Hungarian

Ügyszám: .	684/B/2001
Előadó alkotmánybíró: Strausz János Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 684/B/2001. AB határozat .

ABH oldalszáma: 2004/1545 .

A döntés kelte: Budapest, 12/07/2004 .

.

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                 A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az   Alkotmánybíróság   jogszabályok  alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő                         határozatot: Az    Alkotmánybíróság   a   büntetések    és    intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelet 44- 45.  §-ai,  117.  §  (1) bekezdésének b) pontja,  valamint  a szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 102. §-a és 104.    §-a   alkotmányellenességének   megállapítására    és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.                           Indokolás                              I. Az indítványozó kiegészített indítványában a büntetések és az intézkedések  végrehajtásáról szóló 1979.  évi  11.  tvr.  (a továbbiakban Bvtvr.) 44-45. §-ai, 117. § (1) bekezdésének  b) pontja,   valamint   a  szabadságvesztés   és   az   előzetes letartóztatás  végrehajtásának  szabályairól  szóló   6/1996. (VII. 12.) IM rendelet (a továbbiakban: R.) 102. §-a és  104. §-a alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte. Az    indítványozó    álláspontja   szerint    az    előzetes letartóztatásban   lévő   terheltek,   illetve   a    jogerős szabadságvesztésre   elítéltek  munkavégzési   kötelezettsége elsősorban   sérti  az  Alkotmány  70/B.  §  (1)  bekezdését, másodsorban az Alkotmány 54. § (1) és (2) bekezdését, mert az előzetes  letartóztatásban lévő, valamint  szabadságvesztésre elítélt   személyek   akaratuk   ellenére   semmiféle   munka elvégzésére,  még zárkájuk takarítására sem kötelezhetők.  Ez ugyanis kényszermunka lenne, amit mind az Alkotmány,  mind  a nemzetközi jog tilalmaz. Az  Alkotmánybíróság az indítványt megküldte  az  igazságügy- miniszternek észrevételezés végett.                              II. Az  indítvány elbírálása során az Alkotmánybíróság az  alábbi jogszabályokat vizsgálta: Alkotmány: „54.   §   (1)   A  Magyar  Köztársaságban  minden   embernek veleszületett  joga van az élethez és az emberi  méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani. (2)   Senkit  nem  lehet  kínzásnak,  kegyetlen,  embertelen, megalázó  elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és  különösen tilos  emberen a hozzájárulása nélkül orvosi vagy  tudományos kísérletet végezni.” „70/B. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához.” Az  Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, New Yorkban 1966.  december  16-án elfogadott Polgári és Politikai  Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya kihirdetéséről szóló 1976. évi  8. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Egyezségokmány): „8. Cikk 1.  Senkit  sem lehet rabszolgaságban tartani; a rabszolgaság és a rabszolga-kereskedelem minden formájában tilos. 2. Senkit sem lehet szolgaságban tartani. 3.   a)  Senkit  sem  lehet  kényszer-  vagy  kötelező  munka végzésére kötelezni; b)   ennek  a  bekezdésnek  az  a)  pontját  nem  lehet   úgy értelmezni,  hogy  az azokban az országokban,  ahol  valamely bűncselekmény   miatti  büntetésként  kényszermunkával   járó szabadságvesztést lehet kiszabni, megakadályozná az illetékes bíróság  által hozott ilyen ítélettel elrendelt kényszermunka végrehajtását; c) e bekezdés szempontjából a „kényszer- vagy kötelező munka” kifejezés nem foglalja magában: (i)  azt  a  b) pontban nem említett munkát vagy szolgálatot, amely rendszeresen megkövetelhető a törvényes bírói határozat alapján  letartóztatásban  levő vagy  az  ilyen  határozattal feltételesen szabadlábra helyezett személytől; (ii) a katonai jellegű szolgálatot és olyan országokban, ahol a katonai szolgálat lelkiismereti okokból történő megtagadása lehetővé  van  téve, a köz javára végzett olyan  szolgálatot, amelyet a törvény a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadó személyektől megkövetel; (iii)   a   közösség   életét  vagy   jólétét   veszélyeztető szükséghelyzet  vagy  természeti  csapás  esetében  megkívánt szolgálatot; (iv)  minden  olyan munkát vagy szolgálatot, amely  a  rendes polgári kötelezettségek része.” Az  emberi  jogok  és  az alapvető szabadságjogok  védelméről szóló,  Rómában,  1950. november 4-én kelt  Egyezmény  és  az ahhoz  tartozó  nyolc  kiegészítő jegyzőkönyv  kihirdetéséről szóló 1993. évi XXXI. törvény (a továbbiakban: Egyezmény): „4. Cikk – Rabszolgaság és kényszermunka tilalma 1.   Senkit   sem  lehet  rabszolgaságban  vagy  szolgaságban tartani. 2.  Senkit sem lehet kényszer- vagy kötelező munkára  igénybe venni. 3.  E  Cikk  szempontjából a „kényszer- vagy kötelező  munka” kifejezés nem foglalja magában: a)   azt   a   munkát,   amelyet  az   Egyezmény   5.   Cikke rendelkezéseinek    megfelelően    eszközölt    letartóztatás folyamán,  vagy  az  ilyen letartóztatás  történt  feltételes szabadlábra helyezés idején általában megkövetelnek; b)   a  katonai  jellegű  szolgálatot,  illetőleg  a  katonai szolgálatot   lelkiismereti   okokból   megtagadó   személyek esetében  olyan  országokban,  amelyekben  ezt  elismerik,  a kötelező katonai szolgálat helyett megkívánt szolgálatot; c)  a  közösség  létét vagy jólétét fenyegető  szükségállapot vagy természeti csapás esetén előírt szolgálatot; d)  a  rendes  állampolgári  kötelezettségek  körébe  tartozó munkát vagy szolgálatot.” Bvtvr.: „44.  §  (1)  Az  elítéltek munkáltatása  a  szabadságvesztés végrehajtásának  fontos része. Célja az, hogy  elősegítse  az elítélt  testi és szellemi erejének fenntartását, lehetőséget adjon a szakmai gyakorlottság megszerzésére és fejlesztésére, és   ezáltal   megkönnyítse,  hogy  a  szabadulása   után   a társadalomba beilleszkedjék. (2) Az elítéltet a büntetésvégrehajtási intézet adottságainak megfelelően     kell    társadalmilag    hasznos     munkával foglalkoztatni. (3)  A  munka kijelölésénél figyelembe kell venni az  elítélt testi  és  szellemi képességeit, lehetőség szerint a  szakmai képzettségét és érdeklődését is. 45.  § (1) Az elítéltnek a munkavégzéssel kapcsolatos jogaira és  kötelezettségeire a munkajog általános  rendelkezései  az irányadók,   a  büntetésvégrehajtás  sajátosságaiból   fakadó eltérésekkel. (2)   Gondoskodni   kell   az   egészséges   és   biztonságos munkavégzésről. (3)    Az   elítélt   munkaideje   megegyezik   a   munkajogi rendelkezésekben megállapított munkaidővel. (4)  Az  elítéltet  munkájáért az  általános  bérezési  elvek figyelembevételével  kell díjazni. Ha az elítélt  munkavégzés helyett  tanulmányokat  folytat, ennek idejére  jogszabályban meghatározott mértékű pénzbeli térítésre jogosult. (5)   Ha   a   büntetés-végrehajtási  intézet  az   elítéltet átmenetileg   nem  tudja  munkával  foglalkoztatni,   és   az elítéltnek nincs letétben levő pénze, a büntetés-végrehajtási intézet   gondoskodik   az  elítélt   legfontosabb   személyi szükségleteire fordítható összegről. (6)  Az  elítéltet  egyévi  munkavégzés  után  húsz  munkanap fizetett szabadság illeti meg.” „117. § (1) Az előzetesen letartóztatott köteles [a) ...] b)   a  büntetésvégrehajtási  intézet  tisztán  tartását   és ellátását  szolgáló  munkában díjazás nélkül,  alkalomszerűen részt venni.” R.: „102.  § (1) Nem minősül munkáltatásnak az elítéltnek  a  Bv. tvr.  33. §-a (1) bekezdésének e) pontja alapján, az  intézet tisztán   tartásában  és  ellátásában  való  díjazás  nélküli kötelező részvétele. (2)  A  díjazás nélküli munkavégzés ideje a napi  négy  órát, havonta  összesen  a huszonnégy órát nem  haladhatja  meg.  A munkavégzést  megelőzően  az elítélt munkavégző  képességéről orvosi  nyilatkozatot kell beszerezni. Az  intézet  orvosa  a díjazás  nélküli munkavégzés idejét az elítélt  egészségi  és fizikai állapotára vagy életkorára tekintettel csökkentheti. (3)  A  díjazás  nélküli  munkavégzés  idejére  az  elítéltet szükség  szerint  el kell látni munkaruhával  és  lábbelivel, szakmai   és   munkavédelmi  oktatásban   kell   részesíteni, balesetét a munkabalesetre vonatkozó jogszabály szerint  kell elbírálni. (4)    A    díjazás   nélküli   munkavégzésről   az   intézet nyilvántartást vezet.” „104. § (1) Az elítélt munkába állításáról – a munkakör és  a munkáltató megjelölésével – a befogadási bizottság dönt. (2) Mentesül az elítélt a munkavégzési kötelezettség alól: a) amíg állampolgári kötelezettségét teljesíti; b)  közeli hozzátartozója súlyos betegsége vagy halála esetén legalább  két  munkanapon át, ha a parancsnok  a  látogatást, illetve a temetésen való részvételt engedélyezte; c) ha keresőképtelen beteg; d)  a kötelező orvosi vizsgálat teljes időtartamára, valamint a  véradás  miatt  távol  töltött időre,  de  legfeljebb  egy munkanapra; e)   ha  elháríthatatlan  ok  miatt  nem  tud  a  munkahelyén megjelenni; f) a munkáltató engedélye alapján. (3)    A    munkavégzési   kötelezettség   alóli   mentesülés szempontjából elháríthatatlan oknak minősül az intézetnek  az elítélt  jogai  érvényesítésével, illetve  a  kötelezettségei teljesítésével kapcsolatos, valamint a fogvatartás  rendjének és biztonságának a fenntartása érdekében tett intézkedése.”                             III. Az indítvány nem megalapozott. 1.  Az  Alkotmánybíróság  elsőként  azt  vizsgálta,  hogy   a támadott  rendelkezések beleütköznek-e az Alkotmány  70/B.  § (1)   bekezdésébe,  nevezetesen  hogy  az  elítéltek  és   az előzetesen  fogvatartottak vonatkozásában  van-e  alkotmányos lehetőség a kötelező munkavégzés előírására. 1.1.  Az Alkotmánybíróság 21/1994. (IV. 16.) AB határozatában kifejtette  a  munkához  és  a  foglalkozáshoz  való  alapjog természetére és korlátozhatóságára vonatkozó álláspontját. Az Alkotmánybíróság e határozatában elhatárolta a munkához  való jog  „alanyi”  és „szociális” oldalát. Előbbit a  foglalkozás szabad megválasztása és gyakorlása alapjogával azonosítja, és az állami beavatkozásokkal, korlátozásokkal szemben részesíti a  szabadságjogokhoz hasonló védelemben. A munkához való  jog szociális oldala az állam azon kötelezettségét alapozza  meg, hogy   megfelelő   foglalkozáspolitikával   rendelkezzen    – munkahelyteremtéssel,  szociális  hálóval   -,   azaz   aktív cselekvést vár el az államtól. (ABH 1994, 117, 120-121.) A  munkához  való  jog, mint alanyi jog  pozitív  tartalma  a munka,  a  foglalkozás,  a  vállalkozás  megválasztásának  és gyakorlásának a szabadságát jelenti. Az Alkotmánybíróság  már több  határozatában is kimondta, hogy egy pozitív alkotmányos alapjog magába foglalja az arra vonatkozó alapjogot is,  hogy a  személy ezzel a jogával egyáltalán ne éljen. Az alapjog az Alkotmány által garantált szabadságjogot jelent arra is, hogy az  állam lehetővé teszi és biztosítja a joggyakorlástól való tartózkodást,  azaz  senkit  se  kényszeríthet   arra,   hogy alapjogával  éljen  is. [Pl: 1282/B/1993.  AB  határozat  ABH 1994, 675, 679.] A  munka  és  a  foglalkozás szabad  megválasztásához  fűződő alapjog   is  magába  foglalja  annak  negatív  oldalát   is: alapjogot   arra,   hogy   senki  nem  kényszeríthető   olyan munkáltatóval  munkaviszonyba,  akivel  munkaszerződést   nem kötött   és  nem  is  kíván  kötni,  akinél  munkát   végezni egyáltalán nem akar. [500/B/1994. AB határozat ABH 1995, 699, 701.] Mindezekből  következik,  hogy a  munkához  való  jog  magába foglalja  azt a jogot, hogy mindenki szabadon dönthet  arról, akar-e  munkát  végezni, vagy sem. Ez  a  jog  azonban  –  az Alkotmány  8.  §  (2) bekezdésére figyelemmel  –  nem  jelent korlátozhatatlan   alanyi  jogot  a  munka,   a   foglalkozás megválasztására,   gyakorlására,  és  ugyanígy   nem   jelent korlátozhatatlan alanyi jogot arra sem, hogy valaki munkát ne végezzen. Az  Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint az alapvető  jogokra és  kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja meg,   alapvető   jog   lényeges   tartalmát   azonban    nem korlátozhatja. Az  Alkotmánybíróság  a  30/1992. (V. 26.)  AB  határozatában megállapította,  hogy „[az] állam akkor  nyúlhat  az  alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető jog és szabadság védelme  vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos  érték védelme  más  módon nem érhető el. Az alapjog  korlátozásának alkotmányosságához  tehát önmagában  nem  elegendő,  hogy  az másik  alapjog vagy szabadság védelme vagy egyéb  alkotmányos cél érdekében történik, hanem szükséges, hogy megfeleljen  az arányosság  követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és  az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban  legyen egymással. A törvényhozó a korlátozás  során köteles  az  adott cél elérésére alkalmas legenyhébb  eszközt alkalmazni.  Alkotmányellenes a jog tartalmának  korlátozása, ha  az kényszerítő ok nélkül, önkényesen történik, vagy ha  a korlátozás  súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan.” (ABH 1992, 167, 171.) Az  Alkotmánybíróság  több határozatában  fogalmazta  meg  az államnak  a  büntetőhatalomból adódó  alkotmányos  jogait  és kötelezettségeit.  A  büntetőhatalom  az   állam   közhatalmi jogosítványa   a   bűncselekmény  elkövetőinek   felelősségre vonására.  A  bűncselekmények  a  társadalom  jogi  rendjének sérelmét jelentik és a büntetés jogát az állam gyakorolja.  A büntetőjogi  felelősségre  vonás az  államnak  nemcsak  joga, hanem  alkotmányos  kötelessége is. [49/1998.  (XI.  27.)  AB határozat,  ABH  1998,  372,  376.;  5/1999.  (III.  31.)  AB határozat,  ABH  1999,  75,  83.;  19/1999.  (VI.   25.)   AB határozat,  ABH 1999, 150, 157.] A büntetőhatalom  gyakorlása szükségképpen  érinti  az  egyének  alkotmányos   alapjogait. [40/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993, 288.; 715/D/1994. AB   határozat,  ABH  1997,  584.;  49/1998.  (XI.  27.)   AB határozat,  ABH  1998, 372, legutóbb:  14/2004.  (V.  7.)  AB határozat, ABK 2004. május, 363.] A   fogvatartotti  alanyi  kört  megillető   alapvető   jogok rendszerét  átfogó jelleggel az Alkotmánybíróság  a  13/2001. (V.   14.)   AB   határozatában   összegezte.   A   határozat megállapításai szerint: „[a] büntetés-végrehajtás alkotmányos kereteinek  szélső értékeit egyrészről az emberi méltósághoz, a  személyi biztonsághoz való jog, másrészről a kínzásnak,  a kegyetlen,  embertelen, megalázó bánásmódnak  és  büntetésnek tilalma jelöli ki. Ezen belül a jogállamiságból, valamint  az alapvető  jogok lényeges tartalmának korlátozására  vonatkozó alkotmányos tilalomból vezethető le, hogy a büntetések és  az intézkedések  végrehajtása címén az  állam  milyen  mértékben avatkozhat  az  egyén  életébe, korlátozhatja  alapjogait  és szabadságát. Az alkotmányos alapjogok között vannak  olyanok, amelyeket a fogvatartás végrehajtása egyáltalán nem érinthet. Ilyen  pl. az élethez, és az emberi méltósághoz való  jog.  A fogvatartás   lényegéből  következően   kizárt   a   személyi szabadság,  a  szabad  mozgás és a tartózkodási  hely  szabad megválasztásának joga. A végrehajtás által nem érintett és  a végrehajtás  lényege miatt szükségképpen kizárt jogok  között helyezhetők  el  a fogvatartás során továbbélő,  de  módosuló alapjogok.” [ABH 200l, 177, 193.] Az  Alkotmánybíróság rámutatott arra is,  hogy  a  „büntetés- végrehajtási  szervezet az államnak a társadalommal  szembeni alkotmányos  kötelezettségét teljesíti a  szabadságelvonással járó    büntetések    és    intézkedések   (szabadságvesztés, kényszergyógykezelés,    kényszergyógyítás),    valamint    a büntetőeljárási kényszerintézkedések (előzetes letartóztatás, ideiglenes  kényszergyógykezelés), illetve az  elzárás  és  a külföldiek  esetében  alkalmazható  idegenrendészeti   őrizet ellátásával.  Az Alkotmányban egyébként külön nem  nevesített büntetés-végrehajtási szervezetnek mind a társadalommal, mind pedig a fogvatatottakkal szemben feladatai és kötelezettségei vannak.  A  büntetés-végrehajtási  szervezet  felelőssége   a társadalom  belső rendjének és biztonságának  fenntartása,  a büntetések és az intézkedések sajátosságainak megvalósítása.” [13/2001. (V. 14.) AB határozat, ABH 2001, 177, 195.] 1.2. A munkához és a foglalkozás szabad megválasztásához való alapjog   érvényesülése  nem  kizárt,   hanem   nagymértékben korlátozott  az elítéltek esetében. A korlátozás kiterjed  az alapjog pozitív és negatív oldalára egyaránt: az elítélt  nem választhat   tetszése  szerinti  foglalkozást,   nem   állhat tetszése  szerinti  munkaviszonyban, ugyanígy  korlátozott  a munkavégzés elutasításának, megtagadásának a joga is, mivel a fogvatartottakat   nevelő,  preventív  célzatú   munkavégzési kötelezettség  terheli.  Az elítélt ugyanakkor  meghatározott esetekben    –   az   élethez,   egészséghez   való    joggal összefüggésben  –  mentesül  e  kötelezettség  alól,  illetve létezik  a  munkához  való  jog negatív  oldalának  lényeges, korlátozhatatlan  tartalma: a munkavégzési kötelezettség  nem sértheti  az  elítéltnek az élethez, emberi méltósághoz  való jogát,  a  kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód tilalmát, mely  sérthetetlen  formában  él tovább  a  szabadságvesztés- büntetés tartama alatt is. A   fogvatartás   alatt   végzett  munkát   a   Bvtvr.   mind kötelezettségként,  mind  jogként  részletesen   szabályozza. Egyrészt  az elítélt köteles a szabadságvesztést a  büntetés- végrehajtási szervek által meghatározott helyen tölteni  [33. §  (1)  bekezdés a) pontja], a büntetés-végrehajtás  rendjét, biztonsági és higiéniai követelményeit megtartani,  a  kapott utasításokat  teljesíteni [33. § (1) bekezdés c)  pontja],  a kijelölt   munkát   szakismereteinek   és   a   képességeinek megfelelően, fegyelmezetten elvégezni [33. § (1) bekezdésének d)  pontja],  a büntetés-végrehajtási intézet tisztántartását és ellátását szolgáló munkában díjazás nélkül, alkalomszerűen – a külön jogszabályban meghatározott mértékben – részt venni [33. § (1) bekezdésének e) pontja]. Ugyanakkor az elítélt jogaként fogalmazza meg a Bvtvr. 36. §- a  (1)  bekezdésének d) és l) pontja a társadalmilag  hasznos munka   végzéséhez,  a  munka  mennyiségének  és  minőségének megfelelő  jövedelemhez,  a  munkavédelemhez,  a  pihenéshez, szabadidőhöz,   valamint  a  45.  §-ának  (6)   bekezdése   a rendszeresen  végzett munka után fizetett  szabadsághoz  való jogot. A  Bvtvr. 45. §-ának (1) bekezdése általános érvénnyel mondja ki,  hogy az elítéltnek a munkavégzéssel kapcsolatos  jogaira és  kötelezettségeire a munkajog általános  rendelkezései  az irányadók  –  a  büntetés-végrehajtás sajátosságaiból  fakadó eltérésekkel. A hivatkozott eltéréseket és részletszabályokat az   R.  103-134.  §-ai  tartalmazzák.  A  jogalkotó  azonban szükségesnek látta törvényi szinten – a Bvtvr. 45.  §-ában  – rögzíteni   azokat  az  alapelveket,  amelyektől  nem   lehet eltérni.  Az érintett rendelkezések szerint gondoskodni  kell az  egészséges  és  biztonságos  munkavégzésről,  az  elítélt munkaideje  megegyezik a munkajogi szabályokban megállapított munkaidővel, az elítélt munkáját az általános bérezési  elvek figyelembevételével  kell  díjazni.  A  büntetés  végrehajtás során   végzett  munka  díjazására  vonatkozó  előírások   az Alkotmánybíróság 176/B/1990/9. AB határozata (ABH 1990,  219, 220.)  és a 461/B/1990/2. AB határozata (ABH 1990, 233, 234.) szerint   összhangban  állnak  az  Alkotmány  70/B.   §   (2) bekezdésének  az egyenlő munkáért egyenlő bérhez  való  jogot kimondó rendelkezésével. A  Bvtvr.  44. §-ának (3) bekezdése biztosítja a munkavégzési kötelezettségen  belül az egyéniesítés lehetőségét,  előírva, hogy  a  munka kijelölésénél figyelembe kell venni az elítélt testi  és  szellemi képességeit, lehetőség szerint a  szakmai képzettségét és érdeklődését is. A   Bvtvr.   nemcsak   a  munkavégzés  részletes   szabályait tartalmazza, hanem kifejezetten rendelkezik annak céljáról és a  büntetés-végrehajtás  ezzel  kapcsolatos  feladatairól.  A Bvtvr.  38.  §-ának (1) bekezdése általános jelleggel  mondja ki:   a   szabadságvesztés  végrehajtásának  feladata,   hogy fenntartsa     az     elítélt     önbecsülését,     fejlessze felelősségérzetét, és ezzel elősegítse, hogy  felkészüljön  a szabadulás  utáni, a társadalom elvárásának megfelelő  önálló iletre.  Ezen  feladat  megfelelő szintű  ellátása  érdekében rendelkezik  a  jogalkotó a (2) bekezdésben arról,  hogy  fel kell  használni  a  szükséges gyógyító, oktató,  erkölcsi  és szellemi   erőforrásokat,  biztosítani  kell   a   rendszeres munkavégzés feltételeit. A   Bvtvr.  44.  §-ának  (1)  bekezdésében  határozza  meg  a munkavégzéssel kapcsolatban megfogalmazott és  elérni  kívánt célokat.    Eszerint    az    elítéltek    munkáltatása     a szabadságvesztés végrehajtásának fontos része. Célja az, hogy elősegítse   az   elítélt   testi   és   szellemi    erejének fenntartását,   lehetőséget  adjon  a  szakmai  gyakorlottság megszerzésére és fejlesztésére, és ezáltal megkönnyítse, hogy szabadulása után a társadalomba beilleszkedjék. A  vonatkozó jogszabályi rendelkezések túlnyomórészt éppen az elítélt  érdekeit szem előtt tartva írják elő a  munkavégzési kötelezettséget.  Az  elítélt  testi  és  szellemi   erejének fenntartása,   a   szakmai   gyakorlottság   megszerzése   és fejlesztése,  és  ezáltal a szabadulás  után  a  társadalomba történő   beilleszkedésének  megkönnyítése  mind  fontos,   a korlátozás  szükségességét alátámasztó  alkotmányos  érdeknek tekinthető.  A munkához való jog korlátozásának  arányosságát ugyanakkor a jogszabály több rendelkezése – így az  általános bérezési  elvek figyelembe vétele, a munkaidőnek a  munkajogi szabályok   szerinti   megállapítása,   az   egészséges    és biztonságos   munkavégzés  feltételeinek   megteremtése,   az egyéniesítés   biztosítása,   a   meghatározott   mentesülési lehetőségek pontos és egyértelmű törvényi szabályozása  –  is garantálja. Az elérni kívánt cél vitathatatlan fontossága  és az  ennek  érdekében okozott alapjogsérelem  súlya  megfelelő arányban állnak egymással. Mindezekre figyelemmel nem ellentétes az Alkotmány  70/B.  §- ában  megfogalmazott munkához való joggal az  a  szabályozás, amely  elsődlegesen  nevelő célzatból,  a  társadalomba  való beilleszkedés elősegítése érdekében törekszik arra,  hogy  az elítélteket  foglalkoztassa, díjazás ellenében  munkavégzésre kötelezze.  Az  érintett rendelkezések  korlátozzák  ugyan  a munkához   való  alapjogot,  de  a  korlátozás  alkotmányosan indokolható  célból,  csak a szükséges és  arányos  mértékben történik. Mindezek következtében az Alkotmánybíróság a Bvtvr. 44.  §-a,  45.  §-a és az R. 102. §-a alkotmányellenességének megállapítására vonatkozó indítványt elutasította. 1.3.  A  Bvtvr. 33. §-a (1) bekezdésének e) pontja értelmében az elítélt, 117. §-a (1) bekezdésének b) pontja alapján pedig az  előzetesen letartóztatott köteles a büntetés-végrehajtási intézet   tisztántartását  és  ellátását  szolgáló   munkában díjazás   nélkül,   alkalomszerűen  –   külön   jogszabályban meghatározott mértékben – részt venni. Az  Egyezmény 4. Cikke 2. bekezdése szerint senkit sem  lehet kényszer- vagy kötelező munkára igénybe venni. A 3.  bekezdés a) pontja szerint a „kényszer- vagy kötelező munka” kifejezés nem  foglalja  magában azt a munkát, amelyet az Egyezmény  5. Cikke rendelkezéseinek megfelelően eszközölt letartóztatás  – ideértve  a  szabadságvesztést is – folyamán  vagy  az  ilyen letartóztatás  alól  történt feltételes szabadlábra  helyezés idejében megkövetelnek. Az  Egyezségokmány 8. Cikkének 3. pontja alapján  senkit  nem lehet kényszer- vagy kötelező munka végzésére kötelezni  –  a bekezdés  szempontjából  azonban a „kényszer-  vagy  kötelező munka”  kifejezés  nem foglalja magában  azt  a  munkát  vagy szolgálatot,  amely rendszeresen megkövetelhető  a  törvényes bírói  határozat alapján letartóztatásban lévő –  ideértve  a szabadságvesztést   is   -,  vagy   az   ilyen   határozattal feltételesen szabadlábra helyezett személytől. Az  R.  102.  §-ának  (1)  bekezdése értelmében  nem  minősül munkáltatásnak az elítéltnek a Bvtvr. 33. § (1) bekezdése  e) pontja  alapján  az intézet tisztántartásában és  ellátásában történő  kötelező, díjazás nélküli részvétele. Az R.  102.  § (2)-(4)   bekezdéseiben  meghatározza   a   díjazás   nélküli munkavégzés korlátait és határait. A díjazás nélküli munka  a napi  négy  órát nem haladhatja meg és havonta legfeljebb  24 órát   tehet   ki;  a  munkavégzést  megelőzően  az   elítélt munkavégző képességéről orvosi nyilatkozatot kell beszerezni; az  elítélt  érdekeinek figyelembe vételét  biztosítja  az  a rendelkezés  is,  mely szerint az intézet  orvosa  a  díjazás nélküli  munkavégzés idejét az elítélt egészségi  és  fizikai állapotára   vagy  életkorára  tekintettel  csökkentheti.   A munkavédelmi szabályok betartását, az elítélt testi épségének megóvását  biztosítják  azok a szabályok,  melyek  szerint  e munkavégzéshez  is  el kell látni az elítéltet  munkaruhával, illetőleg  szakmai, munkavédelmi oktatásban kell részesíteni; balesetét a munkabalesetre vonatkozó jogszabály szerint  kell elbírálni.   A   visszaélések  megelőzése  és  az   elítéltek érdekeinek  védelmi céljából a díjazás nélküli munkavégzésről nyilvántartást kell vezetni. Mindezekre  figyelemmel az Alkotmánybíróság  azt  állapította meg,  hogy  nem  sérti  az Alkotmány  70/B.  §-ában  szereplő munkához   való   jogot   az   elítéltek   és   az   előzetes letartóztatásban  fogvatartottak  kötelező,  díjazás  nélküli részvétele az intézet tisztán tartásában és ellátásában, mert az  szükséges  és elvárható. Az intézet tisztántartásában  és ellátásában  való  részvétel nem  jelent  aránytalan  mértékű alapjogkorlátozást, és nem tekinthető kényszermunkának sem. Ezért  az Alkotmánybíróság a 117. § (1) bekezdése b)  pontja, valamint    az    R.    102.    §-a   alkotmányellenességének megállapítására  és megsemmisítésére irányuló  indítványt  is elutasította. 2.  Az  indítványozó álláspontja szerint az elítéltek díjazás ellenében  történő, illetve az elítéltek és a  fogvatartottak díjazás   nélküli   munkavégzésének  jelenlegi   szabályozása ellentétes   az   Alkotmány  54.   §   (1)-(2)   bekezdésében foglaltakkal.    Az  Alkotmány  54.  §  (1) bekezdése értelmében  a  Magyar    Köztársaságban minden embernek veleszületett joga  van  az    emberi  méltósághoz, amelytől senkit sem lehet  önkényesen    megfosztani.  Az Alkotmánybíróság a 8/1990. (IV.  23.)  AB    határozatában  (ABH  1990, 42, 44-45.)  majd  az  57/1991.    (XI.  8.)  AB  határozatában kifejtette, hogy  „az  emberi    méltósághoz  való  jogot  az ún.  'általános  személyiségi    jog'  egyik megfogalmazásának tekinti. Leszögezte, hogy  a    modern    alkotmányok,   illetve   az    alkotmánybírósági    gyakorlat   az  általános  személyiségi  jogot   különféle    aspektusaival  nevezik  meg:  pl.  a  személyiség   szabad    kibontakoztatásához   való   jogként,   az   önrendelkezés    szabadságához    való   jogként,   általános    cselekvési    szabadságként,  avagy a magánszférához  való  jogként.  Az    általános   személyiségi   jog   'anyajog',   azaz   olyan    szubszidiárius  alapjog,  amely  az  egyén  autonómiájának    védelmére  szolgál, ha az adott tényállásra  a  nevesített    alapjogok  egyike  sem alkalmazható.  Az  Alkotmánybíróság    álláspontja   szerint  az  'általános  személyiségi   jog'    részét  képezi az önazonossághoz és önrendelkezéshez  való    jog is.” (ABH 1991, 272, 279.) Az  Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az emberi méltósághoz való jog csak az emberi státusz meghatározójaként, az élethez való  joggal fennálló egységében abszolút és korlátozhatatlan [64/1991.  (XII.  17.) AB határozat, ABH  1991,  308,  312.]. Anyajog  mivoltából levezetett egyes részjogai (mint  pl.  az önrendelkezéshez  és  a  személy  testi  integritásához  való jogok)  azonban  az  Alkotmány 8.  §  (2)  bekezdése  szerint bármely  más  alapjoghoz  hasonlóan korlátozhatók.  [75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376, 383.] Az  elítéltek és fogvatartottak munkavégzésének  előírása  az előző   pontban  foglaltakra  is  figyelemmel   nem   minősül „kényszermunkának”.  Sem a díjazás ellenében  végzett  munka, sem  az  intézet tisztántartásában, ellátásában  részvétel  a szabályozott  módon  nem  sérti az  emberi  méltósághoz  való jogot,  nem  jelent kínzást, kegyetlen, embertelen,  megalázó bánásmódot.   A  támadott  rendelkezések  az   elítéltek   és fogvatartottak önrendelkezési jogát nem korlátozzák az elérni kívánt célhoz képest aránytalan mértékben. A Bvtvr. és az  R. szabályai  megfelelő  garanciát  biztosítanak  a  munkavégzés idejére, módjára. Tehát a támadott rendelkezések az Alkotmány 54. § (1) bekezdését nem sértik, ezért az Alkotmánybíróság az indítványt e vonatkozásban is elutasította.                       Dr. Holló András                  az Alkotmánybíróság elnöke                                  Dr. Bagi István                       Dr. Bihari Mihály    alkotmánybíró                             alkotmánybíró                                  Dr. Erdei Árpád                     Dr. Harmathy Attila    alkotmánybíró                             alkotmánybíró                                  Dr. Kiss László                    Dr. Kukorelli István    alkotmánybíró                             alkotmánybíró                                  Dr. Strausz János    Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva    előadó alkotmánybíró                      alkotmánybíró .

English: .
Petition filed: .
.
Number of the Decision: .	684/B/2001
Date of the decision: .	12/07/2004
.
.