English

Hungarian
Ügyszám:
.
680/B/1992
Előadó alkotmánybíró: Lábady Tamás Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 1/1995. (II. 8.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 1995/31
.
A döntés kelte: Budapest, 02/06/1995
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                     A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN !

      Az  Alkotmánybíróság  jogszabályok  alkotmányellenességének,
      valamint nemzetközi  szerződésbe ütközésének megállapítására
      és  megsemmisítésére,   továbbá  mulasztásban  megnyilvánuló
      alkotmányellenesség  megállapítására   irányuló  indítványok
      tárgyában meghozta a következő

                             határozatot  :

      1.   Az   Alkotmánybíróság   megállapítja,   hogy   a   múlt
      rendszerekben az életüktől és szabadságuktól politikai okból
      jogtalanul megfosztottak  személyi kárpótlásánál alkotmányos
      követelmény, hogy  a törvényhozó  a kárpótlásra  jogosultság
      megállapításánál   a   jogosulti,   kedvezményezetti   körök
      ismérveit azonos,  a csoportra különösen jellemző szempontok
      szerint,     a      személyek      egyenlő      méltóságának
      tekintetbevételével, egységesen határozza meg.

      A II.  világháború alatt  faji, vallási vagy politikai okból
      külföldre történő deportálások és kényszermunkára hurcolások
      puszta     szabadságelvonásnak      minősítése      önkényes
      csoportbasorolásnak minősül, ezért alkotmányellenes.

      2.   Önkényes   továbbá   a   bűncselekmények   áldozataként
      elszenvedett  személyi   sérelemokozások  miatt  keletkezett
      polgári  jogi  igények  megnyitásának  ahhoz  a  feltételhez
      kapcsolása, hogy  az állam  elmulasztotta a  bűncselekmények
      elkövetőivel szembeni büntető igénye érvényesítését.

      3. Az  Alkotmánybíróság megállapítja,  hogy az  életüktől és
      szabadságuktól  politikai   okból  jogtalanul  megfosztottak
      kárpótlásáról szóló módosított 1992. évi XXXII. törvény 3. §
      (1) bekezdés  c) pontjának  "közvetlenül a  harcoló alakulat
      kötelekében teljesített"  szövegrésze, 3.  § (1) bekezdés d)
      és e) pontja, továbbá 9. § e) és f) pontja alkotmányellenes,
      ezért e rendelkezéseket megsemmisíti.

      A törvény  3. § (1) bekezdés c) pontja a következő szöveggel
      marad hatályban  :   [ 3.  § (1)  A 68.  §-ban meghatározott
      kárpótlás jár  a személyes  szabadságot súlyosan,  30  napot
      meghaladóan korlátozó következő sérelmekért :  ]
      c) munkaszolgálat;

      4. A  törvény 3.  § (1) bekezdés c) pontjának megsemmisített
      szövegrésze visszamenőlegesen,  1992. július  2. - a törvény
      hatálybalépésének  -   napjával,  a  további  megsemmisített
      rendelkezések pedig  azon a napon vesztik hatályukat, amikor
      hatályba lép  az e rendelkezéseket is újraalkotó külön, vagy
      a határozat 5. pontja szerinti törvény.

      5. Az  Alkotmánybíróság megállapítja,  hogy az  Országgyűlés
      elmulasztotta a diszkrimináció elkerülése érdekében vállalt,
      a törvény  20. §  (3) bekezdésében  meghatározott jogalkotói
      feladatát. Ezért felhívja az Országgyűlést, hogy e határozat
      2.    pontjában     foglalt    alkotmányos     követelmények
      figyelembevételével a  törvény 20.  § (2) bekezdése szerinti
      további kárpótlási  törvényt 1995.  szeptember 30-ig alkossa
      meg. Egyben  - legkésőbb  eddig az  időpontig - teremtse meg
      azokat az  eljárási feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz,
      hogy a  törvény 3. § (1) bekezdés c) pontja alkotmányellenes
      szövegrészének   visszamenőleges    hatályú   megsemmisítése
      folytán  keletkezett   igények  jogosultjai   követeléseiket
      érvényesíthessék.

      6. Az  Alkotmánybíróság a törvény egésze, továbbá 1. §-a, 2.
      § (1)  bekezdés b)  pontja, 2.  § (4)  bekezdése, 3.  §  (2)
      bekezdése, 5.  §-a, 6.  § (1) és (2) bekezdése, 9. § a) - d)
      pontjai, 12.  §-a  és  19.  §-a,  valamint  a  volt  nyugati
      hadifoglyok          hitelutalványaival          kapcsolatos
      pénzkövetelésekről  és   nyugdíjuk   kiegészítéséről   szóló
      51/1992.   ( III.  18. ) Korm. rendelet 1. § (1) bekezdés a)
      pontja, 3.  § (1) bekezdése, 4. § (1) és (3) bekezdése és 5.
      § (2)  bekezdése alkotmányellenességének  megállapítására és
      megsemmisítésére  irányuló   indítványokat  és  a  mulasztás
      megállapítására irányuló további indítványt is, elutasítja.

      Az  Alkotmánybíróság   a  törvény   nemzetközi   szerződésbe
      ütközése  megállapítására   és  a   törvény   kiegészítésére
      irányuló indítványokat visszautasítja.

      Az  Alkotmánybíróság   határozatát   a   Magyar   Közlönyben
      közzéteszi.
                                 Indokolás

                                     I.

        1. Az  1994. évi XII. törvénnyel módosított, az életüktől és
        szabadságuktól  politikai   okból  jogtalanul  megfosztottak
        kárpótlásáról  szóló   1992.  évi   XXXII.   törvény   (   a
        továbbiakban :   3. Kpt ) alkotmányossági vizsgálatát számos
        indítványozó kérte. Az indítványozók magánszemélyek és civil
        szervezetek.  A   legtöbb  indítvány   a  törvény   személyi
        hatályát, a  politikai okból történt sérelemokozások közül a
        jogosultak  "önkényes"  kiválasztását,  a  törvény  által  a
        kárpótlásra megállapított  teljes feltételrendszert támadja.
        Számos  indítványozó   a  törvénnyel   szemben  erkölcsi  és
        koncepcionális  kifogást   emel.  Van   indítvány,  amely  a
        törvényt egyenesen  "negyedik zsidótörvénynek"  nevezi,  más
        indítvány szerint  pedig a  törvény  "rasszista-antiszemita-
        cigányellenes",  mert   a  kárpótlásra   jogosultak  köréből
        kirekeszti  a   cigányokat  és  a  zsidókat,  továbbá,  mert
        "kollektív bűnösséget"  állapít meg,  kollektív felelősséget
        és felelősségre  vonást tartalmaz,  és mert különbséget tesz
        ember és ember között aszerint, hogy az emberi élet jogtalan
        elvételét, megsemmisítését  az állam  mely szervei  és faji,
        vallási vagy politikai okból hajtották-e végre.

        1.1. Több  indítvány a  törvény egésze  tekintetében kéri az
        alkotmányellenesség  megállapítását   és  a  törvény  teljes
        megsemmisítését, figyelemmel  a törvény koncepciójában rejlő
        alkotmányellenességre.  Az  indítványok  szerint  a  törvény
        teljes  "alapkoncepciója"   súlyosan  diszkriminatív,  egész
        szellemisége  "burkolt  rasszizmust"  tükröz.  A  törvény  a
        kárpótlást  a   sérelmet  szenvedettek   "kis   csoportjára"
        korlátozza,  ám   a  csoportképzés  szempontja,  a  formális
        büntetőeljárás lefolytatása ésszerűtlen, sérti az egyenlőség
        alkotmányos követelményét, teljesen önkényes.

        Van indítvány, amely az első, második és harmadik kárpótlási
        törvény együttes  felülvizsgálatát kezdeményezi  és egységes
        alkotmányossági   megítélését    kéri.    Az    indítványozó
        álláspontja   szerint    a   kárpótlási    törvényeket    az
        Alkotmánybíróságnak, mint  egységet kell megvizsgálnia, mert
        csak ennek  alapján állapítható  meg, hogy a jogalkotó által
        választott  megoldás   a  "testilelki  szenvedésekért"  járó
        kárpótlás  tekintetében   azért  alkotmányellenes,   mert  a
        korábbi törvények  a vagyoni  károkért  körültekintőbben  és
        szélesebb körben  biztosítanak jóvátételt,  mint a  támadott
        törvény, amely  a személynek okozott sérelmeket kevesebbnek,
        kisebb  "bűnnek"   tartja,   mint   a   vagyoni,   tulajdoni
        sérelemadásokat.

        1.2.  Egy   indítványozó  a   3.  Kpt   1.  §-ában   foglalt
        rendelkezést  támadja.   Eszerint  a   törvény  a  kárpótlás
        feltételéül az  1939.  március  11.  és  1989.  október  23.
        közötti időben  az élettől vagy szabadságtól politikai okból
        történt jogtalan  megfosztást állapítja meg. Az indítványozó
        szerint  a   3.  Kpt   azzal,   hogy   az   életüktől   vagy
        szabadságuktól   kizárólag    politikai   okból   jogtalanul
        megfosztottak,  illetőleg   hozzátartozóik  részére   rendel
        kárpótlást, a  részleges jóvátételből  kirekeszti  azokat  a
        személyeket, akiket  ilyen sérelem  faji vagy  vallási okból
        ért. Az  indítvány szerint  a törvénynek egyenlőként kellene
        kezelnie   a    faji   vagy    vallási   okból   hátrányokat
        szenvedetteket  a   politikai  okból   üldözöttekkel,  ennek
        hiányában a  rendelkezés  diszkriminatív,  a  jogok  egyenlő
        elosztásának alkotmányos követelményét sérti.

        1.3. Tucatnyi  indítvány sérelmezi  a törvény  2. §-ának (1)
        bekezdésében  foglalt   rendelkezést.   Eszerint   az   élet
        elvesztéséért kárpótlás  akkor jár,  ha a)  a magyar bíróság
        törvénysértő  vagy  semmissé  nyilvánított  ítélete  alapján
        hajtották végre  a halálos  ítéletet,  vagy  b)  a  sérelmet
        elszenvedő a  büntető eljárás  vagy a  büntető ügyben hozott
        ítélet végrehajtása során olyan módon vesztette életét, hogy
        a halál  bekövetkezésének  kétséget  kizáró  oka  az  eljáró
        magyar   hatóság    szándékos   közreműködése    volt.    Az
        indítványozók érvelése  szerint a  törvényhozó azzal, hogy a
        kárpótlást formális  büntetőeljáráshoz köti,  azt a  törvény
        időbeli  hatálya   alatt  személyi   sérelmet   szenvedettek
        önkényesen  kiválasztott   és  nem  a  leginkább  érintettek
        csoportjára korlátozza.  Szerintük a  releváns tényálláselem
        alkotmányosan egyedül az emberi élet - állami szervek általi
        - önkényes  elvétele  lehetne.  E  vonatkozásban  pedig  két
        további csoport  áldozatai is  a 2.  § hatálya  alá  tartozó
        személyekkel alkotmányosan  egyező elbánást  érdemelnek. Így
        azok
             a)  akiket   a  magyar   állam  hatóságai   (  hatósági
        személyek )  -  bírói  ítélet  nélkül  -  öltek  meg  (  pl.
        Dunábaölés   ),   illetőleg   kínoztak   halálba   különböző
        munkatáborokban, -
             b) akiket  a  faji  diszkriminációt  jelentő  törvények
        alapján  ugyancsak  a  hatósági  közegek  a  haláltáborokban
        történő tömeges  elpusztításuk  érdekében  az  országhatárig
        szállítottak és ott a németeknek átadtak.

        Ezért a  bírói ítélet  alapján vagy annak végrehajtása során
        elhatároló ismérv  alkotmányellenes megkülönböztetést jelent
        az életüktől törvénysértő módon megfosztottak között, mert a
        döntő szempont  e körben csak a magyar hatóság közreműködése
        és  a   politikai,  faji   vagy  vallási   okkal  összefüggő
        jogtalanság, illetőleg törvénysértés lehet. Erre figyelemmel
        ezek  a   rendelkezések  is   diszkriminatívak,  sértik   az
        Alkotmánynak  az  egyenlő  elbánásra  vonatkozó  elvét,  így
        alkotmányellenesek.    Az     indítványozók    szerint     a
        törvényhozónak   újra   kell   fogalmaznia   a   jóvátételre
        jogosultak    körét,     hogy    az    alkotmányellenességet
        kiküszöbölje.

        1.4.  Egy   indítványozó  sérelmezi   a  3.  Kpt  2.  §  (4)
        bekezdését, amely  házassági tilalom alá eső egyházi személy
        esetén az egyházmegyét is kárpótlásra jogosultsággal ruházza
        fel, ha  nincs  a  sérelmet  szenvedett  egyházi  személynek
        egyébként  jogosult   élő  hozzátartozója.  Az  indítványozó
        szerint  ez   a  rendelkezés   az   állam   és   az   egyház
        elválasztásának   alkotmányos   elvébe   ütközik,   egyúttal
        diszkriminatív a  nem katolikus egyházakkal, illetőleg a nem
        cölib egyházi  személyekkel szemben. Hivatkozik az indítvány
        arra, hogy  a kánonjogi  tilalomra az  állami jog  nem lehet
        tekintettel.

        1.5. Számos  indítvány tartja sérelmesnek a 3. Kpt 3. §-ának
        egyes rendelkezéseit.  A 3.  § (1) bekezdés c) pontját azért
        támadják,  mert  szerintük  nemcsak  közvetlenül  a  harcoló
        alakulatok kötelékében  teljesített  munkaszolgálat  járt  a
        személyes  szabadságot   súlyosan,  30   napot   meghaladóan
        korlátozó  sérelemmel   [  3.   §  (1)   bekezdés   bevezető
        rendelkezése ]  . A  munkaszolgálat az indítványozók szerint
        olyan "táborszerű  fogvatartás" volt,  amely a  nem  harcoló
        alakulatok kötelékében  is súlyos személyi jogsértésekkel és
        hátrányokozásokkal járt.  A "harcoló  alakulatok" megszorító
        rendelkezés   ezért    személyek   közötti   diszkriminációt
        eredményez, így  alkotmányellenes. Különösképpen  azért  is,
        mert a  bírósági  ítéleten  vagy  közigazgatási  határozaton
        nyugvó "zárt táborszerű fogvatartás" a 3. § (1) bekezdésének
        b) pontja  szerint megalapozza  a kárpótlási  jogot,  a  nem
        harcoló  alakulathoz   "behíváson"  alapuló   munkaszolgálat
        viszont nem.  Több  indítványozó  sérelmezte  a  hivatkozott
        rendelkezést arra tekintettel is, hogy az olyan bizonyításra
        kényszeríti  a  jogosultat,  amely  teljesíthetetlen.  Ennek
        dokumentálására  csatolták   a  Magyar   Honvédség  Központi
        Irattárának   igazolását,    amely   szerint    a    harcoló
        alakulatoknál való szolgálatra nézve az irattárban megfelelő
        dokumentáció nem áll rendelkezésre.

        1.6. Számos indítvány szerint alkotmányellenes a 3. Kpt 3. §
        (1) bekezdésének  e) pontja is, figyelemmel arra, hogy a II.
        világháború alatti deportálás a zsidóság ( cigányság, stb. )
        halálra  ítélését   jelentette,  amellyel  a  magyar  állami
        szervek  teljes   egészében  tisztában   voltak.  Így  az  a
        rendelkezés, amely  a II.  világháború alatt  faji,  vallási
        vagy politikai  okból külföldi  haláltáborokba hurcoltakat a
        személyes  szabadságukban   súlyosan  korlátozott   sérelmet
        szenvedettek kategóriájába vonja - az életüktől jogellenesen
        megfosztottak  helyett   -  személyek   között  faji  alapon
        alkotmányellenesen különböztet.  A  deportáltakat  a  magyar
        állam szervei  "halálra szánták",  ezért a 3. § (1) bekezdés
        e) pontjában  írtak diszkriminatív  módon  kerültek  az  itt
        felsorolt   kárpótlási    jogosultak   közé,   e   személyek
        hozzátartozóinak alkotmányos joguk van arra, hogy a 2. § alá
        tartozzanak.

        1.7. Több indítvány a 3. § (2) bekezdésében írt rendelkezést
        tartja alkotmányellenesnek.  Eszerint a szovjet hadifogságba
        esett  katonát   1945.  augusztus   1-jétől  kényszermunkára
        hurcoltnak kell  tekinteni. Az indítványokban megfogalmazott
        álláspont  szerint  a  sérelmezett  rendelkezés  a  szovjet,
        illetőleg nyugati  hadifoglyok között az utóbbiak hátrányára
        alkotmányosan megengedhetetlen megkülönböztetést alkalmaz. A
        nyugati hadifoglyokat  a  törvény  a  kárpótlásból  ezzel  a
        szabállyal teljesen  kizárja. Az  ilyen  megkülönböztetésnek
        nyilvánvalóan  nem   lehet  alkotmányos   alapja,  ezért  az
        alkotmányellenes.

        1.8.  A   legtöbb  indítvány   a  törvény   5.  §-ában   írt
        rendelkezéseket teszi  alkotmányos kifogás tárgyává. Az 5. §
        (1) bekezdése  szerint a  3.  §  (1)  bekezdésében  említett
        sérelmekért kárpótlásra az életben lévő sérelmet szenvedett,
        halála esetén  az jogosult, aki a szabadságelvonás idején és
        a sérelmet  szenvedett halálakor  vele házasságban  élt (  a
        továbbiakban :  túlélő házastárs ). A (2) bekezdés pedig úgy
        rendelkezik, hogy  túlélő házastársnak  kell tekinteni azt a
        személyt is, aki a sérelmet elszenvedővel a szabadságelvonás
        megszűnését  követően   az  első  házasságot  kötötte  és  a
        sérelmet szenvedett halálakor vele házasságban élt.

        Az  indítványozók  álláspontja  szerint  a  gyermek  jogilag
        közelebbi hozzátartozó  mint a  házastárs, ilyen körülmények
        között  a   törvény  indokolatlanul   és  alkotmányellenesen
        mellőzi a gyermek - egyes indítványozók szerint a leszármazó
        - kárpótlási  jogosultságát. Az  indítványozók közül sokan a
        diszkrimináció tilalmába  ütközőnek tartják  azt is,  hogy a
        törvény 5.  §-a  lényegesen  szűkebb  személyi  kört  foglal
        magába, mint  a törvény 2. § (2) bekezdése, amely egészen az
        oldalági  hozzátartozóig   (  testvér  )  lehetővé  teszi  a
        részleges  jóvátételt.   Ez  a   szabályozás  a   jogosultak
        szempontjából minősül  megengedhetetlen  megkülönböztetésnek
        és  ezért   alkotmányellenes.  Van   indítványozó,  aki  azt
        sérelmezi, hogy  túlélő házastársként már újabb házasságából
        is megözvegyült, mégsem kaphat kárpótlást.

        1.9. Az  indítványozók közül  többen támadják a 3. Kpt 6. §-
        ában foglalt  azt a  rendelkezést  is,  amely  a  jóvátételt
        kárpótlási  jegy  formájában  is  lehetővé  teszi.  Mivel  a
        kárpótlási jegy  a privatizáció  során és csak meghatározott
        tulajdoni tárgyak  vásárlására használható fel, a kárpótlási
        jegy  az   egyösszegű  kárpótlással  szemben  diszkriminatív
        jóvátétel, ezért az alkotmányellenes.

        1.10.    Több     indítvány    kifogásolja     és     tartja
        alkotmányellenesnek a  3. Kpt 9. §-ában foglalt szabályokat,
        amelyek az  összegszerűség számítási módjával kapcsolatosak.
        Ezek szerint,  ha a  sérelmet szenvedett  a szabadságelvonás
        ideje alatt meghalt, és a túlélő házastárs hosszabb időt nem
        bizonyít,   az    életjáradék   kiszámításánál   az   alábbi
        időtartamokat kell  figyelembe  venni  :    szabadságvesztés
        büntetés  esetén   azt  az   időtartamot,  amelyre  ítélték,
        életfogytig tartó  szabadságvesztés büntetés esetén 20 évet;
        internálás esetén  1  év  6  hónapot,  közbiztonsági  őrizet
        esetén 6  hónapot, kényszerlakhely  kijelölés esetén 2 évet;
        munkaszolgálat  esetén  2  évet;  a  szovjet  szervek  által
        történt kényszermunkára  hurcolás esetén  3 évet;  a szovjet
        bíróság ítélete vagy más szovjet hatóság intézkedése alapján
        végrehajtott szabadságelvonás  esetén  azt  az  időtartamot,
        amelyre  ítélték   (  kötelezték   ),  ha   pedig   ez   nem
        bizonyítható, 8 évet; deportálás esetén 8 hónapot.

        Egy indítványozó azt állítja, hogy a törvény 9. §-a aszerint
        differenciál a  kárpótlás összegében, hogy "hol és kik ölték
        meg a  sérelmet szenvedett  személyt", és  ez a szabályozási
        mód  a  törvény  "burkolt  rasszista  szemléletét"  tükrözi.
        Hivatkozik az  indítványozó arra,  hogy a 9. § c) pontja alá
        tartozó zsidó  munkaszolgálatos házastársa  csak egynegyedét
        kapja annak  az életjáradéknak,  amelyet  a  9.  §  e)  pont
        szerinti szovjet  szabadságelvonás során bekövetkezett halál
        esetén fizetnek, ez a különbség a 9. § f) pont alá eső zsidó
        és   cigány    deportáltak   özvegyei   vonatkozásában   már
        tizenkétszeres. Az  indítvány szerint  a  rendezés  logikája
        egyértelműen  faji  diszkriminációt  valósít  meg  és  ezért
        alkotmányellenes.

        1.11. Több  indítványban is megfogalmazott álláspont, hogy a
        3. Kpt  12. § (3) bekezdésében foglalt rendelkezés kollektív
        felelősséget és  felelősségre vonást  tartalmaz. A törvény e
        rendelkezése  alapján  nem  kaphat  kárpótlást  az,  aki  az
        államvédelmi  szerveknek  hivatásos  állományú  tagja  volt,
        karhatalmista volt,  az 1956-os  forradalom és szabadságharc
        leverésében való  részvétele miatt  kitüntetésben részesült,
        az 1956-os  forradalom és  szabadságharc leverésében  önként
        részt   vett.    Számos   indítvány   kifogásolja   az   itt
        meghatározott   kategóriákat    és   arra   az   álláspontra
        helyezkedik,  hogy  ezek  a  kategóriák  definiálhatatlanok,
        felmérhetetlenek, értelmezhetetlenek.  Az ilyen  szabályozás
        jogbizonytalanságot eredményez  és sérti  az  egyenlőség  és
        egyenlő   elbánás    alkotmányos   elvét.    A   törvény   e
        rendelkezésében  szereplő   meghatározások   ugyanis   olyan
        gyűjtőfogalmak,  amelyek   alapján  a   3.   Kpt   kollektív
        bűnösséget  állapít  meg  bizonyos  szervezetekbe  tartozás,
        illetőleg  tevékenységben   való  részvétel   miatt,   amely
        alkotmányosan, demokratikus jogállamban megengedhetetlen.

        1.12. Több  indítványozó is  támadja a  3.  Kpt  19.  §-ában
        foglalt rendelkezést.  Ennek (1)  bekezdése  szerint,  ha  a
        terheltet 1989.  október 23.  előtt ítélték el, és e törvény
        hatálybalépése  előtt   törvényességi  óvás  vagy  perújítás
        folytán  megállapították,   hogy   kártalanításra,   illetve
        visszatérítésre jogosult,  választási jog illeti meg abban a
        kérdésben,  hogy  a  Be.  szabályai  szerint  kártalanítást,
        illetve  visszatérítést,   vagy  a   jelen  törvény  szerint
        kárpótlást igényel.  E törvény és a Be. szabályai együttesen
        nem alkalmazhatók.  A (2)  bekezdés pedig  úgy  rendelkezik,
        hogy ha a terheltet 1989. október 23. előtt ítélték el, és e
        törvény  hatálybalépése   után   törvényességi   óvás   vagy
        perújítás folytán megállapítják, hogy kártalanításra illetve
        visszatérítésre   jogosult,    az   élet    elvesztése,    a
        szabadságelvonás és  az ezekhez  kapcsolódó vagyoni  sérelem
        miatt kifizetendő  kártalanításra e  törvény  rendelkezéseit
        kell alkalmazni.  Az indítványokban megfogalmazott álláspont
        szerint ez  a szabályozás  sérti az  egyenlőség  alkotmányos
        követelményét,    a     kárpótlásra    jogosultak     között
        megengedhetetlen megkülönböztetést  tartalmaz aszerint, hogy
        kárpótlási igényüket  a jogosultak mikor és milyen jogalapon
        érvényesítik.

        1.13. Az  egyik indítványozó  a jogalkotó  mulasztásban való
        elmarasztalását  és   mulasztás  miatti  alkotmányellenesség
        megállapítását indítványozza.  Álláspontja szerint  az állam
        jogalkotási kötelezettségének  nem tett  eleget, mert mind a
        mai    napig     elmulasztotta    megalkotni     azokat    a
        kártérítésikártalanítási    jogszabályokat,     amelyek    a
        felekezeti,   származási,    vallási   kritériumok   alapján
        üldözöttek  és  kiirtott  személyek  jogutódainak  megfelelő
        kárpótlását volnának  hivatottak biztosítani,  de legalábbis
        alkalmasak lennének  arra, hogy  az állam  a sérelemokozások
        miatti "bűnbánó  főhajtását" kifejezzék.  Mivel a  törvény e
        kárpótlásra  jogosultakról   hallgat,  a   "fasiszta  terror
        áldozatait egyszerűen  félresöpri", a  jogalkotó mulasztásba
        került, ezért az indítványozó kéri, hogy az Alkotmánybíróság
        ennek megszüntetésére kötelezze.

        1.14. Egy  további indítvány  a 3. Kpt 3. § (2) bekezdésével
        összefüggésben   támadja    a   volt   nyugati   hadifoglyok
        hitelutalványaival   kapcsolatos    pénzkövetelésekről    és
        nyugdíjuk kiegészítéséről szóló 51/1992.  ( III. 18. ) Korm.
        rendelet  1.   §  (1)   bekezdés  a)  pontjában,  3.  §  (1)
        bekezdésében, 4.  § (1)  és (3)  bekezdésében és  5.  §  (2)
        bekezdésében  foglalt   rendelkezéseket.   Az   indítványozó
        álláspontja szerint  a 3.  Kpt  kifogásolt  szabályozásán  a
        kormányrendelet sérelmezett megoldásai is megengedhetetlenül
        különböztetnek a volt szovjet, illetőleg nyugati hadifoglyok
        között az  utóbbiak hátrányára,  és  ez  a  megkülönböztetés
        sérti  az  egyenlőség  és  az  egyenlő  elbánás  alkotmányos
        követelményét.

        2. A  legtöbb indítvány az Alkotmánynak az egyenlőség elvét,
        illetőleg a diszkrimináció tilalmát megfogalmazó 70/A. §-ára
        hivatkozik,  de   kérték  az   indítványozók  a   kifogásolt
        rendelkezések alkotmányossági  vizsgálatát az Alkotmány 2. §
        (1)  bekezdésével,   7.  és   8.  §-ával  -  az  54.  §  (1)
        bekezdésében foglaltak  figyelembevételével -  az 55. és 57.
        §-ával, továbbá  14. §-ával  összefüggésben is  lefolytatni.
        Több indítvány utal a Párizsi Békeszerződés és a sérelmezett
        törvényi rendelkezések  közötti összhang hiányára, és számos
        indítvány ellentétben  állónak látja  a kifogásolt  törvényi
        rendelkezéseket   az    Alkotmánybíróságnak   a    kárpótlás
        tárgykörében hozott  korábbi  határozataiban  megfogalmazott
        álláspontjával. Ezért az indítványok ebben az összefüggésben
        is  szükségesnek  ítélik  az  az  alkotmányossági  vizsgálat
        lefolytatását.

                                    II.

        Az  Alkotmánybíróság   az  ügyben   széleskörű   bizonyítási
        eljárást foganatosított.  Mivel  az  eljárás  folyamán  adat
        merült  fel   arra  nézve,   hogy  az   elmúlt  diktatórikus
        rendszerekben különböző személyi sérelmet szenvedettek közül
        a II.  világháború alatt  faji, vallási vagy politikai okból
        külföldre deportáltak,  illetőleg hozzátartozóik  már a múlt
        rendszerben  is   részesültek  kárpótlásban,   a   tényállás
        tisztázása  érdekében   beszerezte  a   deportálások  miatti
        kártalanításokra   vonatkozó    nemzetközi   dokumentumokat,
        meghallgatta  a   deportáltak  magyarországi  szervezeteinek
        képviselőit, a Pénzügyminisztérium Pénzintézeti Központjának
        elnökvezérigazgatóját, megkereste az igazságügyminisztert, a
        Kárpótlási  Hivatal   vezetőjét.  Iratokat   szerzett  be  a
        Legfelsőbb Bíróságtól,  a  Pénzintézeti  Központtól  és  más
        szervektől. Az  Alkotmánybíróság a  lefolytatott bizonyítási
        eljárás alapján a következőket állapítja meg.

        1. A  törvény  személyi  hatálya  által  érintett  különböző
        csoportba tartozó  személyek -  személyi  sérelmeikért  -  a
        rendszerváltás előtt  intézményesen  semmiféle  jóvátételben
        nem részesültek.  Az egyedi  igényérvényesítéseknek pedig az
        elmúlt   diktatórikus    rendszerek   gyakorlati   akadályát
        jelentették  ott   is,  ahol   -  elvileg   -   a   törvényi
        rendelkezések  a   kártérítési  követelések   érvényesítését
        lehetővé   tették    (   pl.    az    állam    alkalmazottai
        bűncselekményével okozott károk megtérítése körében ). Így a
        Magyar  Államtól   kárpótlást,  kártalanítást,  kártérítést,
        illetőleg egyéb  jóvátételt a  II. világháborút  követően  a
        külföldre történt  deportálások miatt sérelmet szenvedettek,
        illetőleg hozzátartozóik  sem kaptak.  Nem merült  fel  adat
        arra nézve  sem, hogy  egyedi  kártérítési  igények  sikeres
        érvényesítése történt volna azokban az esetekben, amelyekben
        népbírósági vagy  egyéb ítéletek a háborús bűncselekményeket
        elkövetők felelősségét megállapították.

        2. A  Német Szövetségi  Köztársaság a  II. világháború során
        faji és  vallási okból sérelmet szenvedettek kártalanítására
        két törvényt  alkotott :   az  1956. június  29-i Szövetségi
        Kártalanítási  Törvényt   (  Bundesentschädigungsgesetz,   a
        továbbiakban  :    BEG  ),  továbbá  az  1957.  július  19-i
        Szövetségi           Visszaszolgáltatási            Törvényt
        ( Bundesrückerstattungsgesetz,  a továbbiakban  :   BRüG  ).
        Ezeknek  a   törvényeknek  a  személyi  hatálya  a  sérelmet
        szenvedett magyar  állampolgárokra  nem  vonatkozott,  ennek
        ellenére a  törvények  hatálybalépését  követően  több  mint
        60.000  kárigénybejelentés   történt  az   illetékes   német
        hatóságokhoz  a  sérelmet  szenvedett  magyar  állampolgárok
        részéről.

        A kártérítési  igények  egyéniegyedi  elbírálása  helyett  a
        Német Szövetségi  Köztársaság pénzügyminisztere 1971. január
        22-én  megállapodást   kötött   a   Nácizmus   Magyarországi
        Üldözötteinek  Országos   Érdekvédelmi  Szervezetével   (  a
        továbbiakban :   NÜÉSZ  ) ,  amelynek alapján  a bejelentett
        kárigények   visszavonása    és   a    további   kártérítési
        követelésektől   való   elállás   ellenében   a   Szövetségi
        Köztársaság  -   az  időközben   külföldre  emigrált  magyar
        állampolgárok   kárigényének   biztosítására   visszatartott
        hárommillió DM  figyelembevételével - összesen százmillió DM
        átalány kártérítési  összeget utal  át a  Magyar Államnak  a
        magyarországi kárigények  teljes és  végleges kielégítésére.
        Ez az összeg kizárólag a BRüG alapján érvényesíthető igények
        rendezésére szolgált.

        Az  átutalás   a  Pénzintézeti   Központ  szerveként  működő
        Általános Értékforgalmi Bankhoz három részletben megtörtént,
        a bejelentett  igények kielégítésére  a Pénzintézeti Központ
        közbeiktatásával került  sor. Az  egyéni igénybejelentések a
        NÜÉSZ által  ismételten  kiadott  országos  sajtóközlemények
        alapján  történtek  meg,  a  követeléseket  ez  a  szervezet
        regisztrálta és bírálta el, a Pénzintézeti Központ illetőleg
        az Értékforgalmi  Bank a  NÜÉSZ  megállapítása,  bejelentése
        alapján teljesítette az egyedi kifizetéseket.

        Az így  eszközölt kifizetések  vagyoni kártérítések  voltak,
        mert a  BRüG alapján kizárólag a munkaszolgálatos, illetőleg
        a  deportált  személyektől  -  mind  külföldön,  mind  pedig
        belföldön -  elvett vagyontárgyakért, értéktárgyakért járt a
        kártérítés.

        A Magyar  Állam a NÜÉSZ által kötött megállapodást tudomásul
        vette, az  egyes kártalanítási igények rendezéséről 21/1971.
        ( V.  25. )  szám alatt  Korm. rendeletet  hozott,  amelyben
        megállapította, hogy  a kártalanítási  igények elbírálása és
        rendezése a  NÜÉSZ által  megállapított szabályok szerint és
        módon történik.  A  NÜÉSZ  1971.  május  28-án  szabályzatot
        hozott és  tett  közzé,  amelyben  a  kárigények  rendezését
        nagyobbrészt a BRüG rendelkezései szerint állapította meg és
        a  kártérítési   követeléseket  e   szabályzatban  foglaltak
        szerint bonyolította.

        Az  Alkotmánybíróság   megállapítja,   hogy   a   fentiekben
        részletezett kártalanítások  és a  jelen kárpótlási  törvény
        között tartalmi  összefüggés nincs,  mert a kártalanításokat
        egyrészt  nem   a  Magyar   Állam,  hanem   a  Német   Állam
        biztosította, másrészt  azok kizárólag vagyoni károk fejében
        történtek és  nem személyi  károk ellenében, azaz a személyi
        sérelmek jóvátételére nem vonatkoztak.

        3. A  nem vagyoni,  személyi károkért  kártalanítást rendelő
        BEG alapján  magyar állampolgárok részére jóvátétel fizetése
        nem történt.  A törvény  kizáró klauzuláját, ti. azt, hogy a
        törvény  személyi   hatálya  nem   terjed  ki   azon   állam
        polgáraira, amely  államokkal a  német államnak  diplomáciai
        kapcsolata  nincs,   illetőleg  amely   államokban  a  német
        nemzetiségű lakosságot  a II. világháború után intézményesen
        sérelem érte  ( pl.  kitelepítés ),  a Német Állam szervei a
        magyar igényekkel  szemben  következetesen  érvényesítették.
        Így az  élet elvételétől  egészen a sárga csillag viseléséig
        terjedő  számtalan   személyes  sérelemokozás  miatt  magyar
        állampolgárok részére  jóvátétel vagy  elégtétel  fizetésére
        nem került sor.

        Az ún. humán vagy álorvosi kísérletek miatt azonban bizonyos
        mértékű kárpótlások  Magyarországon is kerültek kifizetésre.
        Mivel ezekre  a jóvátételekre  a BEG kizáró rendelkezése nem
        vonatkozott  és   ezek  fizetése   a  német   kormány  külön
        intézkedése alapján  történt, 1971. január 22-én kormányközi
        megállapodásra  került   sor  a   magyar  és   a  Szövetségi
        Köztársaság pénzügyminisztere  között,  amelynek  alapján  a
        Német Állam  összesen 6.250.000  DM  összeget  utalt  át  az
        Értékforgalmi    Bankhoz    a    pszeudoorvosi    kísérletek
        áldozatainak kárpótlására.  Az  egyedi  kárpótlási  összegek
        kifizetése ebben  a körben  is a  NÜÉSZ közreműködésével  és
        eljárása alapján történt meg. Ebből a kárpótlási összegből a
        NÜÉSZ mintegy ötszáz jogosultnak juttatott jóvátételt.

        További 340  jogosult a Nemzetközi Vöröskereszt útján jutott
        kárpótláshoz összesen  11,4 millió  DM értékben  ugyancsak a
        humán, álorvosi kísérletek áldozataként.

        Ezeknek a kárpótlási igényeknek a rendezésére a Pénzintézeti
        Központ,  illetőleg   az  Értékforgalmi  Bank  lebonyolítási
        eljárása keretében került sor. Az egyes igények elbírálására
        és a  kifizetésekre vonatkozó iratanyagot a pénzügyminiszter
        titkosította, azok  jelenleg is  - a  BRüG  alapján  történt
        teljesítésekkel együtt  - államtitoknak  minősülnek. Mivel a
        titkosított   iratanyagban    sincs   a   támadott   törvény
        alkotmányosságának megítélése  szempontjából releváns  adat,
        az Alkotmánybíróság  a további  tényállásmegállapítást, mint
        szükségtelent, mellőzte.

        4. A  humán kísérletek  áldozatainak  kárpótlására  az  NSZK
        kormánya külön  intézkedése  alapján  került  sor.  Emellett
        egyes német  ipari vállalatok különböző zsidó szervezetekkel
        közvetlen megállapodást  kötöttek és ebben vállalták, hogy a
        háború     idején      üzemeikben      "rabszolgamunkásként"
        foglalkoztatott üldözöttek  részére - az annak idején ki nem
        fizetett  munkabér  "pótlásaként"  -  valamilyen  kárpótlást
        nyújtanak.   Ennek    keretében   is    részesültek   magyar
        állampolgárok  jóvátételben,  ennek  mennyisége  és  összege
        azonban az eljárás során nem volt kideríthető.

        Az  Alkotmánybíróság   megállapítja,  hogy   a  fenti  címen
        fizetett kárpótlások és a támadott kárpótlási törvény között
        sincs jogi  összefüggés, mert  a kárpótlási összegeket nem a
        Magyar  Állam,   hanem  a   Német  Állam,   illetőleg  német
        vállalatok fizették  ki a  kárpótlásra  jogosultak  számára;
        tartalmilag   azonban    az   álorvosi   kísérletek   miatti
        jóvátételek a  jelen törvény  személyi  kárpótlási  céljával
        összefüggenek.

        5. Az  Alkotmánybíróság a  Legfelsőbb Bíróság  Közigazgatási
        Kollégiumának    Kf.II.25.814/1993/3.     számú,     továbbá
        Kf.II.25.868/1993/4. számú  ítéletei, továbbá  a  Kárpótlási
        Hivatal   tájékoztatása   alapján   megállapítja,   hogy   a
        Kárpótlási Hivatal  és ennek  folytán a bírói gyakorlat csak
        közvetlenül a  harcoló  alakulatok  kötelékében  teljesített
        munkaszolgálatot tekintette  a kárpótlás  alapjául  szolgáló
        szabadságelvonásnak, a nem harcoló alakulatoknál teljesített
        munkaszolgálat   miatti    kárpótlási   igényeket    azonban
        következetesen  elutasította.   Ez  alól  kivételt  képez  a
        Legfelsőbb Bíróság  két eseti  - felülvizsgálati  eljárásban
        hozott - határozata, amely viszont - a korábban már jogerőre
        emelkedett   nagyszámú    elutasító   tartalmú    kárpótlási
        határozatra és bírósági ítéletre tekintettel - nem vált "élő
        joggá",  így   többségében  a   nem  harcoló   alakulatoknál
        teljesített   munkaszolgálat   miatti   kárpótlási   igények
        teljesítetlenek maradtak.

                                    III.

        Az   Alkotmánybíróság   az   indítványokban   megfogalmazott
        álláspontokkal kapcsolatban  - általánosságban - a következő
        alkotmányossági kérdéseket vizsgálta.

        1. Az Alkotmánybíróság korábban már több határozatban állást
        foglalt a  múlt  rendszerek  sérelemokozásaival  kapcsolatos
        kárpótlások kérdésében.  Ez idáig számszerint hat kárpótlási
        határozatot  hozott,   ezek  mindegyike  azonban  a  vagyoni
        ( tulajdoni  )  sérelmekért  járó  kárpótlással  kapcsolatos
        problémák alkotmányosságát  vizsgálta [  21/1990.  ( X. 4. )
        AB határozat,   ( a továbbiakban :  1. ABh, ABH 1990, 73. ),
        16/1991.   ( IV.  20. )  AB határozat ( a továbbiakban :  2.
        ABh, ABH  1991, 58. ), 27/1991.  ( V. 20. ) AB határozat ( a
        továbbiakban :  3. ABh, ABH 1991, 73. ), 28/1991. ( VI. 3. )
        AB határozat  ( a továbbiakban :  4. ABh, ABH 1991, 88. ) és
        a 15/1993.  ( III. 12. ) AB határozat ( a továbbiakban :  5.
        ABh, ABH  1993, 112.  ) és  a 16/1993.   (  III.  12.  )  AB
        határozat ( a továbbiakban :  6. ABh, ABH 1993, 143. ) ].

        Az alkotmányossági  vizsgálatnak  ebben  a  határozatban  az
        eddigiektől alapvetően  eltérő sajátossága egyfelől az, hogy
        itt a  támadott törvény  nem a  vagyoni, anyagi,  tulajdoni,
        hanem a  nem vagyoni,  a személyi  sérelmekért  határoz  meg
        kárpótlást, másfelől  pedig az,  hogy az  államot a jogtalan
        személyi sérelemokozásokért  jóvátételi  kötelezettség  -  a
        jogállami        Alkotmányt        megelőző        közvetlen
        kötelezettségvállalás  hiányában   -  még   részlegesen  sem
        terhelte.  Elvileg   fennállt  ugyan  az  állam  kártérítési
        kötelezettsége  az   állam   szervei,   közegei,   illetőleg
        alkalmazottai  bűncselekményei   által   okozott   károkért,
        gyakorlatilag azonban e bűncselekmények elkövetését éppen az
        adott politikai  rendszer tette  lehetővé és  ez  a  tény  a
        személyi kárigények érvényesítését - azon túl, hogy a magyar
        jogban a  nem vagyoni  kártérítés intézménye  egy  jó  ideig
        alkalmazhatatlan volt - eleve kizárta.

        Az eddigi kárpótlási határozatok doktrínáit, technikáit a 3.
        Kpt vizsgálata során is természetesen fel kell használnia az
        Alkotmánybíróságnak,  mindazonáltal  itt  minőségileg  új  a
        probléma, amely  a felhasználhatóság korlátait is jelenti. A
        kárpótlási  ügyekben   az   Alkotmánybíróság   ítélkezésének
        állandó és  következetesen alkalmazott  tétele volt  :    az
        egyenlő   méltóságú    személyként    kezelés    alkotmányos
        szempontja.  Nem   kétséges,   hogy   ezt   az   alkotmányos
        követelményt a  3. Kpt  alkotmányossági vizsgálata  során is
        megfelelően alkalmazni kell.

        Mindazonáltal  nehézséget   jelent  a   különböző   személyi
        sérelemokozások   között   -   akár   a   kárpótlás   alapja
        szempontjából is  - különböztetni,  mert a különbségtételnek
        nincs jogi  mércéje. A  törvény időbeli hatálya alá eső múlt
        rendszerek  különböző   politikai  tartalmat  és  ideológiát
        képviseltek, ennek megfelelően a személyi sérelemokozások is
        különbözőfélék voltak és különböző okokból történtek meg. Az
        is csak  általánosságban mondható, hogy a korábbi rendszer a
        jogtiprásokat inkább  faji és  vallási, továbbá nacionalista
        alapon valósította meg, az utóbbi pedig inkább ideológiai és
        származási,  továbbá   politikai  meggyőződés  és  politikai
        cselekvés alapján okozott személyi jogsértéseket. A személyi
        sérelemokozások  az  élet  elvételétől  kezdve  a  különböző
        kínzásokon  és   kegyetlenkedéseken  át   a   legkülönfélébb
        hátrányokozásokig  szinte  számbavehetetlen  megnyilvánulási
        formát öltöttek.  Mivel  a  személyi  sérelemokozásoknál  az
        objektív szempontok megragadása alig lehetséges, a jogosulti
        csoportképzés alkotmányosságának  a megítélése,  az  egyenlő
        méltóságú  személyként  kezelés  tesztjének  alkalmazása  is
        rendkívül összetett.

        Sajátos problémát  vet fel  az a  feladat is, hogy a vagyoni
        sérelmek, illetőleg a személyi sérelmek esetében alkalmazott
        jogalkotói megoldásokat  az egyenlő  méltóság  szempontjából
        hogyan lehet  és lehet-e egyáltalában ( kell-e ) egybevetni.
        Mivel  van  rá  indítvány,  az  Alkotmánybíróságnak  erre  a
        kérdésre is válaszolnia kellett.

        2. A  múlt  rendszerekben  tulajdoni  és  személyi  sérelmet
        szenvedettek között  további lényegi  különbség az,  hogy  a
        személyi   sérelemokozások    anyagilag    megmérhetetlenek,
        valamint, hogy  a személyi  sérelmet  szenvedettek  köre  is
        meghatározhatatlan, felmérhetetlen. A 4. ABh ( ABH 1991, 96-
        97. )  megállapítása szerint  gyakorlatilag bárkire,  aki  a
        múlt rendszerekben  Magyarországon élt, érvényes lehet, hogy
        noha tulajdonát  nem vonták el, anyagi kihatású vagy pusztán
        személyi  sérelem   érte.  E   hátrányos  helyzetűek  körét,
        hátrányaik természetét  és mértékét  nem lehet  biztonsággal
        meghatározni.   Tekintettel   arra,   hogy   a   kárpótlásra
        fordítható fedezet korlátozott, az ország gazdasági helyzete
        nem teszi  lehetővé, hogy  az állam a kárpótlásra jogosultak
        csoportjainak   meghatározásánál    minden   sérelemokozásra
        tekintettel  legyen.   Erre  kifejezetten  utal  a  támadott
        törvény   preambuluma,    annak   kiemelésével,    hogy   "a
        nemzetgazdaság teherbíró képessége" a törvény megalkotásának
        egyik kiemelt  szempontja volt.  A kedvezményezettek körének
        kényszerű  szűkítése   és  a  juttatások  fedezetének  eleve
        korlátozott volta miatt önmagában véve nem önkényes az, hogy
        a személyi  sérelmek orvoslására  - tekintettel  a  sérelmet
        szenvedettek  felmérhetetlen   körére  is   -  teljeskörűen,
        általános jelleggel, nem került sor.

        3. További  lényegbevágó különbség  még,  hogy  a  tulajdoni
        sérelmek  okozása   az  állam   oldalán  többnyire   vagyoni
        előnyként  jelentkezett,   a   személyi   sérelemokozásokkal
        viszont a  társadalmat -  pótolhatatlan -  veszteség érte. A
        vagyoni sérelemokozások  a  tulajdon  elvonásában  -  kisebb
        részben  a   birtok  elvonásában   -  nyilvánultak   meg,  a
        tulajdonelvonások pedig döntően az állami, kisebb hányadában
        a szövetkezeti tulajdon gyarapodására vezettek.

        Mivel  a   tulajdonelvonások  és   államosítások  az  akkori
        társadalmi  rend   meghatározó   tulajdoni   formájának,   a
        magántulajdonnak a  teljes felszámolására  irányultak, az 1.
        Kpt   a    tulajdoni   sérelmet   szenvedettek   kárpótlását
        összekapcsolhatta a  rendszerváltás  tulajdonviszonyainak  a
        rendezésével,  a  modern  piacgazdaságnak  megfelelő  stabil
        tulajdoni viszonyok  kialakítására irányuló  törekvéssel.  A
        tulajdoni sérelmek  miatti kárpótlással  tehát  a  jogalkotó
        "egyszerre  két   úrnak  szolgált"  :    a  magántulajdonban
        igazságtalanul okozott  egykori sérelmek  és károk részleges
        orvoslása  egyben   az  ún.   társadalmi  tulajdon  részbeni
        lebontását,  a  magántulajdon  alapjainak  a  megteremtését,
        továbbá a  forgalmi viszonyok és a vállalkozások biztonságos
        alapjainak a  lerakását is  lehetővé tette,  illetőleg ennek
        lehetőségét célozta meg.

        A 3.  Kpt  preambulumában  ugyanez  a  kettős  célkitűzés  -
        értelemszerűen  -   nem  szerepel.   A  preambulum   szerint
        "Magyarország  történetének   elmúlt  fél   évszázadában   a
        különböző     jellegű      megkülönböztetéseken      alapuló
        törvénysértések  mérhetetlen   károkat  okoztak   az  ország
        polgárainak, a legsúlyosabb esetekben az életüktől, túlnyomó
        részt  a  szabadságuktól  és  javaiktól  történő  megfosztás
        által. A  sérelmek orvoslására alkotott törvények kötelezően
        írják elő,  hogy a semmisnek tekintendő elítéléssel érintett
        személyek kárpótlásáról  külön törvénynek kell rendelkeznie.
        " A  3. Kpt  egyedüli célja  eszerint :   a  politikai okból
        életüktől   és   szabadságuktól   jogtalanul   megfosztottak
        kárpótlása.

        4. Az  Alkotmánybíróság  a  3.  ABh-ban  kimondta,  hogy  az
        államosítási jogszabályokban  az  állam  bizonyos  tulajdoni
        károk  tekintetében   "közjogi  kötelezettséget   vállalt  a
        kártalanításra" (  ABH 1991,  78.  ),  ezért  a  4.  ABh-ban
        kifejtett álláspontja  szerint nem fogadható el az 1. Kptvel
        kapcsolatban a törvényhozó arra vonatkozó indokolása, hogy a
        tulajdoni kárpótlás  alapja egyedül  a  méltányosság,  azaz,
        hogy a kárpótlási törvény alapgondolata :  az igazságtalanul
        okozott tulajdoni  károk méltányosságból  történő  orvoslása
        ( ABH 1991, 9495. ). Mind az államosítási határozatban, mind
        pedig a  4. ABh-ban  az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy az
        államnak  az   államosításokkal  okozott   igazságtalanságok
        körében  -   bár  nem   teljeskörűen,  hanem   meghatározott
        tulajdoni károkra  szűkítve  -  jogi  kötelezettsége  van  a
        kártalanításra, vagyis  az Alkotmánybíróság  az államosítási
        jogszabályokban  kilátásba  helyezett  állami  kártalanítási
        kötelezettséget   -   legalábbis   részben   -   fennállónak
        tekintette  (   ABH  1991,   92.  ).  Más  kérdés,  hogy  az
        Alkotmánybíróság már  a 2.  ABh-ban rámutatott  arra, hogy a
        törvényhozó -  különböző alapú  kötelezettségeit  mintegy  a
        nováció mintájára  megújítva - új jogcímen, új terjedelemmel
        és  új   feltételekkel  tarthatja   fenn  lényegét  tekintve
        ugyanazt a  tartozást ( ABH 1991, 64. ). Az Alkotmánybíróság
        az 1.  Kpt-ben ilyen megújított jogalapot látott. A "mintegy
        nováció" metaforája  -  amely  a  tulajdoni  sérelemokozások
        miatti   kárpótlási    ügyekben    megfelelő    "alkotmányos
        beszédmódnak" bizonyult  - a jelen ügyben csak korlátozottan
        használható. Alapvetően  azért, mert  az államot  az  elmúlt
        rendszerek    személyi     sérelemokozásaiért     kárpótlási
        kötelezettség  külön   törvényi  rendelkezés  hiányában  nem
        terhelné.

        Amint az  a  törvény  preambulumából  is  megállapítható,  a
        személyi sérelemokozásokért  való kárpótlás  visszamenőleges
        jogi alapját már a jogállami, az ún. semmisségi törvényhozás
        teremtette meg és ez is csak részlegesen.

        a) Az  első semmisségi  törvényt még  1989-ben hozta  meg az
        Országgyűlés.   Az    1956-os   népfelkeléssel    összefüggő
        elítélések orvoslásáról szóló 1989. évi XXXVI. törvény 1. §-
        a semmisnek  nyilvánította az  1956. október  23.  és  1963.
        április   4.   között,   a   népfelkeléssel   összefüggésben
        elkövetett  politikai   bűncselekmény,  valamint   az  ezzel
        bűnhalmazatban  -  harci  cselekmények  során  -  elkövetett
        emberölés,  rablás,  közveszélyokozás  vagy  személy  elleni
        erőszak  miatti   elítéléseket.  E   törvény   a   semmisnek
        tekintendő elítélésekkel  érintett  személyek  kárpótlásáról
        kifejezetten még  nem  rendelkezett,  a  törvény  4.  §-ában
        azonban az  Országgyűlés felhívta  a Minisztertanácsot, hogy
        az     érintett      személyek      munkaviszonyának      és
        társadalombiztosítási helyzetének  rendezéséről  megfelelően
        gondoskodjék.

        b) Az  1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélések semmissé
        nyilvánításáról szóló  1990. évi  XXVI.  törvény  6.  §  (2)
        bekezdése már  előírja, hogy  az e törvény alapján semmisnek
        tekintendő  elítéléssel   érintett  személyek  kárpótlásáról
        külön törvénynek kell rendelkeznie.

        c) Az  1963 és 1989 között elkövetett egyes állam és közrend
        elleni bűncselekmények  miatt  történt  elítélések  semmissé
        nyilvánításáról  szóló  1992.  évi  XI.  törvény  6.  §  (2)
        bekezdése hasonló  előírást tartalmaz. Eszerint az e törvény
        alapján semmissé nyilvánított elítéléssel érintett személyek
        kárpótlásáról is külön törvénynek kell rendelkeznie.

        E semmisségi  törvényekben tehát  az állam  - külön törvényi
        rendelkezés  útján   -  jogi   kötelezettséget  alkotott   a
        semmisnek  nyilvánított   vagy  semmisnek   minősülő   bírói
        ítéletek  sértettjeinek   -   visszamenőleges   -   személyi
        kárpótlására. E  jogi kötelezettség  azonban  még  kizárólag
        csak az  említett törvények  személyi  hatálya  alá  tartozó
        semmis elítéltetésekhez  kapcsolódik. Az  állam az elítéltek
        alanyi    körén     túlmenő     személyi     sérelemokozások
        visszamenőleges   hatályú   jóvátételét   -   a   semmisségi
        törvényhozással  összhangba   hozva  és   egységes  alapokra
        helyezve - e támadott törvényhozással teremtette meg.

        Mivel a  3.  Kpt  a  jogállami  alkotmányt  megelőző  időre,
        visszamenőlegesen  állapítja   meg   az   állam   kárpótlási
        kötelezettségét a  múlt  rendszerekben  elkövetett  személyi
        sérelemokozásokért, éspedig  úgy, hogy  a kizárt, elévült és
        egyéb okból  érvényesíthetetlen, illetőleg eredetileg nem is
        létezett  jóvátételi  igényeket  a  semmisségi  törvényhozás
        során kilátásba  helyezett kárpótlási kötelezettséggel közös
        nevezőre  hozza,   a   kifogásolt   törvénynek   meghatározó
        jogalapja a méltányosság. Erre a visszamenőleges kárpótlásra
        ugyanis nincs  az  államnak  alkotmányos  kötelezettsége.  A
        személyi sérelemokozásokért  járó kárpótlás  ezért ex gratia
        jellegű, mert visszamenőleges és egységes jogalapot teremt a
        személyi  sérelemokozások   jóvátételére.  Ez   az  egységes
        jogalap bizonyos személyi sérelemokozások ténye, függetlenül
        attól, hogy azokért járt-e eredetileg kárpótlás és az milyen
        okból   volt    érvényesíthetetlen,   illetőleg,    hogy   a
        sérelemokozás a semmisségi törvények hatálya alá esik-e vagy
        sem.

        5.  Nem   következik  az  állam  visszamenőleges  kárpótlási
        kötelezettsége  közvetlenül   az   Alkotmány   55.   §   (3)
        bekezdésében írt  rendelkezésből, amely  kimondja, hogy  az,
        aki törvénytelen  letartóztatás  vagy  fogvatartás  áldozata
        volt, kártérítésre jogosult.

        Az Alkotmánybíróság a 11/1992.  ( III. 5. ) AB határozatában
        ( ABH  1992, 77.  ) kifejtette,  hogy a jogbiztonság elvéből
        főszabályként az  következik, hogy lezárt jogviszonyokat sem
        jogszabállyal, sem  jogszabály hatályon  kívül  helyezésével
        nem lehet  alkotmányosan megváltoztatni.  Kivétel ez alól az
        elv alól  csak akkor engedhető meg, ha azt a jogbiztonsággal
        konkurráló más  alkotmányos elv  elkerülhetetlenné teszi, és
        ezzel nem  okoz céljához képest aránytalan sérelmet. Ilyen -
        alkotmányosan megengedhető  kivétel éppen a jogerősen lezárt
        büntetőeljárásoknak   -    az   elítélt   javára   szóló   -
        felülvizsgálata, ha  az  eljárás  később  alkotmányellenessé
        nyilvánított jogszabályok  alapján folyt. Ezt az alkotmányos
        büntetőjog követeli  meg (  ABH  1992,  82.  ).  A  semmissé
        nyilvánított büntető határozatok tekintetében lép tehát csak
        be   az   állam   jóvátételi   kötelezettsége,   mint   jogi
        kötelezettség.   Az    állam   a   semmissé   nyilvánítástól
        függetlenül a  rendszerváltás előtti  törvénytelen elítélés,
        letartóztatás vagy  fogvatartás áldozatai  irányában azonban
        visszamenőleges kártérítéssel nem tartozik.

        Bár a  3. Kpt  egységes  jogalapot  létrehozó  rendelkezései
        miatt nincs  meghatározó  jelentősége,  az  Alkotmánybíróság
        mégis rámutat  arra, hogy  a jogállami  alkotmányt  megelőző
        időben   az    állam   kártérítési    felelőssége   személyi
        károkozásokért  egyáltalában   nem,  illetőleg  csak  nagyon
        korlátozott mértékben  állt fenn. Egyfelől azért, mert 1951-
        től 1978ig  nem volt  a nem  vagyoni, személyi károkért való
        felelősségnek jogalapja,  másfelől  azért,  mert  az  elmúlt
        politikai rendszer  nem kedvezett  az  állami  kárfelelősség
        elismerésének.

        Az ún. szocialista jogot az állami felelősség szűkítésére és
        az állami  immunitás szélesítésére való törekvés jellemezte.
        A Legfelsőbb  Bíróság  Pf.II.21.323/1955.  számú  ítéletében
        ( Bírósági  Határozatok 1955.  évi  10.  szám,  1051.  számú
        jogeset )  - azért, hogy a jogalkalmazói gyakorlat az állami
        szerveket az állampolgárok "zaklatásától" megkímélje, vagyis
        elejét vegye  annak, hogy  a szocialista  átalakulás  idején
        törvénytelenül  elszenvedett   károkért   az   állampolgárok
        kártérítést  igényelhessenek   -  valamennyi   állami  szerv
        esetében a  kárfelelősség előfeltételelévé  tette az  eljáró
        alkalmazott büntetőjogi  vagy fegyelmi felelősségre vonását.
        Még a  Polgári Törvénykönyv előkészítése idején is az állami
        szervek védelmének  szempontjai kaptak  elsőbbséget. A  Ptk.
        349.   §-a   ezért   úgy   rendelkezett,   hogy   az   állam
        kárfelelősségének megállapítására  akkor kerülhet sor, ha az
        eljáró állami  közeg  a  kárt  hatósági  (  államigazgatási,
        ügyészi,    bírói     stb.     )     jogkörben,     hivatali
        kötelezettségszegéssel és  vétkesen  okozta,  a  károsult  a
        rendelkezésére  álló   rendes   jogorvoslati   lehetőségeket
        kimerítette, valamint  az  eljáró  tisztviselő  felelősségét
        büntetőbírói vagy  fegyelmi határozattal megállapították. Az
        elévülési idő egy év volt.

        A  gyakorlatban  pedig  még  ezek  a  kivételes  felelősségi
        szabályok  sem   hatályosultak.  Az   előzetes  büntetőjogi,
        illetve fegyelmi felelősségrevonás szigorú feltétele miatt a
        támadott kárpótlási  törvénnyel érintett tényállási körben -
        a   korabeli   ítélkezési   gyakorlat   adatai   szerint   -
        egyáltalában nem  érvényesítettek kárigényt.  Mivel  mind  a
        büntető, mind  a  fegyelmi  eljárás  kezdeményezése  arra  a
        szervre volt  bízva, amely a felelősség megállapítása esetén
        a  kár   megtérítésére  is  köteles  lett  volna,  az  állam
        kárfelelősségének megállapítására gyakorlatilag egyáltalában
        nem került  sor. A  nem vagyoni  kárigények kizárása folytán
        igényérvényesítés pedig  azokban az  esetekben sem  történt,
        amely  esetekben  az  állam  alkalmazottai,  tisztségviselői
        visszaélései miatt  velük szemben  büntető  igényét  esetleg
        érvényesítette volna. Nem történhetett meg a háborús bűnösök
        felelősségre vonása  körében sem  az állammal,  illetőleg  a
        sérelmek okozóival  szembeni  személyi  kártérítési  igények
        érvényesítése.

        Ebben az  összefüggésben is az állapítható tehát meg, hogy a
        vizsgált kárpótlási törvény a politikai jóvátételt szolgáló,
        s ezen  belül bizonyos  anyagi orvoslást  is  nyújtó  állami
        intézkedések   folyamatába    illeszkedik.   A    törvényben
        megállapított  visszamenőleges   kárpótlás  pedig   egységes
        méltányossági jogalapon meghatározóan ex gratia jellegű.

        A legalitás  és a  jogfolytonosság alkotmányos követelményei
        ( ABH  1992, 81.  ) szempontjából  magábanvéve is  ex gratia
        jellegű semmisségi  törvényhozással érintett  körön túl a 3.
        Kpt   kárpótlási   jogosultságot   állapít   meg   bármilyen
        törvénysértő ítélet  folytán az  élet elvételéért,  ideértve
        azokat az  eseteket is,  amelyekben  az  élet  elvesztésének
        kétséget  kizáró   oka  a   büntetőeljárás  vagy  az  ítélet
        végrehajtása  során   az  eljáró  magyar  hatóság  szándékos
        közreműködése      volt,      továbbá      számos      olyan
        szabadságelvonásért,   amely   nem   semmissé   nyilvánított
        ítéleten, hanem a közigazgatási hatóság határozatán, katonai
        behívón (  munkaszolgálat ),  külföldre történt deportáláson
        stb. alapult.  Ebben a  körben pedig  a különféle jogcímeken
        keletkezett, de  eredetileg érvényesíthetetlen,  illetőleg a
        jogállam    által     megkövetelt    személyi    jóvátételek
        egységesítése  és   visszamenőleges  hatályú   megállapítása
        megintcsak ex gratia jellegű.

        6. Ennek  kiemelése azért  fontos, mert  az Alkotmánybíróság
        már a 2. ABh-ban leszögezte, hogy "nincs senkinek joga arra,
        hogy  egy   ex  gratia   juttatás  meghatározott  formájában
        részesüljön. "  ( ABH  1991, 62.  ). Ha  tehát  a  kárpótlás
        kizárólag az  állam szuverén  elhatározásán múlik,  akkor  a
        törvényhozó     szabadsága      a     részletekben      való
        megkülönböztetésre igen  nagy.  Ha  a  jogalkotó  nem  eleve
        jogosultakat különböztet  meg, a megkülönböztetés korlátja a
        pozitív diszkrimináció  elvi határa  :  az egyenlő méltóságú
        személyként való  kezelés feltétlen  betartása,  illetve  az
        Alkotmányban megfogalmazott  alapjogok tiszteletben  tartása
        ( ABH  1990, 48. ). Ebből tehát az is következik, hogy az ex
        gratia juttatásnál  is irányadóak  az Alkotmány 70/A. §-ában
        foglaltak,  mert   az  elégtételi   intézkedések   során   a
        kedvezményezettek körét  és a  juttatások mértékét  tekintve
        elvileg  itt   is   fennáll   a   tiltott   megkülönböztetés
        lehetősége, a  törvényhozó mérlegelési joga azonban e körben
        szélesebb.

        7. Az  Alkotmány 70/A.  §  (1)  bekezdésében  megfogalmazott
        megkülönböztetési tilalom  nem jelenti azt, hogy mindenfajta
        megkülönböztetés  sérti   a   jogok   egyenlő   elosztásának
        alkotmányos követelményét.  A megkülönböztetés  tilalma arra
        vonatkozik, hogy  a jognak  mindenkit egyenlőként  ( egyenlő
        méltóságú  személyként  )  kell  kezelnie,  azaz  az  emberi
        méltóság alapjogán  nem eshet csorba, azonos tisztelettel és
        körültekintéssel,  az   egyéni  szempontok   azonos  mértékű
        figyelembevételével kell  a jogosultságok  és a kedvezmények
        elosztásának szempontjait meghatározni ( ABH 1990, 48. ).

        Ám az  Alkotmánybíróság azt  is kimondta,  hogy ha nem eleve
        jogosultak  megkülönböztetéséről  van  szó,  akkor  csak  az
        követelhető meg,  hogy a  nem egyenlő kezelésnek ésszerű oka
        legyen, azaz az ne minősüljön önkényesnek ( ABH 1991, 62. ).
        Ha a  megkülönböztetés  "önkényes",  "indokolatlan",  vagyis
        annak  nincs   ésszerű  indoka,   akkor  sérti   az   emberi
        méltósághoz való  jogot, mert  ilyen esetben  a  törvényhozó
        bizonyosan nem  kezeli  az  érintetteket  egyenlő  méltóságú
        személyként, s nem értékeli valamennyi érintett szempontjait
        hasonló figyelemmel és méltósággal [ 35 / 1994.  ( VI. 24. )
        AB határozat,  ( ABK 1994. június, 274-75. ) ].

        Mindebből következik,  hogy a  támadott  törvény  kifogásolt
        rendelkezéseit -  mert azok nem alapjogok, sőt meghatározóan
        nem  is   alanyi  jogosultak   között  különböztetnek   -  a
        törvényhozó      szélesebb       mérlegelési      jogkörének
        figyelembevételével kell  mérni. Ahol  viszont a  törvény az
        érintettek  szempontjait   nem  azonos  körültekintéssel  és
        figyelemmel állapítja  meg, a  pozitív diszkrimináción belül
        is alkotmányellenes megkülönböztetést alkalmaz.

        8. Az  Alkotmánybíróság a  3. Kpt-t  illetően is kizárólag a
        törvény      egésze       vagy      egyes      rendelkezései
        alkotmányellenességéről   foglalhat    állást;   a   törvény
        szabályozási  koncepciójával   kapcsolatos   alkotmányossági
        aggályokat tehát  csak annyiban  bírálhatja  el,  amennyiben
        ezek a  törvény különböző,  konkrét rendelkezései alapján is
        felvethetők.

        Az Alkotmánybíróság  az 5.  ABh-ban  fejtette  ki,  hogy  az
        alkotmányossági  vizsgálat   nem  foglalkozhat  a  kárpótlás
        Országgyűlés  által  választott  módjával,  társadalmi  vagy
        gazdasági hatásaival,  politikai megítélésével  stb.,  hanem
        kizárólag arra  vonatkozhat, hogy  a törvényben megtestesülő
        megoldás nem  ellentétes-e az Alkotmánnyal. Különösen áll ez
        az  ex   gratia  kárpótlás   eseteire,  amelynek   sokfajta,
        lényegesen  különböző   útja  egyaránt   alkotmányos  lehet,
        egészen  addig,   hogy   az   állam   vagyoni   kárpótlásról
        egyáltalában nem  intézkedik. A  választás a törvényhozó, az
        Országgyűlés felelőssége,  és  e  tekintetben  nyilvánvalóan
        jelentős  befolyásoló  tényező  a  nemzetgazdaság  teherbíró
        képessége is ( ABH 1993, 114. ).

        Az  Alkotmánybíróságnak   így  azokkal   az  indítványokkal,
        amelyek a  törvény  koncepcióját,  a  benne  levő  politikai
        tartalmat  kifogásolják,   csak   az   egyes   rendelkezések
        kontextusában kell  foglalkoznia.  Az  alkalmazott  megoldás
        alkotmányossága nem  jelenti azt,  hogy minden  más megoldás
        alkotmányellenes volna.

        Mindazonáltal a  tiltott  megkülönböztetés  szempontjából  a
        törvény által  érintett alanyi  kör meghatározása  során  az
        Alkotmánybíróságnak    értelmeznie     kell    a     törvény
        preambulumában és  1. §-ában  meghatározott  "politikai  ok"
        kategóriáját, mert az indítványok egyik alapkifogása, hogy a
        faji, vallási  és származási ok nem vonható a "politikai ok"
        fogalma alá.

        Kétségkívül,  lehetséges  a  fogalomnak  egy  olyan  szűkítő
        tartalma is, amelyik kifejezetten csak a politikai vélemény,
        illetőleg magatartás  alapján határozná  meg  a  kárpótlásra
        jogosultak   körét.    A   törvény   azonban   nem   ezt   a
        jelentéstartalmat hordozza.  A  kiterjesztő  értelmezés  már
        magából a  preambulumból  is  megnyugtatóan  megállapítható.
        Eszerint a  különböző jellegű  megkülönböztetéseken  alapuló
        törvénysértések  általi   személyi  károkozások  kárpótlását
        célozza a törvény, így a "politikai ok" nem kizárólag és nem
        szükségképpen  a   személyi  sérelmet  szenvedett  politikai
        magatartásában és  a politikai véleményhordozásban található
        meg, hanem  az állami  politikában, amely állami politikának
        része volt  a faji,  vallási és származási megkülönböztetés,
        valamint   az   e   megkülönböztetésből   származó   további
        jogsértés.  A  törvény  3.  § (1) bekezdés e ) pontja  pedig
        már minden kétséget eloszlat, mert egyébként is a "politikai
        indok"  körébe  vonja  a  faji  és  vallási  okból  sérelmet
        szenvedettek meghatározott  körét, így  koncepcionálisan - a
        politikai ok  gyűjtőfogalmának alkalmazása miatt - a törvény
        ellen nem emelhető alkotmányossági kifogás.

                                    IV.

        Az egyes  indítványokban sérelmezett  törvényi rendelkezések
        összefüggésében az Alkotmánybíróság a következőkre mutat rá.

        1. Nem  alkotmányellenes  az,  hogy  a  3.  Kpt  a  személyi
        sérelemokozások  kárpótlási  következményeiről  önállóan,  a
        tulajdoni sérelemokozásoktól  függetlenül  rendelkezik.  Nem
        emelhető alkotmányossági  kifogás az  ellen, ha  a jóvátétel
        szakaszoltan  történik  (  2.  ABh,  ABH  1991,  64.  ).  Az
        Alkotmánybíróság a  4. ABh-ban  kimondta, hogy  nem önkényes
        annak  a  csoportnak  a  kiválasztása,  amelyet  az  1.  Kpt
        kárpótlásban részesít  ( ABH  1991, 97.  ). Mivel ott a volt
        tulajdonosok jelentős  részével  szemben  az  államnak  jogi
        kötelessége  volt  a  kártalanításra,  a  személyi  sérelmet
        szenvedettek esetében a visszamenőleges jóvátétel viszont az
        érintettek  többségében   politikai  döntésen  és  nem  jogi
        kötelezettségen alapul,  nem önkényes  az,  hogy  ezeknek  a
        sérelmeknek az  orvoslásáról külön törvény rendelkezik, mert
        az Alkotmányból  a korábbi  rendszerben  (  rendszerekben  )
        tulajdoni,   egyéb   vagyoni   és   nem   vagyoni   sérelmet
        szenvedettek egységes  és együtemű  kárpótlása kényszerítően
        nem következik.

        Az  ezzel  kapcsolatos  indítványokat  -  tartalmilag  -  az
        Alkotmánybíróság a  4. ABh rendelkező részében egyébként már
        elbírálta   annak    kimondásával,   hogy    önmagában   nem
        alkotmányellenes  az,   ha  az   állampolgárok  tulajdonában
        igazságtalanul okozott  károk részleges  kárpótlásáról szóló
        törvény nem  rendelkezik a  nem tulajdoni  kárt, hanem egyéb
        vagyoni kárt  vagy  anyagi  kihatású  sérelmet  szenvedettek
        kárpótlásáról (  ABH 1991, 88. ). Nem alkotmányellenes tehát
        az sem,  ha a  személyi sérelemokozások  jóvátételéről külön
        törvény rendelkezik.  Ezért  az  Alkotmánybíróság  az  ezzel
        kapcsolatos  indítványokat   megalapozatlannak   ítélte   és
        elutasította.

        2. Az Alkotmánybíróság - a fentebb kifejtettek szerint - már
        a 2.  ABh-ban arra  az álláspontra  helyezkedett,  hogy  nem
        emelhető  alkotmányossági   kifogás  az   ellen  sem,  ha  a
        kárpótlás szakaszoltan  történik (  ABH 1991,  64. ).  Ez az
        elvi  megállapítás   értelemszerűen  vonatkoznak  a  3.  Kpt
        alkotmányossági    vizsgálatára     is.    Önmagában     nem
        alkotmányellenes  tehát,   hogy  a   törvényhozó  az  általa
        kárpótolni szándékolt alanyi kört - különböző, a kárpótlásra
        alapul szolgáló  különféle tényállások szerint csoportosítva
        - külön  törvényekkel  részesíti  jóvátételben.  A  személyi
        sérelemokozások  részleges   reparálását  célzó   jóvátételi
        törvények sorába  tartozik a  kifogásolt kárpótlási  törvény
        mellett a  nemzeti gondozásról  szóló 1992. évi LII. törvény
        ( a  továbbiakban :   Ngtv ), amely nemzeti gondozási díjban
        részesíti az  alapvető emberi  jogok  sérelmével  elkövetett
        jogtalanságok következtében  maradandó fogyatékosságot  vagy
        súlyos  egészségkárosodást   elszenvedetteket,   életvesztés
        esetén pedig hozzátartozóikat.

        Ide tartozik  továbbá a  3. Kpt 20. § (2) bekezdésén alapuló
        későbbi törvényhozási  kötelezettség is,  amely  a  személyi
        sérelmet szenvedettek  további körének  törvényi kárpótlását
        is   kilátásba    helyezi.   E    rendelkezés   szerint    a
        törvényjavaslatot a  Kormány 1992. november 30-ig köteles az
        Országgyűlés  elé  terjeszteni  [  20.  §  (3)  bekezdés  ].
        Ennyiben a  szakaszolás  itt  is  a  jóvátételi,  kárpótlási
        törvények  végrehajtása   beosztásának  minősül,   ezért  az
        önmagában nem alkotmányellenes.

        Más kérdés, hogy a kilátásba helyezett törvény meghozatalára
        mind a  mai napig  nem került sor, az Országgyűlés ugyanis a
        3. Kpt 20. § (2) bekezdésében jogi kötelezettségként vállalt
        további kárpótlási törvényt nem alkotta meg.

        Az Alkotmánybíróságról  szóló 1989.  évi XXXII.  törvény ( a
        továbbiakban :   Abtv ) 49. § (1) bekezdése értelmében ha az
        Alkotmánybíróság hivatalból,  illetőleg  bárki  indítványára
        azt állapítja  meg, hogy  a jogalkotó  szerv  a  jogszabályi
        felhatalmazásból     származó      jogalkotói      feladatát
        elmulasztotta, és ezzel alkotmányellenességet idézett elő, a
        mulasztást elkövető  szervet  -  határidő  megjelölésével  -
        felhívja feladatának teljesítésére.

        A  törvény   megalkotásának  elmaradása  azért  idézett  elő
        alkotmányellenességet,  mert   a  3.   Kpt  egy,  a  törvény
        preambulumában és  1.  §-ában  meghatározott  jogosulti  kör
        javára   egyáltalában    nem    állapít    meg    kárpótlási
        jogosultságot. Ebbe  a csoportba  azok a  múlt rendszerekben
        személyi    sérelmet     szenvedettek    tartoznak,     akik
        büntetőeljáráson kívül lettek az állami önkény áldozatai. Az
        egyenlő   méltóságú    személyként    kezelés    alkotmányos
        követelménye,  az   Alkotmány  70/A.   §  (1)   bekezdésében
        meghatározott    diszkrimináció     tilalma    kényszerítően
        megköveteli, hogy  a  törvényhozó  -  a  törvényben  vállalt
        kötelezettségnek megfelelően  - ezeknek  az  áldozatoknak  a
        kárpótlásáról is rendelkezzen. Önmagában az, hogy a 3. Kpt a
        formális   büntetőeljáráson   kívüli   önkény   áldozatainak
        kárpótlására   nézve   nem   tartalmaz   rendelkezést,   nem
        alkotmányellenes, mert  a kárpótlás  történhet  szakaszokban
        is. A  törvényhozó azonban  a 3.  Kpt 20. § (2) bekezdésében
        vállalta,  hogy   az  időlegesen  fennálló  megengedhetetlen
        megkülönböztetést  -   a  törvény   szerinti  határidővel  -
        megszünteti. A  határidő eredménytelen eltelte, a 3. Kpt 20.
        §   (3)   bekezdésében   megállapított   törvényi   határidő
        elmulasztása ezért  alkotmányellenességet eredményezett, így
        az     Alkotmánybíróság      mulasztásban      megnyilvánuló
        alkotmányellenességet állapított  meg, s a mulasztás folytán
        felhívta  az  Országgyűlést,  hogy  1995.  szeptember  30-ig
        jogalkotói feladatának tegyen eleget.

        Az  Alkotmánybíróság   azt   is   megállapította,   hogy   a
        mulasztással    érintett    alanyi    körben    a    törvény
        alkotmányellenes megszorító  rendelkezést tartalmaz, amelyet
        a  törvényhozónak  az  új  törvény  megalkotásakor  ki  kell
        küszöbölnie. A  3. Kpt  20. §  (2) bekezdése alapján ugyanis
        azoknak   a   nem   vagyoni   sérelmet   szenvedetteknek   a
        kárpótlásáról kell  külön törvényben rendelkezni, akik olyan
        bűncselekményeknek estek  áldozatul, amelyekkel kapcsolatban
        az állam  elmulasztotta  érvényesíteni  büntető  igényét  és
        ezzel  akadályozta   azt,  hogy   a  sérelmet   szenvedettek
        hozzátartozói  polgári   jogi  igényt   érvényesítsenek.  Az
        Alkotmánybíróság álláspontja  szerint az  állam mulasztása a
        büntető igény  érvényesítésével kapcsolatban indokolatlan és
        önkényes ismérv, figyelemmel arra, hogy a polgári jogi igény
        érvényesítésének ez  a körülmény mértékadó akadálya az adott
        korban nem  volt, és  mert a  3. Kpt  ezt  az  ismérvet  más
        jogosulti csoportoknál sem alkalmazza.

        Ahogy ezt  az Alkotmánybíróság fentebb kifejtette, sem a II.
        világháború, illetőleg  az azt  közvetlenül követő  időszak,
        sem az  1956-os forradalmat  követő időszak nem kedvezett az
        állami  felelősség  elismerésének.  Az  a  politikai  klíma,
        amelyben a  támadott törvény  által  kárpótlásra  érdemesnek
        ítélt jogsértések  és  jogtiprások  megtörténtek,  általában
        alkalmazhatatlanná   tette    az   állam   kárfelelősségének
        megállapítását  a  szervei,  illetőleg  alkalmazottai  által
        elkövetett   jogsértésekért.   A   deportálások,   majd   az
        internálások és  kitelepítések, az  államosítások stb. körül
        kibontakozott közhangulat,  a "személyi  kultusz", az állami
        szervek kímélete  a "zaklatásoktól"  stb. , vagyis általában
        véve a  totális állami politika egyenesen lehetetlenné tette
        az állam kárfelelősségének a megállapítását és alkalmazását.
        A polgári jogi igények érvényesítésének nem az volt a gátja,
        hogy   az    állam   elmulasztotta    a   büntető    igények
        érvényesítését, hanem  az általános  politika akadályozta az
        állam  különféle   közegeinek  visszaélései  miatt  sérelmet
        szenvedetteket  illetőleg   hozzátartozóikat   az   állammal
        szembeni kárigények érvényesítésében.

        Mindezen indokokra  és a  nem  vagyoni  kárigények  átmeneti
        kizártságára is  figyelemmel az Alkotmánybíróság álláspontja
        szerint   az    állam   büntető    igénye   érvényesítésének
        elmulasztása,  mint   megszorító   ismérv,   a   kárpótlásra
        várományi  jogosultak   e  körét   illetően  ésszerűtlen  és
        önkényes szempont,  ezért  alkotmányellenes.  A  törvényhozó
        által a  később meghozandó  kárpótlási törvénnyel célba vett
        jogosulti alanyi  kör  meghatározó  -  és  alkotmányosan  is
        indokolt -  ismérve az,  hogy az  érintettek bűncselekmények
        áldozatai voltak  és hozzátartozóik  a bűncselekmények miatt
        polgári   jogi    igényt   -    bármilyen   okból    -   nem
        érvényesíthettek.  Csak  ez  az  ismérv  áll  összhangban  a
        törvény által  érintett többi jogosulti csoporttal. És ez az
        a csoport,  amelyet a  törvény a  preambulumában jelzett  és
        kárpótlásra   várományi    jogosultságot   szerzett   alanyi
        jogosultak  személyi  köréből  kihagyott,  és  ezért  tagjai
        kárpótlásra való  jogosultságáról -  a mulasztás folytán - a
        törvényhozónak  utóbb  rendelkeznie  kell.  Mivel  az  állam
        büntető igénye  érvényesítésének elmaradása  ésszerűtlen  és
        önkényes megszorítás,  a  törvényhozó  a  további  várományi
        jogosultakat nem kezelte egyenlő méltóságú személyként, mert
        mindazok,   akik    az   adott    történelmi    időszakokban
        bűncselekmények áldozatai  lettek  és  a  jogsértések  miatt
        hozzátartozóik polgári jogi igényt érvényesíteni nem tudtak,
        azonos várományi  jogosultsággal kell  hogy  rendelkezzenek,
        azaz azonos  csoportba tartoznak,  függetlenül attól, hogy a
        polgári jogi igény érvényesítésének milyen - jogi, politikai
        vagy  egyéb   -   akadálya   volt.   Erre   figyelemmel   az
        Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a mulasztás az Alkotmány
        70/A. §  (1) bekezdése  és 54.  § (1)  bekezdése alapján - a
        megszorító   rendelkezéssel    együtt   -   alkotmányellenes
        helyzetet  eredményezett   és  tart  fenn  jelenleg  is.  Az
        Alkotmánybíróság    ezért     a     törvényalkotót     ennek
        megszüntetésére kötelezte.

        Ezzel  a   törvényhozással  a   jogalkotó  az  életet  és  a
        szabadságot  érintő   és  az  állam  jogsértő  magatartására
        visszavezethető okból sérelmet szenvedettek további jelentős
        körének a  sérelmeit vállalta orvosolni. Számos indítványozó
        fő kifogása  a törvénnyel kapcsolatban az, hogy jogelődeik a
        jogsérelmet   "az    eljáró   magyar    hatóság    szándékos
        közreműködése"  folytán   szenvedték   el,   a   kárpótlásra
        jogosultak   köréből   azonban   mégis   kiesnek,   mert   a
        sérelemokozás nem büntetőeljárás keretében, hanem azon kívül
        történt. Az  "eljáró magyar hatóság szándékos közreműködése"
        a sérelemokozásban  -  büntetőeljáráson  kívül  -  többnyire
        bűncselekményt    jelent,     amellyel    kapcsolatban     a
        hozzátartozóknak  polgári   jogi  -   kártérítési  -  igénye
        keletkezett. Ha  ezt a  jogos igényt  a hozzátartozók  -  az
        államban rejlő  - bármilyen  okból nem tudták érvényesíteni,
        alkotmányosan nem  kerülhetnek hátrányosabb  helyzetbe, mint
        azok, akiknek  kárpótlásra való  jogosultságát az  állam  ex
        gratia teremti  meg. Ez  a jogállamiság  követelményéből, az
        Alkotmány joguralmi  elvéből folyik  ( Alkotmány  2.  §  (1)
        bekezdés  ).   Köteles  tehát   a  jogalkotó  a  mulasztásos
        alkotmányellenességet   megszüntetni    és   a    jogosultak
        kárpótlásáról  -   további  törvény   meghozatala  útján   -
        gondoskodni, azért  is, mert  erre a  törvényalkotásra  jogi
        kötelezettséget vállalt.

        3. A törvény egészének alkotmányellenességét állító, továbbá
        az  1.  §-ban  megállapított  személyi  hatályát  kifogásoló
        indítványok megalapozatlanok.  Így minden alapot nélkülöz az
        az  indítvány  is,  hogy  az  Alkotmánybíróság  kötelezze  a
        törvényalkotót a  jogosulti alanyi  kör  újragondolására  és
        ennek alapján új törvény alkotására.

        Az Alkotmánybíróság  nem jogalkotó szerv, nem vizsgálhatja a
        jogszabályok     szükségességét,      célszerűségét,      de
        igazságosságát  sem.   Önmagában  az   anyagi  igazság,   az
        igazságosság érvényesülésére  nem biztosít  alanyi jogot  az
        Alkotmány.   A    részleges   és   szubjektív   igazságosság
        követelményével  szemben   az  Alkotmány  által  biztosított
        joguralmi  elv   előbbre  való   (  ABH   1992,  82.  ).  Az
        Alkotmánybíróság a személyi sérelemokozásokért megállapított
        kárpótlás  igazságosságát,   helyességét  sem  vizsgálhatja.
        Tekintettel a  visszamenőleges kárpótlás  döntően ex  gratia
        jellegére,  a   jelen  ügyben  a  törvény  személyi  hatálya
        tárgyában tágabb  a törvényhozó  alkotmányos  mozgástere  és
        szabadsága, mint  a tulajdoni sérelemokozásokkal kapcsolatos
        kárpótlási   törvényeknél    volt.   Egyedüli    alkotmányos
        követelmény, hogy  a kedvezményezetti kör ismérvei ésszerűek
        legyenek,  azaz   ne  legyenek   önkényesek  és  a  szabadon
        meghatározott, objektív  ismérveknek  megfelelő  kritériumok
        minden érintett  személyre bármely  megkülönböztetés nélkül,
        egyaránt és egyformán vonatkozzanak.

        A támadott  kárpótlási törvény  jogokat ad,  és a semmisségi
        törvények kárpótlási  ígérvényét alanyi  jogokra  váltja.  A
        jogok elosztásánál  érvényesülnie kell  az  egyenlő  elbánás
        követelményének,  de   a   jogosulti   csoportok   politikai
        szempontú kiválasztása  nem dőlhet el az Alkotmánybíróságon.
        Hogy  a   múlt  rendszerekben   politikai  okból  sérelmeket
        szenvedettek meghatározhatatlan - és szinte mindenkit érintő
        -  köréből   milyen  csoportképző  ismérvek  alapján  milyen
        sorrendiséget és  kedvezményeket állapít  meg az állam, vagy
        mit   tekint    "politikai   oknak",    az   ugyanúgy    nem
        alkotmányossági kérdés,  mint  a  szuverén  államnak  az  az
        elhatározása,  hogy   egyáltalán  ad-e  kárpótlást,  vagy  a
        jogosulti kört milyen időbeli hatályok közé helyezi.

        A  múltbeli  személyi  sérelemokozások  miatt  az  Alkotmány
        alapján "várományi  joga"  sincs  senkinek.  Ilyen  jogot  a
        semmisségi törvények  keletkeztettek  a  törvényhozó  szabad
        döntése következtében. Ezért az alkotmányos követelmény csak
        arra vonatkozik,  hogy az  állam a  várományi  jogok  alanyi
        jogokká  váltásakor   és  kiszélesítésekor   a  jogosultakat
        egyenlőként  kezelje   és  mindegyikük  szempontját  hasonló
        figyelemmel és méltósággal értékelje ( ABH 1990, 78. ).

        Az  önkényes,   ésszerű   indok   nélküli   megkülönböztetés
        alkotmányellenes.  A   támadott   törvényben   meghatározott
        "politikai okok"  nem tekinthetők  önkényesnek. A  jogosulti
        körök  meghatározása   összhangban  van   a   nemzetgazdaság
        teherbíró  képességével,   a  törvény   személyi  hatálya  -
        tekintettel a  Ngtvnek a rászorultságon alapuló, de az állam
        általános gondoskodási  kötelezettségét még szélesebb körben
        megállapító  oltalmi   körére  és   a   meghozandó   további
        kárpótlási  törvényre   -   az   ugyanabban   a   társadalmi
        folyamatban az  elmúlt totalitárius  rendszerekben  személyi
        sérelmet szenvedettek  széles körére  van  figyelemmel,  így
        alkotmányellenesség a  3. Kpt 1. §-ával, illetőleg általában
        a törvényben  meghatározott jogosulti körök tekintetében nem
        állapítható meg. Ezért az Alkotmánybíróság az erre vonatkozó
        indítványokat    megalapozatlannak    ítélte    és    azokat
        elutasította.

        4.  A   törvény  támadott   2.  §   (1)  bekezdése  az  élet
        elvesztéséért állapít  meg kárpótlást.  A jogosultak körét a
        magyar bíróság törvénysértő, illetőleg semmissé nyilvánított
        halálos ítélete  és annak  végrehajtása okán,  továbbá annak
        alapján  határozza   meg,  hogy   a  sérelmet  elszenvedő  a
        büntetőeljárás  vagy   a  büntető   ügyben   hozott   ítélet
        végrehajtása során  oly módon vesztette életét, hogy a halál
        bekövetkezésének  kétséget   kizáró  oka  az  eljáró  magyar
        hatóság szándékos közreműködése volt.

        A törvény  egészének személyi  hatályához -  az életüktől és
        szabadságuktól  politikai   okból  jogtalanul  megfosztottak
        köréhez  -  képest  az  egyösszegű  kárpótlásra  jogosultság
        megállapításánál a törvény szerinti csoportképző ismérv :  a
        magyar  igazságszolgáltatás   diszfunkcionális  működése.  A
        feltételrendszerbe    bevont    további    szempont    tehát
        ( differencia  specifica )  a formális  büntetőeljárás, s az
        ennek  során   elkövetett  törvénysértés,   amely  az   élet
        elvesztéséhez vezetett.

        Az Alkotmánybíróság  megállapítja, hogy  az e  feltételekkel
        képzett jogosult  kör homogén  csoportot alkot,  s  mivel  a
        csoportképzésnek  alkotmányos,   vagy  jogi  kötelezettségen
        alapuló kritériumai  csak annyiban vannak, hogy a kárpótlási
        jogosultságnak a  semmisségi  törvényekkel  érintett  alanyi
        körre feltétlenül  ki  kell  terjednie,  e  feltételrendszer
        megállapítása az Alkotmány alapjogi rendelkezéseit sem sérti
        és más  alkotmányos követelményekkel  és  elvekkel  sem  áll
        ellentétben.

        A  személyi   kárpótlás  megvalósításának   is  legfontosabb
        alkotmányossági szempontja  az egyenlő elbánás ( 5. ABh, ABH
        1993, 120.  ). A személyi károk jóvátételére is áll tehát az
        a megállapítás,  hogy azt  az osztó igazságosság jellemzi és
        az egyenlő  elbánás szempontjából  az érintetteknek  itt  is
        alkotmányos joguk  van arra,  hogy a törvényi szabályozásnál
        egyenlőként  kezeljék   őket,  és  mindegyikük  szempontjait
        hasonló figyelemmel és méltányossággal értékeljék.

        A 3.  Kpt 2. § (1) bekezdése tekintetében az indítványozók a
        diszkriminációt két  vonatkozásban vetik  fel. Egyrészt úgy,
        hogy az  egyösszegű kárpótlásra  jogosultak személyi körének
        meghatározása során  a törvényhozó  figyelmen  kívül  hagyta
        azoknak    a     jogosultaknak    a    szempontjait,    akik
        büntetőeljáráson kívül,  de  kétségkívül  az  eljáró  magyar
        hatóság  szándékos  magatartása  miatt  vesztették  életüket
        (  munkatáborokban,   gettókban  stb.   halálra   kínzottak,
        Dunábaöltek  stb.   ),   másrészt   azokat   a   személyeket
        ( hozzátartozóikat ) se vonta be e jogosulti személyi körbe,
        akiket a  magyar hatóságok  azzal  a  céllal  vagy  tudattal
        deportáltak, hogy  őket más  állam hatóságai haláltáborokban
        megöljék.

        Ezekkel   az    indítványokkal   kapcsolatban   rámutat   az
        Alkotmánybíróság  arra,   hogy  a  formális  büntetőeljárás,
        illetőleg végrehajtás  szempontjával a törvényhozó megmaradt
        a  sérelemokozások   körülményei   szerinti   különbségtétel
        objektív    ismérveinél,    és    az,    hogy    a    magyar
        igazságszolgáltatás    működésének     zavarait,    működési
        rendellenességét,   mint    közös   ismérvet   a   kárpótlás
        feltételrendszerébe iktatta, nem önkényes és nem ésszerűtlen
        megkülönböztetés és nem sérti az egyenlő elbánás alkotmányos
        követelményét.

        Egyrészt  azért   nem,  mert  az  államot  alkotmányosan  is
        terhelné kárpótlási  kötelezettség, ha  a sérelemokozások az
        Alkotmány hatálybalépése  utáni időben következtek volna be.
        Az Alkotmány  55. §  (3) bekezdése  szerint ugyanis  az, aki
        törvénytelen letartóztatás  vagy fogvatartás  áldozata volt,
        kártérítésre  jogosult.   Az  állam   ez   alapon   fennálló
        kártérítési    felelőssége    nyilvánvalóan    kiterjed    a
        törvénytelen fogvatartáson túl az élet elvételére is, hiszen
        ez esetben  a kevesebb kétségkívül a többre is vonatkozik. S
        noha a  támadott törvénnyel rendelt kárpótlási kötelezettség
        nem az  Alkotmány e  rendelkezésén, hanem az állam politikai
        elhatározásán  és   a  semmisségi   törvényeken  alapul,   a
        jogosultak körének,  a preferált  csoportoknak a kialakítása
        és a feltételrendszer alkotmányosságának meghatározása során
        döntő  szempont,  hogy  a  törvényhozó  a  törvény  személyi
        hatályát itt  alkotmányos ismérvek  alapján vonta  meg. Azaz
        olyan  kedvezményezett  jogosulti  csoportot  hozott  létre,
        amelynek  tagjai   -  az   Alkotmány   hatálybalépése   után
        keletkezett   jogviszonyok   és   jogi   tények   esetén   -
        kártérítésre alanyi  jogot közvetlenül  az Alkotmány alapján
        szereztek  volna.  Az  igazságszolgáltatás  diszfunkcionális
        működése  alkotmányos   kártérítési  alap,   így   annak   a
        csoportképzés  feltételei   közé  emelése   semmiképpen  sem
        önkényes.

        Nem ésszerűtlen továbbá a formális büntetőeljárás ismérvének
        alkalmazása azért  sem, mert  a 3.  Kpt 20. § (2) bekezdésén
        alapuló mulasztás folytán a törvényhozónak gondoskodnia kell
        mindazok kárpótlási jogosultságának a megállapításáról, akik
        büntetőeljáráson  kívül   de  az  akkori  törvények  szerint
        bűncselekménynek   minősülő    hatósági   magatartás   miatt
        szenvedtek el  jogsérelmet és hozzátartozóik bármilyen okból
        polgári jogi  kártérítési  igényt  nem  érvényesíthettek.  A
        meghozandó  további   kárpótlási  törvénynek   tehát  azt  a
        jogosulti  kört   kell  átfognia,  amely  körben  az  állami
        alkalmazottak bűncselekményei  miatt  polgári  jogi  igények
        keletkeztek, de  ezek  érvényesítése  akadályozott  volt.  A
        csoportképző ismérv  itt  nem  közvetlenül  az  Alkotmányon,
        hanem  az   állami  kárfelelősség  polgári  jogi  szabályain
        nyugszik, amely szabályokon alapuló igények érvényesítésének
        akadályai  miatt   született  meg  a  törvényhozó  ígérvénye
        kárpótlásra való jogosultság megállapítására.

        Erre    figyelemmel     nem     ésszerűtlen     a     magyar
        igazságszolgáltatás szervei  diszfunkcionális működésének és
        a    büntetőeljáráson     kívüli    bűncselekményeknek     a
        különválasztása, mert az előző csoportokra érvényes érvek az
        utóbbiakra ugyanúgy  nem vonatkoznak. Ez utóbbiak kárpótlása
        céljából   a    jogalkotó    újabb    törvény    hozatalának
        kötelezettségét határozta meg.

        A  személyi  sérelmek  miatti  kárpótlások  jogi  bázisát  -
        meghatározott körben  - az  Alkotmány "utáni" ún. semmisségi
        törvények  teremtették   meg  annak  kimondásával,  hogy  az
        Alkotmány  "előtti"   törvénytelen  elítéltetések   semmissé
        nyilvánítása  után   az   érintettek   kárpótlásáról   külön
        törvényben rendelkezni  kell. A  támadott 3.  Kpt 2.  §  (1)
        bekezdésének  személyi   hatálya  ennél   a   körnél   jóval
        szélesebb, mert  az állam  az oltalmi  szférába  itt  bevont
        minden  további   olyan   jogsértést,   amelyet   a   magyar
        igazságszolgáltatás   szervei   a   büntetőeljárások   során
        követtek el,  függetlenül  attól,  hogy  azok  vezethettek-e
        jogerős büntető ítéletek semmisségének megállapításához vagy
        sem. A törvényhozó megmaradt viszont az eredetileg jogalapot
        teremtő semmisségi  törvények gondolatkörében :  a kárpótlás
        feltétele  itt   az   igazságszolgáltatás   diszfunkcionális
        működése. A  jogosulti kör kialakításának így ésszerű alapja
        van.

        Az  Ngtv  -  bár  rászorultsági  alapon  és  nem  egyösszegű
        kárpótlásként, hanem  - az  erkölcsi elégtétel  mellett -  a
        jogosult  élete   végéig  tartó,   mintegy   tartást   pótló
        járadékként -  jóval szélesebb  körben teszi  lehetővé halál
        esetén a  jogosultság megállapítását.  Ez  jogalapot  teremt
        nemcsak a  magyar,  hanem  az  idegen  állam  -  és  nemcsak
        büntetőeljárás  vagy   ítélet  végrehajtása   során,   hanem
        bármilyen módon  elkövetett -  hatósági önkénye,  vagy egyes
        személyek  politikai   indíttatású  önkénye   esetén  is   a
        járadékra,  ha   a  halál   bekövetkezése  és   az  önkényes
        magatartás között fennáll az okozati összefüggés.

        Minderre figyelemmel  az egyösszegű  kárpótlásra  jogosultak
        személyi körének  meghatározása  nem  ütközik  az  Alkotmány
        70/A.  §-ába   és  nem   sért  más  alkotmányos  elvet  vagy
        alkotmányi rendelkezést  sem, ezért az Alkotmánybíróság a 3.
        Kpt   2.   §   (1)   bekezdését   kifogásoló   indítványokat
        megalapozatlannak találta és azokat elutasította.

        5. Az  Alkotmánybíróság megállapítja,  hogy a  törvényhozó a
        II. világháború  alatt faji,  vallási vagy  politikai  okból
        külfölre deportáltak  szempontjait a  kárpótlási jogosultság
        megállapításánál nem  értékelte  kellő  körültekintéssel  és
        figyelemmel  az   egyenlő  méltóságú   személyként   kezelés
        követelményének  megfelelően  akkor,  amikor  a  deportálást
        pusztán  szabadságelvonásnak  minősítette,  illetőleg  azzal
        azonosította. A  deportálás fogalmilag büntetés, elkülönítés
        végett, szabadságvetésbüntetés  végrehajtásaként  erőszakkal
        távoli  vidékre  szállítást,  száműzést,  hurcolást  jelent.
        Történetileg a  II. világháború  alatt  faji,  vallási  vagy
        politikai okból  történő deportálás  tömegben és  erőszakkal
        külföldre,  rendszerint   koncentrációs  táborba   hurcolást
        jelentett,  annak  során  a  Magyar  Állam  saját  polgárait
        összegyűjtötte és idegen szuverén fennhatóságának adta át. A
        törvényhozó akkor,  amikor a  deportálásnak ezeket a sajátos
        szempontjait és  történeti tényeit figyelmen kívül hagyta és
        azt a  puszta szabadságelvonással  azonosította,  az  eltérő
        ismérvek   ellenére    történt   homogén    csoportképzéssel
        megsértette  az   egyenlő  méltóságú   személyként   kezelés
        alkotmányos   követelményét    és   ezzel   alkotmányellenes
        diszkriminációt valósított  meg  [  Alkotmány  70/A.  §  (1)
        bekezdés ).  Mivel  ezek  a  szempontok  és  megkülönböztető
        ismérvek  többnyire   irányadóak  a   Szovjetunióba  történt
        kényszermunkára hurcolás  eseteire is,  az  Alkotmánybíróság
        megállapította, hogy a 3. Kpt 3. § (1) bekezdésének d) és e)
        pontjai alkotmányellenesek, ezért azokat megsemmisítette.

        A  jogok   egyenlő  elosztásának   elvéből  és  a  hátrányos
        megkülönböztetés  tilalmából   [  Alkotmány   70/A.  §   (1)
        bekezdés ] ugyanis az következik, hogy az államnak az alanyi
        jogok  szétosztásánál   ugyanazokkal  az   ismérvekkel  kell
        mérlegelnie  különböző   okfolyamatokban   azonos   sérelmet
        szenvedettek szempontjait. Ha az állam a különböző helyzetek
        között   -   azzal,   hogy   az   azokban   rejlő   lényeges
        különbözőségeket  figyelmen   kívül  hagyja   -  egyenlőtlen
        elbánást  eredményező  módon  azonosságot  állapít  meg,  az
        személyek közötti  tilos  megkülönböztetést  eredményez,  és
        ezért alkotmányellenes.  A 3.  Kpt  3.  §  (1)  bekezdésében
        szabályozott alcsoportok közös ismérve:  a szabadságelvonás.
        Ennek - függetlenül a szabadságelvonás módozataitól - azonos
        jellemzője,  hogy  az  a  magyar  állam,  illetőleg  szervei
        eljárása   keretében,    felügyelete   mellett    és   egyéb
        kényszerintézkedései   útján    bonyolódott.   A   külföldre
        deportálás is  szabadságelvonás, de  ehhez lényeges  többlet
        tényálláselem járult,  nevezetesen az,  hogy  a  deportáltak
        feletti  rendelkezés   kikerült  a   magyar  állam   hatalmi
        szférájából és  az idegen  szuverén hatalmi  szférájába ment
        át. Az  Alkotmánybíróság álláspontja  szerint ez az ismérv a
        csoportképzés során annyira lényegi és meghatározó, hogy azt
        a  kárpótlási  jogosultság  szempontjából  a  törvényhozónak
        külön kellett  volna  választania,  mert  a  sérelem  súlya,
        nagysága és természete más jóvátételi kritériumokat követel,
        mint amilyenek  a többi  szabadságelvonás esetén  egységesen
        megállapíthatók.

        A törvényhozás  politikai  szabadsága  -  és  felelőssége  -
        körébe   esik,    hogy   a   németországi   kényszermunkára,
        haláltáborokba, illetőleg  a Szovjetunióbeli kényszermunkára
        deportáltakat  az   életüktől,  illetőleg  a  szabadságuktól
        megfosztottak  között   hol  helyezi   el,  de   a   törvény
        alkotmányellenességének kiküszöbölése során figyelemmel kell
        lennie arra  az alkotmányos  szempontra, hogy  a deportáltak
        csoportja alkotmányosan  nem azonosítható  a  szabadságuktól
        jogtalanul megfosztott kárpótlásra jogosultak csoportjával.

        Az is  a törvényhozó  felelősségi körébe  tartozik,  hogy  a
        kárpótlási jogosultság új szempontjainak megállapítása során
        mennyiben veszi figyelembe a jogosultak javára a német állam
        által fizetett  jóvátételi összegeket.  Ennek során  azonban
        alkotmányosan   kizárólag    a   személyi   sérelmek   miatt
        teljesített kárpótlásokra  lehet a  törvényhozó figyelemmel,
        mert e  kárpótlási törvény  a  személyi  sérelmek  részleges
        orvoslására  hivatott,   azokba  pedig  az  anyagi,  vagyoni
        sérelmek,  tulajdonelvonások   miatt   fizetett   kártérítés
        alkotmányosan nem számítható be. Az Alkotmánybíróság rámutat
        arra is,  hogy a  teljesített kárpótlások  értékelése esetén
        sem hagyható  figyelmen kívül a deportáltakra vonatkozó az a
        csoportképzési szempont,  hogy e  deportálás  ténylegesen  a
        "hazából való száműzetést" eredményezett.

        Mindezekre figyelemmel  az Alkotmánybíróság  az Abtv  43. §-
        ának (4)  bekezdése  alapján  az  alkotmányellenesnek  ítélt
        rendelkezéseket   a    jövőre   nézve   megsemmisítette.   A
        törvényhozónak   legkésőbb    az   új   kárpótlási   törvény
        megalkotásakor   gondoskodnia    kell    arról,    hogy    a
        megsemmisített   rendelkezések    helyett   az   alkotmányos
        követelményeknek megfelelő új szabályokat hozzon, amelyekkel
        az érintett  jogosulti kör  kárpótlásra  való  jogosultságát
        visszamenőleges hatállyal  kell rendeznie. Tekintettel arra,
        hogy ez  az új  törvényi szabályozás  az érintettekre  nézve
        csak  kedvezőbb   lehet,  az  Alkotmánybíróság  szükségesnek
        látta, hogy  a  kárpótlási  igények  rendezése  folyamatosan
        történjék, ezért  a megsemmisítés  időpontját az új törvényi
        rendelkezés hatálybalépésével egyidejűleg határozta meg.

        6. A  3. Kpt  2.  §  (4)  bekezdésében  foglalt  rendelkezés
        alkotmányosan nem kifogásolható. Az erre vonatkozó indítvány
        - speciális  alkotmányos indok  hiányában -  az egyházi jogi
        személy kedvezményezését  tartja alkotmányellenesnek.  Ebben
        az  esetben   azonban  nem  a  4/1993.    (  II.  12.  )  AB
        határozattal   (   ABH   1993,   48.   )   elbírált   és   a
        "funkcionalitás"  elve   alapján  alkotmányosnak  minősített
        kedvezményezésről van  szó, hanem  arról, hogy  a  házassági
        tilalom alatt álló egyházi személy életétől való megfosztása
        esetén rendesen  hiányzik az  a személyi  kör  (  házastárs,
        gyermek )  , amely  más sérelmet  szenvedettek halála esetén
        megvan. A  törvényhozó az egyházmegyét itt - egy jogi fikció
        alkalmazásával  -   mintegy  hozzátartozónak  tekinti  és  a
        kárpótlás  indoka  ez,  nem  pedig  az,  hogy  egyházi  jogi
        személyt  is   kárpótlásban  akar   részeltetni.   Ebben   a
        konstrukcióban az  egyenlő elbánás  alapja éppen  az, hogy a
        törvény a  büntetőeljárás során  jogtalanul  megölt  egyházi
        személy után  is meghatároz kárpótlásra jogosultat, aki után
        - mert  egyházi  fogadalma  miatt  házastárs  és  leszármazó
        hiányában halt  meg -  egyébként nem lenne. Az Alkotmány 60.
        §-ával a  rendelkezésnek releváns  összefüggése tehát nincs,
        mert a törvény az egyházi jogi személynek, mint a jogtalanul
        megölt hozzátartozója  helyébe lépő jogosultnak, nem pedig a
        jogi személyek egy preferált csoportjának juttat kárpótlást.
        A rendelkezés  nem sérti az Alkotmány 60. § (3) bekezdésének
        - az  egyházak államtól való elválasztásának - követelményét
        sem.  Az   állam  éppen   azzal  ismeri   el   az   egyházak
        különállását, hogy  sajátosságaikat -  ahol ez szükséges - a
        jogi szabályozás  során is figyelembe veszi és szabadságukat
        garantálja. Ezért  az  Alkotmánybíróság  az  erre  vonatkozó
        indítványt is, mint megalapozatlant, elutasította.

        7. A  3. Kpt  3. §  (1) bekezdésében  foglalt rendelkezés  -
        amint arról  már  volt  szó  -  a  személyes  szabadságukban
        súlyosan,  30   napot   meghaladóan   korlátozott   sérelmet
        szenvedettek önálló csoportját alkotja meg, ezen belül pedig
        a törvény  a) -  e) pontjaiban  felsorolt sérelmekért  teszi
        lehetővé a  kárpótlást. Az  indítványozók ebben  a körben  a
        diszkrimináció tilalmát  megvalósító szabályozásnak  tartják
        azt,  hogy  a  törvény  egyes,  a  személyes  szabadságukban
        korlátozott   személyek    "alcsoportját"   a    kárpótlásra
        jogosultságból kirekeszti.

        Így  a   3.  §   (1)  bekezdés   c)  pontja  körében  számos
        indítványozó  sérelmezi,   hogy  a  törvény  a  nem  harcoló
        alakulatok kötelékében  teljesített  munkaszolgálatosokat  a
        kárpótlás lehetőségétől elüti. Az indítványozók szerint a 3.
        § (1)  bekezdés b)  pontjában írt  az a  rendelkezés,  amely
        szerint a  magyar bíróság  ítélete vagy magyar közigazgatási
        hatóság  határozata  alapján  végrehajtott  zárt  táborszerű
        fogvatartás is jogot alapít a kárpótlásra, a különbségtételt
        nem szünteti  meg, mert  a munkaszolgálatosok  nem  bírósági
        ítélet vagy  közigazgatási határozat,  hanem katonai  behívó
        alapján "raboskodtak".

        A munkaszolgálatosokat  befogadó táborokban  a harcoló  és a
        nem    harcoló     alakulatok    kötelékében     teljesített
        munkaszolgálat   közötti   különbségtétel   ésszerűtlen   és
        önkényes megkülönböztetés. Nincs alkotmányos alap arra, hogy
        a  törvényhozó   a  nem  hadműveleti  területen  teljesített
        munkaszolgálatot  a  kárpótlásra  jogot  adó  alanyi  körből
        kirekessze, annál kevésbé, mert köztudomású tény, hogy a nem
        harcoló  alakulat   kötelékében  teljesített  munkaszolgálat
        ténylegesen zárt  táborszerű fogvatartást  jelentett,  amely
        szabadságelvonástípusra a  törvény  3.  §  (1)  bekezdés  b)
        pontja  kárpótlási   jogot  alapít.   A  Legfelsőbb  Bíróság
        Közigazgatási  Kollégiuma   ezért   helyezkedett   arra   az
        álláspontra,  hogy  a  munkaszolgálat  általában  érdemes  a
        kárpótlásra.

        A Legfelsőbb Bíróság a Kf.II.25.814/1993/3. számú ítéletében
        leszögezte :   az  a tény,  hogy  a  törvényhozó  a  harcoló
        alakulatban   teljesített    munkaszolgálatosok   kárpótlási
        igényét külön  nevesítette, nem  jelenti azt,  hogy  azok  a
        munkaszolgálatosok, akik nem harcoló alakulatoknál ugyan, de
        zárt táborszerű  fogvatartás  és  kényszermunka  körülményei
        között  teljesítették   a  munkaszolgálatot,   nem  lennének
        jogosultak kárpótlásra.  Esetükben ugyanis a 3. Kpt 3. § (1)
        bekezdés b)  pontján alapuló,  faji, illetve politikai okból
        elszenvedett szabadságkorlátozásról  van szó,  így  ezen  az
        alapon tartoznak a törvény személyi hatálya alá.

        Ezzel azonos álláspontra helyezkedett a Legfelsőbb Bíróság a
        Kf.II.25.868/1993/4. számú  ítéletében, kimondva azt, hogy a
        zárt, táborszerű fogvatartást elszenvedett és kényszermunkát
        végző munkaszolgálatost  a  3.  §  (1)  bekezdés  b)  pontja
        hatálya alá  tartozónak kell  tekinteni, s  ennek alapján  a
        szabadságelvonásért kárpótlás őt is megilleti.

        Ezzel szemben  a Kárpótlási  Hivatal és a Fővárosi Bíróság a
        nem    harcoló     alakulatok    kötelékében     teljesített
        munkaszolgálatot nem  tekinti a  3. § (1) bekezdés b) pontja
        alá tartozónak,  mert a  munkaszolgálat elrendelése  katonai
        behívóval  -   és  nem  ítélettel,  illetőleg  közigazgatási
        határozattal -  történt. A  számos -  jogerőre emelkedett  -
        elutasító  tartalmú   kárpótlási  határozat,  továbbá  bírói
        ítélet folytán  a jogalkalmazási gyakorlat ellentmondásos, a
        kérdésben egységesen és következetesen alkalmazott "élő jog"
        [ 57/1991.   (  XI. 8. ) AB határozat, ABH 1991, 239, 240. ]
        nem alakult  ki,  ezért  az  Alkotmánybíróságnak  kellett  a
        törvény alkotmányos  tartalmát meghatároznia. Eszerint pedig
        a harcoló  és  nem  harcoló  alakulatok,  mint  nem  lényegi
        különbséget  felmutató  -  ti.  faji  vagy  politikai  okból
        szabadságelvonásnak   minősülő    -    helyzetek    szerinti
        különbségtétel  már   személyek   közötti   megengedhetetlen
        megkülönböztetést  jelent,   ezért  ez   a  szabályozás   az
        Alkotmány 70/A.  § (1)  bekezdésébe ütközik,  s  mint  ilyen
        alkotmányellenes.    Az    Alkotmánybíróság    a    "harcoló
        alakulatokra"    vonatkozó    alkotmányellenes    megszorító
        rendelkezést ezért az Abtv 43. § (4) bekezdése alapján - a a
        törvény   hatálybalépésének    időpontjára   visszamenőleges
        hatállyal -  megsemmisítette. Ennek folytán a törvényhozónak
        meg kell teremtenie azokat az eljárási feltételeket, amelyek
        keretében a  jogszabály kizáró rendelkezése miatt kárpótlási
        igényt egyáltalában  nem érvényesítők,  továbbá  elutasítást
        szenvedettek követeléseiket  pótlólag  még  érvényesíthetik.
        Ezt az  Abtv 43.  § (4)  bekezdésében  rendelt  jogbiztonság
        követeli  meg.   Ezért  az   Alkotmánybíróság   felhívta   a
        törvényhozót, hogy az utólagos igényérvényesítés feltételeit
        - legkésőbb  a mulasztás  pótlásával egyidejűleg  - teremtse
        meg.

        8. A  3.  Kpt  3.  §  (2)  bekezdése  -  egy  jogi  vélelmet
        alkalmazva -  kimondja, hogy  a szovjet  hadifogságba  esett
        katonát 1945.  augusztus 1-jétől  kényszermunkára hurcoltnak
        kell tekinteni.  A rendelkezés  alapja az,  hogy a szovjetek
        nem csatlakoztak  a  hadifogolyegyezményhez,  ezért,  míg  a
        nyugatiak ekkor  rendszerint  elengedték  hadifoglyaikat,  a
        szovjetek nem. Ez, továbbá az az alapja a szovjet és nyugati
        hadifoglyok közötti  megkülönböztetésnek, hogy  az  51/1992.
        ( III.  18. )  Korm. rendelet  a  volt  nyugati  hadifoglyok
        hitelutalványaival   kapcsolatos    pénzkövetelésekről    és
        nyugdíjuk kiegészítéséről rendelkezik.

        Az  51/1992.     (   III.  18.  )  Korm.  rendelet  támadott
        rendelkezéseinek alkotmányellenessége - az indítvány szerint
        is -  csak a  3. Kpt  3. §  (2) bekezdésének összefüggésében
        vizsgálandó. A  kárpótlás szempontjából viszont a 3. Kpt nem
        tartalmaz indokolatlan  megkülönböztetést a  volt szovjet és
        nyugati hadifoglyok  között, mert  a nyugati hadifogságban a
        hadifogoly vagy  nem volt  köteles munkát  végezni, vagy  ha
        önkéntesen munkát  végzett, ellenértékre  tarthatott igényt.
        Ez volt  az ún. hadifogolyutalvány, amelynek kifizetéséről a
        sérelmezett Korm.  rendelet  rendelkezik.  Ezzel  szemben  a
        Szovjetunióban  kötelező   volt   a   kényszermunka   és   a
        hadifoglyok munkájukért ellenértéket nem kaptak.

        A  hadifogoly  egyezményekhez  való  csatlakozás,  illetőleg
        ennek   hiánya   önmagában   elegendő   alap   a   különböző
        csoportképzésekre, a  kategóriák szerinti különböző elbánást
        pedig  nem  lehet  alkotmányosan  kifogásolni.  Az  államnak
        szabadságában  áll,   hogy  a  politikai  okból,  jogtalanul
        kategóriáját rugalmasan  kezelje, anélkül,  hogy ez önkényes
        lenne. A törvény preambuluma szerint a jogalkotó a politikai
        okból,  jogtalanul   fogalma  alatt   a  különböző   jellegű
        megkülönböztetésen  alapuló  törvénysértések  megvalósítását
        érti különösen.  Annak eldöntése  során, hogy  a törvényhozó
        kinek ad  jogot, alkotmányosan  nem kifogásolható,  hogy  az
        állam feltételezze  :   a nyugati  hadifogság kívül  esik  a
        politikai okból,  jogtalanul fogalom  tartalmi körén, azaz a
        3. §  (2) bekezdése  ennek alapján belül marad a megengedett
        kedvezményezésen.

        Az  általános   alóli  kivételt   jelentő  egyéni  helyzetek
        megítélése nem  tartozik az  Alkotmánybíróság hatáskörébe és
        azok a  törvény  alkotmányossága  megítélésének  meghatározó
        szempontjai se  lehetnek. A jogalkotó nyilvánvalóan az adott
        történelmi  és  nemzetközi  egyezményekkel  is  szabályozott
        általános  helyzetből  indult  ki;  a  méltányosság  alapján
        alanyi jogot  adó kárpótlások  körében az egyedi kivételekre
        alkotmányosan nem kellett figyelemmel lennie.

        A szövetséges  nyugati  hatalmak  fogságába  esett  leventék
        részére a  jogalkotó nyugdíjkiegészítést  állapított meg, ex
        gratia juttatás  tehát az  ő irányukban is megvalósult; arra
        viszont nincs  az Alkotmányban  biztosított  joguk,  hogy  e
        törvény  méltányossági   tényállásai  alá   is  tartozzanak.
        Alkotmányellenes megkülönböztetésről  ebben a  viszonylatban
        sem beszélhetünk, ezért az Alkotmánybíróság a megalapozatlan
        indítványok e csoportját is elutasította.

        9. Az  életüktől jogtalanul  megfosztottak  utáni  kárpótlás
        tekintetében a  3. Kpt  2. §  (2) ,   (3) és (4) bekezdése a
        jogosulti kört  szélesen, míg  a  szabadságuktól  jogtalanul
        megfosztottak utáni  kárpótlás vonatkozásában a törvény 5. §
        (1) és  (2) bekezdése a jogosulti kört szűken határozza meg.
        Az előbbi körbe beletartozik az özvegy, a gyermek, a még élő
        szülő,  ezek  hiányában  -  50%-os  kárpótlásra  jogosultság
        erejéig -  az élő testvér, továbbá házassági tilalom alá eső
        egyházi  személy   esetén,  amint  erről  már  volt  szó,  -
        ugyancsak 50  %os kárpótlás  mértékéig -  az egyházmegye.  A
        második csoportban  a törvény  csak a sérelmet szenvedettet,
        halála esetén pedig özvegyét határozza meg jogosultként.

        A  4.   ABh-ban  az   Alkotmánybíróság  kimondta,  hogy  nem
        alkotmányellenes az,  hogy az  1.  Kpt  a  meghalt  jogosult
        leszármazói  és   házastársa  számára   biztosít  kárpótlási
        igényt, s  ezzel eltér  a törvényes  öröklés rendjétől ( ABH
        1991, 88. )

        Minthogy a  3. Kpt  egységes  jogalapja  a  méltányosság,  a
        törvényhozó   szabadsága   a   kárpótlásra   jogosulti   kör
        kijelölésénél nagy. Mivel a törvény csak azokra az igényekre
        vonatkozik,  amelyeket   maga   alapoz   meg,   a   támadott
        rendelkezésnek  az   Alkotmány  öröklési   jogot   biztosító
        szabályával  összefüggése   nincs.  A  törvényben  felsorolt
        hozzátartozók ugyanis nem öröklik a kárpótlási igényt, hanem
        azt a  törvénynél fogva  szerzik meg.  Így alkotmányosan nem
        kifogásolható, hogy  ennek meghatározása  során a  törvényes
        öröklési  rend   polgári  jogi   szabályaitól  is   eltér  a
        törvényhozó. Az örökléshez való jog ( Alkotmány 14. §-a ) és
        a személyi  sérelemokozások miatti kárpótlásra vonatkozó jog
        között tehát  nincs releváns  kapcsolat. Mivel  a  kárpótlás
        alapja a  méltányosság, arra  az első  sorban  jogosítottnak
        ( magának  az érintettnek  vagy bárkinek, aki az első helyen
        áll  utána   )  sincs   anyagi,  alanyi  jogi  jogosultsága;
        következésképpen   a    jogalkotó   szabadon,    tetszőleges
        jogutódlási rendet  határozhat meg; alkotmányosan megtehette
        volna akár azt is, hogy a "jogutódok" teljes körét kizárja a
        kárpótlási jogosultságból.

        Az Alkotmánybíróság  egyébként formai okok miatt a törvények
        közötti ellentétet, összeütközést nem vizsgálja.

        Nem  alkotmányellenes  megkülönböztetés,  hogy  az  életüket
        elvesztettek  utáni  kárpótlás  jogosulti  körét  a  törvény
        szélesebben   határozza    meg,   mint    a   szabadságukban
        korlátozottakét, hiszen  az előbbinél  a jogosulti  körből a
        közvetlen sérelmet szenvedettek eleve kiesnek, továbbá, mert
        az  élet  elvesztése  általában  a  hozzátartozók  szélesebb
        körére jelent  személyi  sérelmet,  míg  a  szabadságelvonás
        rendszerint  csak  az  együtt  élő,  közeli  hozzátartozókat
        érinti rendkívüli módon, vagy súlyosan. Mivel a 2. § hatálya
        alá   tartozó    kárpótlás   jellegében    más,    mint    a
        szabadságelvonásért juttatott,  azaz más a kárpótlás alapja,
        maguk a jogosulti körök is összehasonlíthatatlanok. A 3. Kpt
        5. §  (1) bekezdése  tehát nem  alkotmányellenes.  Mivel  az
        Alkotmány  szerint  senki  sem,  így  a  gyermek  sem  eleve
        jogosult, a  jogosulti  körből  való  kihagyását  nem  lehet
        alkotmányellenesnek tekinteni. A második házasságkötés pedig
        a  volt  első  házastárssal  való  minden  jogi  kapcsolatot
        (   tartási    jog,   özvegyi   jog,   özvegyi   nyugdíj   )
        általánosságban véve  megszüntet. Nem lehet a törvényhozótól
        az Alkotmány  alapján számon kérni, hogy miért így jár el az
        ex  gratia   jogosultságok  megállapításánál  is.  Ezért  az
        Alkotmánybíróság az  5.  §  alkotmányosságát  kétségbe  vonó
        indítványokat is elutasította.

        10.  A   törvényhozó  a  kárpótlás  módjának  és  mértékének
        meghatározása tekintetében  nagy  szabadsággal  rendelkezik,
        mivel a  döntően ex gratia kárpótlás jogalapját maga teremti
        meg. A  kárpótlás módjának  ( havi  életjáradék - kárpótlási
        jegy )  megválasztása az  Alkotmány egyetlen rendelkezésével
        sem    hozható     összefüggésbe,    így     a     tulajdoni
        sérelemokozásoknál is  alkalmazott, ráadásul  itt a jogosult
        által választható  kárpótlási jegy  biztosítása  a  részbeni
        jóvátételre, nem alkotmányellenes.

        A  kárpótlási   jegy   értékpapír,   amelyet   a   tulajdoni
        sérelemokozások miatti részleges jóvátételt biztosító 1. Kpt
        vezetett be  a törvény  preambuluma szerinti kettős céljának
        megfelelően  azért,   hogy  az   állampolgárok  tulajdonában
        igazságtalanul  okozott   károk   orvoslásával   egyidejűleg
        megtörténjen  a  "tulajdonviszonyok  rendezése",  s  ezáltal
        megteremtődjön  a  forgalmi  viszonyok  és  a  vállalkozások
        biztonsága. A kárpótlási jegyek fő felhasználási területe az
        állami tulajdon  privatizálása során  tulajdoni  részarányok
        szerzése. A  törvény  támadott  rendelkezése  a  jogosultnak
        választási  jogot   biztosít  :     lehetővé   teszi,   hogy
        vállalkozóvá, tulajdonossá  váljon, s  ez esetben kárpótlási
        jegy illetheti  meg, de  választhatja a  pénzben  járó  havi
        életjáradékot  is,   amelyet  azonban   nem   fordíthat   át
        egyösszegű  kárpótlássá.   Mivel  a   törvényhozó  kárpótlás
        adására nem  köteles, szabadságában  áll annak eldöntése is,
        hogy  a   juttatást  milyen  formában  teljesíti.  Ezért  az
        Alkotmánybíróság a  módosított 6.  § (1)  és  (2)  bekezdése
        alkotmányellenességének       megállapítására       irányuló
        indítványokat megalapozatlannak ítélte és elutasította.

        11. A 3. Kpt 9. §-a a személyes szabadságukban korlátozottak
        özvegyeit megillető kárpótlás számítási módjáról rendelkezik
        arra az  esetre, ha a sérelmet szenvedett a szabadságelvonás
        ideje alatt meghalt és a túlélő házastárs a halál időpontját
        nem  tudja   bizonyítani.  A   jogalkotó  a   halálig  tartó
        fogvatartás  becsült  idejét  a  szabadságelvonás  módozatai
        szerint különbözőképpen határozza meg.

        Az ebbe  a csoportba  tartozó  kárpótlásra  jogosultaknál  a
        csoportképző ismérv a személyes szabadság súlyos, jogellenes
        korlátozása. Mivel a törvény 7. § (3) bekezdése értelmében a
        kárpótlási jegyben  folyósított kárpótlás  összegét úgy kell
        kiszámítani, hogy  a szabadságelvonásban  töltött  időt  meg
        kell    szorozni     a    törvényes     alapösszeggel,     a
        szabadságelvonásban    töltött     időnek    a     kárpótlás
        összegszerűségre meghatározó befolyása van.

        A  törvény  támadott  rendelkezése  a  szabadságkorlátozások
        idejére -  a szabadságelvonásoknak  a 3.  § (1) bekezdésében
        írt  típusa   szerint   -   megdönthető   jogi   vélelmeket,
        valószínűsített időtartamokat állapít meg.

        Az  Alkotmánybíróság   álláspontja  szerint   a  törvényhozó
        szabadságában áll,  hogy a  szabadságelvonásban töltött időt
        vélelmezze.  A   jogalkotó  e  szabály  megalkotásánál  akár
        fikcióval  is   élhet,  azaz  a  szabadságelvonás  idejét  a
        kárpótlás   összege    szempontjából   akkor   is   hosszabb
        időtartamban állapíthatja  meg, ha  a sérelmet  szenvedett a
        szabadságelvonás alatt  előbb meghalt.  Az, hogy a különböző
        szabadságelvonási    típusoknak     megfelelően    különböző
        időtartamokban  meghatározott,   megdönthető  tényvélelmeket
        határoz   meg    a   jogalkotó,   önmagában   nem   önkényes
        megkülönböztetés. Ez  ugyanis éppen  a méltányosság  elvéből
        következik,  hiszen   a  vélelem   jogvédő   jellegű   (   a
        ténylegesnél   hosszabb   időre   szóló   jogosultságot   is
        megalapoz ) , egyben megdönthető ( a vélelmezettnél hosszabb
        szabadságelvonás  bizonyítható   )  és   objektív  alapú.  A
        vélelmek időtartalma  ugyanis történelmi  tényeken nyugszik;
        meghatározásuk az elvileg lehetséges leghosszabb időtartamok
        nagyobb részének  a  figyelembevételével  történt,  amellyel
        szemben a  jogosult még  további időtartamot is bizonyíthat.
        Történelmi kutatásokkal alátámasztott, de köztudott tény is,
        hogy   a    törvényben   meghatározott   különféle   fajtájú
        szabadságelvonások különböző időtartamúak voltak.

        A    szabadságelvonások     típusa,    módozatai    szerinti
        megkülönböztetés  nem   önkényes,  annak   ésszerű  adatokon
        nyugvó, objektív alapja van, így nem tekinthető a jogosultak
        közötti   indokolatlan    megkülönböztetésnek.   Ezért    az
        Alkotmánybíróság   a   törvény   9.   §-ában   meghatározott
        rendelkezésektől az  egyenlő elbánást  és  a  jogok  egyenlő
        elosztását  számon   kérő  indítványokat   megalapozatlannak
        találta, ezért elutasította. Értelemszerűen - a törvény 3. §
        (1) bekezdés  d) és  e) pontjainak  megsemmisítése folytán -
        okafogyottak azonban a törvény 9. § e) és f)  pontjai, ezért
        ezeket az  Alkotmánybíróság  az  új  törvény  megalkotásának
        hatályával megsemmisítette.

        12. A  3. Kpt  támadott 12.  § (3) bekezdésével kapcsolatban
        két   különböző    szinten   vetnek   fel   az   indítványok
        alkotmányossági problémát.

        12.1. Egyes  indítványok szerint a törvény szövegtartalma és
        szóhasználata annyira  pontatlan és  homályos, hogy az már a
        jogállamiságot   sértő    jogbizonytalansághoz   vezet.   Az
        Alkotmánybíróság a  11/1992.   ( III.  5. ) AB határozatában
        ( ABH  1992, 77.  ) kifejtette,  hogy a  jogbiztonság  -  az
        Alkotmánybíróság  értelmezésében   -  az   államtól   és   a
        jogalkotótól azt  várja el,  hogy a jog szabályai világosak,
        egyértelműek,  hatásukat   tekintve  kiszámíthatóak   és   a
        címzettjei  számára   is  előre   láthatóak   legyenek.   Az
        indítványok szerint  ezeknek a  követelményeknek a 12. § (3)
        bekezdésében írt kategóriák nem felelnek meg.

        Az Alkotmánybíróság  rámutat  arra,  hogy  a  törvény  által
        használt  fogalmak   értelmezése,  a  törvényszövegben  levő
        gondolatkifejtés,   a    fogalmak   tartalmi   kitöltése   a
        jogalkalmazás  feladata.   A  támadott  rendelkezés  fogalmi
        apparátusa megfelelően  értelmezhető,  olyan  közhasználatú,
        közismert,  az   elmúlt  történelmi   időszakban   kialakult
        kategóriákat tartalmaz,  amelyeket  a  törvény  végrehajtása
        során  megfelelően   lehet  értelmezni   és  alkalmazni.   E
        tekintetben garanciális jelentőségű a nyitva álló bírói út a
        közigazgatási határozat  megtámadására, amely  nyilvánvalóan
        alkalmas helyes  és egységes  jogalkalmazás kialakítására. A
        törvény  kifogásolt   rendelkezései  tehát   nem  sértik   a
        jogbiztonság követelményét,  azok  az  Alkotmány  2.  §  (1)
        bekezdése alapján nem minősülnek alkotmányellenesnek.

        12.2. Az indítványokban megfogalmazott további kifogás, hogy
        a támadott  rendelkezések kollektív  felelősségmegállapítást
        tartalmaznak.

        A        kollektív        felelősség        megállapításának
        alkotmányellenességével  az   Alkotmánybíróság  a   66/1992.
        ( XII. 17. )    AB   határozatában    (  ABH  1992,  293.  )
        foglalkozott, és  kimondta,  hogy  összeegyeztethetetlen  az
        Alkotmánnyal az  a szabályozás, amely törvény erejénél fogva
        hátránnyal sújt  egyes szervezetekhez tartozást akként, hogy
        az érintettek  egyéni  felelősségének  vizsgálatára  nem  is
        kerül sor.

        Tekintve,   hogy    a   sérelemokozások   miatti   kárpótlás
        meghatározó   jogalapja    a   méltányosság,    nem    eleve
        alkotmányellenes  az,   ha  valamely   csoport   kimarad   a
        kárpótlásból,  feltéve,   hogy  e  csoport  szempontjait  az
        egyenlő  elbánás   alkotmányos  követelményének  megfelelően
        mérlegelték.

        A támadott  rendelkezésekben  nem  kollektív  felelősségről,
        hanem kollektív  érdemtelenségről van  szó, éspedig  azon az
        alapon,  hogy   a  kárpótlásra   egyébként  jogosultak   egy
        meghatározott  köre,   akik,   bár   elszenvedtek   jogtalan
        szabadságelvonást, mégis kiesnek a kárpótoltak csoportjából,
        mert vagy  korábban, vagy  elszenvedett sérelmeiket követően
        más,  okozott  jogsértések  közvetlen  és  aktív  résztvevői
        voltak.  Ez   a   szabályozási   elv   alkotmányosan   azért
        megengedhető,  mert   méltányosságból   adott,   ex   gratia
        juttatásból zár  ki olyan  csoportokat, amelyek a kárpótlást
        is   keletkeztető   tényállások   megvalósításában   -   más
        időszakban - aktív közreműködést vállaltak. Az érdemtelenség
        kollektivizálása tehát valójában objektív - és alkotmányosan
        megengedett -, ésszerű alapon történt csoportképzés, amely a
        tényálláskörbe tartozó  valamennyi résztvevőre  kiesési okot
        állapít  meg.   Ez  a   szabályozás  nem   sérti  az  emberi
        méltóságot,  nem   is  önkényes,  így  az  indítványokat  az
        Alkotmánybíróság ezen az alapon teljesíthetetlennek találta,
        ezért elutasította.

        13. A  3. Kpt  19.  §-a  a  szerzett  jogokat  illetően  nem
        tartalmaz jogfosztást.  Akinek ügyében  a  támadott  törvény
        hatálybalépésekor a  Be  szerinti  kártalanítási,  illetőleg
        visszatérítési igény  még nem nyílt meg, annak alanyi joga a
        kárpótlásra nem  volt. Az ugyanis vagy a törvénysértő ítélet
        semmissé  nyilvánításával,  vagy  közvetlenül  e  törvénnyel
        keletkezett. A  törvényhozó szabadságában áll, hogy a jövőre
        nézve  a   kártalanításra,  kárpótlásra  való  jogosultságot
        belátása szerint határozza meg.

        Alkotmányellenes diszkriminációról azért nem lehet szó, mert
        a törvényhozó nem eleve jogosultak között különböztet, hanem
        a  jövőre   nézve  -   e  törvénnyel  egységes  jogalapon  -
        jogosultságot teremt. Mint erről már szó volt, a törvényhozó
        a  semmisségi   törvényekkel  megnyitott   kárpótlásokat   e
        törvénnyel kiterjesztette,  egységesítette, és azoknak közös
        jogalapot teremtett.   Ez  az  egységes  jogalap  a  későbbi
        alanyi jogszerzőkre  nézve  lehet  kedvezőtlenebb  is,  mint
        azokra,  akiknek  ügyében  a  törvény  hatálybalépése  előtt
        törvényességi    óvás    vagy    perújítás    folytán    már
        megállapították,      hogy      kártalanításra,      illetve
        visszatérítésre  jogosultak,  mert  a  törvényhozó  szerzett
        jogot ezzel  a rendelkezéssel senkitől se von el. Így az új,
        de   egységes    szabályozás   nem    alkotmányellenes.   Az
        Alkotmánybíróság a  törvények  közötti  esetleges  kollíziót
        egyébként formai okból nem vizsgálja.

        A   törvény    19.   §-ával    kapcsolatban   megfogalmazott
        alkotmányossági  kifogások   tehát   alaptalanok,   így   az
        Alkotmánybíróság ezeket elutasította.

        14.  Megalapozatlan   az   az   indítvány,   amely   további
        mulasztásos alkotmányellenesség megállapítására irányul és a
        törvényhozó    arra     való     kötelezését     kéri     az
        Alkotmánybíróságtól, hogy  a felekezeti,  származási,  faji,
        vallási kritériumok  alapján üldözött  és kiirtott személyek
        jogutódainak megfelelő  kárpótlásáról  külön  törvényalkotás
        keretében  gondoskodjon.   Amint  arra  az  Alkotmánybíróság
        fentebb már  utalt, az  Abtv 49.  §  (1)  bekezdése  alapján
        mulasztásban   megnyilvánuló    alkotmányellenesség    akkor
        állapítható meg, ha a jogalkotó jogszabályi felhatalmazásból
        származó  jogalkotói  kötelezettségét  nem  teljesítette  és
        ezzel alkotmányellenességet  idézett  elő.  Az  indítványban
        javasolt  törvény  megalkotására  a  törvényhozónak  sem  az
        Alkotmány   alapján,   sem   egyéb   jogszabályból   eredően
        kötelessége nincs.  Mivel az érintett személyek kárpótlására
        nézve az  Alkotmányból jogi  kötelezettség nem  származik, a
        külön kárpótlási  törvény  elmaradása  alkotmányellenességet
        nem eredményez.  Ex gratia  kárpótlásban, nemzeti  gondozási
        díjban ugyanakkor  a törvényhozó  ezeket  a  személyeket  is
        részelteti,    illetőleg     az    Alkotmánybíróság    által
        megállapított  mulasztás  folytán  részeltetni  fogja.  Erre
        figyelemmel ez az indítvány is megalapozatlan.

        15.  A  törvénynek  a  Párizsi  Békeszerződéssel  ellentétes
        voltát állító indítványokat az Alkotmánybíróság érdemben nem
        vizsgálta,   mert    jogszabály    nemzetközi    szerződésbe
        ütközésének alkotmányossági  vizsgálatát csak  az Abtv 21. §
        (3) bekezdésében meghatározottak indítványozhatják. Mivel az
        erre vonatkozó  indítványok nem  jogosulttól származnak,  az
        Alkotmánybíróság az  indítványokat visszautasította  azokkal
        az indítványokkal  együtt, amelyek  az Alkotmánybíróságtól a
        törvény  "kiegészítését   és  pontosítását"   kérték,   mert
        törvényalkotásra az Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre.

                                 * * *

        A  határozatnak   a  Magyar   Közlönyben  való  közzétételre
        vonatkozó rendelkezése az Abtv 41. §-án alapul.
                               Dr. Sólyom László
                           az Alkotmánybíróság elnöke

               Dr. Ádám Antal                     Dr. Kilényi Géza
                 alkotmánybíró                       alkotmánybíró

                                Dr. Lábady Tamás
                              előadó alkotmánybíró

               Dr. Schmidt Péter                  Dr. Szabó András
                alkotmánybíró                      alkotmánybíró

               Dr. Tersztyánszky Ödön             Dr. Vörös Imre
                   alkotmánybíró                   alkotmánybíró

                               Dr. Zlinszky János
                                   alkotmánybíró

          .
          English:
          English:
          .
          Petition filed:
          .
          Subject of the case:
          .
          Act 32 of 1992 that regulated the question of compensation for those wrongfully deprived of their life and liberty due to political reasons
          Number of the Decision:
          .
          1/1995. (II. 8.)
          Date of the decision:
          .
          02/06/1995
          .
          CODICES summary:
          http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-1995-1-001?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
          .
          en_0001_1995.pdfen_0001_1995.pdf