English

Hungarian
Ügyszám:
.
533/B/2009
Előadó alkotmánybíró: Lenkovics Barnabás Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A határozat száma: 32/2010. (III. 25.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2010/194
.
A határozat kelte: Budapest, 03/23/2010
.
.
A határozat szövege (pdf):
    .
    A határozat szövege:
    .
    A határozat szövege:
                       A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

      Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos
      vizsgálatára,      nemzetközi      szerződésbe      ütközésének
      megállapítására,     valamint    mulasztásban     megnyilvánuló
      alkotmányellenesség   megállapítására   irányuló    indítványok
      tárgyában   —   Dr.   Bragyova  András  és  Dr.   Kiss   László
      alkotmánybírók  párhuzamos indokolásával, valamint  Dr.  Balogh
      Elemér,  Dr.  Kiss  László és Dr. Kovács  Péter  alkotmánybírók
      különvéleményével — meghozta a következő
                                     
                               határozatot:
                                     
      1.  Az Alkotmánybíróság a bejegyzett élettársi kapcsolatról, az
      ezzel  összefüggő,  valamint az élettársi viszony  igazolásának
      megkönnyítéséhez szükséges egyes törvények módosításáról  szóló
      2009. évi XXIX. törvény alkotmányellenességének megállapítására
      és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.

      2. Az Alkotmánybíróság elutasítja azt a mulasztás megállapítása
      iránti indítványt, mely szerint a jogalkotó nem rendelkezett az
      anyakönyvvezetők bejegyzett élettársi kapcsolat  létrehozásában
      való közreműködése megtagadásának lehetőségéről.

      3.  Az Alkotmánybíróság a bejegyzett élettársi kapcsolatról, az
      ezzel  összefüggő,  valamint az élettársi viszony  igazolásának
      megkönnyítéséhez szükséges egyes törvények módosításáról  szóló
      2009.  évi  XXIX.  törvény  nemzetközi szerződésbe  ütközésének
      megállapítására   és   megsemmisítésére   irányuló   indítványt
      visszautasítja.

      4.  Az Alkotmánybíróság a bejegyzett élettársi kapcsolatról, az
      ezzel  összefüggő,  valamint az élettársi viszony  igazolásának
      megkönnyítéséhez szükséges egyes törvények módosításáról  szóló
      2009. évi XXIX. törvény alkotmányellenességének megállapítására
      és    megsemmisítésére   irányuló   indítványokat    egyebekben
      visszautasítja.

      5.  Az  Alkotmánybíróság a Polgári Törvénykönyvről szóló  2009.
      évi   CXX.   törvény  3:87-3:89.  §-ai  alkotmányellenességének
      megállapítására   és   megsemmisítésére   irányuló   indítványt
      visszautasítja.

      Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben
      közzéteszi.
                                   Indokolás

                                      I.

        Az  Alkotmánybírósághoz kilenc indítvány érkezett a  bejegyzett
        élettársi  kapcsolatról,  az  ezzel  összefüggő,  valamint   az
        élettársi viszony igazolásának megkönnyítéséhez szükséges egyes
        törvények  módosításáról szóló 2009. évi  XXIX.  törvénnyel  (a
        továbbiakban: Békmtv.) kapcsolatban, amely — néhány  paragrafus
        kivételével — a kihirdetését követő második hónap első  napján,
        azaz 2009. július 1-jén lépett hatályba.

        Az   első   indítványozó  elsődlegesen  a  Békmtv.   egészének,
        másodlagosan egyes rendelkezéseinek [1-4. §-ok, 5. § (1)-(2) és
        (5)  bekezdés, 6. §, 7. § (1)-(3) bekezdés és (5)-(8) bekezdés,
        8.  §,  9.  §  (1)  és  (3) bekezdés, 10-15.  §-ok  és  17.  §]
        visszamenőleges   hatályú  megsemmisítését  kérte.   Úgy   véli
        egyrészt,  hogy a házasságra vonatkozó szabályok alkalmazásának
        elrendelése  (1-4. §-ok) a bejegyzett élettársi kapcsolatra  (a
        továbbiakban: BÉK) szükségtelenül és aránytalanul korlátozza  a
        felek önrendelkezési jogát, s ezáltal sérti az Alkotmány 54.  §
        (1)    bekezdését.   Érvelése   szerint,   mivel   a   házasság
        intézményének  elsődleges  célja, hogy  „szilárd  jogi  keretet
        nyújtson  a  közös  gyermek nemzéséhez  és  felneveléséhez”,  a
        kötelék  létesítésének  és megszüntetésének  szigorú  szabályai
        elfogadhatók.  Ettől  eltérően azonban  az  azonos  nemű  párok
        esetében  —  mivel közös gyermekük nem lehet —  indokolatlan  a
        felek  önrendelkezési jogának a „házastársi  kötelékkel  azonos
        mértékű    korlátozása”.    Az   azonos    neműek    kapcsolata
        vonatkozásában   fennálló  védelmi  igény  „nem   indokolja   a
        kapcsolat   kizárólagosságának  elismerését  és   a   kapcsolat
        létesítésének  és  megszüntetésének  akadályozását”.  Hátrányos
        megkülönböztetésnek tekinti az indítványozó, hogy a jogalkotó a
        szabályozás köréből (és így a többletjogosultságokból)  kizárja
        azokat, akik kettő vagy több személlyel élnek együtt érzelmi és
        gazdasági  közösségben, de nem párkapcsolatban. Az indítványozó
        értelmezésében  ugyanis a bármilyen okból együtt  élő,  közösen
        gazdálkodó   jogalanyok  —  a  közös  gyermek   nemzéséhez   és
        felneveléséhez  keretet nyújtó házasság  kivételével  —  azonos
        helyzetben  vannak,  és ezért jogviszonyaikat  —  az  Alkotmány
        70/A.  § (1) bekezdéséből és a jogalkotásról szóló a 1987.  évi
        XI.  törvény  (a  továbbiakban: Jat.)  18.  §  (3)  bekezdésből
        következően is — azonos módon kellene szabályozni.

          A második indítvány szerint — melyet civil szervezet nyújtott
        be — az Alkotmány 15. §-ának sérelmét valósítja meg az, hogy  a
        Békmtv. az azonos neműek kapcsolatát — amely „életet továbbadni
        nem  képes  társkapcsolat”  —  a házasságéhoz  hasonló  szintre
        emeli, ahhoz a házasságéval szinte megegyező joghatásokat  fűz.
        Ez    a    megoldás    olyan    életformát    támogat,    amely
        „népegészségügyileg magas kockázatú, így a családokra,  a  jövő
        nemzedékre  káros  hatással  van”, ráadásul  az  azonos  neműek
        kapcsolatának  házasságéhoz  hasonló  törvényi  védettség   alá
        helyezése   „megtévesztő  alternatívát  ígérhet  a   felnövekvő
        generációknak”,   és   „az  egyén  és   társadalom   egészségét
        veszélyeztető  életforma” választása  irányába  hathat,  mindez
        pedig  az  Alkotmány  67. §-ának sérelmére  vezet.  Új  törvény
        megalkotásakor — hangzik az érvelés — figyelembe kell venni  az
        új  nemzedék hosszú távú érdekeit, s az Alkotmány azért védi  a
        gyermekeket,  mivel ők nem tudnak a saját emberi  méltóságukért
        síkra   szállni.  Végezetül  sérelmezi  az  indítványozó  civil
        szervezet   azt   is,  hogy  a  jogalkotó  nem  tekintette   át
        részleteiben  a  házastársakra  vonatkozó  szabályokat  a   BÉK
        bevezetése előtt. Az indítványozó megjelölte az Alkotmány 2.  §
        (1)   bekezdését,   illetve  az  Alkotmány  70/A.   §   (1)-(3)
        bekezdéseit  is,  ezekkel kapcsolatban azonban  indokolást  nem
        terjesztett elő.

        A harmadik indítványozó — szintén civil szervezet — a Békmtv. 3-
        4.  §-ai  alkotmányellenességét állítja, és szoros  összefüggés
        okán   a   Békmtv.   egészének  megsemmisítését   kezdeményezi.
        Álláspontja   szerint  a  házasság  férfi  és   nő,   gyermekek
        születését és felnevelését célzó, tartós kapcsolatát jelenti, s
        mint  ilyen  pozitívan megkülönböztetendő minden  más  —  adott
        esetben  szintén  értékes, támogatásra érdemes —  párkapcsolati
        formától. Az, hogy a házasság és a család jogintézményét külön,
        más    formáktól   megkülönböztetve   kell   szabályozni,    az
        indítványozó  értelmezésében  az  Alkotmány  szerkezetéből   is
        következik: míg az alaptörvény a házasságot kiemelt alapjogként
        védi   (15.  §),  más  kapcsolatok  védelmének  lehetősége   az
        Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdéséből,  illetve  a  70/A.  §-ból
        következik.  Sérti  az  Alkotmány 15. §-át,  hogy  a  jogalkotó
        generális  utaló szabállyal terjeszti ki a házasságra vonatkozó
        szabályokat az azonos neműek BÉK-jére, s ezáltal két  különböző
        jogintézmény  „összemoshatóvá válik”. Az  Alkotmány  2.  §  (1)
        bekezdésében rögzített jogállamiság elvét sérti emellett,  hogy
        a  jogalkotó  törvényi  szinten az  alkotmányos  intézményekkel
        azonos,  új intézményt hozott létre. Az Alkotmány 70/A.  §  (1)
        bekezdésének sérelmét a „megkülönböztetés indokolatlan  hiánya”
        miatt  látja  megvalósulni az indítványozó: alkotmányellenesnek
        tartja,  hogy  a  jogalkotó mérlegelés nélkül kiterjesztette  a
        házasságra  (házastársakra, özvegyekre,  elváltakra)  vonatkozó
        szabályokat a BÉK-re.

        A  negyedik  és  az  ötödik indítványozó egymástól  függetlenül
        kérte  az Alkotmánybíróság eljárását, kérelmük tartalma azonban
        megegyezik.  Eszerint  az azonos neműek kapcsolata  erkölcsileg
        rossz,  s ebből következően arra nem terjed ki az önrendelkezés
        joga. Az állam az Alkotmány alapján is kizárólag a férfi és  nő
        közötti — természeténél fogva gyermekek nemzésére és nevelésére
        irányuló  —  kapcsolatot  támogathatja,  és  az  azonos  neműek
        életközösségéhez  nem  fűzhet ugyanolyan joghatásokat,  mint  a
        különneműek házasságához. Az ilyen szabályozás veszélyezteti  a
        társadalom  jövőjét,  és ellentétes az  Alkotmány  15.  §-ával,
        amely  az  állam  kötelességévé teszi a házasság  és  a  család
        támogatását. Ennek alapján az állam nem gyengítheti a  kiemelt,
        alkotmányos védelmet élvező házasság intézményét. A házasság és
        a  BÉK  közötti  különbség minimális, amely már –  érvelnek  az
        indítványozók  —  nem  képes  biztosítani  az  Alkotmány  által
        megkövetelt   védelmi  szintet.  A  szabályozás  folytán   két,
        egymástól  különböző, alkotmányjogilag nem azonos módon  védett
        jogintézmény  összemosódik. A Békmtv. az Alkotmány  54.  §  (1)
        bekezdésének  azért  nem  felel  meg,  mert  ennek  alapján  az
        indítványozók szerint csak az szabad, ami méltó az emberhez, de
        az  azonos  neműek  kapcsolata nem  az.  Ellentétes  a  Békmtv.
        emellett  az  Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésével  is,  mivel  e
        rendelkezésből az indítványozók szerint az következik, hogy  az
        állam  nem  kezelheti ugyanolyan módon a nem azonos társadalmi,
        közösségi  hatású,  jelentőségű kapcsolatokat:  tehát  az  élet
        továbbadására képes — férfi és nő közötti — kapcsolatot el kell
        választani   az  „emberhez  nem  méltó”  és  „nem  támogatandó”
        homoszexuális   kapcsolattól.  Ezen  kívül   az   indítványozók
        véleménye  szerint a homoszexuális kapcsolat —  mivel  az  élet
        továbbadására  nem  képes  —  „értéktelenebb”  nem   csupán   a
        különneműek  házasságánál, hanem azok  élettársi  kapcsolatánál
        is,  ezért  sérti  a jogállamiság (jogbiztonság)  követelményét
        [Alkotmány  2. § (1) bekezdés], hogy a jogalkotó a  házassághoz
        hasonlóan  szabályozza ezt a kapcsolatot, s  ezzel  mintegy  az
        értékhierarchia  második  fokán helyezi  el  azt.  Az  említett
        alkotmányi rendelkezéseket továbbá az is sérti az indítványozók
        szerint,  hogy a BÉK-et családjogi intézményként szabályozza  a
        Békmtv.,   hiszen  „a  család  intézménye  fogalmilag   magában
        foglalja   a  közös  gyermeket,  és  az  azonos  neműek   ezzel
        fogalmilag  nem bírnak”. Az azonos neműeknek — az indítványozók
        szavaival élve — pótházassága, családalapítása ellentétben  áll
        a  kiskorú  gyermek érdeke elsődlegességének az elvével  is,  s
        ezzel a Békmtv. az Alkotmány 7. § (1) bekezdésének, 16. §-ának,
        67.  §  (1)  bekezdésének, 70/J. §-ának a sérelmét is előidézi.
        Veszélyezteti a gyermekeket az indítványozók szerint  egyébként
        már  az  olyan  környezet  is,  amely  „értéknek,  ráadásul   a
        házassághoz nagyon hasonló értéknek tünteti fel a homoszexuális
        kapcsolatot”. Végezetül arra is hivatkoznak, hogy a Békmtv.  az
        Alkotmány a 70/A. § (3) bekezdésével is ellentétes, mivel  ezen
        alkotmányi   rendelkezés  alapján  a  házasság  és   a   család
        intézményét feltétlenül pozitív diszkrimináció illeti meg.

        A  hatodik indítványozó országgyűlési képviselő, aki a  Békmtv.
        megsemmisítését az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének, 15.  §-ának
        és    67.   §-ának   a   sérelmére   hivatkozással   kéri.   Az
        alkotmányellenesség oka szerinte abban áll,  hogy  a  jogalkotó
        mérlegelés nélkül, egy generális utaló szabállyal elrendelte az
        összes,  házastársakra (elváltakra, özvegyekre, stb.) vonatkozó
        szabály alkalmazását az azonos nemű bejegyzett élettársakra,  s
        ezzel  megsértette az Alkotmánybíróság által a 154/2008.  (XII.
        17.)  AB  határozatban  megállapított  követelményt.  Véleménye
        szerint emellett a jogalkotó törvényi szinten nem hozhat  létre
        egy, a házassággal mint alkotmányos intézménnyel csaknem azonos
        családjogi  státuszt,  ezzel  ugyanis  az  Alkotmány  15.   §-a
        elveszíti jelentőségét. Az Alkotmány 15. §-a emellett azért  is
        sérül  —  érvel az indítványozó —, mert a BÉK az azonos  neműek
        számára  a  házassággal  csaknem azonos tartalmú  és  funkciójú
        intézmény,  holott  a házasságnak fogalmi eleme  a  házastársak
        különneműsége.  A  támadott  szabályozás  tehát   „a   házasság
        fogalmát   bővíti”,  s  így  sérti  „a  házasság  hagyományait,
        alkotmányos  fogalmát  és védelmét”. Az  Alkotmány  67.  §-ával
        kapcsolatban az indítványozó arra hivatkozik, hogy a Békmtv.  a
        „felnövekvő   nemzedék   identitásbeli   elbizonytalanodásához”
        vezet.

        A  hetedik indítványozó — országgyűlési képviselőcsoport  —  az
        Alkotmány  15. §-ának sérelmét abban látja, hogy a Békmtv.  nem
        teremt érdemi különbséget a házasság és a BÉK között, s  így  a
        törvény  valójában a házasság intézményét biztosítja az  azonos
        neműek  számára.  Az  Alkotmány 2. §  (1)  bekezdését  pedig  a
        szabályozás  módja  sérti az indítványozó álláspontja  szerint,
        úgy  véli, hogy a generális utaló szabály alkalmazása  [Békmtv.
        3.  §  (1)  bekezdés]  „számos jogi kérdést  hagy  nyitva,  ami
        jogbizonytalansághoz vezet”. Mindezek miatt  Békmtv.  egészének
        megsemmisítését kéri.

        A  nyolcadik  indítványozó kifejti, hogy mivel  a  jogalkotó  a
        megadható   jogok  között  nem  differenciált  és  —   bizonyos
        elhanyagolható  kivételekkel  —  a  házastársakkal  egyenjogúvá
        teszi  a  bejegyzett élettársakat, nem tett eleget a  154/2008.
        (XII.  17.)  AB  határozatban foglaltaknak. Ezért  továbbra  is
        fennáll az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének, 15. §-ának és 70/A.
        § (1) bekezdésének a sérelme. Meglátása szerint a Békmtv. sérti
        az  örökléshez való jogot is (Alkotmány 14. §) és az  Alkotmány
        16.  §-át  is,  mert a bejegyzett élettársak törvényes  örökösi
        helyzetének   szabályozásával  „elvonja  az  eddigi   törvényes
        örökösök    törvényes   öröklési   jogának   jelentős    részét
        (haszonélvezeti   vagy  állagöröklési  formában)”,   és   ezzel
        veszélyeztetheti az örökhagyó hozzátartozóinak  létbiztonságát.
        Sérelmezi, hogy a BÉK esetében nem érvényesülnek a házasságról,
        a  családról  és  a gyámságról szóló 1952. évi IV.  törvény  (a
        továbbiakban:  Csjt.)  7-12.  §-aiban  foglalt  érvénytelenségi
        okok,  ami  nem egyeztethető össze a vérfertőzésnek  a  Büntető
        Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 203. §-ában foglalt
        tilalmával, és ez „beleütközik az Alkotmány 14. §, 15. §, 16. §-
        aba”.  Úgy  véli  ezen  kívül,  hogy  a  jogalkalmazás  számára
        nehézséget fog okozni a hozzátartozó, a közeli hozzátartozó,  a
        bejegyzett  azonos  nemű élettárs és a nyilvántartott  élettárs
        fogalmának  elkülönítése és értelmezése, amely  a  jogbiztonság
        sérelmét okozza. Rámutat, hogy a személyes adatok védelméről és
        a  közérdekű  adatok nyilvánosságáról szóló  1992.  évi  LXIII.
        törvény   (a   továbbiakban:  Adatvédelmi  tv.)  értelmében   a
        szexuális  életre vonatkozó adat ún. „különleges  adat”,  de  a
        Békmtv.  az  Adatvédelmi tv.-hez „való kapcsolódást  egyáltalán
        nem  szabályozza”, ami szerinte sérti az Alkotmány  59.  §  (1)
        bekezdését,  és  „alkalmat  ad a  70/A.  §  szerinti  hátrányos
        megkülönböztetésre   a   bejegyzett  azonos   nemű   élettársak
        esetében”. Nem tartja elfogadhatónak, hogy a Békmtv. nem  zárja
        ki  azt,  hogy valamely személy korábbi házasságából  született
        gyermekét az azonos nemű bejegyzett élettársánál helyezzék  el,
        ezzel  összefüggésben  azonban alkotmányi rendelkezés  sérelmét
        nem állítja. Szintén nem jelöl meg alkotmányi rendelkezést,  és
        indokolást sem terjeszt elő az indítványozó azzal kapcsolatban,
        hogy  miért  tartja alkotmányellenesnek azt, hogy a  bejegyzett
        élettárs    saját    élettársa   gondnokául   kinevezhető.    A
        hozzátartozók emberi méltósághoz való jogának sérelmét látja az
        indítványozó  abban,  hogy  a Békmtv.  nyomán  halál  esetén  a
        bejegyzett   azonos  nemű  élettárs  lesz  a  kegyeleti   jogok
        gyakorlója, így a temetéssel kapcsolatos döntéseket is ő  hozza
        meg.  Úgy  véli  mindemellett, hogy a Békmtv. diszkriminálja  a
        különnemű  élettársakat, mert nekik semmilyen plusz  jogot  nem
        ad.

        Végezetül pedig — külön indokolás nélkül, utalva a Béktmtv.-vel
        kapcsolatban  előterjesztett kifogásaira —  alkotmányellenesnek
        tartja  a Polgári Törvénykönyvről szóló 2009. évi CXX.  törvény
        (a továbbiakban: új Ptk.) 3:87-3:89. §-ait is.

        Az  utolsó  indítvány  benyújtóinak véleménye  is  az,  hogy  a
        jogalkotó   nem  küszöbölte  ki  a  154/2008  (XII.   17.)   AB
        határozatban   megfogalmazott  alkotmányellenességi   okot:   a
        Békmtv.  egyes  rendelkezései [1. §  (1)  bekezdés,  3.  §  (1)
        bekezdés, a 4. § (1)-(2) bekezdés, 7. § (1)-(7) bekezdés  és  a
        8.  §  (1)  bekezdésnek  az  anyakönyvekről,  a  házasságkötési
        eljárásról  és a névviselésről szóló 1982. évi 17. törvényerejű
        rendelet  (a  továbbiakban:  At.)  26/E.  §-át  („A  bejegyzett
        élettársi   kapcsolat  létrehozása”)  megállapító  szövegrésze]
        ellentétesek  az  Alkotmány  15.  §-ában  foglaltakkal,  a  BÉK
        ugyanis  „olyannyira  házasság-közeli együttélési  forma”,  ami
        relativizálja,   aláássa  a  házasság   alkotmányos   védelmét.
        Álláspontjuk   alátámasztásaként  a  törvény  generális   utaló
        szabályára  [3. § (1) bekezdés], a törvényjavaslat  indoklására
        (mely   szerint   a  jogalkotó  a  joghatások  tekintetében   a
        házassággal azonos családjogi jogintézményt kívánt létrehozni),
        a  Büntető  Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény  kettős
        házasságról  szóló  192. § (2) bekezdése  módosítására,  a  BÉK
        létrehozásának  alakiságaira (anyakönyvvezető  előtt,  hivatali
        helyiségben  történik  és  nyilvántartását  anyakönyvi  szinten
        végzik),   végezetül  pedig  arra  hivatkoznak,  hogy   a   BÉK
        megszüntetésére a házasság megszüntetésére vonatkozó  szabályok
        alkalmazását rendeli a jogalkotó.

        Az  indítványozók emellett azt is sérelmezik, hogy a  jogalkotó
        annak ellenére nem teszi lehetővé az anyakönyvvezetőknek a  BÉK
        létrehozásában való közreműködés megtagadását, hogy  az  azonos
        neműek  közötti  kapcsolatot  több  vallás  is  tiltja.  Mindez
        szerintük   sérti  az  Alkotmány  60.  §  (1)   bekezdését   (a
        lelkiismeret és a vallás szabadságának jogát), s ennek  folytán
        indokolttá teszi a Békmtv. 8. § (1) bekezdésének az At. 26/B. §-
        át    („A   bejegyzett   élettársi   kapcsolat   létrehozásának
        megtagadása”) megállapító rendelkezése megsemmisítését.

        Az  Alkotmánybíróság  a  kérelmeket  —  tárgyi  összefüggésükre
        tekintettel  —  az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről  és
        annak  közzétételéről  szóló, többször módosított  és  egységes
        szerkezetbe foglalt 2/2009. (I. 12.) Tü. határozat  (ABK  2009.
        január,  3.;  a  továbbiakban: Ügyrend)  28.  §  (1)  bekezdése
        alapján egyesítette és egy eljárásban bírálta el.
                                       
                                      II.

        1. Az Alkotmány indítványokkal érintett rendelkezései:
        „2.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
        jogállam.”

        „7.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  jogrendszere  elfogadja  a
        nemzetközi  jog  általánosan  elismert  szabályait,  biztosítja
        továbbá  a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és  a  belső
        jog összhangját.”

        „14. § Az Alkotmány biztosítja az öröklés jogát.”

        „15.  §  A  Magyar  Köztársaság védi a  házasság  és  a  család
        intézményét.”

        „16.  §  A Magyar Köztársaság különös gondot fordít az  ifjúság
        létbiztonságára, oktatására és nevelésére, védelmezi az ifjúság
        érdekeit.”

        „54.   §   (1)   A   Magyar  Köztársaságban   minden   embernek
        veleszületett  joga  van az élethez és az  emberi  méltósághoz,
        amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”

        „59.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaságban  mindenkit  megillet  a
        jóhírnévhez,  a  magánlakás  sérthetetlenségéhez,  valamint   a
        magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.”

        „60.  §  (1)  A Magyar Köztársaságban mindenkinek  joga  van  a
        gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára.”

        „67. § (1) A Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga van a
        családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és
        gondoskodásra,  amely a megfelelő testi, szellemi  és  erkölcsi
        fejlődéséhez szükséges.”

        „70/A.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság biztosítja  a  területén
        tartózkodó  minden  személy  számára  az  emberi,  illetve   az
        állampolgári  jogokat,  bármely  megkülönböztetés,  nevezetesen
        faj,  szín,  nem, nyelv, vallás, politikai vagy  más  vélemény,
        nemzeti  vagy  társadalmi  származás, vagyoni,  születési  vagy
        egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
        (2)  Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos
        megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
        (3)  A  Magyar  Köztársaság a jogegyenlőség  megvalósulását  az
        esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó  intézkedésekkel  is
        segíti.”

        „70/J.   §   A  Magyar  Köztársaságban  a  szülők,  gondviselők
        kötelesek kiskorú gyermekük taníttatásáról gondoskodni.”

        2. A Békmtv.-nek az indítvány elbírálásakor hatályos szövege:
        „A bejegyzett élettársi kapcsolat létrejötte
        1.  § (1) Bejegyzett élettársi kapcsolat akkor jön létre, ha az
        anyakönyvvezető előtt együttesen jelenlévő két,  tizennyolcadik
        életévét  betöltött, azonos nemű személy személyesen kijelenti,
        hogy   egymással   bejegyzett   élettársi   kapcsolatot   kíván
        létesíteni.
        (2)  Kiskorú részére bejegyzett élettársi kapcsolat  létesítése
        nem engedélyezhető.
        (3)   Az  anyakönyvvezető  a  kijelentés  megtörténte  után   a
        bejegyzett   élettársi   kapcsolatot  a  bejegyzett   élettársi
        kapcsolatok anyakönyvébe bejegyzi.
        (4)  A  bejegyzett élettársi kapcsolat létesítése  nyilvánosan,
        két tanú jelenlétében történik.

        2. § (1) A bejegyzett élettársi kapcsolatot megelőzően a leendő
        bejegyzett élettársaknak az anyakönyvvezető előtt nyilatkozniuk
        kell  arról,  hogy bejegyzett élettársi kapcsolatuknak  legjobb
        tudomásuk szerint nincs törvényes akadálya, valamint igazolniuk
        kell,   hogy   bejegyzett   élettársi   kapcsolatuk   törvényes
        feltételei fennállnak.
        (2)  A felek valamelyikének közeli halállal fenyegető egészségi
        állapota  esetében a felek nyilatkozata a bejegyzett  élettársi
        kapcsolat  törvényes  feltételeinek igazolását  pótolja,  és  a
        bejegyzett  élettársi  kapcsolat  a  bejelentés  után   nyomban
        létesíthető.
        A bejegyzett élettársi kapcsolat joghatásai

        3.  § (1) Ha e törvény eltérően nem rendelkezik, vagy e törvény
        a rendelkezés alkalmazását nem zárja ki, megfelelően alkalmazni
        kell
        a)  a  házasságra vonatkozó szabályokat a bejegyzett  élettársi
        kapcsolatra,
        b)  a  házastársra vagy házastársakra vonatkozó  szabályokat  a
        bejegyzett élettársra vagy bejegyzett élettársakra,
        c)  az  özvegyre  vonatkozó szabályokat az  elhunyt  bejegyzett
        élettárs túlélő bejegyzett élettársára,
        d)  az elvált személyre vonatkozó szabályokat arra a személyre,
        akinek bejegyzett élettársi kapcsolatát megszüntették,
        e)   a   hajadonra,  nőtlenre  vonatkozó  szabályokat  arra   a
        személyre,  aki  még  nem volt házas, és  bejegyzett  élettársi
        kapcsolatot még nem létesített, és
        f)    a   házaspárra   vonatkozó   szabályokat   a   bejegyzett
        élettársakra.
        (2) A bejegyzett élettársakra a házastársak által történő közös
        gyermekké  fogadásra vonatkozó szabályok nem alkalmazhatóak.  A
        bejegyzett    élettársi   kapcsolat   apasági   vélelmet    nem
        keletkeztet.
        (3)  A  házastársak  névviselésére vonatkozó rendelkezések  nem
        alkalmazhatóak a bejegyzett élettársakra. Bejegyzett  élettársi
        kapcsolat  létesítése esetén a bejegyzett élettárs  volt  férje
        nevét a házasságra utaló toldással nem viselheti tovább, és  ez
        a joga akkor sem éled fel, ha a bejegyzett élettársi kapcsolata
        megszűnt.   Ha  a  leendő  bejegyzett  élettárs  a   bejegyzett
        élettársi  kapcsolat létesítését megelőzően  házassági  névként
        volt  férje nevét vagy családi nevét viseli a házasságra  utaló
        toldással,  és  házassági nevét nem módosítja  másik  házassági
        névviselési  formára,  a születési családi  nevének  viselésére
        jogosult.
        (4)  Az  emberi reprodukcióra irányuló, külön törvény  szerinti
        eljárásoknak   a   házastársakra  vonatkozó   rendelkezései   a
        bejegyzett élettársakra nem alkalmazhatóak.
        (5)  Ha  e  törvény  a  házasság vagy  a  bejegyzett  élettársi
        kapcsolat  fennállásához, illetve a házasság vagy a  bejegyzett
        élettársi  kapcsolat  megszűnéséhez  nem  állapít  meg   eltérő
        jogkövetkezményt, továbbá ha a jogosultság vagy a kötelezettség
        az özvegyet és az özvegy bejegyzett élettársat megkülönböztetés
        nélkül  megilleti  vagy terheli, a családi állapotra  vonatkozó
        nyilatkozat csak olyan formában követelhető meg, hogy  a  házas
        és  bejegyzett  élettárs,  az özvegy és  az  özvegy  bejegyzett
        élettárs,  illetve  az elvált és az elvált bejegyzett  élettárs
        megjelölés együtt szerepeljen.
        (6)   A   családi   állapotra   vonatkozó   adatot   tartalmazó
        nyilvántartásban  —  az  anyakönyvi nyilvántartás,  valamint  a
        személyiadat- és lakcímnyilvántartás kivételével  —  a  családi
        állapotot  úgy kell feltüntetni, hogy a házas és  a  bejegyzett
        élettárs,  az özvegy és az özvegy bejegyzett élettárs,  illetve
        az  elvált  és az elvált bejegyzett élettárs megjelölés  együtt
        szerepeljen.
        A bejegyzett élettársi kapcsolat megszűnése

        4. § (1) A bejegyzett élettársi kapcsolat megszűnik
        a) az egyik bejegyzett élettárs halálával,
        b) bírósági felbontással vagy
        c) közjegyző általi megszüntetéssel.
        (2)  A  bejegyzett élettársi kapcsolat megszűnésére a  házasság
        megszűnésére vonatkozó rendelkezéseket alkalmazni kell.
        (3)   A   bejegyzett  élettársi  kapcsolatot  a   felek   közös
        megegyezése  alapján  a közjegyző nemperes eljárásban  szünteti
        meg.
        5-15. §

        Záró rendelkezések
        16. § (1) Ez a törvény — a (2) bekezdésben foglalt kivétellel —
        a kihirdetését követő második hónap első napján lép hatályba.
        (2) A 9. § (2) és (4) bekezdése, valamint a 10. § (4) bekezdése
        a kihirdetését követő nyolcadik hónap első napján lép hatályba.
        17. §
        18. §”

        3. Az új Ptk. támadott rendelkezései:
        „3:87. § [A bejegyzett élettársi kapcsolat]
        Bejegyzett   élettársi  kapcsolat  akkor  jön  létre,   ha   az
        anyakönyvvezető előtt együttesen jelen lévő két  tizennyolcadik
        életévét  betöltött, azonos nemű személy személyesen kijelenti,
        hogy   egymással   bejegyzett   élettársi   kapcsolatot   kíván
        létesíteni.
        3:88. § [A bejegyzett élettársi kapcsolat joghatásai]
        (1) Ahol a törvény eltérően nem rendelkezik,
        a)  a  házasságra vonatkozó szabályokat a bejegyzett  élettársi
        kapcsolatra,
        b)  a  házastársra vagy házastársakra vonatkozó  szabályokat  a
        bejegyzett élettársra vagy bejegyzett élettársakra,
        c)  az  özvegyre  vonatkozó szabályokat az  elhunyt  bejegyzett
        élettárs túlélő bejegyzett élettársára,
        d)  az elvált személyre vonatkozó szabályokat arra a személyre,
        akinek bejegyzett élettársi kapcsolatát megszüntették,
        e) a hajadonra, nőtlenre vonatkozó szabályokat arra a személyre
        is, aki bejegyzett élettársi kapcsolatot még nem létesített, és
        f) a házaspárra vonatkozó szabályokat a bejegyzett élettársakra
        is
        alkalmazni kell.
        (2) Az (1) bekezdésben foglalt rendelkezéstől eltérően
        a)  a bejegyzett élettársakra a házastársak által történő közös
        gyermekké fogadásra vonatkozó szabályok nem alkalmazhatóak;
        b)  a  bejegyzett  élettársi  kapcsolat  apasági  vélelmet  nem
        keletkeztet;
        c)  a  házastársak  névviselésére vonatkozó  rendelkezések  nem
        alkalmazhatóak a bejegyzett élettársakra; bejegyzett  élettársi
        kapcsolat  létesítése esetén a bejegyzett élettárs  volt  férje
        nevét a házasságra utaló toldással nem viselheti tovább, és  ez
        a joga akkor sem éled fel, ha a bejegyzett élettársi kapcsolata
        megszűnt;   ha  a  leendő  bejegyzett  élettárs  a   bejegyzett
        élettársi  kapcsolat létesítését megelőzően  házassági  névként
        volt  férje nevét vagy családi nevét viseli a házasságra  utaló
        toldással,  és  házassági nevét nem módosítja  másik  házassági
        névviselési  formára,  a születési családi  nevének  viselésére
        jogosult;
        d)  az  emberi  reprodukcióra irányuló, külön törvény  szerinti
        eljárásoknak   a   házastársakra  vonatkozó   rendelkezései   a
        bejegyzett élettársakra nem alkalmazhatóak.
        3:89. § [A bejegyzett élettársi kapcsolat részletes szabályai]
        A  bejegyzett élettársi kapcsolat részletes szabályairól  külön
        törvény rendelkezik.”

                                     III.

        Az indítványok nem megalapozottak.

        1.   A   Békmtv.   az   azonos  neműek   bejegyzett   élettársi
        kapcsolatának (BÉK) mint személyi státuszjognak a keletkezését,
        joghatásait  és  megszűnését szabályozza,  rendezi  a  házasság
        jogintézményéhez és a házastársak státuszához  való  viszonyát,
        meghatározza az azoktól való eltéréseket, illetve rendelkezik a
        mindezekkel    kapcsolatban   szükségessé   vált    jogszabály-
        módosításokról.  A  törvényt  azt  követően   fogadta   el   az
        Országgyűlés,  hogy  az Alkotmánybíróság  2008.  december  15-i
        154/2008.  (XII.  17.) AB határozatával  (ABH  2008,  1203.,  a
        továbbiakban:  Abh.)  a még hatályba nem lépett,  a  bejegyzett
        élettársi  kapcsolatról  szóló 2007. évi  CLXXXIV.  törvény  (a
        továbbiakban: Béktv.) alkotmányellenességét állapította meg, és
        azt  megsemmisítette. A döntés folytán a Béktv. — amely  azonos
        és   különnemű  pároknak  egyaránt  lehetővé  tette  volna  BÉK
        létesítését  —  nem  lépett hatályba.  A  határozat  indokolása
        szerint  a Béktv.-ben alkalmazott szabályozási mód miatt  férfi
        is nő vonatkozásában — akik egymással házasságot köthetnek —  a
        BÉK   az   Alkotmány   által   védett  házasság   intézményének
        megkettőzése   lenne.   Az  Alkotmány  a   legmagasabb   szintű
        jogforrás,   ezért  törvényi  szinten  nem  lehet   alkotmányos
        intézményekkel azonos, azokkal felcserélhető, új  intézményeket
        létrehozni.   Az   Alkotmánybíróság  ugyanakkor   a   határozat
        rendelkező részében azt is megállapította, hogy az azonos  nemű
        személyek  számára (mivel ők házasságot nem  köthetnek)  a  BÉK
        jogintézményének létrehozása nem alkotmányellenes.
        A  Béktv.-vel  és  a Békmtv.-vel összefüggésben  előterjesztett
        indítványok  tartalmilag részben megegyeznek: az  indítványozók
        sok  tekintetben  azonos  okból illetve -összefüggésben  kérték
        alkotmánysértés megállapítását. Ugyanakkor mivel az indítványok
        nem   az   Alkotmánybíróság   által   érdemben   már   elbírált
        jogszabállyal  azonos jogszabály felülvizsgálatára  irányulnak,
        res  iudicata  (Ügyrend  31. § c) pont) megállapításának  nincs
        helye. Az Alkotmánybíróság ezért az indítványokat — az Abh.-ban
        foglaltak  figyelembe vételével — az alábbiak szerint  érdemben
        bírálta el.

        2.  A  Békmtv. szerint [1. § (1) bekezdés] BÉK akkor jön létre,
        ha   az   anyakönyvvezető  előtt  együttesen   jelenlévő   két,
        tizennyolcadik   életévét  betöltött,   azonos   nemű   személy
        személyesen  kijelenti, hogy egymással BÉK-et kíván létesíteni.
        Az  anyakönyvvezető a kijelentés megtörténte után  a  BÉK-et  a
        bejegyzett élettársi kapcsolatok anyakönyvébe bejegyzi. A  BÉK-
        re,  illetőleg a bejegyzett élettársakra megfelelően (értsd:  a
        megfelelő   eltérésekkel)   alkalmazni   kell   a   házasságra,
        házastársakra, özvegyre, elváltakra stb. vonatkozó  szabályokat
        [3.  §  (1)  bekezdés]. A Békmtv. (és az új Ptk.)  által  külön
        nevesített kivételek a következők:
              –  a  bejegyzett élettársakra a házastársak által történő
              közös   gyermekké  fogadásra  vonatkozó   szabályok   nem
              alkalmazhatóak [3. § (2) bekezdés];
              –  a  BÉK  apasági  vélelmet nem keletkeztet  [3.  §  (2)
              bekezdés];
              –  a  házastársak  névviselésére vonatkozó  rendelkezések
              nem  alkalmazhatóak  a  bejegyzett  élettársakra;  a  BÉK
              létesítése esetén a bejegyzett élettárs volt férje  nevét
              a  házasságra utaló toldással nem viselheti tovább, és ez
              a  joga  akkor  sem  éled fel, ha a bejegyzett  élettársi
              kapcsolata  megszűnt; ha a leendő bejegyzett  élettárs  a
              BÉK  létesítését megelőzően házassági névként volt  férje
              nevét  vagy  családi  nevét  viseli  a  házasságra  utaló
              toldással,   és  házassági  nevét  nem  módosítja   másik
              házassági   névviselési  formára,  a  születési   családi
              nevének viselésére jogosult [3. § (3) bekezdés];
              –   az   emberi  reprodukcióra  irányuló,  külön  törvény
              szerinti    eljárásoknak   a   házastársakra    vonatkozó
              rendelkezései     a    bejegyzett    élettársakra     nem
              alkalmazhatóak [3. § (4) bekezdés].
              –  a  BÉK  a  4.  § szerint az egyik bejegyzett  élettárs
              halálával,  bírósági felbontással vagy —  a  felek  közös
              megegyezése  alapján  — közjegyző általi  megszüntetéssel
              szűnik meg.

        3.   A  Békmtv.  a  BÉK-től  elkülönítve  rendelkezik  az   ún.
        nyilvántartással  igazolt élettársi kapcsolatról  is:  lehetővé
        teszi,  hogy  a  párok  (különböző és azonos  neműek  egyaránt)
        közjegyző   előtt   nyilatkozzanak  arról,   hogy   a   Polgári
        Törvénykönyv  (a Polgári Törvénykönyvről szóló  1959.  évi  IV.
        törvény,  a továbbiakban: Ptk.) szerinti élettársi kapcsolatban
        élnek   [685/A.  §  Élettársi  kapcsolat  áll  fenn  két  olyan
        házasságkötés  vagy  bejegyzett élettársi kapcsolat  létesítése
        nélkül  közös  háztartásban érzelmi  és  gazdasági  közösségben
        (életközösségben)  együtt  élő  személy  között,   akik   közül
        egyiknek   sem   áll   fenn  mással  házassági   életközössége,
        bejegyzett  élettársi életközössége vagy élettársi  kapcsolata,
        és  akik  nem  állnak  egymással  egyenesági  rokonságban  vagy
        testvéri,  féltestvéri kapcsolatban.];  s  e  tény  bejegyzésre
        kerül  az  Élettársi  Nyilatkozatok Nyilvántartásába,  amelynek
        célja   az   élettársi   kapcsolat   fennállásának   közhiteles
        igazolása. A továbbra is létező de facto élettársi kapcsolat és
        a nyilvántartással igazolt forma között lényegi különbség, hogy
        az  utóbbihoz — amennyiben férfi és nő közötti kapcsolatról van
        szó és abból gyermek származik — apasági vélelem kapcsolódik. A
        nyilvántartással   igazolt  élettársi   kapcsolatra   vonatkozó
        szabályokat az indítványozók nem támadták.
        Mindez    azt    jelenti,   hogy   a   jogilag   is    elismert
        társkapcsolatoknak jelenleg a következő formái különböztethetők
        meg: a) különnemű párok élhetnek a Ptk. szerinti tényleges, ún.
        de  facto élettársi kapcsolatban; b) a bizonyítás megkönnyítése
        végett   —   döntésüktől  függően  —  kérhetik   az   Élettársi
        Nyilatkozatok    Nyilvántartásába   való   bejegyzésüket;    c)
        választhatják a házasságot; d) azonos nemű párok is élhetnek de
        facto   élettársi  kapcsolatban;  e)  kérhetik   az   Élettársi
        Nyilatkozatok  Nyilvántartásába  való  bejegyzésüket;  vagy  f)
        választhatják a Békmtv. által létrehozott BÉK-et.

        4.   Tekintettel  arra,  hogy  a  Békmtv.  megsemmisítését   az
        indítványozók  többsége elsősorban az Alkotmány  15.  §-ának  a
        sérelmére     hivatkozással    kérte,    az    Alkotmánybíróság
        mindenekelőtt ezeket a kérelmeket vizsgálta meg.

        4.1.   A  magyar  jogtudomány  letisztult  álláspontját,   mely
        szerint:  „A  társadalmi  élet  alapegysége  a  család.  (…)  A
        családjog alapintézménye a házasság.” (Szladits Károly:  Magyar
        magánjog  I.  kötet,  38. old.) átvette és  alkotmányos  rangra
        emelte  már  az  1949.  évi XX. törvény eredeti  szövege,  amit
        változtatás  nélkül  átvett  az  1989.  évi  XXXI.  törvény  az
        Alkotmány 15. §-ába. Ezen tényből nyilvánvaló, hogy nem  csupán
        két,  egymással összekapcsolt alapvető társadalmi  intézményről
        van  szó,  hanem  ezek  ma  már olyan  alkotmányos  értéket  is
        képviselnek,   amit  alkotmányos  védelem  illet   meg.   Ennek
        megfelelően  az Alkotmánybíróság korábbi döntésében kifejtette,
        hogy  „[a]z  állam kötelezettsége a házasságkötéshez  való  jog
        biztosítása körében elsősorban és minimálisan arra  terjed  ki,
        hogy   a  házasságkötés  és  családalapítás  feltételeit,  jogi
        kereteit  megteremtse. Ebből következően a jogalkotó a házasság
        intézményét  nem szüntetheti meg, a házasságkötést  nem  teheti
        lehetetlenné,  és a házasság esetleges feltételeit,  akadályait
        is  rendkívüli  körültekintéssel kell  meghatároznia  [Vö.  pl.
        22/1992.  (IV. 10.) AB határozat, ABH 1992, 122.]. Az Alkotmány
        15.  §-ában  megfogalmazott  intézményvédelmi  kötelezettségből
        azonban  az  is  következik, hogy az állam nem teremthet  olyan
        törvényi  helyzetet  sem,  amely a  házaspárokat  összességében
        hátrányosabb helyzetbe hozza a nem házas személyekkel, párokkal
        szemben.   Mindezeken  túlmenően  pedig  az,  hogy   a   Magyar
        Köztársaság  védi a házasság intézményét, pozitív viszonyulást,
        aktivitást  és támogatást is feltételez. A házasság  és  család
        intézménye  állam  általi védelmének alkotmányos  felső  határa
        (maximális terjedelme) azonban nem állapítható meg, ez  nem  is
        alkotmányos kérdés.” (Abh., ABH 2008, 1203, 1213-1214.)

        Az  Alkotmány a 15. §-ában szereplő fogalmakat nem  bontja  ki,
        mind  a  házasság,  mind a család fogalmát adottnak  veszi.  Az
        Alkotmánybíróság  kezdettől fogva konzekvensen  képviselt  jogi
        álláspontja szerint a házasság intézményét egy férfi és egy  nő
        életközösségeként    védi   az   Alkotmány,    a    házastársak
        különneműsége tehát fogalmi eleme a házasságnak [14/1995. (III.
        13.)  AB  határozat,  ABH 1995, 82, 83.]. Ebből  következően  a
        házasságkötéshez  való — az Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdéséből
        levezetett  — jog [22/1992. (IV. 10.) AB határozat,  ABH  1992,
        122,  123.] is csak a különböző nemű párokat illeti meg. Ezt  a
        később  több határozatban is megerősített álláspontot [65/2007.
        (X.  18.)  AB határozat, ABH 2007, 726.; 75/2007. (X.  19.)  AB
        határozat,  ABH 2007, 731.; Abh., ABH 2008, 1203.]  a  testület
        továbbra is fenntartja.

        Az  Alkotmány  a  házasságot a család  intézményével  együtt  a
        társadalmi  közösség alapvető építőelemeként tekinti  értéknek,
        mindazonáltal  „az  Alkotmányból nem a házassági  kötelék  mint
        együttélési  forma „egyedüli” (kizárólagos), hanem a  „különös”
        (kiemelt,  alkotmányos szintű) védelme vezethető le, vagyis  az
        alaptörvény   nem   zárja   ki  más,   a   házasságtól   eltérő
        párkapcsolatok  törvényi  szintű oltalmát.”  (Abh.,  ABH  2008,
        1203,  1214.)  „Két személy tartós életközössége  megvalósíthat
        olyan  értékeket,  hogy  az  érintettek  személyi  méltóságának
        egyenlő figyelembevétele alapján az együttélő személyek nemétől
        függetlenül  igényt tarthat jogi elismerésre”  [14/1995.  (III.
        13.)  AB határozat, ABH 1995, 82, 84.]. Sőt, „az azonos  neműek
        tartós  párkapcsolata  számára (…) az elismerés  és  a  védelem
        igénye  —  mivel  ők  házasságra  nem  léphetnek  —  az  emberi
        méltósághoz való jogból [Alkotmány 54. § (1) bekezdés],  és  az
        abból   származtatott  önrendelkezési  jogból,   az   általános
        cselekvési   szabadságból,   illetve   a   személyiség   szabad
        kibontakoztatásához   való  jogból  [8/1990.   (IV.   23.)   AB
        határozat,  ABH  1990, 42, 45.] levezethető” (Abh.,  ABH  2008,
        1203,   1224.).   Elvi  éllel  állapította   meg   továbbá   az
        Alkotmánybíróság,  hogy „[a] házasságkötési  joggal  rendelkező
        különböző nemű személyek helyzetét az azonos neműek regisztrált
        élettársi  kapcsolata  nem befolyásolja, különösen  nem  sérti,
        vagy   veszélyezteti.   A  házasság  támogatására,   védelmére,
        ösztönzésére  vonatkozó — az Alkotmány 15. §-ából  következő  —
        állami  intézményvédelmi kötelezettség ugyanis  kizárólag  azok
        vonatkozásában  értelmezhető,  akik  házasságkötési  joggal  és
        lehetőséggel  rendelkeznek.  Csak  az  ő  esetükben  nem  lehet
        alkotmányosan  létrehozni  egy, a  házassággal  majdnem  azonos
        tartalmú  más  jogviszonyt. Az azonos  nemű  személyek  számára
        azonban, akik az Alkotmány alapján házasságot nem köthetnek,  a
        jogalkotónak  az  Alkotmány korlátai között  biztosítania  kell
        egymás  irányában  a házastársakéhoz hasonló  olyan  jogállást,
        amely  az  egyenlő méltóságú személyként kezelésüket biztosítja
        [9/1990.  (IV.  25.) AB határozat, ABH 1990, 46,  48-49.].  Egy
        ilyen  új  jogintézmény  nem  sérti,  nem  is  veszélyezteti  a
        házasság   Alkotmány  által  kiemelten  védett  helyzetét   (az
        Alkotmány  15. §-át), illetve a különböző neműeknek szintén  az
        Alkotmány  54.  §  (1) bekezdéséből levezetett házasságkötéshez
        való  jogát.  (…) A hagyományos forma, a különneműek  házassága
        nem  kerül hátrányosabb helyzetbe azáltal, hogy az azonos  nemű
        bejegyzett élettársak — az ilyen kapcsolat természetéből  adódó
        különbségek  fenntartása  mellett — a  házastársakéhoz  hasonló
        pozícióba kerülnek.” (Abh., ABH 2008, 1203, 1224-1225.)

        Az  az  Alkotmány 15. §-ából levezethető követelmény,  hogy  az
        állam ne csupán a fennálló házasságokat védje, hanem olyan jogi
        környezetet  teremtsen  (pl.  a házasságban  élőknek  előnyöket
        nyújtson),  amely  arra ösztönzi polgárait, hogy  a  lehetséges
        együttélési  formák  közül a házasságot válasszák  és  családot
        alapítsanak  (Abh.,  ABH  2008,  1203,  1223.),  értelemszerűen
        szintén   csak   azokra   vonatkozhat,   akiknek   a   házasság
        választására  lehetőségük van. Az azonos neműek  vonatkozásában
        azonban  ilyen alternatíva nincs, mivel az Alkotmány alapján  a
        házasságnak a felek különböző neme fogalmi eleme. A jogalkotó a
        Békmtv.-ben  nem  a  heteroszexuálisoknak  ajánl  fel  egy,   a
        házassághoz   formájában,   tartalmában   hasonló   intézményre
        vonatkozó  választási  lehetőséget  (mint  tette  volna  azt  a
        megsemmisített  Béktv.-vel), hanem az  azonos  neműeknek  teszi
        lehetővé  azt,  hogy  a de facto élettársi viszony  helyett  az
        attól  joghatásaiban lényegesen eltérő BÉK-et válasszák.  Ilyen
        értelemben  tehát  a  BÉK  nem  a házasságnak  jelent  versengő
        életmodellt,   hanem  az  azonos  neműek  de  facto   élettársi
        kapcsolatának,   ezért  nem  hordozza  magában   a   házasságot
        megillető  alkotmányos védelmi kötelezettség kiüresítésének,  a
        házasság  leértékelődésének a veszélyét, nem gátolja továbbá  a
        házasság és a család védelmi szintjének emelését, ezen a  téren
        a  házasság  és  a  család,  illetőleg  a  különböző  élettársi
        kapcsolatok közötti jogi távolság növelését.

        Az  Alkotmány  a  házasságot  mint társadalmi  (és  mint  jog-)
        intézményt  önmagában  is értékként tételezi.  Teszi  ezt  arra
        tekintettel,  hogy társadalmunkban a házasság  hagyományosan  —
        évszázadok   tapasztalatai  alapján   —   az   emberek   tartós
        együttélésének kerete, és a társadalom reprodukcióját biztosító
        család   kiindulópontja.   Az  állam   részéről   ez   „pozitív
        viszonyulást,  aktivitást és támogatást is  feltételez”  (Abh.,
        ABH   2008,   1203,   1214.),   amelynek   keretében   előnyök,
        többlettámogatások nyújthatók. A jogalkotó a védelem, támogatás
        eszközeinek,  módjainak  kialakítása körében  nagy  szabadságot
        élvez, de egyben felelősséggel is tartozik.

        A  házasság értékként tételezése továbbá nem zárja ki,  hogy  a
        jogalkotó — figyelemmel a társadalmi tendenciákra, igényekre, a
        hagyományos családformák változására, egyszersmind elismerve  a
        személyek  jogát  arra,  hogy egyéni boldogságukat  az  általuk
        szabadon  megválasztott kapcsolati keretben keressék —  más,  a
        házassághoz hasonló funkciójú kapcsolati formákat is védelemben
        részesítsen.   A  házassághoz  való  pozitív  viszonyulás   azt
        jelenti, hogy a házasságot (és a családot) önmagában, s  nem  a
        csak   azonos  nemű  személyek  által  létesíthető  —   így   a
        házasságnak  konkurenciát nem is jelentő — BÉK-kel szemben,  az
        abban élők rovására kell védeni.

        Megjegyzi továbbá az Alkotmánybíróság: A házasság és  a  család
        Alkotmányban  előírt  (intézmény-)védelme  konkrét   jogok   és
        támogatások  formájában realizálódik. Az  Alkotmányból  azonban
        nem  következik, hogy e jogokat ne lehetne egyedileg vagy  —  a
        jelenlegi hatályos jogrendszert áttekintve — akár egy generális
        utaló  szabállyal  kiterjeszteni az  azonos  nemű  párokra.  Az
        Alkotmány  15. §-a ugyanis nem teszi egyszersmind a házastársak
        kizárólagos  alanyi jogává mindazt, amit számukra  a  jogalkotó
        eddig   biztosított.  Más,  lazább  vagy  szorosabb   élettársi
        (együttélési, életközösségi) életviszonyoknak — figyelembe véve
        jellegüket,  funkciójukat — is lehetnek a házasságéhoz  hasonló
        joghatásai   vagyonjogi,   adójogi,  lakáshasználati,   tartási
        kötelezettségi,  társadalombiztosítási,  szociális,  munkajogi,
        öröklési jogi stb. tekintetben.

        A  bírói gyakorlat, majd ennek nyomán a tételes jogfejlődés  is
        egyes házastársi alanyi jogokat, illetve törvényes érdekeket  a
        különböző nemű de facto élettársak viszonyában is elismert  már
        a Békmtv.-t évtizedekkel megelőzően, és az eddig már bejegyzett
        élettársi  kapcsolatoknál nagyságrendekkel nagyobb  számban.  A
        bírói  gyakorlat  nyomán  a törvényhozó  is  élhet  a  törvényi
        analógia   megoldásával,  azaz  két,  egymáshoz   hasonló,   de
        egymással  nem  azonos  életviszony  egyikére  (azonos   neműek
        párkapcsolatára)   a   másikra   (különböző   nemű    személyek
        házasságára)  vonatkozó,  már  létező  szabályokat   rendelheti
        „megfelelően” alkalmazni.

        Az  intézményvédelmi  kötelesség egy  nyitott  és  demokratikus
        társadalomban  nem  lehet akadálya jogok  kiterjesztésének,  az
        ezzel  ellentétes értelmezés ellentmondásban állna az Alkotmány
        szellemiségével.  Hangsúlyozni kell  továbbá  azt  is,  hogy  a
        házasfelek helyzete a BÉK-ben élőknek megadott jogok révén  nem
        változik,   jogaik   semmilyen  tekintetben   nem   csorbulnak.
        [Hasonlóan vélekedett a Német Szövetségi Alkotmánybíróság 2002.
        július  17-i  ítéletében (BVerfG, 1 BvF 1/01,  94.  bekezdés)].
        Nemzetközi  példák utalnak továbbá arra, hogy  egyes  esetekben
        akár  a diszkrimináció tilalmába is ütközhet az, ha a jogalkotó
        nem  kezeli azonosan a bejegyzett élettársakat a házastársakkal
        [lsd.  pl. az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban:
        EJEB) az E.B. v. Franciaország ügyben 2008. január 22-én hozott
        ítélete,    Nr.   43546/02;   illetve   a   Német    Szövetségi
        Alkotmánybíróság  2009.  július  7-i  döntése  (BVerfG,  1  BvR
        1164/07)].

        E   körben  mutat  rá  az  Alkotmánybíróság  arra  is,  hogy  a
        házasságra   vonatkozó  szabályok  „megfelelő”   alkalmazásának
        elrendelése a BÉK-re nem csupán jogok, hanem egyben — az egymás
        iránti    felelősségvállalásból   eredő    —    kötelezettségek
        kiterjesztését    is    jelenti   (pl.   tartási,    támogatási
        kötelezettség).

        Az  Alkotmánybíróság  hangsúlyozza  azonban  azt  is,  hogy   a
        kifejtettek nem jelentik azt, hogy a házasfelekre és a  BÉK-ben
        élőkre    minden   tekintetben   azonos   szabályokat   kellene
        alkalmazni. A jogalkotónak lehetősége van arra, hogy — ahol  ez
        indokolt  —  a  házasságra  és  a  BÉK-re  vonatkozóan   eltérő
        szabályokat állapítson meg (Vö. EJEB 2010. március 2-án  hozott
        mtélete  a  Kozak v. Lengyelország ügyben, Nr.  13102/02).  Nem
        kizárt  az sem, hogy a jogalkotó — szem előtt tartva a  BÉK-ben
        élők   emberi  méltóságát  —  a  házasság,  illetve  a   család
        védettségi szintjét előnyök nyújtásával tovább emelje.  Sőt,  a
        foglalkoztatás  bővítési  igényeire,  az  elöregedő  társadalom
        kihívásaira a jogalkotónak kell is válaszokat keresnie,  melyek
        állhatnak   a   rászoruló   családoknak   nyújtott   juttatások
        növelésében,     családbarát     munkaerő-piaci      megoldások
        kidolgozásában,  gyermek- és időskori gondozási  szolgáltatások
        kiszélesítésében, a családi alapú adózás bevezetésében stb.

        Mindezek alapján az Alkotmánybíróság a Békmtv. egésze,  illetve
        egyes rendelkezései megsemmisítésére irányuló, az Alkotmány 15.
        § -ára alapított indítványokat elutasította.

        4.2.  Az Alkotmány 15. §-ához kapcsolódó, de az Alkotmány 70/A.
        §    (3)   bekezdésének   a   sérelmét   állító   hivatkozással
        kapcsolatban,  amely  szerint  a  házasságot  mint   intézményt
        pozitívan  kell diszkriminálni, az Alkotmánybíróság  rámutat  a
        következőkre.

        Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése az azonos szabályozási körbe
        tartozó,    összehasonlítható   helyzetben    lévő    személyek
        (csoportok)   közötti  önkényes  különbségtételt   tiltja.   Az
        Alkotmánybíróság gyakorlata szerint tehát például  az  eljárási
        szabályok  különbsége és az Alkotmány 70/A.  §-a  között  nincs
        alkotmányossági összefüggés [legutóbb pl. 86/2009. (IX. 24.) AB
        határozat,  ABK  2009.  szeptember,  988.).  Ezzel  összhangban
        megállapítható,  hogy  a  különböző  jogintézményekre  —  jelen
        esetben  a  házasságra  és  a BÉK-re — vonatkozó  rendelkezések
        közötti   különbség  esetében  nem  merül   fel   a   hátrányos
        megkülönböztetés kérdése.

        A pozitív diszkrimináció hiányára alapított indítványt ezért az
        Alkotmánybíróság   nem   találta   megalapozottnak,   így   azt
        elutasította.

        5.  Több  indítványozó  kifogásolta  magát  a  jogalkotó  által
        alkalmazott  szabályozási  konstrukciót,  tehát  azt,  hogy   a
        jogalkotó  —  néhány  kivételt  megemlítve  —  generális  utaló
        szabállyal   elrendelte  a  jogrendszer   csaknem   összes,   a
        házasságra vonatkozó szabályának „megfelelő” alkalmazását a BÉK-
        re. Ezzel a megoldással összefüggésben egyesek az Alkotmány  2.
        § (1) bekezdésének, mások a 15. §, illetve — a megkülönböztetés
        indokolatlan  hiánya  miatt  —  az  Alkotmány   70/A.   §   (1)
        bekezdésének a sérelmét állították.

        5.1. Az Alkotmánybíróság e körben mindenekelőtt megjegyzi, hogy
        az  azonos nemű személyek tartós párkapcsolata elismerésének az
        emberi  méltósághoz való jogból levezetett  igénye  [Abh.,  ABH
        2008,  1203,  1224.]  nem  csak  egyetlen  módon  biztosítható.
        Nemzetközi  tapasztalatok  mutatják,  hogy  a  BÉK-hez  hasonló
        jogintézményt bevezető államok eltérő jogtechnikai megoldásokat
        választottak.

        Egyesek  —  a  magyar  jogalkotóhoz hasonlóan  —  nem  alkottak
        elkülönült  szabályokat a jogintézmény tartalmára, joghatásaira
        vonatkozóan, hanem (bizonyos kivételek fenntartása mellett) egy
        generálklauzulával   elrendelték   a   házasság    szabályainak
        alkalmazását   [pl.  Dánia,  Lov  om  registreret   partnerskab
        (1989)].

        Ettől     eltérően     más    államok     [pl.     Németország,
        Lebenspartnerschaftsgesetz   (2001);   Ausztria,   Eingetragene
        Partnerschaft-Gesetz  (2009)] részletes  szabályokat  alkottak,
        emellett,  ahol  szükséges  volt,  módosították  a  házasságra,
        házasokra  vonatkozó  szabályokat  is  (pl.  a  BÉK-re  történő
        utalásokat illesztettek be a házasság mellé), illetve egyesével
        felsorolták,  hogy  mely, a házasokra vonatkozó  jogszabályokat
        kell — külön módosítás nélkül is — a bejegyzett élettársakra is
        alkalmazni.

        Mindkét jogi konstrukciónak voltak kritikusai, sőt ellenzői is,
        akik éppen az ellenkező megoldást tartották volna helyesebbnek.
        Az   EJEB   gyakorlatát   is  figyelembe   véve   alkotmányjogi
        szempontból  alapvetően mindkét megoldás  elfogadható,  csak  a
        teljes és mechanikus azonosítás nem.

        5.2.  Az  Alkotmánybíróság a 15. §-sal kapcsolatos  kifogásokat
        jelen határozat indokolásának III/4.1. pontjában már elbírálta.
        A   jogbiztonság   követelményével,  illetve  a  diszkrimináció
        tilalmával   kapcsolatban  pedig  a  testület  a   következőket
        mérlegelte.

        5.2.1.  Az  Abh. szerint a jogbiztonság szempontjából aggályos,
        hogy  a  törvényhozó  a  Béktv.-ben  egyetlen  generális  utaló
        szabállyal   a   jogrendszer   egészének   a   házasságra,    a
        házastársakra, elváltakra, özvegyekre stb. — tehát  a  házasság
        intézményére   —   vonatkozó  összes  szabályát   felhívta   és
        „megfelelően” alkalmazni rendelte (ABH 2008, 1203, 1223-1224.).
        Jelen  ügyben  ugyanazon  utaló  szabály  [Békmtv.  3.  §   (1)
        bekezdés]  alkotmányosságának a kérdését  kellett  megvizsgálni
        azzal  a  lényeges  különbséggel, hogy az  utaló  szabály  most
        kizárólag  az  azonos nemű párokra vonatkozik, mert  a  Békmtv.
        értelmében  csak ők létesíthetnek BÉK-et. Ez az  eltérés  azért
        jelentős,  mert a korábbi döntés szerint az alkotmányellenesség
        éppen  abban  állt,  hogy a generális  utaló  szabály  révén  a
        különneműek    számára   a   házassággal    mint    alkotmányos
        jogintézménnyel párhuzamos, azzal versengő, sőt  összekeverhető
        jogintézmény    jött   volna   létre.    Az    utaló    szabály
        alkotmányellenessége tehát abban állt, hogy a  különnemű  párok
        vonatkozásában a bejegyzett élettársi közösség jogintézményét a
        lényeges  tartalom  (joghatások)  tekintetében  azonossá  tette
        volna a házassággal.

        Jelen   ügyben  ez  az  alkotmányellenességet  okozó   lényeges
        körülmény  már  nem  áll fenn. A jogalkotó  számos  jogszabályt
        kifejezetten  módosított,  ezekbe a  házasság  mellé  a  BÉK-re
        történő  utalásokat illesztett be, de továbbra sem élt azzal  a
        lehetőséggel,  hogy  a jogrendszer egészében  minden  egyes,  a
        házasságra   vonatkozó  jogszabályt  külön  módosítson.   Ezzel
        azonban  jogalkalmazási  nehézséget,  jogbizonytalanságot   nem
        okoz.  A  jogalkalmazás  számára világos  iránymutatást  jelent
        annak  az előírása, hogy ahol házasságról, házastársakról  stb.
        van  szó  bármely  jogszabályban,  az  alatt  a  hatálybalépést
        követően — a Békmtv.-ben megjelölt kivételektől eltekintve — az
        zjfajta  párkapcsolati személyállapotot keletkeztető BÉK-et  és
        magukat  a  bejegyzett  élettársakat is  érteni  kell.  Az  ún.
        „megfelelő” alkalmazás elrendelése most is teret enged a bírói,
        jogalkalmazói mérlegelésnek abban a tekintetben, hogy  esetről-
        esetre,   az   adott   konkrét   élethelyzetben   az   érintett
        jogszabályhely  alkalmazási feltételeit az  azonos  nemű  párok
        vonatkozásában megállapítsa.

        Szintén  nem  okozhat jogbizonytalanságot a BÉK  bevezetése  az
        érintett  jogalanyok számára sem: a házasság  és  a  BÉK  ugyan
        hasonló jogintézmények, azonban házasságot csak különnemű, BÉK-
        et  pedig  csak  azonos  nemű személyek létesíthetnek.  E  tény
        világos és felismerhető különbséget jelent mindenki számára.

        Az  indítványozók  feltételezik,  hogy  a  jogalkalmazás  során
        problémák adódnak majd, s emiatt is alkotmányellenesnek tartják
        a  generális utaló szabályt (illetve ezen keresztül  a  Békmtv.
        egészét).  A  támadott jogszabály azonban nem tekinthető  eleve
        értelmezhetetlennek    vagy    alkalmazhatatlannak,    és    az
        Alkotmánybíróság gyakorlata szerint „[ö]nmagában  nem  sérti  a
        jogbiztonságot  az,  ha  a  jogszabály  a  jogalkalmazás  során
        értelmezésre szorul” [31/2003. (VI. 4.) AB határozat, ABH 2003,
        352,  365.]. Nem tartozik az Alkotmánybíróság hatáskörébe, hogy
        előzetesen mérlegeljen minden, az indítványozókat foglalkoztató
        —  egyelőre  kizárólag  — elméleti kérdést.  Amennyiben  a  nem
        „megfelelő” jogalkalmazás során konkrét alkotmányjogi  probléma
        (pl.  valamely, a Békmtv. generális utaló szabályával  érintett
        jogszabály     alkotmányellenességének    vagy     mulasztásban
        megnyilvánuló alkotmányellenességnek a gyanúja) merülne fel, az
        Alkotmánybíróság eljárása esetről-esetre kezdeményezhető.

        Az  Alkotmánybíróság  mindezek miatt  az  Alkotmány  2.  §  (1)
        bekezdésének   sérelmére   való  hivatkozásokat   nem   találta
        megalapozottnak.

        5.2.2.    Az    Alkotmány   70/A.   §   (1)   bekezdésére,    a
        „megkülönböztetés  indokolatlan hiányára” való  hivatkozás  sem
        megalapozott a generális utaló szabállyal kapcsolatban.

        A  Békmtv. 3. § (1) bekezdése generális utaló szabálya ellenére
        a  jogalkotó megállapított fontos kivételeket, a házasság és  a
        BÉK  között  fenntartott  formai és tartalmi  különbségeket,  a
        legjelentősebb  e  körben  a gyermek  közös  örökbefogadásának,
        illetve  a  humán reprodukciós eljárásban való  részvételnek  a
        kizárása.  Különneműek esetében az örökbefogadás  kizártságának
        nem  lenne ugyanekkora jelentősége, hiszen esetükben ez nem  az
        egyetlen  és  nem is a tipikus módja a gyermekvállalásnak  (Vö.
        Abh.,   ABH   2008,   1203,  1220-1221.).  Az   azonos   neműek
        vonatkozásában  azonban a jogi értelemben  vett  közös  gyermek
        vállalásának  a  kizártsága a házasság  és  a  BÉK  eredete  és
        társadalmi  rendeltetése  közötti érdemi  eltérést  rögzíti.  A
        házasság  „tipikusan közös gyermekek születését és a  családban
        való felnevelését célozza”, így a házasság intézményét az állam
        arra  is  tekintettel  részesíti alkotmányos  védelemben,  hogy
        „elősegítse  a  házastársak  számára  a  közös  gyermekkel   is
        rendelkező család alapítását” [14/1995. ABH 1995. (III. 13.) AB
        határozat,  ABH 1995, 82, 83.]. Ettől eltérően a  BÉK,  bár  ez
        szintén  a  véglegesség  szándékával létrehozott  párkapcsolat,
        amely két azonos nemű személy kölcsönös gondoskodásban élésének
        kerete,  de e kapcsolatot nem a családalapítás (és  így  nem  a
        társadalmi   reprodukció)  lehetőségére  tekintettel   védi   a
        törvényalkotó:  azonos  nemű pároknak  természetes  úton  közös
        gyermeke nem lehet, és a Békmtv. alapján a jogalkotó a  BÉK-ben
        élők számára a jogi értelemben vett családdá válást sem kívánja
        lehetővé  tenni.  Mindez azt jelenti, hogy  a  jogalkotó  —  az
        indítványozók   által  sérelmezett  generális   utaló   szabály
        ellenére  — valójában nem kezeli, természetüknél fogva  nem  is
        kezelheti azonos módon a házasságban és a BÉK-ben élőket. Ennek
        megfelelően  az Alkotmánybíróság a „megkülönböztetés  hiányára”
        alapított indítványi kérelmeket is elutasította.

        5.3. Több indítványozó is hangsúlyozta, hogy az Abh. szerint az
        Alkotmánybíróság  „a  házasság és  a  BÉK  között  kifejezetten
        fenntartott  különbségek  egyikét sem tudta  olyan  lényegesnek
        értékelni,  mint  amelyből  a jogalkotó  szándéka  egyértelműen
        igazolható  lenne  abban  a  vonatkozásban,  hogy  a   BÉK   új
        jogintézményét a magyar jogrendszerben a házasság intézményétől
        egyértelműen el kívánta volna határolni.”

        Az  Alkotmánybíróság  ezzel összefüggésben  hangsúlyozza,  hogy
        korábbi   döntésében   a  vizsgálatot   kifejezetten   csak   a
        különneműek vonatkozásában végezte el [„Nincs tehát alkotmányos
        lehetőség  arra,  hogy törvény a házasság alkotmányosan  védett
        intézményével  felcserélhető jogintézményt  hozzon  létre  azok
        számára,  akik házasságkötési joggal rendelkeznek.” (Abh.,  ABH
        2008,  1203,  1225.)] Ezzel szemben jelen ügyben a testület  az
        azonos  neműek vonatkozásában megállapítja, hogy a házasság  és
        BÉK  szabályozása között érdemi különbség van arra tekintettel,
        hogy a közös gyermek vállalását a Békmtv. kizárja.

        6.  Az  Alkotmánybíróság  ezt követően  az  önrendelkezési  jog
        [Alkotmány   54.   §   (1)  bekezdés]  sérelmével   kapcsolatos
        indítványozói hivatkozásokat tekintette át.

        6.1.   Az   egyik   indítványozó  általánosságban   tartja   az
        önrendelkezési   jog  sérelmének  a  BÉK  házassághoz   hasonló
        szabályozását,  illetve a BÉK „megszüntetésének akadályozását”,
        úgy véli például, hogy a megszüntetés elé akadályokat gördíteni
        csak   a  közös  gyermek  védelme  érdekében  indokolt,  azonos
        neműeknek azonban nem lehet gyermeke.

        Az   Alkotmánybíróság  az  indítványozó  érvelését  nem  tartja
        meglapozottnak. Az BÉK az azonos nemű párok számára  egy  olyan
        lehetőség,  amelynek  az igénybe vétele szabad  elhatározásukon
        múlik.   Lehetőségük  van  tehát  eldönteni,  hogy   kívánnak-e
        egyáltalán élettársi kapcsolatot létesíteni, és ha igen,  annak
        melyik  fajtáját:  de facto (esetleg nyilvántartással  igazolt)
        élettársi  viszonyt  vagy BÉK-et. A Békmtv.  nem  korlátozza  a
        felek  döntési  szabadságát,  választási  lehetőségét  ebben  a
        vonatkozásban.  Szintén nem akadályozza  a  törvény  a  BÉK-ben
        élőket  abban,  hogy — az önrendelkezési joguk  körébe  tartozó
        döntésként — életközösségüket megszüntessék, és együttesen vagy
        bármelyik fél egyedül a BÉK felbontását kérje.

        A   házasság  felbontására  irányuló  szabályok  alkalmazásának
        elrendelése  a BÉK-re azzal jár, hogy a bíróság elméletileg  el
        is  utasíthatja  a bontási keresetet. A házasságot  (illetve  a
        Békmtv. nyomán a BÉK-et is) ugyanis bármelyik fél — illetőleg a
        felek közös — kérelmére is csak akkor bontja fel a bíróság,  ha
        az  „teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott” [Csjt.  18.  §
        (1)  bekezdés,  ún. feldúltsági elv]. A teljes körű  bizonyítás
        alapján  folyó bontóperek jellegzetessége tehát, hogy az  adott
        ügy  egyéb  körülményeit is feltárva és mérlegelve — figyelembe
        véve  a  Csjt.  18. § (2) bekezdésében írtakat  is,  illetve  a
        bontást  kérő fél érzelmeit (elhidegülés), a kapcsolat  korábbi
        minőségét,  a  feleknek  az esetleges különélés  alatt  alakult
        életvitelét,  a  különélés  idejét és  tartalmát  stb.  —  kell
        eldönteni,   hogy   van-e   reális  remény   a   házasság   (az
        életközösség)   megmentésére,  avagy  a  kapcsolat   megromlása
        helyrehozhatatlan.  Ugyanakkor  a  Csjt.  —   az   indítványozó
        hivatkozásával ellentétben — eddig sem csupán a  közös  kiskorú
        gyermek  védelmében,  hanem a házassági kapcsolat  funkciójára,
        jelentőségére  és jellemzőire tekintettel írta elő  a  bírósági
        mérlegelést  abban  a vonatkozásban, hogy a  kapcsolat  valóban
        visszafordíthatatlanul tönkrement-e. A feldúltsági elvet  tehát
        akkor  is  alkalmazni  kell,  ha az érintett  kapcsolatból  nem
        származott közös gyermek.

        Az  említett elv alkalmazásának elrendelése a BÉK-re — mivel ez
        szintén  az egymás támogatását, az egymásról való gondoskodást,
        tartós  együttélést magában foglaló, a véglegesség  szándékával
        létrehozott  párkapcsolat, egy új személyállapot  kerete  —  az
        önrendelkezési  jogot  nem  sérti.  A  BÉK  felbontását   —   a
        házassághoz  hasonlóan  —  a  pár bármelyik  tagja  kérheti,  a
        felperes  akár  a BÉK megromlásáért elsősorban  vagy  kizárólag
        felelős  fél is lehet. Az ő egyoldalú kérelmére, a vétlen  társ
        esetleges ellenzése dacára is fel lehet, sőt fel kell bontani a
        BÉK-et,  ha egyébként annak feltétele — a kapcsolat  teljes  és
        helyrehozhatatlan  megromlása — a  bíróság  megítélése  szerint
        megvalósult.

        Az  Alkotmánybíróság mindezek miatt az önrendelkezési jog  vélt
        sérelmére alapított indítványi kérelmet elutasította.

        6.2. Egy másik indítványozó az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével
        összefüggésben arra hivatkozott, hogy az azonos neműek  közötti
        — általa erkölcsileg helytelenített — párkapcsolat létesítésére
        nem terjed ki a cselekvési szabadság.

        Az  Alkotmánybíróság  ebben a vonatkozásban  ismét  az  Abh.-ra
        utal,  melyben  úgy fogalmazott, hogy az azonos  neműek  tartós
        párkapcsolata számára az elismerés és a védelem igénye —  mivel
        ők házasságra nem léphetnek — az emberi méltósághoz való jogból
        [Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdés], és az  abból  származtatott
        önrendelkezési  jogból,  az általános cselekvési  szabadságból,
        illetve  a  személyiség szabad kibontakoztatásához való  jogból
        levezethető.  Az  Alkotmánybíróság  álláspontja  tehát   —   az
        indítványozóéval  ellentétben —  az,  hogy  a  tartós  és  zárt
        párkapcsolat  létesítésének a joga a felek nemétől  függetlenül
        része az Alkotmány 54. § (1) bekezdése által védett jognak.

        Az  indítványt  ezért az Alkotmánybíróság ebben a vonatkozásban
        is elutasította.

        7.   Az  Alkotmánybíróság  ezt  követően  megvizsgálta  azt   a
        kifogást, mely szerint azért sérti a Békmtv. az Alkotmány 70/A.
        §   (1)  bekezdését,  mert  csak  az  azonos  nemű  személyekre
        vonatkozik.      Eszerint      az      minősülne      hátrányos
        megkülönböztetésnek, hogy más, egymással  közösségben,  de  nem
        párkapcsolatban együtt élők nem létesíthetnek BÉK-et, s így nem
        is részesülhetnek annak előnyeiből.

        Az  Alkotmány  70/A.  §  (1) bekezdésében  rögzített  hátrányos
        megkülönböztetés  tilalma az Alkotmánybíróság  gyakorlatában  a
        jogrendszer   egészét   átható  alkotmányos   alapelvként   kap
        értelmezést.  A  tilalom  elsősorban az  alkotmányos  alapjogok
        terén  tett megkülönböztetésekre terjed ki. Személyek  közötti,
        alkotmánysértő  hátrányos  megkülönböztetés  akkor  állapítható
        meg,  ha  valamely  személyt  vagy embercsoportot  más,  azonos
        helyzetben   lévő   személyekkel   vagy   csoporttal    történt
        összehasonlításban  kezelnek hátrányosabb módon  [21/1990.  (X.
        4.)  AB  határozat,  ABH 1990, 73, 78.; 32/1991.  (VI.  6.)  AB
        határozat,  ABH  1991, 146, 162.; 43/B/1992. AB határozat,  ABH
        1994,    744,    745.].   A   megkülönböztetés   pedig    akkor
        alkotmányellenes,  ha a jogszabály a szabályozás  szempontjából
        azonos    csoportba   tartozó   (egymással   összehasonlítható)
        jogalanyok   között  tesz  különbséget  anélkül,   hogy   annak
        alkotmányos indoka lenne (191/B/1992. AB határozat,  ABH  1992,
        592,  593.).  Rámutatott az Alkotmánybíróság arra is,  hogy  az
        alapjognak  nem  minősülő  egyéb  jogra  vonatkozó,   személyek
        közötti   hátrányos   megkülönböztetés  vagy   más   korlátozás
        alkotmányellenessége  akkor  állapítható  meg,  ha  a   sérelem
        összefüggésben áll valamely alapjoggal, végső soron  az  emberi
        méltóság     általános    személyiségi    jogával,     és     a
        megkülönböztetésnek,  illetve korlátozásnak  nincs  tárgyilagos
        mérlegelés  szerint  ésszerű indoka, vagyis önkényes  [35/1994.
        (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 197, 200.].

        Az  Alkotmánybíróság  rámutat arra, hogy az  élettársi  viszony
        fogalma   mind  nyelvtani,  mind  jogi  értelemben  elfogadott,
        ismert, világos jelentéstartalmú: két, életvitelszerűen  együtt
        élő  ember  gazdasági, érzelmi közösségét jelenti. E  kapcsolat
        alapvetően  eltér  más,  például baráti,  hozzátartozói,  közös
        háztartásban  élési,  bérlőtársi stb.  kapcsolatoktól,  amelyek
        adott   esetben  szintén  közösen  gazdálkodó,   bizalmi,   sőt
        „érzelmi”  közösségként funkcionálnak, azonban nem  tekinthetők
        „életközösségnek”, nélkülözik a párkapcsolati  jelleget.  Mivel
        alkotmányjogi  szempontból  —  éppen  a  párkapcsolati   jelleg
        megléte   vagy   hiánya  okán,  tehát  az  együttélés   célját,
        funkcióját  tekintve  — az élettársi kapcsolatot  és  az  egyéb
        említett   együttélési  formákat  választó  személyek  helyzete
        összehasonlíthatatlan, nincs szó arról, hogy a jogalkotó a  BÉK
        szabályozásával    azonosan   kezelendő    jogalanyok    között
        alkotmányellenes megkülönböztetést alkalmazna, s ezzel akár  az
        Alkotmány  70/A.  (1)  bekezdésének, akár  a  Jat.  18.  §  (3)
        bekezdésének a sérelmét okozná.

        Alkotmányellenes megkülönböztetésről egyébiránt azért sem lehet
        szó,  mert  az  azonos neműek tartós párkapcsolata  számára  az
        elismerés és a védelem igénye levezethető az emberi méltósághoz
        való  jogból;  számukra  a jogalkotónak az  Alkotmány  korlátai
        között  biztosítania  kell egymás irányában  a  házastársakéhoz
        hasonló olyan jogállást, amely az egyenlő méltóságú személyként
        kezelésüket  biztosítja  (Abh., ABH  2008,  1203,  1224-1225.).
        Ettől  eltérően  azonban az indítványozók által említett  egyéb
        életviszonyok ilyen védelmet nem élveznek, tehát az azonos nemű
        bejegyzett    élettársak   és   a   más,   nem    párkapcsolati
        életközösségben együtt élő személyek helyzetének jogi rendezése
        nem összehasonlítható.

        8.   Két  indítványozó  úgy  véli,  hogy  a  Békmtv.  azért  is
        alkotmányellenes,  mert  az  Alkotmány  alapján  olyan  védelmi
        intézkedésekre van joga a kiskorú gyermekeknek, amely  kizárja,
        hogy  a jogalkotó a homoszexuális párok kapcsolatához — a  BÉK-
        hez — a házasságéhoz hasonló joghatásokat fűzzön.

        8.1.   Kifogásolja  az  egyik  indítványozó  egyrészt   azt   a
        lehetőséget,  hogy  homoszexuális  párok  közösen   nevelhetnek
        gyermeket.

        Annak   megállapítása  érdekében,  hogy   a   konkrét   esetben
        alkotmányjogi    probléma   fennáll-e,   az    Alkotmánybíróság
        mérlegelte, hogy a Békmtv. tartalmaz-e ebben a vonatkozásban  a
        gyermekek    alkotmányos    jogaival   összefüggésbe    hozható
        szabályozást.

        A  Békmtv. 3. § (2) bekezdése szerint a bejegyzett élettársakra
        a házastársak által történő közös gyermekké fogadásra vonatkozó
        szabályok nem alkalmazhatóak, tehát nem érvényesül a Csjt. azon
        szabálya  [51.  §  (2)  bekezdés],  hogy  „azt,  akit   mindkét
        házastárs — akár együttesen, akár külön-külön — örökbefogadott,
        a házastársak közös gyermekének kell tekinteni (közös gyermekké
        fogadás)”.  Az  egyik bejegyzett élettárs  a  másiknak  a  (vér
        szerinti  vagy örökbefogadott) gyermekét szintén nem fogadhatja
        örökbe.  A  BÉK  továbbá apasági vélelmet sem keletkeztet  [ezt
        szintén a Békmtv. 3. § (2) bekezdése zárja ki], illetve a 3.  §
        (4)  bekezdése  kifejezetten kimondja azt is,  hogy  az  emberi
        reprodukcióra  irányuló, külön törvény szerinti eljárásoknak  a
        házastársakra vonatkozó rendelkezései a bejegyzett élettársakra
        nem   alkalmazhatóak.  Mindez  azt  jelenti,  hogy  a   Békmtv.
        kifejezetten  kizárja, hogy a BÉK-ben élő azonos nemű  pároknak
        jogi  értelemben véve közös gyermeke legyen. Ettől  függetlenül
        előfordulhat,   hogy  azonos  nemű  párok  közös  háztartásában
        gyermek  nevelkedik,  ám ez olyan tény,  amely  nem  a  Békmtv.
        következménye,  és  e  helyzet a Békmtv.  rendelkezéseivel  nem
        hozható kapcsolatba. Az Alkotmánybíróság mindezek miatt ebben a
        vonatkozásban   a   kiskorú  gyermek  „mindenek   felett   álló
        érdekének” (995/B/1990. AB határozat, ABH 1993, 515,  526-529.)
        sérelmére történő hivatkozást — az összefüggés hiánya  miatt  —
        elutasította.

        8.2.   Ezen   túlmenően   mindkét  említett   indítványozó   az
        Alkotmánybíróság  állásfoglalását várja a következő  kérdésben:
        úgy  vélik,  hogy  a  gyermekek mindenek felett  álló  érdekét,
        egészséges   nemi  beállítottságuk  kialakulását  veszélyezteti
        (illetve   „identitásbeli  elbizonytalanodásukhoz”   vezet)   a
        Békmtv.  azért,  mert  azt sugallja, hogy a  homoszexualitás  a
        házassághoz  (tehát  a  különneműek  kapcsolatához)   hasonlóan
        értékes párkapcsolat.

        „Az  Alkotmány  16. §-a állami kötelezettséget állapít  meg  az
        ifjúság   létbiztonsága,   oktatása   és   nevelése,   valamint
        érdekeinek  védelme  tekintetében.  Ez  a  rendelkezés  azonban
        önmagában   alanyi  alapjogot  nem  tartalmaz  konkrét   állami
        szolgáltatásokra.   A   jogalkotó   szervek   számára    széles
        mozgásteret  biztosít az ifjúság létbiztonságát,  oktatását  és
        nevelését,  valamint  érdekének  védelmét  szolgáló  támogatási
        formák  meghatározásában.  E  kötelesség  gyakorlása  során   a
        jogalkotó  szerveknek természetesen tiszteletben kell tartaniuk
        az   Alkotmány  alapelveit,  valamint  az  ifjúságot  megillető
        alapvető jogokat.” [79/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995,
        399, 405.]

        „A  gyermek  ember, akit minden olyan alkotmányos alapvető  jog
        megillet,   mint  mindenki  mást,  de  ahhoz,  hogy   a   jogok
        teljességével  képes legyen élni, biztosítani kell  számára  az
        életkorának  megfelelő  minden  feltételt  felnőtté  válásához.
        Ezért  az  Alkotmány  67. § (1) bekezdése  a  gyermek  alapvető
        jogairól  szól,  egyidejűleg a család  (szülők),  az  állam  és
        társadalom  alapvető kötelezettségeit megszabva.”  (995/B/1990.
        AB  határozat,  ABH  1993, 515, 524.) Az Alkotmány  67.  §  (1)
        bekezdése  tehát  egyfelől a gyermeknek a  védelemhez,  a  róla
        történő  gondoskodáshoz való alapvető jogát, másfelől a  szülő,
        illetve  az állam kötelezettségét szabja meg. „A testi fejlődés
        biztosítására  vonatkozó kötelességek  a  tartás,  gondozás.  A
        szellemi,   erkölcsi  fejlődés  lehetővé   tétele   a   nevelés
        megválasztásával (Alkotmány 67. § (2)) a világnézeti,  vallási,
        kulturális,  művészeti, tudományos oktatásának  biztosításával,
        szeretetteljes   családi   légkör   kialakításával   történik.”
        (995/B/1990. AB határozat, ABH 1993, 515, 528.)

        Az  Alkotmány 67. §-a, amely az állam kötelességévé teszi, hogy
        a   gyermek   személyiségfejlődéséhez  szükséges  védelmet   és
        gondoskodást  nyújtson,  egyrészt  vonatkozik  az  egyértelműen
        káros  hatások távol tartására, másrészt magában  foglalja  azt
        is,  hogy  az  állam a személyiségét, s így  az  egész  jövendő
        életét  meghatározó  súlyos kockázatvállalást  is  elhárítsa  a
        gyermektől [21/1996. (V. 17.) AB határozat, ABH 1996, 74, 80.].
        Az állam feladata tehát intézményes védelmet nyújtani a gyermek
        egészséges fejlődéséhez.

        Az  indítványozók a homoszexualitást erkölcsileg  elítélendőnek
        tartják,  és lényegében azt kérik az Alkotmánybíróságtól,  hogy
        mondja  ki: a még nem fixálódott nemi identitású, szerepet  nem
        választott fiatalok pszichoszexuális fejlődését a homoszexuális
        párkapcsolatok    értékként    tételezése     káros     irányba
        befolyásolhatja.

        Az  Alkotmánybíróság  az azonos neműek  közötti  kapcsolatot  —
        tartós,   megvallott   formájában  és   egyes   életviszonyokra
        korlátozva — jogilag védendőnek ismerte el [14/1995. (III. 13.)
        AB  határozat, ABH 1995, 82, 84.], mindazonáltal —  a  21/1996.
        (V. 17.) AB határozat (ABH 1996, 74, 84.) szerint — „nem azért,
        mert  a  kapcsolat  homoszexuális, hanem mert olyan  kapcsolat,
        amelyhez  hasonló tényállásokat a jog másutt is elismer,  és  a
        megkülönböztetésnek  nem volt alapja. A homoszexualitás  eddigi
        egyetlen megítélésénél is megmaradt tehát az Alkotmánybíróság a
        közerkölcs  minősítését  mellőző, semleges  úton”.  A  testület
        határozottan leszögezte — s ezen álláspontját jelen ügy kapcsán
        sem kívánja módosítani —, hogy „nem minősíti a homoszexualitást
        erkölcsi  szempontból.  (…) az Alkotmányt  nem  úgy  értelmezi,
        mintha  a gyermek erkölcsi fejlődését (67. §) a homoszexuálissá
        válás  lehetősége veszélyeztetné, mert a homoszexualitásról  az
        Alkotmány  alapján nem formálhat erkölcsi ítéletet.”  [21/1996.
        (V.  17.)  AB  határozat, ABH 1996, 74, 85-86.] A homoszexuális
        irányultság kialakulásának okairól folyó tudományos vitát pedig
        nem az Alkotmánybíróság feladata eldönteni.

        A stabil, szeretetteljes, tartós párkapcsolat, amelyben a felek
        együttműködnek  és  kölcsönösen  segítik,  támogatják  egymást,
        hozzájárul  a  személyiség kiteljesedéséhez,  és  így  a  felek
        nemétől függetlenül értéket hordoz. A támadott jogszabály a jog
        eszközeivel  járul  hozzá  az  azonos  nemű  párok   társadalmi
        elismeréséhez,    megadja   számukra   egymás    irányában    a
        házastársakéhoz  hasonló  olyan  jogállást,  amely  az  egyenlő
        méltóságú személyként kezelésüket biztosítja.

        Az  Alkotmánybíróság  megítélése szerint  az  a  tény,  hogy  a
        kiskorúak  szocializációjuk során a homoszexualitás elfogadását
        tükröző   jogi  szabályozással  és  várhatóan  ennek  megfelelő
        társadalmi    magatartással   találkoznak,   semmiképpen    sem
        minősíthető   egész  személyiségüket,  testi,   szellemi   vagy
        erkölcsi  fejlődésüket negatívan érintő, jövőjüket  meghatározó
        kárnak   vagy   veszélynek.  Tény,  hogy  a  jogi   viszonyulás
        befolyásolja  a  társadalmi megítélést, s  ennek  következtében
        egyértelműen szerepe van abban az egyéni döntésben, hogy valaki
        a saját homoszexualitásához hogyan viszonyul (pl. felvállalja-e
        azt),  de  arról nincs szó, hogy a Békmtv. kapcsán a gyermek  a
        személyiségfejlődését illetően vagy bármely  más  vonatkozásban
        kényszerpályára  kerülne [Vö. 21/1996. (V. 17.)  AB  határozat,
        ABH  1996, 74, 86.]. Így pedig az sem állapítható meg,  hogy  a
        Békmtv. megsértené az Alkotmány 16. §-ában, illetve a 67. § (1)
        bekezdésében  foglalt,  a kiskorúakat megillető,  alkotmányosan
        megkövetelt    gondoskodási    minimumra    vonatkozó    állami
        kötelezettséget.

        9.  Azzal az indítványi elemmel kapcsolatban, mely a bejegyzett
        élettársak   törvényes   örökösi  helyzetét   kifogásolta,   az
        Alkotmánybíróság a következőket állapította meg.

        „Az  Alkotmány 14. § az öröklés jogának biztosításával arra  ad
        lehetőséget, hogy jogszabályban meghatározott feltételek esetén
        az örökhagyó vagyonát halála esetén más személy megszerezhesse”
        (672/B/1990.  AB határozat, ABH 1991, 508, 510.).  Az  öröklési
        jog  „[o]bjektív  értelemben  a jogrendszer  azon  szabályainak
        összességét  jelenti,  amelyek a magánszemélyek  halála  esetén
        vagyonának sorsát rendezik; azaz törvényes illetve végrendeleti
        öröklés  útján  lehetővé  teszik  az  örökhagyó  számára,  hogy
        vagyonával  halála  esetére  rendelkezzék,  illetve  az  örökös
        számára,  hogy azt megszerezhesse. (…) Szubjektív értelemben  —
        alanyi  jogként  —  az  örökléshez  való  jog  egyaránt  magába
        foglalja  az aktív és passzív öröklési jogot. Az aktív öröklési
        jog  magában  rejti  a  tulajdonjog egyik részjogosítványát,  a
        rendelkezési jogot: vagyis az örökhagyó jogát, hogy  vagyonával
        feltételesen,  halála esetére rendelkezhessen.  (…)  A  passzív
        öröklési  jog  az  öröklés  jogcímén  történő  tulajdonszerzést
        foglalja  magába,  vagyis  azt,  hogy  valakinek  az  örökhagyó
        halálával   alanyi   joga  keletkezzék  a   tulajdonszerzésre.”
        (819/B/2006. AB határozat, ABH 2007, 2038, 2040- 2041.)

        A  Békmtv. — kiegészítve a Ptk. eddig hatályos rendelkezéseit —
        a   bejegyzett  élettársakat  egymás  vonatkozásában  —  eltérő
        végintézkedés hiányában — törvényes örökössé teszi. Ez  a  tény
        bővíti   ugyan  az  eddig  a  Ptk.  alapján  törvényes  örökösi
        pozícióban   lévő  jogalanyok  körét,  azonban  a   jogszabály-
        módosítás  az  Alkotmány  14.  §-át  —  az  öröklési  jog  mint
        Alkotmányban  biztosított  jog  tartalmát  —  nem   sérti.   Az
        Alkotmány  említett rendelkezéséből ugyanis „nem  vezethető  le
        részletszabály   az   öröklés   mikéntjére”   (936/D/1997.   AB
        határozat,  ABH  1999,  615,  619.).  Az  indítványt  ezért  az
        Alkotmánybíróság elutasította.

        Ezzel összefüggésben elutasította a testület az Alkotmány 16. §-
        ára  alapított  kérelmet  is,  megítélése  szerint  ugyanis   a
        bejegyzett  élettársak  törvényes  örökösi  pozíciója   és   az
        alaptörvény  említett, az ifjúság védelmét előíró  rendelkezése
        között összefüggés nincs.

        10.   Az  egyik  indítvány  szerint  az  Alkotmány  60.  §  (1)
        bekezdésébe  ütközik, hogy a jogalkotó nem  teszi  lehetővé  az
        anyakönyvvezetőknek  a  BÉK  létrehozásában  való  közreműködés
        megtagadását.

        Bár  az indítványozók ezzel összefüggésben a Békmtv. 8.  §  (1)
        bekezdésének az At. módosítására —egy új 26/B. § beiktatására —
        vonatkozó  rendelkezései megsemmisítését  kérték  (e  szabályok
        írják  elő,  hogy  az  anyakönyvvezetőnek mely  esetekben  kell
        megtagadnia   a  BÉK  létrehozását),  a  kérelem  indokolásából
        egyértelműen   megállapítható,  hogy  —   mivel   egy   konkrét
        mentességi  ok  hiányát  kifogásolták — valójában  mulasztásban
        megnyilvánuló  alkotmányellenesség  megállapítását  kérték.  Az
        Alkotmánybíróság a kérelmet gyakorlatának megfelelően  tartalma
        szerint bírálta el.

        Az  Alkotmánybíróságról  szóló  1989.  évi  XXXII.  törvény  (a
        továbbiakban:  Abtv.) 49. § (1) bekezdése szerint  mulasztásban
        megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására kerülhet sor,
        ha  a  jogalkotó szerv a jogszabályi felhatalmazásból  származó
        jogalkotói      feladatát      elmulasztotta      és      ezzel
        alkotmányellenességet  idézett  elő.  „E  törvényi  rendelkezés
        alkalmazása  során  a két feltételnek — a  mulasztásnak  és  az
        ennek   folytán   előidézett  alkotmányellenes   helyzetnek   —
        együttesen  kell  fennállnia. Az Alkotmánybíróság  következetes
        gyakorlata  szerint  a  jogalkotói feladat  elmulasztása  akkor
        állapítható  meg,  ha  a  jogalkotó jogalkotási  kötelezettsége
        konkrét   jogszabályi  felhatalmazásból  ered,  vagy   valamely
        alapvető   jog   érvényesüléséhez   magából   az   Alkotmányból
        szükségszerűen    következik   a   jogszabály    megalkotásának
        kényszere.     A     jogalkotó    szerv     jogszabály-alkotási
        kötelezettségének konkrét jogszabályi felhatalmazás  nélkül  is
        köteles  tehát eleget tenni, ha azt észleli, hogy a  hatás-  és
        feladatkörébe  tartozó területen jogszabályi rendezést  igénylő
        kérdés  merült  fel,  feltéve,  hogy  a  szabályozást  valamely
        alkotmányos  jog  érvényesülése vagy biztosítása  kényszerítően
        megköveteli [22/1990. (X. 16.) AB határozat, ABH 1990, 86.]. Az
        állam    jogalkotói   kötelezettsége   —    ahogy    erre    az
        Alkotmánybíróság  a  37/1992. (VI. 10.) AB  határozatában  (ABH
        1992,  227,  231.)  rámutatott  — következhet  az  Alkotmányból
        kifejezett  rendelkezés  nélkül  is,  ha  valamely  alkotmányos
        alapjog   biztosítása   ezt  feltétlenül   szükségessé   teszi”
        [1395/E/1996. AB határozat, ABH 1998, 667, 669.].

        Az  Alkotmánybíróság több döntésében foglalkozott az  Alkotmány
        60.  §-ában  foglalt  alapjoggal.  Kimondta  egyrészt,  hogy  a
        lelkiismereti- és vallásszabadság alapjogából az az alkotmányos
        kötelesség hárul az államra, hogy az egyéni meggyőződés  szabad
        kialakításának   és  a  tudatos  választásnak   a   lehetőségét
        biztosítsa [4/1993. (II. 12.) AB határozat, ABH 1993, 48, 53.].
        A  lelkiismereti  szabadság jogát  a  64/1991.  (XII.  17.)  AB
        határozat   —   az   abortusz  elvégzését   megtagadó   orvosok
        vonatkozásában  —  a  személyiség integritásához  való  jogként
        értelmezte,   és   leszögezte,  hogy  „az  állam   senkit   nem
        kényszeríthet   olyan  helyzetbe,  amely  meghasonlásba   vinné
        önmagával,  azaz  amely összeegyeztethetetlen  a  személyiségét
        meghatározó  valamely  lényeges  meggyőződésével.  Az  államnak
        nemcsak  az a kötelessége, hogy ilyen kényszertől tartózkodjék,
        hanem az is, hogy lehetővé tegye — ésszerű keretek között —  az
        alternatív  magatartást.  Nem alkotmányellenes,  ha  ez  utóbbi
        érdekében az, aki lelkiismerete szerint kíván cselekedni, olyan
        áldozatokra kényszerül, amelyek nem aránytalanok.”  (ABH  1991,
        297,  314-315.) „A lelkiismereti szabadság és a vallásszabadság
        külön  is  nevesített joga azt ismeri el, hogy a  lelkiismereti
        meggyőződés,  s  ezen belül, adott esetben a vallás  az  emberi
        minőség    része,    szabadságuk    a    személyiség     szabad
        kibontakozásához  való jog érvényesülésének feltétele.  (…)  Az
        általános  személyiségi  jogból folyó  cselekvési  szabadságnak
        különös   súlyt   ad,   ha   a  személyiség   lényegét   érintő
        lelkiismereti  vagy vallási meggyőződésből fakad a  cselekedet”
        [4/1993.  (II.  12.)  AB határozat, ABH 1993,  48,  50-51.].  A
        vallási  vagy  lelkiismereti  meggyőződésből  adódó  cselekedet
        alkotmányos  védelme felmerült más ügyek  kapcsán  is,  pl.:  a
        szülők  joga, hogy lelkiismeretük szerint neveljék gyermekeiket
        [39/2007.  (VI. 20.) AB határozat, ABH 2007, 464.];  az  önmaga
        pártatlanságával kapcsolatos kételyeket feltáró  bíró  kizárása
        az  ügy  további elintézéséből [17/2001. (VI. 1.) AB határozat,
        ABH  2001,  222.];  a  fegyveres katonai szolgálat  megtagadása
        [46/1994. (X. 21.) AB határozat, ABH 1994, 260.].

        Annak  megállapítása  érdekében, hogy  a  hatályos  Békmtv.-ben
        foglalt  előírásokkal kapcsolatban megvalósul-e a lelkiismereti
        szabadsághoz   való  jog  sérelme,  át  kellett  tekinteni   az
        anyakönyvvezetőknek a BÉK-kel kapcsolatos feladatait.

        Az  At.  26/A.  §  (1) bekezdése úgy rendelkezik,  hogy  a  BÉK
        létesítése   iránti  szándékot  személyesen  kell  bejelenteni,
        amelyről  az anyakönyvvezető jegyzőkönyvet vesz fel.  A  leendő
        bejegyzett   élettársaknak  nyilatkozniuk  kell   arról,   hogy
        bejegyzett  élettársi kapcsolatuknak legjobb tudomásuk  szerint
        nincs  törvényes  akadálya,  valamint  igazolniuk  kell,   hogy
        bejegyzett    élettársi   kapcsolatuk   törvényes    feltételei
        fennállnak  [Békmtv.  2.  §  (1) bekezdés,  a  (2)  bekezdésben
        foglalt  kivételekkel]. A Békmtv. 1. §  (1)  bekezdése  szerint
        pedig  a  BÉK  akkor  jön  létre, ha az  anyakönyvvezető  előtt
        együttesen  jelenlévő két, tizennyolcadik  életévét  betöltött,
        azonos  nemű  személy  személyesen  kijelenti,  hogy  egymással
        bejegyzett  élettársi  kapcsolatot  kíván  létesíteni.  A   BÉK
        létrehozásához   tehát  az  anyakönyvvezető  előtti   személyes
        megjelenésre   van  szükség.  Az  1.  §  (3)-(4)   bekezdésében
        meghatározott  további  alaki  kellékek  —  pl.  az  anyakönyvi
        bejegyzés   —   a  BÉK  létrejöttének,  érvényességének   jelen
        szabályozási  környezetben nem feltétele [az At. 26/E.  §  (10)
        bekezdése   is   úgy   rendelkezik,  hogy   a   BÉK   a   felek
        anyakönyvvezető  előtt tett (6) bekezdés  szerinti  egybehangzó
        nyilatkozatával  jön létre, amit az anyakönyvezető  megállapít,
        de   a  BÉK  létrejöttének  nem  feltétele  sem  az  anyakönyvi
        bejegyzés, sem annak aláírása]. A felek nyilatkozata  akkor  is
        létrehozza  a  BÉK-et, ha az előtte megjelent személyeket  erre
        vonatkozó  kötelessége ellenére az anyakönyvvezető  nem  jegyzi
        be. A tanúk ezt igazolni tudják, s a bejegyzés pótolható.

        A  BÉK-et  ennek értelmében az anyakönyvvezető előtt  megjelent
        két személy egybehangzó nyilatkozata, akaratnyilvánítása és nem
        az anyakönyvvezető tevékenysége — a bejegyzés mint állami aktus
        —  hozza  létre.  A hivatalos minőségben eljáró anyakönyvvezető
        tehát  az  azonos nemű személyek között de facto már  létrejött
        kapcsolat állami (törvényi) elismerésének folyamatában  működik
        közre  (BÉK létesítése iránti szándék jegyzőkönyvbe  vétele,  a
        törvényes    feltételek   meglétének   ellenőrzése,    a    BÉK
        létrejöttének  megállapítása,  deklaratív  hatályú   anyakönyvi
        bejegyzés),     tevékenysége    regisztratív    jellegű.     Az
        anyakönyvvezető hivatalos személy, ebben a minőségében  eljárva
        világnézetileg semlegesnek kell lennie.

        Nincs   szó   arról,   hogy  a  jogalkotó  az  anyakönyvvezetőt
        közvetlenül  saját  személyére  vonatkozóan  valamely  vallási,
        lelkiismereti (világnézeti vagy erkölcsi) paranccsal, személyes
        meggyőződéssel  összeegyeztethetetlen  cselekedetre   kötelezné
        (helyzete   ezért   alapvetően  eltérő  pl.  az   aktív/passzív
        eutanáziában  vagy  az  abortusz  tényleges  elvégzésében  való
        közreműködést  megtagadó orvos esetétől). Az ugyanis,  hogy  az
        állam képviseletében eljárva az anyakönyvvezető közreműködik  a
        BÉK    létrehozásában,   nem   befolyásolja   saját   szexuális
        orientációját, azt, hogy a magánéletben milyen nézeteket  vall,
        magára  nézve  milyen  erkölcsi, vallási  követelményeket  tart
        irányadónak, s milyen magatartást tanúsít. Önmagában tehát az a
        tény,  hogy  az anyakönyvvezető egyébként hogyan  viszonyul  az
        azonos neműek párkapcsolatához (vallási, erkölcsi, esetleg  más
        okból   elítéli  vagy  támogatja  azt),  jelen  ügy  megítélése
        szempontjából nem releváns kérdés.

        Az Alkotmánybíróság álláspontja a kifejtettek miatt az, hogy  a
        Békmtv. nyomán az anyakönyvvezető nem kerülhet olyan helyzetbe,
        ami  a  lelkiismereti- és vallásszabadsághoz való, Alkotmányban
        biztosított  jogát sértené. Nincs alkotmányos ok arra,  hogy  a
        közhivatalt  viselő  anyakönyvvezető pusztán  az  eléje  járuló
        párok  szexuális beállítottsága miatt megtagadhassa  az  állami
        elismerésben való közreműködést.

        Következésképpen  nem  valósít meg  mulasztásban  megnyilvánuló
        alkotmányellenességet, hogy a jogalkotó nem tette  kifejezetten
        lehetővé  az  anyakönyvvezetőknek azt, hogy a BÉK létesítésének
        folyamatából  —  a  lelkiismereti  és  vallásszabadság   jogára
        hivatkozással — kilépjenek.

        11.1.  Az egyik indítványozó azt állítja, hogy a Békmtv.  azért
        alkotmányellenes, mert a BÉK esetében nem érvényesülnek a Csjt.
        7-12. §-aiban foglalt érvénytelenségi okok.

        Az  indítványozó nem veszi figyelembe, hogy a Békmtv. generális
        utaló szabálya nyomán a házasságra vonatkozó szabályokat a BÉK-
        re  is alkalmazni kell, s ezért a Csjt.-ben felsorolt házassági
        érvénytelenségi okok esetén a BÉK is érvénytelen. Mivel  emiatt
        az    indítvány   megalapozatlan,   az   Alkotmánybíróság   azt
        elutasította.

        11.2. Az Alkotmánybíróság megvizsgálta azt a negyedik és ötödik
        indítványozó által előterjesztett kifogást, mely szerint  sérti
        a  jogállamiság és a jogbiztonság követelményét az a tény, hogy
        a  Békmtv. a BÉK-et családjogi intézményként szabályozza. Mivel
        a  testület  ebből  a  szempontból nem  talált  alkotmányossági
        összefüggést  az  Alkotmány 2. § (1)  bekezdése  és  a  Békmtv.
        között,  az  indítványokat — állandó gyakorlatának  megfelelően
        [698/B/1990.  AB határozat, ABH 1991, 716-717.;  35/1994.  (VI.
        24.)  AB  határozat,  ABH  1994,  197,  201.;  720/B/1997.   AB
        határozat, ABH 1998, 1005, 1007.; 380/D/1999. AB határozat, ABH
        2004, 1306, 1313-1314.] — ebben a vonatkozásban elutasította.

        11.3.  Szintén  nem  talált  alkotmányossági  összefüggést   az
        Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jog és a bejegyzett
        élettárs    azon   joga   között,   hogy   elhunyt    élettársa
        eltemettetéséről  gondoskodhat,  ezért  elutasította  az  ezzel
        összefüggésben előterjesztett indítványt.

        12.1. Az negyedik és az ötödik indítványozó — az Alkotmány 7. §
        (1)  bekezdésére hivatkozva — a Békmtv. nemzetközi  szerződésbe
        ütközését   is   állította.  Az  Abtv.  21.  §  (3)   bekezdése
        megállapítja azon lehetséges indítványozók körét, akik az Abtv.
        44.  §-a  szerint  valamely jogszabály  nemzetközi  szerződésbe
        ütközésének  alkotmányossági vizsgálatát  kezdeményezhetik.  Az
        indítványozók  nem tartoznak az itt felsoroltak  közé,  így  az
        Alkotmánybíróság  az  Ügyrend 29. § c) pontja  alapján  ezt  az
        indítványi elemet visszautasította.

        12.2. Az Alkotmánybíróság végezetül megállapítja: az Abtv.  22.
        §  (2)  bekezdése  szerint az indítványnak a  kérelem  alapjául
        szolgáló  ok  megjelölése  mellett  határozott  kérelmet   kell
        tartalmaznia. Az Ügyrend 21. § (2) bekezdése szerint a  kérelem
        akkor  tekinthető határozottnak, ha az indítvány tartalmazza  a
        vizsgálandó  jogszabály  megjelölése  mellett  az  Alkotmánynak
        azokat  a  rendelkezéseit, amelyeket — az indítványozó állítása
        szerint   —   a   hivatkozott  jogszabályok   megsértenek.   Az
        Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint továbbá — az  Abtv.
        22.   §   (2)   bekezdésének   az  ok  megjelölésére   irányuló
        kötelezettsége   alapján   —   az  indítványozónak   meg   kell
        indokolnia, hogy a támadott jogszabály miért és mennyiben sérti
        az  Alkotmány hivatkozott rendelkezését. Az indítvány  érdemben
        nem   bírálható  el,  ha  az  indítványozó  nem  támasztja  alá
        összefüggően,   érdemi   vizsgálatra   alkalmas   érvekkel    a
        megsemmisíteni kért jogszabályi rendelkezések és  az  Alkotmány
        megjelölt   rendelkezései   között  fennálló   alkotmányjogilag
        értékelhető   összefüggéseket,  nem   jelöli   meg,   hogy   az
        alkotmányellenesség milyen indokok alapján áll fenn  (lsd.  pl.
        477/B/2001. AB végzés, ABH 2005, 1596.).

        E  feltételeknek  az indítványok részben nem felelnek  meg,  az
        indítványozók ugyanis egyrészt alkotmányi rendelkezés felhívása
        nélkül    kérték    alkotmányellenesség    megállapítását    (a
        gyermekelhelyezéssel   és  a  gondnokrendeléssel   kapcsolatban
        előterjesztett    indítvány),   másrészt    egyes    alkotmányi
        rendelkezéseket pusztán megjelöltek [a második indítványozó  az
        Alkotmány a 70/A. § (1)-(3) bekezdését, a negyedik és az ötödik
        indítványozó  az Alkotmány 70/J. §-át, a nyolcadik indítványozó
        az  Alkotmány  59.  § (1) bekezdését és ezzel összefüggésben  a
        70/A. § (1) bekezdését], azonban érvekkel nem támasztották alá,
        hogy a vélt alkotmányellenesség szerintük miben áll.

        Szintén  nem  tudta  érdemben  elbírálni  a  testület  az  első
        indítványozónak  a  Békmtv. egyes konkrét — más  jogszabályokat
        módosító — rendelkezései [5. § (1)-(2) és (5) bekezdés,  6.  §,
        7.  §  (1)-(3) bekezdés és (5)-(8) bekezdés, 8. §, 9. § (1)  és
        (3)  bekezdés, 10-15. § és 17. §] vonatkozásában előterjesztett
        kérelmét. E rendelkezések a Békmtv. 18. § (3) bekezdése  nyomán
        2010. február 1-jén hatályukat vesztették, a módosítás révén az
        új   rendelkezést   magába  foglaló  (inkorporáló)   jogszabály
        alkotmányellenességét    —   az   Alkotmánybíróság    vonatkozó
        gyakorlatának  megfelelően  —  vizsgálni  lehetne.  Az   érdemi
        elbírálásnak  e  körben az az akadálya, hogy az indítványozó  e
        törvényi   szakaszokat  csak  felsorolta,   de   érvekkel   nem
        támasztotta alá a vélt alkotmányellenességet.

        Az Alkotmánybíróság ezért az indítványokat ebben a részükben  —
        mint  érdemi elbírálásra alkalmatlanokat — az Ügyrend 29. §  d)
        pontja alapján visszautasította.

        12.3. Az egyik indítványozó a Békmtv. egésze mellett támadta az
        új Ptk.-nak a BÉK-ről szóló rendelkezéseit is, indokolásul csak
        annyit   említett,   hogy  a  3:87-3:89.  §-okban   a   Békmtv.
        „valamennyi alkotmányellenes eleme megtalálható”.

        Az új Ptk.-t az Országgyűlés 2009. november 9-én fogadta el, és
        a  Magyar  Közlöny 2009. november 20-i 165. számában  hirdették
        ki.  Az  Abtv.  42. § (2) bekezdése alapján az Alkotmánybíróság
        gyakorlata  az, hogy a kihirdetett, de hatályba még nem  lépett
        törvény  (törvényi rendelkezés) is képezheti utólagos absztrakt
        normakontroll  tárgyát [28/1993. (IV. 30.)  AB  határozat,  ABH
        1993,  220,  225.; 19/1999. (VI. 25.) AB határozat,  ABH  1999,
        150,  158.;  14/2002. (III. 20.) AB határozat, ABH  2002,  101,
        114.], ennek megfelelően az eljárásnak nem akadálya az, hogy az
        új Ptk. még nem lépett hatályba.

        Ugyanakkor az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a kérelem nem
        felel meg az indítványokkal szemben támasztott, a 12.2. pontban
        ismertetett   követelményeknek,   nem   tekinthető   határozott
        indítványnak.  Ezért  azt az Ügyrend 29. §  d)  pontja  alapján
        visszautasította.

        Az  Alkotmánybíróság  a  határozat  Magyar  Közlönyben  történő
        közzétételét az ügy jelentőségére tekintettel rendelte el.
                                Dr. Paczolay Péter
                            az Alkotmánybíróság elnöke
                                         
                    Dr. Balogh Elemér       Dr. Bragyova András
                    alkotmánybíró                 alkotmánybíró
                                         
                    Dr. Holló András            Dr. Kiss László
                    alkotmánybíró                 alkotmánybíró
                                         
                    Dr. Kovács Péter     Dr. Lenkovics Barnabás
                    alkotmánybíró          előadó alkotmánybíró
                                         
                    Dr. Lévay Miklós       Dr. Trócsányi László
                    alkotmánybíró                alkotmánybíró
          Dr. Bragyova András alkotmánybíró párhuzamos indokolása

          Egyetértek   a  határozat  rendelkező  részével,   azonban   az
          indoklással részben nem. Az indoklást azért nem tudom  követni,
          mert  a  határozatban foglalt döntés — a jelenlegi BÉK  törvény
          alkotmányossága  —  a  házasság  védelmének  a  többség   által
          elfogadott felfogása nélkül is igazolható lett volna. A mai BÉK
          szabályozás alkotmányosságának elfogadásához — még inkább, mint
          az  első  BÉK határozatban [154/2008. (XII. 17.) AB  határozat,
          ABH  2008,  1203, 1239.] vizsgált BÉK esetében — elegendő  lett
          volna  annyit  mondani,  hogy a BÉK, nem  lévén  házasság,  nem
          sértheti a házasság alkotmányos védelmét.

          1.  A  határozat  indoklása az említett  első  BÉK  határozatot
          követi,   amellyel  nem  értettem  egyet,   mert   a   házasság
          alkotmányjogi  védelméről  más  volt  a  véleményem,   mint   a
          többségnek. Ebben a kérdésben továbbra sem osztom a többség (és
          még  kevésbé a jelenlegi kisebbség) álláspontját, így nem  kell
          megismételnem a különvéleményben leírtakat. Most sem  gondolom,
          hogy a házasság alkotmányos védelme megkívánná vagy igazolná  a
          házasság (és így a házasságban élők) kedvező megkülönböztetését
          a  nem házasokkal — vagyis a nem házasságban együtt élő, vagy a
          senkivel  együtt  nem élőkkel — szemben. A  többségi  határozat
          ilyen megkülönbözetést nem tartana alkotmányellenesnek és a BÉK
          jelenlegi  szabályozását is azért tekinti elfogadhatónak,  mert
          kellően megkülönbözteti — az első BÉK határozat szellemében — a
          BÉK-et  a házasságtól. Magam továbbra sem tartom elfogadhatónak
          a  mostani  határozatban  foglalt érvelést,  amely  a  házasság
          alkotmányos  (jogi) védelmét, a házasságot el nem fogadók  vagy
          nem   gyakorlók   a  házasokhoz  képest  jogilag   hátrányosabb
          helyzetbe hozásában látja.
          A  legfőbb  ellenérvem  e felfogás ellen  változatlan:  a  jogi
          paternalizmus  elvetése.  A  házasság  állami  segítése   —   a
          házasságnak,   mint   intézménynek,  és  a   házasoknak   adott
          kedvezéssel,  vagy  a nem házasok viszonylag hátrányosabb  jogi
          helyzetbe  hozásával  —  ugyanis  csak  akkor  igazolható,   ha
          elfogadjuk, hogy az állam jogosult meghatározni, mi a  jó  vagy
          helyes  élet  az  állampolgárok számára. A többség  szerint  az
          alkotmányjogilag  helyes  életforma  a  különneműek  házasságán
          alapuló  család  — minden egyéb életforma megengedett,  de  nem
          egyenrangú   a   házasságon  alapuló  és   gyermekeket   nevelő
          családdal.  Még  ha  a magyar társadalom legalább  viszonylagos
          többsége ma így is gondolná, ez sem igazolhatná a többség által
          elfogadottól   eltérő  életformák  hátrányosan  megkülönböztető
          kezelését,  legalább addig, amíg létezik erkölcsileg  semleges,
          az  életformáról való döntést az egyénekre bízó jogi  megoldás.
          Ennek  indokát  különben a többségi határozat  is  tartalmazza,
          amikor  megállapítja:  az  azonos neműek  bejegyzett  élettársi
          kapcsolata nem zavarja mások házasságát.

          2.  Egyetértek azzal is, hogy az anyakönyvvezető  az  élettársi
          kapcsolat bejegyzésében való közreműködést lelkiismereti  okból
          —   pl.  vallási  vagy  erkölcsi  meggyőződése  alapján  —  nem
          tagadhatja  meg.  Egyetértek azzal  is,  hogy  a  lelkiismereti
          szabadság csak az egyén saját magatartására vonatkozhat.  Ebből
          következik,   hogy  a  lelkiismereti  szabadság   akkor   lehet
          alkotmányosan   megkövetelt  mentesség  az  egyébként   jogilag
          kötelező  magatartás  —  az anyakönyvvezető  köztisztviselőként
          kötelező  közreműködése  azonos neműek élettársi  kapcsolatának
          bejegyzésében  —  alól,  ha  a köztisztviselőt  meggyőződésével
          ellentétes  magatartásra kényszerítené, és így  elviselhetetlen
          belső  konfliktust idézne elő. Ez az érvelés azon alapul,  hogy
          nem  az  anyakönyvvezető  cselekvése hozza  létre  a  (szerinte
          erkölcsileg  helytelen)  élettársi  kapcsolatot,   hanem   csak
          rögzíti  a létrejöttéhez szükséges jognyilatkozatok tényét.  Ha
          ez  így  van, az anyakönyvvezető maga nem tehet meggyőződésével
          ellenkezőt,   mivel   a  lelkiismereti  szabadság   nem   mások
          magatartásának helyeslésére vagy elítélésének szabadsága, hanem
          azt  biztosítja,  hogy  az  egyén  erős  belső  meggyőződésével
          ellentétes  cselekvésre ne kényszeríttessék. Az anyakönyvvezető
          szerint   erkölcsileg  elítélendő  esemény  tényként  rögzítése
          közhitelű   nyilvántartásban  nem  lehet   ellentétes   az   őt
          meggyőződése    szerint    személyében    kötelező     erkölcsi
          imperatívusszal. A lelkiismereti szabadság védelme  ezekben  az
          esetekben  mindig konfliktust feltételez egy jogi kötelezettség
          tartalma (esetünkben az anyakönyvvezető hivatali cselekvése) és
          a kötelezettség teljesítésére kötelezettet meggyőződése szerint
          kötelező  cselekvés  között. Aki az azonos neműek  együttélését
          erkölcsi  okból  helyteleníti,  nem  kerülhet  konfliktusba   a
          joggal,  hiszen  nem köteles ilyen kapcsolatot létesíteni,  még
          kevésbé fenntartani. A lelkiismereti szabadság nem védi a mások
          erkölcsileg   helyes   viselkedésére  vonatkozó   meggyőződést,
          bármilyen    erős    legyen   is.   Ez    a    meggyőződés    a
          véleménynyilvánítás szabadságának keretei  és  korlátai  között
          szabadon  kifejezhető,  de  nem áll a  lelkiismereti  szabadság
          védelme alatt.

          Budapest, 2010. március 23.
                                                      Dr. Bragyova András
                                                            alkotmánybíró

          Dr. Kiss László alkotmánybíró párhuzamos indokolása

          A  határozat 1. pontjához különvéleményt csatoltam, 3., 4.,  5.
          pontjában foglaltakkal egyetértettem.

          Egyetértek  a  többségi  határozat  2.  pontjában   foglalt   —
          mulasztás    megállapítása   iránt   benyújtott    —    kérelem
          elutasításával  is.  Ennek  elvi  indokai  azonban   alapjaiban
          eltérnek attól, amelyre a többségi határozat épül.

          Az  indítványozó  szerint az Alkotmány 60.  §  (1)  bekezdésébe
          ütközik,    hogy   a   jogalkotó   nem   teszi   lehetővé    az
          anyakönyvvezetőknek  a  BÉK  létrehozásában  való  közreműködés
          megtagadását. Egyetértek a többségi határozattal abban, hogy az
          indítványozó      valójában     mulasztásban      megnyilvánuló
          alkotmányellenesség  megállapítását  kérte,  tekintettel  arra,
          hogy   a   Békmtv.-ből  egy  konkrét  mentességi   ok   hiányát
          kifogásolták.

          Eltér azonban a véleményem a többségi határozatban foglaltaktól
          amiatt,  mivel  az  anyakönyvvezető közreműködésének  jellegét,
          jogi hatását másképpen ítélem meg.

          1.  Közjogi  vagy magánjogi eljárás (aktus)-e a  házasságkötés,
          illetve a bejegyzett élettársi kapcsolat anyakönyvvezető előtti
          létesítése?

          Az   első   kérdés,  amire  választ  kell  adni  az,  vajon   a
          házasságkötés,    illetve   bejegyzett   élettársi    kapcsolat
          anyakönyvvezető  előtti  létesítése  magánjogi   vagy   közjogi
          eljárási aktus-e vagy sem.

          Nézzük először is a jogi alapokat:

          Csjt.  2. § (1) bekezdése: „A házasság akkor jön létre,  ha  az
          együttesen   jelenlevő   házasulók  az  anyakönyvvezető   előtt
          személyesen kijelentik, hogy egymással házasságot kötnek.”

          Békmtv.  1. § (1) bekezdése: „A bejegyzett élettársi  kapcsolat
          akkor  jön létre, ha az anyakönyvvezető előtt együttesen  jelen
          lévő,   két   18.  életévét  betöltött,  azonos  nemű   személy
          kijelenti,  hogy  egymással  bejegyzett  élettársi  kapcsolatot
          kíván létesíteni.”

          Házasság  ellenkező nemű (nő-férfi) pár között tehát  de  facto
          nem  létesülhet, ahhoz szükséges az állami elismerés (de  jure)
          is.

          Ezzel  szemben amennyiben az azonos nemű (férfi-férfi vagy  nő-
          nő)  felek élettársi kapcsolatot kívánnak létesíteni egymással,
          nem  szükséges ahhoz az anyakönyvvezető előtti megjelenésük  és
          az egybehangzó nyilatkozatuk sem. Egyszerűen összeköltöznek (de
          facto) és az élettársi kapcsolathoz fűződő polgári jogi hatások
          eo  ipso  a törvényben (Ptk.) meghatározott feltételek  szerint
          meghatározott idővel beállnak. Ha viszont a felek az  élettársi
          kapcsolatuk  állami elismerését (de jure) is  szeretnék,  akkor
          következik a Békmtv. 1. § (1) bekezdésében meghatározott állami
          regisztratív (nyilvántartásba vételi) eljárás, amely a Ket. 12.
          §  (2)  bekezdésében meghatározott közigazgatási hatósági ügyet
          keletkeztet   („minden  olyan  ügy,  amelyben  a  közigazgatási
          hatóság az ügyfelet érintő jogot vagy kötelességet állapít meg,
          adatot,    tényt    vagy   jogosultságot    igazol,    hatósági
          nyilvántartást  vezet  vagy hatósági  ellenőrzést  végez”).  Az
          anyakönyvvezető közigazgatási hatósági személyként  jár  el  és
          közigazgatási hatósági nyilvántartást vezet [anyakönyv  –  lásd
          At.  7. § (2) bekezdés b) és c) pontja] és a nyilvántartásokban
          foglalt adatokról kiadott irat (az anyakönyvi kivonat) hatósági
          bizonyítványnak minősül [Ket. 83. § (1) bekezdése:  „Az  ügyfél
          kérelmére  a  hatóság tény, állapot vagy egyéb adat igazolására
          hatósági   bizonyítványt  ad  ki.  Törvény  kivételes   esetben
          lehetővé teheti, hogy a hatóság a hatósági bizonyítvány kiadása
          helyett  a hatósági nyilvántartásba bejegyzett adatok  alapjául
          szolgáló  iratról  adjon  ki másolatot.”  A  második  mondatban
          meghatározott  eset sem a házasságkötésnél,  sem  a  bejegyzett
          élettársi   kapcsolatnál  nem  jöhet  szóba,   mert   nincs   a
          nyilvántartás  adatainak alapjául szolgáló  irat,  mindössze  a
          felek  egybehangzó, anyakönyvvezető előtti szóbeli  kijelentése
          az  alapja  a közigazgatási hatósági nyilvántartásba bejegyzett
          adatnak   a   házasság,   a  bejegyzett   élettársi   kapcsolat
          létrejöttének.]

          A  házasságot  —  mint  fentebb is  mondtuk  —  a  feleknek  az
          egybehangzó nyilatkozata hozza létre [Csjt. 2. § (1) bekezdése:
          „Házasság akkor jön létre, ha az együttesen jelenlevő házasulók
          az anyakönyvvezető előtt személyesen kijelentik, hogy egymással
          házasságot  kötnek”.] Mindez családjogi,  magánjogi  aktus.  Az
          állami elismeréshez azonban szükséges az anyakönyvvezető előtti
          nyilvántartásba  vételi eljárás is [Csjt. 2. §  (2)  bekezdése:
          „Az   anyakönyvvezető   a   kijelentés   megtörténte   után   a
          házasságkötést a házassági anyakönyvbe bejegyzi.”] Ez pedig már
          közigazgatási,  közjogi  aktus. Az  állam  általi  elismeréshez
          kötődik  még egy, a közigazgatási hatóság döntését – a házasság
          állam általi jóváhagyását – jelentő államigazgatási eljárás, az
          úgynevezett  előkészítő eljárás [Csjt. 3. § (1)  bekezdése:  „A
          házasságkötést  megelőzően  a házasulóknak  az  anyakönyvvezető
          előtt ki kell jelenteniük, hogy házasságuknak legjobb tudomásuk
          szerint nincs törvényes akadálya, egyszersmind igazolniuk kell,
          hogy    házasságkötésük   törvényes   feltételei    fennállnak.
          Jogszabály  a házasságkötés előtti tanácsadáson való részvételt
          kötelezővé teheti.”] A házasság tényének bejegyzése a házassági
          anyakönyvbe a közigazgatási hatóság felek kérelmének helyt  adó
          döntése  a  Ket.  71.  § (1) bekezdése szerinti  érdemi  döntés
          (határozat),  amelyet azonban nem alakszerű vagy egyszerűsített
          határozati formában, hanem a hatósági nyilvántartási (házassági
          anyakönyvi)  bejegyzést követően a feleknek  átadott  határozat
          jellegű  okirat  (hatósági bizonyítvány – házassági  anyakönyvi
          kivonat)   formájában  ad  ki  [Ket.  73.  §   (5)   bekezdése:
          „Jogszabály elrendelheti, hogy a hatóság a döntését az  erre  a
          célra     rendszeresített    formátumban,    a    jogszabályban
          meghatározott adattartalommal adja ki”]. Amennyiben  azonban  a
          törvényi   feltételek  hiánya  miatt  a  házasságkötés   állami
          elismerése    iránti    kérelmet    elutasítja,    akkor     az
          anyakönyvvezetőnek   a  Ket.  72.  §  (1)  bekezdése   szerinti
          alakszerű,  indokolt  és  jogorvoslati jogot  biztosító  érdemi
          határozatot kell hoznia.

          A  bejegyzett élettársi kapcsolatnál ugyanez a helyzet azzal az
          eltéréssel,  hogy  a házassági anyakönyv helyett  a  bejegyzett
          élettársi  kapcsolati anyakönyvbe történik a bejegyzés  és  nem
          házassági   anyakönyvi  kivonat,  hanem  bejegyzett   élettársi
          kapcsolati  anyakönyvi kivonat kerül hatósági érdemi döntésként
          kiadásra a kapcsolat hatósági nyilvántartásba vételekor.

          Mindkét kapcsolati formánál tehát egy magánjogi aktus előz  meg
          egy  közjogi  aktust, amelynek más-más hatása  van  a  feleknek
          harmadik   féllel   kapcsolatos   (jog)viszonyára   (lásd   pl.
          nagykorúvá  válás; különböző állam által nyújtott kedvezmények,
          támogatások     igénybevételi    lehetősége;     örökbefogadás;
          vagyonközösség; öröklés stb.).

          Mindkét  esetnél  a közjogi aktust az állami  elismerés  iránti
          kérelem  (anyakönyvvezetői  előtti megjelenés,  házasságkötési,
          illetve  bejegyzett  élettársi  kapcsolat  létrehozási  szándék
          bejelentése) előzi meg.

          A  többségi  határozat szerint az anyakönyvvezető  tevékenysége
          tartalmilag  csupán  regisztratív jellegű. Álláspontom  szerint
          nem, tekintettel arra, hogy — a fent bemutatottak szerint  —  a
          közreműködése révén létrejött házassághoz fűződhetnek  csak  az
          állam által elismert joghatások.

          2.  Megtagadhatja-e az anyakönyvvezető lelkiismereti okokból  a
          bejegyzett élettársi kapcsolat létesítésében a közreműködését?

          A többségi határozat szerint „nincs alkotmányos ok arra, hogy a
          közhivatalt  viselő  anyakönyvvezető pusztán  az  eléje  járuló
          párok  szexuális beállítottsága miatt megtagadhassa  az  állami
          elismerésben  való  közreműködést.  Következésképpen  (...)   a
          jogalkotó     nem     tette    kifejezetten     lehetővé     az
          anyakönyvvezetőknek azt, hogy a BÉK létesítésének  folyamatából
          —  lelkiismereti  és  vallásszabadság  jogára  hivatkozással  —
          kilépjen”.

          Az  én  álláspontom eltér ettől az értelmezéstől. Mindenekelőtt
          amiatt, mivel — a fentiekben írtak szerint — bizonyítva  látom,
          hogy  a  szóban forgó eljárásokban az anyakönyvvezető nem  csak
          pusztán regisztratív cselekményeket végez, hanem „ügyet” intéz.
          Más nézetet vallok azonban az alábbiak miatt is:

          Amennyiben  a  felek az állami elismerés iránti  kérelmüket  az
          állam  képviselője, az anyakönyvvezető előtt bejelentik,  akkor
          az  államnak  [illetve  az  állam nevében  az  adott  illetékes
          államigazgatási hatóságnak — anyakönyvi kerületnek — lásd:  At.
          4. § (2) bekezdése: „aki előtt a felek az ez irányú szándékukat
          bejelentik”] eljárási kötelezettsége keletkezik. Ez azonban nem
          jelenti azt, hogy a bejelentés kapcsán egy konkrét ügyintézőnek
          (anyakönyvvezetőnek)   lenne   eljárási   kötelezettsége.    Az
          államigazgatási szerv eljárási kötelezettsége tehát nem  azonos
          az  állam (az államigazgatási szerv) adott képviselője eljárási
          kötelezettségével.

          Ennek  az az indoka, hogy a közhatalmi szerv eljárásába  vetett
          közbizalom megerősítése, a pártatlanság követelménye –  és  nem
          pusztán  a  „pártatlanság  látszata”  –  megköveteli,  hogy   a
          közhatalmi  szerv (közvetve az állam) nevében eljáró  képviselő
          pártatlanságához  (objektivitásához) kétség se  férhessen.  Ezt
          biztosítják  az  eljárásjogi  kizárási  okok.  A  közigazgatási
          hatóság  képviselője esetében az ügyintéző kizárására vonatkozó
          eljárási szabályokat a Ket. abszolút és relatív kizárási okokra
          osztja.  Abszolút kizárási ok, hogy az ügyintéző:  a)  a  saját
          vagy  hozzátartozója ügyében nem járhat  el  [Ket.  42.  §  (1)
          bekezdése];  b)  másodfokon  nem  járhat  el,  ha  az  elsőfokú
          eljárásban  részt  vett  [Ket. 42. §  (2)  bekezdése].  Relatív
          kizárási  ok,  ha  az  ügyintézőtől  nem  várható  el  az   ügy
          tárgyilagos  megítélése [Ket. 42. § (3) bekezdése]. Megjegyzem:
          az  anyakönyvvezetőnek nem csupán a bejegyzés  a  dolga,  hanem
          fontos szerepe van az egész előkészítő és folyó eljárásban  is,
          azaz nem csak aláír, hanem az „ügyet” állami hatóságként intézi
          is.  A kizárási ok szempontjából irreleváns, hogy a tárgyilagos
          megítélés (objektivitás) hiánya pozitív vagy negatív szubjektív
          okból  ered-e. Pozitív szubjektív ok lehet az ügyintéző  és  az
          ügyfél közötti közismerten jó kapcsolat, amely eredményezheti a
          közvélekedésben  a pártatlan eljárás kétségbe  vonását  („azért
          intézte  el  neki, mert…”), mint ahogy lehet negatív szubjektív
          ok   az  ügyintéző  és  az  ügyfél  közötti  rossz,  megromlott
          kapcsolat  is  („azért  utasította el, mert…”).  De  ugyanilyen
          szubjektív  negatív  ok lehet az is, ha valakinek  a  (vallási,
          világnézeti   erkölcsi   stb.)   meggyőződése   eredményezi   a
          tárgyilagos megítélés hiányát.

          Nem  vitatottan  — a közszereplőkhöz hasonlóan —  a  közhatalmi
          szervekkel      közszolgálati     munkajogviszonyban      állók
          köztisztviselőknek   is   a   munkavégzésük   során   az    un.
          átlagemberhez   képest   többet   kell   tűrniük:   amikor    a
          foglalkozásukat    megválasztották,    az    adott    munkakört
          megpályázták  és  elnyerték, tisztában  kellett  lenniük  annak
          esetleges  negatív  oldalaival is. Vagyis  a  köztisztviselőnek
          (esetünkben   az  anyakönyvvezetőnek)  felül  kell   emelkednie
          szubjektumán  az  objektív  eljárás érdekében.  Ennek  ellenére
          mégis előfordulhat olyan szélsőséges helyzet, hogy oly domináns
          az  anyakönyvvezető meggyőződése egy adott területen, hogy azon
          lelkiismereti vagy egyéb okokból nem tud felülemelkedni.  Ez  —
          akár  lelkiismereti  alapon  is — eredményezheti  azt,  hogy  a
          tárgyilagosság   az   állam   (közigazgatási   hatóság)   adott
          képviselőjénél  (esetünkben  az anyakönyvvezetőnél)  szubjektív
          okból  nem  lesz biztosítható. Itt lép be az állami  elismerési
          eljárásba  a  Ket.  42. § (3) bekezdése. Azt  pedig  a  kizárás
          tárgyában  döntő hatóság vezetője — aki a kizáráshoz  felhozott
          konkrét  okok  és körülmények közvetlen ismerője  —  meg  tudja
          ítélni,   hogy  valóban  olyan  nyomósak-e  ezek  az   indokok,
          amilyenként   azokra   az   ügyből   történő   kizárását   kérő
          anyakönyvvezető hivatkozik.

          Vitatható  szempontnak  tartom azt  is,  hogy  valaki  ezzel  a
          beosztással vállalta azt is, hogy — tartalmukra tekintet nélkül
          —   „látatlanban”   mindent  végrehajt.   Akik   már   korábban
          szolgálatba     léptek,    nem    is    választhattak:     vagy
          lelkiismeretüknek megfelelően cselekszenek, vagy  (a  még  akár
          alkotmányos)  jogszabályok  végrehajtását  vállalják   (éspedig
          függetlenül   azok  konkrét  tartalmától).  Az   újonnan   most
          anyakönyvvezetővé  kinevezendők  viszont  már   valóban   ilyen
          kötelezettség tudatában indulnak a pályán. Velük kapcsolatban a
          mérce  és  elvárás  is  magasabb lehet,  s  akár  lelkiismereti
          meggyőződésük  ellenére  is  kötelezhetők  lehetnek  a  BÉK-ben
          történő közreműködésre.

          Az  At.  26/B.  §  b)  pontja  alapján  az  „anyakönyvvezető  a
          bejegyzett élettársi kapcsolat létrehozását megtagadja, ha  (…)
          az   eljárásból   ki   van  zárva,  (…)”.  Az   anyakönyvvezető
          államigazgatási  hatósági jogkörben jár el, reá  eljárásában  a
          Ket.   szabályai  is  vonatkoznak  a  Csjt.  és  az  anyakönyvi
          szabályokon  kívül. A Ket. 42. § (3) bekezdésének  rendelkezése
          („Az ügy elintézésében nem vehet részt az a személy, akitől nem
          várható  el  az ügy tárgyilagos megítélése.”) adja  meg  azt  a
          lelkiismereti  szabadsághoz való jogot, amelyet  –  a  többségi
          határozat által idézett – 64/1991. (XII. 17.) AB határozat (ABH
          1991, 297, 314-315.) is tartalmaz. Ezt erősíti meg az ugyancsak
          a többségi határozatban idézett 17/2001. (VII. 1.) AB határozat
          (ABH   2001,   222.)   is,  amely  az  önmaga  pártatlanságával
          kapcsolatos  kételyeket feltáró bíró kizárásáról  szól  az  ügy
          további    elintézéséből.   A   közigazgatás   pártatlanságához
          ugyanolyan  állami  és  állampolgári  érdek  fűződik,  mint  az
          igazságszolgáltatás pártatlanságához. Ezért  is  rendelkezik  a
          Ket.  43.  § (1) bekezdése úgy, hogy „[a]z ügyintéző a  hatóság
          vezetőjének  haladéktalanul, de legkésőbb az ok  felmerülésétől
          számított három munkanapon belül köteles bejelenteni,  ha  vele
          szemben kizárási ok áll fenn”.

          Megjegyzem: ha egy anyakönyvvezető kizárásra került,  attól  az
          ilyen  kapcsolatok  létesítésénél az  állam  még  jelen  marad,
          mindössze  az  történik, hogy az itt jelentkező  teendőket  egy
          másik anyakönyvvezető végzi el.

          3. Kiegészítő megjegyzések

          a)   Az   anyakönyvvezetővel  kapcsolatos  kizárási  okok   nem
          mentesítik  az  államot  (anyakönyvi  kerületet)  az   eljárási
          kötelezettség alól.

          Ket.  „43.  § (2) A kizárás tárgyában a hatóság vezetője  dönt,
          szükség esetén más ügyintézőt jelöl ki, továbbá arról is  dönt,
          hogy  meg  kell-e  ismételni azokat az eljárási cselekményeket,
          amelyekben a kizárt ügyintéző járt el.
           
           (3)  Ha  a hatóságnál nincs másik, megfelelő szakképzettséggel
          rendelkező ügyintéző, a felügyeleti szerv vezetője másik azonos
          hatáskörű hatóságot jelöl ki.
           
           (4)  Ha  a  kizárási  ok  a  hatáskör  gyakorlójával  vagy   a
          hatósággal  szemben  merül fel, a kizárási okot  a  felügyeleti
          szerv vezetőjének kell bejelenteni.
           
           (5)  Ha  a  kizárási  ok  a  hatáskör  gyakorlójával  vagy   a
          hatósággal  szemben  merül fel, az ügyben —  jogszabály  eltérő
          rendelkezése  hiányában — a felügyeleti  szerv  vezetője  által
          kijelölt másik azonos hatáskörű hatóság jár el.”

          b)  Az  anyakönyvvezető  nem teheti meg,  hogy  lefolytatja  az
          előkészítő   eljárást   és  az  előtte   elhangzó   egybehangzó
          nyilatkozat   megtétele  után  tagadja  meg  a  nyilvántartásba
          vételt:

          Ket.   „43.   §   (1)   Az  ügyintéző  a  hatóság   vezetőjének
          haladéktalanul,  de  legkésőbb az ok  felmerülésétől  számított
          három  munkanapon belül köteles bejelenteni,  ha  vele  szemben
          kizárási ok áll fenn (…)”

          Mindezekre  tekintettel tehát az a véleményem, hogy levezethető
          a  hatályos jogból az a lehetőség, hogy az anyakönyvvezető  (de
          legalábbis   azok   már   korábban  szolgálatba   állt   része)
          lelkiismereti okból megtagadhatja a közreműködést a  bejegyzett
          élettársi  kapcsolatok  létrehozásában.  Minthogy  ennek   jogi
          háttere és feltételrendszere ma is adott, ezért magam sem értek
          egyet    a   mulasztásban   megnyilvánuló   alkotmányellenesség
          megállapításával.

          Budapest, 2010. március 23.
                                                          Dr. Kiss László
                                                            alkotmánybíró
                    Dr. Balogh Elemér alkotmánybíró különvéleménye

             A  többségi határozat rendelkező részének 1. pontjával, és  az
            ahhoz  kapcsolódó  indokolással nem  értek  egyet.  Álláspontom
            szerint az Alkotmánybíróságnak meg kellett volna semmisítenie a
            Békmtv. egészét, mivel az sérti az Alkotmány 15. §-át.

            1.  Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban megsemmisítette a Béktv.-t,
            mely  döntéssel  magam is egyetértettem; a határozathoz  fűzött
            párhuzamos    indokolásomban    hangsúlyoztam:    a    törvényi
            szabályozásra  a  házasság és a bejegyzett élettársi  kapcsolat
            elválasztása  során  szigorúbb  alkotmányos  mérce  vonatkozik.
            Párhuzamos  indokolásomban kifejtettem az Alkotmány 15.  §-ából
            és   az  Alkotmánybíróság  irányadó  gyakorlatából  álláspontom
            szerint  levezethető  eme  szigorúbb  alkotmányos  mérce  egyes
            tartalmi elemeit; e mérce érvényesülését a Békmtv. szabályozása
            során  —  vagyis  az  azonos  neműek  BÉK-je  esetében   is   —
            megfelelően alkalmazandónak tartom.
             
             Továbbra  is  fenntartom, hogy a házasság alkotmányos  védelem
            alatt  álló  jogintézménye  alkotmányunk  belső  értékrendjének
            egyik  meghatározó  eleme;  olyan alkotmányos  érték,  amelynek
            megőrzése  és  védelme az állam alkotmányos kötelezettsége.  Az
            Alkotmány  a  házasság  és a család jogintézményét  „kétirányú”
            alkotmányos  védelemben  részesíti:  az  Alkotmány  15.  §-a  a
            jogintézményi védelmet biztosítja, míg az 54. § (1)  bekezdésén
            keresztül a házasságkötéshez való jog alapjogi védelme  valósul
            meg.
             
             Az  Alkotmánybíróság  már  egy korai határozatában  rámutatott
            arra, hogy „[a] házasságra és a családra vonatkozó szabályok az
            Alkotmány  8.  § (2) bekezdése értelmében alapvető  jogokra  és
            kötelezettségekre   vonatkoznak.”   [4/1990.   (III.   4.)   AB
            határozat,  ABH  1990,  28,  31.]  A  22/1992.  (IV.  10.)   AB
            határozatában pedig a „házasságkötés szabadságához való  jogot”
            az  önrendelkezési  jog részeként határozta meg,  és  kimondta,
            hogy  ez  a  jog  az  Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdése  alapján
            alkotmányos védelemben részesül. (ABH 1992, 122, 123.)
             
             A  jelen ügyben az alkotmányossági vizsgálat tárgyát képező, a
            Békmtv.-ben  szabályozott azonos neműek BÉK-jével  kapcsolatban
            is  fontosnak  tartom  hangsúlyozni azt, hogy  az  Alkotmány  a
            házasságot, s nem az azonos neműek BÉK-jét részesíti alkotmányi
            védelemben, a házasságot tekinti alkotmányosan védett értéknek.
            Az államnak a házasság alkotmányos jogintézményét védő objektív
            intézményvédelmi  kötelezettsége a hatályos jogi  szabályozáson
            keresztül teljesedik ki az Alkotmány 15. §-a — az e mögött álló
            törvényi    szabályozás   és   az   Alkotmánybíróság   irányadó
            joggyakorlata — alkotmányos védelmi szintet biztosít a házasság
            jogintézményének.
             
             Az   Alkotmány   tehát  kiemeli  a  házasság   és   a   család
            jogintézményét más jogintézmények (így különösen  az  élettársi
            kapcsolat  különféle  formái) közül, és  különleges  alkotmányi
            védelmet  biztosít számára. A házasságnak a többi párkapcsolati
            formához képest alkotmányosan kiemelt szerepe van, amit kifejez
            a  szabályozás szintje és az Alkotmányban megjelenő „kétirányú”
            (intézményi   és  alapjogi)  védelem.  A  különféle   élettársi
            kapcsolatok  (így  az azonos neműek BÉK-je) nem  szerepelnek  a
            nevesített alkotmányos alapjogok („házasság és család”) között,
            nem   részesülnek   alkotmányos   intézményi   védelemben.    E
            párkapcsolati formák megválasztásának a szabadsága az Alkotmány
            54.  §  (1)  bekezdésében foglalt alapjogból vezethető  le.  Az
            Alkotmánybíróság az 1097/B/1993. AB határozatában  nyomatékosan
            utalt arra, hogy a házasságéval azonos védelmet az Alkotmány az
            élettársi kapcsolatnak nem biztosít. (ABH 1996, 456, 464.)

            2.   Az   azonos  neműek  BÉK-jének  a  szabályozása  során   a
            törvényalkotónak tekintettel kellett volna lennie arra, hogy az
            Alkotmány — a házasságra és családra vonatkozó rendelkezéseinek
            (Alkotmány 15. §, 67. §, 70/J. §) összefüggéséből levezethetően
            — a férfi és nő közötti házasságot tartja alkotmányos értéknek,
            és  azt  védi. Ezért a törvényalkotónak az azonos neműek BÉK-je
            szabályozásakor úgy kellett volna eljárnia, hogy ne  csökkentse
            a   házasság  alkotmányos  jogintézményének  már  meglévő,   az
            Alkotmány által biztosított intézményi védelmi szintjét, vagyis
            a  házasság  alkotmányos  értékként való  védelme  továbbra  is
            változatlanul biztosított maradjon.
             
             Az  Abh.-hoz  fűzött  párhuzamos  indokolásomban  már  utaltam
            arra,  hogy  a jogalkotó számára alkotmányosan nem  tilalmazott
            az,   hogy   az   azonos  neműek  BÉK-jének  a   jogintézményét
            szabályozza,   továbbá  arra  is,  hogy  két   személy   tartós
            életközössége  —  az  érintettek személyi méltóságának  egyenlő
            figyelembevétele  alapján  — az együtt  élő  személyek  nemétől
            függetlenül értéket hordoz, és természetszerűleg igényt tarthat
            jogi elismerésre.
             
             Továbbra  is fenntartom ugyanakkor a párhuzamos indokolásomban
            jelzett azon, a házasság jogintézményének az Alkotmány  15.  §-
            ából,  valamint  az Alkotmány házasságra és családra  vonatkozó
            rendelkezéseinek   az  összefüggéséből  (egymásra   tekintettel
            történő  értelmezéséből)  levezethető  alkotmányos  korlátokat,
            amelyek   nézetem  szerint  a  bejegyzett  élettársi  kapcsolat
            jogintézményének az állam általi szabályozása során alkotmányos
            korlátként jelentkeznek.
             
             Nem   megismételve   a   párhuzamos   indokolásban   tételesen
            felsorolt  követelményeket (alkotmányos korlátokat), e  helyütt
            az   azonos   neműek  BÉK-jét  érintően  csak  az  alábbi   két
            követelményre utalnék:

            „–  az  Alkotmány  csak  a  különneműek  közötti  házasságkötés
            feltételei  egyenlő szabályozásának követelményét  támasztja  a
            jogalkotóval  szemben,  ami álláspontom  szerint  nem  foglalja
            magában azt, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolatban élőknek a
            házasfelekkel azonos jogi státuszt kell kapniuk;

            –    a    bejegyzett   élettársi   kapcsolat   jogintézményének
            kialakításánál    véleményem   szerint   az   az    alkotmányos
            követelmény, hogy az érintetteket – az általuk alkotott homogén
            csoporton  belül  – egyenlőkként, azonos méltóságú  személyként
            kezeljék,     azaz     mindegyikük     szempontjait     hasonló
            körültekintéssel,     figyelemmel,    elfogulatlansággal     és
            méltányossággal értékeljék a szabályozás kialakítása során, nem
            pedig  az,  hogy  a  – férfi és nő unióját jelentő  –  házasság
            alkotmányosan  védett  jogintézményét  automatikusan  rájuk  is
            kiterjesszék.”

            3.  A  Békmtv.  szabályozása során a  törvényalkotó  családjogi
            jogintézményként  szabályozta az azonos  neműek  BÉK-jét,  –  a
            törvényhez   kapcsolódó  indokolás  szerint  –  a   házassággal
            joghatásában lényegében azonos jogintézmény létrehozása volt  a
            célja.
             
             Ezzel   a   Békmtv.  tulajdonképpen  elismerte  a   bejegyzett
            élettársi  kapcsolatot családjogi jogintézményként, és  csak  a
            házasságtól eltérő szabályokra utal külön a törvény. Amint arra
            az  Alkotmánybíróság  a  4/1990.  (III.  4.)  határozatában  is
            rámutatott:  a  család  (a házassággal  együtt)  a  társadalmat
            alkotó  polgárok legalapvetőbb és legtermészetesebb  közössége.
            (ABH  1990, 28, 29.) Az élettársi kapcsolatok különféle  formái
            (így  az azonos neműek BÉK-je) véleményem szerint alkotmányjogi
            értelemben  nem tekinthetők családnak, kívül esnek a családjogi
            szabályozás  keretein,  ezért nem értek  egyet  azzal,  hogy  a
            Békmtv. az azonos neműek BÉK-jére vonatkozó jogi szabályozást a
            családjog jogterületén belül helyezte el.
             
             A  házassághoz „erősen hasonló” szabályozásra utal  –  egyebek
            mellett  –  az, hogy az azonos neműek BÉK-jének létrejöttére  a
            házasságkötés  garanciális szabályainak mintájára  határoz  meg
            rendelkezéseket   a  törvény.  Az  azonos  neműek   BÉK-je   az
            anyakönyvvezető előtt (annak hivatalában) egyidejű és személyes
            jelenlét  mellett, egybehangzó akaratnyilvánítással  jön  létre
            (consensus   facit  nuptias),  az  anyakönyvi  nyilvántartásban
            regisztrálásra kerül, és a tényleges életközösség fennállásától
            függetlenül bíróság vagy közjegyző szüntetheti azt meg.
             
             A  bejegyzett  élettársi  kapcsolat  joghatásait  illetően  is
            általánosságban   a   Csjt.  házasságra   vonatkozó   szabályai
            alkalmazandók.  Az  azonos neműek BÉK-je a  házassággal  azonos
            vagyonjogi,  öröklési jogi joghatásokkal bír. (A  Békmtv.  —  a
            házassághoz  hasonlóan  — a jogviszony  létrejöttére  utalással
            határozza mag a bejegyzett élettársi kapcsolat fogalmát,  azzal
            a  két eltéréssel, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolatot csak
            azonos  nemű,  tizennyolcadik  életévüket  betöltött  személyek
            létesíthetnek.)
             
             A  törvényalkotó az Abh.-ban foglaltakat az azonos neműek BÉK-
            jének  szabályozásánál véleményem szerint úgy vette figyelembe,
            hogy  az  azonos nemű párok bejegyzett élettársi kapcsolatát  a
            házassággal    lényegileg   azonos   módon    szabályozta,    a
            szabályozásban  eltérések csak ott vannak, ahol ezen  eltérések
            az    azonos    neműek   közti   párkapcsolatok   természetéből
            következnek.
             
             Véleményem   szerint   mérlegelési   kérdés   az,    hogy    a
            törvényalkotó  —  a Békmtv.-ben szabályozott  és  fent  idézett
            kivételekkel   —   az  egyébként  családjogi   jogintézményként
            szabályozott  azonos  neműek BÉK-jét valóban  és  érdemben  más
            intézményként szabályozta-e az alkotmányosan védett házassághoz
            képest.
             
             Megítélésem  szerint  az említett kivételek  a  nemek  közötti
            természetszerű  különbségekből, és nem  az  eltérő  alkotmányos
            védelmi szint követelményéből fakadnak, így nem tudom elfogadni
            a   többségi  határozat  azon  érvét,  hogy  a  Békmtv.   által
            szabályozott új jogintézmény teljesen eltér a házasságtól,  így
            az  Alkotmány  15.  §-ának a sérelme  —  tekintve,  hogy  ez  a
            házasság és a család jogintézményét védi és szabályozza  —  fel
            sem merülhet.

            4.  A fent említett jogalkotói célt a törvényalkotó továbbra is
            egy   olyan  —  az  Abh.-ban  az  Alkotmánybíróság  által   már
            kifogásolt  —  szabályozási formával  valósítja  meg,  amely  a
            házasságra   vonatkozó  szabályokat  —  egy   generális   utaló
            szabályon keresztül — általános érvénnyel rendeli alkalmazni az
            azonos  neműek  BÉK-jére. Véleményem szerint ez a  szabályozási
            technika   alkotmányosan   továbbra   sem   kielégítő,   és   a
            jogalkalmazó  szervek  számára olyan  fokú  jogbizonytalanságot
            eredményezhet,  amely esetenként jogalkalmazói jogértelmezéssel
            már nem oldható fel. Mindez álláspontom szerint az Alkotmány 2.
            § (1) bekezdésében foglalt jogállamiság, az ennek részét képező
            jogbiztonság   alkotmányos  követelményével  sem   egyeztethető
            össze.

            5.  Álláspontom összegzéseként a következőket tartom  fontosnak
            kiemelni.

            a)  Az azonos neműek BÉK-jének törvényi szabályozását önmagában
            nem  tartom  alkotmányellenesnek. Az Alkotmány  15.  §-ából,  a
            házasság  és a család jogintézményének az állam általi objektív
            intézményvédelmi  kötelezettségéből  nem  vezethető  le   olyan
            alkotmányos tilalom, hogy az azonos neműek BÉK-jét a  jogalkotó
            törvényi szinten ne szabályozhatná.
             
             Amint  azt  az  Alkotmánybíróság  a  22/1992.  (IV.  10.)   AB
            határozatában   (ABH   1992,  122,  123.)  megállapította:   az
            Alkotmány  54.  §  (1) bekezdésében foglalt emberi  méltósághoz
            való   jog,   mint  az  „általános  személyiségi   jog”   egyik
            megfogalmazása,  magában  foglalja  az  önrendelkezéshez   való
            jogot.   Ezen  alkotmányos  alapjogból,  az  egyént   megillető
            önrendelkezési   jogból,  az  egyén  cselekvési   szabadságából
            következik  az,  hogy  szabadon  dönthet  arról,  hogy   milyen
            párkapcsolati    formában   kíván    élni,    és    az    egyén
            természetszerűleg   igényt   formálhat   arra   is,   hogy    a
            törvényalkotó a választott párkapcsolati forma tartalmát képező
            jogokat és kötelezettségeket szabályozza.

            b)  Az  Alkotmány  és  az Alkotmánybíróság irányadó  gyakorlata
            alkotmányosan védett értékként és jogintézményként ismeri el  a
            házasságot  és a családot; az államot objektív intézményvédelmi
            kötelezettség  terheli,  melynek során köteles  biztosítani  az
            alkotmányosan  védett  jogintézmények  már  elért   alkotmányos
            védelmi szintjét.

            c) Véleményem szerint az említett alkotmányos védelmi szint nem
            merül  ki  abban, hogy az állam köteles a házasság  intézményét
            szabályozni, az alkotmányosan védett intézményt nem szüntetheti
            meg,  hanem  azt  is  magában foglalja, hogy  az  alkotmányosan
            védett  jogintézmény már elért védelmi szintje a  törvényalkotó
            által   nem  csökkenthető.  Ha  a  törvényalkotó  egy  új,   az
            Alkotmányban  nem  nevesített  (és  alkotmányosan  nem  védett)
            párkapcsolati formát törvényi szinten kíván szabályozni,  akkor
            köteles az alkotmányosan védett jogintézmény védelmi szintjét a
            törvényi szabályozás kialakítása során fenntartani.
             
             A  törvényi  szinten létrehozott és ezen a jogforrási  szinten
            szabályozott új jogintézmény nem üresítheti ki az alkotmányosan
            védett  jogintézményt, az azonos neműek BÉK-je nem  biztosíthat
            teljesen  vagy  lényegileg  a házastársakéval  azonos  státuszt
            (jogokat  és  kötelezettségeket) az ezt a párkapcsolati  formát
            választó élettársaknak.
             
             Az  Alkotmány 15. §-ában megjelenő jogintézményeket („házasság
            és   család”)   az  alkotmányozó  helyezte  el   az   Alkotmány
            normaszövegében,  melyre  tekintettel  véleményem   szerint   a
            törvényalkotó nem emelhet fel ezzel azonos alkotmányos  védelmi
            szintre törvényi szabályozással más párkapcsolati formákat.  Az
            alkotmányos    védelem    tárgyát,   a    védett    alkotmányos
            jogintézmények   körét   a  törvényalkotó   tetszőlegesen   nem
            bővítheti törvényi szinten.
             
             Ha      a      törvényalkotó     egy     új      jogintézményt
            (életformát/párkapcsolati formát) törvényi  szinten  szabályoz,
            akkor  a törvény szabályozási céljából és a szabályozás konkrét
            tartalmából  vonható  le  következtetés  arra,   hogy   az   új
            jogintézmény hogyan viszonyul az alkotmányosan védett  házasság
            és család jogintézményéhez.

            d)   Véleményem  szerint  a  Békmtv.  szabályozási   célja   (a
            házasságéval  joghatásában lényegileg azonos,  új  jogintézmény
            létrehozása)   és   annak  tartalma   (szűk   körű,   a   nemek
            természetszerű  eltéréséből  eredő  kivétel  szabályok  mellett
            generális  utaló szabályozás, a házasságra vonatkozó  szabályok
            alkalmazásának elrendelése) egyaránt azt támasztja alá, hogy  a
            törvényalkotó családjogi jogintézményként ismerte el az  azonos
            neműek  BÉK-jét,  és  törvényi szinten az  alkotmányos  védelem
            alatt álló házasság alkotmányos védelmi szintjére emelte fel az
            új jogintézményt.
             
             Ez    álláspontom    szerint   egyértelműen    csökkenti    az
            alkotmányosan  védett jogintézmény eddig már elért  alkotmányos
            védelmi  szintjét,  mert a házassághoz hasonlító  párkapcsolati
            formát  a  házassághoz hasonlóan értékes együttélési  formaként
            állítja  a társadalom elé. Ebből következően nem értek egyet  a
            többségi  határozat  indokolásában foglalt  azon  formállogikai
            érveléssel,  hogy a Békmtv. által létrehozott  új  jogintézmény
            (az   azonos   neműek   BÉK-je)  azzal,   hogy   lényegében   a
            házastársakéval  azonos státuszt (jogokat és kötelezettségeket)
            biztosít az e párkapcsolati formában élők számára, nem  szűkíti
            a   házastársakat  eddig  is  megillető  jogokat  (illetve  nem
            változtatja meg azok kötelezettségeit).
             
             Az  Alkotmány  54.  § (1) bekezdése alapjogként  oltalmazza  a
            házasságkötéshez  való jogot, míg a 15. §  intézményi  védelmet
            nyújt  a  házasság és a család számára. A Békmtv.  szabályozása
            valóban  nem érinti a különneműek házasságkötéshez való  jogát,
            ám  véleményem  szerint gyengíti magát az alkotmányosan  védett
            jogintézményt,  csökkenti annak alkotmányos intézményi  védelmi
            szintjét.
             
             Hangsúlyozom,  hogy  nem  vitatom  az  azonos   neműek   (akik
            házasságot  nem  köthetnek) Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdéséből
            fakadó  alkotmányos jogát arra, hogy jogilag szabályozott  BÉK-
            ben éljenek, és azt sem, hogy ez a párkapcsolati forma, mint  a
            tartós    együttélés/életközösség   egyik   formája,    értéket
            hordozhat, de véleményem szerint ez nem azonosítható a házasság
            és  a  család  alkotmányosan védett értékével; az  azonos  nemű
            élettársak  BÉK-je  nem  emelhető fel az  alkotmányosan  védett
            jogintézmény védelmi szintjére.
             
             A   személyek   méltóságának   azonos   kezelésére   vonatkozó
            alkotmányos  kötelezettségből nézetem szerint nem következik  a
            különféle   párkapcsolati  formák  azonos  szintű   alkotmányos
            védelme, erre az azonos nemű élettársak alkotmányos igényt  nem
            formálhatnak. A házastársakéval — szűk körű kivételek mellett —
            lényegében  azonos  jogi  státusz  (jogok  és  kötelezettségek)
            biztosítása  kiüresíti  az  alkotmányosan  védett  jogintézmény
            alkotmányos értéktartalmát azzal, hogy az azonos neműek BÉK-jét
            felemeli   az   alkotmányosan   védett   jogintézmény   védelmi
            szintjére.
             
             Véleményem  szerint a Békmtv. megalkotásával  a  törvényalkotó
            jelentős   mértékben  csökkentette  a  házasság   intézményének
            alkotmányi  védelmét; az azonos neműek BÉK-jét  továbbra  is  a
            házasság  analógiájára,  az alkotmányosan  védett  jogintézmény
            szabályozására  visszautalva, annak lényegi vonásaival  (formai
            és  szűk  körű  kivételekkel), tartalmi elemeivel azonos  módon
            szabályozta, ami sérti az Alkotmány 15. §-át.

            Budapest, 2010. március 23.
                                                          Dr. Balogh Elemér
                                                              alkotmánybíró
                                           
            Dr. Kiss László alkotmánybíró különvéleménye

            A  határozat 1. pontjában írt rendelkezéssel nem értek egyet, a
            2. pontjához párhuzamos indokolást csatolok. Egyetértek viszont
            a határozat 3., 4., 5. pontjában foglalt rendelkezésekkel.
                                           
                                          I./
                             A különvélemény elvi alapjai
                                           
            1. Az Alkotmánybíróság 154/2008. (XII. 17.) AB határozatához (a
            továbbiakban:  Abh.) fűzött párhuzamos indokolásomban  főképpen
            az alábbi elvi megállapításokat tettem:

            a)  Az  Abh.  helyesen állapította meg, hogy a  Béktv.  1.  §-a
            azáltal,  hogy  homogén csoportként kezelte a különböző  és  az
            azonos nemű személyek párkapcsolatait, továbbá generális  utaló
            szabálya  (2.  §-a),  amely  a  bejegyzett  élettársi  közösség
            jogintézményét a különneműek vonatkozásában a lényeges tartalom
            (joghatások)  tekintetében azonossá tette a házassággal,  sérti
            az  Alkotmány 2. § (1) bekezdését, 15. §-át, illetve a 70/A.  §
            (1)  bekezdését.  Megalapozottan utalt arra az Alkotmánybíróság
            határozata  —  s ezt is nyomatékosan hangsúlyoztam  —,  hogy  a
            jogalkotónak kötelessége egyértelműen és világosan meghatározni
            az    egyes   jogintézmények   rendeltetését,   s   a   hasonló
            jogintézményeket egymástól elhatárolni. Kiemeltem azt is,  hogy
            a  jogalkotó a most írt kötelezettségének a Béktv.-ben nem tett
            eleget, nem differenciált megfelelően és így nem különítette el
            felismerhető   módon   a   különneműek   bejegyzett   élettársi
            kapcsolatát  a házasságtól. A jogbiztonság sérelme pedig  abban
            mutatkozott meg, hogy ezáltal a Béktv. a különnemű és az azonos
            nemű személyekre vonatkozó rendelkezéseket teljesen összemosta.
            Pl.  „A  bejegyzett  élettársi  kapcsolat  megszűntetésére,   a
            házasság   felbontására  vonatkozó  rendelkezéseket  alkalmazni
            kell.”  [Béktv.  3.  §  (2) bekezdés] Komoly  jogbizonytalanság
            forrása volt az is, hogy a Béktv. 2. § (2) bekezdése szerint az
            ott   felsorolt   rendelkezéseket  akkor   kell   „megfelelően”
            alkalmazni, „ha törvény eltérően nem rendelkezik”.

            b)   Kiemeltem  még,  hogy  a  törvényalkotó  differenciálatlan
            szabályozása már önmagában előidézte az Alkotmány 15. §-ának és
            70/A.  §  (1)  bekezdésének a sérelmét, s  már  pusztán  emiatt
            megsemmisíthette  volna az Alkotmánybíróság  az  indítványokkal
            támadott   és   velük  szoros  összefüggésben   álló   törvényi
            rendelkezéseket,  végső kimenetelében tehát a törvény  egészét.
            Magam  itt meg is álltam volna, hiszen az Alkotmánybíróság  ezt
            követően   a   tartalmi   vizsgálata   során   már   azokat   a
            rendelkezéseket      elemezte,      amelyek       megállapított
            differenciálatlanságuk, önellentmondásaik miatt már nem  mentek
            át a jogbiztonság próbáján.

            c)  Nem  vitattam az Alkotmánybíróság egy korábbi határozatában
            is  már  megfogalmazott tételt, miszerint: „két személy  tartós
            életközössége  megvalósíthat olyan értéket, hogy az  érintettek
            személyi  méltóságának  egyenlő  figyelembevétele  alapján   az
            együttélő  személyek  nemétől  függetlenül  igényt  tarthat  az
            elismerésre”. [14/1995. (III. 13.) AB határozat, ABH 1995,  82,
            84.]  Nyomatékosan hangsúlyoztam ugyanakkor azt is, hogy ez  az
            „elismerés”  azonban  semmiképpen  nem  mehet  el  odáig,   ami
            veszélyeztethetné  az  állam  —  Alkotmány  15.  §-ában  írt  —
            „házasságvédelmi állami kötelezettségét”.

            d)   Magam   is  osztottam  a  többségi  határozatnak   azt   a
            megállapítását, mely szerint önmagában nem alkotmányellenes az,
            ha   a   törvényhozó  szabályozza  az  azonos  nemű   személyek
            kapcsolatának   egyes   elemeit.  Az  azonos   nemű   személyek
            bejegyzett  élettársi kapcsolatát reguláló  törvény  azonban  —
            emeltem   ki   nyomatékosan  —  csak   addig   nem   tekinthető
            alkotmányellenesnek,   ameddig   az   Alkotmány   15.    §-ának
            érvényesülését — az abban „értékként” védett házasságot,  s  az
            ilyen  házasságra épülő családot — nem veszélyezteti. Másképpen
            szólva:   a  bejegyzett  élettársi  kapcsolat  jogintézményének
            létrehozása  mindaddig nem alkotmányellenes,  amíg  az  lényegi
            tartalmi elemeiben nem válik azonossá vagy hasonlóvá a házasság
            intézményével.

            Az  a  szabályozási mód viszont — hangsúlyoztam  —,  amelyet  a
            Béktv.  választott,  nem  biztosítja az  Alkotmány  15.  §-ában
            foglaltak védelmét. Azért nem, mert „fordított” alapállású: azt
            mondja ki, hogy a regisztrált élettársi kapcsolatokra nézve  (a
            külön  és  azonos neműekre vonatkozó különbségtétel  nélkül)  a
            névviselésen  és örökbefogadáson kívül a házasság szabályai  az
            irányadók. Ez a szabályozási mód önmagában is az Alkotmány 2. §
            (1)   bekezdésében  szabályozott  jogállamiságból   levezethető
            jogbizonytalanságot   okozhat,  ami  —   közvetlen   alkotmányi
            rendelkezésről lévén szó — külön is bizonytalanná teszi a férfi
            és   nő   tartós  életközösségén  nyugvó  és  erre  alapozottan
            értékként definiált házasság Alkotmány 15. §-ában írt védelmét.
            Ez   utóbbit   az   garantálhatta  volna,  ha  a  törvényalkotó
            egyenként,  taxatíve  felsorolta  volna  azokat  az   elemeket,
            amelyek (a házasságból) figyelembe vehetők lehetnének az azonos
            neműek bejegyzett élettársi kapcsolatainál.

            A fentiekben visszaidézett párhuzamos indokolásom máshová tette
            volna  az  indokolásban a hangsúlyokat, mint  amire  a  mostani
            többségi  határozat. Ennek megfelelően a Békmtv. megoldását  is
            az  általam  felállított követelményekre vetítem vissza.  Előre
            bocsátom:  a  módosított  törvény  —  nézetem  szerint  –   nem
            küszöbölte  ki  azokat a szabályozási megoldásokat,  amelyek  a
            jogbiztonság  sérelmén  keresztül  az  Alkotmány   15.   §-ának
            megsértését idézhetik elő.

            2.  Különvéleményem másik elvi alapjának bemutatását megelőzően
            újólag    is    hangsúlyozom:    alapjaiban    egyetértek    az
            Alkotmánybíróság 14/1995. AB határozatában foglaltakkal,  amely
            szerint: „Két személy tartós életközössége megvalósíthat  olyan
            értékeket,  hogy  az  érintettek személyi méltóságának  egyenlő
            figyelembevétele   alapján  az  együttélő   személyek   nemétől
            függetlenül  igényt tarthat jogi elismerésre.” (ABH  1995,  82,
            84.).   Osztom  annak  a  korábbi  AB  határozatnak  a  lényegi
            mondanivalóját  is,  amely  szerint  az  Alkotmánybíróság  „nem
            minősíti   a   homoszexualitást  erkölcsi  szempontból,   …   a
            homoszexualitásról az Alkotmány alapján nem formálhat  erkölcsi
            ítéletet”. [21/1996. (V. 17.) AB határozat, ABH 1996,  74,  85-
            86.]  Mindezekből  következően egyetértek a többségi  határozat
            azon  megállapításával  is,  hogy a  homoszexuális  irányultság
            kialakulásának   okairól   folyó  tudományos   vitát   nem   az
            Alkotmánybíróságnak a feladata eldönteni.

            Azt   azonban   vitatom,   hogy  minden   —   a   homoszexuális
            párkapcsolatokat  érintő — kutatási eredményt  figyelmen  kívül
            kellene  hagyni. Ezt nem lehet megtenni, amiképpen  támaszkodni
            kell  a  család változó helyére, szerepére vonatkozó tudományos
            kutatások  eredményeire is. Nem arról van szó  tehát,  hogy  az
            Alkotmánybíróság   erkölcsi   szempontból   kísérelné   meg   a
            homoszexualitás megítélését, mindössze arról, hogy a  megfelelő
            szabályozási  mód és tartalom kiválasztásakor más  tudományágak
            eredményeire is figyelmet kell fordítani. A többségi  határozat
            maga  sem  „légüres”  térben mozog,  amögött  is  van  egyfajta
            szaktudományos  koncepció,  amely a témakört  átfogó  kutatások
            eredményéből  összegeződik.  Az elmúlt  évtized  e  tekintetben
            komoly  —  a  többségi határozatban figyelembevettől  eltérő  —
            hozadékkal  is  járt  a homoszexuális kapcsolatok  megítélésére
            nézve.

            Úgy  gondolom, hogy erről is kellene röviden szót  ejteni.  Ezt
            teszem a továbbiakban magam is. Hessen tartomány parlamentjének
            jogi   bizottsága   részére   megfogalmazott   állásfoglalására
            támaszkodom,   amely   a   bejegyzett   élettársi   kapcsolatok
            elismerésére   vonatkozó   16/7331.  számú   törvényjavaslathoz
            készült.   Minthogy  e  dokumentum  megállapításait   —   annak
            ellenére, hogy a hesseni parlament mégsem volt arra figyelemmel
            — magam is osztom. Az alábbiakban abból szöveghűen idézek:

            a)   A   homoszexualitás  nem  az  illetővel   vele   született
            tulajdonság.
             Először is: a nemiség választása — sem a heteroszexuális,  sem
            a  homoszexuális,  vagy akármilyen más — nem születéstől  fogva
            adott.  Az  ember, a szexuális tárgyválasztását illetően  —  az
            állattal  ellentétben  — nincsen csupán ösztöneihez  kötve  (…)
            Ennek  a  biológiai  diszpozíciónak  ugyanakkor  szüksége   van
            környezetbeli,   szociális  és  kulturális   megerősítésre   és
            alakításra.   Éppen   ezért   nélkülözhetetlen    a    házasság
            eszményképe.

            b)  A homoszexualitás nem egyszerűen biológiailag adott jelleg.
            Ezért  is  érthető,  hogy sok esetben nem stabil,  tartós,  egy
            életen át egyformán megjelenő állapotként nyilvánul meg.

            A  Zeitschrift  für  Sexualforschung című szakfolyóiratban  ezt
            olvashatjuk: „Újabban elméleti szempontból vált kérdésessé az a
            felvetés,    miszerint   a   szexuális    irányultság    merev,
            változtathatatlan   lenne:  főleg  az  életrajzi   kutatás,   a
            fejlődéslélektan, a `labeling`-elméletek, valamint a társadalmi
            konstruktivizmus szempontjából. (…) Ebből kifolyólag az egyedek
            szexuális  irányultsága életük folyamán változhat.  E  felfogás
            szerint a szexuális irányultság folyamatosan fejlődik, miközben
            hatnak   rá  az  egyéni  szexuális  és  érzelmi  tapasztalatok,
            szociális  interakciók  és  kulturális  keretek.  (A  szakértői
            vélemény    idézi    K.K.   Kinnisch:   „Geschlechtsspezifische
            Differenzen  der Flexibilität der sexuellen Orientierung”  című
            cikkét.)

            Minden  adat  arra  utal,  hogy a homoszexualitás  nem  `stabil
            jelleg.  Ezenkívül  saját  meglepetésükre  azt  tapasztalták  a
            kutatók,  hogy a homoszexualitás az élet folyamán  egy  irányba
            változik:  csökken,  mégpedig szignifikánsan.”  (A  forrás:  J.
            Satnover:  The Trojan Couch: How the Mental Health Associations
            Misrepresents       Science.      http://www.narth.com/docs/The
            Trojancouch. Sationover. pdf)
             
             Ervin   Haeberle,   szexológus,   aki   szintén   úttörője   a
            homoszexuális mozgalomnak, „Bisexualität” (Biszexualitás)  című
            könyvében  egy  másik  tanulmányra utal: amerikai  kutatók  228
            homoszexualitással    foglalkozó    cikket    analizáltak    és
            megállapították, hogy annyira divergens módon határozzák meg  a
            „szexuális  irányultság” jelentését, hogy végül  is  a  „semmit
            hasonlították  a  semmihez” és lehetetlenné  vált  az  egységes
            definíció.  „A bírálók véleménye szerint mindaddig meddő  marad
            az  összes kutatás, amíg azok a homoszexuális identitás létéből
            vagy a határozottan körvonalazható homoszexuális irányultságból
            indulnak  ki.  (…)  a  homoszexuális mozgalom  ápolta  a  saját
            »szexuális  identitás«  kultuszát (…). Mert  „úgy  tűnik,  hogy
            nagyobb  eséllyel  tudják  keresztülvinni  követeléseiket,   ha
            homoszexuális személyek létezését feltételezik, akik aztán nagy
            társadalompolitikai    »kisebbségbe«   szerveződhetnek.”    (E.
            Haeberle et al.: Bisexualitäten. Stuttgart 1994. 32. old.)

            c) A megváltoztathatatlan nemi vagy a faji ismérvvel szemben  a
            homoszexualitás jellege érzelmeken alapszik (amelyek ugyan  nem
            szabadon  választottak,  de  képesek  megváltozni),  választott
            viselkedésformán     (amely     megváltoztatható),     valamint
            személyiségi jogon és lehetőségen, hogy bárki magáévá  tegye  a
            homoszexuális identitását. Levonja a tanulmány a konklúziót:

            „De  hogyan is épülhet egy törvény hosszú távon olyan ismérvre,
            amelyet  nem  lehet egyértelmű kategóriaként  meghatározni,  és
            amely ennyire nem egyértelmű és ennyire nem tartós?”

            Nos:  ezzel magam is messzemenően egyetértek, s ennek  a  hazai
            szabályozásra nézve is kihatását látom!

            Nemkülönben   fontos  argumentumokat  érzékelek   a   szakértői
            vélemény következő megállapításaiban is:

            d)  „A  házasság  a társadalom legfontosabb sejtje.  A  nyugati
            kultúra e fogalom alatt több mint 1000 éve az egy férfi és  egy
            nő  közti  kapcsolatot  érti.  A házasság  egy  egyedi,  átfogó
            szexuális közösség, amely egyrészt a két nem — férfi  és  nő  —
            közti különbségre, másrészt a nemek egyesülésére épül.

            A   házasság   a   nemek  komplementaritásán,  tehát   azon   a
            heteroszexualitásra  biológiailag  képesítő   diszpozíción   is
            alapszik,   amely   minden  emberben  megvan   (függetlenül   a
            mindenkori  szexuális  hajlamtól). A  házasságot  a  szaporodás
            univerzális  emberi  modellje és a család  hagyománya  alapozza
            meg.   A   homoszexuális  partneri  kapcsolat  és  a   házasság
            egybevonása nem a házasság fogalmának a „bővítése” lenne, hanem
            a  teljes  átértelmezése, amely főleg a felnövekvő generációkat
            zavarná meg.

            Csakis  a  nemek  különbözőségén alapuló szexuális  közösségben
            létezik  a  közösség,  a  nemiség és  a  gyermeknemzés  közötti
            természetes összefüggés. Az ember biológiai úton jön  létre  és
            léte   a   túlélésre  irányul.  Ennek  értelmében  csak   olyan
            közösségnek van jövőt alkotó potenciálja, amely a nemek egymást
            kiegészítő jellegére épül.

            A  házasság  a  mélyreható különbségeket áthidaló  értéknek  az
            egyedi  jelképe.  Nincsen olyan viszony, amely ilyen  mértékben
            képes  volna  áthidalni a nemek közt feltáruló  szakadékot,  és
            képes  volna összekapcsolni a nemzedékeket a házasságból  eredő
            családban.    Ezzel   egyedi   módon   erősíti   a   társadalom
            koherenciáját,  összetartását,  stabilitását,  a  békét  és   a
            kulturális fejlődést.

            Mindezért  az  államnak az érdekében áll,  hogy  a  házasságnak
            minden  más  életformával szemben jogi téren és a  nyilvánosság
            előtt  is  elsőbbséget  garantáljon.” (Szakértői  vélemény.  5.
            old.)

            Hasonlóképpen    elgondolkodtatónak    tartom    a    következő
            gondolatokat is:

            e)  Nem  lehet  az  állam feladata olyan életforma  támogatása,
            amely  már  előre és teljesen tudatosan megvonja a gyermekektől
            vagy  az  anyát, vagy az apát. Valószínűleg semelyik más  tényt
            sem   bizonyítanak  olyan  egyértelműen   az   elmúlt   30   év
            társadalomtudományos  kutatásai, mint a következőt:  a  gyermek
            testi,   lelki,   szellemi  és  pszichoszexuális   fejlődésének
            optimális  feltétele  a mindkét biológiai szülővel  (apával  és
            anyával)  való  együttélés  és a szülők  stabil  házassága.  (A
            szakértői    csoport   összefoglalója   itt   az   ILGA-csoport
            (Nemzetközi Homoszexuális Szövetség) dokumentumát idézi.  2003.
            április, 39. old.).

            Érdekes gondolatsor, nemkülönben a folytatása is:

            Sokan   úgy   vélik,  hogy  a  házasság  és   a   homoszexuális
            párkapcsolat  egyenlősége  sem sokat változtatna  a  társadalmi
            valóságon.  Ez  viszont kulturálisan rövidlátó nézet.  Ha  jogi
            rendünk  már nem egyetlen modellként hangsúlyozza a  házasságot
            minden már életformával szemben, hanem a különböző életformákat
            egyenlővé teszi, akkor ezt a felnövekvő generáció felé  is  így
            kell  közvetíteni (például tankönyvekben). Ez történik jelenleg
            Spanyolországban, ahol az iskolákban 14 éves gyerekek számára a
            homoszexuális  kapcsolat és a házasság egyenjogúsága  tananyag.
            Vajon  az  ilyen  külső hatások egyáltalán nem befolyásolják  a
            gyerekek  és a fiatalkorúak fejlődését? Törvényeink  épp  az  ő
            számukra  jelentenek fontos eligazodási segítséget.  (Szakértői
            vélemény 9. old.)

            Nézzük tovább a szakértői véleményt!

            f)   Sok   kamasznak,  fejlődésüknek  megfelelően,  bizonytalan
            érzései   vannak   saját   nemi  és  szexuális   identitásukkal
            kapcsolatban, vagy félnek a másik nemmel való találkozástól.  A
            homoszexuális  kapcsolatnak  a  házassággal  való  egyenrangúvá
            tétele a serdülőknek gyermekkoruktól kezdve azt fogja sugallni,
            hogy  már nem a férfi és a nő között köttetett házasság  és  az
            ehhez társuló család és saját gyermekek a kívánatos cél (amiért
            megéri, hogy leküzdjék a félelmeiket), hanem más életformák  is
            épp ilyenek. De igaz ez? Mindkettő egyformán kívánatos?

            Mivel  az  ember nemi kívánságait és hajlamait nem  mereven  az
            ösztönök  irányítják,  ezért szükséges kulturális  irányadás  a
            gyermekek  és  a  serdülők  számára.  Szükség  van  a   nemiség
            kulturális  értelmezésére – ez mindeddig  a  házasság  modellje
            volt.  Ha a házasság más életformával egyenlővé válik,  eltűnik
            az  eszménykép-jellege. A serdülők számára saját testük gyakran
            problémaként jelenik meg. Ezért szükségük van olyan eligazodási
            segítségre, amely ezt a testi problémát, ami minden embernél  a
            nemek  komplementaritására utal, pozitívan jeleníti meg. Tehát,
            a  kamaszoknak szükségük van a házasság modelljére,  azért,  ha
            szeretnék,  a heteroszexualitásra irányuló biológiai hajlamukat
            lehetőleg   úgy  tudják  hasznosítani,  hogy  ez  számukra,   a
            gyermekeik  által, a jövőt jelenthesse. (Szakértői vélemény  9.
            old.)

            Meggyőződéssel osztom a következő gondolatokat is!

            Homoszexuálisan  érző fiataloknak szeretettel,  figyelmességgel
            és  nemi  identitásuk  — lány és fiú mivoltuk  —  elfogadásával
            tartozunk;  de nem a homoszexuális életmódra való bátorítással.
            Joguk   van   tudni  arról,  hogy  modern  terápián   keresztül
            lehetséges,  már  amennyiben ők ezt  szeretnék,  csökkenteni  a
            homoszexuális  hajlamaikat  és  fejleszteni  a  heteroszexuális
            potenciáljukat.

                                         II./
                        A szabályozási mód alkotmányellenessége
                                           
            A többségi határozat maga is — helyesen — megállapítja: „(…) az
            azonos  nemű  személyek tartós párkapcsolata  elismerésének  az
            emberi  méltósághoz való jogból levezetett  igénye  (Abh.,  ABH
            2008.  1203,  1224.)  nem  csak  egyetlen  módon  biztosítható.
            Nemzetközi  tapasztalatok  mutatják,  hogy  a  BÉK-hez  hasonló
            jogintézményt bevezető államok eltérő jogtechnikai megoldásokat
            választottak. Egyesek — a magyar jogalkotóhoz hasonlóan  —  nem
            alkottak  elkülönült  szabályokat  a  jogintézmény  tartalmára,
            joghatásaira vonatkozóan, hanem (bizonyos kivételek fenntartása
            mellett)   egy   generálklauzulával  elrendelték   a   házasság
            szabályainak  alkalmazását  [pl.  Dánia,  Lov  am   registreret
            partnerskab   (1989)].   Ettől  eltérően   más   államok   [pl.
            Németország,   Lebenspartnerschaftsgsetz   (2001);    Ausztria,
            Eingetragene Partnerschaft-Gesetz (2009)] részletes szabályokat
            alkottak,   emellett,  ahol  szükséges  volt,  módosították   a
            házasságra,  házasokra vonatkozó szabályokat is (pl.  a  BÉK-re
            történő  utalásokat illesztettek be a házasság mellé),  illetve
            egyesével   felsorolták,  hogy  mely,  a  házasokra   vonatkozó
            szabályokat  kell — külön módosítás nélkül is  —  a  bejegyzett
            élettársakra is alkalmazni.”

            A  magyar  jogalkotó  a  Békmtv.-ben  (is)  a  generális  utaló
            szabállyal  operált.  Ezt  tette  a  Béktv.-ben  is,   amelynek
            alkotmányellenességét  az  Alkotmánybíróság  arra   tekintettel
            állapította  meg,  hogy  e  generális  utaló  szabály  révén  a
            különneműek  párhuzamos,  azzal  versengő,  sőt  összekeverhető
            jogintézmény  jött  volna  létre. A  most  elbírált  ügyben  is
            generális  utaló  szabállyal operált  a  törvényalkotó.  Ezt  a
            többségi     határozat     most    azért     nem     tekintette
            alkotmányellenesnek,   mivel  a   Békmtv.-ben   most   már   „a
            jogalkalmazás  számára világos iránymutatást  jelent  annak  az
            előírása,  hogy ahol házasságról, házastársakról stb.  van  szó
            bármely jogszabályban, az alatt a hatálybalépést követően  —  a
            Békmtv.-ben  megjelölt  kivételektől eltekintve  —  az  újfajta
            párkapcsolati személyállapotot keletkeztető BÉK-et és a magukat
            a  bejegyzett  élettársakat  is  érteni  kell”.  Megnyugtatónak
            tartja  azt  is  a többségi határozat, hogy az ún.  „megfelelő”
            alkalmazás   elrendelése  most  is   teret   enged   a   bírói,
            jogalkalmazói mérlegelésnek abban a tekintetben, hogy  esetről-
            esetre,   az   adott   konkrét   élethelyzetben   az   érintett
            jogszabályhely  alkalmazási feltételeit az  azonos  nemű  párok
            vonatkozásában megállapítsa.

            Álláspontom  —  s  ezt  már  a  párhuzamos  indokolásomban   is
            kifejtettem  —  kiindulásában  és  szemléletében  különbözik  a
            többségi   határozat   mögötti  argumentációtól.   A   többségi
            határozat  a  különneműek  kapcsolatát,  én  az  azonos  neműek
            közötti  kapcsolatokat vetítettem rá a törvényi  szabályozásra.
            Ezért állítom azt, hogy a Béktv. „indokolásának részletesen  ki
            kellett  volna  térnie  arra, hogy  az  azonos  nemű  személyek
            számára  a  bejegyzett  élettársi  kapcsolat  törvényi   szintű
            létrehozása   milyen   feltételek   fennállása    esetén    nem
            alkotmányellenes.  A határozat indokolása  ennek  hiányában  az
            Alkotmány  15. §-ában védett házasság (és család)  intézményére
            nézve  nagyobb veszélyt lát a különneműek regisztrált élettársi
            kapcsolatát reguláló szabályozásban, mint abban, ha  az  azonos
            neműek házassághoz hasonló élettársi kapcsolatot regisztrálja a
            jog.” Úgy vélem, az én megközelítésem van inkább összhangban az
            indítványokkal   is,  amelyek  ugyancsak  az  azonos   neműekre
            vonatkozó  szabályozást  (s nem pedig a különneműeket  érintőt)
            tartották  alkotmányellenesnek.  Az  Abh.  tehát  —  ebben   az
            értelmezésben  —  inkább  a  különneműeket  érintően  teremtett
            tabula  rasa-t,  de  nem  vonta meg az  újraszabályozás  azonos
            neműeket  érintő  alkotmányos  kereteit.  A  fő  kérdés  (s  az
            indítványok  magva  is)  tehát  az  volt,  hogy  a   Béktv.-ben
            választott  — generális utaló szabállyal operáló — szabályozási
            mód  nem  teszi-e „azonossá” vagy „hasonlóvá” az azonos  neműek
            bejegyzett  élettársi  kapcsolatait a  házassággal.  Magam  ezt
            változatlanul   akként  fogalmazom  meg,  hogy   a   bejegyzett
            élettársi kapcsolat jogintézményének létrehozása mindaddig  nem
            alkotmányellenes, amíg az lényegi tartalmi elemeiben nem  válik
            azonossá,  vagy  hasonlóvá  a  házasság  intézményével.  Az   a
            szabályozási  mód  —  nézetem  szerint  —  amelyet   a   Béktv.
            választott,  nem  felelt  meg a jogbiztonság  követelményeinek,
            mivel  szabályait  „ha törvény másként nem rendelkezik”,  akkor
            kell „megfelelően” alkalmazni. Mindössze az örökbefogadást és a
            névviselésre  vonatkozó  szabályok  alkalmazását  zárta  ki   a
            törvényhozó.

            A most elbírált Békmtv. — nézetem szerint, s szemben a többségi
            határozattal — ugyanúgy alkotmányellenes, amiképpen a Béktv. is
            az   volt.   Változatlanul  jelen  van  a   jogbizonytalanságot
            keletkeztető    „ha    törvény   másként   nem    rendelkezik”,
            „megfelelően” kell alkalmazni formula, amely sérti az Alkotmány
            2. § (1) bekezdésében foglalt jogbiztonság követelményét. Ezt a
            vélekedésemet  látszik alátámasztani a jogszabályszerkesztésről
            szóló 61/2009. (XII. 14.) IRM rendelet is, amely szerint: „Ha a
            (…)   szerint   hivatkozni   kívánt  rendelkezések   az   adott
            jogintézményre    vagy    szabályozott    életviszonyra     nem
            alkalmazhatók   teljeskörűen,   nem   lehet   a   rendelkezések
            értelemszerű   vagy   megfelelő   alkalmazásáról   vagy   arról
            rendelkezni,   hogy  a  rendelkezések  irányadóak,   hanem   az
            eltéréseket  a  hivatkozó jogszabály tervezetében  egyértelműen
            meg  kell  jelölni.” [24. § (5) bekezdés]. Álláspontom  szerint
            azok  az új rendelkezések pedig, amelyek elválasztanák a BÉK-et
            a    házasságtól,    látszólagosak   vagy   magától    értetődő
            különbözőségek.  „Mondvacsinált” katalógust  állított  össze  a
            törvényalkotó,   amelyek   valójában   semmit   semmitől    nem
            választanak  el.  [Pl.  A közös gyermekké  fogadásra  vonatkozó
            rendelkezések  nem  alkalmazhatók (de külön-külön  mindkét  fél
            hozhat  gyereket  a kapcsolatba); „a házastársak  névviselésére
            vonatkozó   rendelkezések   nem  alkalmazhatók   a   bejegyzett
            élettársakra” (nyilvánvalóan nem, mert pl. eleve a  –né  toldat
            nonszensz  lenne);  „nem alkalmazhatók az emberi  reprodukcióra
            irányuló,   külön  törvény  szerinti  eljárások   házastársakra
            vonatkozó rendelkezései” (nyílván nem, ez olyannyira evidencia,
            hogy be sem lett volna szabad emelni a törvénybe)].

            Mindezekre tekintettel változatlanul az az álláspontom, hogy ez
            a (törvényalkotó által választott) szabályozási mód és tartalom
            a Békmtv.-ben is alkotmányellenes, amelyet — szemben a többségi
            határozatban írtakkal — a bíróságok eseti gyakorlata  sem  lesz
            képes feloldani.

            Mégegyszer  hangsúlyozom:  nem  alkotmányellenes   az,   ha   a
            törvényhozó  szabályozza az azonos nemű személyek kapcsolatának
            egyes  elemeit.  Az  Alkotmány 15. §-ában írt  házasságot  mint
            „érték”-et    azonban    a    megfelelő    szabályozási     mód
            megválasztásával is védeni kell. Ezt pedig — hasonlóan jónéhány
            európai  ország gyakorlatához — az biztosíthatta  volna,  ha  a
            törvényalkotó egyenként, taxatíve sorolta volna fel  azokat  az
            elemeket, amelyek (a házasságból) figyelembe vehetők lehetnének
            az  azonos  nemű személyek bejegyzett élettársi kapcsolatainál.
            (A „többit” pedig ezzel gyakorlatilag kizárta volna.)

            Ez  a szabályozási mód egzaktságánál, zártságánál fogva nyílván
            jobban összhangban állt volna az állam Alkotmány 15. §-ában írt
            házasság   (és  család)  védelmi  kötelezettségével,   mint   a
            jelenlegi.  Nem  „általában”  a  választott  szabályozási   mód
            alkotmányellenes tehát, hanem az a helyzet, amely ennélfogva az
            Alkotmány 15. §-ának a veszélyeztetettségét idézte elő!

            A  törvényhozó  a  generális utaló szabályozás priorálásával  a
            könnyebbik  utat  választotta, s  ezzel  gyakorlatilag  nemcsak
            hasonlatossá, de bizonyos vonatkozásokban ténylegesen  azonossá
            is  tette a Bék.-et a házassággal. Másképpen szólva: a számomra
            meggyőző  szakértői vélemények és kutatási eredmények által  is
            igazoltan a nem stabil, nem tartós, nem egy életen át egyformán
            megjelenő,   a   gyermektől  az  apát,  anyát  eleve   megvonó,
            homoszexuális  párkapcsolaton  nyugvó  Bék.  olyan   közelségbe
            került  az Alkotmány 15. §-ában védett, egyedi átfogó szexuális
            közösségként   definiálható,  a  különböző  nemek   egyesülésén
            alapuló  házassághoz,  amely az utóbbiak „értékét”  érzékelhető
            módon  csökkenti vagy csökkentheti. Miként is szól  az  idézett
            szakvéleményben is megfogalmazott kérdés? „De hogyan is épülhet
            egy  törvény  hosszú távon olyan ismérvre,  amelyet  nem  lehet
            egyértelmű  kategóriaként meghatározni, és  amely  ennyire  nem
            egyértelmű és ennyire nem tartós?”

            Fentiekre    tekintettel    —    nézetem    szerint    —     az
            Alkotmánybíróságnak meg kellett volna semmisítenie a Békmtv.-t.

            Budapest, 2010. március 23.
                                                            Dr. Kiss László
                                                              alkotmánybíró

            Dr. Kovács Péter alkotmánybíró különvéleménye

                                          I.

            Nem  tudom osztani a határozatnak azt a megállapítását, hogy  a
            törvényhozó  valóban  eleget  tett  volna  mindannak,   ami   a
            154/2008.  (XII.  17.) AB határozatból (a továbbiakban:  Abh.2)
            következett.   Megítélésem  szerint  nem   mondható,   hogy   a
            törvényhozó  az azonos neműek bejegyzett élettársi  kapcsolatát
            illetően  valóban azt tette volna, hogy „miután a házastársakra
            vonatkozó szabályokat részleteiben áttekintette, azok  közül  a
            megfelelőket  alkalmazni  rendelje az  azonos  nemű  bejegyzett
            élettársakra is, illetve, hogy az egyenlő méltóságú személyként
            történő  kezelés  követelményét szem előtt tartva  a  szexuális
            irányultságból  adódó  különbségeket  figyelembe  vegye.”  (ABH
            2008, 1203, 1224.)

            Sem  a  részletekben  történt áttekintésnek,  sem  a  megfelelő
            kiválasztásának és alkalmazásra rendelésnek nincs nyoma, sem  a
            törvény   előkészítése,  sem  a  törvényhozás   munkájában.   A
            törvényjavaslat  indoklása  egyértelműen  kijelenti,  hogy   „a
            jogintézmény  a  házassággal azonos vagyonjogi,  öröklési  jogi
            joghatásokkal jár”, de éppen azt nem indokolja meg, hogy  miért
            választotta  ezt  a  megoldást  a  törvény  beterjesztésekor  a
            Kormány.  Az  ezt követő indoklási elemek az ebből  a  tézisből
            következő  részletszabályokat is csupán  bemutatják,  indokolás
            nélkül.

            Mindez  megítélésem szerint rávetül a kialakult jogi  helyzetre
            és  ezért kénytelen voltam nemmel szavazni a rendelkező rész 1.
            pontjára.

                                          II.

            Nem   az  ugyanis  az  igazi  kérdés,  hogy  az  azonos  neműek
            bejegyzett  élettársi kapcsolatra lépése alkotmányos-e,  hiszen
            erre  a  válasz  a  14/1995.  (III.  13.)  AB  határozatból  (a
            továbbiakban:  Abh.1, ABH 1995, 82.) kikövetkeztethető,  és  az
            Abh.2-ben világosan kimondott volt. Az igazi kérdés az — nálunk
            is  és  a  többi  európai  országban is  —  hogy  ehhez  milyen
            jogintézmények kapcsolódnak.

                                         III.

            A  határozat  maga  is  utal arra, hogy az  európai  megoldások
            kétfélék: vagy a házassághoz kapcsolódó jogintézmények  mutatis
            mutandis  alkalmazására  történő generális  utalással,  vagy  a
            részletes kidolgozással próbálkoztak.

            A  többségi határozat említi a generális utalást tartalmazó dán
            törvényt  (Lov om registreret partnerskab – lov nr. 372  af  7.
            juni  1989),  amelyen  ugyanakkor azóta már  többször  is  (már
            elfogadásának  évében  is, majd 1995-ben,  1999-ben,  2004-ben,
            2005-ben,  2007-ben)  kisebb módosításokat vezettek  keresztül,
            részben  a  külföldi  állampolgárságot  viselőkre  tekintettel,
            részben pedig hogy könnyen illeszkedjen a többi skandináv állam
            — tulajdonképpen a dán mintát követő — jogalkotásához. (Dánia a
            törvény  hatálya  alól  eleve  kivette  az  autonómiát   élvező
            Gröndlandot és a Feröer-szigeteket, előbbi kormánya  bevezette,
            utóbbié   nem   ezt  a  jogintézményt.)  A  példaként   gyakran
            hivatkozott dán megoldás ezért valójában árnyaltabb.

            Feltehetően  nem  véletlen,  hogy  a  megoldások   többsége   a
            részletes  kidolgozás útjára lépett, közte  azok  az  országok,
            amelyek  joggyakorlatára a jogalkotó és a törvény  előkészítője
            elvben figyelni szokott, nevezetesen a többségi határozatban is
            említett  Ausztria  (Eingetragene Partnerschaft-Gesetz:  2009),
            Németország  (Lebenspartnerschaftgesetz:  2001,  az  Abh  2-ben
            említett  Franciaország  (Loi n° 99-944  du  15  novembre  1999
            relative  au  Pacte Civil de Solidarité) de ilyen  az  Egyesült
            Királyság (Civil Partnership Act: 2004) is.

            A  részletes  szabályozás figyelembe vette, ahol  erre  szükség
            volt,  a tartományi jogalkotási sajátosságokat, de ezen  túl  a
            bevándorlási,  szociális  ellátási,  lakásbérleti,  öröklésjogi
            vetületek  pontos  tisztázására  figyelmet  fordított  és  vagy
            azonosan,  vagy  hasonlóan de mégsem  azonosan  biztosította  a
            jogintézmény igénybe vételét.

            Nem   véletlen,   hogy   éppen  a  kapcsolódó   részletkérdések
            tekintetében  kellett megnyilatkoznia több  alkotmánybíróságnak
            illetve az Emberi Jogok Európai Bíróságának. Ezek egy részére a
            megfelelő helyen az Abh.2. kitért.

            Az Abh.2-ben is említett Karner c. Ausztria ügyben hozott 2003.
            július  24-i  ítéletben  az  Emberi Jogok  Európai  Bírósága  –
            miközben  helyt  adott  a  lakásbérleti jogviszony  átvételében
            megakadályozott   túlélő   bejegyzett   élettárs    panaszának,
            rámutatott, hogy „a családnak a fogalom hagyományos  értelmében
            vett  védelme,  mint  cél, meglehetősen  elvont,  és  különböző
            konkrét  intézkedések  széles skáláját lehet  alkalmazni  annak
            megvalósítása  végett.  Amikor az állam  mozgásszabadsága  szűk
            körű,  mint  ahogyan  erről van szó a  nem,  vagy  a  szexuális
            orientáció alapján fennálló elbánásbeli különbség esetében,  az
            arányosság  elve  nemcsak  azt követeli,  hogy  a  kiválasztott
            eszköz olyan jellegű legyen, ami a cél elérését lehetővé teszi,
            de  arra  is  kötelez,  hogy legyen bebizonyítva,  hogy  a  cél
            elérése  érdekében szükséges, hogy bizonyos  személyeket  —  az
            adott  esetben  homoszexuális kapcsolatban  élő  személyeket  —
            zárjanak   ki  az  adott  intézmény  —  az  adott   esetben   a
            lakásbérleti  törvény  14.  cikke —  hatálya  alól.  A  Bíróság
            megállapítja,  hogy a kormány nem mutatott  be  olyan  érveket,
            amelyek megengednék egy ilyen következtetés levonását.” (41. §)

            Az  ennek  a  tényállására  meglehetősen  hasonlító,  friss,  a
            többségi határozatban is említett Kozak c. Lengyelország ügyben
            2010.  március  2-án hozott ítéletében az Emberi Jogok  Európai
            Bírósága   hangsúlyozta,   hogy   a   szexuális   orientációhoz
            kapcsolódó    jogkövetkezmények   tekintetében    az    államok
            mozgásszabadsága igen szűk, és nagyon nyomósaknak kell  lenniük
            azoknak az érveknek, amelyekkel az állam ki tudja menteni magát
            a  diszkrimináció vádja alól. Ilyenkor nemcsak az arányosságot,
            hanem    az   adott   körülmények   figyelembe   vételével    a
            szükségességet is kell bizonyítani. Ha az elbánásbeli különbség
            kizárólag  a  szexuális  orientációra  épül,  az  az  Egyezmény
            szempontjából diszkriminációt valósíthat meg. (92. §)  Mivel  a
            lengyel  jog  az élettársi jogviszonyt, akárcsak a  házasságot,
            jogi  értelemben  csak a különnemű pároknak ismerte  el,  és  a
            lakásbérleti  jogviszony folytatását  illetően  csak  a  túlélő
            házastárs illetve a túlélő élettárs számára nyújtott garanciát,
            ezért  bár  a hagyományos értelemben felfogott család  védelme,
            elvben  igen  nyomós  és legitim ok, ami igazolhat  elbánásbeli
            különbségtételt (96. és 98. §), de figyelemmel  a  szűk  állami
            mozgásszabadságra e nehéz és érzékeny kérdéskörben, az  ab  ovo
            kizárást  a  lakásbérleti  jogviszony folytatásából  az  Emberi
            Jogok  Európai Bírósága nem tudta elfogadni, mint ami szükséges
            lenne  a  hagyományos értelemben vett családnak  a  védelméhez.
            (99. §)

            A Burden c. Egyesült Királyság ügyben hozott 2008. április 29-i
            ítéletében az Emberi Jogok Európai Bírósága elutasította  ugyan
            az együttélő lánytestvérek arra irányuló panaszát, hogy őket  a
            lakáshasználat  folytatása  és  egyéb  öröklési   jogosítványok
            tekintetében    diszkriminálnák    a    leszbikus    bejegyzett
            élettársakkal szemben, de egy obiter dictumban rámutatott arra,
            hogy  „a  Bíróság  rendelkezésére álló  információk  szerint  a
            bejegyzett  élettársi viszony valamely formája  —  az  öröklési
            kérdések   tekintetében  különböző  joghatásokkal  —   tizenhat
            tagállamban,   nevezetesen  Andorrában,  Belgiumban,   a   Cseh
            Köztársaságban,    Dániában,    az    Egyesült    Királyságban,
            Finnországban,   Franciaországban,   Izlandban,   Luxemburgban,
            Németországban,  Norvégiában,  Hollandiában,  Spanyolországban,
            Svájcban,  Svédországban és Szlovéniában létezik. Gyakorlatilag
            minden tagállamban a törvény öröklési jogot biztosít az elhunyt
            házastársának és közeli hozzátartozóinak, ideértve a  fivéreket
            és  a  nővéreket.  A tagállamok többségében,  a  fivérek  és  a
            nővérek  kevésbé  kedvező  helyzetben  vannak,  mint  a  túlélő
            házastárs,  de kedvezőbben, mint a túlélő bejegyzett  élettárs:
            egyébként  csak  néhány tagállam biztosít a  túlélő  bejegyzett
            élettárs  számára  a  túlélő házastársat  megilletőkkel  azonos
            öröklési  jogosítványokat. Az öröklési  illetékek  szabályozása
            tekintetében  többnyire  az öröklési rendet  követik,  jóllehet
            egyes országokban, mint például Franciaország és Németország, a
            túlélő házastárs jóval kedvezőbb illetékkedvezményben részesül,
            mint bármely más örökös típus.” (26. §)

            A  szlovén  alkotmánybíróság az U-I-425/06-10 sz. ügyben  2009.
            július   2-án   meghozott  határozatában  azzal   a   kérdéssel
            foglalkozott,  hogy  az azonos nemű élettársak  tekintetében  a
            közös  vagyon  és  a  külön  vagyon  vonatkozásában  a  szlovén
            jogalkotó eltérően szabályozta — a túlélő házastárshoz képest —
            a  túlélő bejegyzett élettárs törvényes örökösi jogi helyzetét.
            A  közös  vagyon vonatkozásában kedvezőbb módon,  ugyanakkor  a
            külön  vagyon tekintetében kedvezőtlenebbül. Jóllehet a szlovén
            alkotmánybíróság megállapította a hátrányos megkülönböztetést —
            mivel   a   jogalkotó   nem  adott  alkotmányosan   elfogadható
            magyarázatot a különbségtételre — arra utasította a jogalkotót,
            hogy  javítsa  ki a szabályozást, és amíg ezt  nem  teszi  meg,
            azonos öröklési rezsimet kell alkalmazni. (11. § és 17. §)

            A  német  szövetségi alkotmánybíróságnak az 1  BvR  155/05  sz.
            ügyben hozott 2005. február 28-i határozata rámutatott, hogy  a
            törvényhozó  a bejegyzett élettársi viszonyt és következményeit
            a  házasságéhoz hasonlatosnak kívánta minősíteni, de  lemondott
            arról,  hogy teljesen azonos legyen a kettő. Így csak  a  2004.
            december   15-i   törvénymódosítás  tette  lehetővé,   hogy   a
            nyugdíjbiztosítás vonatkozásában ugyanolyan joggal lépjen fel a
            túlélő  bejegyzett élettárs, mint ha túlélő házastársról  lenne
            szó.  (1. § és 2. §) Ez volt az előzménye annak, hogy  a  német
            szövetségi   alkotmánybíróság  a   többségi   határozatban   is
            hivatkozott,  2009. július 7-én meghozott 1 BvR  1164/07  számú
            határozatában  már indokolatlannak találta, hogy  a  munkáltató
            különbséget tehessen a járandóságot illetően aszerint, hogy  az
            elhunyt  közalkalmazott házasságban, vagy bejegyzett  élettársi
            viszonyban   élt-e,  amikor  a  túlélő  partner   igényelte   a
            támogatást.  Igen  fontos azonban azt is látni,  hogy  a  német
            szövetségi alkotmánybíróság azt a vizsgálati metódust  követte,
            hogy  ebben az adott esetkörben, azaz amikor a partner elhunyta
            miatt  a  korábbi életközösség anyagilag megrendül, indokolja-e
            valami alkotmányosan az eltérő kezelést. (106-110. §, stb.)

                                          IV.

            Fentiekre tekintettel nem hiszem, hogy ki lehetne mondani, hogy
            a  hátrányos  megkülönböztetés  tilalma  a  minden  tekintetben
            azonos elbánást (equal footing) követelné ki európai szinten.

            Amit az európai joggyakorlat hangsúlyoz, az a kölcsönös jogokat
            és  kötelességeket tartalmazó, a sima együttélésnél  szorosabb,
            stabilabb  kapcsolatot jelentő, az állam hivatalos  képviselője
            előtt  vállalt  elkötelezettség tudomásul vétele:  az  egyszerű
            élettársi  viszonyhoz képest ott, ahol az  indokolt,  az  ebből
            fakadó   következtetések   levonása,   jogintézményekbe    való
            beépítése,  és  annak tudomásul vétele, hogy  számos,  korábban
            csak  a  házassághoz  kapcsolódó  jogintézmény  és  preferencia
            különösebb  nehézség  nélkül  és indokolhatóan  alkalmazható  a
            bejegyzett élettársakra.

            Vannak olyanok, ahol azonban ez az adaptáció nem indokolt  vagy
            még  nem időszerű, és — megítélésem szerint — ez csak a tételes
            átvizsgálással állapítható meg.
             
             Bár  az Alkotmánybíróság az Abh.2-ben a különneműek bejegyzett
            élettársi  viszonyának jogi jellegét elemző  részében  helyezte
            el,   de   elvi  éle  miatt  érdemes  itt  is  idézni   azt   a
            figyelmeztetést,  hogy  „(a)z azonban nem  fogadható  el,  hogy
            egyetlen generális utaló szabállyal a törvényhozó a jogrendszer
            egészének  a  házasságra,  a  házastársakra,  stb.  —  tehát  a
            házasság intézményére — vonatkozó összes szabályát felhívja  és
            »megfelelően« alkalmazni rendelje, rábízva ezzel a jogalkalmazó
            fórumokra,  hogy eseti mérlegeléssel kivételesen  eltekintsenek
            egy-egy  jogszabályi rendelkezés alkalmazásától. Ez a  megoldás
            még  a vagyonjogban is súlyos jogbizonytalansághoz vezethet,  a
            személyi  státusjogokat, a személyállapotot érintő  kérdésekben
            (ahol   a   szabályozás  kógens,  sőt  imperatív)   azonban   a
            jogbiztonság [Alkotmány 2. § (1) bekezdés] követelménye alapján
            megengedhetetlen.” (ABH 2008, 1203, 1223-1224.)

                                          V.

            A  mutatis  mutandis  természetű alkalmazásra  való  jogalkotói
            felhatalmazás vethet fel olyan gondokat, amelyeket valószínűleg
            el lehetett volna kerülni, ha a jogalkotó a tételes átvizsgálás
            és az elemzés munkájáról nem mond le.

            Ezek  közül  egyre  külön  is  rámutatok,  azért  is,  mivel  a
            bejegyzett  élettársi  viszony  jogkövetkezményeit  részletesen
            szabályozó  államok erre külön is fontosnak tartottak  kitérni,
            és  nem  véletlenül utalt erre az Emberi Jogok Európai Bírósága
            is:  ez a bejegyzett élettárs pozíciója az öröklésben és  annak
            illetékeiben.

            Az  illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvényben a 12.  §-ban
            foglalt,  az  öröklési  és  az ajándékozási  illeték  mértékeit
            rögzítő   táblázatban  a  házastárs  van  csak   nevesítve,   a
            bejegyzett élettárs nem. A jogalkalmazó vélhetőleg a bejegyzett
            élettársi  kapcsolatról,  az  ezzel  összefüggő,  valamint   az
            élettársi viszony igazolásának megkönnyítéséhez szükséges egyes
            törvények  módosításáról  szóló  2009.  évi  XXIX.  törvény  (a
            továbbiakban:  BÉKtv.)  3.  §  (1)  bekezdés  b)  pontjának  az
            alkalmazását  veszi fontolóra (a „mutatis mutandis”  szabályt):
            ennek   az   alkalmazhatósága   ellen   szól   az,   hogy    az
            illetéktörvénynek  a  visszterhes  vagyonátruházási   illetékek
            bizonyos  szabályait rendező 18. § (4) bekezdése  a)  pontjában
            viszont  azt találja, hogy a (2) bekezdés h) pontjában említett
            belföldi   ingatlanvagyonnal  rendelkező  társaságban  fennálló
            vagyoni  betét (…) megszerzése esetén akkor kell  az  illetéket
            megfizetni,   ha   „a  vagyonszerző  illetve   —   magánszemély
            vagyonszerző  esetén — annak házastársa, bejegyzett  élettársa,
            gyermeke, szülője (….) tulajdonában álló vagyoni betétek aránya
            önállóan  vagy  együttesen  eléri  vagy  meghaladja  az  összes
            vagyoni  betét  75 %-át.” Ugyanitt a (3) bekezdés  szerint  nem
            tárgya  a  visszterhes vagyonátruházási illetéknek az  ingatlan
            tulajdonosának az a vagyonszerzése, amely az ingatlanát terhelő
            haszonélvezet jogának — özvegyi jog esetén — új házasság kötése
            folytán történő megszűnésével következik be.

            Tehát  a  jogalkalmazó előtt az a kérdés merül fel, hogy  ha  a
            törvényhozó   az  illetékekről  szóló  törvény  egy   pontjában
            fontosnak    találta   nevesíteni   a   bejegyzett    élettársi
            kapcsolatot, akkor a contrario ahol nincs nevesítve, ott mégsem
            vonatkoztathatja rá a házastársra vonatkozó szabályokat.

            Azaz  ugyanabban  a törvényben hol a mutatis  mutandis  szabály
            alkalmazásának   kérdése   vetődik   fel,   hol   pedig   annak
            elutasítása, hiszen egy adott ponton viszont nevesítésre került
            a  bejegyzett élettárs: ez a megoldás így ebben a törvényben  a
            mutatis  mutandis szabály alkalmazhatóságát ássa alá. Ez  olyan
            mérvű  jogbizonytalanságot jelent, amely szoros  összefüggésben
            van a törvényhozó által választott megoldással.

            Itt   —   éppen   a  nemzetközi  tapasztalatok  alapján   —   a
            törvényhozónak  egyértelművé kell tennie  álláspontját,  mivel,
            mint  az  az  Emberi Jogok Európai Bíróságának a Burden  ügyben
            hozott ítéletéből kitetszik, egyelőre nincs kényszerítő elvárás
            egyik irányban sem.

            Nézetem szerint tehát a választott megoldás ütközik azzal, amit
            az  Alkotmánybíróság  úgy fogalmazott  meg,  hogy  „a  világos,
            érthető    és   megfelelően   értelmezhető   normatartalom    a
            normaszöveggel szemben alkotmányos követelmény. A  jogbiztonság
            —   amely   az  Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében   deklarált
            jogállamiság  fontos  eleme — megköveteli,  hogy  a  jogszabály
            szövege értelmes és világos, a jogalkalmazás során felismerhető
            normatartalmat  hordozzon.” [26/1992. (IV. 30.)  AB  határozat,
            ABH 1992, 135, 142.]

            Ahogyan   az   Alkotmánybíróság  például  az   534/E/2001.   AB
            határozatában  is  rámutatott  az „Alkotmánybíróság  gyakorlata
            alapján  (…)  egy  jogszabály vagy annak valamely  rendelkezése
            csak  akkor  tekinthető  az Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében
            meghatározott  jogállamiság szerves részét képező  jogbiztonság
            követelményébe   ütközőnek,   ha   megfogalmazása    olyannyira
            homályos,  hogy  jogalkalmazói értelmezéssel  sem  tölthető  ki
            tartalommal, vagy határozatlansága lehetőséget ad a  szubjektív
            jogalkalmazói   döntésre  a  különböző   jogalkalmazók   eltérő
            gyakorlatára, a jogegység hiányára.” (ABH 2002, 1283, 1291.)

            Megítélésem  szerint  a BÉKtv., a benne a  választott  megoldás
            miatt  —  mint  a példa mutatja — éppen ezzel a veszéllyel  nem
            számol kellően.

            Budapest, 2010. március 23.
                                                           Dr. Kovács Péter
                                                              alkotmánybíró
              .
              English:
              English:
              .
              Petition filed:
              .
              Subject of the case:
              .
              Registered partnership
              Number of the Decision:
              .
              32/2010. (III. 25.)
              Date of the decision:
              .
              03/23/2010
              Summary:
              The Registered Partnership Act, under which the institution of registered partnership is only available to same sex couples, is not contrary to the Constitution.
              .
              CODICES summary:
              http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2010-1-003
              .