartották alkotmányellenesnek. Az Abh. tehát — ebben az
értelmezésben — inkább a különneműeket érintően teremtett
tabula rasa-t, de nem vonta meg az újraszabályozás azonos
neműeket érintő alkotmányos kereteit. A fő kérdés (s az
indítványok magva is) tehát az volt, hogy a Béktv.-ben
választott — generális utaló szabállyal operáló — szabályozási
mód nem teszi-e „azonossá” vagy „hasonlóvá” az azonos neműek
bejegyzett élettársi kapcsolatait a házassággal. Magam ezt
változatlanul akként fogalmazom meg, hogy a bejegyzett
élettársi kapcsolat jogintézményének létrehozása mindaddig nem
alkotmányellenes, amíg az lényegi tartalmi elemeiben nem válik
azonossá, vagy hasonlóvá a házasság intézményével. Az a
szabályozási mód — nézetem szerint — amelyet a Béktv.
választott, nem felelt meg a jogbiztonság követelményeinek,
mivel szabályait „ha törvény másként nem rendelkezik”, akkor
kell „megfelelően” alkalmazni. Mindössze az örökbefogadást és a
névviselésre vonatkozó szabályok alkalmazását zárta ki a
törvényhozó.
A most elbírált Békmtv. — nézetem szerint, s szemben a többségi
határozattal — ugyanúgy alkotmányellenes, amiképpen a Béktv. is
az volt. Változatlanul jelen van a jogbizonytalanságot
keletkeztető „ha törvény másként nem rendelkezik”,
„megfelelően” kell alkalmazni formula, amely sérti az Alkotmány
2. § (1) bekezdésében foglalt jogbiztonság követelményét. Ezt a
vélekedésemet látszik alátámasztani a jogszabályszerkesztésről
szóló 61/2009. (XII. 14.) IRM rendelet is, amely szerint: „Ha a
(…) szerint hivatkozni kívánt rendelkezések az adott
jogintézményre vagy szabályozott életviszonyra nem
alkalmazhatók teljeskörűen, nem lehet a rendelkezések
értelemszerű vagy megfelelő alkalmazásáról vagy arról
rendelkezni, hogy a rendelkezések irányadóak, hanem az
eltéréseket a hivatkozó jogszabály tervezetében egyértelműen
meg kell jelölni.” [24. § (5) bekezdés]. Álláspontom szerint
azok az új rendelkezések pedig, amelyek elválasztanák a BÉK-et
a házasságtól, látszólagosak vagy magától értetődő
különbözőségek. „Mondvacsinált” katalógust állított össze a
törvényalkotó, amelyek valójában semmit semmitől nem
választanak el. [Pl. A közös gyermekké fogadásra vonatkozó
rendelkezések nem alkalmazhatók (de külön-külön mindkét fél
hozhat gyereket a kapcsolatba); „a házastársak névviselésére
vonatkozó rendelkezések nem alkalmazhatók a bejegyzett
élettársakra” (nyilvánvalóan nem, mert pl. eleve a –né toldat
nonszensz lenne); „nem alkalmazhatók az emberi reprodukcióra
irányuló, külön törvény szerinti eljárások házastársakra
vonatkozó rendelkezései” (nyílván nem, ez olyannyira evidencia,
hogy be sem lett volna szabad emelni a törvénybe)].
Mindezekre tekintettel változatlanul az az álláspontom, hogy ez
a (törvényalkotó által választott) szabályozási mód és tartalom
a Békmtv.-ben is alkotmányellenes, amelyet — szemben a többségi
határozatban írtakkal — a bíróságok eseti gyakorlata sem lesz
képes feloldani.
Mégegyszer hangsúlyozom: nem alkotmányellenes az, ha a
törvényhozó szabályozza az azonos nemű személyek kapcsolatának
egyes elemeit. Az Alkotmány 15. §-ában írt házasságot mint
„érték”-et azonban a megfelelő szabályozási mód
megválasztásával is védeni kell. Ezt pedig — hasonlóan jónéhány
európai ország gyakorlatához — az biztosíthatta volna, ha a
törvényalkotó egyenként, taxatíve sorolta volna fel azokat az
elemeket, amelyek (a házasságból) figyelembe vehetők lehetnének
az azonos nemű személyek bejegyzett élettársi kapcsolatainál.
(A „többit” pedig ezzel gyakorlatilag kizárta volna.)
Ez a szabályozási mód egzaktságánál, zártságánál fogva nyílván
jobban összhangban állt volna az állam Alkotmány 15. §-ában írt
házasság (és család) védelmi kötelezettségével, mint a
jelenlegi. Nem „általában” a választott szabályozási mód
alkotmányellenes tehát, hanem az a helyzet, amely ennélfogva az
Alkotmány 15. §-ának a veszélyeztetettségét idézte elő!
A törvényhozó a generális utaló szabályozás priorálásával a
könnyebbik utat választotta, s ezzel gyakorlatilag nemcsak
hasonlatossá, de bizonyos vonatkozásokban ténylegesen azonossá
is tette a Bék.-et a házassággal. Másképpen szólva: a számomra
meggyőző szakértői vélemények és kutatási eredmények által is
igazoltan a nem stabil, nem tartós, nem egy életen át egyformán
megjelenő, a gyermektől az apát, anyát eleve megvonó,
homoszexuális párkapcsolaton nyugvó Bék. olyan közelségbe
került az Alkotmány 15. §-ában védett, egyedi átfogó szexuális
közösségként definiálható, a különböző nemek egyesülésén
alapuló házassághoz, amely az utóbbiak „értékét” érzékelhető
módon csökkenti vagy csökkentheti. Miként is szól az idézett
szakvéleményben is megfogalmazott kérdés? „De hogyan is épülhet
egy törvény hosszú távon olyan ismérvre, amelyet nem lehet
egyértelmű kategóriaként meghatározni, és amely ennyire nem
egyértelmű és ennyire nem tartós?”
Fentiekre tekintettel — nézetem szerint — az
Alkotmánybíróságnak meg kellett volna semmisítenie a Békmtv.-t.
Budapest, 2010. március 23.
Dr. Kiss László
alkotmánybíró
Dr. Kovács Péter alkotmánybíró különvéleménye
I.
Nem tudom osztani a határozatnak azt a megállapítását, hogy a
törvényhozó valóban eleget tett volna mindannak, ami a
154/2008. (XII. 17.) AB határozatból (a továbbiakban: Abh.2)
következett. Megítélésem szerint nem mondható, hogy a
törvényhozó az azonos neműek bejegyzett élettársi kapcsolatát
illetően valóban azt tette volna, hogy „miután a házastársakra
vonatkozó szabályokat részleteiben áttekintette, azok közül a
megfelelőket alkalmazni rendelje az azonos nemű bejegyzett
élettársakra is, illetve, hogy az egyenlő méltóságú személyként
történő kezelés követelményét szem előtt tartva a szexuális
irányultságból adódó különbségeket figyelembe vegye.” (ABH
2008, 1203, 1224.)
Sem a részletekben történt áttekintésnek, sem a megfelelő
kiválasztásának és alkalmazásra rendelésnek nincs nyoma, sem a
törvény előkészítése, sem a törvényhozás munkájában. A
törvényjavaslat indoklása egyértelműen kijelenti, hogy „a
jogintézmény a házassággal azonos vagyonjogi, öröklési jogi
joghatásokkal jár”, de éppen azt nem indokolja meg, hogy miért
választotta ezt a megoldást a törvény beterjesztésekor a
Kormány. Az ezt követő indoklási elemek az ebből a tézisből
következő részletszabályokat is csupán bemutatják, indokolás
nélkül.
Mindez megítélésem szerint rávetül a kialakult jogi helyzetre
és ezért kénytelen voltam nemmel szavazni a rendelkező rész 1.
pontjára.
II.
Nem az ugyanis az igazi kérdés, hogy az azonos neműek
bejegyzett élettársi kapcsolatra lépése alkotmányos-e, hiszen
erre a válasz a 14/1995. (III. 13.) AB határozatból (a
továbbiakban: Abh.1, ABH 1995, 82.) kikövetkeztethető, és az
Abh.2-ben világosan kimondott volt. Az igazi kérdés az — nálunk
is és a többi európai országban is — hogy ehhez milyen
jogintézmények kapcsolódnak.
III.
A határozat maga is utal arra, hogy az európai megoldások
kétfélék: vagy a házassághoz kapcsolódó jogintézmények mutatis
mutandis alkalmazására történő generális utalással, vagy a
részletes kidolgozással próbálkoztak.
A többségi határozat említi a generális utalást tartalmazó dán
törvényt (Lov om registreret partnerskab – lov nr. 372 af 7.
juni 1989), amelyen ugyanakkor azóta már többször is (már
elfogadásának évében is, majd 1995-ben, 1999-ben, 2004-ben,
2005-ben, 2007-ben) kisebb módosításokat vezettek keresztül,
részben a külföldi állampolgárságot viselőkre tekintettel,
részben pedig hogy könnyen illeszkedjen a többi skandináv állam
— tulajdonképpen a dán mintát követő — jogalkotásához. (Dánia a
törvény hatálya alól eleve kivette az autonómiát élvező
Gröndlandot és a Feröer-szigeteket, előbbi kormánya bevezette,
utóbbié nem ezt a jogintézményt.) A példaként gyakran
hivatkozott dán megoldás ezért valójában árnyaltabb.
Feltehetően nem véletlen, hogy a megoldások többsége a
részletes kidolgozás útjára lépett, közte azok az országok,
amelyek joggyakorlatára a jogalkotó és a törvény előkészítője
elvben figyelni szokott, nevezetesen a többségi határozatban is
említett Ausztria (Eingetragene Partnerschaft-Gesetz: 2009),
Németország (Lebenspartnerschaftgesetz: 2001, az Abh 2-ben
említett Franciaország (Loi n° 99-944 du 15 novembre 1999
relative au Pacte Civil de Solidarité) de ilyen az Egyesült
Királyság (Civil Partnership Act: 2004) is.
A részletes szabályozás figyelembe vette, ahol erre szükség
volt, a tartományi jogalkotási sajátosságokat, de ezen túl a
bevándorlási, szociális ellátási, lakásbérleti, öröklésjogi
vetületek pontos tisztázására figyelmet fordított és vagy
azonosan, vagy hasonlóan de mégsem azonosan biztosította a
jogintézmény igénybe vételét.
Nem véletlen, hogy éppen a kapcsolódó részletkérdések
tekintetében kellett megnyilatkoznia több alkotmánybíróságnak
illetve az Emberi Jogok Európai Bíróságának. Ezek egy részére a
megfelelő helyen az Abh.2. kitért.
Az Abh.2-ben is említett Karner c. Ausztria ügyben hozott 2003.
július 24-i ítéletben az Emberi Jogok Európai Bírósága –
miközben helyt adott a lakásbérleti jogviszony átvételében
megakadályozott túlélő bejegyzett élettárs panaszának,
rámutatott, hogy „a családnak a fogalom hagyományos értelmében
vett védelme, mint cél, meglehetősen elvont, és különböző
konkrét intézkedések széles skáláját lehet alkalmazni annak
megvalósítása végett. Amikor az állam mozgásszabadsága szűk
körű, mint ahogyan erről van szó a nem, vagy a szexuális
orientáció alapján fennálló elbánásbeli különbség esetében, az
arányosság elve nemcsak azt követeli, hogy a kiválasztott
eszköz olyan jellegű legyen, ami a cél elérését lehetővé teszi,
de arra is kötelez, hogy legyen bebizonyítva, hogy a cél
elérése érdekében szükséges, hogy bizonyos személyeket — az
adott esetben homoszexuális kapcsolatban élő személyeket —
zárjanak ki az adott intézmény — az adott esetben a
lakásbérleti törvény 14. cikke — hatálya alól. A Bíróság
megállapítja, hogy a kormány nem mutatott be olyan érveket,
amelyek megengednék egy ilyen következtetés levonását.” (41. §)
Az ennek a tényállására meglehetősen hasonlító, friss, a
többségi határozatban is említett Kozak c. Lengyelország ügyben
2010. március 2-án hozott ítéletében az Emberi Jogok Európai
Bírósága hangsúlyozta, hogy a szexuális orientációhoz
kapcsolódó jogkövetkezmények tekintetében az államok
mozgásszabadsága igen szűk, és nagyon nyomósaknak kell lenniük
azoknak az érveknek, amelyekkel az állam ki tudja menteni magát
a diszkrimináció vádja alól. Ilyenkor nemcsak az arányosságot,
hanem az adott körülmények figyelembe vételével a
szükségességet is kell bizonyítani. Ha az elbánásbeli különbség
kizárólag a szexuális orientációra épül, az az Egyezmény
szempontjából diszkriminációt valósíthat meg. (92. §) Mivel a
lengyel jog az élettársi jogviszonyt, akárcsak a házasságot,
jogi értelemben csak a különnemű pároknak ismerte el, és a
lakásbérleti jogviszony folytatását illetően csak a túlélő
házastárs illetve a túlélő élettárs számára nyújtott garanciát,
ezért bár a hagyományos értelemben felfogott család védelme,
elvben igen nyomós és legitim ok, ami igazolhat elbánásbeli
különbségtételt (96. és 98. §), de figyelemmel a szűk állami
mozgásszabadságra e nehéz és érzékeny kérdéskörben, az ab ovo
kizárást a lakásbérleti jogviszony folytatásából az Emberi
Jogok Európai Bírósága nem tudta elfogadni, mint ami szükséges
lenne a hagyományos értelemben vett családnak a védelméhez.
(99. §)
A Burden c. Egyesült Királyság ügyben hozott 2008. április 29-i
ítéletében az Emberi Jogok Európai Bírósága elutasította ugyan
az együttélő lánytestvérek arra irányuló panaszát, hogy őket a
lakáshasználat folytatása és egyéb öröklési jogosítványok
tekintetében diszkriminálnák a leszbikus bejegyzett
élettársakkal szemben, de egy obiter dictumban rámutatott arra,
hogy „a Bíróság rendelkezésére álló információk szerint a
bejegyzett élettársi viszony valamely formája — az öröklési
kérdések tekintetében különböző joghatásokkal — tizenhat
tagállamban, nevezetesen Andorrában, Belgiumban, a Cseh
Köztársaságban, Dániában, az Egyesült Királyságban,
Finnországban, Franciaországban, Izlandban, Luxemburgban,
Németországban, Norvégiában, Hollandiában, Spanyolországban,
Svájcban, Svédországban és Szlovéniában létezik. Gyakorlatilag
minden tagállamban a törvény öröklési jogot biztosít az elhunyt
házastársának és közeli hozzátartozóinak, ideértve a fivéreket
és a nővéreket. A tagállamok többségében, a fivérek és a
nővérek kevésbé kedvező helyzetben vannak, mint a túlélő
házastárs, de kedvezőbben, mint a túlélő bejegyzett élettárs:
egyébként csak néhány tagállam biztosít a túlélő bejegyzett
élettárs számára a túlélő házastársat megilletőkkel azonos
öröklési jogosítványokat. Az öröklési illetékek szabályozása
tekintetében többnyire az öröklési rendet követik, jóllehet
egyes országokban, mint például Franciaország és Németország, a
túlélő házastárs jóval kedvezőbb illetékkedvezményben részesül,
mint bármely más örökös típus.” (26. §)
A szlovén alkotmánybíróság az U-I-425/06-10 sz. ügyben 2009.
július 2-án meghozott határozatában azzal a kérdéssel
foglalkozott, hogy az azonos nemű élettársak tekintetében a
közös vagyon és a külön vagyon vonatkozásában a szlovén
jogalkotó eltérően szabályozta — a túlélő házastárshoz képest —
a túlélő bejegyzett élettárs törvényes örökösi jogi helyzetét.
A közös vagyon vonatkozásában kedvezőbb módon, ugyanakkor a
külön vagyon tekintetében kedvezőtlenebbül. Jóllehet a szlovén
alkotmánybíróság megállapította a hátrányos megkülönböztetést —
mivel a jogalkotó nem adott alkotmányosan elfogadható
magyarázatot a különbségtételre — arra utasította a jogalkotót,
hogy javítsa ki a szabályozást, és amíg ezt nem teszi meg,
azonos öröklési rezsimet kell alkalmazni. (11. § és 17. §)
A német szövetségi alkotmánybíróságnak az 1 BvR 155/05 sz.
ügyben hozott 2005. február 28-i határozata rámutatott, hogy a
törvényhozó a bejegyzett élettársi viszonyt és következményeit
a házasságéhoz hasonlatosnak kívánta minősíteni, de lemondott
arról, hogy teljesen azonos legyen a kettő. Így csak a 2004.
december 15-i törvénymódosítás tette lehetővé, hogy a
nyugdíjbiztosítás vonatkozásában ugyanolyan joggal lépjen fel a
túlélő bejegyzett élettárs, mint ha túlélő házastársról lenne
szó. (1. § és 2. §) Ez volt az előzménye annak, hogy a német
szövetségi alkotmánybíróság a többségi határozatban is
hivatkozott, 2009. július 7-én meghozott 1 BvR 1164/07 számú
határozatában már indokolatlannak találta, hogy a munkáltató
különbséget tehessen a járandóságot illetően aszerint, hogy az
elhunyt közalkalmazott házasságban, vagy bejegyzett élettársi
viszonyban élt-e, amikor a túlélő partner igényelte a
támogatást. Igen fontos azonban azt is látni, hogy a német
szövetségi alkotmánybíróság azt a vizsgálati metódust követte,
hogy ebben az adott esetkörben, azaz amikor a partner elhunyta
miatt a korábbi életközösség anyagilag megrendül, indokolja-e
valami alkotmányosan az eltérő kezelést. (106-110. §, stb.)
IV.
Fentiekre tekintettel nem hiszem, hogy ki lehetne mondani, hogy
a hátrányos megkülönböztetés tilalma a minden tekintetben
azonos elbánást (equal footing) követelné ki európai szinten.
Amit az európai joggyakorlat hangsúlyoz, az a kölcsönös jogokat
és kötelességeket tartalmazó, a sima együttélésnél szorosabb,
stabilabb kapcsolatot jelentő, az állam hivatalos képviselője
előtt vállalt elkötelezettség tudomásul vétele: az egyszerű
élettársi viszonyhoz képest ott, ahol az indokolt, az ebből
fakadó következtetések levonása, jogintézményekbe való
beépítése, és annak tudomásul vétele, hogy számos, korábban
csak a házassághoz kapcsolódó jogintézmény és preferencia
különösebb nehézség nélkül és indokolhatóan alkalmazható a
bejegyzett élettársakra.
Vannak olyanok, ahol azonban ez az adaptáció nem indokolt vagy
még nem időszerű, és — megítélésem szerint — ez csak a tételes
átvizsgálással állapítható meg.
Bár az Alkotmánybíróság az Abh.2-ben a különneműek bejegyzett
élettársi viszonyának jogi jellegét elemző részében helyezte
el, de elvi éle miatt érdemes itt is idézni azt a
figyelmeztetést, hogy „(a)z azonban nem fogadható el, hogy
egyetlen generális utaló szabállyal a törvényhozó a jogrendszer
egészének a házasságra, a házastársakra, stb. — tehát a
házasság intézményére — vonatkozó összes szabályát felhívja és
»megfelelően« alkalmazni rendelje, rábízva ezzel a jogalkalmazó
fórumokra, hogy eseti mérlegeléssel kivételesen eltekintsenek
egy-egy jogszabályi rendelkezés alkalmazásától. Ez a megoldás
még a vagyonjogban is súlyos jogbizonytalansághoz vezethet, a
személyi státusjogokat, a személyállapotot érintő kérdésekben
(ahol a szabályozás kógens, sőt imperatív) azonban a
jogbiztonság [Alkotmány 2. § (1) bekezdés] követelménye alapján
megengedhetetlen.” (ABH 2008, 1203, 1223-1224.)
V.
A mutatis mutandis természetű alkalmazásra való jogalkotói
felhatalmazás vethet fel olyan gondokat, amelyeket valószínűleg
el lehetett volna kerülni, ha a jogalkotó a tételes átvizsgálás
és az elemzés munkájáról nem mond le.
Ezek közül egyre külön is rámutatok, azért is, mivel a
bejegyzett élettársi viszony jogkövetkezményeit részletesen
szabályozó államok erre külön is fontosnak tartottak kitérni,
és nem véletlenül utalt erre az Emberi Jogok Európai Bírósága
is: ez a bejegyzett élettárs pozíciója az öröklésben és annak
illetékeiben.
Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvényben a 12. §-ban
foglalt, az öröklési és az ajándékozási illeték mértékeit
rögzítő táblázatban a házastárs van csak nevesítve, a
bejegyzett élettárs nem. A jogalkalmazó vélhetőleg a bejegyzett
élettársi kapcsolatról, az ezzel összefüggő, valamint az
élettársi viszony igazolásának megkönnyítéséhez szükséges egyes
törvények módosításáról szóló 2009. évi XXIX. törvény (a
továbbiakban: BÉKtv.) 3. § (1) bekezdés b) pontjának az
alkalmazását veszi fontolóra (a „mutatis mutandis” szabályt):
ennek az alkalmazhatósága ellen szól az, hogy az
illetéktörvénynek a visszterhes vagyonátruházási illetékek
bizonyos szabályait rendező 18. § (4) bekezdése a) pontjában
viszont azt találja, hogy a (2) bekezdés h) pontjában említett
belföldi ingatlanvagyonnal rendelkező társaságban fennálló
vagyoni betét (…) megszerzése esetén akkor kell az illetéket
megfizetni, ha „a vagyonszerző illetve — magánszemély
vagyonszerző esetén — annak házastársa, bejegyzett élettársa,
gyermeke, szülője (….) tulajdonában álló vagyoni betétek aránya
önállóan vagy együttesen eléri vagy meghaladja az összes
vagyoni betét 75 %-át.” Ugyanitt a (3) bekezdés szerint nem
tárgya a visszterhes vagyonátruházási illetéknek az ingatlan
tulajdonosának az a vagyonszerzése, amely az ingatlanát terhelő
haszonélvezet jogának — özvegyi jog esetén — új házasság kötése
folytán történő megszűnésével következik be.
Tehát a jogalkalmazó előtt az a kérdés merül fel, hogy ha a
törvényhozó az illetékekről szóló törvény egy pontjában
fontosnak találta nevesíteni a bejegyzett élettársi
kapcsolatot, akkor a contrario ahol nincs nevesítve, ott mégsem
vonatkoztathatja rá a házastársra vonatkozó szabályokat.
Azaz ugyanabban a törvényben hol a mutatis mutandis szabály
alkalmazásának kérdése vetődik fel, hol pedig annak
elutasítása, hiszen egy adott ponton viszont nevesítésre került
a bejegyzett élettárs: ez a megoldás így ebben a törvényben a
mutatis mutandis szabály alkalmazhatóságát ássa alá. Ez olyan
mérvű jogbizonytalanságot jelent, amely szoros összefüggésben
van a törvényhozó által választott megoldással.
Itt — éppen a nemzetközi tapasztalatok alapján — a
törvényhozónak egyértelművé kell tennie álláspontját, mivel,
mint az az Emberi Jogok Európai Bíróságának a Burden ügyben
hozott ítéletéből kitetszik, egyelőre nincs kényszerítő elvárás
egyik irányban sem.
Nézetem szerint tehát a választott megoldás ütközik azzal, amit
az Alkotmánybíróság úgy fogalmazott meg, hogy „a világos,
érthető és megfelelően értelmezhető normatartalom a
normaszöveggel szemben alkotmányos követelmény. A jogbiztonság
— amely az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált
jogállamiság fontos eleme — megköveteli, hogy a jogszabály
szövege értelmes és világos, a jogalkalmazás során felismerhető
normatartalmat hordozzon.” [26/1992. (IV. 30.) AB határozat,
ABH 1992, 135, 142.]
Ahogyan az Alkotmánybíróság például az 534/E/2001. AB
határozatában is rámutatott az „Alkotmánybíróság gyakorlata
alapján (…) egy jogszabály vagy annak valamely rendelkezése
csak akkor tekinthető az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében
meghatározott jogállamiság szerves részét képező jogbiztonság
követelményébe ütközőnek, ha megfogalmazása olyannyira
homályos, hogy jogalkalmazói értelmezéssel sem tölthető ki
tartalommal, vagy határozatlansága lehetőséget ad a szubjektív
jogalkalmazói döntésre a különböző jogalkalmazók eltérő
gyakorlatára, a jogegység hiányára.” (ABH 2002, 1283, 1291.)
Megítélésem szerint a BÉKtv., a benne a választott megoldás
miatt — mint a példa mutatja — éppen ezzel a veszéllyel nem
számol kellően.
Budapest, 2010. március 23.
Dr. Kovács Péter
alkotmánybíró
. |