English
	Hungarian

Ügyszám: .	680/B/1992
Előadó alkotmánybíró: Lábady Tamás Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 1/1995. (II. 8.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 1995/31 .

A döntés kelte: Budapest, 02/06/1995 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN ! Az  Alkotmánybíróság  jogszabályok  alkotmányellenességének, valamint nemzetközi  szerződésbe ütközésének megállapítására és  megsemmisítésére,   továbbá  mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenesség  megállapítására   irányuló  indítványok tárgyában meghozta a következő                        határozatot  : 1.   Az   Alkotmánybíróság   megállapítja,   hogy   a   múlt rendszerekben az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak  személyi kárpótlásánál alkotmányos követelmény, hogy  a törvényhozó  a kárpótlásra  jogosultság megállapításánál   a   jogosulti,   kedvezményezetti   körök ismérveit azonos,  a csoportra különösen jellemző szempontok szerint,     a      személyek      egyenlő      méltóságának tekintetbevételével, egységesen határozza meg. A II.  világháború alatt  faji, vallási vagy politikai okból külföldre történő deportálások és kényszermunkára hurcolások puszta     szabadságelvonásnak      minősítése      önkényes csoportbasorolásnak minősül, ezért alkotmányellenes. 2.   Önkényes   továbbá   a   bűncselekmények   áldozataként elszenvedett  személyi   sérelemokozások  miatt  keletkezett polgári  jogi  igények  megnyitásának  ahhoz  a  feltételhez kapcsolása, hogy  az állam  elmulasztotta a  bűncselekmények elkövetőivel szembeni büntető igénye érvényesítését. 3. Az  Alkotmánybíróság megállapítja,  hogy az  életüktől és szabadságuktól  politikai   okból  jogtalanul  megfosztottak kárpótlásáról szóló módosított 1992. évi XXXII. törvény 3. § (1) bekezdés  c) pontjának  "közvetlenül a  harcoló alakulat kötelekében teljesített"  szövegrésze, 3.  § (1) bekezdés d) és e) pontja, továbbá 9. § e) és f) pontja alkotmányellenes, ezért e rendelkezéseket megsemmisíti. A törvény  3. § (1) bekezdés c) pontja a következő szöveggel marad hatályban  :   [ 3.  § (1)  A 68.  §-ban meghatározott kárpótlás jár  a személyes  szabadságot súlyosan,  30  napot meghaladóan korlátozó következő sérelmekért :  ] c) munkaszolgálat; 4. A  törvény 3.  § (1) bekezdés c) pontjának megsemmisített szövegrésze visszamenőlegesen,  1992. július  2. - a törvény hatálybalépésének  -   napjával,  a  további  megsemmisített rendelkezések pedig  azon a napon vesztik hatályukat, amikor hatályba lép  az e rendelkezéseket is újraalkotó külön, vagy a határozat 5. pontja szerinti törvény. 5. Az  Alkotmánybíróság megállapítja,  hogy az  Országgyűlés elmulasztotta a diszkrimináció elkerülése érdekében vállalt, a törvény  20. §  (3) bekezdésében  meghatározott jogalkotói feladatát. Ezért felhívja az Országgyűlést, hogy e határozat 2.    pontjában     foglalt    alkotmányos     követelmények figyelembevételével a  törvény 20.  § (2) bekezdése szerinti további kárpótlási  törvényt 1995.  szeptember 30-ig alkossa meg. Egyben  - legkésőbb  eddig az  időpontig - teremtse meg azokat az  eljárási feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a  törvény 3. § (1) bekezdés c) pontja alkotmányellenes szövegrészének   visszamenőleges    hatályú   megsemmisítése folytán  keletkezett   igények  jogosultjai   követeléseiket érvényesíthessék. 6. Az  Alkotmánybíróság a törvény egésze, továbbá 1. §-a, 2. § (1)  bekezdés b)  pontja, 2.  § (4)  bekezdése, 3.  §  (2) bekezdése, 5.  §-a, 6.  § (1) és (2) bekezdése, 9. § a) - d) pontjai, 12.  §-a  és  19.  §-a,  valamint  a  volt  nyugati hadifoglyok          hitelutalványaival          kapcsolatos pénzkövetelésekről  és   nyugdíjuk   kiegészítéséről   szóló 51/1992.   ( III.  18. ) Korm. rendelet 1. § (1) bekezdés a) pontja, 3.  § (1) bekezdése, 4. § (1) és (3) bekezdése és 5. § (2)  bekezdése alkotmányellenességének  megállapítására és megsemmisítésére  irányuló   indítványokat  és  a  mulasztás megállapítására irányuló további indítványt is, elutasítja. Az  Alkotmánybíróság   a  törvény   nemzetközi   szerződésbe ütközése  megállapítására   és  a   törvény   kiegészítésére irányuló indítványokat visszautasítja. Az  Alkotmánybíróság   határozatát   a   Magyar   Közlönyben közzéteszi.                          Indokolás                              I. 1. Az  1994. évi XII. törvénnyel módosított, az életüktől és szabadságuktól  politikai   okból  jogtalanul  megfosztottak kárpótlásáról  szóló   1992.  évi   XXXII.   törvény   (   a továbbiakban :   3. Kpt ) alkotmányossági vizsgálatát számos indítványozó kérte. Az indítványozók magánszemélyek és civil szervezetek.  A   legtöbb  indítvány   a  törvény   személyi hatályát, a  politikai okból történt sérelemokozások közül a jogosultak  "önkényes"  kiválasztását,  a  törvény  által  a kárpótlásra megállapított  teljes feltételrendszert támadja. Számos  indítványozó   a  törvénnyel   szemben  erkölcsi  és koncepcionális  kifogást   emel.  Van   indítvány,  amely  a törvényt egyenesen  "negyedik zsidótörvénynek"  nevezi,  más indítvány szerint  pedig a  törvény  "rasszista-antiszemita- cigányellenes",  mert   a  kárpótlásra   jogosultak  köréből kirekeszti  a   cigányokat  és  a  zsidókat,  továbbá,  mert "kollektív bűnösséget"  állapít meg,  kollektív felelősséget és felelősségre  vonást tartalmaz,  és mert különbséget tesz ember és ember között aszerint, hogy az emberi élet jogtalan elvételét, megsemmisítését  az állam  mely szervei  és faji, vallási vagy politikai okból hajtották-e végre. 1.1. Több  indítvány a  törvény egésze  tekintetében kéri az alkotmányellenesség  megállapítását   és  a  törvény  teljes megsemmisítését, figyelemmel  a törvény koncepciójában rejlő alkotmányellenességre.  Az  indítványok  szerint  a  törvény teljes  "alapkoncepciója"   súlyosan  diszkriminatív,  egész szellemisége  "burkolt  rasszizmust"  tükröz.  A  törvény  a kárpótlást  a   sérelmet  szenvedettek   "kis   csoportjára" korlátozza,  ám   a  csoportképzés  szempontja,  a  formális büntetőeljárás lefolytatása ésszerűtlen, sérti az egyenlőség alkotmányos követelményét, teljesen önkényes. Van indítvány, amely az első, második és harmadik kárpótlási törvény együttes  felülvizsgálatát kezdeményezi  és egységes alkotmányossági   megítélését    kéri.    Az    indítványozó álláspontja   szerint    a   kárpótlási    törvényeket    az Alkotmánybíróságnak, mint  egységet kell megvizsgálnia, mert csak ennek  alapján állapítható  meg, hogy a jogalkotó által választott  megoldás   a  "testilelki  szenvedésekért"  járó kárpótlás  tekintetében   azért  alkotmányellenes,   mert  a korábbi törvények  a vagyoni  károkért  körültekintőbben  és szélesebb körben  biztosítanak jóvátételt,  mint a  támadott törvény, amely  a személynek okozott sérelmeket kevesebbnek, kisebb  "bűnnek"   tartja,   mint   a   vagyoni,   tulajdoni sérelemadásokat. 1.2.  Egy   indítványozó  a   3.  Kpt   1.  §-ában   foglalt rendelkezést  támadja.   Eszerint  a   törvény  a  kárpótlás feltételéül az  1939.  március  11.  és  1989.  október  23. közötti időben  az élettől vagy szabadságtól politikai okból történt jogtalan  megfosztást állapítja meg. Az indítványozó szerint  a   3.  Kpt   azzal,   hogy   az   életüktől   vagy szabadságuktól   kizárólag    politikai   okból   jogtalanul megfosztottak,  illetőleg   hozzátartozóik  részére   rendel kárpótlást, a  részleges jóvátételből  kirekeszti  azokat  a személyeket, akiket  ilyen sérelem  faji vagy  vallási okból ért. Az  indítvány szerint  a törvénynek egyenlőként kellene kezelnie   a    faji   vagy    vallási   okból   hátrányokat szenvedetteket  a   politikai  okból   üldözöttekkel,  ennek hiányában a  rendelkezés  diszkriminatív,  a  jogok  egyenlő elosztásának alkotmányos követelményét sérti. 1.3. Tucatnyi  indítvány sérelmezi  a törvény  2. §-ának (1) bekezdésében  foglalt   rendelkezést.   Eszerint   az   élet elvesztéséért kárpótlás  akkor jár,  ha a)  a magyar bíróság törvénysértő  vagy  semmissé  nyilvánított  ítélete  alapján hajtották végre  a halálos  ítéletet,  vagy  b)  a  sérelmet elszenvedő a  büntető eljárás  vagy a  büntető ügyben hozott ítélet végrehajtása során olyan módon vesztette életét, hogy a halál  bekövetkezésének  kétséget  kizáró  oka  az  eljáró magyar   hatóság    szándékos   közreműködése    volt.    Az indítványozók érvelése  szerint a  törvényhozó azzal, hogy a kárpótlást formális  büntetőeljáráshoz köti,  azt a  törvény időbeli  hatálya   alatt  személyi   sérelmet   szenvedettek önkényesen  kiválasztott   és  nem  a  leginkább  érintettek csoportjára korlátozza.  Szerintük a  releváns tényálláselem alkotmányosan egyedül az emberi élet - állami szervek általi - önkényes  elvétele  lehetne.  E  vonatkozásban  pedig  két további csoport  áldozatai is  a 2.  § hatálya  alá  tartozó személyekkel alkotmányosan  egyező elbánást  érdemelnek. Így azok      a)  akiket   a  magyar   állam  hatóságai   (  hatósági személyek )  -  bírói  ítélet  nélkül  -  öltek  meg  (  pl. Dunábaölés   ),   illetőleg   kínoztak   halálba   különböző munkatáborokban, -      b) akiket  a  faji  diszkriminációt  jelentő  törvények alapján  ugyancsak  a  hatósági  közegek  a  haláltáborokban történő tömeges  elpusztításuk  érdekében  az  országhatárig szállítottak és ott a németeknek átadtak. Ezért a  bírói ítélet  alapján vagy annak végrehajtása során elhatároló ismérv  alkotmányellenes megkülönböztetést jelent az életüktől törvénysértő módon megfosztottak között, mert a döntő szempont  e körben csak a magyar hatóság közreműködése és  a   politikai,  faji   vagy  vallási   okkal  összefüggő jogtalanság, illetőleg törvénysértés lehet. Erre figyelemmel ezek  a   rendelkezések  is   diszkriminatívak,  sértik   az Alkotmánynak  az  egyenlő  elbánásra  vonatkozó  elvét,  így alkotmányellenesek.    Az     indítványozók    szerint     a törvényhozónak   újra   kell   fogalmaznia   a   jóvátételre jogosultak    körét,     hogy    az    alkotmányellenességet kiküszöbölje. 1.4.  Egy   indítványozó  sérelmezi   a  3.  Kpt  2.  §  (4) bekezdését, amely  házassági tilalom alá eső egyházi személy esetén az egyházmegyét is kárpótlásra jogosultsággal ruházza fel, ha  nincs  a  sérelmet  szenvedett  egyházi  személynek egyébként  jogosult   élő  hozzátartozója.  Az  indítványozó szerint  ez   a  rendelkezés   az   állam   és   az   egyház elválasztásának   alkotmányos   elvébe   ütközik,   egyúttal diszkriminatív a  nem katolikus egyházakkal, illetőleg a nem cölib egyházi  személyekkel szemben. Hivatkozik az indítvány arra, hogy  a kánonjogi  tilalomra az  állami jog  nem lehet tekintettel. 1.5. Számos  indítvány tartja sérelmesnek a 3. Kpt 3. §-ának egyes rendelkezéseit.  A 3.  § (1) bekezdés c) pontját azért támadják,  mert  szerintük  nemcsak  közvetlenül  a  harcoló alakulatok kötelékében  teljesített  munkaszolgálat  járt  a személyes  szabadságot   súlyosan,  30   napot   meghaladóan korlátozó  sérelemmel   [  3.   §  (1)   bekezdés   bevezető rendelkezése ]  . A  munkaszolgálat az indítványozók szerint olyan "táborszerű  fogvatartás" volt,  amely a  nem  harcoló alakulatok kötelékében  is súlyos személyi jogsértésekkel és hátrányokozásokkal járt.  A "harcoló  alakulatok" megszorító rendelkezés   ezért    személyek   közötti   diszkriminációt eredményez, így  alkotmányellenes. Különösképpen  azért  is, mert a  bírósági  ítéleten  vagy  közigazgatási  határozaton nyugvó "zárt táborszerű fogvatartás" a 3. § (1) bekezdésének b) pontja  szerint megalapozza  a kárpótlási  jogot,  a  nem harcoló  alakulathoz   "behíváson"  alapuló   munkaszolgálat viszont nem.  Több  indítványozó  sérelmezte  a  hivatkozott rendelkezést arra tekintettel is, hogy az olyan bizonyításra kényszeríti  a  jogosultat,  amely  teljesíthetetlen.  Ennek dokumentálására  csatolták   a  Magyar   Honvédség  Központi Irattárának   igazolását,    amely   szerint    a    harcoló alakulatoknál való szolgálatra nézve az irattárban megfelelő dokumentáció nem áll rendelkezésre. 1.6. Számos indítvány szerint alkotmányellenes a 3. Kpt 3. § (1) bekezdésének  e) pontja is, figyelemmel arra, hogy a II. világháború alatti deportálás a zsidóság ( cigányság, stb. ) halálra  ítélését   jelentette,  amellyel  a  magyar  állami szervek  teljes   egészében  tisztában   voltak.  Így  az  a rendelkezés, amely  a II.  világháború alatt  faji,  vallási vagy politikai  okból külföldi  haláltáborokba hurcoltakat a személyes  szabadságukban   súlyosan  korlátozott   sérelmet szenvedettek kategóriájába vonja - az életüktől jogellenesen megfosztottak  helyett   -  személyek   között  faji  alapon alkotmányellenesen különböztet.  A  deportáltakat  a  magyar állam szervei  "halálra szánták",  ezért a 3. § (1) bekezdés e) pontjában  írtak diszkriminatív  módon  kerültek  az  itt felsorolt   kárpótlási    jogosultak   közé,   e   személyek hozzátartozóinak alkotmányos joguk van arra, hogy a 2. § alá tartozzanak. 1.7. Több indítvány a 3. § (2) bekezdésében írt rendelkezést tartja alkotmányellenesnek.  Eszerint a szovjet hadifogságba esett  katonát   1945.  augusztus   1-jétől  kényszermunkára hurcoltnak kell  tekinteni. Az indítványokban megfogalmazott álláspont  szerint  a  sérelmezett  rendelkezés  a  szovjet, illetőleg nyugati  hadifoglyok között az utóbbiak hátrányára alkotmányosan megengedhetetlen megkülönböztetést alkalmaz. A nyugati hadifoglyokat  a  törvény  a  kárpótlásból  ezzel  a szabállyal teljesen  kizárja. Az  ilyen  megkülönböztetésnek nyilvánvalóan  nem   lehet  alkotmányos   alapja,  ezért  az alkotmányellenes. 1.8.  A   legtöbb  indítvány   a  törvény   5.  §-ában   írt rendelkezéseket teszi  alkotmányos kifogás tárgyává. Az 5. § (1) bekezdése  szerint a  3.  §  (1)  bekezdésében  említett sérelmekért kárpótlásra az életben lévő sérelmet szenvedett, halála esetén  az jogosult, aki a szabadságelvonás idején és a sérelmet  szenvedett halálakor  vele házasságban  élt (  a továbbiakban :  túlélő házastárs ). A (2) bekezdés pedig úgy rendelkezik, hogy  túlélő házastársnak  kell tekinteni azt a személyt is, aki a sérelmet elszenvedővel a szabadságelvonás megszűnését  követően   az  első  házasságot  kötötte  és  a sérelmet szenvedett halálakor vele házasságban élt. Az  indítványozók  álláspontja  szerint  a  gyermek  jogilag közelebbi hozzátartozó  mint a  házastárs, ilyen körülmények között  a   törvény  indokolatlanul   és  alkotmányellenesen mellőzi a gyermek - egyes indítványozók szerint a leszármazó - kárpótlási  jogosultságát. Az  indítványozók közül sokan a diszkrimináció tilalmába  ütközőnek tartják  azt is,  hogy a törvény 5.  §-a  lényegesen  szűkebb  személyi  kört  foglal magába, mint  a törvény 2. § (2) bekezdése, amely egészen az oldalági  hozzátartozóig   (  testvér  )  lehetővé  teszi  a részleges  jóvátételt.   Ez  a   szabályozás  a   jogosultak szempontjából minősül  megengedhetetlen  megkülönböztetésnek és  ezért   alkotmányellenes.  Van   indítványozó,  aki  azt sérelmezi, hogy  túlélő házastársként már újabb házasságából is megözvegyült, mégsem kaphat kárpótlást. 1.9. Az  indítványozók közül  többen támadják a 3. Kpt 6. §- ában foglalt  azt a  rendelkezést  is,  amely  a  jóvátételt kárpótlási  jegy  formájában  is  lehetővé  teszi.  Mivel  a kárpótlási jegy  a privatizáció  során és csak meghatározott tulajdoni tárgyak  vásárlására használható fel, a kárpótlási jegy  az   egyösszegű  kárpótlással  szemben  diszkriminatív jóvátétel, ezért az alkotmányellenes. 1.10.    Több     indítvány    kifogásolja     és     tartja alkotmányellenesnek a  3. Kpt 9. §-ában foglalt szabályokat, amelyek az  összegszerűség számítási módjával kapcsolatosak. Ezek szerint,  ha a  sérelmet szenvedett  a szabadságelvonás ideje alatt meghalt, és a túlélő házastárs hosszabb időt nem bizonyít,   az    életjáradék   kiszámításánál   az   alábbi időtartamokat kell  figyelembe  venni  :    szabadságvesztés büntetés  esetén   azt  az   időtartamot,  amelyre  ítélték, életfogytig tartó  szabadságvesztés büntetés esetén 20 évet; internálás esetén  1  év  6  hónapot,  közbiztonsági  őrizet esetén 6  hónapot, kényszerlakhely  kijelölés esetén 2 évet; munkaszolgálat  esetén  2  évet;  a  szovjet  szervek  által történt kényszermunkára  hurcolás esetén  3 évet;  a szovjet bíróság ítélete vagy más szovjet hatóság intézkedése alapján végrehajtott szabadságelvonás  esetén  azt  az  időtartamot, amelyre  ítélték   (  kötelezték   ),  ha   pedig   ez   nem bizonyítható, 8 évet; deportálás esetén 8 hónapot. Egy indítványozó azt állítja, hogy a törvény 9. §-a aszerint differenciál a  kárpótlás összegében, hogy "hol és kik ölték meg a  sérelmet szenvedett  személyt", és  ez a szabályozási mód  a  törvény  "burkolt  rasszista  szemléletét"  tükrözi. Hivatkozik az  indítványozó arra,  hogy a 9. § c) pontja alá tartozó zsidó  munkaszolgálatos házastársa  csak egynegyedét kapja annak  az életjáradéknak,  amelyet  a  9.  §  e)  pont szerinti szovjet  szabadságelvonás során bekövetkezett halál esetén fizetnek, ez a különbség a 9. § f) pont alá eső zsidó és   cigány    deportáltak   özvegyei   vonatkozásában   már tizenkétszeres. Az  indítvány szerint  a  rendezés  logikája egyértelműen  faji  diszkriminációt  valósít  meg  és  ezért alkotmányellenes. 1.11. Több  indítványban is megfogalmazott álláspont, hogy a 3. Kpt  12. § (3) bekezdésében foglalt rendelkezés kollektív felelősséget és  felelősségre vonást  tartalmaz. A törvény e rendelkezése  alapján  nem  kaphat  kárpótlást  az,  aki  az államvédelmi  szerveknek  hivatásos  állományú  tagja  volt, karhatalmista volt,  az 1956-os  forradalom és szabadságharc leverésében való  részvétele miatt  kitüntetésben részesült, az 1956-os  forradalom és  szabadságharc leverésében  önként részt   vett.    Számos   indítvány   kifogásolja   az   itt meghatározott   kategóriákat    és   arra   az   álláspontra helyezkedik,  hogy  ezek  a  kategóriák  definiálhatatlanok, felmérhetetlenek, értelmezhetetlenek.  Az ilyen  szabályozás jogbizonytalanságot eredményez  és sérti  az  egyenlőség  és egyenlő   elbánás    alkotmányos   elvét.    A   törvény   e rendelkezésében  szereplő   meghatározások   ugyanis   olyan gyűjtőfogalmak,  amelyek   alapján  a   3.   Kpt   kollektív bűnösséget  állapít  meg  bizonyos  szervezetekbe  tartozás, illetőleg  tevékenységben   való  részvétel   miatt,   amely alkotmányosan, demokratikus jogállamban megengedhetetlen. 1.12. Több  indítványozó is  támadja a  3.  Kpt  19.  §-ában foglalt rendelkezést.  Ennek (1)  bekezdése  szerint,  ha  a terheltet 1989.  október 23.  előtt ítélték el, és e törvény hatálybalépése  előtt   törvényességi  óvás  vagy  perújítás folytán  megállapították,   hogy   kártalanításra,   illetve visszatérítésre jogosult,  választási jog illeti meg abban a kérdésben,  hogy  a  Be.  szabályai  szerint  kártalanítást, illetve  visszatérítést,   vagy  a   jelen  törvény  szerint kárpótlást igényel.  E törvény és a Be. szabályai együttesen nem alkalmazhatók.  A (2)  bekezdés pedig  úgy  rendelkezik, hogy ha a terheltet 1989. október 23. előtt ítélték el, és e törvény  hatálybalépése   után   törvényességi   óvás   vagy perújítás folytán megállapítják, hogy kártalanításra illetve visszatérítésre   jogosult,    az   élet    elvesztése,    a szabadságelvonás és  az ezekhez  kapcsolódó vagyoni  sérelem miatt kifizetendő  kártalanításra e  törvény  rendelkezéseit kell alkalmazni.  Az indítványokban megfogalmazott álláspont szerint ez  a szabályozás  sérti az  egyenlőség  alkotmányos követelményét,    a     kárpótlásra    jogosultak     között megengedhetetlen megkülönböztetést  tartalmaz aszerint, hogy kárpótlási igényüket  a jogosultak mikor és milyen jogalapon érvényesítik. 1.13. Az  egyik indítványozó  a jogalkotó  mulasztásban való elmarasztalását  és   mulasztás  miatti  alkotmányellenesség megállapítását indítványozza.  Álláspontja szerint  az állam jogalkotási kötelezettségének  nem tett  eleget, mert mind a mai    napig     elmulasztotta    megalkotni     azokat    a kártérítésikártalanítási    jogszabályokat,     amelyek    a felekezeti,   származási,    vallási   kritériumok   alapján üldözöttek  és  kiirtott  személyek  jogutódainak  megfelelő kárpótlását volnának  hivatottak biztosítani,  de legalábbis alkalmasak lennének  arra, hogy  az állam  a sérelemokozások miatti "bűnbánó  főhajtását" kifejezzék.  Mivel a  törvény e kárpótlásra  jogosultakról   hallgat,  a   "fasiszta  terror áldozatait egyszerűen  félresöpri", a  jogalkotó mulasztásba került, ezért az indítványozó kéri, hogy az Alkotmánybíróság ennek megszüntetésére kötelezze. 1.14. Egy  további indítvány  a 3. Kpt 3. § (2) bekezdésével összefüggésben   támadja    a   volt   nyugati   hadifoglyok hitelutalványaival   kapcsolatos    pénzkövetelésekről    és nyugdíjuk kiegészítéséről szóló 51/1992.  ( III. 18. ) Korm. rendelet  1.   §  (1)   bekezdés  a)  pontjában,  3.  §  (1) bekezdésében, 4.  § (1)  és (3)  bekezdésében és  5.  §  (2) bekezdésében  foglalt   rendelkezéseket.   Az   indítványozó álláspontja szerint  a 3.  Kpt  kifogásolt  szabályozásán  a kormányrendelet sérelmezett megoldásai is megengedhetetlenül különböztetnek a volt szovjet, illetőleg nyugati hadifoglyok között az  utóbbiak hátrányára,  és  ez  a  megkülönböztetés sérti  az  egyenlőség  és  az  egyenlő  elbánás  alkotmányos követelményét. 2. A  legtöbb indítvány az Alkotmánynak az egyenlőség elvét, illetőleg a diszkrimináció tilalmát megfogalmazó 70/A. §-ára hivatkozik,  de   kérték  az   indítványozók  a   kifogásolt rendelkezések alkotmányossági  vizsgálatát az Alkotmány 2. § (1)  bekezdésével,   7.  és   8.  §-ával  -  az  54.  §  (1) bekezdésében foglaltak  figyelembevételével -  az 55. és 57. §-ával, továbbá  14. §-ával  összefüggésben is  lefolytatni. Több indítvány utal a Párizsi Békeszerződés és a sérelmezett törvényi rendelkezések  közötti összhang hiányára, és számos indítvány ellentétben  állónak látja  a kifogásolt  törvényi rendelkezéseket   az    Alkotmánybíróságnak   a    kárpótlás tárgykörében hozott  korábbi  határozataiban  megfogalmazott álláspontjával. Ezért az indítványok ebben az összefüggésben is  szükségesnek  ítélik  az  az  alkotmányossági  vizsgálat lefolytatását.                             II. Az  Alkotmánybíróság   az  ügyben   széleskörű   bizonyítási eljárást foganatosított.  Mivel  az  eljárás  folyamán  adat merült  fel   arra  nézve,   hogy  az   elmúlt  diktatórikus rendszerekben különböző személyi sérelmet szenvedettek közül a II.  világháború alatt  faji, vallási vagy politikai okból külföldre deportáltak,  illetőleg hozzátartozóik  már a múlt rendszerben  is   részesültek  kárpótlásban,   a   tényállás tisztázása  érdekében   beszerezte  a   deportálások  miatti kártalanításokra   vonatkozó    nemzetközi   dokumentumokat, meghallgatta  a   deportáltak  magyarországi  szervezeteinek képviselőit, a Pénzügyminisztérium Pénzintézeti Központjának elnökvezérigazgatóját, megkereste az igazságügyminisztert, a Kárpótlási  Hivatal   vezetőjét.  Iratokat   szerzett  be  a Legfelsőbb Bíróságtól,  a  Pénzintézeti  Központtól  és  más szervektől. Az  Alkotmánybíróság a  lefolytatott bizonyítási eljárás alapján a következőket állapítja meg. 1. A  törvény  személyi  hatálya  által  érintett  különböző csoportba tartozó  személyek -  személyi  sérelmeikért  -  a rendszerváltás előtt  intézményesen  semmiféle  jóvátételben nem részesültek.  Az egyedi  igényérvényesítéseknek pedig az elmúlt   diktatórikus    rendszerek   gyakorlati   akadályát jelentették  ott   is,  ahol   -  elvileg   -   a   törvényi rendelkezések  a   kártérítési  követelések   érvényesítését lehetővé   tették    (   pl.    az    állam    alkalmazottai bűncselekményével okozott károk megtérítése körében ). Így a Magyar  Államtól   kárpótlást,  kártalanítást,  kártérítést, illetőleg egyéb  jóvátételt a  II. világháborút  követően  a külföldre történt  deportálások miatt sérelmet szenvedettek, illetőleg hozzátartozóik  sem kaptak.  Nem merült  fel  adat arra nézve  sem, hogy  egyedi  kártérítési  igények  sikeres érvényesítése történt volna azokban az esetekben, amelyekben népbírósági vagy  egyéb ítéletek a háborús bűncselekményeket elkövetők felelősségét megállapították. 2. A  Német Szövetségi  Köztársaság a  II. világháború során faji és  vallási okból sérelmet szenvedettek kártalanítására két törvényt  alkotott :   az  1956. június  29-i Szövetségi Kártalanítási  Törvényt   (  Bundesentschädigungsgesetz,   a továbbiakban  :    BEG  ),  továbbá  az  1957.  július  19-i Szövetségi           Visszaszolgáltatási            Törvényt ( Bundesrückerstattungsgesetz,  a továbbiakban  :   BRüG  ). Ezeknek  a   törvényeknek  a  személyi  hatálya  a  sérelmet szenvedett magyar  állampolgárokra  nem  vonatkozott,  ennek ellenére a  törvények  hatálybalépését  követően  több  mint 60.000  kárigénybejelentés   történt  az   illetékes   német hatóságokhoz  a  sérelmet  szenvedett  magyar  állampolgárok részéről. A kártérítési  igények  egyéniegyedi  elbírálása  helyett  a Német Szövetségi  Köztársaság pénzügyminisztere 1971. január 22-én  megállapodást   kötött   a   Nácizmus   Magyarországi Üldözötteinek  Országos   Érdekvédelmi  Szervezetével   (  a továbbiakban :   NÜÉSZ  ) ,  amelynek alapján  a bejelentett kárigények   visszavonása    és   a    további   kártérítési követelésektől   való   elállás   ellenében   a   Szövetségi Köztársaság  -   az  időközben   külföldre  emigrált  magyar állampolgárok   kárigényének   biztosítására   visszatartott hárommillió DM  figyelembevételével - összesen százmillió DM átalány kártérítési  összeget utal  át a  Magyar Államnak  a magyarországi kárigények  teljes és  végleges kielégítésére. Ez az összeg kizárólag a BRüG alapján érvényesíthető igények rendezésére szolgált. Az  átutalás   a  Pénzintézeti   Központ  szerveként  működő Általános Értékforgalmi Bankhoz három részletben megtörtént, a bejelentett  igények kielégítésére  a Pénzintézeti Központ közbeiktatásával került  sor. Az  egyéni igénybejelentések a NÜÉSZ által  ismételten  kiadott  országos  sajtóközlemények alapján  történtek  meg,  a  követeléseket  ez  a  szervezet regisztrálta és bírálta el, a Pénzintézeti Központ illetőleg az Értékforgalmi  Bank a  NÜÉSZ  megállapítása,  bejelentése alapján teljesítette az egyedi kifizetéseket. Az így  eszközölt kifizetések  vagyoni kártérítések  voltak, mert a  BRüG alapján kizárólag a munkaszolgálatos, illetőleg a  deportált  személyektől  -  mind  külföldön,  mind  pedig belföldön -  elvett vagyontárgyakért, értéktárgyakért járt a kártérítés. A Magyar  Állam a NÜÉSZ által kötött megállapodást tudomásul vette, az  egyes kártalanítási igények rendezéséről 21/1971. ( V.  25. )  szám alatt  Korm. rendeletet  hozott,  amelyben megállapította, hogy  a kártalanítási  igények elbírálása és rendezése a  NÜÉSZ által  megállapított szabályok szerint és módon történik.  A  NÜÉSZ  1971.  május  28-án  szabályzatot hozott és  tett  közzé,  amelyben  a  kárigények  rendezését nagyobbrészt a BRüG rendelkezései szerint állapította meg és a  kártérítési   követeléseket  e   szabályzatban  foglaltak szerint bonyolította. Az  Alkotmánybíróság   megállapítja,   hogy   a   fentiekben részletezett kártalanítások  és a  jelen kárpótlási  törvény között tartalmi  összefüggés nincs,  mert a kártalanításokat egyrészt  nem   a  Magyar   Állam,  hanem   a  Német   Állam biztosította, másrészt  azok kizárólag vagyoni károk fejében történtek és  nem személyi  károk ellenében, azaz a személyi sérelmek jóvátételére nem vonatkoztak. 3. A  nem vagyoni,  személyi károkért  kártalanítást rendelő BEG alapján  magyar állampolgárok részére jóvátétel fizetése nem történt.  A törvény  kizáró klauzuláját, ti. azt, hogy a törvény  személyi   hatálya  nem   terjed  ki   azon   állam polgáraira, amely  államokkal a  német államnak  diplomáciai kapcsolata  nincs,   illetőleg  amely   államokban  a  német nemzetiségű lakosságot  a II. világháború után intézményesen sérelem érte  ( pl.  kitelepítés ),  a Német Állam szervei a magyar igényekkel  szemben  következetesen  érvényesítették. Így az  élet elvételétől  egészen a sárga csillag viseléséig terjedő  számtalan   személyes  sérelemokozás  miatt  magyar állampolgárok részére  jóvátétel vagy  elégtétel  fizetésére nem került sor. Az ún. humán vagy álorvosi kísérletek miatt azonban bizonyos mértékű kárpótlások  Magyarországon is kerültek kifizetésre. Mivel ezekre  a jóvátételekre  a BEG kizáró rendelkezése nem vonatkozott  és   ezek  fizetése   a  német   kormány  külön intézkedése alapján  történt, 1971. január 22-én kormányközi megállapodásra  került   sor  a   magyar  és   a  Szövetségi Köztársaság pénzügyminisztere  között,  amelynek  alapján  a Német Állam  összesen 6.250.000  DM  összeget  utalt  át  az Értékforgalmi    Bankhoz    a    pszeudoorvosi    kísérletek áldozatainak kárpótlására.  Az  egyedi  kárpótlási  összegek kifizetése ebben  a körben  is a  NÜÉSZ közreműködésével  és eljárása alapján történt meg. Ebből a kárpótlási összegből a NÜÉSZ mintegy ötszáz jogosultnak juttatott jóvátételt. További 340  jogosult a Nemzetközi Vöröskereszt útján jutott kárpótláshoz összesen  11,4 millió  DM értékben  ugyancsak a humán, álorvosi kísérletek áldozataként. Ezeknek a kárpótlási igényeknek a rendezésére a Pénzintézeti Központ,  illetőleg   az  Értékforgalmi  Bank  lebonyolítási eljárása keretében került sor. Az egyes igények elbírálására és a  kifizetésekre vonatkozó iratanyagot a pénzügyminiszter titkosította, azok  jelenleg is  - a  BRüG  alapján  történt teljesítésekkel együtt  - államtitoknak  minősülnek. Mivel a titkosított   iratanyagban    sincs   a   támadott   törvény alkotmányosságának megítélése  szempontjából releváns  adat, az Alkotmánybíróság  a további  tényállásmegállapítást, mint szükségtelent, mellőzte. 4. A  humán kísérletek  áldozatainak  kárpótlására  az  NSZK kormánya külön  intézkedése  alapján  került  sor.  Emellett egyes német  ipari vállalatok különböző zsidó szervezetekkel közvetlen megállapodást  kötöttek és ebben vállalták, hogy a háború     idején      üzemeikben      "rabszolgamunkásként" foglalkoztatott üldözöttek  részére - az annak idején ki nem fizetett  munkabér  "pótlásaként"  -  valamilyen  kárpótlást nyújtanak.   Ennek    keretében   is    részesültek   magyar állampolgárok  jóvátételben,  ennek  mennyisége  és  összege azonban az eljárás során nem volt kideríthető. Az  Alkotmánybíróság   megállapítja,  hogy   a  fenti  címen fizetett kárpótlások és a támadott kárpótlási törvény között sincs jogi  összefüggés, mert  a kárpótlási összegeket nem a Magyar  Állam,   hanem  a   Német  Állam,   illetőleg  német vállalatok fizették  ki a  kárpótlásra  jogosultak  számára; tartalmilag   azonban    az   álorvosi   kísérletek   miatti jóvátételek a  jelen törvény  személyi  kárpótlási  céljával összefüggenek. 5. Az  Alkotmánybíróság a  Legfelsőbb Bíróság  Közigazgatási Kollégiumának    Kf.II.25.814/1993/3.     számú,     továbbá Kf.II.25.868/1993/4. számú  ítéletei, továbbá  a  Kárpótlási Hivatal   tájékoztatása   alapján   megállapítja,   hogy   a Kárpótlási Hivatal  és ennek  folytán a bírói gyakorlat csak közvetlenül a  harcoló  alakulatok  kötelékében  teljesített munkaszolgálatot tekintette  a kárpótlás  alapjául  szolgáló szabadságelvonásnak, a nem harcoló alakulatoknál teljesített munkaszolgálat   miatti    kárpótlási   igényeket    azonban következetesen  elutasította.   Ez  alól  kivételt  képez  a Legfelsőbb Bíróság  két eseti  - felülvizsgálati  eljárásban hozott - határozata, amely viszont - a korábban már jogerőre emelkedett   nagyszámú    elutasító   tartalmú    kárpótlási határozatra és bírósági ítéletre tekintettel - nem vált "élő joggá",  így   többségében  a   nem  harcoló   alakulatoknál teljesített   munkaszolgálat   miatti   kárpótlási   igények teljesítetlenek maradtak.                             III. Az   Alkotmánybíróság   az   indítványokban   megfogalmazott álláspontokkal kapcsolatban  - általánosságban - a következő alkotmányossági kérdéseket vizsgálta. 1. Az Alkotmánybíróság korábban már több határozatban állást foglalt a  múlt  rendszerek  sérelemokozásaival  kapcsolatos kárpótlások kérdésében.  Ez idáig számszerint hat kárpótlási határozatot  hozott,   ezek  mindegyike  azonban  a  vagyoni ( tulajdoni  )  sérelmekért  járó  kárpótlással  kapcsolatos problémák alkotmányosságát  vizsgálta [  21/1990.  ( X. 4. ) AB határozat,   ( a továbbiakban :  1. ABh, ABH 1990, 73. ), 16/1991.   ( IV.  20. )  AB határozat ( a továbbiakban :  2. ABh, ABH  1991, 58. ), 27/1991.  ( V. 20. ) AB határozat ( a továbbiakban :  3. ABh, ABH 1991, 73. ), 28/1991. ( VI. 3. ) AB határozat  ( a továbbiakban :  4. ABh, ABH 1991, 88. ) és a 15/1993.  ( III. 12. ) AB határozat ( a továbbiakban :  5. ABh, ABH  1993, 112.  ) és  a 16/1993.   (  III.  12.  )  AB határozat ( a továbbiakban :  6. ABh, ABH 1993, 143. ) ]. Az alkotmányossági  vizsgálatnak  ebben  a  határozatban  az eddigiektől alapvetően  eltérő sajátossága egyfelől az, hogy itt a  támadott törvény  nem a  vagyoni, anyagi,  tulajdoni, hanem a  nem vagyoni,  a személyi  sérelmekért  határoz  meg kárpótlást, másfelől  pedig az,  hogy az  államot a jogtalan személyi sérelemokozásokért  jóvátételi  kötelezettség  -  a jogállami        Alkotmányt        megelőző        közvetlen kötelezettségvállalás  hiányában   -  még   részlegesen  sem terhelte.  Elvileg   fennállt  ugyan  az  állam  kártérítési kötelezettsége  az   állam   szervei,   közegei,   illetőleg alkalmazottai  bűncselekményei   által   okozott   károkért, gyakorlatilag azonban e bűncselekmények elkövetését éppen az adott politikai  rendszer tette  lehetővé és  ez  a  tény  a személyi kárigények érvényesítését - azon túl, hogy a magyar jogban a  nem vagyoni  kártérítés intézménye  egy  jó  ideig alkalmazhatatlan volt - eleve kizárta. Az eddigi kárpótlási határozatok doktrínáit, technikáit a 3. Kpt vizsgálata során is természetesen fel kell használnia az Alkotmánybíróságnak,  mindazonáltal  itt  minőségileg  új  a probléma, amely  a felhasználhatóság korlátait is jelenti. A kárpótlási  ügyekben   az   Alkotmánybíróság   ítélkezésének állandó és  következetesen alkalmazott  tétele volt  :    az egyenlő   méltóságú    személyként    kezelés    alkotmányos szempontja.  Nem   kétséges,   hogy   ezt   az   alkotmányos követelményt a  3. Kpt  alkotmányossági vizsgálata  során is megfelelően alkalmazni kell. Mindazonáltal  nehézséget   jelent  a   különböző   személyi sérelemokozások   között   -   akár   a   kárpótlás   alapja szempontjából is  - különböztetni,  mert a különbségtételnek nincs jogi  mércéje. A  törvény időbeli hatálya alá eső múlt rendszerek  különböző   politikai  tartalmat  és  ideológiát képviseltek, ennek megfelelően a személyi sérelemokozások is különbözőfélék voltak és különböző okokból történtek meg. Az is csak  általánosságban mondható, hogy a korábbi rendszer a jogtiprásokat inkább  faji és  vallási, továbbá nacionalista alapon valósította meg, az utóbbi pedig inkább ideológiai és származási,  továbbá   politikai  meggyőződés  és  politikai cselekvés alapján okozott személyi jogsértéseket. A személyi sérelemokozások  az  élet  elvételétől  kezdve  a  különböző kínzásokon  és   kegyetlenkedéseken  át   a   legkülönfélébb hátrányokozásokig  szinte  számbavehetetlen  megnyilvánulási formát öltöttek.  Mivel  a  személyi  sérelemokozásoknál  az objektív szempontok megragadása alig lehetséges, a jogosulti csoportképzés alkotmányosságának  a megítélése,  az  egyenlő méltóságú  személyként  kezelés  tesztjének  alkalmazása  is rendkívül összetett. Sajátos problémát  vet fel  az a  feladat is, hogy a vagyoni sérelmek, illetőleg a személyi sérelmek esetében alkalmazott jogalkotói megoldásokat  az egyenlő  méltóság  szempontjából hogyan lehet  és lehet-e egyáltalában ( kell-e ) egybevetni. Mivel  van  rá  indítvány,  az  Alkotmánybíróságnak  erre  a kérdésre is válaszolnia kellett. 2. A  múlt  rendszerekben  tulajdoni  és  személyi  sérelmet szenvedettek között  további lényegi  különbség az,  hogy  a személyi   sérelemokozások    anyagilag    megmérhetetlenek, valamint, hogy  a személyi  sérelmet  szenvedettek  köre  is meghatározhatatlan, felmérhetetlen. A 4. ABh ( ABH 1991, 96- 97. )  megállapítása szerint  gyakorlatilag bárkire,  aki  a múlt rendszerekben  Magyarországon élt, érvényes lehet, hogy noha tulajdonát  nem vonták el, anyagi kihatású vagy pusztán személyi  sérelem   érte.  E   hátrányos  helyzetűek  körét, hátrányaik természetét  és mértékét  nem lehet  biztonsággal meghatározni.   Tekintettel   arra,   hogy   a   kárpótlásra fordítható fedezet korlátozott, az ország gazdasági helyzete nem teszi  lehetővé, hogy  az állam a kárpótlásra jogosultak csoportjainak   meghatározásánál    minden   sérelemokozásra tekintettel  legyen.   Erre  kifejezetten  utal  a  támadott törvény   preambuluma,    annak   kiemelésével,    hogy   "a nemzetgazdaság teherbíró képessége" a törvény megalkotásának egyik kiemelt  szempontja volt.  A kedvezményezettek körének kényszerű  szűkítése   és  a  juttatások  fedezetének  eleve korlátozott volta miatt önmagában véve nem önkényes az, hogy a személyi  sérelmek orvoslására  - tekintettel  a  sérelmet szenvedettek  felmérhetetlen   körére  is   -  teljeskörűen, általános jelleggel, nem került sor. 3. További  lényegbevágó különbség  még,  hogy  a  tulajdoni sérelmek  okozása   az  állam   oldalán  többnyire   vagyoni előnyként  jelentkezett,   a   személyi   sérelemokozásokkal viszont a  társadalmat -  pótolhatatlan -  veszteség érte. A vagyoni sérelemokozások  a  tulajdon  elvonásában  -  kisebb részben  a   birtok  elvonásában   -  nyilvánultak   meg,  a tulajdonelvonások pedig döntően az állami, kisebb hányadában a szövetkezeti tulajdon gyarapodására vezettek. Mivel  a   tulajdonelvonások  és   államosítások  az  akkori társadalmi  rend   meghatározó   tulajdoni   formájának,   a magántulajdonnak a  teljes felszámolására  irányultak, az 1. Kpt   a    tulajdoni   sérelmet   szenvedettek   kárpótlását összekapcsolhatta a  rendszerváltás  tulajdonviszonyainak  a rendezésével,  a  modern  piacgazdaságnak  megfelelő  stabil tulajdoni viszonyok  kialakítására irányuló  törekvéssel.  A tulajdoni sérelmek  miatti kárpótlással  tehát  a  jogalkotó "egyszerre  két   úrnak  szolgált"  :    a  magántulajdonban igazságtalanul okozott  egykori sérelmek  és károk részleges orvoslása  egyben   az  ún.   társadalmi  tulajdon  részbeni lebontását,  a  magántulajdon  alapjainak  a  megteremtését, továbbá a  forgalmi viszonyok és a vállalkozások biztonságos alapjainak a  lerakását is  lehetővé tette,  illetőleg ennek lehetőségét célozta meg. A 3.  Kpt  preambulumában  ugyanez  a  kettős  célkitűzés  - értelemszerűen  -   nem  szerepel.   A  preambulum   szerint "Magyarország  történetének   elmúlt  fél   évszázadában   a különböző     jellegű      megkülönböztetéseken      alapuló törvénysértések  mérhetetlen   károkat  okoztak   az  ország polgárainak, a legsúlyosabb esetekben az életüktől, túlnyomó részt  a  szabadságuktól  és  javaiktól  történő  megfosztás által. A  sérelmek orvoslására alkotott törvények kötelezően írják elő,  hogy a semmisnek tekintendő elítéléssel érintett személyek kárpótlásáról  külön törvénynek kell rendelkeznie. " A  3. Kpt  egyedüli célja  eszerint :   a  politikai okból életüktől   és   szabadságuktól   jogtalanul   megfosztottak kárpótlása. 4. Az  Alkotmánybíróság  a  3.  ABh-ban  kimondta,  hogy  az államosítási jogszabályokban  az  állam  bizonyos  tulajdoni károk  tekintetében   "közjogi  kötelezettséget   vállalt  a kártalanításra" (  ABH 1991,  78.  ),  ezért  a  4.  ABh-ban kifejtett álláspontja  szerint nem fogadható el az 1. Kptvel kapcsolatban a törvényhozó arra vonatkozó indokolása, hogy a tulajdoni kárpótlás  alapja egyedül  a  méltányosság,  azaz, hogy a kárpótlási törvény alapgondolata :  az igazságtalanul okozott tulajdoni  károk méltányosságból  történő  orvoslása ( ABH 1991, 9495. ). Mind az államosítási határozatban, mind pedig a  4. ABh-ban  az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy az államnak  az   államosításokkal  okozott   igazságtalanságok körében  -   bár  nem   teljeskörűen,  hanem   meghatározott tulajdoni károkra  szűkítve  -  jogi  kötelezettsége  van  a kártalanításra, vagyis  az Alkotmánybíróság  az államosítási jogszabályokban  kilátásba  helyezett  állami  kártalanítási kötelezettséget   -   legalábbis   részben   -   fennállónak tekintette  (   ABH  1991,   92.  ).  Más  kérdés,  hogy  az Alkotmánybíróság már  a 2.  ABh-ban rámutatott  arra, hogy a törvényhozó -  különböző alapú  kötelezettségeit  mintegy  a nováció mintájára  megújítva - új jogcímen, új terjedelemmel és  új   feltételekkel  tarthatja   fenn  lényegét  tekintve ugyanazt a  tartozást ( ABH 1991, 64. ). Az Alkotmánybíróság az 1.  Kpt-ben ilyen megújított jogalapot látott. A "mintegy nováció" metaforája  -  amely  a  tulajdoni  sérelemokozások miatti   kárpótlási    ügyekben    megfelelő    "alkotmányos beszédmódnak" bizonyult  - a jelen ügyben csak korlátozottan használható. Alapvetően  azért, mert  az államot  az  elmúlt rendszerek    személyi     sérelemokozásaiért     kárpótlási kötelezettség  külön   törvényi  rendelkezés  hiányában  nem terhelné. Amint az  a  törvény  preambulumából  is  megállapítható,  a személyi sérelemokozásokért  való kárpótlás  visszamenőleges jogi alapját már a jogállami, az ún. semmisségi törvényhozás teremtette meg és ez is csak részlegesen. a) Az  első semmisségi  törvényt még  1989-ben hozta  meg az Országgyűlés.   Az    1956-os   népfelkeléssel    összefüggő elítélések orvoslásáról szóló 1989. évi XXXVI. törvény 1. §- a semmisnek  nyilvánította az  1956. október  23.  és  1963. április   4.   között,   a   népfelkeléssel   összefüggésben elkövetett  politikai   bűncselekmény,  valamint   az  ezzel bűnhalmazatban  -  harci  cselekmények  során  -  elkövetett emberölés,  rablás,  közveszélyokozás  vagy  személy  elleni erőszak  miatti   elítéléseket.  E   törvény   a   semmisnek tekintendő elítélésekkel  érintett  személyek  kárpótlásáról kifejezetten még  nem  rendelkezett,  a  törvény  4.  §-ában azonban az  Országgyűlés felhívta  a Minisztertanácsot, hogy az     érintett      személyek      munkaviszonyának      és társadalombiztosítási helyzetének  rendezéséről  megfelelően gondoskodjék. b) Az  1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélések semmissé nyilvánításáról szóló  1990. évi  XXVI.  törvény  6.  §  (2) bekezdése már  előírja, hogy  az e törvény alapján semmisnek tekintendő  elítéléssel   érintett  személyek  kárpótlásáról külön törvénynek kell rendelkeznie. c) Az  1963 és 1989 között elkövetett egyes állam és közrend elleni bűncselekmények  miatt  történt  elítélések  semmissé nyilvánításáról  szóló  1992.  évi  XI.  törvény  6.  §  (2) bekezdése hasonló  előírást tartalmaz. Eszerint az e törvény alapján semmissé nyilvánított elítéléssel érintett személyek kárpótlásáról is külön törvénynek kell rendelkeznie. E semmisségi  törvényekben tehát  az állam  - külön törvényi rendelkezés  útján   -  jogi   kötelezettséget  alkotott   a semmisnek  nyilvánított   vagy  semmisnek   minősülő   bírói ítéletek  sértettjeinek   -   visszamenőleges   -   személyi kárpótlására. E  jogi kötelezettség  azonban  még  kizárólag csak az  említett törvények  személyi  hatálya  alá  tartozó semmis elítéltetésekhez  kapcsolódik. Az  állam az elítéltek alanyi    körén     túlmenő     személyi     sérelemokozások visszamenőleges   hatályú   jóvátételét   -   a   semmisségi törvényhozással  összhangba   hozva  és   egységes  alapokra helyezve - e támadott törvényhozással teremtette meg. Mivel a  3.  Kpt  a  jogállami  alkotmányt  megelőző  időre, visszamenőlegesen  állapítja   meg   az   állam   kárpótlási kötelezettségét a  múlt  rendszerekben  elkövetett  személyi sérelemokozásokért, éspedig  úgy, hogy  a kizárt, elévült és egyéb okból  érvényesíthetetlen, illetőleg eredetileg nem is létezett  jóvátételi  igényeket  a  semmisségi  törvényhozás során kilátásba  helyezett kárpótlási kötelezettséggel közös nevezőre  hozza,   a   kifogásolt   törvénynek   meghatározó jogalapja a méltányosság. Erre a visszamenőleges kárpótlásra ugyanis nincs  az  államnak  alkotmányos  kötelezettsége.  A személyi sérelemokozásokért  járó kárpótlás  ezért ex gratia jellegű, mert visszamenőleges és egységes jogalapot teremt a személyi  sérelemokozások   jóvátételére.  Ez   az  egységes jogalap bizonyos személyi sérelemokozások ténye, függetlenül attól, hogy azokért járt-e eredetileg kárpótlás és az milyen okból   volt    érvényesíthetetlen,   illetőleg,    hogy   a sérelemokozás a semmisségi törvények hatálya alá esik-e vagy sem. 5.  Nem   következik  az  állam  visszamenőleges  kárpótlási kötelezettsége  közvetlenül   az   Alkotmány   55.   §   (3) bekezdésében írt  rendelkezésből, amely  kimondja, hogy  az, aki törvénytelen  letartóztatás  vagy  fogvatartás  áldozata volt, kártérítésre jogosult. Az Alkotmánybíróság a 11/1992.  ( III. 5. ) AB határozatában ( ABH  1992, 77.  ) kifejtette,  hogy a jogbiztonság elvéből főszabályként az  következik, hogy lezárt jogviszonyokat sem jogszabállyal, sem  jogszabály hatályon  kívül  helyezésével nem lehet  alkotmányosan megváltoztatni.  Kivétel ez alól az elv alól  csak akkor engedhető meg, ha azt a jogbiztonsággal konkurráló más  alkotmányos elv  elkerülhetetlenné teszi, és ezzel nem  okoz céljához képest aránytalan sérelmet. Ilyen - alkotmányosan megengedhető  kivétel éppen a jogerősen lezárt büntetőeljárásoknak   -    az   elítélt   javára   szóló   - felülvizsgálata, ha  az  eljárás  később  alkotmányellenessé nyilvánított jogszabályok  alapján folyt. Ezt az alkotmányos büntetőjog követeli  meg (  ABH  1992,  82.  ).  A  semmissé nyilvánított büntető határozatok tekintetében lép tehát csak be   az   állam   jóvátételi   kötelezettsége,   mint   jogi kötelezettség.   Az    állam   a   semmissé   nyilvánítástól függetlenül a  rendszerváltás előtti  törvénytelen elítélés, letartóztatás vagy  fogvatartás áldozatai  irányában azonban visszamenőleges kártérítéssel nem tartozik. Bár a  3. Kpt  egységes  jogalapot  létrehozó  rendelkezései miatt nincs  meghatározó  jelentősége,  az  Alkotmánybíróság mégis rámutat  arra, hogy  a jogállami  alkotmányt  megelőző időben   az    állam   kártérítési    felelőssége   személyi károkozásokért  egyáltalában   nem,  illetőleg  csak  nagyon korlátozott mértékben  állt fenn. Egyfelől azért, mert 1951- től 1978ig  nem volt  a nem  vagyoni, személyi károkért való felelősségnek jogalapja,  másfelől  azért,  mert  az  elmúlt politikai rendszer  nem kedvezett  az  állami  kárfelelősség elismerésének. Az ún. szocialista jogot az állami felelősség szűkítésére és az állami  immunitás szélesítésére való törekvés jellemezte. A Legfelsőbb  Bíróság  Pf.II.21.323/1955.  számú  ítéletében ( Bírósági  Határozatok 1955.  évi  10.  szám,  1051.  számú jogeset )  - azért, hogy a jogalkalmazói gyakorlat az állami szerveket az állampolgárok "zaklatásától" megkímélje, vagyis elejét vegye  annak, hogy  a szocialista  átalakulás  idején törvénytelenül  elszenvedett   károkért   az   állampolgárok kártérítést  igényelhessenek   -  valamennyi   állami  szerv esetében a  kárfelelősség előfeltételelévé  tette az  eljáró alkalmazott büntetőjogi  vagy fegyelmi felelősségre vonását. Még a  Polgári Törvénykönyv előkészítése idején is az állami szervek védelmének  szempontjai kaptak  elsőbbséget. A  Ptk. 349.   §-a   ezért   úgy   rendelkezett,   hogy   az   állam kárfelelősségének megállapítására  akkor kerülhet sor, ha az eljáró állami  közeg  a  kárt  hatósági  (  államigazgatási, ügyészi,    bírói     stb.     )     jogkörben,     hivatali kötelezettségszegéssel és  vétkesen  okozta,  a  károsult  a rendelkezésére  álló   rendes   jogorvoslati   lehetőségeket kimerítette, valamint  az  eljáró  tisztviselő  felelősségét büntetőbírói vagy  fegyelmi határozattal megállapították. Az elévülési idő egy év volt. A  gyakorlatban  pedig  még  ezek  a  kivételes  felelősségi szabályok  sem   hatályosultak.  Az   előzetes  büntetőjogi, illetve fegyelmi felelősségrevonás szigorú feltétele miatt a támadott kárpótlási  törvénnyel érintett tényállási körben - a   korabeli   ítélkezési   gyakorlat   adatai   szerint   - egyáltalában nem  érvényesítettek kárigényt.  Mivel  mind  a büntető, mind  a  fegyelmi  eljárás  kezdeményezése  arra  a szervre volt  bízva, amely a felelősség megállapítása esetén a  kár   megtérítésére  is  köteles  lett  volna,  az  állam kárfelelősségének megállapítására gyakorlatilag egyáltalában nem került  sor. A  nem vagyoni  kárigények kizárása folytán igényérvényesítés pedig  azokban az  esetekben sem  történt, amely  esetekben  az  állam  alkalmazottai,  tisztségviselői visszaélései miatt  velük szemben  büntető  igényét  esetleg érvényesítette volna. Nem történhetett meg a háborús bűnösök felelősségre vonása  körében sem  az állammal,  illetőleg  a sérelmek okozóival  szembeni  személyi  kártérítési  igények érvényesítése. Ebben az  összefüggésben is az állapítható tehát meg, hogy a vizsgált kárpótlási törvény a politikai jóvátételt szolgáló, s ezen  belül bizonyos  anyagi orvoslást  is  nyújtó  állami intézkedések   folyamatába    illeszkedik.   A    törvényben megállapított  visszamenőleges   kárpótlás  pedig   egységes méltányossági jogalapon meghatározóan ex gratia jellegű. A legalitás  és a  jogfolytonosság alkotmányos követelményei ( ABH  1992, 81.  ) szempontjából  magábanvéve is  ex gratia jellegű semmisségi  törvényhozással érintett  körön túl a 3. Kpt   kárpótlási   jogosultságot   állapít   meg   bármilyen törvénysértő ítélet  folytán az  élet elvételéért,  ideértve azokat az  eseteket is,  amelyekben  az  élet  elvesztésének kétséget  kizáró   oka  a   büntetőeljárás  vagy  az  ítélet végrehajtása  során   az  eljáró  magyar  hatóság  szándékos közreműködése      volt,      továbbá      számos      olyan szabadságelvonásért,   amely   nem   semmissé   nyilvánított ítéleten, hanem a közigazgatási hatóság határozatán, katonai behívón (  munkaszolgálat ),  külföldre történt deportáláson stb. alapult.  Ebben a  körben pedig  a különféle jogcímeken keletkezett, de  eredetileg érvényesíthetetlen,  illetőleg a jogállam    által     megkövetelt    személyi    jóvátételek egységesítése  és   visszamenőleges  hatályú   megállapítása megintcsak ex gratia jellegű. 6. Ennek  kiemelése azért  fontos, mert  az Alkotmánybíróság már a 2. ABh-ban leszögezte, hogy "nincs senkinek joga arra, hogy  egy   ex  gratia   juttatás  meghatározott  formájában részesüljön. "  ( ABH  1991, 62.  ). Ha  tehát  a  kárpótlás kizárólag az  állam szuverén  elhatározásán múlik,  akkor  a törvényhozó     szabadsága      a     részletekben      való megkülönböztetésre igen  nagy.  Ha  a  jogalkotó  nem  eleve jogosultakat különböztet  meg, a megkülönböztetés korlátja a pozitív diszkrimináció  elvi határa  :  az egyenlő méltóságú személyként való  kezelés feltétlen  betartása,  illetve  az Alkotmányban megfogalmazott  alapjogok tiszteletben  tartása ( ABH  1990, 48. ). Ebből tehát az is következik, hogy az ex gratia juttatásnál  is irányadóak  az Alkotmány 70/A. §-ában foglaltak,  mert   az  elégtételi   intézkedések   során   a kedvezményezettek körét  és a  juttatások mértékét  tekintve elvileg  itt   is   fennáll   a   tiltott   megkülönböztetés lehetősége, a  törvényhozó mérlegelési joga azonban e körben szélesebb. 7. Az  Alkotmány 70/A.  §  (1)  bekezdésében  megfogalmazott megkülönböztetési tilalom  nem jelenti azt, hogy mindenfajta megkülönböztetés  sérti   a   jogok   egyenlő   elosztásának alkotmányos követelményét.  A megkülönböztetés  tilalma arra vonatkozik, hogy  a jognak  mindenkit egyenlőként  ( egyenlő méltóságú  személyként  )  kell  kezelnie,  azaz  az  emberi méltóság alapjogán  nem eshet csorba, azonos tisztelettel és körültekintéssel,  az   egyéni  szempontok   azonos  mértékű figyelembevételével kell  a jogosultságok  és a kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni ( ABH 1990, 48. ). Ám az  Alkotmánybíróság azt  is kimondta,  hogy ha nem eleve jogosultak  megkülönböztetéséről  van  szó,  akkor  csak  az követelhető meg,  hogy a  nem egyenlő kezelésnek ésszerű oka legyen, azaz az ne minősüljön önkényesnek ( ABH 1991, 62. ). Ha a  megkülönböztetés  "önkényes",  "indokolatlan",  vagyis annak  nincs   ésszerű  indoka,   akkor  sérti   az   emberi méltósághoz való  jogot, mert  ilyen esetben  a  törvényhozó bizonyosan nem  kezeli  az  érintetteket  egyenlő  méltóságú személyként, s nem értékeli valamennyi érintett szempontjait hasonló figyelemmel és méltósággal [ 35 / 1994.  ( VI. 24. ) AB határozat,  ( ABK 1994. június, 274-75. ) ]. Mindebből következik,  hogy a  támadott  törvény  kifogásolt rendelkezéseit -  mert azok nem alapjogok, sőt meghatározóan nem  is   alanyi  jogosultak   között  különböztetnek   -  a törvényhozó      szélesebb       mérlegelési      jogkörének figyelembevételével kell  mérni. Ahol  viszont a  törvény az érintettek  szempontjait   nem  azonos  körültekintéssel  és figyelemmel állapítja  meg, a  pozitív diszkrimináción belül is alkotmányellenes megkülönböztetést alkalmaz. 8. Az  Alkotmánybíróság a  3. Kpt-t  illetően is kizárólag a törvény      egésze       vagy      egyes      rendelkezései alkotmányellenességéről   foglalhat    állást;   a   törvény szabályozási  koncepciójával   kapcsolatos   alkotmányossági aggályokat tehát  csak annyiban  bírálhatja  el,  amennyiben ezek a  törvény különböző,  konkrét rendelkezései alapján is felvethetők. Az Alkotmánybíróság  az 5.  ABh-ban  fejtette  ki,  hogy  az alkotmányossági  vizsgálat   nem  foglalkozhat  a  kárpótlás Országgyűlés  által  választott  módjával,  társadalmi  vagy gazdasági hatásaival,  politikai megítélésével  stb.,  hanem kizárólag arra  vonatkozhat, hogy  a törvényben megtestesülő megoldás nem  ellentétes-e az Alkotmánnyal. Különösen áll ez az  ex   gratia  kárpótlás   eseteire,  amelynek   sokfajta, lényegesen  különböző   útja  egyaránt   alkotmányos  lehet, egészen  addig,   hogy   az   állam   vagyoni   kárpótlásról egyáltalában nem  intézkedik. A  választás a törvényhozó, az Országgyűlés felelőssége,  és  e  tekintetben  nyilvánvalóan jelentős  befolyásoló  tényező  a  nemzetgazdaság  teherbíró képessége is ( ABH 1993, 114. ). Az  Alkotmánybíróságnak   így  azokkal   az  indítványokkal, amelyek a  törvény  koncepcióját,  a  benne  levő  politikai tartalmat  kifogásolják,   csak   az   egyes   rendelkezések kontextusában kell  foglalkoznia.  Az  alkalmazott  megoldás alkotmányossága nem  jelenti azt,  hogy minden  más megoldás alkotmányellenes volna. Mindazonáltal a  tiltott  megkülönböztetés  szempontjából  a törvény által  érintett alanyi  kör meghatározása  során  az Alkotmánybíróságnak    értelmeznie     kell    a     törvény preambulumában és  1. §-ában  meghatározott  "politikai  ok" kategóriáját, mert az indítványok egyik alapkifogása, hogy a faji, vallási  és származási ok nem vonható a "politikai ok" fogalma alá. Kétségkívül,  lehetséges  a  fogalomnak  egy  olyan  szűkítő tartalma is, amelyik kifejezetten csak a politikai vélemény, illetőleg magatartás  alapján határozná  meg  a  kárpótlásra jogosultak   körét.    A   törvény   azonban   nem   ezt   a jelentéstartalmat hordozza.  A  kiterjesztő  értelmezés  már magából a  preambulumból  is  megnyugtatóan  megállapítható. Eszerint a  különböző jellegű  megkülönböztetéseken  alapuló törvénysértések  általi   személyi  károkozások  kárpótlását célozza a törvény, így a "politikai ok" nem kizárólag és nem szükségképpen  a   személyi  sérelmet  szenvedett  politikai magatartásában és  a politikai véleményhordozásban található meg, hanem  az állami  politikában, amely állami politikának része volt  a faji,  vallási és származási megkülönböztetés, valamint   az   e   megkülönböztetésből   származó   további jogsértés.  A  törvény  3.  § (1) bekezdés e ) pontja  pedig már minden kétséget eloszlat, mert egyébként is a "politikai indok"  körébe  vonja  a  faji  és  vallási  okból  sérelmet szenvedettek meghatározott  körét, így  koncepcionálisan - a politikai ok  gyűjtőfogalmának alkalmazása miatt - a törvény ellen nem emelhető alkotmányossági kifogás.                             IV. Az egyes  indítványokban sérelmezett  törvényi rendelkezések összefüggésében az Alkotmánybíróság a következőkre mutat rá. 1. Nem  alkotmányellenes  az,  hogy  a  3.  Kpt  a  személyi sérelemokozások  kárpótlási  következményeiről  önállóan,  a tulajdoni sérelemokozásoktól  függetlenül  rendelkezik.  Nem emelhető alkotmányossági  kifogás az  ellen, ha  a jóvátétel szakaszoltan  történik  (  2.  ABh,  ABH  1991,  64.  ).  Az Alkotmánybíróság a  4. ABh-ban  kimondta, hogy  nem önkényes annak  a  csoportnak  a  kiválasztása,  amelyet  az  1.  Kpt kárpótlásban részesít  ( ABH  1991, 97.  ). Mivel ott a volt tulajdonosok jelentős  részével  szemben  az  államnak  jogi kötelessége  volt  a  kártalanításra,  a  személyi  sérelmet szenvedettek esetében a visszamenőleges jóvátétel viszont az érintettek  többségében   politikai  döntésen  és  nem  jogi kötelezettségen alapul,  nem önkényes  az,  hogy  ezeknek  a sérelmeknek az  orvoslásáról külön törvény rendelkezik, mert az Alkotmányból  a korábbi  rendszerben  (  rendszerekben  ) tulajdoni,   egyéb   vagyoni   és   nem   vagyoni   sérelmet szenvedettek egységes  és együtemű  kárpótlása kényszerítően nem következik. Az  ezzel  kapcsolatos  indítványokat  -  tartalmilag  -  az Alkotmánybíróság a  4. ABh rendelkező részében egyébként már elbírálta   annak    kimondásával,   hogy    önmagában   nem alkotmányellenes  az,   ha  az   állampolgárok  tulajdonában igazságtalanul okozott  károk részleges  kárpótlásáról szóló törvény nem  rendelkezik a  nem tulajdoni  kárt, hanem egyéb vagyoni kárt  vagy  anyagi  kihatású  sérelmet  szenvedettek kárpótlásáról (  ABH 1991, 88. ). Nem alkotmányellenes tehát az sem,  ha a  személyi sérelemokozások  jóvátételéről külön törvény rendelkezik.  Ezért  az  Alkotmánybíróság  az  ezzel kapcsolatos  indítványokat   megalapozatlannak   ítélte   és elutasította. 2. Az Alkotmánybíróság - a fentebb kifejtettek szerint - már a 2.  ABh-ban arra  az álláspontra  helyezkedett,  hogy  nem emelhető  alkotmányossági   kifogás  az   ellen  sem,  ha  a kárpótlás szakaszoltan  történik (  ABH 1991,  64. ).  Ez az elvi  megállapítás   értelemszerűen  vonatkoznak  a  3.  Kpt alkotmányossági    vizsgálatára     is.    Önmagában     nem alkotmányellenes  tehát,   hogy  a   törvényhozó  az  általa kárpótolni szándékolt alanyi kört - különböző, a kárpótlásra alapul szolgáló  különféle tényállások szerint csoportosítva - külön  törvényekkel  részesíti  jóvátételben.  A  személyi sérelemokozások  részleges   reparálását  célzó   jóvátételi törvények sorába  tartozik a  kifogásolt kárpótlási  törvény mellett a  nemzeti gondozásról  szóló 1992. évi LII. törvény ( a  továbbiakban :   Ngtv ), amely nemzeti gondozási díjban részesíti az  alapvető emberi  jogok  sérelmével  elkövetett jogtalanságok következtében  maradandó fogyatékosságot  vagy súlyos  egészségkárosodást   elszenvedetteket,   életvesztés esetén pedig hozzátartozóikat. Ide tartozik  továbbá a  3. Kpt 20. § (2) bekezdésén alapuló későbbi törvényhozási  kötelezettség is,  amely  a  személyi sérelmet szenvedettek  további körének  törvényi kárpótlását is   kilátásba    helyezi.   E    rendelkezés   szerint    a törvényjavaslatot a  Kormány 1992. november 30-ig köteles az Országgyűlés  elé  terjeszteni  [  20.  §  (3)  bekezdés  ]. Ennyiben a  szakaszolás  itt  is  a  jóvátételi,  kárpótlási törvények  végrehajtása   beosztásának  minősül,   ezért  az önmagában nem alkotmányellenes. Más kérdés, hogy a kilátásba helyezett törvény meghozatalára mind a  mai napig  nem került sor, az Országgyűlés ugyanis a 3. Kpt 20. § (2) bekezdésében jogi kötelezettségként vállalt további kárpótlási törvényt nem alkotta meg. Az Alkotmánybíróságról  szóló 1989.  évi XXXII.  törvény ( a továbbiakban :   Abtv ) 49. § (1) bekezdése értelmében ha az Alkotmánybíróság hivatalból,  illetőleg  bárki  indítványára azt állapítja  meg, hogy  a jogalkotó  szerv  a  jogszabályi felhatalmazásból     származó      jogalkotói      feladatát elmulasztotta, és ezzel alkotmányellenességet idézett elő, a mulasztást elkövető  szervet  -  határidő  megjelölésével  - felhívja feladatának teljesítésére. A  törvény   megalkotásának  elmaradása  azért  idézett  elő alkotmányellenességet,  mert   a  3.   Kpt  egy,  a  törvény preambulumában és  1.  §-ában  meghatározott  jogosulti  kör javára   egyáltalában    nem    állapít    meg    kárpótlási jogosultságot. Ebbe  a csoportba  azok a  múlt rendszerekben személyi    sérelmet     szenvedettek    tartoznak,     akik büntetőeljáráson kívül lettek az állami önkény áldozatai. Az egyenlő   méltóságú    személyként    kezelés    alkotmányos követelménye,  az   Alkotmány  70/A.   §  (1)   bekezdésében meghatározott    diszkrimináció     tilalma    kényszerítően megköveteli, hogy  a  törvényhozó  -  a  törvényben  vállalt kötelezettségnek megfelelően  - ezeknek  az  áldozatoknak  a kárpótlásáról is rendelkezzen. Önmagában az, hogy a 3. Kpt a formális   büntetőeljáráson   kívüli   önkény   áldozatainak kárpótlására   nézve   nem   tartalmaz   rendelkezést,   nem alkotmányellenes, mert  a kárpótlás  történhet  szakaszokban is. A  törvényhozó azonban  a 3.  Kpt 20. § (2) bekezdésében vállalta,  hogy   az  időlegesen  fennálló  megengedhetetlen megkülönböztetést  -   a  törvény   szerinti  határidővel  - megszünteti. A  határidő eredménytelen eltelte, a 3. Kpt 20. §   (3)   bekezdésében   megállapított   törvényi   határidő elmulasztása ezért  alkotmányellenességet eredményezett, így az     Alkotmánybíróság      mulasztásban      megnyilvánuló alkotmányellenességet állapított  meg, s a mulasztás folytán felhívta  az  Országgyűlést,  hogy  1995.  szeptember  30-ig jogalkotói feladatának tegyen eleget. Az  Alkotmánybíróság   azt   is   megállapította,   hogy   a mulasztással    érintett    alanyi    körben    a    törvény alkotmányellenes megszorító  rendelkezést tartalmaz, amelyet a  törvényhozónak  az  új  törvény  megalkotásakor  ki  kell küszöbölnie. A  3. Kpt  20. §  (2) bekezdése alapján ugyanis azoknak   a   nem   vagyoni   sérelmet   szenvedetteknek   a kárpótlásáról kell  külön törvényben rendelkezni, akik olyan bűncselekményeknek estek  áldozatul, amelyekkel kapcsolatban az állam  elmulasztotta  érvényesíteni  büntető  igényét  és ezzel  akadályozta   azt,  hogy   a  sérelmet   szenvedettek hozzátartozói  polgári   jogi  igényt   érvényesítsenek.  Az Alkotmánybíróság álláspontja  szerint az  állam mulasztása a büntető igény  érvényesítésével kapcsolatban indokolatlan és önkényes ismérv, figyelemmel arra, hogy a polgári jogi igény érvényesítésének ez  a körülmény mértékadó akadálya az adott korban nem  volt, és  mert a  3. Kpt  ezt  az  ismérvet  más jogosulti csoportoknál sem alkalmazza. Ahogy ezt  az Alkotmánybíróság fentebb kifejtette, sem a II. világháború, illetőleg  az azt  közvetlenül követő  időszak, sem az  1956-os forradalmat  követő időszak nem kedvezett az állami  felelősség  elismerésének.  Az  a  politikai  klíma, amelyben a  támadott törvény  által  kárpótlásra  érdemesnek ítélt jogsértések  és  jogtiprások  megtörténtek,  általában alkalmazhatatlanná   tette    az   állam   kárfelelősségének megállapítását  a  szervei,  illetőleg  alkalmazottai  által elkövetett   jogsértésekért.   A   deportálások,   majd   az internálások és  kitelepítések, az  államosítások stb. körül kibontakozott közhangulat,  a "személyi  kultusz", az állami szervek kímélete  a "zaklatásoktól"  stb. , vagyis általában véve a  totális állami politika egyenesen lehetetlenné tette az állam kárfelelősségének a megállapítását és alkalmazását. A polgári jogi igények érvényesítésének nem az volt a gátja, hogy   az    állam   elmulasztotta    a   büntető    igények érvényesítését, hanem  az általános  politika akadályozta az állam  különféle   közegeinek  visszaélései  miatt  sérelmet szenvedetteket  illetőleg   hozzátartozóikat   az   állammal szembeni kárigények érvényesítésében. Mindezen indokokra  és a  nem  vagyoni  kárigények  átmeneti kizártságára is  figyelemmel az Alkotmánybíróság álláspontja szerint   az    állam   büntető    igénye   érvényesítésének elmulasztása,  mint   megszorító   ismérv,   a   kárpótlásra várományi  jogosultak   e  körét   illetően  ésszerűtlen  és önkényes szempont,  ezért  alkotmányellenes.  A  törvényhozó által a  később meghozandó  kárpótlási törvénnyel célba vett jogosulti alanyi  kör  meghatározó  -  és  alkotmányosan  is indokolt -  ismérve az,  hogy az  érintettek bűncselekmények áldozatai voltak  és hozzátartozóik  a bűncselekmények miatt polgári   jogi    igényt   -    bármilyen   okból    -   nem érvényesíthettek.  Csak  ez  az  ismérv  áll  összhangban  a törvény által  érintett többi jogosulti csoporttal. És ez az a csoport,  amelyet a  törvény a  preambulumában jelzett  és kárpótlásra   várományi    jogosultságot   szerzett   alanyi jogosultak  személyi  köréből  kihagyott,  és  ezért  tagjai kárpótlásra való  jogosultságáról -  a mulasztás folytán - a törvényhozónak  utóbb  rendelkeznie  kell.  Mivel  az  állam büntető igénye  érvényesítésének elmaradása  ésszerűtlen  és önkényes megszorítás,  a  törvényhozó  a  további  várományi jogosultakat nem kezelte egyenlő méltóságú személyként, mert mindazok,   akik    az   adott    történelmi    időszakokban bűncselekmények áldozatai  lettek  és  a  jogsértések  miatt hozzátartozóik polgári jogi igényt érvényesíteni nem tudtak, azonos várományi  jogosultsággal kell  hogy  rendelkezzenek, azaz azonos  csoportba tartoznak,  függetlenül attól, hogy a polgári jogi igény érvényesítésének milyen - jogi, politikai vagy  egyéb   -   akadálya   volt.   Erre   figyelemmel   az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a mulasztás az Alkotmány 70/A. §  (1) bekezdése  és 54.  § (1)  bekezdése alapján - a megszorító   rendelkezéssel    együtt   -   alkotmányellenes helyzetet  eredményezett   és  tart  fenn  jelenleg  is.  Az Alkotmánybíróság    ezért     a     törvényalkotót     ennek megszüntetésére kötelezte. Ezzel  a   törvényhozással  a   jogalkotó  az  életet  és  a szabadságot  érintő   és  az  állam  jogsértő  magatartására visszavezethető okból sérelmet szenvedettek további jelentős körének a  sérelmeit vállalta orvosolni. Számos indítványozó fő kifogása  a törvénnyel kapcsolatban az, hogy jogelődeik a jogsérelmet   "az    eljáró   magyar    hatóság    szándékos közreműködése"  folytán   szenvedték   el,   a   kárpótlásra jogosultak   köréből   azonban   mégis   kiesnek,   mert   a sérelemokozás nem büntetőeljárás keretében, hanem azon kívül történt. Az  "eljáró magyar hatóság szándékos közreműködése" a sérelemokozásban  -  büntetőeljáráson  kívül  -  többnyire bűncselekményt    jelent,     amellyel    kapcsolatban     a hozzátartozóknak  polgári   jogi  -   kártérítési  -  igénye keletkezett. Ha  ezt a  jogos igényt  a hozzátartozók  -  az államban rejlő  - bármilyen  okból nem tudták érvényesíteni, alkotmányosan nem  kerülhetnek hátrányosabb  helyzetbe, mint azok, akiknek  kárpótlásra való  jogosultságát az  állam  ex gratia teremti  meg. Ez  a jogállamiság  követelményéből, az Alkotmány joguralmi  elvéből folyik  ( Alkotmány  2.  §  (1) bekezdés  ).   Köteles  tehát   a  jogalkotó  a  mulasztásos alkotmányellenességet   megszüntetni    és   a    jogosultak kárpótlásáról  -   további  törvény   meghozatala  útján   - gondoskodni, azért  is, mert  erre a  törvényalkotásra  jogi kötelezettséget vállalt. 3. A törvény egészének alkotmányellenességét állító, továbbá az  1.  §-ban  megállapított  személyi  hatályát  kifogásoló indítványok megalapozatlanok.  Így minden alapot nélkülöz az az  indítvány  is,  hogy  az  Alkotmánybíróság  kötelezze  a törvényalkotót a  jogosulti alanyi  kör  újragondolására  és ennek alapján új törvény alkotására. Az Alkotmánybíróság  nem jogalkotó szerv, nem vizsgálhatja a jogszabályok     szükségességét,      célszerűségét,      de igazságosságát  sem.   Önmagában  az   anyagi  igazság,   az igazságosság érvényesülésére  nem biztosít  alanyi jogot  az Alkotmány.   A    részleges   és   szubjektív   igazságosság követelményével  szemben   az  Alkotmány  által  biztosított joguralmi  elv   előbbre  való   (  ABH   1992,  82.  ).  Az Alkotmánybíróság a személyi sérelemokozásokért megállapított kárpótlás  igazságosságát,   helyességét  sem  vizsgálhatja. Tekintettel a  visszamenőleges kárpótlás  döntően ex  gratia jellegére,  a   jelen  ügyben  a  törvény  személyi  hatálya tárgyában tágabb  a törvényhozó  alkotmányos  mozgástere  és szabadsága, mint  a tulajdoni sérelemokozásokkal kapcsolatos kárpótlási   törvényeknél    volt.   Egyedüli    alkotmányos követelmény, hogy  a kedvezményezetti kör ismérvei ésszerűek legyenek,  azaz   ne  legyenek   önkényesek  és  a  szabadon meghatározott, objektív  ismérveknek  megfelelő  kritériumok minden érintett  személyre bármely  megkülönböztetés nélkül, egyaránt és egyformán vonatkozzanak. A támadott  kárpótlási törvény  jogokat ad,  és a semmisségi törvények kárpótlási  ígérvényét alanyi  jogokra  váltja.  A jogok elosztásánál  érvényesülnie kell  az  egyenlő  elbánás követelményének,  de   a   jogosulti   csoportok   politikai szempontú kiválasztása  nem dőlhet el az Alkotmánybíróságon. Hogy  a   múlt  rendszerekben   politikai  okból  sérelmeket szenvedettek meghatározhatatlan - és szinte mindenkit érintő -  köréből   milyen  csoportképző  ismérvek  alapján  milyen sorrendiséget és  kedvezményeket állapít  meg az állam, vagy mit   tekint    "politikai   oknak",    az   ugyanúgy    nem alkotmányossági kérdés,  mint  a  szuverén  államnak  az  az elhatározása,  hogy   egyáltalán  ad-e  kárpótlást,  vagy  a jogosulti kört milyen időbeli hatályok közé helyezi. A  múltbeli  személyi  sérelemokozások  miatt  az  Alkotmány alapján "várományi  joga"  sincs  senkinek.  Ilyen  jogot  a semmisségi törvények  keletkeztettek  a  törvényhozó  szabad döntése következtében. Ezért az alkotmányos követelmény csak arra vonatkozik,  hogy az  állam a  várományi  jogok  alanyi jogokká  váltásakor   és  kiszélesítésekor   a  jogosultakat egyenlőként  kezelje   és  mindegyikük  szempontját  hasonló figyelemmel és méltósággal értékelje ( ABH 1990, 78. ). Az  önkényes,   ésszerű   indok   nélküli   megkülönböztetés alkotmányellenes.  A   támadott   törvényben   meghatározott "politikai okok"  nem tekinthetők  önkényesnek. A  jogosulti körök  meghatározása   összhangban  van   a   nemzetgazdaság teherbíró  képességével,   a  törvény   személyi  hatálya  - tekintettel a  Ngtvnek a rászorultságon alapuló, de az állam általános gondoskodási  kötelezettségét még szélesebb körben megállapító  oltalmi   körére  és   a   meghozandó   további kárpótlási  törvényre   -   az   ugyanabban   a   társadalmi folyamatban az  elmúlt totalitárius  rendszerekben  személyi sérelmet szenvedettek  széles körére  van  figyelemmel,  így alkotmányellenesség a  3. Kpt 1. §-ával, illetőleg általában a törvényben  meghatározott jogosulti körök tekintetében nem állapítható meg. Ezért az Alkotmánybíróság az erre vonatkozó indítványokat    megalapozatlannak    ítélte    és    azokat elutasította. 4.  A   törvény  támadott   2.  §   (1)  bekezdése  az  élet elvesztéséért állapít  meg kárpótlást.  A jogosultak körét a magyar bíróság törvénysértő, illetőleg semmissé nyilvánított halálos ítélete  és annak  végrehajtása okán,  továbbá annak alapján  határozza   meg,  hogy   a  sérelmet  elszenvedő  a büntetőeljárás  vagy   a  büntető   ügyben   hozott   ítélet végrehajtása során  oly módon vesztette életét, hogy a halál bekövetkezésének  kétséget   kizáró  oka  az  eljáró  magyar hatóság szándékos közreműködése volt. A törvény  egészének személyi  hatályához -  az életüktől és szabadságuktól  politikai   okból  jogtalanul  megfosztottak köréhez  -  képest  az  egyösszegű  kárpótlásra  jogosultság megállapításánál a törvény szerinti csoportképző ismérv :  a magyar  igazságszolgáltatás   diszfunkcionális  működése.  A feltételrendszerbe    bevont    további    szempont    tehát ( differencia  specifica )  a formális  büntetőeljárás, s az ennek  során   elkövetett  törvénysértés,   amely  az   élet elvesztéséhez vezetett. Az Alkotmánybíróság  megállapítja, hogy  az e  feltételekkel képzett jogosult  kör homogén  csoportot alkot,  s  mivel  a csoportképzésnek  alkotmányos,   vagy  jogi  kötelezettségen alapuló kritériumai  csak annyiban vannak, hogy a kárpótlási jogosultságnak a  semmisségi  törvényekkel  érintett  alanyi körre feltétlenül  ki  kell  terjednie,  e  feltételrendszer megállapítása az Alkotmány alapjogi rendelkezéseit sem sérti és más  alkotmányos követelményekkel  és  elvekkel  sem  áll ellentétben. A  személyi   kárpótlás  megvalósításának   is  legfontosabb alkotmányossági szempontja  az egyenlő elbánás ( 5. ABh, ABH 1993, 120.  ). A személyi károk jóvátételére is áll tehát az a megállapítás,  hogy azt  az osztó igazságosság jellemzi és az egyenlő  elbánás szempontjából  az érintetteknek  itt  is alkotmányos joguk  van arra,  hogy a törvényi szabályozásnál egyenlőként  kezeljék   őket,  és  mindegyikük  szempontjait hasonló figyelemmel és méltányossággal értékeljék. A 3.  Kpt 2. § (1) bekezdése tekintetében az indítványozók a diszkriminációt két  vonatkozásban vetik  fel. Egyrészt úgy, hogy az  egyösszegű kárpótlásra  jogosultak személyi körének meghatározása során  a törvényhozó  figyelmen  kívül  hagyta azoknak    a     jogosultaknak    a    szempontjait,    akik büntetőeljáráson kívül,  de  kétségkívül  az  eljáró  magyar hatóság  szándékos  magatartása  miatt  vesztették  életüket (  munkatáborokban,   gettókban  stb.   halálra   kínzottak, Dunábaöltek  stb.   ),   másrészt   azokat   a   személyeket ( hozzátartozóikat ) se vonta be e jogosulti személyi körbe, akiket a  magyar hatóságok  azzal  a  céllal  vagy  tudattal deportáltak, hogy  őket más  állam hatóságai haláltáborokban megöljék. Ezekkel   az    indítványokkal   kapcsolatban   rámutat   az Alkotmánybíróság  arra,   hogy  a  formális  büntetőeljárás, illetőleg végrehajtás  szempontjával a törvényhozó megmaradt a  sérelemokozások   körülményei   szerinti   különbségtétel objektív    ismérveinél,    és    az,    hogy    a    magyar igazságszolgáltatás    működésének     zavarait,    működési rendellenességét,   mint    közös   ismérvet   a   kárpótlás feltételrendszerébe iktatta, nem önkényes és nem ésszerűtlen megkülönböztetés és nem sérti az egyenlő elbánás alkotmányos követelményét. Egyrészt  azért   nem,  mert  az  államot  alkotmányosan  is terhelné kárpótlási  kötelezettség, ha  a sérelemokozások az Alkotmány hatálybalépése  utáni időben következtek volna be. Az Alkotmány  55. §  (3) bekezdése  szerint ugyanis  az, aki törvénytelen letartóztatás  vagy fogvatartás  áldozata volt, kártérítésre  jogosult.   Az  állam   ez   alapon   fennálló kártérítési    felelőssége    nyilvánvalóan    kiterjed    a törvénytelen fogvatartáson túl az élet elvételére is, hiszen ez esetben  a kevesebb kétségkívül a többre is vonatkozik. S noha a  támadott törvénnyel rendelt kárpótlási kötelezettség nem az  Alkotmány e  rendelkezésén, hanem az állam politikai elhatározásán  és   a  semmisségi   törvényeken  alapul,   a jogosultak körének,  a preferált  csoportoknak a kialakítása és a feltételrendszer alkotmányosságának meghatározása során döntő  szempont,  hogy  a  törvényhozó  a  törvény  személyi hatályát itt  alkotmányos ismérvek  alapján vonta  meg. Azaz olyan  kedvezményezett  jogosulti  csoportot  hozott  létre, amelynek  tagjai   -  az   Alkotmány   hatálybalépése   után keletkezett   jogviszonyok   és   jogi   tények   esetén   - kártérítésre alanyi  jogot közvetlenül  az Alkotmány alapján szereztek  volna.  Az  igazságszolgáltatás  diszfunkcionális működése  alkotmányos   kártérítési  alap,   így   annak   a csoportképzés  feltételei   közé  emelése   semmiképpen  sem önkényes. Nem ésszerűtlen továbbá a formális büntetőeljárás ismérvének alkalmazása azért  sem, mert  a 3.  Kpt 20. § (2) bekezdésén alapuló mulasztás folytán a törvényhozónak gondoskodnia kell mindazok kárpótlási jogosultságának a megállapításáról, akik büntetőeljáráson  kívül   de  az  akkori  törvények  szerint bűncselekménynek   minősülő    hatósági   magatartás   miatt szenvedtek el  jogsérelmet és hozzátartozóik bármilyen okból polgári jogi  kártérítési  igényt  nem  érvényesíthettek.  A meghozandó  további   kárpótlási  törvénynek   tehát  azt  a jogosulti  kört   kell  átfognia,  amely  körben  az  állami alkalmazottak bűncselekményei  miatt  polgári  jogi  igények keletkeztek, de  ezek  érvényesítése  akadályozott  volt.  A csoportképző ismérv  itt  nem  közvetlenül  az  Alkotmányon, hanem  az   állami  kárfelelősség  polgári  jogi  szabályain nyugszik, amely szabályokon alapuló igények érvényesítésének akadályai  miatt   született  meg  a  törvényhozó  ígérvénye kárpótlásra való jogosultság megállapítására. Erre    figyelemmel     nem     ésszerűtlen     a     magyar igazságszolgáltatás szervei  diszfunkcionális működésének és a    büntetőeljáráson     kívüli    bűncselekményeknek     a különválasztása, mert az előző csoportokra érvényes érvek az utóbbiakra ugyanúgy  nem vonatkoznak. Ez utóbbiak kárpótlása céljából   a    jogalkotó    újabb    törvény    hozatalának kötelezettségét határozta meg. A  személyi  sérelmek  miatti  kárpótlások  jogi  bázisát  - meghatározott körben  - az  Alkotmány "utáni" ún. semmisségi törvények  teremtették   meg  annak  kimondásával,  hogy  az Alkotmány  "előtti"   törvénytelen  elítéltetések   semmissé nyilvánítása  után   az   érintettek   kárpótlásáról   külön törvényben rendelkezni  kell. A  támadott 3.  Kpt 2.  §  (1) bekezdésének  személyi   hatálya  ennél   a   körnél   jóval szélesebb, mert  az állam  az oltalmi  szférába  itt  bevont minden  további   olyan   jogsértést,   amelyet   a   magyar igazságszolgáltatás   szervei   a   büntetőeljárások   során követtek el,  függetlenül  attól,  hogy  azok  vezethettek-e jogerős büntető ítéletek semmisségének megállapításához vagy sem. A törvényhozó megmaradt viszont az eredetileg jogalapot teremtő semmisségi  törvények gondolatkörében :  a kárpótlás feltétele  itt   az   igazságszolgáltatás   diszfunkcionális működése. A  jogosulti kör kialakításának így ésszerű alapja van. Az  Ngtv  -  bár  rászorultsági  alapon  és  nem  egyösszegű kárpótlásként, hanem  - az  erkölcsi elégtétel  mellett -  a jogosult  élete   végéig  tartó,   mintegy   tartást   pótló járadékként -  jóval szélesebb  körben teszi  lehetővé halál esetén a  jogosultság megállapítását.  Ez  jogalapot  teremt nemcsak a  magyar,  hanem  az  idegen  állam  -  és  nemcsak büntetőeljárás  vagy   ítélet  végrehajtása   során,   hanem bármilyen módon  elkövetett -  hatósági önkénye,  vagy egyes személyek  politikai   indíttatású  önkénye   esetén  is   a járadékra,  ha   a  halál   bekövetkezése  és   az  önkényes magatartás között fennáll az okozati összefüggés. Minderre figyelemmel  az egyösszegű  kárpótlásra  jogosultak személyi körének  meghatározása  nem  ütközik  az  Alkotmány 70/A.  §-ába   és  nem   sért  más  alkotmányos  elvet  vagy alkotmányi rendelkezést  sem, ezért az Alkotmánybíróság a 3. Kpt   2.   §   (1)   bekezdését   kifogásoló   indítványokat megalapozatlannak találta és azokat elutasította. 5. Az  Alkotmánybíróság megállapítja,  hogy a  törvényhozó a II. világháború  alatt faji,  vallási vagy  politikai  okból külfölre deportáltak  szempontjait a  kárpótlási jogosultság megállapításánál nem  értékelte  kellő  körültekintéssel  és figyelemmel  az   egyenlő  méltóságú   személyként   kezelés követelményének  megfelelően  akkor,  amikor  a  deportálást pusztán  szabadságelvonásnak  minősítette,  illetőleg  azzal azonosította. A  deportálás fogalmilag büntetés, elkülönítés végett, szabadságvetésbüntetés  végrehajtásaként  erőszakkal távoli  vidékre  szállítást,  száműzést,  hurcolást  jelent. Történetileg a  II. világháború  alatt  faji,  vallási  vagy politikai okból  történő deportálás  tömegben és  erőszakkal külföldre,  rendszerint   koncentrációs  táborba   hurcolást jelentett,  annak  során  a  Magyar  Állam  saját  polgárait összegyűjtötte és idegen szuverén fennhatóságának adta át. A törvényhozó akkor,  amikor a  deportálásnak ezeket a sajátos szempontjait és  történeti tényeit figyelmen kívül hagyta és azt a  puszta szabadságelvonással  azonosította,  az  eltérő ismérvek   ellenére    történt   homogén    csoportképzéssel megsértette  az   egyenlő  méltóságú   személyként   kezelés alkotmányos   követelményét    és   ezzel   alkotmányellenes diszkriminációt valósított  meg  [  Alkotmány  70/A.  §  (1) bekezdés ).  Mivel  ezek  a  szempontok  és  megkülönböztető ismérvek  többnyire   irányadóak  a   Szovjetunióba  történt kényszermunkára hurcolás  eseteire is,  az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy a 3. Kpt 3. § (1) bekezdésének d) és e) pontjai alkotmányellenesek, ezért azokat megsemmisítette. A  jogok   egyenlő  elosztásának   elvéből  és  a  hátrányos megkülönböztetés  tilalmából   [  Alkotmány   70/A.  §   (1) bekezdés ] ugyanis az következik, hogy az államnak az alanyi jogok  szétosztásánál   ugyanazokkal  az   ismérvekkel  kell mérlegelnie  különböző   okfolyamatokban   azonos   sérelmet szenvedettek szempontjait. Ha az állam a különböző helyzetek között   -   azzal,   hogy   az   azokban   rejlő   lényeges különbözőségeket  figyelmen   kívül  hagyja   -  egyenlőtlen elbánást  eredményező  módon  azonosságot  állapít  meg,  az személyek közötti  tilos  megkülönböztetést  eredményez,  és ezért alkotmányellenes.  A 3.  Kpt  3.  §  (1)  bekezdésében szabályozott alcsoportok közös ismérve:  a szabadságelvonás. Ennek - függetlenül a szabadságelvonás módozataitól - azonos jellemzője,  hogy  az  a  magyar  állam,  illetőleg  szervei eljárása   keretében,    felügyelete   mellett    és   egyéb kényszerintézkedései   útján    bonyolódott.   A   külföldre deportálás is  szabadságelvonás, de  ehhez lényeges  többlet tényálláselem járult,  nevezetesen az,  hogy  a  deportáltak feletti  rendelkezés   kikerült  a   magyar  állam   hatalmi szférájából és  az idegen  szuverén hatalmi  szférájába ment át. Az  Alkotmánybíróság álláspontja  szerint ez az ismérv a csoportképzés során annyira lényegi és meghatározó, hogy azt a  kárpótlási  jogosultság  szempontjából  a  törvényhozónak külön kellett  volna  választania,  mert  a  sérelem  súlya, nagysága és természete más jóvátételi kritériumokat követel, mint amilyenek  a többi  szabadságelvonás esetén  egységesen megállapíthatók. A törvényhozás  politikai  szabadsága  -  és  felelőssége  - körébe   esik,    hogy   a   németországi   kényszermunkára, haláltáborokba, illetőleg  a Szovjetunióbeli kényszermunkára deportáltakat  az   életüktől,  illetőleg  a  szabadságuktól megfosztottak  között   hol  helyezi   el,  de   a   törvény alkotmányellenességének kiküszöbölése során figyelemmel kell lennie arra  az alkotmányos  szempontra, hogy  a deportáltak csoportja alkotmányosan  nem azonosítható  a  szabadságuktól jogtalanul megfosztott kárpótlásra jogosultak csoportjával. Az is  a törvényhozó  felelősségi körébe  tartozik,  hogy  a kárpótlási jogosultság új szempontjainak megállapítása során mennyiben veszi figyelembe a jogosultak javára a német állam által fizetett  jóvátételi összegeket.  Ennek során  azonban alkotmányosan   kizárólag    a   személyi   sérelmek   miatt teljesített kárpótlásokra  lehet a  törvényhozó figyelemmel, mert e  kárpótlási törvény  a  személyi  sérelmek  részleges orvoslására  hivatott,   azokba  pedig  az  anyagi,  vagyoni sérelmek,  tulajdonelvonások   miatt   fizetett   kártérítés alkotmányosan nem számítható be. Az Alkotmánybíróság rámutat arra is,  hogy a  teljesített kárpótlások  értékelése esetén sem hagyható  figyelmen kívül a deportáltakra vonatkozó az a csoportképzési szempont,  hogy e  deportálás  ténylegesen  a "hazából való száműzetést" eredményezett. Mindezekre figyelemmel  az Alkotmánybíróság  az Abtv  43. §- ának (4)  bekezdése  alapján  az  alkotmányellenesnek  ítélt rendelkezéseket   a    jövőre   nézve   megsemmisítette.   A törvényhozónak   legkésőbb    az   új   kárpótlási   törvény megalkotásakor   gondoskodnia    kell    arról,    hogy    a megsemmisített   rendelkezések    helyett   az   alkotmányos követelményeknek megfelelő új szabályokat hozzon, amelyekkel az érintett  jogosulti kör  kárpótlásra  való  jogosultságát visszamenőleges hatállyal  kell rendeznie. Tekintettel arra, hogy ez  az új  törvényi szabályozás  az érintettekre  nézve csak  kedvezőbb   lehet,  az  Alkotmánybíróság  szükségesnek látta, hogy  a  kárpótlási  igények  rendezése  folyamatosan történjék, ezért  a megsemmisítés  időpontját az új törvényi rendelkezés hatálybalépésével egyidejűleg határozta meg. 6. A  3. Kpt  2.  §  (4)  bekezdésében  foglalt  rendelkezés alkotmányosan nem kifogásolható. Az erre vonatkozó indítvány - speciális  alkotmányos indok  hiányában -  az egyházi jogi személy kedvezményezését  tartja alkotmányellenesnek.  Ebben az  esetben   azonban  nem  a  4/1993.    (  II.  12.  )  AB határozattal   (   ABH   1993,   48.   )   elbírált   és   a "funkcionalitás"  elve   alapján  alkotmányosnak  minősített kedvezményezésről van  szó, hanem  arról, hogy  a  házassági tilalom alatt álló egyházi személy életétől való megfosztása esetén rendesen  hiányzik az  a személyi  kör  (  házastárs, gyermek )  , amely  más sérelmet  szenvedettek halála esetén megvan. A  törvényhozó az egyházmegyét itt - egy jogi fikció alkalmazásával  -   mintegy  hozzátartozónak  tekinti  és  a kárpótlás  indoka  ez,  nem  pedig  az,  hogy  egyházi  jogi személyt  is   kárpótlásban  akar   részeltetni.   Ebben   a konstrukcióban az  egyenlő elbánás  alapja éppen  az, hogy a törvény a  büntetőeljárás során  jogtalanul  megölt  egyházi személy után  is meghatároz kárpótlásra jogosultat, aki után - mert  egyházi  fogadalma  miatt  házastárs  és  leszármazó hiányában halt  meg -  egyébként nem lenne. Az Alkotmány 60. §-ával a  rendelkezésnek releváns  összefüggése tehát nincs, mert a törvény az egyházi jogi személynek, mint a jogtalanul megölt hozzátartozója  helyébe lépő jogosultnak, nem pedig a jogi személyek egy preferált csoportjának juttat kárpótlást. A rendelkezés  nem sérti az Alkotmány 60. § (3) bekezdésének - az  egyházak államtól való elválasztásának - követelményét sem.  Az   állam  éppen   azzal  ismeri   el   az   egyházak különállását, hogy  sajátosságaikat -  ahol ez szükséges - a jogi szabályozás  során is figyelembe veszi és szabadságukat garantálja. Ezért  az  Alkotmánybíróság  az  erre  vonatkozó indítványt is, mint megalapozatlant, elutasította. 7. A  3. Kpt  3. §  (1) bekezdésében  foglalt rendelkezés  - amint arról  már  volt  szó  -  a  személyes  szabadságukban súlyosan,  30   napot   meghaladóan   korlátozott   sérelmet szenvedettek önálló csoportját alkotja meg, ezen belül pedig a törvény  a) -  e) pontjaiban  felsorolt sérelmekért  teszi lehetővé a  kárpótlást. Az  indítványozók ebben  a körben  a diszkrimináció tilalmát  megvalósító szabályozásnak  tartják azt,  hogy  a  törvény  egyes,  a  személyes  szabadságukban korlátozott   személyek    "alcsoportját"   a    kárpótlásra jogosultságból kirekeszti. Így  a   3.  §   (1)  bekezdés   c)  pontja  körében  számos indítványozó  sérelmezi,   hogy  a  törvény  a  nem  harcoló alakulatok kötelékében  teljesített  munkaszolgálatosokat  a kárpótlás lehetőségétől elüti. Az indítványozók szerint a 3. § (1)  bekezdés b)  pontjában írt  az a  rendelkezés,  amely szerint a  magyar bíróság  ítélete vagy magyar közigazgatási hatóság  határozata  alapján  végrehajtott  zárt  táborszerű fogvatartás is jogot alapít a kárpótlásra, a különbségtételt nem szünteti  meg, mert  a munkaszolgálatosok  nem  bírósági ítélet vagy  közigazgatási határozat,  hanem katonai  behívó alapján "raboskodtak". A munkaszolgálatosokat  befogadó táborokban  a harcoló  és a nem    harcoló     alakulatok    kötelékében     teljesített munkaszolgálat   közötti   különbségtétel   ésszerűtlen   és önkényes megkülönböztetés. Nincs alkotmányos alap arra, hogy a  törvényhozó   a  nem  hadműveleti  területen  teljesített munkaszolgálatot  a  kárpótlásra  jogot  adó  alanyi  körből kirekessze, annál kevésbé, mert köztudomású tény, hogy a nem harcoló  alakulat   kötelékében  teljesített  munkaszolgálat ténylegesen zárt  táborszerű fogvatartást  jelentett,  amely szabadságelvonástípusra a  törvény  3.  §  (1)  bekezdés  b) pontja  kárpótlási   jogot  alapít.   A  Legfelsőbb  Bíróság Közigazgatási  Kollégiuma   ezért   helyezkedett   arra   az álláspontra,  hogy  a  munkaszolgálat  általában  érdemes  a kárpótlásra. A Legfelsőbb Bíróság a Kf.II.25.814/1993/3. számú ítéletében leszögezte :   az  a tény,  hogy  a  törvényhozó  a  harcoló alakulatban   teljesített    munkaszolgálatosok   kárpótlási igényét külön  nevesítette, nem  jelenti azt,  hogy  azok  a munkaszolgálatosok, akik nem harcoló alakulatoknál ugyan, de zárt táborszerű  fogvatartás  és  kényszermunka  körülményei között  teljesítették   a  munkaszolgálatot,   nem  lennének jogosultak kárpótlásra.  Esetükben ugyanis a 3. Kpt 3. § (1) bekezdés b)  pontján alapuló,  faji, illetve politikai okból elszenvedett szabadságkorlátozásról  van szó,  így  ezen  az alapon tartoznak a törvény személyi hatálya alá. Ezzel azonos álláspontra helyezkedett a Legfelsőbb Bíróság a Kf.II.25.868/1993/4. számú  ítéletében, kimondva azt, hogy a zárt, táborszerű fogvatartást elszenvedett és kényszermunkát végző munkaszolgálatost  a  3.  §  (1)  bekezdés  b)  pontja hatálya alá  tartozónak kell  tekinteni, s  ennek alapján  a szabadságelvonásért kárpótlás őt is megilleti. Ezzel szemben  a Kárpótlási  Hivatal és a Fővárosi Bíróság a nem    harcoló     alakulatok    kötelékében     teljesített munkaszolgálatot nem  tekinti a  3. § (1) bekezdés b) pontja alá tartozónak,  mert a  munkaszolgálat elrendelése  katonai behívóval  -   és  nem  ítélettel,  illetőleg  közigazgatási határozattal -  történt. A  számos -  jogerőre emelkedett  - elutasító  tartalmú   kárpótlási  határozat,  továbbá  bírói ítélet folytán  a jogalkalmazási gyakorlat ellentmondásos, a kérdésben egységesen és következetesen alkalmazott "élő jog" [ 57/1991.   (  XI. 8. ) AB határozat, ABH 1991, 239, 240. ] nem alakult  ki,  ezért  az  Alkotmánybíróságnak  kellett  a törvény alkotmányos  tartalmát meghatároznia. Eszerint pedig a harcoló  és  nem  harcoló  alakulatok,  mint  nem  lényegi különbséget  felmutató  -  ti.  faji  vagy  politikai  okból szabadságelvonásnak   minősülő    -    helyzetek    szerinti különbségtétel  már   személyek   közötti   megengedhetetlen megkülönböztetést  jelent,   ezért  ez   a  szabályozás   az Alkotmány 70/A.  § (1)  bekezdésébe ütközik,  s  mint  ilyen alkotmányellenes.    Az    Alkotmánybíróság    a    "harcoló alakulatokra"    vonatkozó    alkotmányellenes    megszorító rendelkezést ezért az Abtv 43. § (4) bekezdése alapján - a a törvény   hatálybalépésének    időpontjára   visszamenőleges hatállyal -  megsemmisítette. Ennek folytán a törvényhozónak meg kell teremtenie azokat az eljárási feltételeket, amelyek keretében a  jogszabály kizáró rendelkezése miatt kárpótlási igényt egyáltalában  nem érvényesítők,  továbbá  elutasítást szenvedettek követeléseiket  pótlólag  még  érvényesíthetik. Ezt az  Abtv 43.  § (4)  bekezdésében  rendelt  jogbiztonság követeli  meg.   Ezért  az   Alkotmánybíróság   felhívta   a törvényhozót, hogy az utólagos igényérvényesítés feltételeit - legkésőbb  a mulasztás  pótlásával egyidejűleg  - teremtse meg. 8. A  3.  Kpt  3.  §  (2)  bekezdése  -  egy  jogi  vélelmet alkalmazva -  kimondja, hogy  a szovjet  hadifogságba  esett katonát 1945.  augusztus 1-jétől  kényszermunkára hurcoltnak kell tekinteni.  A rendelkezés  alapja az,  hogy a szovjetek nem csatlakoztak  a  hadifogolyegyezményhez,  ezért,  míg  a nyugatiak ekkor  rendszerint  elengedték  hadifoglyaikat,  a szovjetek nem. Ez, továbbá az az alapja a szovjet és nyugati hadifoglyok közötti  megkülönböztetésnek, hogy  az  51/1992. ( III.  18. )  Korm. rendelet  a  volt  nyugati  hadifoglyok hitelutalványaival   kapcsolatos    pénzkövetelésekről    és nyugdíjuk kiegészítéséről rendelkezik. Az  51/1992.     (   III.  18.  )  Korm.  rendelet  támadott rendelkezéseinek alkotmányellenessége - az indítvány szerint is -  csak a  3. Kpt  3. §  (2) bekezdésének összefüggésében vizsgálandó. A  kárpótlás szempontjából viszont a 3. Kpt nem tartalmaz indokolatlan  megkülönböztetést a  volt szovjet és nyugati hadifoglyok  között, mert  a nyugati hadifogságban a hadifogoly vagy  nem volt  köteles munkát  végezni, vagy  ha önkéntesen munkát  végzett, ellenértékre  tarthatott igényt. Ez volt  az ún. hadifogolyutalvány, amelynek kifizetéséről a sérelmezett Korm.  rendelet  rendelkezik.  Ezzel  szemben  a Szovjetunióban  kötelező   volt   a   kényszermunka   és   a hadifoglyok munkájukért ellenértéket nem kaptak. A  hadifogoly  egyezményekhez  való  csatlakozás,  illetőleg ennek   hiánya   önmagában   elegendő   alap   a   különböző csoportképzésekre, a  kategóriák szerinti különböző elbánást pedig  nem  lehet  alkotmányosan  kifogásolni.  Az  államnak szabadságában  áll,   hogy  a  politikai  okból,  jogtalanul kategóriáját rugalmasan  kezelje, anélkül,  hogy ez önkényes lenne. A törvény preambuluma szerint a jogalkotó a politikai okból,  jogtalanul   fogalma  alatt   a  különböző   jellegű megkülönböztetésen  alapuló  törvénysértések  megvalósítását érti különösen.  Annak eldöntése  során, hogy  a törvényhozó kinek ad  jogot, alkotmányosan  nem kifogásolható,  hogy  az állam feltételezze  :   a nyugati  hadifogság kívül  esik  a politikai okból,  jogtalanul fogalom  tartalmi körén, azaz a 3. §  (2) bekezdése  ennek alapján belül marad a megengedett kedvezményezésen. Az  általános   alóli  kivételt   jelentő  egyéni  helyzetek megítélése nem  tartozik az  Alkotmánybíróság hatáskörébe és azok a  törvény  alkotmányossága  megítélésének  meghatározó szempontjai se  lehetnek. A jogalkotó nyilvánvalóan az adott történelmi  és  nemzetközi  egyezményekkel  is  szabályozott általános  helyzetből  indult  ki;  a  méltányosság  alapján alanyi jogot  adó kárpótlások  körében az egyedi kivételekre alkotmányosan nem kellett figyelemmel lennie. A szövetséges  nyugati  hatalmak  fogságába  esett  leventék részére a  jogalkotó nyugdíjkiegészítést  állapított meg, ex gratia juttatás  tehát az  ő irányukban is megvalósult; arra viszont nincs  az Alkotmányban  biztosított  joguk,  hogy  e törvény  méltányossági   tényállásai  alá   is  tartozzanak. Alkotmányellenes megkülönböztetésről  ebben a  viszonylatban sem beszélhetünk, ezért az Alkotmánybíróság a megalapozatlan indítványok e csoportját is elutasította. 9. Az  életüktől jogtalanul  megfosztottak  utáni  kárpótlás tekintetében a  3. Kpt  2. §  (2) ,   (3) és (4) bekezdése a jogosulti kört  szélesen, míg  a  szabadságuktól  jogtalanul megfosztottak utáni  kárpótlás vonatkozásában a törvény 5. § (1) és  (2) bekezdése a jogosulti kört szűken határozza meg. Az előbbi körbe beletartozik az özvegy, a gyermek, a még élő szülő,  ezek  hiányában  -  50%-os  kárpótlásra  jogosultság erejéig -  az élő testvér, továbbá házassági tilalom alá eső egyházi  személy   esetén,  amint  erről  már  volt  szó,  - ugyancsak 50  %os kárpótlás  mértékéig -  az egyházmegye.  A második csoportban  a törvény  csak a sérelmet szenvedettet, halála esetén pedig özvegyét határozza meg jogosultként. A  4.   ABh-ban  az   Alkotmánybíróság  kimondta,  hogy  nem alkotmányellenes az,  hogy az  1.  Kpt  a  meghalt  jogosult leszármazói  és   házastársa  számára   biztosít  kárpótlási igényt, s  ezzel eltér  a törvényes  öröklés rendjétől ( ABH 1991, 88. ) Minthogy a  3. Kpt  egységes  jogalapja  a  méltányosság,  a törvényhozó   szabadsága   a   kárpótlásra   jogosulti   kör kijelölésénél nagy. Mivel a törvény csak azokra az igényekre vonatkozik,  amelyeket   maga   alapoz   meg,   a   támadott rendelkezésnek  az   Alkotmány  öröklési   jogot   biztosító szabályával  összefüggése   nincs.  A  törvényben  felsorolt hozzátartozók ugyanis nem öröklik a kárpótlási igényt, hanem azt a  törvénynél fogva  szerzik meg.  Így alkotmányosan nem kifogásolható, hogy  ennek meghatározása  során a  törvényes öröklési  rend   polgári  jogi   szabályaitól  is   eltér  a törvényhozó. Az örökléshez való jog ( Alkotmány 14. §-a ) és a személyi  sérelemokozások miatti kárpótlásra vonatkozó jog között tehát  nincs releváns  kapcsolat. Mivel  a  kárpótlás alapja a  méltányosság, arra  az első  sorban  jogosítottnak ( magának  az érintettnek  vagy bárkinek, aki az első helyen áll  utána   )  sincs   anyagi,  alanyi  jogi  jogosultsága; következésképpen   a    jogalkotó   szabadon,    tetszőleges jogutódlási rendet  határozhat meg; alkotmányosan megtehette volna akár azt is, hogy a "jogutódok" teljes körét kizárja a kárpótlási jogosultságból. Az Alkotmánybíróság  egyébként formai okok miatt a törvények közötti ellentétet, összeütközést nem vizsgálja. Nem  alkotmányellenes  megkülönböztetés,  hogy  az  életüket elvesztettek  utáni  kárpótlás  jogosulti  körét  a  törvény szélesebben   határozza    meg,   mint    a   szabadságukban korlátozottakét, hiszen  az előbbinél  a jogosulti  körből a közvetlen sérelmet szenvedettek eleve kiesnek, továbbá, mert az  élet  elvesztése  általában  a  hozzátartozók  szélesebb körére jelent  személyi  sérelmet,  míg  a  szabadságelvonás rendszerint  csak  az  együtt  élő,  közeli  hozzátartozókat érinti rendkívüli módon, vagy súlyosan. Mivel a 2. § hatálya alá   tartozó    kárpótlás   jellegében    más,    mint    a szabadságelvonásért juttatott,  azaz más a kárpótlás alapja, maguk a jogosulti körök is összehasonlíthatatlanok. A 3. Kpt 5. §  (1) bekezdése  tehát nem  alkotmányellenes.  Mivel  az Alkotmány  szerint  senki  sem,  így  a  gyermek  sem  eleve jogosult, a  jogosulti  körből  való  kihagyását  nem  lehet alkotmányellenesnek tekinteni. A második házasságkötés pedig a  volt  első  házastárssal  való  minden  jogi  kapcsolatot (   tartási    jog,   özvegyi   jog,   özvegyi   nyugdíj   ) általánosságban véve  megszüntet. Nem lehet a törvényhozótól az Alkotmány  alapján számon kérni, hogy miért így jár el az ex  gratia   jogosultságok  megállapításánál  is.  Ezért  az Alkotmánybíróság az  5.  §  alkotmányosságát  kétségbe  vonó indítványokat is elutasította. 10.  A   törvényhozó  a  kárpótlás  módjának  és  mértékének meghatározása tekintetében  nagy  szabadsággal  rendelkezik, mivel a  döntően ex gratia kárpótlás jogalapját maga teremti meg. A  kárpótlás módjának  ( havi  életjáradék - kárpótlási jegy )  megválasztása az  Alkotmány egyetlen rendelkezésével sem    hozható     összefüggésbe,    így     a     tulajdoni sérelemokozásoknál is  alkalmazott, ráadásul  itt a jogosult által választható  kárpótlási jegy  biztosítása  a  részbeni jóvátételre, nem alkotmányellenes. A  kárpótlási   jegy   értékpapír,   amelyet   a   tulajdoni sérelemokozások miatti részleges jóvátételt biztosító 1. Kpt vezetett be  a törvény  preambuluma szerinti kettős céljának megfelelően  azért,   hogy  az   állampolgárok  tulajdonában igazságtalanul  okozott   károk   orvoslásával   egyidejűleg megtörténjen  a  "tulajdonviszonyok  rendezése",  s  ezáltal megteremtődjön  a  forgalmi  viszonyok  és  a  vállalkozások biztonsága. A kárpótlási jegyek fő felhasználási területe az állami tulajdon  privatizálása során  tulajdoni  részarányok szerzése. A  törvény  támadott  rendelkezése  a  jogosultnak választási  jogot   biztosít  :     lehetővé   teszi,   hogy vállalkozóvá, tulajdonossá  váljon, s  ez esetben kárpótlási jegy illetheti  meg, de  választhatja a  pénzben  járó  havi életjáradékot  is,   amelyet  azonban   nem   fordíthat   át egyösszegű  kárpótlássá.   Mivel  a   törvényhozó  kárpótlás adására nem  köteles, szabadságában  áll annak eldöntése is, hogy  a   juttatást  milyen  formában  teljesíti.  Ezért  az Alkotmánybíróság a  módosított 6.  § (1)  és  (2)  bekezdése alkotmányellenességének       megállapítására       irányuló indítványokat megalapozatlannak ítélte és elutasította. 11. A 3. Kpt 9. §-a a személyes szabadságukban korlátozottak özvegyeit megillető kárpótlás számítási módjáról rendelkezik arra az  esetre, ha a sérelmet szenvedett a szabadságelvonás ideje alatt meghalt és a túlélő házastárs a halál időpontját nem  tudja   bizonyítani.  A   jogalkotó  a   halálig  tartó fogvatartás  becsült  idejét  a  szabadságelvonás  módozatai szerint különbözőképpen határozza meg. Az ebbe  a csoportba  tartozó  kárpótlásra  jogosultaknál  a csoportképző ismérv a személyes szabadság súlyos, jogellenes korlátozása. Mivel a törvény 7. § (3) bekezdése értelmében a kárpótlási jegyben  folyósított kárpótlás  összegét úgy kell kiszámítani, hogy  a szabadságelvonásban  töltött  időt  meg kell    szorozni     a    törvényes     alapösszeggel,     a szabadságelvonásban    töltött     időnek    a     kárpótlás összegszerűségre meghatározó befolyása van. A  törvény  támadott  rendelkezése  a  szabadságkorlátozások idejére -  a szabadságelvonásoknak  a 3.  § (1) bekezdésében írt  típusa   szerint   -   megdönthető   jogi   vélelmeket, valószínűsített időtartamokat állapít meg. Az  Alkotmánybíróság   álláspontja  szerint   a  törvényhozó szabadságában áll,  hogy a  szabadságelvonásban töltött időt vélelmezze.  A   jogalkotó  e  szabály  megalkotásánál  akár fikcióval  is   élhet,  azaz  a  szabadságelvonás  idejét  a kárpótlás   összege    szempontjából   akkor   is   hosszabb időtartamban állapíthatja  meg, ha  a sérelmet  szenvedett a szabadságelvonás alatt  előbb meghalt.  Az, hogy a különböző szabadságelvonási    típusoknak     megfelelően    különböző időtartamokban  meghatározott,   megdönthető  tényvélelmeket határoz   meg    a   jogalkotó,   önmagában   nem   önkényes megkülönböztetés. Ez  ugyanis éppen  a méltányosság  elvéből következik,  hiszen   a  vélelem   jogvédő   jellegű   (   a ténylegesnél   hosszabb   időre   szóló   jogosultságot   is megalapoz ) , egyben megdönthető ( a vélelmezettnél hosszabb szabadságelvonás  bizonyítható   )  és   objektív  alapú.  A vélelmek időtartalma  ugyanis történelmi  tényeken nyugszik; meghatározásuk az elvileg lehetséges leghosszabb időtartamok nagyobb részének  a  figyelembevételével  történt,  amellyel szemben a  jogosult még  további időtartamot is bizonyíthat. Történelmi kutatásokkal alátámasztott, de köztudott tény is, hogy   a    törvényben   meghatározott   különféle   fajtájú szabadságelvonások különböző időtartamúak voltak. A    szabadságelvonások     típusa,    módozatai    szerinti megkülönböztetés  nem   önkényes,  annak   ésszerű  adatokon nyugvó, objektív alapja van, így nem tekinthető a jogosultak közötti   indokolatlan    megkülönböztetésnek.   Ezért    az Alkotmánybíróság   a   törvény   9.   §-ában   meghatározott rendelkezésektől az  egyenlő elbánást  és  a  jogok  egyenlő elosztását  számon   kérő  indítványokat   megalapozatlannak találta, ezért elutasította. Értelemszerűen - a törvény 3. § (1) bekezdés  d) és  e) pontjainak  megsemmisítése folytán - okafogyottak azonban a törvény 9. § e) és f)  pontjai, ezért ezeket az  Alkotmánybíróság  az  új  törvény  megalkotásának hatályával megsemmisítette. 12. A  3. Kpt  támadott 12.  § (3) bekezdésével kapcsolatban két   különböző    szinten   vetnek   fel   az   indítványok alkotmányossági problémát. 12.1. Egyes  indítványok szerint a törvény szövegtartalma és szóhasználata annyira  pontatlan és  homályos, hogy az már a jogállamiságot   sértő    jogbizonytalansághoz   vezet.   Az Alkotmánybíróság a  11/1992.   ( III.  5. ) AB határozatában ( ABH  1992, 77.  ) kifejtette,  hogy a  jogbiztonság  -  az Alkotmánybíróság  értelmezésében   -  az   államtól   és   a jogalkotótól azt  várja el,  hogy a jog szabályai világosak, egyértelműek,  hatásukat   tekintve  kiszámíthatóak   és   a címzettjei  számára   is  előre   láthatóak   legyenek.   Az indítványok szerint  ezeknek a  követelményeknek a 12. § (3) bekezdésében írt kategóriák nem felelnek meg. Az Alkotmánybíróság  rámutat  arra,  hogy  a  törvény  által használt  fogalmak   értelmezése,  a  törvényszövegben  levő gondolatkifejtés,   a    fogalmak   tartalmi   kitöltése   a jogalkalmazás  feladata.   A  támadott  rendelkezés  fogalmi apparátusa megfelelően  értelmezhető,  olyan  közhasználatú, közismert,  az   elmúlt  történelmi   időszakban   kialakult kategóriákat tartalmaz,  amelyeket  a  törvény  végrehajtása során  megfelelően   lehet  értelmezni   és  alkalmazni.   E tekintetben garanciális jelentőségű a nyitva álló bírói út a közigazgatási határozat  megtámadására, amely  nyilvánvalóan alkalmas helyes  és egységes  jogalkalmazás kialakítására. A törvény  kifogásolt   rendelkezései  tehát   nem  sértik   a jogbiztonság követelményét,  azok  az  Alkotmány  2.  §  (1) bekezdése alapján nem minősülnek alkotmányellenesnek. 12.2. Az indítványokban megfogalmazott további kifogás, hogy a támadott  rendelkezések kollektív  felelősségmegállapítást tartalmaznak. A        kollektív        felelősség        megállapításának alkotmányellenességével  az   Alkotmánybíróság  a   66/1992. ( XII. 17. )    AB   határozatában    (  ABH  1992,  293.  ) foglalkozott, és  kimondta,  hogy  összeegyeztethetetlen  az Alkotmánnyal az  a szabályozás, amely törvény erejénél fogva hátránnyal sújt  egyes szervezetekhez tartozást akként, hogy az érintettek  egyéni  felelősségének  vizsgálatára  nem  is kerül sor. Tekintve,   hogy    a   sérelemokozások   miatti   kárpótlás meghatározó   jogalapja    a   méltányosság,    nem    eleve alkotmányellenes  az,   ha  valamely   csoport   kimarad   a kárpótlásból,  feltéve,   hogy  e  csoport  szempontjait  az egyenlő  elbánás   alkotmányos  követelményének  megfelelően mérlegelték. A támadott  rendelkezésekben  nem  kollektív  felelősségről, hanem kollektív  érdemtelenségről van  szó, éspedig  azon az alapon,  hogy   a  kárpótlásra   egyébként  jogosultak   egy meghatározott  köre,   akik,   bár   elszenvedtek   jogtalan szabadságelvonást, mégis kiesnek a kárpótoltak csoportjából, mert vagy  korábban, vagy  elszenvedett sérelmeiket követően más,  okozott  jogsértések  közvetlen  és  aktív  résztvevői voltak.  Ez   a   szabályozási   elv   alkotmányosan   azért megengedhető,  mert   méltányosságból   adott,   ex   gratia juttatásból zár  ki olyan  csoportokat, amelyek a kárpótlást is   keletkeztető   tényállások   megvalósításában   -   más időszakban - aktív közreműködést vállaltak. Az érdemtelenség kollektivizálása tehát valójában objektív - és alkotmányosan megengedett -, ésszerű alapon történt csoportképzés, amely a tényálláskörbe tartozó  valamennyi résztvevőre  kiesési okot állapít  meg.   Ez  a   szabályozás  nem   sérti  az  emberi méltóságot,  nem   is  önkényes,  így  az  indítványokat  az Alkotmánybíróság ezen az alapon teljesíthetetlennek találta, ezért elutasította. 13. A  3. Kpt  19.  §-a  a  szerzett  jogokat  illetően  nem tartalmaz jogfosztást.  Akinek ügyében  a  támadott  törvény hatálybalépésekor a  Be  szerinti  kártalanítási,  illetőleg visszatérítési igény  még nem nyílt meg, annak alanyi joga a kárpótlásra nem  volt. Az ugyanis vagy a törvénysértő ítélet semmissé  nyilvánításával,  vagy  közvetlenül  e  törvénnyel keletkezett. A  törvényhozó szabadságában áll, hogy a jövőre nézve  a   kártalanításra,  kárpótlásra  való  jogosultságot belátása szerint határozza meg. Alkotmányellenes diszkriminációról azért nem lehet szó, mert a törvényhozó nem eleve jogosultak között különböztet, hanem a  jövőre   nézve  -   e  törvénnyel  egységes  jogalapon  - jogosultságot teremt. Mint erről már szó volt, a törvényhozó a  semmisségi   törvényekkel  megnyitott   kárpótlásokat   e törvénnyel kiterjesztette,  egységesítette, és azoknak közös jogalapot teremtett.   Ez  az  egységes  jogalap  a  későbbi alanyi jogszerzőkre  nézve  lehet  kedvezőtlenebb  is,  mint azokra,  akiknek  ügyében  a  törvény  hatálybalépése  előtt törvényességi    óvás    vagy    perújítás    folytán    már megállapították,      hogy      kártalanításra,      illetve visszatérítésre  jogosultak,  mert  a  törvényhozó  szerzett jogot ezzel  a rendelkezéssel senkitől se von el. Így az új, de   egységes    szabályozás   nem    alkotmányellenes.   Az Alkotmánybíróság a  törvények  közötti  esetleges  kollíziót egyébként formai okból nem vizsgálja. A   törvény    19.   §-ával    kapcsolatban   megfogalmazott alkotmányossági  kifogások   tehát   alaptalanok,   így   az Alkotmánybíróság ezeket elutasította. 14.  Megalapozatlan   az   az   indítvány,   amely   további mulasztásos alkotmányellenesség megállapítására irányul és a törvényhozó    arra     való     kötelezését     kéri     az Alkotmánybíróságtól, hogy  a felekezeti,  származási,  faji, vallási kritériumok  alapján üldözött  és kiirtott személyek jogutódainak megfelelő  kárpótlásáról  külön  törvényalkotás keretében  gondoskodjon.   Amint  arra  az  Alkotmánybíróság fentebb már  utalt, az  Abtv 49.  §  (1)  bekezdése  alapján mulasztásban   megnyilvánuló    alkotmányellenesség    akkor állapítható meg, ha a jogalkotó jogszabályi felhatalmazásból származó  jogalkotói  kötelezettségét  nem  teljesítette  és ezzel alkotmányellenességet  idézett  elő.  Az  indítványban javasolt  törvény  megalkotására  a  törvényhozónak  sem  az Alkotmány   alapján,   sem   egyéb   jogszabályból   eredően kötelessége nincs.  Mivel az érintett személyek kárpótlására nézve az  Alkotmányból jogi  kötelezettség nem  származik, a külön kárpótlási  törvény  elmaradása  alkotmányellenességet nem eredményez.  Ex gratia  kárpótlásban, nemzeti  gondozási díjban ugyanakkor  a törvényhozó  ezeket  a  személyeket  is részelteti,    illetőleg     az    Alkotmánybíróság    által megállapított  mulasztás  folytán  részeltetni  fogja.  Erre figyelemmel ez az indítvány is megalapozatlan. 15.  A  törvénynek  a  Párizsi  Békeszerződéssel  ellentétes voltát állító indítványokat az Alkotmánybíróság érdemben nem vizsgálta,   mert    jogszabály    nemzetközi    szerződésbe ütközésének alkotmányossági  vizsgálatát csak  az Abtv 21. § (3) bekezdésében meghatározottak indítványozhatják. Mivel az erre vonatkozó  indítványok nem  jogosulttól származnak,  az Alkotmánybíróság az  indítványokat visszautasította  azokkal az indítványokkal  együtt, amelyek  az Alkotmánybíróságtól a törvény  "kiegészítését   és  pontosítását"   kérték,   mert törvényalkotásra az Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre.                          * * * A  határozatnak   a  Magyar   Közlönyben  való  közzétételre vonatkozó rendelkezése az Abtv 41. §-án alapul.                      Dr. Sólyom László                  az Alkotmánybíróság elnöke      Dr. Ádám Antal                     Dr. Kilényi Géza        alkotmánybíró                       alkotmánybíró                       Dr. Lábady Tamás                     előadó alkotmánybíró      Dr. Schmidt Péter                  Dr. Szabó András       alkotmánybíró                      alkotmánybíró      Dr. Tersztyánszky Ödön             Dr. Vörös Imre          alkotmánybíró                   alkotmánybíró                      Dr. Zlinszky János                          alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	Act 32 of 1992 that regulated the question of compensation for those wrongfully deprived of their life and liberty due to political reasons
Number of the Decision: .	1/1995. (II. 8.)
Date of the decision: .	02/06/1995
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-1995-1-001?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
. en_0001_1995.pdf