English
	Hungarian

Ügyszám: .	533/B/2009
Előadó alkotmánybíró: Lenkovics Barnabás Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 32/2010. (III. 25.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 2010/194 .

A döntés kelte: Budapest, 03/23/2010 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                  A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára,      nemzetközi      szerződésbe      ütközésének megállapítására,     valamint    mulasztásban     megnyilvánuló alkotmányellenesség   megállapítására   irányuló    indítványok tárgyában   —   Dr.   Bragyova  András  és  Dr.   Kiss   László alkotmánybírók  párhuzamos indokolásával, valamint  Dr.  Balogh Elemér,  Dr.  Kiss  László és Dr. Kovács  Péter  alkotmánybírók különvéleményével — meghozta a következő                                                          határozatot:                                 1.  Az Alkotmánybíróság a bejegyzett élettársi kapcsolatról, az ezzel  összefüggő,  valamint az élettársi viszony  igazolásának megkönnyítéséhez szükséges egyes törvények módosításáról  szóló 2009. évi XXIX. törvény alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja. 2. Az Alkotmánybíróság elutasítja azt a mulasztás megállapítása iránti indítványt, mely szerint a jogalkotó nem rendelkezett az anyakönyvvezetők bejegyzett élettársi kapcsolat  létrehozásában való közreműködése megtagadásának lehetőségéről. 3.  Az Alkotmánybíróság a bejegyzett élettársi kapcsolatról, az ezzel  összefüggő,  valamint az élettársi viszony  igazolásának megkönnyítéséhez szükséges egyes törvények módosításáról  szóló 2009.  évi  XXIX.  törvény  nemzetközi szerződésbe  ütközésének megállapítására   és   megsemmisítésére   irányuló   indítványt visszautasítja. 4.  Az Alkotmánybíróság a bejegyzett élettársi kapcsolatról, az ezzel  összefüggő,  valamint az élettársi viszony  igazolásának megkönnyítéséhez szükséges egyes törvények módosításáról  szóló 2009. évi XXIX. törvény alkotmányellenességének megállapítására és    megsemmisítésére   irányuló   indítványokat    egyebekben visszautasítja. 5.  Az  Alkotmánybíróság a Polgári Törvénykönyvről szóló  2009. évi   CXX.   törvény  3:87-3:89.  §-ai  alkotmányellenességének megállapítására   és   megsemmisítésére   irányuló   indítványt visszautasítja. Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben közzéteszi.                            Indokolás                               I. Az  Alkotmánybírósághoz kilenc indítvány érkezett a  bejegyzett élettársi  kapcsolatról,  az  ezzel  összefüggő,  valamint   az élettársi viszony igazolásának megkönnyítéséhez szükséges egyes törvények  módosításáról szóló 2009. évi  XXIX.  törvénnyel  (a továbbiakban: Békmtv.) kapcsolatban, amely — néhány  paragrafus kivételével — a kihirdetését követő második hónap első  napján, azaz 2009. július 1-jén lépett hatályba. Az   első   indítványozó  elsődlegesen  a  Békmtv.   egészének, másodlagosan egyes rendelkezéseinek [1-4. §-ok, 5. § (1)-(2) és (5)  bekezdés, 6. §, 7. § (1)-(3) bekezdés és (5)-(8) bekezdés, 8.  §,  9.  §  (1)  és  (3) bekezdés, 10-15.  §-ok  és  17.  §] visszamenőleges   hatályú  megsemmisítését  kérte.   Úgy   véli egyrészt,  hogy a házasságra vonatkozó szabályok alkalmazásának elrendelése  (1-4. §-ok) a bejegyzett élettársi kapcsolatra  (a továbbiakban: BÉK) szükségtelenül és aránytalanul korlátozza  a felek önrendelkezési jogát, s ezáltal sérti az Alkotmány 54.  § (1)    bekezdését.   Érvelése   szerint,   mivel   a   házasság intézményének  elsődleges  célja, hogy  „szilárd  jogi  keretet nyújtson  a  közös  gyermek nemzéséhez  és  felneveléséhez”,  a kötelék  létesítésének  és megszüntetésének  szigorú  szabályai elfogadhatók.  Ettől  eltérően azonban  az  azonos  nemű  párok esetében  —  mivel közös gyermekük nem lehet —  indokolatlan  a felek  önrendelkezési jogának a „házastársi  kötelékkel  azonos mértékű    korlátozása”.    Az   azonos    neműek    kapcsolata vonatkozásában   fennálló  védelmi  igény  „nem   indokolja   a kapcsolat   kizárólagosságának  elismerését  és   a   kapcsolat létesítésének  és  megszüntetésének  akadályozását”.  Hátrányos megkülönböztetésnek tekinti az indítványozó, hogy a jogalkotó a szabályozás köréből (és így a többletjogosultságokból)  kizárja azokat, akik kettő vagy több személlyel élnek együtt érzelmi és gazdasági  közösségben, de nem párkapcsolatban. Az indítványozó értelmezésében  ugyanis a bármilyen okból együtt  élő,  közösen gazdálkodó   jogalanyok  —  a  közös  gyermek   nemzéséhez   és felneveléséhez  keretet nyújtó házasság  kivételével  —  azonos helyzetben  vannak,  és ezért jogviszonyaikat  —  az  Alkotmány 70/A.  § (1) bekezdéséből és a jogalkotásról szóló a 1987.  évi XI.  törvény  (a  továbbiakban: Jat.)  18.  §  (3)  bekezdésből következően is — azonos módon kellene szabályozni.   A második indítvány szerint — melyet civil szervezet nyújtott be — az Alkotmány 15. §-ának sérelmét valósítja meg az, hogy  a Békmtv. az azonos neműek kapcsolatát — amely „életet továbbadni nem  képes  társkapcsolat”  —  a házasságéhoz  hasonló  szintre emeli, ahhoz a házasságéval szinte megegyező joghatásokat  fűz. Ez    a    megoldás    olyan    életformát    támogat,    amely „népegészségügyileg magas kockázatú, így a családokra,  a  jövő nemzedékre  káros  hatással  van”, ráadásul  az  azonos  neműek kapcsolatának  házasságéhoz  hasonló  törvényi  védettség   alá helyezése   „megtévesztő  alternatívát  ígérhet  a   felnövekvő generációknak”,   és   „az  egyén  és   társadalom   egészségét veszélyeztető  életforma” választása  irányába  hathat,  mindez pedig  az  Alkotmány  67. §-ának sérelmére  vezet.  Új  törvény megalkotásakor — hangzik az érvelés — figyelembe kell venni  az új  nemzedék hosszú távú érdekeit, s az Alkotmány azért védi  a gyermekeket,  mivel ők nem tudnak a saját emberi  méltóságukért síkra   szállni.  Végezetül  sérelmezi  az  indítványozó  civil szervezet   azt   is,  hogy  a  jogalkotó  nem  tekintette   át részleteiben  a  házastársakra  vonatkozó  szabályokat  a   BÉK bevezetése előtt. Az indítványozó megjelölte az Alkotmány 2.  § (1)   bekezdését,   illetve  az  Alkotmány  70/A.   §   (1)-(3) bekezdéseit  is,  ezekkel kapcsolatban azonban  indokolást  nem terjesztett elő. A harmadik indítványozó — szintén civil szervezet — a Békmtv. 3- 4.  §-ai  alkotmányellenességét állítja, és szoros  összefüggés okán   a   Békmtv.   egészének  megsemmisítését   kezdeményezi. Álláspontja   szerint  a  házasság  férfi  és   nő,   gyermekek születését és felnevelését célzó, tartós kapcsolatát jelenti, s mint  ilyen  pozitívan megkülönböztetendő minden  más  —  adott esetben  szintén  értékes, támogatásra érdemes —  párkapcsolati formától. Az, hogy a házasság és a család jogintézményét külön, más    formáktól   megkülönböztetve   kell   szabályozni,    az indítványozó  értelmezésében  az  Alkotmány  szerkezetéből   is következik: míg az alaptörvény a házasságot kiemelt alapjogként védi   (15.  §),  más  kapcsolatok  védelmének  lehetősége   az Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdéséből,  illetve  a  70/A.  §-ból következik.  Sérti  az  Alkotmány 15. §-át,  hogy  a  jogalkotó generális  utaló szabállyal terjeszti ki a házasságra vonatkozó szabályokat az azonos neműek BÉK-jére, s ezáltal két  különböző jogintézmény  „összemoshatóvá válik”. Az  Alkotmány  2.  §  (1) bekezdésében rögzített jogállamiság elvét sérti emellett,  hogy a  jogalkotó  törvényi  szinten az  alkotmányos  intézményekkel azonos,  új intézményt hozott létre. Az Alkotmány 70/A.  §  (1) bekezdésének sérelmét a „megkülönböztetés indokolatlan  hiánya” miatt  látja  megvalósulni az indítványozó: alkotmányellenesnek tartja,  hogy  a  jogalkotó mérlegelés nélkül kiterjesztette  a házasságra  (házastársakra, özvegyekre,  elváltakra)  vonatkozó szabályokat a BÉK-re. A  negyedik  és  az  ötödik indítványozó egymástól  függetlenül kérte  az Alkotmánybíróság eljárását, kérelmük tartalma azonban megegyezik.  Eszerint  az azonos neműek kapcsolata  erkölcsileg rossz,  s ebből következően arra nem terjed ki az önrendelkezés joga. Az állam az Alkotmány alapján is kizárólag a férfi és  nő közötti — természeténél fogva gyermekek nemzésére és nevelésére irányuló  —  kapcsolatot  támogathatja,  és  az  azonos  neműek életközösségéhez  nem  fűzhet ugyanolyan joghatásokat,  mint  a különneműek házasságához. Az ilyen szabályozás veszélyezteti  a társadalom  jövőjét,  és ellentétes az  Alkotmány  15.  §-ával, amely  az  állam  kötelességévé teszi a házasság  és  a  család támogatását. Ennek alapján az állam nem gyengítheti a  kiemelt, alkotmányos védelmet élvező házasság intézményét. A házasság és a  BÉK  közötti  különbség minimális, amely már –  érvelnek  az indítványozók  —  nem  képes  biztosítani  az  Alkotmány  által megkövetelt   védelmi  szintet.  A  szabályozás  folytán   két, egymástól  különböző, alkotmányjogilag nem azonos módon  védett jogintézmény  összemosódik. A Békmtv. az Alkotmány  54.  §  (1) bekezdésének  azért  nem  felel  meg,  mert  ennek  alapján  az indítványozók szerint csak az szabad, ami méltó az emberhez, de az  azonos  neműek  kapcsolata nem  az.  Ellentétes  a  Békmtv. emellett  az  Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésével  is,  mivel  e rendelkezésből az indítványozók szerint az következik, hogy  az állam  nem  kezelheti ugyanolyan módon a nem azonos társadalmi, közösségi  hatású,  jelentőségű kapcsolatokat:  tehát  az  élet továbbadására képes — férfi és nő közötti — kapcsolatot el kell választani   az  „emberhez  nem  méltó”  és  „nem  támogatandó” homoszexuális   kapcsolattól.  Ezen  kívül   az   indítványozók véleménye  szerint a homoszexuális kapcsolat —  mivel  az  élet továbbadására  nem  képes  —  „értéktelenebb”  nem   csupán   a különneműek  házasságánál, hanem azok  élettársi  kapcsolatánál is,  ezért  sérti  a jogállamiság (jogbiztonság)  követelményét [Alkotmány  2. § (1) bekezdés], hogy a jogalkotó a  házassághoz hasonlóan  szabályozza ezt a kapcsolatot, s  ezzel  mintegy  az értékhierarchia  második  fokán helyezi  el  azt.  Az  említett alkotmányi rendelkezéseket továbbá az is sérti az indítványozók szerint,  hogy a BÉK-et családjogi intézményként szabályozza  a Békmtv.,   hiszen  „a  család  intézménye  fogalmilag   magában foglalja   a  közös  gyermeket,  és  az  azonos  neműek   ezzel fogalmilag  nem bírnak”. Az azonos neműeknek — az indítványozók szavaival élve — pótházassága, családalapítása ellentétben  áll a  kiskorú  gyermek érdeke elsődlegességének az elvével  is,  s ezzel a Békmtv. az Alkotmány 7. § (1) bekezdésének, 16. §-ának, 67.  §  (1)  bekezdésének, 70/J. §-ának a sérelmét is előidézi. Veszélyezteti a gyermekeket az indítványozók szerint  egyébként már  az  olyan  környezet  is,  amely  „értéknek,  ráadásul   a házassághoz nagyon hasonló értéknek tünteti fel a homoszexuális kapcsolatot”. Végezetül arra is hivatkoznak, hogy a Békmtv.  az Alkotmány a 70/A. § (3) bekezdésével is ellentétes, mivel  ezen alkotmányi   rendelkezés  alapján  a  házasság  és   a   család intézményét feltétlenül pozitív diszkrimináció illeti meg. A  hatodik indítványozó országgyűlési képviselő, aki a  Békmtv. megsemmisítését az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének, 15.  §-ának és    67.   §-ának   a   sérelmére   hivatkozással   kéri.   Az alkotmányellenesség oka szerinte abban áll,  hogy  a  jogalkotó mérlegelés nélkül, egy generális utaló szabállyal elrendelte az összes,  házastársakra (elváltakra, özvegyekre, stb.) vonatkozó szabály alkalmazását az azonos nemű bejegyzett élettársakra,  s ezzel  megsértette az Alkotmánybíróság által a 154/2008.  (XII. 17.)  AB  határozatban  megállapított  követelményt.  Véleménye szerint emellett a jogalkotó törvényi szinten nem hozhat  létre egy, a házassággal mint alkotmányos intézménnyel csaknem azonos családjogi  státuszt,  ezzel  ugyanis  az  Alkotmány  15.   §-a elveszíti jelentőségét. Az Alkotmány 15. §-a emellett azért  is sérül  —  érvel az indítványozó —, mert a BÉK az azonos  neműek számára  a  házassággal  csaknem azonos tartalmú  és  funkciójú intézmény,  holott  a házasságnak fogalmi eleme  a  házastársak különneműsége.  A  támadott  szabályozás  tehát   „a   házasság fogalmát   bővíti”,  s  így  sérti  „a  házasság  hagyományait, alkotmányos  fogalmát  és védelmét”. Az  Alkotmány  67.  §-ával kapcsolatban az indítványozó arra hivatkozik, hogy a Békmtv.  a „felnövekvő   nemzedék   identitásbeli   elbizonytalanodásához” vezet. A  hetedik indítványozó — országgyűlési képviselőcsoport  —  az Alkotmány  15. §-ának sérelmét abban látja, hogy a Békmtv.  nem teremt érdemi különbséget a házasság és a BÉK között, s  így  a törvény  valójában a házasság intézményét biztosítja az  azonos neműek  számára.  Az  Alkotmány 2. §  (1)  bekezdését  pedig  a szabályozás  módja  sérti az indítványozó álláspontja  szerint, úgy  véli, hogy a generális utaló szabály alkalmazása  [Békmtv. 3.  §  (1)  bekezdés]  „számos jogi kérdést  hagy  nyitva,  ami jogbizonytalansághoz vezet”. Mindezek miatt  Békmtv.  egészének megsemmisítését kéri. A  nyolcadik  indítványozó kifejti, hogy mivel  a  jogalkotó  a megadható   jogok  között  nem  differenciált  és  —   bizonyos elhanyagolható  kivételekkel  —  a  házastársakkal  egyenjogúvá teszi  a  bejegyzett élettársakat, nem tett eleget a  154/2008. (XII.  17.)  AB  határozatban foglaltaknak. Ezért  továbbra  is fennáll az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének, 15. §-ának és 70/A. § (1) bekezdésének a sérelme. Meglátása szerint a Békmtv. sérti az  örökléshez való jogot is (Alkotmány 14. §) és az  Alkotmány 16.  §-át  is,  mert a bejegyzett élettársak törvényes  örökösi helyzetének   szabályozásával  „elvonja  az  eddigi   törvényes örökösök    törvényes   öröklési   jogának   jelentős    részét (haszonélvezeti   vagy  állagöröklési  formában)”,   és   ezzel veszélyeztetheti az örökhagyó hozzátartozóinak  létbiztonságát. Sérelmezi, hogy a BÉK esetében nem érvényesülnek a házasságról, a  családról  és  a gyámságról szóló 1952. évi IV.  törvény  (a továbbiakban:  Csjt.)  7-12.  §-aiban  foglalt  érvénytelenségi okok,  ami  nem egyeztethető össze a vérfertőzésnek  a  Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 203. §-ában foglalt tilalmával, és ez „beleütközik az Alkotmány 14. §, 15. §, 16. §- aba”.  Úgy  véli  ezen  kívül,  hogy  a  jogalkalmazás  számára nehézséget fog okozni a hozzátartozó, a közeli hozzátartozó,  a bejegyzett  azonos  nemű élettárs és a nyilvántartott  élettárs fogalmának  elkülönítése és értelmezése, amely  a  jogbiztonság sérelmét okozza. Rámutat, hogy a személyes adatok védelméről és a  közérdekű  adatok nyilvánosságáról szóló  1992.  évi  LXIII. törvény   (a   továbbiakban:  Adatvédelmi  tv.)  értelmében   a szexuális  életre vonatkozó adat ún. „különleges  adat”,  de  a Békmtv.  az  Adatvédelmi tv.-hez „való kapcsolódást  egyáltalán nem  szabályozza”, ami szerinte sérti az Alkotmány  59.  §  (1) bekezdését,  és  „alkalmat  ad a  70/A.  §  szerinti  hátrányos megkülönböztetésre   a   bejegyzett  azonos   nemű   élettársak esetében”. Nem tartja elfogadhatónak, hogy a Békmtv. nem  zárja ki  azt,  hogy valamely személy korábbi házasságából  született gyermekét az azonos nemű bejegyzett élettársánál helyezzék  el, ezzel  összefüggésben  azonban alkotmányi rendelkezés  sérelmét nem állítja. Szintén nem jelöl meg alkotmányi rendelkezést,  és indokolást sem terjeszt elő az indítványozó azzal kapcsolatban, hogy  miért  tartja alkotmányellenesnek azt, hogy a  bejegyzett élettárs    saját    élettársa   gondnokául   kinevezhető.    A hozzátartozók emberi méltósághoz való jogának sérelmét látja az indítványozó  abban,  hogy  a Békmtv.  nyomán  halál  esetén  a bejegyzett   azonos  nemű  élettárs  lesz  a  kegyeleti   jogok gyakorlója, így a temetéssel kapcsolatos döntéseket is ő  hozza meg.  Úgy  véli  mindemellett, hogy a Békmtv. diszkriminálja  a különnemű  élettársakat, mert nekik semmilyen plusz  jogot  nem ad. Végezetül pedig — külön indokolás nélkül, utalva a Béktmtv.-vel kapcsolatban  előterjesztett kifogásaira —  alkotmányellenesnek tartja  a Polgári Törvénykönyvről szóló 2009. évi CXX.  törvény (a továbbiakban: új Ptk.) 3:87-3:89. §-ait is. Az  utolsó  indítvány  benyújtóinak véleménye  is  az,  hogy  a jogalkotó   nem  küszöbölte  ki  a  154/2008  (XII.   17.)   AB határozatban   megfogalmazott  alkotmányellenességi   okot:   a Békmtv.  egyes  rendelkezései [1. §  (1)  bekezdés,  3.  §  (1) bekezdés, a 4. § (1)-(2) bekezdés, 7. § (1)-(7) bekezdés  és  a 8.  §  (1)  bekezdésnek  az  anyakönyvekről,  a  házasságkötési eljárásról  és a névviselésről szóló 1982. évi 17. törvényerejű rendelet  (a  továbbiakban:  At.)  26/E.  §-át  („A  bejegyzett élettársi   kapcsolat  létrehozása”)  megállapító  szövegrésze] ellentétesek  az  Alkotmány  15.  §-ában  foglaltakkal,  a  BÉK ugyanis  „olyannyira  házasság-közeli együttélési  forma”,  ami relativizálja,   aláássa  a  házasság   alkotmányos   védelmét. Álláspontjuk   alátámasztásaként  a  törvény  generális   utaló szabályára  [3. § (1) bekezdés], a törvényjavaslat  indoklására (mely   szerint   a  jogalkotó  a  joghatások  tekintetében   a házassággal azonos családjogi jogintézményt kívánt létrehozni), a  Büntető  Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény  kettős házasságról  szóló  192. § (2) bekezdése  módosítására,  a  BÉK létrehozásának  alakiságaira (anyakönyvvezető  előtt,  hivatali helyiségben  történik  és  nyilvántartását  anyakönyvi  szinten végzik),   végezetül  pedig  arra  hivatkoznak,  hogy   a   BÉK megszüntetésére a házasság megszüntetésére vonatkozó  szabályok alkalmazását rendeli a jogalkotó. Az  indítványozók emellett azt is sérelmezik, hogy a  jogalkotó annak ellenére nem teszi lehetővé az anyakönyvvezetőknek a  BÉK létrehozásában való közreműködés megtagadását, hogy  az  azonos neműek  közötti  kapcsolatot  több  vallás  is  tiltja.  Mindez szerintük   sérti  az  Alkotmány  60.  §  (1)   bekezdését   (a lelkiismeret és a vallás szabadságának jogát), s ennek  folytán indokolttá teszi a Békmtv. 8. § (1) bekezdésének az At. 26/B. §- át    („A   bejegyzett   élettársi   kapcsolat   létrehozásának megtagadása”) megállapító rendelkezése megsemmisítését. Az  Alkotmánybíróság  a  kérelmeket  —  tárgyi  összefüggésükre tekintettel  —  az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről  és annak  közzétételéről  szóló, többször módosított  és  egységes szerkezetbe foglalt 2/2009. (I. 12.) Tü. határozat  (ABK  2009. január,  3.;  a  továbbiakban: Ügyrend)  28.  §  (1)  bekezdése alapján egyesítette és egy eljárásban bírálta el.                                                               II. 1. Az Alkotmány indítványokkal érintett rendelkezései: „2.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus jogállam.” „7.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  jogrendszere  elfogadja  a nemzetközi  jog  általánosan  elismert  szabályait,  biztosítja továbbá  a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és  a  belső jog összhangját.” „14. § Az Alkotmány biztosítja az öröklés jogát.” „15.  §  A  Magyar  Köztársaság védi a  házasság  és  a  család intézményét.” „16.  §  A Magyar Köztársaság különös gondot fordít az  ifjúság létbiztonságára, oktatására és nevelésére, védelmezi az ifjúság érdekeit.” „54.   §   (1)   A   Magyar  Köztársaságban   minden   embernek veleszületett  joga  van az élethez és az  emberi  méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.” „59.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaságban  mindenkit  megillet  a jóhírnévhez,  a  magánlakás  sérthetetlenségéhez,  valamint   a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.” „60.  §  (1)  A Magyar Köztársaságban mindenkinek  joga  van  a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára.” „67. § (1) A Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra,  amely a megfelelő testi, szellemi  és  erkölcsi fejlődéséhez szükséges.” „70/A.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság biztosítja  a  területén tartózkodó  minden  személy  számára  az  emberi,  illetve   az állampolgári  jogokat,  bármely  megkülönböztetés,  nevezetesen faj,  szín,  nem, nyelv, vallás, politikai vagy  más  vélemény, nemzeti  vagy  társadalmi  származás, vagyoni,  születési  vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül. (2)  Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti. (3)  A  Magyar  Köztársaság a jogegyenlőség  megvalósulását  az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó  intézkedésekkel  is segíti.” „70/J.   §   A  Magyar  Köztársaságban  a  szülők,  gondviselők kötelesek kiskorú gyermekük taníttatásáról gondoskodni.” 2. A Békmtv.-nek az indítvány elbírálásakor hatályos szövege: „A bejegyzett élettársi kapcsolat létrejötte 1.  § (1) Bejegyzett élettársi kapcsolat akkor jön létre, ha az anyakönyvvezető előtt együttesen jelenlévő két,  tizennyolcadik életévét  betöltött, azonos nemű személy személyesen kijelenti, hogy   egymással   bejegyzett   élettársi   kapcsolatot   kíván létesíteni. (2)  Kiskorú részére bejegyzett élettársi kapcsolat  létesítése nem engedélyezhető. (3)   Az  anyakönyvvezető  a  kijelentés  megtörténte  után   a bejegyzett   élettársi   kapcsolatot  a  bejegyzett   élettársi kapcsolatok anyakönyvébe bejegyzi. (4)  A  bejegyzett élettársi kapcsolat létesítése  nyilvánosan, két tanú jelenlétében történik. 2. § (1) A bejegyzett élettársi kapcsolatot megelőzően a leendő bejegyzett élettársaknak az anyakönyvvezető előtt nyilatkozniuk kell  arról,  hogy bejegyzett élettársi kapcsolatuknak  legjobb tudomásuk szerint nincs törvényes akadálya, valamint igazolniuk kell,   hogy   bejegyzett   élettársi   kapcsolatuk   törvényes feltételei fennállnak. (2)  A felek valamelyikének közeli halállal fenyegető egészségi állapota  esetében a felek nyilatkozata a bejegyzett  élettársi kapcsolat  törvényes  feltételeinek igazolását  pótolja,  és  a bejegyzett  élettársi  kapcsolat  a  bejelentés  után   nyomban létesíthető. A bejegyzett élettársi kapcsolat joghatásai 3.  § (1) Ha e törvény eltérően nem rendelkezik, vagy e törvény a rendelkezés alkalmazását nem zárja ki, megfelelően alkalmazni kell a)  a  házasságra vonatkozó szabályokat a bejegyzett  élettársi kapcsolatra, b)  a  házastársra vagy házastársakra vonatkozó  szabályokat  a bejegyzett élettársra vagy bejegyzett élettársakra, c)  az  özvegyre  vonatkozó szabályokat az  elhunyt  bejegyzett élettárs túlélő bejegyzett élettársára, d)  az elvált személyre vonatkozó szabályokat arra a személyre, akinek bejegyzett élettársi kapcsolatát megszüntették, e)   a   hajadonra,  nőtlenre  vonatkozó  szabályokat  arra   a személyre,  aki  még  nem volt házas, és  bejegyzett  élettársi kapcsolatot még nem létesített, és f)    a   házaspárra   vonatkozó   szabályokat   a   bejegyzett élettársakra. (2) A bejegyzett élettársakra a házastársak által történő közös gyermekké  fogadásra vonatkozó szabályok nem alkalmazhatóak.  A bejegyzett    élettársi   kapcsolat   apasági   vélelmet    nem keletkeztet. (3)  A  házastársak  névviselésére vonatkozó rendelkezések  nem alkalmazhatóak a bejegyzett élettársakra. Bejegyzett  élettársi kapcsolat  létesítése esetén a bejegyzett élettárs  volt  férje nevét a házasságra utaló toldással nem viselheti tovább, és  ez a joga akkor sem éled fel, ha a bejegyzett élettársi kapcsolata megszűnt.   Ha  a  leendő  bejegyzett  élettárs  a   bejegyzett élettársi  kapcsolat létesítését megelőzően  házassági  névként volt  férje nevét vagy családi nevét viseli a házasságra  utaló toldással,  és  házassági nevét nem módosítja  másik  házassági névviselési  formára,  a születési családi  nevének  viselésére jogosult. (4)  Az  emberi reprodukcióra irányuló, külön törvény  szerinti eljárásoknak   a   házastársakra  vonatkozó   rendelkezései   a bejegyzett élettársakra nem alkalmazhatóak. (5)  Ha  e  törvény  a  házasság vagy  a  bejegyzett  élettársi kapcsolat  fennállásához, illetve a házasság vagy a  bejegyzett élettársi  kapcsolat  megszűnéséhez  nem  állapít  meg   eltérő jogkövetkezményt, továbbá ha a jogosultság vagy a kötelezettség az özvegyet és az özvegy bejegyzett élettársat megkülönböztetés nélkül  megilleti  vagy terheli, a családi állapotra  vonatkozó nyilatkozat csak olyan formában követelhető meg, hogy  a  házas és  bejegyzett  élettárs,  az özvegy és  az  özvegy  bejegyzett élettárs,  illetve  az elvált és az elvált bejegyzett  élettárs megjelölés együtt szerepeljen. (6)   A   családi   állapotra   vonatkozó   adatot   tartalmazó nyilvántartásban  —  az  anyakönyvi nyilvántartás,  valamint  a személyiadat- és lakcímnyilvántartás kivételével  —  a  családi állapotot  úgy kell feltüntetni, hogy a házas és  a  bejegyzett élettárs,  az özvegy és az özvegy bejegyzett élettárs,  illetve az  elvált  és az elvált bejegyzett élettárs megjelölés  együtt szerepeljen. A bejegyzett élettársi kapcsolat megszűnése 4. § (1) A bejegyzett élettársi kapcsolat megszűnik a) az egyik bejegyzett élettárs halálával, b) bírósági felbontással vagy c) közjegyző általi megszüntetéssel. (2)  A  bejegyzett élettársi kapcsolat megszűnésére a  házasság megszűnésére vonatkozó rendelkezéseket alkalmazni kell. (3)   A   bejegyzett  élettársi  kapcsolatot  a   felek   közös megegyezése  alapján  a közjegyző nemperes eljárásban  szünteti meg. 5-15. § Záró rendelkezések 16. § (1) Ez a törvény — a (2) bekezdésben foglalt kivétellel — a kihirdetését követő második hónap első napján lép hatályba. (2) A 9. § (2) és (4) bekezdése, valamint a 10. § (4) bekezdése a kihirdetését követő nyolcadik hónap első napján lép hatályba. 17. § 18. §” 3. Az új Ptk. támadott rendelkezései: „3:87. § [A bejegyzett élettársi kapcsolat] Bejegyzett   élettársi  kapcsolat  akkor  jön  létre,   ha   az anyakönyvvezető előtt együttesen jelen lévő két  tizennyolcadik életévét  betöltött, azonos nemű személy személyesen kijelenti, hogy   egymással   bejegyzett   élettársi   kapcsolatot   kíván létesíteni. 3:88. § [A bejegyzett élettársi kapcsolat joghatásai] (1) Ahol a törvény eltérően nem rendelkezik, a)  a  házasságra vonatkozó szabályokat a bejegyzett  élettársi kapcsolatra, b)  a  házastársra vagy házastársakra vonatkozó  szabályokat  a bejegyzett élettársra vagy bejegyzett élettársakra, c)  az  özvegyre  vonatkozó szabályokat az  elhunyt  bejegyzett élettárs túlélő bejegyzett élettársára, d)  az elvált személyre vonatkozó szabályokat arra a személyre, akinek bejegyzett élettársi kapcsolatát megszüntették, e) a hajadonra, nőtlenre vonatkozó szabályokat arra a személyre is, aki bejegyzett élettársi kapcsolatot még nem létesített, és f) a házaspárra vonatkozó szabályokat a bejegyzett élettársakra is alkalmazni kell. (2) Az (1) bekezdésben foglalt rendelkezéstől eltérően a)  a bejegyzett élettársakra a házastársak által történő közös gyermekké fogadásra vonatkozó szabályok nem alkalmazhatóak; b)  a  bejegyzett  élettársi  kapcsolat  apasági  vélelmet  nem keletkeztet; c)  a  házastársak  névviselésére vonatkozó  rendelkezések  nem alkalmazhatóak a bejegyzett élettársakra; bejegyzett  élettársi kapcsolat  létesítése esetén a bejegyzett élettárs  volt  férje nevét a házasságra utaló toldással nem viselheti tovább, és  ez a joga akkor sem éled fel, ha a bejegyzett élettársi kapcsolata megszűnt;   ha  a  leendő  bejegyzett  élettárs  a   bejegyzett élettársi  kapcsolat létesítését megelőzően  házassági  névként volt  férje nevét vagy családi nevét viseli a házasságra  utaló toldással,  és  házassági nevét nem módosítja  másik  házassági névviselési  formára,  a születési családi  nevének  viselésére jogosult; d)  az  emberi  reprodukcióra irányuló, külön törvény  szerinti eljárásoknak   a   házastársakra  vonatkozó   rendelkezései   a bejegyzett élettársakra nem alkalmazhatóak. 3:89. § [A bejegyzett élettársi kapcsolat részletes szabályai] A  bejegyzett élettársi kapcsolat részletes szabályairól  külön törvény rendelkezik.”                              III. Az indítványok nem megalapozottak. 1.   A   Békmtv.   az   azonos  neműek   bejegyzett   élettársi kapcsolatának (BÉK) mint személyi státuszjognak a keletkezését, joghatásait  és  megszűnését szabályozza,  rendezi  a  házasság jogintézményéhez és a házastársak státuszához  való  viszonyát, meghatározza az azoktól való eltéréseket, illetve rendelkezik a mindezekkel    kapcsolatban   szükségessé   vált    jogszabály- módosításokról.  A  törvényt  azt  követően   fogadta   el   az Országgyűlés,  hogy  az Alkotmánybíróság  2008.  december  15-i 154/2008.  (XII.  17.) AB határozatával  (ABH  2008,  1203.,  a továbbiakban:  Abh.)  a még hatályba nem lépett,  a  bejegyzett élettársi  kapcsolatról  szóló 2007. évi  CLXXXIV.  törvény  (a továbbiakban: Béktv.) alkotmányellenességét állapította meg, és azt  megsemmisítette. A döntés folytán a Béktv. — amely  azonos és   különnemű  pároknak  egyaránt  lehetővé  tette  volna  BÉK létesítését  —  nem  lépett hatályba.  A  határozat  indokolása szerint  a Béktv.-ben alkalmazott szabályozási mód miatt  férfi is nő vonatkozásában — akik egymással házasságot köthetnek —  a BÉK   az   Alkotmány   által   védett  házasság   intézményének megkettőzése   lenne.   Az  Alkotmány  a   legmagasabb   szintű jogforrás,   ezért  törvényi  szinten  nem  lehet   alkotmányos intézményekkel azonos, azokkal felcserélhető, új  intézményeket létrehozni.   Az   Alkotmánybíróság  ugyanakkor   a   határozat rendelkező részében azt is megállapította, hogy az azonos  nemű személyek  számára (mivel ők házasságot nem  köthetnek)  a  BÉK jogintézményének létrehozása nem alkotmányellenes. A  Béktv.-vel  és  a Békmtv.-vel összefüggésben  előterjesztett indítványok  tartalmilag részben megegyeznek: az  indítványozók sok  tekintetben  azonos  okból illetve -összefüggésben  kérték alkotmánysértés megállapítását. Ugyanakkor mivel az indítványok nem   az   Alkotmánybíróság   által   érdemben   már   elbírált jogszabállyal  azonos jogszabály felülvizsgálatára  irányulnak, res  iudicata  (Ügyrend  31. § c) pont) megállapításának  nincs helye. Az Alkotmánybíróság ezért az indítványokat — az Abh.-ban foglaltak  figyelembe vételével — az alábbiak szerint  érdemben bírálta el. 2.  A  Békmtv. szerint [1. § (1) bekezdés] BÉK akkor jön létre, ha   az   anyakönyvvezető  előtt  együttesen   jelenlévő   két, tizennyolcadik   életévét  betöltött,   azonos   nemű   személy személyesen  kijelenti, hogy egymással BÉK-et kíván létesíteni. Az  anyakönyvvezető a kijelentés megtörténte után  a  BÉK-et  a bejegyzett élettársi kapcsolatok anyakönyvébe bejegyzi. A  BÉK- re,  illetőleg a bejegyzett élettársakra megfelelően (értsd:  a megfelelő   eltérésekkel)   alkalmazni   kell   a   házasságra, házastársakra, özvegyre, elváltakra stb. vonatkozó  szabályokat [3.  §  (1)  bekezdés]. A Békmtv. (és az új Ptk.)  által  külön nevesített kivételek a következők:       –  a  bejegyzett élettársakra a házastársak által történő       közös   gyermekké  fogadásra  vonatkozó   szabályok   nem       alkalmazhatóak [3. § (2) bekezdés];       –  a  BÉK  apasági  vélelmet nem keletkeztet  [3.  §  (2)       bekezdés];       –  a  házastársak  névviselésére vonatkozó  rendelkezések       nem  alkalmazhatóak  a  bejegyzett  élettársakra;  a  BÉK       létesítése esetén a bejegyzett élettárs volt férje  nevét       a  házasságra utaló toldással nem viselheti tovább, és ez       a  joga  akkor  sem  éled fel, ha a bejegyzett  élettársi       kapcsolata  megszűnt; ha a leendő bejegyzett  élettárs  a       BÉK  létesítését megelőzően házassági névként volt  férje       nevét  vagy  családi  nevét  viseli  a  házasságra  utaló       toldással,   és  házassági  nevét  nem  módosítja   másik       házassági   névviselési  formára,  a  születési   családi       nevének viselésére jogosult [3. § (3) bekezdés];       –   az   emberi  reprodukcióra  irányuló,  külön  törvény       szerinti    eljárásoknak   a   házastársakra    vonatkozó       rendelkezései     a    bejegyzett    élettársakra     nem       alkalmazhatóak [3. § (4) bekezdés].       –  a  BÉK  a  4.  § szerint az egyik bejegyzett  élettárs       halálával,  bírósági felbontással vagy —  a  felek  közös       megegyezése  alapján  — közjegyző általi  megszüntetéssel       szűnik meg. 3.   A  Békmtv.  a  BÉK-től  elkülönítve  rendelkezik  az   ún. nyilvántartással  igazolt élettársi kapcsolatról  is:  lehetővé teszi,  hogy  a  párok  (különböző és azonos  neműek  egyaránt) közjegyző   előtt   nyilatkozzanak  arról,   hogy   a   Polgári Törvénykönyv  (a Polgári Törvénykönyvről szóló  1959.  évi  IV. törvény,  a továbbiakban: Ptk.) szerinti élettársi kapcsolatban élnek   [685/A.  §  Élettársi  kapcsolat  áll  fenn  két  olyan házasságkötés  vagy  bejegyzett élettársi kapcsolat  létesítése nélkül  közös  háztartásban érzelmi  és  gazdasági  közösségben (életközösségben)  együtt  élő  személy  között,   akik   közül egyiknek   sem   áll   fenn  mással  házassági   életközössége, bejegyzett  élettársi életközössége vagy élettársi  kapcsolata, és  akik  nem  állnak  egymással  egyenesági  rokonságban  vagy testvéri,  féltestvéri kapcsolatban.];  s  e  tény  bejegyzésre kerül  az  Élettársi  Nyilatkozatok Nyilvántartásába,  amelynek célja   az   élettársi   kapcsolat   fennállásának   közhiteles igazolása. A továbbra is létező de facto élettársi kapcsolat és a nyilvántartással igazolt forma között lényegi különbség, hogy az  utóbbihoz — amennyiben férfi és nő közötti kapcsolatról van szó és abból gyermek származik — apasági vélelem kapcsolódik. A nyilvántartással   igazolt  élettársi   kapcsolatra   vonatkozó szabályokat az indítványozók nem támadták. Mindez    azt    jelenti,   hogy   a   jogilag   is    elismert társkapcsolatoknak jelenleg a következő formái különböztethetők meg: a) különnemű párok élhetnek a Ptk. szerinti tényleges, ún. de  facto élettársi kapcsolatban; b) a bizonyítás megkönnyítése végett   —   döntésüktől  függően  —  kérhetik   az   Élettársi Nyilatkozatok    Nyilvántartásába   való   bejegyzésüket;    c) választhatják a házasságot; d) azonos nemű párok is élhetnek de facto   élettársi  kapcsolatban;  e)  kérhetik   az   Élettársi Nyilatkozatok  Nyilvántartásába  való  bejegyzésüket;  vagy  f) választhatják a Békmtv. által létrehozott BÉK-et. 4.   Tekintettel  arra,  hogy  a  Békmtv.  megsemmisítését   az indítványozók  többsége elsősorban az Alkotmány  15.  §-ának  a sérelmére     hivatkozással    kérte,    az    Alkotmánybíróság mindenekelőtt ezeket a kérelmeket vizsgálta meg. 4.1.   A  magyar  jogtudomány  letisztult  álláspontját,   mely szerint:  „A  társadalmi  élet  alapegysége  a  család.  (…)  A családjog alapintézménye a házasság.” (Szladits Károly:  Magyar magánjog  I.  kötet,  38. old.) átvette és  alkotmányos  rangra emelte  már  az  1949.  évi XX. törvény eredeti  szövege,  amit változtatás  nélkül  átvett  az  1989.  évi  XXXI.  törvény  az Alkotmány 15. §-ába. Ezen tényből nyilvánvaló, hogy nem  csupán két,  egymással összekapcsolt alapvető társadalmi  intézményről van  szó,  hanem  ezek  ma  már olyan  alkotmányos  értéket  is képviselnek,   amit  alkotmányos  védelem  illet   meg.   Ennek megfelelően  az Alkotmánybíróság korábbi döntésében kifejtette, hogy  „[a]z  állam kötelezettsége a házasságkötéshez  való  jog biztosítása körében elsősorban és minimálisan arra  terjed  ki, hogy   a  házasságkötés  és  családalapítás  feltételeit,  jogi kereteit  megteremtse. Ebből következően a jogalkotó a házasság intézményét  nem szüntetheti meg, a házasságkötést  nem  teheti lehetetlenné,  és a házasság esetleges feltételeit,  akadályait is  rendkívüli  körültekintéssel kell  meghatároznia  [Vö.  pl. 22/1992.  (IV. 10.) AB határozat, ABH 1992, 122.]. Az Alkotmány 15.  §-ában  megfogalmazott  intézményvédelmi  kötelezettségből azonban  az  is  következik, hogy az állam nem teremthet  olyan törvényi  helyzetet  sem,  amely a  házaspárokat  összességében hátrányosabb helyzetbe hozza a nem házas személyekkel, párokkal szemben.   Mindezeken  túlmenően  pedig  az,  hogy   a   Magyar Köztársaság  védi a házasság intézményét, pozitív viszonyulást, aktivitást  és támogatást is feltételez. A házasság  és  család intézménye  állam  általi védelmének alkotmányos  felső  határa (maximális terjedelme) azonban nem állapítható meg, ez  nem  is alkotmányos kérdés.” (Abh., ABH 2008, 1203, 1213-1214.) Az  Alkotmány a 15. §-ában szereplő fogalmakat nem  bontja  ki, mind  a  házasság,  mind a család fogalmát adottnak  veszi.  Az Alkotmánybíróság  kezdettől fogva konzekvensen  képviselt  jogi álláspontja szerint a házasság intézményét egy férfi és egy  nő életközösségeként    védi   az   Alkotmány,    a    házastársak különneműsége tehát fogalmi eleme a házasságnak [14/1995. (III. 13.)  AB  határozat,  ABH 1995, 82, 83.]. Ebből  következően  a házasságkötéshez  való — az Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdéséből levezetett  — jog [22/1992. (IV. 10.) AB határozat,  ABH  1992, 122,  123.] is csak a különböző nemű párokat illeti meg. Ezt  a később  több határozatban is megerősített álláspontot [65/2007. (X.  18.)  AB határozat, ABH 2007, 726.; 75/2007. (X.  19.)  AB határozat,  ABH 2007, 731.; Abh., ABH 2008, 1203.]  a  testület továbbra is fenntartja. Az  Alkotmány  a  házasságot a család  intézményével  együtt  a társadalmi  közösség alapvető építőelemeként tekinti  értéknek, mindazonáltal  „az  Alkotmányból nem a házassági  kötelék  mint együttélési  forma „egyedüli” (kizárólagos), hanem a  „különös” (kiemelt,  alkotmányos szintű) védelme vezethető le, vagyis  az alaptörvény   nem   zárja   ki  más,   a   házasságtól   eltérő párkapcsolatok  törvényi  szintű oltalmát.”  (Abh.,  ABH  2008, 1203,  1214.)  „Két személy tartós életközössége  megvalósíthat olyan  értékeket,  hogy  az  érintettek  személyi  méltóságának egyenlő figyelembevétele alapján az együttélő személyek nemétől függetlenül  igényt tarthat jogi elismerésre”  [14/1995.  (III. 13.)  AB határozat, ABH 1995, 82, 84.]. Sőt, „az azonos  neműek tartós  párkapcsolata  számára (…) az elismerés  és  a  védelem igénye  —  mivel  ők  házasságra  nem  léphetnek  —  az  emberi méltósághoz való jogból [Alkotmány 54. § (1) bekezdés],  és  az abból   származtatott  önrendelkezési  jogból,   az   általános cselekvési   szabadságból,   illetve   a   személyiség   szabad kibontakoztatásához   való  jogból  [8/1990.   (IV.   23.)   AB határozat,  ABH  1990, 42, 45.] levezethető” (Abh.,  ABH  2008, 1203,   1224.).   Elvi  éllel  állapította   meg   továbbá   az Alkotmánybíróság,  hogy „[a] házasságkötési  joggal  rendelkező különböző nemű személyek helyzetét az azonos neműek regisztrált élettársi  kapcsolata  nem befolyásolja, különösen  nem  sérti, vagy   veszélyezteti.   A  házasság  támogatására,   védelmére, ösztönzésére  vonatkozó — az Alkotmány 15. §-ából  következő  — állami  intézményvédelmi kötelezettség ugyanis  kizárólag  azok vonatkozásában  értelmezhető,  akik  házasságkötési  joggal  és lehetőséggel  rendelkeznek.  Csak  az  ő  esetükben  nem  lehet alkotmányosan  létrehozni  egy, a  házassággal  majdnem  azonos tartalmú  más  jogviszonyt. Az azonos  nemű  személyek  számára azonban, akik az Alkotmány alapján házasságot nem köthetnek,  a jogalkotónak  az  Alkotmány korlátai között  biztosítania  kell egymás  irányában  a házastársakéhoz hasonló  olyan  jogállást, amely  az  egyenlő méltóságú személyként kezelésüket biztosítja [9/1990.  (IV.  25.) AB határozat, ABH 1990, 46,  48-49.].  Egy ilyen  új  jogintézmény  nem  sérti,  nem  is  veszélyezteti  a házasság   Alkotmány  által  kiemelten  védett  helyzetét   (az Alkotmány  15. §-át), illetve a különböző neműeknek szintén  az Alkotmány  54.  §  (1) bekezdéséből levezetett házasságkötéshez való  jogát.  (…) A hagyományos forma, a különneműek  házassága nem  kerül hátrányosabb helyzetbe azáltal, hogy az azonos  nemű bejegyzett élettársak — az ilyen kapcsolat természetéből  adódó különbségek  fenntartása  mellett — a  házastársakéhoz  hasonló pozícióba kerülnek.” (Abh., ABH 2008, 1203, 1224-1225.) Az  az  Alkotmány 15. §-ából levezethető követelmény,  hogy  az állam ne csupán a fennálló házasságokat védje, hanem olyan jogi környezetet  teremtsen  (pl.  a házasságban  élőknek  előnyöket nyújtson),  amely  arra ösztönzi polgárait, hogy  a  lehetséges együttélési  formák  közül a házasságot válasszák  és  családot alapítsanak  (Abh.,  ABH  2008,  1203,  1223.),  értelemszerűen szintén   csak   azokra   vonatkozhat,   akiknek   a   házasság választására  lehetőségük van. Az azonos neműek  vonatkozásában azonban  ilyen alternatíva nincs, mivel az Alkotmány alapján  a házasságnak a felek különböző neme fogalmi eleme. A jogalkotó a Békmtv.-ben  nem  a  heteroszexuálisoknak  ajánl  fel  egy,   a házassághoz   formájában,   tartalmában   hasonló   intézményre vonatkozó  választási  lehetőséget  (mint  tette  volna  azt  a megsemmisített  Béktv.-vel), hanem az  azonos  neműeknek  teszi lehetővé  azt,  hogy  a de facto élettársi viszony  helyett  az attól  joghatásaiban lényegesen eltérő BÉK-et válasszák.  Ilyen értelemben  tehát  a  BÉK  nem  a házasságnak  jelent  versengő életmodellt,   hanem  az  azonos  neműek  de  facto   élettársi kapcsolatának,   ezért  nem  hordozza  magában   a   házasságot megillető  alkotmányos védelmi kötelezettség kiüresítésének,  a házasság  leértékelődésének a veszélyét, nem gátolja továbbá  a házasság és a család védelmi szintjének emelését, ezen a  téren a  házasság  és  a  család,  illetőleg  a  különböző  élettársi kapcsolatok közötti jogi távolság növelését. Az  Alkotmány  a  házasságot  mint társadalmi  (és  mint  jog-) intézményt  önmagában  is értékként tételezi.  Teszi  ezt  arra tekintettel,  hogy társadalmunkban a házasság  hagyományosan  — évszázadok   tapasztalatai  alapján   —   az   emberek   tartós együttélésének kerete, és a társadalom reprodukcióját biztosító család   kiindulópontja.   Az  állam   részéről   ez   „pozitív viszonyulást,  aktivitást és támogatást is  feltételez”  (Abh., ABH   2008,   1203,   1214.),   amelynek   keretében   előnyök, többlettámogatások nyújthatók. A jogalkotó a védelem, támogatás eszközeinek,  módjainak  kialakítása körében  nagy  szabadságot élvez, de egyben felelősséggel is tartozik. A  házasság értékként tételezése továbbá nem zárja ki,  hogy  a jogalkotó — figyelemmel a társadalmi tendenciákra, igényekre, a hagyományos családformák változására, egyszersmind elismerve  a személyek  jogát  arra,  hogy egyéni boldogságukat  az  általuk szabadon  megválasztott kapcsolati keretben keressék —  más,  a házassághoz hasonló funkciójú kapcsolati formákat is védelemben részesítsen.   A  házassághoz  való  pozitív  viszonyulás   azt jelenti, hogy a házasságot (és a családot) önmagában, s  nem  a csak   azonos  nemű  személyek  által  létesíthető  —   így   a házasságnak  konkurenciát nem is jelentő — BÉK-kel szemben,  az abban élők rovására kell védeni. Megjegyzi továbbá az Alkotmánybíróság: A házasság és  a  család Alkotmányban  előírt  (intézmény-)védelme  konkrét   jogok   és támogatások  formájában realizálódik. Az  Alkotmányból  azonban nem  következik, hogy e jogokat ne lehetne egyedileg vagy  —  a jelenlegi hatályos jogrendszert áttekintve — akár egy generális utaló  szabállyal  kiterjeszteni az  azonos  nemű  párokra.  Az Alkotmány  15. §-a ugyanis nem teszi egyszersmind a házastársak kizárólagos  alanyi jogává mindazt, amit számukra  a  jogalkotó eddig   biztosított.  Más,  lazább  vagy  szorosabb   élettársi (együttélési, életközösségi) életviszonyoknak — figyelembe véve jellegüket,  funkciójukat — is lehetnek a házasságéhoz  hasonló joghatásai   vagyonjogi,   adójogi,  lakáshasználati,   tartási kötelezettségi,  társadalombiztosítási,  szociális,  munkajogi, öröklési jogi stb. tekintetben. A  bírói gyakorlat, majd ennek nyomán a tételes jogfejlődés  is egyes házastársi alanyi jogokat, illetve törvényes érdekeket  a különböző nemű de facto élettársak viszonyában is elismert  már a Békmtv.-t évtizedekkel megelőzően, és az eddig már bejegyzett élettársi  kapcsolatoknál nagyságrendekkel nagyobb  számban.  A bírói  gyakorlat  nyomán  a törvényhozó  is  élhet  a  törvényi analógia   megoldásával,  azaz  két,  egymáshoz   hasonló,   de egymással  nem  azonos  életviszony  egyikére  (azonos   neműek párkapcsolatára)   a   másikra   (különböző   nemű    személyek házasságára)  vonatkozó,  már  létező  szabályokat   rendelheti „megfelelően” alkalmazni. Az  intézményvédelmi  kötelesség egy  nyitott  és  demokratikus társadalomban  nem  lehet akadálya jogok  kiterjesztésének,  az ezzel  ellentétes értelmezés ellentmondásban állna az Alkotmány szellemiségével.  Hangsúlyozni kell  továbbá  azt  is,  hogy  a házasfelek helyzete a BÉK-ben élőknek megadott jogok révén  nem változik,   jogaik   semmilyen  tekintetben   nem   csorbulnak. [Hasonlóan vélekedett a Német Szövetségi Alkotmánybíróság 2002. július  17-i  ítéletében (BVerfG, 1 BvF 1/01,  94.  bekezdés)]. Nemzetközi  példák utalnak továbbá arra, hogy  egyes  esetekben akár  a diszkrimináció tilalmába is ütközhet az, ha a jogalkotó nem  kezeli azonosan a bejegyzett élettársakat a házastársakkal [lsd.  pl. az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) az E.B. v. Franciaország ügyben 2008. január 22-én hozott ítélete,    Nr.   43546/02;   illetve   a   Német    Szövetségi Alkotmánybíróság  2009.  július  7-i  döntése  (BVerfG,  1  BvR 1164/07)]. E   körben  mutat  rá  az  Alkotmánybíróság  arra  is,  hogy  a házasságra   vonatkozó  szabályok  „megfelelő”   alkalmazásának elrendelése a BÉK-re nem csupán jogok, hanem egyben — az egymás iránti    felelősségvállalásból   eredő    —    kötelezettségek kiterjesztését    is    jelenti   (pl.   tartási,    támogatási kötelezettség). Az  Alkotmánybíróság  hangsúlyozza  azonban  azt  is,  hogy   a kifejtettek nem jelentik azt, hogy a házasfelekre és a  BÉK-ben élőkre    minden   tekintetben   azonos   szabályokat   kellene alkalmazni. A jogalkotónak lehetősége van arra, hogy — ahol  ez indokolt  —  a  házasságra  és  a  BÉK-re  vonatkozóan   eltérő szabályokat állapítson meg (Vö. EJEB 2010. március 2-án  hozott mtélete  a  Kozak v. Lengyelország ügyben, Nr.  13102/02).  Nem kizárt  az sem, hogy a jogalkotó — szem előtt tartva a  BÉK-ben élők   emberi  méltóságát  —  a  házasság,  illetve  a   család védettségi szintjét előnyök nyújtásával tovább emelje.  Sőt,  a foglalkoztatás  bővítési  igényeire,  az  elöregedő  társadalom kihívásaira a jogalkotónak kell is válaszokat keresnie,  melyek állhatnak   a   rászoruló   családoknak   nyújtott   juttatások növelésében,     családbarát     munkaerő-piaci      megoldások kidolgozásában,  gyermek- és időskori gondozási  szolgáltatások kiszélesítésében, a családi alapú adózás bevezetésében stb. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság a Békmtv. egésze,  illetve egyes rendelkezései megsemmisítésére irányuló, az Alkotmány 15. § -ára alapított indítványokat elutasította. 4.2.  Az Alkotmány 15. §-ához kapcsolódó, de az Alkotmány 70/A. §    (3)   bekezdésének   a   sérelmét   állító   hivatkozással kapcsolatban,  amely  szerint  a  házasságot  mint   intézményt pozitívan  kell diszkriminálni, az Alkotmánybíróság  rámutat  a következőkre. Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése az azonos szabályozási körbe tartozó,    összehasonlítható   helyzetben    lévő    személyek (csoportok)   közötti  önkényes  különbségtételt   tiltja.   Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint tehát például  az  eljárási szabályok  különbsége és az Alkotmány 70/A.  §-a  között  nincs alkotmányossági összefüggés [legutóbb pl. 86/2009. (IX. 24.) AB határozat,  ABK  2009.  szeptember,  988.).  Ezzel  összhangban megállapítható,  hogy  a  különböző  jogintézményekre  —  jelen esetben  a  házasságra  és  a BÉK-re — vonatkozó  rendelkezések közötti   különbség  esetében  nem  merül   fel   a   hátrányos megkülönböztetés kérdése. A pozitív diszkrimináció hiányára alapított indítványt ezért az Alkotmánybíróság   nem   találta   megalapozottnak,   így   azt elutasította. 5.  Több  indítványozó  kifogásolta  magát  a  jogalkotó  által alkalmazott  szabályozási  konstrukciót,  tehát  azt,  hogy   a jogalkotó  —  néhány  kivételt  megemlítve  —  generális  utaló szabállyal   elrendelte  a  jogrendszer   csaknem   összes,   a házasságra vonatkozó szabályának „megfelelő” alkalmazását a BÉK- re. Ezzel a megoldással összefüggésben egyesek az Alkotmány  2. § (1) bekezdésének, mások a 15. §, illetve — a megkülönböztetés indokolatlan  hiánya  miatt  —  az  Alkotmány   70/A.   §   (1) bekezdésének a sérelmét állították. 5.1. Az Alkotmánybíróság e körben mindenekelőtt megjegyzi, hogy az  azonos nemű személyek tartós párkapcsolata elismerésének az emberi  méltósághoz való jogból levezetett  igénye  [Abh.,  ABH 2008,  1203,  1224.]  nem  csak  egyetlen  módon  biztosítható. Nemzetközi  tapasztalatok  mutatják,  hogy  a  BÉK-hez  hasonló jogintézményt bevezető államok eltérő jogtechnikai megoldásokat választottak. Egyesek  —  a  magyar  jogalkotóhoz hasonlóan  —  nem  alkottak elkülönült  szabályokat a jogintézmény tartalmára, joghatásaira vonatkozóan, hanem (bizonyos kivételek fenntartása mellett) egy generálklauzulával   elrendelték   a   házasság    szabályainak alkalmazását   [pl.  Dánia,  Lov  om  registreret   partnerskab (1989)]. Ettől     eltérően     más    államok     [pl.     Németország, Lebenspartnerschaftsgesetz   (2001);   Ausztria,   Eingetragene Partnerschaft-Gesetz  (2009)] részletes  szabályokat  alkottak, emellett,  ahol  szükséges  volt,  módosították  a  házasságra, házasokra  vonatkozó  szabályokat  is  (pl.  a  BÉK-re  történő utalásokat illesztettek be a házasság mellé), illetve egyesével felsorolták,  hogy  mely, a házasokra vonatkozó  jogszabályokat kell — külön módosítás nélkül is — a bejegyzett élettársakra is alkalmazni. Mindkét jogi konstrukciónak voltak kritikusai, sőt ellenzői is, akik éppen az ellenkező megoldást tartották volna helyesebbnek. Az   EJEB   gyakorlatát   is  figyelembe   véve   alkotmányjogi szempontból  alapvetően mindkét megoldás  elfogadható,  csak  a teljes és mechanikus azonosítás nem. 5.2.  Az  Alkotmánybíróság a 15. §-sal kapcsolatos  kifogásokat jelen határozat indokolásának III/4.1. pontjában már elbírálta. A   jogbiztonság   követelményével,  illetve  a  diszkrimináció tilalmával   kapcsolatban  pedig  a  testület  a   következőket mérlegelte. 5.2.1.  Az  Abh. szerint a jogbiztonság szempontjából aggályos, hogy  a  törvényhozó  a  Béktv.-ben  egyetlen  generális  utaló szabállyal   a   jogrendszer   egészének   a   házasságra,    a házastársakra, elváltakra, özvegyekre stb. — tehát  a  házasság intézményére   —   vonatkozó  összes  szabályát   felhívta   és „megfelelően” alkalmazni rendelte (ABH 2008, 1203, 1223-1224.). Jelen  ügyben  ugyanazon  utaló  szabály  [Békmtv.  3.  §   (1) bekezdés]  alkotmányosságának a kérdését  kellett  megvizsgálni azzal  a  lényeges  különbséggel, hogy az  utaló  szabály  most kizárólag  az  azonos nemű párokra vonatkozik, mert  a  Békmtv. értelmében  csak ők létesíthetnek BÉK-et. Ez az  eltérés  azért jelentős,  mert a korábbi döntés szerint az alkotmányellenesség éppen  abban  állt,  hogy a generális  utaló  szabály  révén  a különneműek    számára   a   házassággal    mint    alkotmányos jogintézménnyel párhuzamos, azzal versengő, sőt  összekeverhető jogintézmény    jött   volna   létre.    Az    utaló    szabály alkotmányellenessége tehát abban állt, hogy a  különnemű  párok vonatkozásában a bejegyzett élettársi közösség jogintézményét a lényeges  tartalom  (joghatások)  tekintetében  azonossá  tette volna a házassággal. Jelen   ügyben  ez  az  alkotmányellenességet  okozó   lényeges körülmény  már  nem  áll fenn. A jogalkotó  számos  jogszabályt kifejezetten  módosított,  ezekbe a  házasság  mellé  a  BÉK-re történő  utalásokat illesztett be, de továbbra sem élt azzal  a lehetőséggel,  hogy  a jogrendszer egészében  minden  egyes,  a házasságra   vonatkozó  jogszabályt  külön  módosítson.   Ezzel azonban  jogalkalmazási  nehézséget,  jogbizonytalanságot   nem okoz.  A  jogalkalmazás  számára világos  iránymutatást  jelent annak  az előírása, hogy ahol házasságról, házastársakról  stb. van  szó  bármely  jogszabályban,  az  alatt  a  hatálybalépést követően — a Békmtv.-ben megjelölt kivételektől eltekintve — az zjfajta  párkapcsolati személyállapotot keletkeztető BÉK-et  és magukat  a  bejegyzett  élettársakat is  érteni  kell.  Az  ún. „megfelelő” alkalmazás elrendelése most is teret enged a bírói, jogalkalmazói mérlegelésnek abban a tekintetben, hogy  esetről- esetre,   az   adott   konkrét   élethelyzetben   az   érintett jogszabályhely  alkalmazási feltételeit az  azonos  nemű  párok vonatkozásában megállapítsa. Szintén  nem  okozhat jogbizonytalanságot a BÉK  bevezetése  az érintett  jogalanyok számára sem: a házasság  és  a  BÉK  ugyan hasonló jogintézmények, azonban házasságot csak különnemű, BÉK- et  pedig  csak  azonos  nemű személyek létesíthetnek.  E  tény világos és felismerhető különbséget jelent mindenki számára. Az  indítványozók  feltételezik,  hogy  a  jogalkalmazás  során problémák adódnak majd, s emiatt is alkotmányellenesnek tartják a  generális utaló szabályt (illetve ezen keresztül  a  Békmtv. egészét).  A  támadott jogszabály azonban nem tekinthető  eleve értelmezhetetlennek    vagy    alkalmazhatatlannak,    és    az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint „[ö]nmagában  nem  sérti  a jogbiztonságot  az,  ha  a  jogszabály  a  jogalkalmazás  során értelmezésre szorul” [31/2003. (VI. 4.) AB határozat, ABH 2003, 352,  365.]. Nem tartozik az Alkotmánybíróság hatáskörébe, hogy előzetesen mérlegeljen minden, az indítványozókat foglalkoztató —  egyelőre  kizárólag  — elméleti kérdést.  Amennyiben  a  nem „megfelelő” jogalkalmazás során konkrét alkotmányjogi  probléma (pl.  valamely, a Békmtv. generális utaló szabályával  érintett jogszabály     alkotmányellenességének    vagy     mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességnek a gyanúja) merülne fel, az Alkotmánybíróság eljárása esetről-esetre kezdeményezhető. Az  Alkotmánybíróság  mindezek miatt  az  Alkotmány  2.  §  (1) bekezdésének   sérelmére   való  hivatkozásokat   nem   találta megalapozottnak. 5.2.2.    Az    Alkotmány   70/A.   §   (1)   bekezdésére,    a „megkülönböztetés  indokolatlan hiányára” való  hivatkozás  sem megalapozott a generális utaló szabállyal kapcsolatban. A  Békmtv. 3. § (1) bekezdése generális utaló szabálya ellenére a  jogalkotó megállapított fontos kivételeket, a házasság és  a BÉK  között  fenntartott  formai és tartalmi  különbségeket,  a legjelentősebb  e  körben  a gyermek  közös  örökbefogadásának, illetve  a  humán reprodukciós eljárásban való  részvételnek  a kizárása.  Különneműek esetében az örökbefogadás  kizártságának nem  lenne ugyanekkora jelentősége, hiszen esetükben ez nem  az egyetlen  és  nem is a tipikus módja a gyermekvállalásnak  (Vö. Abh.,   ABH   2008,   1203,  1220-1221.).  Az   azonos   neműek vonatkozásában  azonban a jogi értelemben  vett  közös  gyermek vállalásának  a  kizártsága a házasság  és  a  BÉK  eredete  és társadalmi  rendeltetése  közötti érdemi  eltérést  rögzíti.  A házasság  „tipikusan közös gyermekek születését és a  családban való felnevelését célozza”, így a házasság intézményét az állam arra  is  tekintettel  részesíti alkotmányos  védelemben,  hogy „elősegítse  a  házastársak  számára  a  közös  gyermekkel   is rendelkező család alapítását” [14/1995. ABH 1995. (III. 13.) AB határozat,  ABH 1995, 82, 83.]. Ettől eltérően a  BÉK,  bár  ez szintén  a  véglegesség  szándékával létrehozott  párkapcsolat, amely két azonos nemű személy kölcsönös gondoskodásban élésének kerete,  de e kapcsolatot nem a családalapítás (és  így  nem  a társadalmi   reprodukció)  lehetőségére  tekintettel   védi   a törvényalkotó:  azonos  nemű pároknak  természetes  úton  közös gyermeke nem lehet, és a Békmtv. alapján a jogalkotó a  BÉK-ben élők számára a jogi értelemben vett családdá válást sem kívánja lehetővé  tenni.  Mindez azt jelenti, hogy  a  jogalkotó  —  az indítványozók   által  sérelmezett  generális   utaló   szabály ellenére  — valójában nem kezeli, természetüknél fogva  nem  is kezelheti azonos módon a házasságban és a BÉK-ben élőket. Ennek megfelelően  az Alkotmánybíróság a „megkülönböztetés  hiányára” alapított indítványi kérelmeket is elutasította. 5.3. Több indítványozó is hangsúlyozta, hogy az Abh. szerint az Alkotmánybíróság  „a  házasság és  a  BÉK  között  kifejezetten fenntartott  különbségek  egyikét sem tudta  olyan  lényegesnek értékelni,  mint  amelyből  a jogalkotó  szándéka  egyértelműen igazolható  lenne  abban  a  vonatkozásban,  hogy  a   BÉK   új jogintézményét a magyar jogrendszerben a házasság intézményétől egyértelműen el kívánta volna határolni.” Az  Alkotmánybíróság  ezzel összefüggésben  hangsúlyozza,  hogy korábbi   döntésében   a  vizsgálatot   kifejezetten   csak   a különneműek vonatkozásában végezte el [„Nincs tehát alkotmányos lehetőség  arra,  hogy törvény a házasság alkotmányosan  védett intézményével  felcserélhető jogintézményt  hozzon  létre  azok számára,  akik házasságkötési joggal rendelkeznek.” (Abh.,  ABH 2008,  1203,  1225.)] Ezzel szemben jelen ügyben a testület  az azonos  neműek vonatkozásában megállapítja, hogy a házasság  és BÉK  szabályozása között érdemi különbség van arra tekintettel, hogy a közös gyermek vállalását a Békmtv. kizárja. 6.  Az  Alkotmánybíróság  ezt követően  az  önrendelkezési  jog [Alkotmány   54.   §   (1)  bekezdés]  sérelmével   kapcsolatos indítványozói hivatkozásokat tekintette át. 6.1.   Az   egyik   indítványozó  általánosságban   tartja   az önrendelkezési   jog  sérelmének  a  BÉK  házassághoz   hasonló szabályozását,  illetve a BÉK „megszüntetésének akadályozását”, úgy véli például, hogy a megszüntetés elé akadályokat gördíteni csak   a  közös  gyermek  védelme  érdekében  indokolt,  azonos neműeknek azonban nem lehet gyermeke. Az   Alkotmánybíróság  az  indítványozó  érvelését  nem  tartja meglapozottnak. Az BÉK az azonos nemű párok számára  egy  olyan lehetőség,  amelynek  az igénybe vétele szabad  elhatározásukon múlik.   Lehetőségük  van  tehát  eldönteni,  hogy   kívánnak-e egyáltalán élettársi kapcsolatot létesíteni, és ha igen,  annak melyik  fajtáját:  de facto (esetleg nyilvántartással  igazolt) élettársi  viszonyt  vagy BÉK-et. A Békmtv.  nem  korlátozza  a felek  döntési  szabadságát,  választási  lehetőségét  ebben  a vonatkozásban.  Szintén nem akadályozza  a  törvény  a  BÉK-ben élőket  abban,  hogy — az önrendelkezési joguk  körébe  tartozó döntésként — életközösségüket megszüntessék, és együttesen vagy bármelyik fél egyedül a BÉK felbontását kérje. A   házasság  felbontására  irányuló  szabályok  alkalmazásának elrendelése  a BÉK-re azzal jár, hogy a bíróság elméletileg  el is  utasíthatja  a bontási keresetet. A házasságot  (illetve  a Békmtv. nyomán a BÉK-et is) ugyanis bármelyik fél — illetőleg a felek közös — kérelmére is csak akkor bontja fel a bíróság,  ha az  „teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott” [Csjt.  18.  § (1)  bekezdés,  ún. feldúltsági elv]. A teljes körű  bizonyítás alapján  folyó bontóperek jellegzetessége tehát, hogy az  adott ügy  egyéb  körülményeit is feltárva és mérlegelve — figyelembe véve  a  Csjt.  18. § (2) bekezdésében írtakat  is,  illetve  a bontást  kérő fél érzelmeit (elhidegülés), a kapcsolat  korábbi minőségét,  a  feleknek  az esetleges különélés  alatt  alakult életvitelét,  a  különélés  idejét és  tartalmát  stb.  —  kell eldönteni,   hogy   van-e   reális  remény   a   házasság   (az életközösség)   megmentésére,  avagy  a  kapcsolat   megromlása helyrehozhatatlan.  Ugyanakkor  a  Csjt.  —   az   indítványozó hivatkozásával ellentétben — eddig sem csupán a  közös  kiskorú gyermek  védelmében,  hanem a házassági kapcsolat  funkciójára, jelentőségére  és jellemzőire tekintettel írta elő  a  bírósági mérlegelést  abban  a vonatkozásban, hogy a  kapcsolat  valóban visszafordíthatatlanul tönkrement-e. A feldúltsági elvet  tehát akkor  is  alkalmazni  kell,  ha az érintett  kapcsolatból  nem származott közös gyermek. Az  említett elv alkalmazásának elrendelése a BÉK-re — mivel ez szintén  az egymás támogatását, az egymásról való gondoskodást, tartós  együttélést magában foglaló, a véglegesség  szándékával létrehozott  párkapcsolat, egy új személyállapot  kerete  —  az önrendelkezési  jogot  nem  sérti.  A  BÉK  felbontását   —   a házassághoz  hasonlóan  —  a  pár bármelyik  tagja  kérheti,  a felperes  akár  a BÉK megromlásáért elsősorban  vagy  kizárólag felelős  fél is lehet. Az ő egyoldalú kérelmére, a vétlen  társ esetleges ellenzése dacára is fel lehet, sőt fel kell bontani a BÉK-et,  ha egyébként annak feltétele — a kapcsolat  teljes  és helyrehozhatatlan  megromlása — a  bíróság  megítélése  szerint megvalósult. Az  Alkotmánybíróság mindezek miatt az önrendelkezési jog  vélt sérelmére alapított indítványi kérelmet elutasította. 6.2. Egy másik indítványozó az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével összefüggésben arra hivatkozott, hogy az azonos neműek  közötti — általa erkölcsileg helytelenített — párkapcsolat létesítésére nem terjed ki a cselekvési szabadság. Az  Alkotmánybíróság  ebben a vonatkozásban  ismét  az  Abh.-ra utal,  melyben  úgy fogalmazott, hogy az azonos  neműek  tartós párkapcsolata számára az elismerés és a védelem igénye —  mivel ők házasságra nem léphetnek — az emberi méltósághoz való jogból [Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdés], és az  abból  származtatott önrendelkezési  jogból,  az általános cselekvési  szabadságból, illetve  a  személyiség szabad kibontakoztatásához való  jogból levezethető.  Az  Alkotmánybíróság  álláspontja  tehát   —   az indítványozóéval  ellentétben —  az,  hogy  a  tartós  és  zárt párkapcsolat  létesítésének a joga a felek nemétől  függetlenül része az Alkotmány 54. § (1) bekezdése által védett jognak. Az  indítványt  ezért az Alkotmánybíróság ebben a vonatkozásban is elutasította. 7.   Az  Alkotmánybíróság  ezt  követően  megvizsgálta  azt   a kifogást, mely szerint azért sérti a Békmtv. az Alkotmány 70/A. §   (1)  bekezdését,  mert  csak  az  azonos  nemű  személyekre vonatkozik.      Eszerint      az      minősülne      hátrányos megkülönböztetésnek, hogy más, egymással  közösségben,  de  nem párkapcsolatban együtt élők nem létesíthetnek BÉK-et, s így nem is részesülhetnek annak előnyeiből. Az  Alkotmány  70/A.  §  (1) bekezdésében  rögzített  hátrányos megkülönböztetés  tilalma az Alkotmánybíróság  gyakorlatában  a jogrendszer   egészét   átható  alkotmányos   alapelvként   kap értelmezést.  A  tilalom  elsősorban az  alkotmányos  alapjogok terén  tett megkülönböztetésekre terjed ki. Személyek  közötti, alkotmánysértő  hátrányos  megkülönböztetés  akkor  állapítható meg,  ha  valamely  személyt  vagy embercsoportot  más,  azonos helyzetben   lévő   személyekkel   vagy   csoporttal    történt összehasonlításban  kezelnek hátrányosabb módon  [21/1990.  (X. 4.)  AB  határozat,  ABH 1990, 73, 78.; 32/1991.  (VI.  6.)  AB határozat,  ABH  1991, 146, 162.; 43/B/1992. AB határozat,  ABH 1994,    744,    745.].   A   megkülönböztetés   pedig    akkor alkotmányellenes,  ha a jogszabály a szabályozás  szempontjából azonos    csoportba   tartozó   (egymással   összehasonlítható) jogalanyok   között  tesz  különbséget  anélkül,   hogy   annak alkotmányos indoka lenne (191/B/1992. AB határozat,  ABH  1992, 592,  593.).  Rámutatott az Alkotmánybíróság arra is,  hogy  az alapjognak  nem  minősülő  egyéb  jogra  vonatkozó,   személyek közötti   hátrányos   megkülönböztetés  vagy   más   korlátozás alkotmányellenessége  akkor  állapítható  meg,  ha  a   sérelem összefüggésben áll valamely alapjoggal, végső soron  az  emberi méltóság     általános    személyiségi    jogával,     és     a megkülönböztetésnek,  illetve korlátozásnak  nincs  tárgyilagos mérlegelés  szerint  ésszerű indoka, vagyis önkényes  [35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 197, 200.]. Az  Alkotmánybíróság  rámutat arra, hogy az  élettársi  viszony fogalma   mind  nyelvtani,  mind  jogi  értelemben  elfogadott, ismert, világos jelentéstartalmú: két, életvitelszerűen  együtt élő  ember  gazdasági, érzelmi közösségét jelenti. E  kapcsolat alapvetően  eltér  más,  például baráti,  hozzátartozói,  közös háztartásban  élési,  bérlőtársi stb.  kapcsolatoktól,  amelyek adott   esetben  szintén  közösen  gazdálkodó,   bizalmi,   sőt „érzelmi”  közösségként funkcionálnak, azonban nem  tekinthetők „életközösségnek”, nélkülözik a párkapcsolati  jelleget.  Mivel alkotmányjogi  szempontból  —  éppen  a  párkapcsolati   jelleg megléte   vagy   hiánya  okán,  tehát  az  együttélés   célját, funkcióját  tekintve  — az élettársi kapcsolatot  és  az  egyéb említett   együttélési  formákat  választó  személyek  helyzete összehasonlíthatatlan, nincs szó arról, hogy a jogalkotó a  BÉK szabályozásával    azonosan   kezelendő    jogalanyok    között alkotmányellenes megkülönböztetést alkalmazna, s ezzel akár  az Alkotmány  70/A.  (1)  bekezdésének, akár  a  Jat.  18.  §  (3) bekezdésének a sérelmét okozná. Alkotmányellenes megkülönböztetésről egyébiránt azért sem lehet szó,  mert  az  azonos neműek tartós párkapcsolata  számára  az elismerés és a védelem igénye levezethető az emberi méltósághoz való  jogból;  számukra  a jogalkotónak az  Alkotmány  korlátai között  biztosítania  kell egymás irányában  a  házastársakéhoz hasonló olyan jogállást, amely az egyenlő méltóságú személyként kezelésüket  biztosítja  (Abh., ABH  2008,  1203,  1224-1225.). Ettől  eltérően  azonban az indítványozók által említett  egyéb életviszonyok ilyen védelmet nem élveznek, tehát az azonos nemű bejegyzett    élettársak   és   a   más,   nem    párkapcsolati életközösségben együtt élő személyek helyzetének jogi rendezése nem összehasonlítható. 8.   Két  indítványozó  úgy  véli,  hogy  a  Békmtv.  azért  is alkotmányellenes,  mert  az  Alkotmány  alapján  olyan  védelmi intézkedésekre van joga a kiskorú gyermekeknek, amely  kizárja, hogy  a jogalkotó a homoszexuális párok kapcsolatához — a  BÉK- hez — a házasságéhoz hasonló joghatásokat fűzzön. 8.1.   Kifogásolja  az  egyik  indítványozó  egyrészt   azt   a lehetőséget,  hogy  homoszexuális  párok  közösen   nevelhetnek gyermeket. Annak   megállapítása  érdekében,  hogy   a   konkrét   esetben alkotmányjogi    probléma   fennáll-e,   az    Alkotmánybíróság mérlegelte, hogy a Békmtv. tartalmaz-e ebben a vonatkozásban  a gyermekek    alkotmányos    jogaival   összefüggésbe    hozható szabályozást. A  Békmtv. 3. § (2) bekezdése szerint a bejegyzett élettársakra a házastársak által történő közös gyermekké fogadásra vonatkozó szabályok nem alkalmazhatóak, tehát nem érvényesül a Csjt. azon szabálya  [51.  §  (2)  bekezdés],  hogy  „azt,  akit   mindkét házastárs — akár együttesen, akár külön-külön — örökbefogadott, a házastársak közös gyermekének kell tekinteni (közös gyermekké fogadás)”.  Az  egyik bejegyzett élettárs  a  másiknak  a  (vér szerinti  vagy örökbefogadott) gyermekét szintén nem fogadhatja örökbe.  A  BÉK  továbbá apasági vélelmet sem keletkeztet  [ezt szintén a Békmtv. 3. § (2) bekezdése zárja ki], illetve a 3.  § (4)  bekezdése  kifejezetten kimondja azt is,  hogy  az  emberi reprodukcióra  irányuló, külön törvény szerinti eljárásoknak  a házastársakra vonatkozó rendelkezései a bejegyzett élettársakra nem   alkalmazhatóak.  Mindez  azt  jelenti,  hogy  a   Békmtv. kifejezetten  kizárja, hogy a BÉK-ben élő azonos nemű  pároknak jogi  értelemben véve közös gyermeke legyen. Ettől  függetlenül előfordulhat,   hogy  azonos  nemű  párok  közös  háztartásában gyermek  nevelkedik,  ám ez olyan tény,  amely  nem  a  Békmtv. következménye,  és  e  helyzet a Békmtv.  rendelkezéseivel  nem hozható kapcsolatba. Az Alkotmánybíróság mindezek miatt ebben a vonatkozásban   a   kiskorú  gyermek  „mindenek   felett   álló érdekének” (995/B/1990. AB határozat, ABH 1993, 515,  526-529.) sérelmére történő hivatkozást — az összefüggés hiánya  miatt  — elutasította. 8.2.   Ezen   túlmenően   mindkét  említett   indítványozó   az Alkotmánybíróság  állásfoglalását várja a következő  kérdésben: úgy  vélik,  hogy  a  gyermekek mindenek felett  álló  érdekét, egészséges   nemi  beállítottságuk  kialakulását  veszélyezteti (illetve   „identitásbeli  elbizonytalanodásukhoz”   vezet)   a Békmtv.  azért,  mert  azt sugallja, hogy a  homoszexualitás  a házassághoz  (tehát  a  különneműek  kapcsolatához)   hasonlóan értékes párkapcsolat. „Az  Alkotmány  16. §-a állami kötelezettséget állapít  meg  az ifjúság   létbiztonsága,   oktatása   és   nevelése,   valamint érdekeinek  védelme  tekintetében.  Ez  a  rendelkezés  azonban önmagában   alanyi  alapjogot  nem  tartalmaz  konkrét   állami szolgáltatásokra.   A   jogalkotó   szervek   számára    széles mozgásteret  biztosít az ifjúság létbiztonságát,  oktatását  és nevelését,  valamint  érdekének  védelmét  szolgáló  támogatási formák  meghatározásában.  E  kötelesség  gyakorlása  során   a jogalkotó  szerveknek természetesen tiszteletben kell tartaniuk az   Alkotmány  alapelveit,  valamint  az  ifjúságot  megillető alapvető jogokat.” [79/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 399, 405.] „A  gyermek  ember, akit minden olyan alkotmányos alapvető  jog megillet,   mint  mindenki  mást,  de  ahhoz,  hogy   a   jogok teljességével  képes legyen élni, biztosítani kell  számára  az életkorának  megfelelő  minden  feltételt  felnőtté  válásához. Ezért  az  Alkotmány  67. § (1) bekezdése  a  gyermek  alapvető jogairól  szól,  egyidejűleg a család  (szülők),  az  állam  és társadalom  alapvető kötelezettségeit megszabva.”  (995/B/1990. AB  határozat,  ABH  1993, 515, 524.) Az Alkotmány  67.  §  (1) bekezdése  tehát  egyfelől a gyermeknek a  védelemhez,  a  róla történő  gondoskodáshoz való alapvető jogát, másfelől a  szülő, illetve  az állam kötelezettségét szabja meg. „A testi fejlődés biztosítására  vonatkozó kötelességek  a  tartás,  gondozás.  A szellemi,   erkölcsi  fejlődés  lehetővé   tétele   a   nevelés megválasztásával (Alkotmány 67. § (2)) a világnézeti,  vallási, kulturális,  művészeti, tudományos oktatásának  biztosításával, szeretetteljes   családi   légkör   kialakításával   történik.” (995/B/1990. AB határozat, ABH 1993, 515, 528.) Az  Alkotmány 67. §-a, amely az állam kötelességévé teszi, hogy a   gyermek   személyiségfejlődéséhez  szükséges  védelmet   és gondoskodást  nyújtson,  egyrészt  vonatkozik  az  egyértelműen káros  hatások távol tartására, másrészt magában  foglalja  azt is,  hogy  az  állam a személyiségét, s így  az  egész  jövendő életét  meghatározó  súlyos kockázatvállalást  is  elhárítsa  a gyermektől [21/1996. (V. 17.) AB határozat, ABH 1996, 74, 80.]. Az állam feladata tehát intézményes védelmet nyújtani a gyermek egészséges fejlődéséhez. Az  indítványozók a homoszexualitást erkölcsileg  elítélendőnek tartják,  és lényegében azt kérik az Alkotmánybíróságtól,  hogy mondja  ki: a még nem fixálódott nemi identitású, szerepet  nem választott fiatalok pszichoszexuális fejlődését a homoszexuális párkapcsolatok    értékként    tételezése     káros     irányba befolyásolhatja. Az  Alkotmánybíróság  az azonos neműek  közötti  kapcsolatot  — tartós,   megvallott   formájában  és   egyes   életviszonyokra korlátozva — jogilag védendőnek ismerte el [14/1995. (III. 13.) AB  határozat, ABH 1995, 82, 84.], mindazonáltal —  a  21/1996. (V. 17.) AB határozat (ABH 1996, 74, 84.) szerint — „nem azért, mert  a  kapcsolat  homoszexuális, hanem mert olyan  kapcsolat, amelyhez  hasonló tényállásokat a jog másutt is elismer,  és  a megkülönböztetésnek  nem volt alapja. A homoszexualitás  eddigi egyetlen megítélésénél is megmaradt tehát az Alkotmánybíróság a közerkölcs  minősítését  mellőző, semleges  úton”.  A  testület határozottan leszögezte — s ezen álláspontját jelen ügy kapcsán sem kívánja módosítani —, hogy „nem minősíti a homoszexualitást erkölcsi  szempontból.  (…) az Alkotmányt  nem  úgy  értelmezi, mintha  a gyermek erkölcsi fejlődését (67. §) a homoszexuálissá válás  lehetősége veszélyeztetné, mert a homoszexualitásról  az Alkotmány  alapján nem formálhat erkölcsi ítéletet.”  [21/1996. (V.  17.)  AB  határozat, ABH 1996, 74, 85-86.] A homoszexuális irányultság kialakulásának okairól folyó tudományos vitát pedig nem az Alkotmánybíróság feladata eldönteni. A stabil, szeretetteljes, tartós párkapcsolat, amelyben a felek együttműködnek  és  kölcsönösen  segítik,  támogatják  egymást, hozzájárul  a  személyiség kiteljesedéséhez,  és  így  a  felek nemétől függetlenül értéket hordoz. A támadott jogszabály a jog eszközeivel  járul  hozzá  az  azonos  nemű  párok   társadalmi elismeréséhez,    megadja   számukra   egymás    irányában    a házastársakéhoz  hasonló  olyan  jogállást,  amely  az  egyenlő méltóságú személyként kezelésüket biztosítja. Az  Alkotmánybíróság  megítélése szerint  az  a  tény,  hogy  a kiskorúak  szocializációjuk során a homoszexualitás elfogadását tükröző   jogi  szabályozással  és  várhatóan  ennek  megfelelő társadalmi    magatartással   találkoznak,   semmiképpen    sem minősíthető   egész  személyiségüket,  testi,   szellemi   vagy erkölcsi  fejlődésüket negatívan érintő, jövőjüket  meghatározó kárnak   vagy   veszélynek.  Tény,  hogy  a  jogi   viszonyulás befolyásolja  a  társadalmi megítélést, s  ennek  következtében egyértelműen szerepe van abban az egyéni döntésben, hogy valaki a saját homoszexualitásához hogyan viszonyul (pl. felvállalja-e azt),  de  arról nincs szó, hogy a Békmtv. kapcsán a gyermek  a személyiségfejlődését illetően vagy bármely  más  vonatkozásban kényszerpályára  kerülne [Vö. 21/1996. (V. 17.)  AB  határozat, ABH  1996, 74, 86.]. Így pedig az sem állapítható meg,  hogy  a Békmtv. megsértené az Alkotmány 16. §-ában, illetve a 67. § (1) bekezdésében  foglalt,  a kiskorúakat megillető,  alkotmányosan megkövetelt    gondoskodási    minimumra    vonatkozó    állami kötelezettséget. 9.  Azzal az indítványi elemmel kapcsolatban, mely a bejegyzett élettársak   törvényes   örökösi  helyzetét   kifogásolta,   az Alkotmánybíróság a következőket állapította meg. „Az  Alkotmány 14. § az öröklés jogának biztosításával arra  ad lehetőséget, hogy jogszabályban meghatározott feltételek esetén az örökhagyó vagyonát halála esetén más személy megszerezhesse” (672/B/1990.  AB határozat, ABH 1991, 508, 510.).  Az  öröklési jog  „[o]bjektív  értelemben  a jogrendszer  azon  szabályainak összességét  jelenti,  amelyek a magánszemélyek  halála  esetén vagyonának sorsát rendezik; azaz törvényes illetve végrendeleti öröklés  útján  lehetővé  teszik  az  örökhagyó  számára,  hogy vagyonával  halála  esetére  rendelkezzék,  illetve  az  örökös számára,  hogy azt megszerezhesse. (…) Szubjektív értelemben  — alanyi  jogként  —  az  örökléshez  való  jog  egyaránt  magába foglalja  az aktív és passzív öröklési jogot. Az aktív öröklési jog  magában  rejti  a  tulajdonjog egyik részjogosítványát,  a rendelkezési jogot: vagyis az örökhagyó jogát, hogy  vagyonával feltételesen,  halála esetére rendelkezhessen.  (…)  A  passzív öröklési  jog  az  öröklés  jogcímén  történő  tulajdonszerzést foglalja  magába,  vagyis  azt,  hogy  valakinek  az  örökhagyó halálával   alanyi   joga  keletkezzék  a   tulajdonszerzésre.” (819/B/2006. AB határozat, ABH 2007, 2038, 2040- 2041.) A  Békmtv. — kiegészítve a Ptk. eddig hatályos rendelkezéseit — a   bejegyzett  élettársakat  egymás  vonatkozásában  —  eltérő végintézkedés hiányában — törvényes örökössé teszi. Ez  a  tény bővíti   ugyan  az  eddig  a  Ptk.  alapján  törvényes  örökösi pozícióban   lévő  jogalanyok  körét,  azonban  a   jogszabály- módosítás  az  Alkotmány  14.  §-át  —  az  öröklési  jog  mint Alkotmányban  biztosított  jog  tartalmát  —  nem   sérti.   Az Alkotmány  említett rendelkezéséből ugyanis „nem  vezethető  le részletszabály   az   öröklés   mikéntjére”   (936/D/1997.   AB határozat,  ABH  1999,  615,  619.).  Az  indítványt  ezért  az Alkotmánybíróság elutasította. Ezzel összefüggésben elutasította a testület az Alkotmány 16. §- ára  alapított  kérelmet  is,  megítélése  szerint  ugyanis   a bejegyzett  élettársak  törvényes  örökösi  pozíciója   és   az alaptörvény  említett, az ifjúság védelmét előíró  rendelkezése között összefüggés nincs. 10.   Az  egyik  indítvány  szerint  az  Alkotmány  60.  §  (1) bekezdésébe  ütközik, hogy a jogalkotó nem  teszi  lehetővé  az anyakönyvvezetőknek  a  BÉK  létrehozásában  való  közreműködés megtagadását. Bár  az indítványozók ezzel összefüggésben a Békmtv. 8.  §  (1) bekezdésének az At. módosítására —egy új 26/B. § beiktatására — vonatkozó  rendelkezései megsemmisítését  kérték  (e  szabályok írják  elő,  hogy  az  anyakönyvvezetőnek mely  esetekben  kell megtagadnia   a  BÉK  létrehozását),  a  kérelem  indokolásából egyértelműen   megállapítható,  hogy  —   mivel   egy   konkrét mentességi  ok  hiányát  kifogásolták — valójában  mulasztásban megnyilvánuló  alkotmányellenesség  megállapítását  kérték.  Az Alkotmánybíróság a kérelmet gyakorlatának megfelelően  tartalma szerint bírálta el. Az  Alkotmánybíróságról  szóló  1989.  évi  XXXII.  törvény  (a továbbiakban:  Abtv.) 49. § (1) bekezdése szerint  mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására kerülhet sor, ha  a  jogalkotó szerv a jogszabályi felhatalmazásból  származó jogalkotói      feladatát      elmulasztotta      és      ezzel alkotmányellenességet  idézett  elő.  „E  törvényi  rendelkezés alkalmazása  során  a két feltételnek — a  mulasztásnak  és  az ennek   folytán   előidézett  alkotmányellenes   helyzetnek   — együttesen  kell  fennállnia. Az Alkotmánybíróság  következetes gyakorlata  szerint  a  jogalkotói feladat  elmulasztása  akkor állapítható  meg,  ha  a  jogalkotó jogalkotási  kötelezettsége konkrét   jogszabályi  felhatalmazásból  ered,  vagy   valamely alapvető   jog   érvényesüléséhez   magából   az   Alkotmányból szükségszerűen    következik   a   jogszabály    megalkotásának kényszere.     A     jogalkotó    szerv     jogszabály-alkotási kötelezettségének konkrét jogszabályi felhatalmazás  nélkül  is köteles  tehát eleget tenni, ha azt észleli, hogy a  hatás-  és feladatkörébe  tartozó területen jogszabályi rendezést  igénylő kérdés  merült  fel,  feltéve,  hogy  a  szabályozást  valamely alkotmányos  jog  érvényesülése vagy biztosítása  kényszerítően megköveteli [22/1990. (X. 16.) AB határozat, ABH 1990, 86.]. Az állam    jogalkotói   kötelezettsége   —    ahogy    erre    az Alkotmánybíróság  a  37/1992. (VI. 10.) AB  határozatában  (ABH 1992,  227,  231.)  rámutatott  — következhet  az  Alkotmányból kifejezett  rendelkezés  nélkül  is,  ha  valamely  alkotmányos alapjog   biztosítása   ezt  feltétlenül   szükségessé   teszi” [1395/E/1996. AB határozat, ABH 1998, 667, 669.]. Az  Alkotmánybíróság több döntésében foglalkozott az  Alkotmány 60.  §-ában  foglalt  alapjoggal.  Kimondta  egyrészt,  hogy  a lelkiismereti- és vallásszabadság alapjogából az az alkotmányos kötelesség hárul az államra, hogy az egyéni meggyőződés  szabad kialakításának   és  a  tudatos  választásnak   a   lehetőségét biztosítsa [4/1993. (II. 12.) AB határozat, ABH 1993, 48, 53.]. A  lelkiismereti  szabadság jogát  a  64/1991.  (XII.  17.)  AB határozat   —   az   abortusz  elvégzését   megtagadó   orvosok vonatkozásában  —  a  személyiség integritásához  való  jogként értelmezte,   és   leszögezte,  hogy  „az  állam   senkit   nem kényszeríthet   olyan  helyzetbe,  amely  meghasonlásba   vinné önmagával,  azaz  amely összeegyeztethetetlen  a  személyiségét meghatározó  valamely  lényeges  meggyőződésével.  Az  államnak nemcsak  az a kötelessége, hogy ilyen kényszertől tartózkodjék, hanem az is, hogy lehetővé tegye — ésszerű keretek között —  az alternatív  magatartást.  Nem alkotmányellenes,  ha  ez  utóbbi érdekében az, aki lelkiismerete szerint kíván cselekedni, olyan áldozatokra kényszerül, amelyek nem aránytalanok.”  (ABH  1991, 297,  314-315.) „A lelkiismereti szabadság és a vallásszabadság külön  is  nevesített joga azt ismeri el, hogy a  lelkiismereti meggyőződés,  s  ezen belül, adott esetben a vallás  az  emberi minőség    része,    szabadságuk    a    személyiség     szabad kibontakozásához  való jog érvényesülésének feltétele.  (…)  Az általános  személyiségi  jogból folyó  cselekvési  szabadságnak különös   súlyt   ad,   ha   a  személyiség   lényegét   érintő lelkiismereti  vagy vallási meggyőződésből fakad a  cselekedet” [4/1993.  (II.  12.)  AB határozat, ABH 1993,  48,  50-51.].  A vallási  vagy  lelkiismereti  meggyőződésből  adódó  cselekedet alkotmányos  védelme felmerült más ügyek  kapcsán  is,  pl.:  a szülők  joga, hogy lelkiismeretük szerint neveljék gyermekeiket [39/2007.  (VI. 20.) AB határozat, ABH 2007, 464.];  az  önmaga pártatlanságával kapcsolatos kételyeket feltáró  bíró  kizárása az  ügy  további elintézéséből [17/2001. (VI. 1.) AB határozat, ABH  2001,  222.];  a  fegyveres katonai szolgálat  megtagadása [46/1994. (X. 21.) AB határozat, ABH 1994, 260.]. Annak  megállapítása  érdekében, hogy  a  hatályos  Békmtv.-ben foglalt  előírásokkal kapcsolatban megvalósul-e a lelkiismereti szabadsághoz   való  jog  sérelme,  át  kellett  tekinteni   az anyakönyvvezetőknek a BÉK-kel kapcsolatos feladatait. Az  At.  26/A.  §  (1) bekezdése úgy rendelkezik,  hogy  a  BÉK létesítése   iránti  szándékot  személyesen  kell  bejelenteni, amelyről  az anyakönyvvezető jegyzőkönyvet vesz fel.  A  leendő bejegyzett   élettársaknak  nyilatkozniuk  kell   arról,   hogy bejegyzett  élettársi kapcsolatuknak legjobb tudomásuk  szerint nincs  törvényes  akadálya,  valamint  igazolniuk  kell,   hogy bejegyzett    élettársi   kapcsolatuk   törvényes    feltételei fennállnak  [Békmtv.  2.  §  (1) bekezdés,  a  (2)  bekezdésben foglalt  kivételekkel]. A Békmtv. 1. §  (1)  bekezdése  szerint pedig  a  BÉK  akkor  jön  létre, ha az  anyakönyvvezető  előtt együttesen  jelenlévő két, tizennyolcadik  életévét  betöltött, azonos  nemű  személy  személyesen  kijelenti,  hogy  egymással bejegyzett  élettársi  kapcsolatot  kíván  létesíteni.  A   BÉK létrehozásához   tehát  az  anyakönyvvezető  előtti   személyes megjelenésre   van  szükség.  Az  1.  §  (3)-(4)   bekezdésében meghatározott  további  alaki  kellékek  —  pl.  az  anyakönyvi bejegyzés   —   a  BÉK  létrejöttének,  érvényességének   jelen szabályozási  környezetben nem feltétele [az At. 26/E.  §  (10) bekezdése   is   úgy   rendelkezik,  hogy   a   BÉK   a   felek anyakönyvvezető  előtt tett (6) bekezdés  szerinti  egybehangzó nyilatkozatával  jön létre, amit az anyakönyvezető  megállapít, de   a  BÉK  létrejöttének  nem  feltétele  sem  az  anyakönyvi bejegyzés, sem annak aláírása]. A felek nyilatkozata  akkor  is létrehozza  a  BÉK-et, ha az előtte megjelent személyeket  erre vonatkozó  kötelessége ellenére az anyakönyvvezető  nem  jegyzi be. A tanúk ezt igazolni tudják, s a bejegyzés pótolható. A  BÉK-et  ennek értelmében az anyakönyvvezető előtt  megjelent két személy egybehangzó nyilatkozata, akaratnyilvánítása és nem az anyakönyvvezető tevékenysége — a bejegyzés mint állami aktus —  hozza  létre.  A hivatalos minőségben eljáró anyakönyvvezető tehát  az  azonos nemű személyek között de facto már  létrejött kapcsolat állami (törvényi) elismerésének folyamatában  működik közre  (BÉK létesítése iránti szándék jegyzőkönyvbe  vétele,  a törvényes    feltételek   meglétének   ellenőrzése,    a    BÉK létrejöttének  megállapítása,  deklaratív  hatályú   anyakönyvi bejegyzés),     tevékenysége    regisztratív    jellegű.     Az anyakönyvvezető hivatalos személy, ebben a minőségében  eljárva világnézetileg semlegesnek kell lennie. Nincs   szó   arról,   hogy  a  jogalkotó  az  anyakönyvvezetőt közvetlenül  saját  személyére  vonatkozóan  valamely  vallási, lelkiismereti (világnézeti vagy erkölcsi) paranccsal, személyes meggyőződéssel  összeegyeztethetetlen  cselekedetre   kötelezné (helyzete   ezért   alapvetően  eltérő  pl.  az   aktív/passzív eutanáziában  vagy  az  abortusz  tényleges  elvégzésében  való közreműködést  megtagadó orvos esetétől). Az ugyanis,  hogy  az állam képviseletében eljárva az anyakönyvvezető közreműködik  a BÉK    létrehozásában,   nem   befolyásolja   saját   szexuális orientációját, azt, hogy a magánéletben milyen nézeteket  vall, magára  nézve  milyen  erkölcsi, vallási  követelményeket  tart irányadónak, s milyen magatartást tanúsít. Önmagában tehát az a tény,  hogy  az anyakönyvvezető egyébként hogyan  viszonyul  az azonos neműek párkapcsolatához (vallási, erkölcsi, esetleg  más okból   elítéli  vagy  támogatja  azt),  jelen  ügy  megítélése szempontjából nem releváns kérdés. Az Alkotmánybíróság álláspontja a kifejtettek miatt az, hogy  a Békmtv. nyomán az anyakönyvvezető nem kerülhet olyan helyzetbe, ami  a  lelkiismereti- és vallásszabadsághoz való, Alkotmányban biztosított  jogát sértené. Nincs alkotmányos ok arra,  hogy  a közhivatalt  viselő  anyakönyvvezető pusztán  az  eléje  járuló párok  szexuális beállítottsága miatt megtagadhassa  az  állami elismerésben való közreműködést. Következésképpen  nem  valósít meg  mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenességet, hogy a jogalkotó nem tette  kifejezetten lehetővé  az  anyakönyvvezetőknek azt, hogy a BÉK létesítésének folyamatából  —  a  lelkiismereti  és  vallásszabadság   jogára hivatkozással — kilépjenek. 11.1.  Az egyik indítványozó azt állítja, hogy a Békmtv.  azért alkotmányellenes, mert a BÉK esetében nem érvényesülnek a Csjt. 7-12. §-aiban foglalt érvénytelenségi okok. Az  indítványozó nem veszi figyelembe, hogy a Békmtv. generális utaló szabálya nyomán a házasságra vonatkozó szabályokat a BÉK- re  is alkalmazni kell, s ezért a Csjt.-ben felsorolt házassági érvénytelenségi okok esetén a BÉK is érvénytelen. Mivel  emiatt az    indítvány   megalapozatlan,   az   Alkotmánybíróság   azt elutasította. 11.2. Az Alkotmánybíróság megvizsgálta azt a negyedik és ötödik indítványozó által előterjesztett kifogást, mely szerint  sérti a  jogállamiság és a jogbiztonság követelményét az a tény, hogy a  Békmtv. a BÉK-et családjogi intézményként szabályozza. Mivel a  testület  ebből  a  szempontból nem  talált  alkotmányossági összefüggést  az  Alkotmány 2. § (1)  bekezdése  és  a  Békmtv. között,  az  indítványokat — állandó gyakorlatának  megfelelően [698/B/1990.  AB határozat, ABH 1991, 716-717.;  35/1994.  (VI. 24.)  AB  határozat,  ABH  1994,  197,  201.;  720/B/1997.   AB határozat, ABH 1998, 1005, 1007.; 380/D/1999. AB határozat, ABH 2004, 1306, 1313-1314.] — ebben a vonatkozásban elutasította. 11.3.  Szintén  nem  talált  alkotmányossági  összefüggést   az Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jog és a bejegyzett élettárs    azon   joga   között,   hogy   elhunyt    élettársa eltemettetéséről  gondoskodhat,  ezért  elutasította  az  ezzel összefüggésben előterjesztett indítványt. 12.1. Az negyedik és az ötödik indítványozó — az Alkotmány 7. § (1)  bekezdésére hivatkozva — a Békmtv. nemzetközi  szerződésbe ütközését   is   állította.  Az  Abtv.  21.  §  (3)   bekezdése megállapítja azon lehetséges indítványozók körét, akik az Abtv. 44.  §-a  szerint  valamely jogszabály  nemzetközi  szerződésbe ütközésének  alkotmányossági vizsgálatát  kezdeményezhetik.  Az indítványozók  nem tartoznak az itt felsoroltak  közé,  így  az Alkotmánybíróság  az  Ügyrend 29. § c) pontja  alapján  ezt  az indítványi elemet visszautasította. 12.2. Az Alkotmánybíróság végezetül megállapítja: az Abtv.  22. §  (2)  bekezdése  szerint az indítványnak a  kérelem  alapjául szolgáló  ok  megjelölése  mellett  határozott  kérelmet   kell tartalmaznia. Az Ügyrend 21. § (2) bekezdése szerint a  kérelem akkor  tekinthető határozottnak, ha az indítvány tartalmazza  a vizsgálandó  jogszabály  megjelölése  mellett  az  Alkotmánynak azokat  a  rendelkezéseit, amelyeket — az indítványozó állítása szerint   —   a   hivatkozott  jogszabályok   megsértenek.   Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint továbbá — az  Abtv. 22.   §   (2)   bekezdésének   az  ok  megjelölésére   irányuló kötelezettsége   alapján   —   az  indítványozónak   meg   kell indokolnia, hogy a támadott jogszabály miért és mennyiben sérti az  Alkotmány hivatkozott rendelkezését. Az indítvány  érdemben nem   bírálható  el,  ha  az  indítványozó  nem  támasztja  alá összefüggően,   érdemi   vizsgálatra   alkalmas   érvekkel    a megsemmisíteni kért jogszabályi rendelkezések és  az  Alkotmány megjelölt   rendelkezései   között  fennálló   alkotmányjogilag értékelhető   összefüggéseket,  nem   jelöli   meg,   hogy   az alkotmányellenesség milyen indokok alapján áll fenn  (lsd.  pl. 477/B/2001. AB végzés, ABH 2005, 1596.). E  feltételeknek  az indítványok részben nem felelnek  meg,  az indítványozók ugyanis egyrészt alkotmányi rendelkezés felhívása nélkül    kérték    alkotmányellenesség    megállapítását    (a gyermekelhelyezéssel   és  a  gondnokrendeléssel   kapcsolatban előterjesztett    indítvány),   másrészt    egyes    alkotmányi rendelkezéseket pusztán megjelöltek [a második indítványozó  az Alkotmány a 70/A. § (1)-(3) bekezdését, a negyedik és az ötödik indítványozó  az Alkotmány 70/J. §-át, a nyolcadik indítványozó az  Alkotmány  59.  § (1) bekezdését és ezzel összefüggésben  a 70/A. § (1) bekezdését], azonban érvekkel nem támasztották alá, hogy a vélt alkotmányellenesség szerintük miben áll. Szintén  nem  tudta  érdemben  elbírálni  a  testület  az  első indítványozónak  a  Békmtv. egyes konkrét — más  jogszabályokat módosító — rendelkezései [5. § (1)-(2) és (5) bekezdés,  6.  §, 7.  §  (1)-(3) bekezdés és (5)-(8) bekezdés, 8. §, 9. § (1)  és (3)  bekezdés, 10-15. § és 17. §] vonatkozásában előterjesztett kérelmét. E rendelkezések a Békmtv. 18. § (3) bekezdése  nyomán 2010. február 1-jén hatályukat vesztették, a módosítás révén az új   rendelkezést   magába  foglaló  (inkorporáló)   jogszabály alkotmányellenességét    —   az   Alkotmánybíróság    vonatkozó gyakorlatának  megfelelően  —  vizsgálni  lehetne.  Az   érdemi elbírálásnak  e  körben az az akadálya, hogy az indítványozó  e törvényi   szakaszokat  csak  felsorolta,   de   érvekkel   nem támasztotta alá a vélt alkotmányellenességet. Az Alkotmánybíróság ezért az indítványokat ebben a részükben  — mint  érdemi elbírálásra alkalmatlanokat — az Ügyrend 29. §  d) pontja alapján visszautasította. 12.3. Az egyik indítványozó a Békmtv. egésze mellett támadta az új Ptk.-nak a BÉK-ről szóló rendelkezéseit is, indokolásul csak annyit   említett,   hogy  a  3:87-3:89.  §-okban   a   Békmtv. „valamennyi alkotmányellenes eleme megtalálható”. Az új Ptk.-t az Országgyűlés 2009. november 9-én fogadta el, és a  Magyar  Közlöny 2009. november 20-i 165. számában  hirdették ki.  Az  Abtv.  42. § (2) bekezdése alapján az Alkotmánybíróság gyakorlata  az, hogy a kihirdetett, de hatályba még nem  lépett törvény  (törvényi rendelkezés) is képezheti utólagos absztrakt normakontroll  tárgyát [28/1993. (IV. 30.)  AB  határozat,  ABH 1993,  220,  225.; 19/1999. (VI. 25.) AB határozat,  ABH  1999, 150,  158.;  14/2002. (III. 20.) AB határozat, ABH  2002,  101, 114.], ennek megfelelően az eljárásnak nem akadálya az, hogy az új Ptk. még nem lépett hatályba. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a kérelem nem felel meg az indítványokkal szemben támasztott, a 12.2. pontban ismertetett   követelményeknek,   nem   tekinthető   határozott indítványnak.  Ezért  azt az Ügyrend 29. §  d)  pontja  alapján visszautasította. Az  Alkotmánybíróság  a  határozat  Magyar  Közlönyben  történő közzétételét az ügy jelentőségére tekintettel rendelte el.                       Dr. Paczolay Péter                   az Alkotmánybíróság elnöke                                           Dr. Balogh Elemér       Dr. Bragyova András           alkotmánybíró                 alkotmánybíró                                           Dr. Holló András            Dr. Kiss László           alkotmánybíró                 alkotmánybíró                                           Dr. Kovács Péter     Dr. Lenkovics Barnabás           alkotmánybíró          előadó alkotmánybíró                                           Dr. Lévay Miklós       Dr. Trócsányi László           alkotmánybíró                alkotmánybíró Dr. Bragyova András alkotmánybíró párhuzamos indokolása Egyetértek   a  határozat  rendelkező  részével,   azonban   az indoklással részben nem. Az indoklást azért nem tudom  követni, mert  a  határozatban foglalt döntés — a jelenlegi BÉK  törvény alkotmányossága  —  a  házasság  védelmének  a  többség   által elfogadott felfogása nélkül is igazolható lett volna. A mai BÉK szabályozás alkotmányosságának elfogadásához — még inkább, mint az  első  BÉK határozatban [154/2008. (XII. 17.) AB  határozat, ABH  2008,  1203, 1239.] vizsgált BÉK esetében — elegendő  lett volna  annyit  mondani,  hogy a BÉK, nem  lévén  házasság,  nem sértheti a házasság alkotmányos védelmét. 1.  A  határozat  indoklása az említett  első  BÉK  határozatot követi,   amellyel  nem  értettem  egyet,   mert   a   házasság alkotmányjogi  védelméről  más  volt  a  véleményem,   mint   a többségnek. Ebben a kérdésben továbbra sem osztom a többség (és még  kevésbé a jelenlegi kisebbség) álláspontját, így nem  kell megismételnem a különvéleményben leírtakat. Most sem  gondolom, hogy a házasság alkotmányos védelme megkívánná vagy igazolná  a házasság (és így a házasságban élők) kedvező megkülönböztetését a  nem házasokkal — vagyis a nem házasságban együtt élő, vagy a senkivel  együtt  nem élőkkel — szemben. A  többségi  határozat ilyen megkülönbözetést nem tartana alkotmányellenesnek és a BÉK jelenlegi  szabályozását is azért tekinti elfogadhatónak,  mert kellően megkülönbözteti — az első BÉK határozat szellemében — a BÉK-et  a házasságtól. Magam továbbra sem tartom elfogadhatónak a  mostani  határozatban  foglalt érvelést,  amely  a  házasság alkotmányos  (jogi) védelmét, a házasságot el nem fogadók  vagy nem   gyakorlók   a  házasokhoz  képest  jogilag   hátrányosabb helyzetbe hozásában látja. A  legfőbb  ellenérvem  e felfogás ellen  változatlan:  a  jogi paternalizmus  elvetése.  A  házasság  állami  segítése   —   a házasságnak,   mint   intézménynek,  és  a   házasoknak   adott kedvezéssel,  vagy  a nem házasok viszonylag hátrányosabb  jogi helyzetbe  hozásával  —  ugyanis  csak  akkor  igazolható,   ha elfogadjuk, hogy az állam jogosult meghatározni, mi a  jó  vagy helyes  élet  az  állampolgárok számára. A többség  szerint  az alkotmányjogilag  helyes  életforma  a  különneműek  házasságán alapuló  család  — minden egyéb életforma megengedett,  de  nem egyenrangú   a   házasságon  alapuló  és   gyermekeket   nevelő családdal.  Még  ha  a magyar társadalom legalább  viszonylagos többsége ma így is gondolná, ez sem igazolhatná a többség által elfogadottól   eltérő  életformák  hátrányosan  megkülönböztető kezelését,  legalább addig, amíg létezik erkölcsileg  semleges, az  életformáról való döntést az egyénekre bízó jogi  megoldás. Ennek  indokát  különben a többségi határozat  is  tartalmazza, amikor  megállapítja:  az  azonos neműek  bejegyzett  élettársi kapcsolata nem zavarja mások házasságát. 2.  Egyetértek azzal is, hogy az anyakönyvvezető  az  élettársi kapcsolat bejegyzésében való közreműködést lelkiismereti  okból —   pl.  vallási  vagy  erkölcsi  meggyőződése  alapján  —  nem tagadhatja  meg.  Egyetértek azzal  is,  hogy  a  lelkiismereti szabadság csak az egyén saját magatartására vonatkozhat.  Ebből következik,   hogy  a  lelkiismereti  szabadság   akkor   lehet alkotmányosan   megkövetelt  mentesség  az  egyébként   jogilag kötelező  magatartás  —  az anyakönyvvezető  köztisztviselőként kötelező  közreműködése  azonos neműek élettársi  kapcsolatának bejegyzésében  —  alól,  ha  a köztisztviselőt  meggyőződésével ellentétes  magatartásra kényszerítené, és így  elviselhetetlen belső  konfliktust idézne elő. Ez az érvelés azon alapul,  hogy nem  az  anyakönyvvezető  cselekvése hozza  létre  a  (szerinte erkölcsileg  helytelen)  élettársi  kapcsolatot,   hanem   csak rögzíti  a létrejöttéhez szükséges jognyilatkozatok tényét.  Ha ez  így  van, az anyakönyvvezető maga nem tehet meggyőződésével ellenkezőt,   mivel   a  lelkiismereti  szabadság   nem   mások magatartásának helyeslésére vagy elítélésének szabadsága, hanem azt  biztosítja,  hogy  az  egyén  erős  belső  meggyőződésével ellentétes  cselekvésre ne kényszeríttessék. Az anyakönyvvezető szerint   erkölcsileg  elítélendő  esemény  tényként  rögzítése közhitelű   nyilvántartásban  nem  lehet   ellentétes   az   őt meggyőződése    szerint    személyében    kötelező     erkölcsi imperatívusszal. A lelkiismereti szabadság védelme  ezekben  az esetekben  mindig konfliktust feltételez egy jogi kötelezettség tartalma (esetünkben az anyakönyvvezető hivatali cselekvése) és a kötelezettség teljesítésére kötelezettet meggyőződése szerint kötelező  cselekvés  között. Aki az azonos neműek  együttélését erkölcsi  okból  helyteleníti,  nem  kerülhet  konfliktusba   a joggal,  hiszen  nem köteles ilyen kapcsolatot létesíteni,  még kevésbé fenntartani. A lelkiismereti szabadság nem védi a mások erkölcsileg   helyes   viselkedésére  vonatkozó   meggyőződést, bármilyen    erős    legyen   is.   Ez    a    meggyőződés    a véleménynyilvánítás szabadságának keretei  és  korlátai  között szabadon  kifejezhető,  de  nem áll a  lelkiismereti  szabadság védelme alatt. Budapest, 2010. március 23.                                             Dr. Bragyova András                                                   alkotmánybíró Dr. Kiss László alkotmánybíró párhuzamos indokolása A  határozat 1. pontjához különvéleményt csatoltam, 3., 4.,  5. pontjában foglaltakkal egyetértettem. Egyetértek  a  többségi  határozat  2.  pontjában   foglalt   — mulasztás    megállapítása   iránt   benyújtott    —    kérelem elutasításával  is.  Ennek  elvi  indokai  azonban   alapjaiban eltérnek attól, amelyre a többségi határozat épül. Az  indítványozó  szerint az Alkotmány 60.  §  (1)  bekezdésébe ütközik,    hogy   a   jogalkotó   nem   teszi   lehetővé    az anyakönyvvezetőknek  a  BÉK  létrehozásában  való  közreműködés megtagadását. Egyetértek a többségi határozattal abban, hogy az indítványozó      valójában     mulasztásban      megnyilvánuló alkotmányellenesség  megállapítását  kérte,  tekintettel  arra, hogy   a   Békmtv.-ből  egy  konkrét  mentességi   ok   hiányát kifogásolták. Eltér azonban a véleményem a többségi határozatban foglaltaktól amiatt,  mivel  az  anyakönyvvezető közreműködésének  jellegét, jogi hatását másképpen ítélem meg. 1.  Közjogi  vagy magánjogi eljárás (aktus)-e a  házasságkötés, illetve a bejegyzett élettársi kapcsolat anyakönyvvezető előtti létesítése? Az   első   kérdés,  amire  választ  kell  adni  az,  vajon   a házasságkötés,    illetve   bejegyzett   élettársi    kapcsolat anyakönyvvezető  előtti  létesítése  magánjogi   vagy   közjogi eljárási aktus-e vagy sem. Nézzük először is a jogi alapokat: Csjt.  2. § (1) bekezdése: „A házasság akkor jön létre,  ha  az együttesen   jelenlevő   házasulók  az  anyakönyvvezető   előtt személyesen kijelentik, hogy egymással házasságot kötnek.” Békmtv.  1. § (1) bekezdése: „A bejegyzett élettársi  kapcsolat akkor  jön létre, ha az anyakönyvvezető előtt együttesen  jelen lévő,   két   18.  életévét  betöltött,  azonos  nemű   személy kijelenti,  hogy  egymással  bejegyzett  élettársi  kapcsolatot kíván létesíteni.” Házasság  ellenkező nemű (nő-férfi) pár között tehát  de  facto nem  létesülhet, ahhoz szükséges az állami elismerés (de  jure) is. Ezzel  szemben amennyiben az azonos nemű (férfi-férfi vagy  nő- nő)  felek élettársi kapcsolatot kívánnak létesíteni egymással, nem  szükséges ahhoz az anyakönyvvezető előtti megjelenésük  és az egybehangzó nyilatkozatuk sem. Egyszerűen összeköltöznek (de facto) és az élettársi kapcsolathoz fűződő polgári jogi hatások eo  ipso  a törvényben (Ptk.) meghatározott feltételek  szerint meghatározott idővel beállnak. Ha viszont a felek az  élettársi kapcsolatuk  állami elismerését (de jure) is  szeretnék,  akkor következik a Békmtv. 1. § (1) bekezdésében meghatározott állami regisztratív (nyilvántartásba vételi) eljárás, amely a Ket. 12. §  (2)  bekezdésében meghatározott közigazgatási hatósági ügyet keletkeztet   („minden  olyan  ügy,  amelyben  a  közigazgatási hatóság az ügyfelet érintő jogot vagy kötelességet állapít meg, adatot,    tényt    vagy   jogosultságot    igazol,    hatósági nyilvántartást  vezet  vagy hatósági  ellenőrzést  végez”).  Az anyakönyvvezető közigazgatási hatósági személyként  jár  el  és közigazgatási hatósági nyilvántartást vezet [anyakönyv  –  lásd At.  7. § (2) bekezdés b) és c) pontja] és a nyilvántartásokban foglalt adatokról kiadott irat (az anyakönyvi kivonat) hatósági bizonyítványnak minősül [Ket. 83. § (1) bekezdése:  „Az  ügyfél kérelmére  a  hatóság tény, állapot vagy egyéb adat igazolására hatósági   bizonyítványt  ad  ki.  Törvény  kivételes   esetben lehetővé teheti, hogy a hatóság a hatósági bizonyítvány kiadása helyett  a hatósági nyilvántartásba bejegyzett adatok  alapjául szolgáló  iratról  adjon  ki másolatot.”  A  második  mondatban meghatározott  eset sem a házasságkötésnél,  sem  a  bejegyzett élettársi   kapcsolatnál  nem  jöhet  szóba,   mert   nincs   a nyilvántartás  adatainak alapjául szolgáló  irat,  mindössze  a felek  egybehangzó, anyakönyvvezető előtti szóbeli  kijelentése az  alapja  a közigazgatási hatósági nyilvántartásba bejegyzett adatnak   a   házasság,   a  bejegyzett   élettársi   kapcsolat létrejöttének.] A  házasságot  —  mint  fentebb is  mondtuk  —  a  feleknek  az egybehangzó nyilatkozata hozza létre [Csjt. 2. § (1) bekezdése: „Házasság akkor jön létre, ha az együttesen jelenlevő házasulók az anyakönyvvezető előtt személyesen kijelentik, hogy egymással házasságot  kötnek”.] Mindez családjogi,  magánjogi  aktus.  Az állami elismeréshez azonban szükséges az anyakönyvvezető előtti nyilvántartásba  vételi eljárás is [Csjt. 2. §  (2)  bekezdése: „Az   anyakönyvvezető   a   kijelentés   megtörténte   után   a házasságkötést a házassági anyakönyvbe bejegyzi.”] Ez pedig már közigazgatási,  közjogi  aktus. Az  állam  általi  elismeréshez kötődik  még egy, a közigazgatási hatóság döntését – a házasság állam általi jóváhagyását – jelentő államigazgatási eljárás, az úgynevezett  előkészítő eljárás [Csjt. 3. § (1)  bekezdése:  „A házasságkötést  megelőzően  a házasulóknak  az  anyakönyvvezető előtt ki kell jelenteniük, hogy házasságuknak legjobb tudomásuk szerint nincs törvényes akadálya, egyszersmind igazolniuk kell, hogy    házasságkötésük   törvényes   feltételei    fennállnak. Jogszabály  a házasságkötés előtti tanácsadáson való részvételt kötelezővé teheti.”] A házasság tényének bejegyzése a házassági anyakönyvbe a közigazgatási hatóság felek kérelmének helyt  adó döntése  a  Ket.  71.  § (1) bekezdése szerinti  érdemi  döntés (határozat),  amelyet azonban nem alakszerű vagy egyszerűsített határozati formában, hanem a hatósági nyilvántartási (házassági anyakönyvi)  bejegyzést követően a feleknek  átadott  határozat jellegű  okirat  (hatósági bizonyítvány – házassági  anyakönyvi kivonat)   formájában  ad  ki  [Ket.  73.  §   (5)   bekezdése: „Jogszabály elrendelheti, hogy a hatóság a döntését az  erre  a célra     rendszeresített    formátumban,    a    jogszabályban meghatározott adattartalommal adja ki”]. Amennyiben  azonban  a törvényi   feltételek  hiánya  miatt  a  házasságkötés   állami elismerése    iránti    kérelmet    elutasítja,    akkor     az anyakönyvvezetőnek   a  Ket.  72.  §  (1)  bekezdése   szerinti alakszerű,  indokolt  és  jogorvoslati jogot  biztosító  érdemi határozatot kell hoznia. A  bejegyzett élettársi kapcsolatnál ugyanez a helyzet azzal az eltéréssel,  hogy  a házassági anyakönyv helyett  a  bejegyzett élettársi  kapcsolati anyakönyvbe történik a bejegyzés  és  nem házassági   anyakönyvi  kivonat,  hanem  bejegyzett   élettársi kapcsolati  anyakönyvi kivonat kerül hatósági érdemi döntésként kiadásra a kapcsolat hatósági nyilvántartásba vételekor. Mindkét kapcsolati formánál tehát egy magánjogi aktus előz  meg egy  közjogi  aktust, amelynek más-más hatása  van  a  feleknek harmadik   féllel   kapcsolatos   (jog)viszonyára   (lásd   pl. nagykorúvá  válás; különböző állam által nyújtott kedvezmények, támogatások     igénybevételi    lehetősége;     örökbefogadás; vagyonközösség; öröklés stb.). Mindkét  esetnél  a közjogi aktust az állami  elismerés  iránti kérelem  (anyakönyvvezetői  előtti megjelenés,  házasságkötési, illetve  bejegyzett  élettársi  kapcsolat  létrehozási  szándék bejelentése) előzi meg. A  többségi  határozat szerint az anyakönyvvezető  tevékenysége tartalmilag  csupán  regisztratív jellegű. Álláspontom  szerint nem, tekintettel arra, hogy — a fent bemutatottak szerint  —  a közreműködése révén létrejött házassághoz fűződhetnek  csak  az állam által elismert joghatások. 2.  Megtagadhatja-e az anyakönyvvezető lelkiismereti okokból  a bejegyzett élettársi kapcsolat létesítésében a közreműködését? A többségi határozat szerint „nincs alkotmányos ok arra, hogy a közhivatalt  viselő  anyakönyvvezető pusztán  az  eléje  járuló párok  szexuális beállítottsága miatt megtagadhassa  az  állami elismerésben  való  közreműködést.  Következésképpen  (...)   a jogalkotó     nem     tette    kifejezetten     lehetővé     az anyakönyvvezetőknek azt, hogy a BÉK létesítésének  folyamatából —  lelkiismereti  és  vallásszabadság  jogára  hivatkozással  — kilépjen”. Az  én  álláspontom eltér ettől az értelmezéstől. Mindenekelőtt amiatt, mivel — a fentiekben írtak szerint — bizonyítva  látom, hogy  a  szóban forgó eljárásokban az anyakönyvvezető nem  csak pusztán regisztratív cselekményeket végez, hanem „ügyet” intéz. Más nézetet vallok azonban az alábbiak miatt is: Amennyiben  a  felek az állami elismerés iránti  kérelmüket  az állam  képviselője, az anyakönyvvezető előtt bejelentik,  akkor az  államnak  [illetve  az  állam nevében  az  adott  illetékes államigazgatási hatóságnak — anyakönyvi kerületnek — lásd:  At. 4. § (2) bekezdése: „aki előtt a felek az ez irányú szándékukat bejelentik”] eljárási kötelezettsége keletkezik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a bejelentés kapcsán egy konkrét ügyintézőnek (anyakönyvvezetőnek)   lenne   eljárási   kötelezettsége.    Az államigazgatási szerv eljárási kötelezettsége tehát nem  azonos az  állam (az államigazgatási szerv) adott képviselője eljárási kötelezettségével. Ennek  az az indoka, hogy a közhatalmi szerv eljárásába  vetett közbizalom megerősítése, a pártatlanság követelménye –  és  nem pusztán  a  „pártatlanság  látszata”  –  megköveteli,  hogy   a közhatalmi  szerv (közvetve az állam) nevében eljáró  képviselő pártatlanságához  (objektivitásához) kétség se  férhessen.  Ezt biztosítják  az  eljárásjogi  kizárási  okok.  A  közigazgatási hatóság  képviselője esetében az ügyintéző kizárására vonatkozó eljárási szabályokat a Ket. abszolút és relatív kizárási okokra osztja.  Abszolút kizárási ok, hogy az ügyintéző:  a)  a  saját vagy  hozzátartozója ügyében nem járhat  el  [Ket.  42.  §  (1) bekezdése];  b)  másodfokon  nem  járhat  el,  ha  az  elsőfokú eljárásban  részt  vett  [Ket. 42. §  (2)  bekezdése].  Relatív kizárási  ok,  ha  az  ügyintézőtől  nem  várható  el  az   ügy tárgyilagos  megítélése [Ket. 42. § (3) bekezdése]. Megjegyzem: az  anyakönyvvezetőnek nem csupán a bejegyzés  a  dolga,  hanem fontos szerepe van az egész előkészítő és folyó eljárásban  is, azaz nem csak aláír, hanem az „ügyet” állami hatóságként intézi is.  A kizárási ok szempontjából irreleváns, hogy a tárgyilagos megítélés (objektivitás) hiánya pozitív vagy negatív szubjektív okból  ered-e. Pozitív szubjektív ok lehet az ügyintéző  és  az ügyfél közötti közismerten jó kapcsolat, amely eredményezheti a közvélekedésben  a pártatlan eljárás kétségbe  vonását  („azért intézte  el  neki, mert…”), mint ahogy lehet negatív szubjektív ok   az  ügyintéző  és  az  ügyfél  közötti  rossz,  megromlott kapcsolat  is  („azért  utasította el, mert…”).  De  ugyanilyen szubjektív  negatív  ok lehet az is, ha valakinek  a  (vallási, világnézeti   erkölcsi   stb.)   meggyőződése   eredményezi   a tárgyilagos megítélés hiányát. Nem  vitatottan  — a közszereplőkhöz hasonlóan —  a  közhatalmi szervekkel      közszolgálati     munkajogviszonyban      állók köztisztviselőknek   is   a   munkavégzésük   során   az    un. átlagemberhez   képest   többet   kell   tűrniük:   amikor    a foglalkozásukat    megválasztották,    az    adott    munkakört megpályázták  és  elnyerték, tisztában  kellett  lenniük  annak esetleges  negatív  oldalaival is. Vagyis  a  köztisztviselőnek (esetünkben   az  anyakönyvvezetőnek)  felül  kell   emelkednie szubjektumán  az  objektív  eljárás érdekében.  Ennek  ellenére mégis előfordulhat olyan szélsőséges helyzet, hogy oly domináns az  anyakönyvvezető meggyőződése egy adott területen, hogy azon lelkiismereti vagy egyéb okokból nem tud felülemelkedni.  Ez  — akár  lelkiismereti  alapon  is — eredményezheti  azt,  hogy  a tárgyilagosság   az   állam   (közigazgatási   hatóság)   adott képviselőjénél  (esetünkben  az anyakönyvvezetőnél)  szubjektív okból  nem  lesz biztosítható. Itt lép be az állami  elismerési eljárásba  a  Ket.  42. § (3) bekezdése. Azt  pedig  a  kizárás tárgyában  döntő hatóság vezetője — aki a kizáráshoz  felhozott konkrét  okok  és körülmények közvetlen ismerője  —  meg  tudja ítélni,   hogy  valóban  olyan  nyomósak-e  ezek  az   indokok, amilyenként   azokra   az   ügyből   történő   kizárását   kérő anyakönyvvezető hivatkozik. Vitatható  szempontnak  tartom azt  is,  hogy  valaki  ezzel  a beosztással vállalta azt is, hogy — tartalmukra tekintet nélkül —   „látatlanban”   mindent  végrehajt.   Akik   már   korábban szolgálatba     léptek,    nem    is    választhattak:     vagy lelkiismeretüknek megfelelően cselekszenek, vagy  (a  még  akár alkotmányos)  jogszabályok  végrehajtását  vállalják   (éspedig függetlenül   azok  konkrét  tartalmától).  Az   újonnan   most anyakönyvvezetővé  kinevezendők  viszont  már   valóban   ilyen kötelezettség tudatában indulnak a pályán. Velük kapcsolatban a mérce  és  elvárás  is  magasabb lehet,  s  akár  lelkiismereti meggyőződésük  ellenére  is  kötelezhetők  lehetnek  a  BÉK-ben történő közreműködésre. Az  At.  26/B.  §  b)  pontja  alapján  az  „anyakönyvvezető  a bejegyzett élettársi kapcsolat létrehozását megtagadja, ha  (…) az   eljárásból   ki   van  zárva,  (…)”.  Az   anyakönyvvezető államigazgatási  hatósági jogkörben jár el, reá  eljárásában  a Ket.   szabályai  is  vonatkoznak  a  Csjt.  és  az  anyakönyvi szabályokon  kívül. A Ket. 42. § (3) bekezdésének  rendelkezése („Az ügy elintézésében nem vehet részt az a személy, akitől nem várható  el  az ügy tárgyilagos megítélése.”) adja  meg  azt  a lelkiismereti  szabadsághoz való jogot, amelyet  –  a  többségi határozat által idézett – 64/1991. (XII. 17.) AB határozat (ABH 1991, 297, 314-315.) is tartalmaz. Ezt erősíti meg az ugyancsak a többségi határozatban idézett 17/2001. (VII. 1.) AB határozat (ABH   2001,   222.)   is,  amely  az  önmaga  pártatlanságával kapcsolatos  kételyeket feltáró bíró kizárásáról  szól  az  ügy további    elintézéséből.   A   közigazgatás   pártatlanságához ugyanolyan  állami  és  állampolgári  érdek  fűződik,  mint  az igazságszolgáltatás pártatlanságához. Ezért  is  rendelkezik  a Ket.  43.  § (1) bekezdése úgy, hogy „[a]z ügyintéző a  hatóság vezetőjének  haladéktalanul, de legkésőbb az ok  felmerülésétől számított három munkanapon belül köteles bejelenteni,  ha  vele szemben kizárási ok áll fenn”. Megjegyzem: ha egy anyakönyvvezető kizárásra került,  attól  az ilyen  kapcsolatok  létesítésénél az  állam  még  jelen  marad, mindössze  az  történik, hogy az itt jelentkező  teendőket  egy másik anyakönyvvezető végzi el. 3. Kiegészítő megjegyzések a)   Az   anyakönyvvezetővel  kapcsolatos  kizárási  okok   nem mentesítik  az  államot  (anyakönyvi  kerületet)  az   eljárási kötelezettség alól. Ket.  „43.  § (2) A kizárás tárgyában a hatóság vezetője  dönt, szükség esetén más ügyintézőt jelöl ki, továbbá arról is  dönt, hogy  meg  kell-e  ismételni azokat az eljárási cselekményeket, amelyekben a kizárt ügyintéző járt el.    (3)  Ha  a hatóságnál nincs másik, megfelelő szakképzettséggel rendelkező ügyintéző, a felügyeleti szerv vezetője másik azonos hatáskörű hatóságot jelöl ki.    (4)  Ha  a  kizárási  ok  a  hatáskör  gyakorlójával  vagy   a hatósággal  szemben  merül fel, a kizárási okot  a  felügyeleti szerv vezetőjének kell bejelenteni.    (5)  Ha  a  kizárási  ok  a  hatáskör  gyakorlójával  vagy   a hatósággal  szemben  merül fel, az ügyben —  jogszabály  eltérő rendelkezése  hiányában — a felügyeleti  szerv  vezetője  által kijelölt másik azonos hatáskörű hatóság jár el.” b)  Az  anyakönyvvezető  nem teheti meg,  hogy  lefolytatja  az előkészítő   eljárást   és  az  előtte   elhangzó   egybehangzó nyilatkozat   megtétele  után  tagadja  meg  a  nyilvántartásba vételt: Ket.   „43.   §   (1)   Az  ügyintéző  a  hatóság   vezetőjének haladéktalanul,  de  legkésőbb az ok  felmerülésétől  számított három  munkanapon belül köteles bejelenteni,  ha  vele  szemben kizárási ok áll fenn (…)” Mindezekre  tekintettel tehát az a véleményem, hogy levezethető a  hatályos jogból az a lehetőség, hogy az anyakönyvvezető  (de legalábbis   azok   már   korábban  szolgálatba   állt   része) lelkiismereti okból megtagadhatja a közreműködést a  bejegyzett élettársi  kapcsolatok  létrehozásában.  Minthogy  ennek   jogi háttere és feltételrendszere ma is adott, ezért magam sem értek egyet    a   mulasztásban   megnyilvánuló   alkotmányellenesség megállapításával. Budapest, 2010. március 23.                                                 Dr. Kiss László                                                   alkotmánybíró         Dr. Balogh Elemér alkotmánybíró különvéleménye  A  többségi határozat rendelkező részének 1. pontjával, és  az ahhoz  kapcsolódó  indokolással nem  értek  egyet.  Álláspontom szerint az Alkotmánybíróságnak meg kellett volna semmisítenie a Békmtv. egészét, mivel az sérti az Alkotmány 15. §-át. 1.  Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban megsemmisítette a Béktv.-t, mely  döntéssel  magam is egyetértettem; a határozathoz  fűzött párhuzamos    indokolásomban    hangsúlyoztam:    a    törvényi szabályozásra  a  házasság és a bejegyzett élettársi  kapcsolat elválasztása  során  szigorúbb  alkotmányos  mérce  vonatkozik. Párhuzamos  indokolásomban kifejtettem az Alkotmány 15.  §-ából és   az  Alkotmánybíróság  irányadó  gyakorlatából  álláspontom szerint  levezethető  eme  szigorúbb  alkotmányos  mérce  egyes tartalmi elemeit; e mérce érvényesülését a Békmtv. szabályozása során  —  vagyis  az  azonos  neműek  BÉK-je  esetében   is   — megfelelően alkalmazandónak tartom.    Továbbra  is  fenntartom, hogy a házasság alkotmányos  védelem alatt  álló  jogintézménye  alkotmányunk  belső  értékrendjének egyik  meghatározó  eleme;  olyan alkotmányos  érték,  amelynek megőrzése  és  védelme az állam alkotmányos kötelezettsége.  Az Alkotmány  a  házasság  és a család jogintézményét  „kétirányú” alkotmányos  védelemben  részesíti:  az  Alkotmány  15.  §-a  a jogintézményi védelmet biztosítja, míg az 54. § (1)  bekezdésén keresztül a házasságkötéshez való jog alapjogi védelme  valósul meg.    Az  Alkotmánybíróság  már  egy korai határozatában  rámutatott arra, hogy „[a] házasságra és a családra vonatkozó szabályok az Alkotmány  8.  § (2) bekezdése értelmében alapvető  jogokra  és kötelezettségekre   vonatkoznak.”   [4/1990.   (III.   4.)   AB határozat,  ABH  1990,  28,  31.]  A  22/1992.  (IV.  10.)   AB határozatában pedig a „házasságkötés szabadságához való  jogot” az  önrendelkezési  jog részeként határozta meg,  és  kimondta, hogy  ez  a  jog  az  Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdése  alapján alkotmányos védelemben részesül. (ABH 1992, 122, 123.)    A  jelen ügyben az alkotmányossági vizsgálat tárgyát képező, a Békmtv.-ben  szabályozott azonos neműek BÉK-jével  kapcsolatban is  fontosnak  tartom  hangsúlyozni azt, hogy  az  Alkotmány  a házasságot, s nem az azonos neműek BÉK-jét részesíti alkotmányi védelemben, a házasságot tekinti alkotmányosan védett értéknek. Az államnak a házasság alkotmányos jogintézményét védő objektív intézményvédelmi  kötelezettsége a hatályos jogi  szabályozáson keresztül teljesedik ki az Alkotmány 15. §-a — az e mögött álló törvényi    szabályozás   és   az   Alkotmánybíróság   irányadó joggyakorlata — alkotmányos védelmi szintet biztosít a házasság jogintézményének.    Az   Alkotmány   tehát  kiemeli  a  házasság   és   a   család jogintézményét más jogintézmények (így különösen  az  élettársi kapcsolat  különféle  formái) közül, és  különleges  alkotmányi védelmet  biztosít számára. A házasságnak a többi párkapcsolati formához képest alkotmányosan kiemelt szerepe van, amit kifejez a  szabályozás szintje és az Alkotmányban megjelenő „kétirányú” (intézményi   és  alapjogi)  védelem.  A  különféle   élettársi kapcsolatok  (így  az azonos neműek BÉK-je) nem  szerepelnek  a nevesített alkotmányos alapjogok („házasság és család”) között, nem   részesülnek   alkotmányos   intézményi   védelemben.    E párkapcsolati formák megválasztásának a szabadsága az Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdésében foglalt alapjogból vezethető  le.  Az Alkotmánybíróság az 1097/B/1993. AB határozatában  nyomatékosan utalt arra, hogy a házasságéval azonos védelmet az Alkotmány az élettársi kapcsolatnak nem biztosít. (ABH 1996, 456, 464.) 2.   Az   azonos  neműek  BÉK-jének  a  szabályozása  során   a törvényalkotónak tekintettel kellett volna lennie arra, hogy az Alkotmány — a házasságra és családra vonatkozó rendelkezéseinek (Alkotmány 15. §, 67. §, 70/J. §) összefüggéséből levezethetően — a férfi és nő közötti házasságot tartja alkotmányos értéknek, és  azt  védi. Ezért a törvényalkotónak az azonos neműek BÉK-je szabályozásakor úgy kellett volna eljárnia, hogy ne  csökkentse a   házasság  alkotmányos  jogintézményének  már  meglévő,   az Alkotmány által biztosított intézményi védelmi szintjét, vagyis a  házasság  alkotmányos  értékként való  védelme  továbbra  is változatlanul biztosított maradjon.    Az  Abh.-hoz  fűzött  párhuzamos  indokolásomban  már  utaltam arra,  hogy  a jogalkotó számára alkotmányosan nem  tilalmazott az,   hogy   az   azonos  neműek  BÉK-jének  a   jogintézményét szabályozza,   továbbá  arra  is,  hogy  két   személy   tartós életközössége  —  az  érintettek személyi méltóságának  egyenlő figyelembevétele  alapján  — az együtt  élő  személyek  nemétől függetlenül értéket hordoz, és természetszerűleg igényt tarthat jogi elismerésre.    Továbbra  is fenntartom ugyanakkor a párhuzamos indokolásomban jelzett azon, a házasság jogintézményének az Alkotmány  15.  §- ából,  valamint  az Alkotmány házasságra és családra  vonatkozó rendelkezéseinek   az  összefüggéséből  (egymásra   tekintettel történő  értelmezéséből)  levezethető  alkotmányos  korlátokat, amelyek   nézetem  szerint  a  bejegyzett  élettársi  kapcsolat jogintézményének az állam általi szabályozása során alkotmányos korlátként jelentkeznek.    Nem   megismételve   a   párhuzamos   indokolásban   tételesen felsorolt  követelményeket (alkotmányos korlátokat), e  helyütt az   azonos   neműek  BÉK-jét  érintően  csak  az  alábbi   két követelményre utalnék: „–  az  Alkotmány  csak  a  különneműek  közötti  házasságkötés feltételei  egyenlő szabályozásának követelményét  támasztja  a jogalkotóval  szemben,  ami álláspontom  szerint  nem  foglalja magában azt, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolatban élőknek a házasfelekkel azonos jogi státuszt kell kapniuk; –    a    bejegyzett   élettársi   kapcsolat   jogintézményének kialakításánál    véleményem   szerint   az   az    alkotmányos követelmény, hogy az érintetteket – az általuk alkotott homogén csoporton  belül  – egyenlőkként, azonos méltóságú  személyként kezeljék,     azaz     mindegyikük     szempontjait     hasonló körültekintéssel,     figyelemmel,    elfogulatlansággal     és méltányossággal értékeljék a szabályozás kialakítása során, nem pedig  az,  hogy  a  – férfi és nő unióját jelentő  –  házasság alkotmányosan  védett  jogintézményét  automatikusan  rájuk  is kiterjesszék.” 3.  A  Békmtv.  szabályozása során a  törvényalkotó  családjogi jogintézményként  szabályozta az azonos  neműek  BÉK-jét,  –  a törvényhez   kapcsolódó  indokolás  szerint  –  a   házassággal joghatásában lényegében azonos jogintézmény létrehozása volt  a célja.    Ezzel   a   Békmtv.  tulajdonképpen  elismerte  a   bejegyzett élettársi  kapcsolatot családjogi jogintézményként, és  csak  a házasságtól eltérő szabályokra utal külön a törvény. Amint arra az  Alkotmánybíróság  a  4/1990.  (III.  4.)  határozatában  is rámutatott:  a  család  (a házassággal  együtt)  a  társadalmat alkotó  polgárok legalapvetőbb és legtermészetesebb  közössége. (ABH  1990, 28, 29.) Az élettársi kapcsolatok különféle  formái (így  az azonos neműek BÉK-je) véleményem szerint alkotmányjogi értelemben  nem tekinthetők családnak, kívül esnek a családjogi szabályozás  keretein,  ezért nem értek  egyet  azzal,  hogy  a Békmtv. az azonos neműek BÉK-jére vonatkozó jogi szabályozást a családjog jogterületén belül helyezte el.    A  házassághoz „erősen hasonló” szabályozásra utal  –  egyebek mellett  –  az, hogy az azonos neműek BÉK-jének létrejöttére  a házasságkötés  garanciális szabályainak mintájára  határoz  meg rendelkezéseket   a  törvény.  Az  azonos  neműek   BÉK-je   az anyakönyvvezető előtt (annak hivatalában) egyidejű és személyes jelenlét  mellett, egybehangzó akaratnyilvánítással  jön  létre (consensus   facit  nuptias),  az  anyakönyvi  nyilvántartásban regisztrálásra kerül, és a tényleges életközösség fennállásától függetlenül bíróság vagy közjegyző szüntetheti azt meg.    A  bejegyzett  élettársi  kapcsolat  joghatásait  illetően  is általánosságban   a   Csjt.  házasságra   vonatkozó   szabályai alkalmazandók.  Az  azonos neműek BÉK-je a  házassággal  azonos vagyonjogi,  öröklési jogi joghatásokkal bír. (A  Békmtv.  —  a házassághoz  hasonlóan  — a jogviszony  létrejöttére  utalással határozza mag a bejegyzett élettársi kapcsolat fogalmát,  azzal a  két eltéréssel, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolatot csak azonos  nemű,  tizennyolcadik  életévüket  betöltött  személyek létesíthetnek.)    A  törvényalkotó az Abh.-ban foglaltakat az azonos neműek BÉK- jének  szabályozásánál véleményem szerint úgy vette figyelembe, hogy  az  azonos nemű párok bejegyzett élettársi kapcsolatát  a házassággal    lényegileg   azonos   módon    szabályozta,    a szabályozásban  eltérések csak ott vannak, ahol ezen  eltérések az    azonos    neműek   közti   párkapcsolatok   természetéből következnek.    Véleményem   szerint   mérlegelési   kérdés   az,    hogy    a törvényalkotó  —  a Békmtv.-ben szabályozott  és  fent  idézett kivételekkel   —   az  egyébként  családjogi   jogintézményként szabályozott  azonos  neműek BÉK-jét valóban  és  érdemben  más intézményként szabályozta-e az alkotmányosan védett házassághoz képest.    Megítélésem  szerint  az említett kivételek  a  nemek  közötti természetszerű  különbségekből, és nem  az  eltérő  alkotmányos védelmi szint követelményéből fakadnak, így nem tudom elfogadni a   többségi  határozat  azon  érvét,  hogy  a  Békmtv.   által szabályozott új jogintézmény teljesen eltér a házasságtól,  így az  Alkotmány  15.  §-ának a sérelme  —  tekintve,  hogy  ez  a házasság és a család jogintézményét védi és szabályozza  —  fel sem merülhet. 4.  A fent említett jogalkotói célt a törvényalkotó továbbra is egy   olyan  —  az  Abh.-ban  az  Alkotmánybíróság  által   már kifogásolt  —  szabályozási formával  valósítja  meg,  amely  a házasságra   vonatkozó  szabályokat  —  egy   generális   utaló szabályon keresztül — általános érvénnyel rendeli alkalmazni az azonos  neműek  BÉK-jére. Véleményem szerint ez a  szabályozási technika   alkotmányosan   továbbra   sem   kielégítő,   és   a jogalkalmazó  szervek  számára olyan  fokú  jogbizonytalanságot eredményezhet,  amely esetenként jogalkalmazói jogértelmezéssel már nem oldható fel. Mindez álláspontom szerint az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogállamiság, az ennek részét képező jogbiztonság   alkotmányos  követelményével  sem   egyeztethető össze. 5.  Álláspontom összegzéseként a következőket tartom  fontosnak kiemelni. a)  Az azonos neműek BÉK-jének törvényi szabályozását önmagában nem  tartom  alkotmányellenesnek. Az Alkotmány  15.  §-ából,  a házasság  és a család jogintézményének az állam általi objektív intézményvédelmi  kötelezettségéből  nem  vezethető  le   olyan alkotmányos tilalom, hogy az azonos neműek BÉK-jét a  jogalkotó törvényi szinten ne szabályozhatná.    Amint  azt  az  Alkotmánybíróság  a  22/1992.  (IV.  10.)   AB határozatában   (ABH   1992,  122,  123.)  megállapította:   az Alkotmány  54.  §  (1) bekezdésében foglalt emberi  méltósághoz való   jog,   mint  az  „általános  személyiségi   jog”   egyik megfogalmazása,  magában  foglalja  az  önrendelkezéshez   való jogot.   Ezen  alkotmányos  alapjogból,  az  egyént   megillető önrendelkezési   jogból,  az  egyén  cselekvési   szabadságából következik  az,  hogy  szabadon  dönthet  arról,  hogy   milyen párkapcsolati    formában   kíván    élni,    és    az    egyén természetszerűleg   igényt   formálhat   arra   is,   hogy    a törvényalkotó a választott párkapcsolati forma tartalmát képező jogokat és kötelezettségeket szabályozza. b)  Az  Alkotmány  és  az Alkotmánybíróság irányadó  gyakorlata alkotmányosan védett értékként és jogintézményként ismeri el  a házasságot  és a családot; az államot objektív intézményvédelmi kötelezettség  terheli,  melynek során köteles  biztosítani  az alkotmányosan  védett  jogintézmények  már  elért   alkotmányos védelmi szintjét. c) Véleményem szerint az említett alkotmányos védelmi szint nem merül  ki  abban, hogy az állam köteles a házasság  intézményét szabályozni, az alkotmányosan védett intézményt nem szüntetheti meg,  hanem  azt  is  magában foglalja, hogy  az  alkotmányosan védett  jogintézmény már elért védelmi szintje a  törvényalkotó által   nem  csökkenthető.  Ha  a  törvényalkotó  egy  új,   az Alkotmányban  nem  nevesített  (és  alkotmányosan  nem  védett) párkapcsolati formát törvényi szinten kíván szabályozni,  akkor köteles az alkotmányosan védett jogintézmény védelmi szintjét a törvényi szabályozás kialakítása során fenntartani.    A  törvényi  szinten létrehozott és ezen a jogforrási  szinten szabályozott új jogintézmény nem üresítheti ki az alkotmányosan védett  jogintézményt, az azonos neműek BÉK-je nem  biztosíthat teljesen  vagy  lényegileg  a házastársakéval  azonos  státuszt (jogokat  és  kötelezettségeket) az ezt a párkapcsolati  formát választó élettársaknak.    Az  Alkotmány 15. §-ában megjelenő jogintézményeket („házasság és   család”)   az  alkotmányozó  helyezte  el   az   Alkotmány normaszövegében,  melyre  tekintettel  véleményem   szerint   a törvényalkotó nem emelhet fel ezzel azonos alkotmányos  védelmi szintre törvényi szabályozással más párkapcsolati formákat.  Az alkotmányos    védelem    tárgyát,   a    védett    alkotmányos jogintézmények   körét   a  törvényalkotó   tetszőlegesen   nem bővítheti törvényi szinten.    Ha      a      törvényalkotó     egy     új      jogintézményt (életformát/párkapcsolati formát) törvényi  szinten  szabályoz, akkor  a törvény szabályozási céljából és a szabályozás konkrét tartalmából  vonható  le  következtetés  arra,   hogy   az   új jogintézmény hogyan viszonyul az alkotmányosan védett  házasság és család jogintézményéhez. d)   Véleményem  szerint  a  Békmtv.  szabályozási   célja   (a házasságéval  joghatásában lényegileg azonos,  új  jogintézmény létrehozása)   és   annak  tartalma   (szűk   körű,   a   nemek természetszerű  eltéréséből  eredő  kivétel  szabályok  mellett generális  utaló szabályozás, a házasságra vonatkozó  szabályok alkalmazásának elrendelése) egyaránt azt támasztja alá, hogy  a törvényalkotó családjogi jogintézményként ismerte el az  azonos neműek  BÉK-jét,  és  törvényi szinten az  alkotmányos  védelem alatt álló házasság alkotmányos védelmi szintjére emelte fel az új jogintézményt.    Ez    álláspontom    szerint   egyértelműen    csökkenti    az alkotmányosan  védett jogintézmény eddig már elért  alkotmányos védelmi  szintjét,  mert a házassághoz hasonlító  párkapcsolati formát  a  házassághoz hasonlóan értékes együttélési  formaként állítja  a társadalom elé. Ebből következően nem értek egyet  a többségi  határozat  indokolásában foglalt  azon  formállogikai érveléssel,  hogy a Békmtv. által létrehozott  új  jogintézmény (az   azonos   neműek   BÉK-je)  azzal,   hogy   lényegében   a házastársakéval  azonos státuszt (jogokat és kötelezettségeket) biztosít az e párkapcsolati formában élők számára, nem  szűkíti a   házastársakat  eddig  is  megillető  jogokat  (illetve  nem változtatja meg azok kötelezettségeit).    Az  Alkotmány  54.  § (1) bekezdése alapjogként  oltalmazza  a házasságkötéshez  való jogot, míg a 15. §  intézményi  védelmet nyújt  a  házasság és a család számára. A Békmtv.  szabályozása valóban  nem érinti a különneműek házasságkötéshez való  jogát, ám  véleményem  szerint gyengíti magát az alkotmányosan  védett jogintézményt,  csökkenti annak alkotmányos intézményi  védelmi szintjét.    Hangsúlyozom,  hogy  nem  vitatom  az  azonos   neműek   (akik házasságot  nem  köthetnek) Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdéséből fakadó  alkotmányos jogát arra, hogy jogilag szabályozott  BÉK- ben éljenek, és azt sem, hogy ez a párkapcsolati forma, mint  a tartós    együttélés/életközösség   egyik   formája,    értéket hordozhat, de véleményem szerint ez nem azonosítható a házasság és  a  család  alkotmányosan védett értékével; az  azonos  nemű élettársak  BÉK-je  nem  emelhető fel az  alkotmányosan  védett jogintézmény védelmi szintjére.    A   személyek   méltóságának   azonos   kezelésére   vonatkozó alkotmányos  kötelezettségből nézetem szerint nem következik  a különféle   párkapcsolati  formák  azonos  szintű   alkotmányos védelme, erre az azonos nemű élettársak alkotmányos igényt  nem formálhatnak. A házastársakéval — szűk körű kivételek mellett — lényegében  azonos  jogi  státusz  (jogok  és  kötelezettségek) biztosítása  kiüresíti  az  alkotmányosan  védett  jogintézmény alkotmányos értéktartalmát azzal, hogy az azonos neműek BÉK-jét felemeli   az   alkotmányosan   védett   jogintézmény   védelmi szintjére.    Véleményem  szerint a Békmtv. megalkotásával  a  törvényalkotó jelentős   mértékben  csökkentette  a  házasság   intézményének alkotmányi  védelmét; az azonos neműek BÉK-jét  továbbra  is  a házasság  analógiájára,  az alkotmányosan  védett  jogintézmény szabályozására  visszautalva, annak lényegi vonásaival  (formai és  szűk  körű  kivételekkel), tartalmi elemeivel azonos  módon szabályozta, ami sérti az Alkotmány 15. §-át. Budapest, 2010. március 23.                                               Dr. Balogh Elemér                                                   alkotmánybíró                                 Dr. Kiss László alkotmánybíró különvéleménye A  határozat 1. pontjában írt rendelkezéssel nem értek egyet, a 2. pontjához párhuzamos indokolást csatolok. Egyetértek viszont a határozat 3., 4., 5. pontjában foglalt rendelkezésekkel.                                                               I./                  A különvélemény elvi alapjai                                 1. Az Alkotmánybíróság 154/2008. (XII. 17.) AB határozatához (a továbbiakban:  Abh.) fűzött párhuzamos indokolásomban  főképpen az alábbi elvi megállapításokat tettem: a)  Az  Abh.  helyesen állapította meg, hogy a  Béktv.  1.  §-a azáltal,  hogy  homogén csoportként kezelte a különböző  és  az azonos nemű személyek párkapcsolatait, továbbá generális  utaló szabálya  (2.  §-a),  amely  a  bejegyzett  élettársi  közösség jogintézményét a különneműek vonatkozásában a lényeges tartalom (joghatások)  tekintetében azonossá tette a házassággal,  sérti az  Alkotmány 2. § (1) bekezdését, 15. §-át, illetve a 70/A.  § (1)  bekezdését.  Megalapozottan utalt arra az Alkotmánybíróság határozata  —  s ezt is nyomatékosan hangsúlyoztam  —,  hogy  a jogalkotónak kötelessége egyértelműen és világosan meghatározni az    egyes   jogintézmények   rendeltetését,   s   a   hasonló jogintézményeket egymástól elhatárolni. Kiemeltem azt is,  hogy a  jogalkotó a most írt kötelezettségének a Béktv.-ben nem tett eleget, nem differenciált megfelelően és így nem különítette el felismerhető   módon   a   különneműek   bejegyzett   élettársi kapcsolatát  a házasságtól. A jogbiztonság sérelme pedig  abban mutatkozott meg, hogy ezáltal a Béktv. a különnemű és az azonos nemű személyekre vonatkozó rendelkezéseket teljesen összemosta. Pl.  „A  bejegyzett  élettársi  kapcsolat  megszűntetésére,   a házasság   felbontására  vonatkozó  rendelkezéseket  alkalmazni kell.”  [Béktv.  3.  §  (2) bekezdés] Komoly  jogbizonytalanság forrása volt az is, hogy a Béktv. 2. § (2) bekezdése szerint az ott   felsorolt   rendelkezéseket  akkor   kell   „megfelelően” alkalmazni, „ha törvény eltérően nem rendelkezik”. b)   Kiemeltem  még,  hogy  a  törvényalkotó  differenciálatlan szabályozása már önmagában előidézte az Alkotmány 15. §-ának és 70/A.  §  (1)  bekezdésének a sérelmét, s  már  pusztán  emiatt megsemmisíthette  volna az Alkotmánybíróság  az  indítványokkal támadott   és   velük  szoros  összefüggésben   álló   törvényi rendelkezéseket,  végső kimenetelében tehát a törvény  egészét. Magam  itt meg is álltam volna, hiszen az Alkotmánybíróság  ezt követően   a   tartalmi   vizsgálata   során   már   azokat   a rendelkezéseket      elemezte,      amelyek       megállapított differenciálatlanságuk, önellentmondásaik miatt már nem  mentek át a jogbiztonság próbáján. c)  Nem  vitattam az Alkotmánybíróság egy korábbi határozatában is  már  megfogalmazott tételt, miszerint: „két személy  tartós életközössége  megvalósíthat olyan értéket, hogy az  érintettek személyi  méltóságának  egyenlő  figyelembevétele  alapján   az együttélő  személyek  nemétől  függetlenül  igényt  tarthat  az elismerésre”. [14/1995. (III. 13.) AB határozat, ABH 1995,  82, 84.]  Nyomatékosan hangsúlyoztam ugyanakkor azt is, hogy ez  az „elismerés”  azonban  semmiképpen  nem  mehet  el  odáig,   ami veszélyeztethetné  az  állam  —  Alkotmány  15.  §-ában  írt  — „házasságvédelmi állami kötelezettségét”. d)   Magam   is  osztottam  a  többségi  határozatnak   azt   a megállapítását, mely szerint önmagában nem alkotmányellenes az, ha   a   törvényhozó  szabályozza  az  azonos  nemű   személyek kapcsolatának   egyes   elemeit.  Az  azonos   nemű   személyek bejegyzett  élettársi kapcsolatát reguláló  törvény  azonban  — emeltem   ki   nyomatékosan  —  csak   addig   nem   tekinthető alkotmányellenesnek,   ameddig   az   Alkotmány   15.    §-ának érvényesülését — az abban „értékként” védett házasságot,  s  az ilyen  házasságra épülő családot — nem veszélyezteti. Másképpen szólva:   a  bejegyzett  élettársi  kapcsolat  jogintézményének létrehozása  mindaddig nem alkotmányellenes,  amíg  az  lényegi tartalmi elemeiben nem válik azonossá vagy hasonlóvá a házasság intézményével. Az  a  szabályozási mód viszont — hangsúlyoztam  —,  amelyet  a Béktv.  választott,  nem  biztosítja az  Alkotmány  15.  §-ában foglaltak védelmét. Azért nem, mert „fordított” alapállású: azt mondja ki, hogy a regisztrált élettársi kapcsolatokra nézve  (a külön  és  azonos neműekre vonatkozó különbségtétel  nélkül)  a névviselésen  és örökbefogadáson kívül a házasság szabályai  az irányadók. Ez a szabályozási mód önmagában is az Alkotmány 2. § (1)   bekezdésében  szabályozott  jogállamiságból   levezethető jogbizonytalanságot   okozhat,  ami  —   közvetlen   alkotmányi rendelkezésről lévén szó — külön is bizonytalanná teszi a férfi és   nő   tartós  életközösségén  nyugvó  és  erre  alapozottan értékként definiált házasság Alkotmány 15. §-ában írt védelmét. Ez   utóbbit   az   garantálhatta  volna,  ha  a  törvényalkotó egyenként,  taxatíve  felsorolta  volna  azokat  az   elemeket, amelyek (a házasságból) figyelembe vehetők lehetnének az azonos neműek bejegyzett élettársi kapcsolatainál. A fentiekben visszaidézett párhuzamos indokolásom máshová tette volna  az  indokolásban a hangsúlyokat, mint  amire  a  mostani többségi  határozat. Ennek megfelelően a Békmtv. megoldását  is az  általam  felállított követelményekre vetítem vissza.  Előre bocsátom:  a  módosított  törvény  —  nézetem  szerint  –   nem küszöbölte  ki  azokat a szabályozási megoldásokat,  amelyek  a jogbiztonság  sérelmén  keresztül  az  Alkotmány   15.   §-ának megsértését idézhetik elő. 2.  Különvéleményem másik elvi alapjának bemutatását megelőzően újólag    is    hangsúlyozom:    alapjaiban    egyetértek    az Alkotmánybíróság 14/1995. AB határozatában foglaltakkal,  amely szerint: „Két személy tartós életközössége megvalósíthat  olyan értékeket,  hogy  az  érintettek személyi méltóságának  egyenlő figyelembevétele   alapján  az  együttélő   személyek   nemétől függetlenül  igényt tarthat jogi elismerésre.” (ABH  1995,  82, 84.).   Osztom  annak  a  korábbi  AB  határozatnak  a  lényegi mondanivalóját  is,  amely  szerint  az  Alkotmánybíróság  „nem minősíti   a   homoszexualitást  erkölcsi  szempontból,   …   a homoszexualitásról az Alkotmány alapján nem formálhat  erkölcsi ítéletet”. [21/1996. (V. 17.) AB határozat, ABH 1996,  74,  85- 86.]  Mindezekből  következően egyetértek a többségi  határozat azon  megállapításával  is,  hogy a  homoszexuális  irányultság kialakulásának   okairól   folyó  tudományos   vitát   nem   az Alkotmánybíróságnak a feladata eldönteni. Azt   azonban   vitatom,   hogy  minden   —   a   homoszexuális párkapcsolatokat  érintő — kutatási eredményt  figyelmen  kívül kellene  hagyni. Ezt nem lehet megtenni, amiképpen  támaszkodni kell  a  család változó helyére, szerepére vonatkozó tudományos kutatások  eredményeire is. Nem arról van szó  tehát,  hogy  az Alkotmánybíróság   erkölcsi   szempontból   kísérelné   meg   a homoszexualitás megítélését, mindössze arról, hogy a  megfelelő szabályozási  mód és tartalom kiválasztásakor más  tudományágak eredményeire is figyelmet kell fordítani. A többségi  határozat maga  sem  „légüres”  térben mozog,  amögött  is  van  egyfajta szaktudományos  koncepció,  amely a témakört  átfogó  kutatások eredményéből  összegeződik.  Az elmúlt  évtized  e  tekintetben komoly  —  a  többségi határozatban figyelembevettől  eltérő  — hozadékkal  is  járt  a homoszexuális kapcsolatok  megítélésére nézve. Úgy  gondolom, hogy erről is kellene röviden szót  ejteni.  Ezt teszem a továbbiakban magam is. Hessen tartomány parlamentjének jogi   bizottsága   részére   megfogalmazott   állásfoglalására támaszkodom,   amely   a   bejegyzett   élettársi   kapcsolatok elismerésére   vonatkozó   16/7331.  számú   törvényjavaslathoz készült.   Minthogy  e  dokumentum  megállapításait   —   annak ellenére, hogy a hesseni parlament mégsem volt arra figyelemmel — magam is osztom. Az alábbiakban abból szöveghűen idézek: a)   A   homoszexualitás  nem  az  illetővel   vele   született tulajdonság.  Először is: a nemiség választása — sem a heteroszexuális,  sem a  homoszexuális,  vagy akármilyen más — nem születéstől  fogva adott.  Az  ember, a szexuális tárgyválasztását illetően  —  az állattal  ellentétben  — nincsen csupán ösztöneihez  kötve  (…) Ennek  a  biológiai  diszpozíciónak  ugyanakkor  szüksége   van környezetbeli,   szociális  és  kulturális   megerősítésre   és alakításra.   Éppen   ezért   nélkülözhetetlen    a    házasság eszményképe. b)  A homoszexualitás nem egyszerűen biológiailag adott jelleg. Ezért  is  érthető,  hogy sok esetben nem stabil,  tartós,  egy életen át egyformán megjelenő állapotként nyilvánul meg. A  Zeitschrift  für  Sexualforschung című szakfolyóiratban  ezt olvashatjuk: „Újabban elméleti szempontból vált kérdésessé az a felvetés,    miszerint   a   szexuális    irányultság    merev, változtathatatlan   lenne:  főleg  az  életrajzi   kutatás,   a fejlődéslélektan, a `labeling`-elméletek, valamint a társadalmi konstruktivizmus szempontjából. (…) Ebből kifolyólag az egyedek szexuális  irányultsága életük folyamán változhat.  E  felfogás szerint a szexuális irányultság folyamatosan fejlődik, miközben hatnak   rá  az  egyéni  szexuális  és  érzelmi  tapasztalatok, szociális  interakciók  és  kulturális  keretek.  (A  szakértői vélemény    idézi    K.K.   Kinnisch:   „Geschlechtsspezifische Differenzen  der Flexibilität der sexuellen Orientierung”  című cikkét.) Minden  adat  arra  utal,  hogy a homoszexualitás  nem  `stabil jelleg.  Ezenkívül  saját  meglepetésükre  azt  tapasztalták  a kutatók,  hogy a homoszexualitás az élet folyamán  egy  irányba változik:  csökken,  mégpedig szignifikánsan.”  (A  forrás:  J. Satnover:  The Trojan Couch: How the Mental Health Associations Misrepresents       Science.      http://www.narth.com/docs/The Trojancouch. Sationover. pdf)    Ervin   Haeberle,   szexológus,   aki   szintén   úttörője   a homoszexuális mozgalomnak, „Bisexualität” (Biszexualitás)  című könyvében  egy  másik  tanulmányra utal: amerikai  kutatók  228 homoszexualitással    foglalkozó    cikket    analizáltak    és megállapították, hogy annyira divergens módon határozzák meg  a „szexuális  irányultság” jelentését, hogy végül  is  a  „semmit hasonlították  a  semmihez” és lehetetlenné  vált  az  egységes definíció.  „A bírálók véleménye szerint mindaddig meddő  marad az  összes kutatás, amíg azok a homoszexuális identitás létéből vagy a határozottan körvonalazható homoszexuális irányultságból indulnak  ki.  (…)  a  homoszexuális mozgalom  ápolta  a  saját »szexuális  identitás«  kultuszát (…). Mert  „úgy  tűnik,  hogy nagyobb  eséllyel  tudják  keresztülvinni  követeléseiket,   ha homoszexuális személyek létezését feltételezik, akik aztán nagy társadalompolitikai    »kisebbségbe«   szerveződhetnek.”    (E. Haeberle et al.: Bisexualitäten. Stuttgart 1994. 32. old.) c) A megváltoztathatatlan nemi vagy a faji ismérvvel szemben  a homoszexualitás jellege érzelmeken alapszik (amelyek ugyan  nem szabadon  választottak,  de  képesek  megváltozni),  választott viselkedésformán     (amely     megváltoztatható),     valamint személyiségi jogon és lehetőségen, hogy bárki magáévá  tegye  a homoszexuális identitását. Levonja a tanulmány a konklúziót: „De  hogyan is épülhet egy törvény hosszú távon olyan ismérvre, amelyet  nem  lehet egyértelmű kategóriaként  meghatározni,  és amely ennyire nem egyértelmű és ennyire nem tartós?” Nos:  ezzel magam is messzemenően egyetértek, s ennek  a  hazai szabályozásra nézve is kihatását látom! Nemkülönben   fontos  argumentumokat  érzékelek   a   szakértői vélemény következő megállapításaiban is: d)  „A  házasság  a társadalom legfontosabb sejtje.  A  nyugati kultúra e fogalom alatt több mint 1000 éve az egy férfi és  egy nő  közti  kapcsolatot  érti.  A házasság  egy  egyedi,  átfogó szexuális közösség, amely egyrészt a két nem — férfi  és  nő  — közti különbségre, másrészt a nemek egyesülésére épül. A   házasság   a   nemek  komplementaritásán,  tehát   azon   a heteroszexualitásra  biológiailag  képesítő   diszpozíción   is alapszik,   amely   minden  emberben  megvan   (függetlenül   a mindenkori  szexuális  hajlamtól). A  házasságot  a  szaporodás univerzális  emberi  modellje és a család  hagyománya  alapozza meg.   A   homoszexuális  partneri  kapcsolat  és  a   házasság egybevonása nem a házasság fogalmának a „bővítése” lenne, hanem a  teljes  átértelmezése, amely főleg a felnövekvő generációkat zavarná meg. Csakis  a  nemek  különbözőségén alapuló szexuális  közösségben létezik  a  közösség,  a  nemiség és  a  gyermeknemzés  közötti természetes összefüggés. Az ember biológiai úton jön  létre  és léte   a   túlélésre  irányul.  Ennek  értelmében  csak   olyan közösségnek van jövőt alkotó potenciálja, amely a nemek egymást kiegészítő jellegére épül. A  házasság  a  mélyreható különbségeket áthidaló  értéknek  az egyedi  jelképe.  Nincsen olyan viszony, amely ilyen  mértékben képes  volna  áthidalni a nemek közt feltáruló  szakadékot,  és képes  volna összekapcsolni a nemzedékeket a házasságból  eredő családban.    Ezzel   egyedi   módon   erősíti   a   társadalom koherenciáját,  összetartását,  stabilitását,  a  békét  és   a kulturális fejlődést. Mindezért  az  államnak az érdekében áll,  hogy  a  házasságnak minden  más  életformával szemben jogi téren és a  nyilvánosság előtt  is  elsőbbséget  garantáljon.” (Szakértői  vélemény.  5. old.) Hasonlóképpen    elgondolkodtatónak    tartom    a    következő gondolatokat is: e)  Nem  lehet  az  állam feladata olyan életforma  támogatása, amely  már  előre és teljesen tudatosan megvonja a gyermekektől vagy  az  anyát, vagy az apát. Valószínűleg semelyik más  tényt sem   bizonyítanak  olyan  egyértelműen   az   elmúlt   30   év társadalomtudományos  kutatásai, mint a következőt:  a  gyermek testi,   lelki,   szellemi  és  pszichoszexuális   fejlődésének optimális  feltétele  a mindkét biológiai szülővel  (apával  és anyával)  való  együttélés  és a szülők  stabil  házassága.  (A szakértői    csoport   összefoglalója   itt   az   ILGA-csoport (Nemzetközi Homoszexuális Szövetség) dokumentumát idézi.  2003. április, 39. old.). Érdekes gondolatsor, nemkülönben a folytatása is: Sokan   úgy   vélik,  hogy  a  házasság  és   a   homoszexuális párkapcsolat  egyenlősége  sem sokat változtatna  a  társadalmi valóságon.  Ez  viszont kulturálisan rövidlátó nézet.  Ha  jogi rendünk  már nem egyetlen modellként hangsúlyozza a  házasságot minden már életformával szemben, hanem a különböző életformákat egyenlővé teszi, akkor ezt a felnövekvő generáció felé  is  így kell  közvetíteni (például tankönyvekben). Ez történik jelenleg Spanyolországban, ahol az iskolákban 14 éves gyerekek számára a homoszexuális  kapcsolat és a házasság egyenjogúsága  tananyag. Vajon  az  ilyen  külső hatások egyáltalán nem befolyásolják  a gyerekek  és a fiatalkorúak fejlődését? Törvényeink  épp  az  ő számukra  jelentenek fontos eligazodási segítséget.  (Szakértői vélemény 9. old.) Nézzük tovább a szakértői véleményt! f)   Sok   kamasznak,  fejlődésüknek  megfelelően,  bizonytalan érzései   vannak   saját   nemi  és  szexuális   identitásukkal kapcsolatban, vagy félnek a másik nemmel való találkozástól.  A homoszexuális  kapcsolatnak  a  házassággal  való  egyenrangúvá tétele a serdülőknek gyermekkoruktól kezdve azt fogja sugallni, hogy  már nem a férfi és a nő között köttetett házasság  és  az ehhez társuló család és saját gyermekek a kívánatos cél (amiért megéri, hogy leküzdjék a félelmeiket), hanem más életformák  is épp ilyenek. De igaz ez? Mindkettő egyformán kívánatos? Mivel  az  ember nemi kívánságait és hajlamait nem  mereven  az ösztönök  irányítják,  ezért szükséges kulturális  irányadás  a gyermekek  és  a  serdülők  számára.  Szükség  van  a   nemiség kulturális  értelmezésére – ez mindeddig  a  házasság  modellje volt.  Ha a házasság más életformával egyenlővé válik,  eltűnik az  eszménykép-jellege. A serdülők számára saját testük gyakran problémaként jelenik meg. Ezért szükségük van olyan eligazodási segítségre, amely ezt a testi problémát, ami minden embernél  a nemek  komplementaritására utal, pozitívan jeleníti meg. Tehát, a  kamaszoknak szükségük van a házasság modelljére,  azért,  ha szeretnék,  a heteroszexualitásra irányuló biológiai hajlamukat lehetőleg   úgy  tudják  hasznosítani,  hogy  ez  számukra,   a gyermekeik  által, a jövőt jelenthesse. (Szakértői vélemény  9. old.) Meggyőződéssel osztom a következő gondolatokat is! Homoszexuálisan  érző fiataloknak szeretettel,  figyelmességgel és  nemi  identitásuk  — lány és fiú mivoltuk  —  elfogadásával tartozunk;  de nem a homoszexuális életmódra való bátorítással. Joguk   van   tudni  arról,  hogy  modern  terápián   keresztül lehetséges,  már  amennyiben ők ezt  szeretnék,  csökkenteni  a homoszexuális  hajlamaikat  és  fejleszteni  a  heteroszexuális potenciáljukat.                              II./             A szabályozási mód alkotmányellenessége                                 A többségi határozat maga is — helyesen — megállapítja: „(…) az azonos  nemű  személyek tartós párkapcsolata  elismerésének  az emberi  méltósághoz való jogból levezetett  igénye  (Abh.,  ABH 2008.  1203,  1224.)  nem  csak  egyetlen  módon  biztosítható. Nemzetközi  tapasztalatok  mutatják,  hogy  a  BÉK-hez  hasonló jogintézményt bevezető államok eltérő jogtechnikai megoldásokat választottak. Egyesek — a magyar jogalkotóhoz hasonlóan  —  nem alkottak  elkülönült  szabályokat  a  jogintézmény  tartalmára, joghatásaira vonatkozóan, hanem (bizonyos kivételek fenntartása mellett)   egy   generálklauzulával  elrendelték   a   házasság szabályainak  alkalmazását  [pl.  Dánia,  Lov  am   registreret partnerskab   (1989)].   Ettől  eltérően   más   államok   [pl. Németország,   Lebenspartnerschaftsgsetz   (2001);    Ausztria, Eingetragene Partnerschaft-Gesetz (2009)] részletes szabályokat alkottak,   emellett,  ahol  szükséges  volt,  módosították   a házasságra,  házasokra vonatkozó szabályokat is (pl.  a  BÉK-re történő  utalásokat illesztettek be a házasság mellé),  illetve egyesével   felsorolták,  hogy  mely,  a  házasokra   vonatkozó szabályokat  kell — külön módosítás nélkül is  —  a  bejegyzett élettársakra is alkalmazni.” A  magyar  jogalkotó  a  Békmtv.-ben  (is)  a  generális  utaló szabállyal  operált.  Ezt  tette  a  Béktv.-ben  is,   amelynek alkotmányellenességét  az  Alkotmánybíróság  arra   tekintettel állapította  meg,  hogy  e  generális  utaló  szabály  révén  a különneműek  párhuzamos,  azzal  versengő,  sőt  összekeverhető jogintézmény  jött  volna  létre. A  most  elbírált  ügyben  is generális  utaló  szabállyal operált  a  törvényalkotó.  Ezt  a többségi     határozat     most    azért     nem     tekintette alkotmányellenesnek,   mivel  a   Békmtv.-ben   most   már   „a jogalkalmazás  számára világos iránymutatást  jelent  annak  az előírása,  hogy ahol házasságról, házastársakról stb.  van  szó bármely jogszabályban, az alatt a hatálybalépést követően  —  a Békmtv.-ben  megjelölt  kivételektől eltekintve  —  az  újfajta párkapcsolati személyállapotot keletkeztető BÉK-et és a magukat a  bejegyzett  élettársakat  is  érteni  kell”.  Megnyugtatónak tartja  azt  is  a többségi határozat, hogy az ún.  „megfelelő” alkalmazás   elrendelése  most  is   teret   enged   a   bírói, jogalkalmazói mérlegelésnek abban a tekintetben, hogy  esetről- esetre,   az   adott   konkrét   élethelyzetben   az   érintett jogszabályhely  alkalmazási feltételeit az  azonos  nemű  párok vonatkozásában megállapítsa. Álláspontom  —  s  ezt  már  a  párhuzamos  indokolásomban   is kifejtettem  —  kiindulásában  és  szemléletében  különbözik  a többségi   határozat   mögötti  argumentációtól.   A   többségi határozat  a  különneműek  kapcsolatát,  én  az  azonos  neműek közötti  kapcsolatokat vetítettem rá a törvényi  szabályozásra. Ezért állítom azt, hogy a Béktv. „indokolásának részletesen  ki kellett  volna  térnie  arra, hogy  az  azonos  nemű  személyek számára  a  bejegyzett  élettársi  kapcsolat  törvényi   szintű létrehozása   milyen   feltételek   fennállása    esetén    nem alkotmányellenes.  A határozat indokolása  ennek  hiányában  az Alkotmány  15. §-ában védett házasság (és család)  intézményére nézve  nagyobb veszélyt lát a különneműek regisztrált élettársi kapcsolatát reguláló szabályozásban, mint abban, ha  az  azonos neműek házassághoz hasonló élettársi kapcsolatot regisztrálja a jog.” Úgy vélem, az én megközelítésem van inkább összhangban az indítványokkal   is,  amelyek  ugyancsak  az  azonos   neműekre vonatkozó  szabályozást  (s nem pedig a különneműeket  érintőt) tartották  alkotmányellenesnek.  Az  Abh.  tehát  —  ebben   az értelmezésben  —  inkább  a  különneműeket  érintően  teremtett tabula  rasa-t,  de  nem  vonta meg az  újraszabályozás  azonos neműeket  érintő  alkotmányos  kereteit.  A  fő  kérdés  (s  az indítványok  magva  is)  tehát  az  volt,  hogy  a   Béktv.-ben választott  — generális utaló szabállyal operáló — szabályozási mód  nem  teszi-e „azonossá” vagy „hasonlóvá” az azonos  neműek bejegyzett  élettársi  kapcsolatait a  házassággal.  Magam  ezt változatlanul   akként  fogalmazom  meg,  hogy   a   bejegyzett élettársi kapcsolat jogintézményének létrehozása mindaddig  nem alkotmányellenes, amíg az lényegi tartalmi elemeiben nem  válik azonossá,  vagy  hasonlóvá  a  házasság  intézményével.  Az   a szabályozási  mód  —  nézetem  szerint  —  amelyet   a   Béktv. választott,  nem  felelt  meg a jogbiztonság  követelményeinek, mivel  szabályait  „ha törvény másként nem rendelkezik”,  akkor kell „megfelelően” alkalmazni. Mindössze az örökbefogadást és a névviselésre  vonatkozó  szabályok  alkalmazását  zárta  ki   a törvényhozó. A most elbírált Békmtv. — nézetem szerint, s szemben a többségi határozattal — ugyanúgy alkotmányellenes, amiképpen a Béktv. is az   volt.   Változatlanul  jelen  van  a   jogbizonytalanságot keletkeztető    „ha    törvény   másként   nem    rendelkezik”, „megfelelően” kell alkalmazni formula, amely sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogbiztonság követelményét. Ezt a vélekedésemet  látszik alátámasztani a jogszabályszerkesztésről szóló 61/2009. (XII. 14.) IRM rendelet is, amely szerint: „Ha a (…)   szerint   hivatkozni   kívánt  rendelkezések   az   adott jogintézményre    vagy    szabályozott    életviszonyra     nem alkalmazhatók   teljeskörűen,   nem   lehet   a   rendelkezések értelemszerű   vagy   megfelelő   alkalmazásáról   vagy   arról rendelkezni,   hogy  a  rendelkezések  irányadóak,   hanem   az eltéréseket  a  hivatkozó jogszabály tervezetében  egyértelműen meg  kell  jelölni.” [24. § (5) bekezdés]. Álláspontom  szerint azok  az új rendelkezések pedig, amelyek elválasztanák a BÉK-et a    házasságtól,    látszólagosak   vagy   magától    értetődő különbözőségek.  „Mondvacsinált” katalógust  állított  össze  a törvényalkotó,   amelyek   valójában   semmit   semmitől    nem választanak  el.  [Pl.  A közös gyermekké  fogadásra  vonatkozó rendelkezések  nem  alkalmazhatók (de külön-külön  mindkét  fél hozhat  gyereket  a kapcsolatba); „a házastársak  névviselésére vonatkozó   rendelkezések   nem  alkalmazhatók   a   bejegyzett élettársakra” (nyilvánvalóan nem, mert pl. eleve a  –né  toldat nonszensz  lenne);  „nem alkalmazhatók az emberi  reprodukcióra irányuló,   külön  törvény  szerinti  eljárások   házastársakra vonatkozó rendelkezései” (nyílván nem, ez olyannyira evidencia, hogy be sem lett volna szabad emelni a törvénybe)]. Mindezekre tekintettel változatlanul az az álláspontom, hogy ez a (törvényalkotó által választott) szabályozási mód és tartalom a Békmtv.-ben is alkotmányellenes, amelyet — szemben a többségi határozatban írtakkal — a bíróságok eseti gyakorlata  sem  lesz képes feloldani. Mégegyszer  hangsúlyozom:  nem  alkotmányellenes   az,   ha   a törvényhozó  szabályozza az azonos nemű személyek kapcsolatának egyes  elemeit.  Az  Alkotmány 15. §-ában írt  házasságot  mint „érték”-et    azonban    a    megfelelő    szabályozási     mód megválasztásával is védeni kell. Ezt pedig — hasonlóan jónéhány európai  ország gyakorlatához — az biztosíthatta  volna,  ha  a törvényalkotó egyenként, taxatíve sorolta volna fel  azokat  az elemeket, amelyek (a házasságból) figyelembe vehetők lehetnének az  azonos  nemű személyek bejegyzett élettársi kapcsolatainál. (A „többit” pedig ezzel gyakorlatilag kizárta volna.) Ez  a szabályozási mód egzaktságánál, zártságánál fogva nyílván jobban összhangban állt volna az állam Alkotmány 15. §-ában írt házasság   (és  család)  védelmi  kötelezettségével,   mint   a jelenlegi.  Nem  „általában”  a  választott  szabályozási   mód alkotmányellenes tehát, hanem az a helyzet, amely ennélfogva az Alkotmány 15. §-ának a veszélyeztetettségét idézte elő! A  törvényhozó  a  generális utaló szabályozás priorálásával  a könnyebbik  utat  választotta, s  ezzel  gyakorlatilag  nemcsak hasonlatossá, de bizonyos vonatkozásokban ténylegesen  azonossá is  tette a Bék.-et a házassággal. Másképpen szólva: a számomra meggyőző  szakértői vélemények és kutatási eredmények által  is igazoltan a nem stabil, nem tartós, nem egy életen át egyformán megjelenő,   a   gyermektől  az  apát,  anyát  eleve   megvonó, homoszexuális  párkapcsolaton  nyugvó  Bék.  olyan   közelségbe került  az Alkotmány 15. §-ában védett, egyedi átfogó szexuális közösségként   definiálható,  a  különböző  nemek   egyesülésén alapuló  házassághoz,  amely az utóbbiak „értékét”  érzékelhető módon  csökkenti vagy csökkentheti. Miként is szól  az  idézett szakvéleményben is megfogalmazott kérdés? „De hogyan is épülhet egy  törvény  hosszú távon olyan ismérvre,  amelyet  nem  lehet egyértelmű  kategóriaként meghatározni, és  amely  ennyire  nem egyértelmű és ennyire nem tartós?” Fentiekre    tekintettel    —    nézetem    szerint    —     az Alkotmánybíróságnak meg kellett volna semmisítenie a Békmtv.-t. Budapest, 2010. március 23.                                                 Dr. Kiss László                                                   alkotmánybíró Dr. Kovács Péter alkotmánybíró különvéleménye                               I. Nem  tudom osztani a határozatnak azt a megállapítását, hogy  a törvényhozó  valóban  eleget  tett  volna  mindannak,   ami   a 154/2008.  (XII.  17.) AB határozatból (a továbbiakban:  Abh.2) következett.   Megítélésem  szerint  nem   mondható,   hogy   a törvényhozó  az azonos neműek bejegyzett élettársi  kapcsolatát illetően  valóban azt tette volna, hogy „miután a házastársakra vonatkozó szabályokat részleteiben áttekintette, azok  közül  a megfelelőket  alkalmazni  rendelje az  azonos  nemű  bejegyzett élettársakra is, illetve, hogy az egyenlő méltóságú személyként történő  kezelés  követelményét szem előtt tartva  a  szexuális irányultságból  adódó  különbségeket  figyelembe  vegye.”  (ABH 2008, 1203, 1224.) Sem  a  részletekben  történt áttekintésnek,  sem  a  megfelelő kiválasztásának és alkalmazásra rendelésnek nincs nyoma, sem  a törvény   előkészítése,  sem  a  törvényhozás   munkájában.   A törvényjavaslat  indoklása  egyértelműen  kijelenti,  hogy   „a jogintézmény  a  házassággal azonos vagyonjogi,  öröklési  jogi joghatásokkal jár”, de éppen azt nem indokolja meg, hogy  miért választotta  ezt  a  megoldást  a  törvény  beterjesztésekor  a Kormány.  Az  ezt követő indoklási elemek az ebből  a  tézisből következő  részletszabályokat is csupán  bemutatják,  indokolás nélkül. Mindez  megítélésem szerint rávetül a kialakult jogi  helyzetre és  ezért kénytelen voltam nemmel szavazni a rendelkező rész 1. pontjára.                               II. Nem   az  ugyanis  az  igazi  kérdés,  hogy  az  azonos  neműek bejegyzett  élettársi kapcsolatra lépése alkotmányos-e,  hiszen erre  a  válasz  a  14/1995.  (III.  13.)  AB  határozatból  (a továbbiakban:  Abh.1, ABH 1995, 82.) kikövetkeztethető,  és  az Abh.2-ben világosan kimondott volt. Az igazi kérdés az — nálunk is  és  a  többi  európai  országban is  —  hogy  ehhez  milyen jogintézmények kapcsolódnak.                              III. A  határozat  maga  is  utal arra, hogy az  európai  megoldások kétfélék: vagy a házassághoz kapcsolódó jogintézmények  mutatis mutandis  alkalmazására  történő generális  utalással,  vagy  a részletes kidolgozással próbálkoztak. A  többségi határozat említi a generális utalást tartalmazó dán törvényt  (Lov om registreret partnerskab – lov nr. 372  af  7. juni  1989),  amelyen  ugyanakkor azóta már  többször  is  (már elfogadásának  évében  is, majd 1995-ben,  1999-ben,  2004-ben, 2005-ben,  2007-ben)  kisebb módosításokat vezettek  keresztül, részben  a  külföldi  állampolgárságot  viselőkre  tekintettel, részben pedig hogy könnyen illeszkedjen a többi skandináv állam — tulajdonképpen a dán mintát követő — jogalkotásához. (Dánia a törvény  hatálya  alól  eleve  kivette  az  autonómiát   élvező Gröndlandot és a Feröer-szigeteket, előbbi kormánya  bevezette, utóbbié   nem   ezt  a  jogintézményt.)  A  példaként   gyakran hivatkozott dán megoldás ezért valójában árnyaltabb. Feltehetően  nem  véletlen,  hogy  a  megoldások   többsége   a részletes  kidolgozás útjára lépett, közte  azok  az  országok, amelyek  joggyakorlatára a jogalkotó és a törvény  előkészítője elvben figyelni szokott, nevezetesen a többségi határozatban is említett  Ausztria  (Eingetragene Partnerschaft-Gesetz:  2009), Németország  (Lebenspartnerschaftgesetz:  2001,  az  Abh  2-ben említett  Franciaország  (Loi n° 99-944  du  15  novembre  1999 relative  au  Pacte Civil de Solidarité) de ilyen  az  Egyesült Királyság (Civil Partnership Act: 2004) is. A  részletes  szabályozás figyelembe vette, ahol  erre  szükség volt,  a tartományi jogalkotási sajátosságokat, de ezen  túl  a bevándorlási,  szociális  ellátási,  lakásbérleti,  öröklésjogi vetületek  pontos  tisztázására  figyelmet  fordított  és  vagy azonosan,  vagy  hasonlóan de mégsem  azonosan  biztosította  a jogintézmény igénybe vételét. Nem   véletlen,   hogy   éppen  a  kapcsolódó   részletkérdések tekintetében  kellett megnyilatkoznia több  alkotmánybíróságnak illetve az Emberi Jogok Európai Bíróságának. Ezek egy részére a megfelelő helyen az Abh.2. kitért. Az Abh.2-ben is említett Karner c. Ausztria ügyben hozott 2003. július  24-i  ítéletben  az  Emberi Jogok  Európai  Bírósága  – miközben  helyt  adott  a  lakásbérleti jogviszony  átvételében megakadályozott   túlélő   bejegyzett   élettárs    panaszának, rámutatott, hogy „a családnak a fogalom hagyományos  értelmében vett  védelme,  mint  cél, meglehetősen  elvont,  és  különböző konkrét  intézkedések  széles skáláját lehet  alkalmazni  annak megvalósítása  végett.  Amikor az állam  mozgásszabadsága  szűk körű,  mint  ahogyan  erről van szó a  nem,  vagy  a  szexuális orientáció alapján fennálló elbánásbeli különbség esetében,  az arányosság  elve  nemcsak  azt követeli,  hogy  a  kiválasztott eszköz olyan jellegű legyen, ami a cél elérését lehetővé teszi, de  arra  is  kötelez,  hogy legyen bebizonyítva,  hogy  a  cél elérése  érdekében szükséges, hogy bizonyos  személyeket  —  az adott  esetben  homoszexuális kapcsolatban  élő  személyeket  — zárjanak   ki  az  adott  intézmény  —  az  adott   esetben   a lakásbérleti  törvény  14.  cikke —  hatálya  alól.  A  Bíróság megállapítja,  hogy a kormány nem mutatott  be  olyan  érveket, amelyek megengednék egy ilyen következtetés levonását.” (41. §) Az  ennek  a  tényállására  meglehetősen  hasonlító,  friss,  a többségi határozatban is említett Kozak c. Lengyelország ügyben 2010.  március  2-án hozott ítéletében az Emberi Jogok  Európai Bírósága   hangsúlyozta,   hogy   a   szexuális   orientációhoz kapcsolódó    jogkövetkezmények   tekintetében    az    államok mozgásszabadsága igen szűk, és nagyon nyomósaknak kell  lenniük azoknak az érveknek, amelyekkel az állam ki tudja menteni magát a  diszkrimináció vádja alól. Ilyenkor nemcsak az arányosságot, hanem    az   adott   körülmények   figyelembe   vételével    a szükségességet is kell bizonyítani. Ha az elbánásbeli különbség kizárólag  a  szexuális  orientációra  épül,  az  az  Egyezmény szempontjából diszkriminációt valósíthat meg. (92. §)  Mivel  a lengyel  jog  az élettársi jogviszonyt, akárcsak a  házasságot, jogi  értelemben  csak a különnemű pároknak ismerte  el,  és  a lakásbérleti  jogviszony folytatását  illetően  csak  a  túlélő házastárs illetve a túlélő élettárs számára nyújtott garanciát, ezért  bár  a hagyományos értelemben felfogott család  védelme, elvben  igen  nyomós  és legitim ok, ami igazolhat  elbánásbeli különbségtételt (96. és 98. §), de figyelemmel  a  szűk  állami mozgásszabadságra e nehéz és érzékeny kérdéskörben, az  ab  ovo kizárást  a  lakásbérleti  jogviszony folytatásából  az  Emberi Jogok  Európai Bírósága nem tudta elfogadni, mint ami szükséges lenne  a  hagyományos értelemben vett családnak  a  védelméhez. (99. §) A Burden c. Egyesült Királyság ügyben hozott 2008. április 29-i ítéletében az Emberi Jogok Európai Bírósága elutasította  ugyan az együttélő lánytestvérek arra irányuló panaszát, hogy őket  a lakáshasználat  folytatása  és  egyéb  öröklési   jogosítványok tekintetében    diszkriminálnák    a    leszbikus    bejegyzett élettársakkal szemben, de egy obiter dictumban rámutatott arra, hogy  „a  Bíróság  rendelkezésére álló  információk  szerint  a bejegyzett  élettársi viszony valamely formája  —  az  öröklési kérdések   tekintetében  különböző  joghatásokkal  —   tizenhat tagállamban,   nevezetesen  Andorrában,  Belgiumban,   a   Cseh Köztársaságban,    Dániában,    az    Egyesült    Királyságban, Finnországban,   Franciaországban,   Izlandban,   Luxemburgban, Németországban,  Norvégiában,  Hollandiában,  Spanyolországban, Svájcban,  Svédországban és Szlovéniában létezik. Gyakorlatilag minden tagállamban a törvény öröklési jogot biztosít az elhunyt házastársának és közeli hozzátartozóinak, ideértve a  fivéreket és  a  nővéreket.  A tagállamok többségében,  a  fivérek  és  a nővérek  kevésbé  kedvező  helyzetben  vannak,  mint  a  túlélő házastárs,  de kedvezőbben, mint a túlélő bejegyzett  élettárs: egyébként  csak  néhány tagállam biztosít a  túlélő  bejegyzett élettárs  számára  a  túlélő házastársat  megilletőkkel  azonos öröklési  jogosítványokat. Az öröklési  illetékek  szabályozása tekintetében  többnyire  az öröklési rendet  követik,  jóllehet egyes országokban, mint például Franciaország és Németország, a túlélő házastárs jóval kedvezőbb illetékkedvezményben részesül, mint bármely más örökös típus.” (26. §) A  szlovén  alkotmánybíróság az U-I-425/06-10 sz. ügyben  2009. július   2-án   meghozott  határozatában  azzal   a   kérdéssel foglalkozott,  hogy  az azonos nemű élettársak  tekintetében  a közös  vagyon  és  a  külön  vagyon  vonatkozásában  a  szlovén jogalkotó eltérően szabályozta — a túlélő házastárshoz képest — a  túlélő bejegyzett élettárs törvényes örökösi jogi helyzetét. A  közös  vagyon vonatkozásában kedvezőbb módon,  ugyanakkor  a külön  vagyon tekintetében kedvezőtlenebbül. Jóllehet a szlovén alkotmánybíróság megállapította a hátrányos megkülönböztetést — mivel   a   jogalkotó   nem  adott  alkotmányosan   elfogadható magyarázatot a különbségtételre — arra utasította a jogalkotót, hogy  javítsa  ki a szabályozást, és amíg ezt  nem  teszi  meg, azonos öröklési rezsimet kell alkalmazni. (11. § és 17. §) A  német  szövetségi alkotmánybíróságnak az 1  BvR  155/05  sz. ügyben hozott 2005. február 28-i határozata rámutatott, hogy  a törvényhozó  a bejegyzett élettársi viszonyt és következményeit a  házasságéhoz hasonlatosnak kívánta minősíteni, de  lemondott arról,  hogy teljesen azonos legyen a kettő. Így csak  a  2004. december   15-i   törvénymódosítás  tette  lehetővé,   hogy   a nyugdíjbiztosítás vonatkozásában ugyanolyan joggal lépjen fel a túlélő  bejegyzett élettárs, mint ha túlélő házastársról  lenne szó.  (1. § és 2. §) Ez volt az előzménye annak, hogy  a  német szövetségi   alkotmánybíróság  a   többségi   határozatban   is hivatkozott,  2009. július 7-én meghozott 1 BvR  1164/07  számú határozatában  már indokolatlannak találta, hogy  a  munkáltató különbséget tehessen a járandóságot illetően aszerint, hogy  az elhunyt  közalkalmazott házasságban, vagy bejegyzett  élettársi viszonyban   élt-e,  amikor  a  túlélő  partner   igényelte   a támogatást.  Igen  fontos azonban azt is látni,  hogy  a  német szövetségi alkotmánybíróság azt a vizsgálati metódust  követte, hogy  ebben az adott esetkörben, azaz amikor a partner elhunyta miatt  a  korábbi életközösség anyagilag megrendül, indokolja-e valami alkotmányosan az eltérő kezelést. (106-110. §, stb.)                               IV. Fentiekre tekintettel nem hiszem, hogy ki lehetne mondani, hogy a  hátrányos  megkülönböztetés  tilalma  a  minden  tekintetben azonos elbánást (equal footing) követelné ki európai szinten. Amit az európai joggyakorlat hangsúlyoz, az a kölcsönös jogokat és  kötelességeket tartalmazó, a sima együttélésnél  szorosabb, stabilabb  kapcsolatot jelentő, az állam hivatalos  képviselője előtt  vállalt  elkötelezettség tudomásul vétele:  az  egyszerű élettársi  viszonyhoz képest ott, ahol az  indokolt,  az  ebből fakadó   következtetések   levonása,   jogintézményekbe    való beépítése,  és  annak tudomásul vétele, hogy  számos,  korábban csak  a  házassághoz  kapcsolódó  jogintézmény  és  preferencia különösebb  nehézség  nélkül  és indokolhatóan  alkalmazható  a bejegyzett élettársakra. Vannak olyanok, ahol azonban ez az adaptáció nem indokolt  vagy még  nem időszerű, és — megítélésem szerint — ez csak a tételes átvizsgálással állapítható meg.    Bár  az Alkotmánybíróság az Abh.2-ben a különneműek bejegyzett élettársi  viszonyának jogi jellegét elemző  részében  helyezte el,   de   elvi  éle  miatt  érdemes  itt  is  idézni   azt   a figyelmeztetést,  hogy  „(a)z azonban nem  fogadható  el,  hogy egyetlen generális utaló szabállyal a törvényhozó a jogrendszer egészének  a  házasságra,  a  házastársakra,  stb.  —  tehát  a házasság intézményére — vonatkozó összes szabályát felhívja  és »megfelelően« alkalmazni rendelje, rábízva ezzel a jogalkalmazó fórumokra,  hogy eseti mérlegeléssel kivételesen  eltekintsenek egy-egy  jogszabályi rendelkezés alkalmazásától. Ez a  megoldás még  a vagyonjogban is súlyos jogbizonytalansághoz vezethet,  a személyi  státusjogokat, a személyállapotot érintő  kérdésekben (ahol   a   szabályozás  kógens,  sőt  imperatív)   azonban   a jogbiztonság [Alkotmány 2. § (1) bekezdés] követelménye alapján megengedhetetlen.” (ABH 2008, 1203, 1223-1224.)                               V. A  mutatis  mutandis  természetű alkalmazásra  való  jogalkotói felhatalmazás vethet fel olyan gondokat, amelyeket valószínűleg el lehetett volna kerülni, ha a jogalkotó a tételes átvizsgálás és az elemzés munkájáról nem mond le. Ezek  közül  egyre  külön  is  rámutatok,  azért  is,  mivel  a bejegyzett  élettársi  viszony  jogkövetkezményeit  részletesen szabályozó  államok erre külön is fontosnak tartottak  kitérni, és  nem  véletlenül utalt erre az Emberi Jogok Európai Bírósága is:  ez a bejegyzett élettárs pozíciója az öröklésben és  annak illetékeiben. Az  illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvényben a 12.  §-ban foglalt,  az  öröklési  és  az ajándékozási  illeték  mértékeit rögzítő   táblázatban  a  házastárs  van  csak   nevesítve,   a bejegyzett élettárs nem. A jogalkalmazó vélhetőleg a bejegyzett élettársi  kapcsolatról,  az  ezzel  összefüggő,  valamint   az élettársi viszony igazolásának megkönnyítéséhez szükséges egyes törvények  módosításáról  szóló  2009.  évi  XXIX.  törvény  (a továbbiakban:  BÉKtv.)  3.  §  (1)  bekezdés  b)  pontjának  az alkalmazását  veszi fontolóra (a „mutatis mutandis”  szabályt): ennek   az   alkalmazhatósága   ellen   szól   az,   hogy    az illetéktörvénynek  a  visszterhes  vagyonátruházási   illetékek bizonyos  szabályait rendező 18. § (4) bekezdése  a)  pontjában viszont  azt találja, hogy a (2) bekezdés h) pontjában említett belföldi   ingatlanvagyonnal  rendelkező  társaságban  fennálló vagyoni  betét (…) megszerzése esetén akkor kell  az  illetéket megfizetni,   ha   „a  vagyonszerző  illetve   —   magánszemély vagyonszerző  esetén — annak házastársa, bejegyzett  élettársa, gyermeke, szülője (….) tulajdonában álló vagyoni betétek aránya önállóan  vagy  együttesen  eléri  vagy  meghaladja  az  összes vagyoni  betét  75 %-át.” Ugyanitt a (3) bekezdés  szerint  nem tárgya  a  visszterhes vagyonátruházási illetéknek az  ingatlan tulajdonosának az a vagyonszerzése, amely az ingatlanát terhelő haszonélvezet jogának — özvegyi jog esetén — új házasság kötése folytán történő megszűnésével következik be. Tehát  a  jogalkalmazó előtt az a kérdés merül fel, hogy  ha  a törvényhozó   az  illetékekről  szóló  törvény  egy   pontjában fontosnak    találta   nevesíteni   a   bejegyzett    élettársi kapcsolatot, akkor a contrario ahol nincs nevesítve, ott mégsem vonatkoztathatja rá a házastársra vonatkozó szabályokat. Azaz  ugyanabban  a törvényben hol a mutatis  mutandis  szabály alkalmazásának   kérdése   vetődik   fel,   hol   pedig   annak elutasítása, hiszen egy adott ponton viszont nevesítésre került a  bejegyzett élettárs: ez a megoldás így ebben a törvényben  a mutatis  mutandis szabály alkalmazhatóságát ássa alá. Ez  olyan mérvű  jogbizonytalanságot jelent, amely szoros  összefüggésben van a törvényhozó által választott megoldással. Itt   —   éppen   a  nemzetközi  tapasztalatok  alapján   —   a törvényhozónak  egyértelművé kell tennie  álláspontját,  mivel, mint  az  az  Emberi Jogok Európai Bíróságának a Burden  ügyben hozott ítéletéből kitetszik, egyelőre nincs kényszerítő elvárás egyik irányban sem. Nézetem szerint tehát a választott megoldás ütközik azzal, amit az  Alkotmánybíróság  úgy fogalmazott  meg,  hogy  „a  világos, érthető    és   megfelelően   értelmezhető   normatartalom    a normaszöveggel szemben alkotmányos követelmény. A  jogbiztonság —   amely   az  Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében   deklarált jogállamiság  fontos  eleme — megköveteli,  hogy  a  jogszabály szövege értelmes és világos, a jogalkalmazás során felismerhető normatartalmat  hordozzon.” [26/1992. (IV. 30.)  AB  határozat, ABH 1992, 135, 142.] Ahogyan   az   Alkotmánybíróság  például  az   534/E/2001.   AB határozatában  is  rámutatott  az „Alkotmánybíróság  gyakorlata alapján  (…)  egy  jogszabály vagy annak valamely  rendelkezése csak  akkor  tekinthető  az Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében meghatározott  jogállamiság szerves részét képező  jogbiztonság követelményébe   ütközőnek,   ha   megfogalmazása    olyannyira homályos,  hogy  jogalkalmazói értelmezéssel  sem  tölthető  ki tartalommal, vagy határozatlansága lehetőséget ad a  szubjektív jogalkalmazói   döntésre  a  különböző   jogalkalmazók   eltérő gyakorlatára, a jogegység hiányára.” (ABH 2002, 1283, 1291.) Megítélésem  szerint  a BÉKtv., a benne a  választott  megoldás miatt  —  mint  a példa mutatja — éppen ezzel a veszéllyel  nem számol kellően. Budapest, 2010. március 23.                                                Dr. Kovács Péter                                                   alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	Registered partnership
Number of the Decision: .	32/2010. (III. 25.)
Date of the decision: .	03/23/2010
Summary: The Registered Partnership Act, under which the institution of registered partnership is only available to same sex couples, is not contrary to the Constitution.
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2010-1-003
.