Hungarian
Ügyszám:
.
1127/B/1992
Előadó alkotmánybíró: Lábady Tamás Dr.; Szabó András Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A határozat száma: 36/1994. (VI. 24.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 1994/219
.
A határozat kelte: Budapest, 06/22/1994
.
.
A határozat szövege:
.
A határozat szövege:
                   A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

    Az   Alkotmánybíróság   jogszabály   alkotmányellenességének
    utólagos vizsgálatára  irányuló indítvány  tárgyában  -  Dr.
    Tersztyánszky Ödön  és  Dr.  Zlinszky  János  alkotmánybírók
    különvéleményével, - meghozta a következő

                           határozatot :

    1. Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy nem ellentétes az
    Alkotmánnyal a hatóság vagy a hivatalos személy becsületének
    vagy   jó   hírnevének   büntetőjogi   védelme.   A   szabad
    véleménynyilvánításhoz való  jog által védett, alkotmányosan
    nem   büntethető    véleménynyilvánítás   köre   azonban   a
    közhatalmat gyakorló  személyekkel, valamint  a  közszereplő
    politikusokkal  kapcsolatos   véleménynyilvánítást  tekintve
    tágabb, mint más személyeknél.

    2.  Az   Alkotmánybíróság  megállapítja,   hogy  a   Büntető
    Törvénykönyvről szóló  1978. évi IV. törvény (Btk.) 232. §-a
    alkotmányellenes,  ezért   azt  a  határozat  közzétételének
    napjával megsemmisíti.

    3. A  Btk. 179.  és 180.  §-ainak alkalmazásánál alkotmányos
    követelmény, hogy  a szabad  véleménynyilvánításhoz való jog
    által   alkotmányosan    védett,    így    nem    büntethető
    véleménynyilvánítás köre a közhatalmat gyakorló személyekkel
    és intézményekkel,  valamint  a  közszereplő  politikusokkal
    kapcsolatos  véleménynyilvánítást  tekintve  tágabb  legyen,
    mint más személyeknél.

    A hatóság  vagy hivatalos  személy, valamint  a  közszereplő
    politikus becsületének csorbítására alkalmas, - e minőségére
    tekintettel     tett,      -     értékítéletet      kifejező
    véleménynyilvánítás alkotmányosan nem büntethető; a becsület
    csorbítására  alkalmas   tényállítás,  híresztelés,  illetve
    ilyen tényre  közvetlenül utaló  kifejezés használata  pedig
    csak akkor  büntethető, ha  a becsület csorbítására alkalmas
    tényt állító,  híresztelő, illetve  ilyen tényre közvetlenül
    utaló  személy  tudta,  hogy  a  közlése  lényegét  tekintve
    valótlan vagy azért nem tudott annak valótlanságáról, mert a
    hivatása vagy  foglalkozása alapján  reá irányadó  szabályok
    szerint -  az adott  állítás tárgyára, a közlés eszközére és
    címzettjeire  tekintettel   -   elvárható   figyelmet   vagy
    körültekintést elmulasztotta.

    Az  Alkotmánybíróság  elrendeli  a  Btk.  232.  §-a  alapján
    lefolytatott és jogerős határozattal lezárt büntetőeljárások
    felülvizsgálatát, amennyiben  az elítélt még nem mentesült a
    hátrányos jogkövetkezmények alól.

    Az  Alkotmánybíróság   e  határozatát  a  Magyar  Közlönyben
    közzéteszi.
                               Indokolás

                                   I.

      1.  A  Btk.-nak  az  1993.  évi  XVII.  törvény  52.  §-ával
      megállapított, -  1993. május  15. óta hatályban lévő - 232.
      §-a "Hatóság vagy hivatalos személy megsértése" címszó alatt
      a következő rendelkezéseket tartalmazza:

      "(1) Aki  más előtt  olyan tényt állít, híresztel vagy olyan
      tényre  közvetlenül   utaló  kifejezést   használ,  amely  a
      hivatalos  személy   becsületének   csorbítására,   vagy   a
      hatóságot képviselő  hivatalos személy megsértésén keresztül
      a hatóság becsületének csorbítására alkalmas, vétséget követ
      el,  és  két  évig  terjedő  szabadságvesztéssel,  közérdekű
      munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.

      (2) Az  (1) bekezdés  szerint büntetendő, aki a hatóság vagy
      hivatalos  személy   működésével  kapcsolatban  a  hivatalos
      személy becsületének,  vagy a  hatóságot képviselő hivatalos
      személy  megsértésén   keresztül  a   hatóság   becsületének
      csorbítására  alkalmas   kifejezést  használ,   vagy   ilyen
      cselekményt követ el.

      (3) Bűntett  miatt három  évig  terjedő  szabadságvesztéssel
      büntetendő, aki  az (1)  és  (2)  bekezdésben  meghatározott
      bűncselekményt nagy nyilvánosság előtt követi el.

      (4) Nem  büntethető az elkövető, ha az állított tény valónak
      bizonyul. A  valóság bizonyításának  akkor van  helye, ha  a
      tény állítását  vagy híresztelését,  illetve a  tényre utaló
      kifejezés  használatát  közérdek  vagy  bárki  jogos  érdeke
      indokolta.

      (5) Hatóság  vagy hivatalos személy megsértése miatt büntető
      eljárásnak  csak   jogszabályban  meghatározott  szerv  vagy
      személy feljelentése alapján van helye."

      A Btk.  137. §-ának  az 1993.  évi XVII.  törvény 34.  § (1)
      bekezdésével megállapított,  - 1993. május 15. óta hatályos,
      -  1.   pontja  szerint  a  Btk.  alkalmazásában  "hivatalos
      személy:

      a) az országgyűlési képviselő;
      b) a köztársasági elnök;
      c) a miniszterelnök;
      d) a Kormány tagja, a politikai államtitkár;
      e) az alkotmánybíró, a bíró, az ügyész;
      f) az  állampolgári és a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok
      országgyűlési biztosa;
      g) a helyi önkormányzati testületek tagja;
      h) a közjegyző;
      i)    Alkotmánybíróságnál,     bíróságnál,     ügyészségnél,
      államigazgatási szervnél, önkormányzati igazgatási szervnél,
      az   Állami   Számvevőszéknél,   a   Köztársaság   Elnökének
      Hivatalánál,   az   Országgyűlés   Hivatalánál   szolgálatot
      teljesítő   személy,   akinek   a   tevékenysége   a   szerv
      rendeltetésszerű működéséhez tartozik;
      j)   jogszabály    alapján    közhatalmi,    államigazgatási
      feladatokkal megbízott  szervnél, testületnél  az a személy,
      aki közhatalmi, államigazgatási feladatot lát el,".

      A  büntetőeljárás   megindításához   szükséges   feljelentés
      megtételére jogosultak  körét a  Btk.  hatálybalépéséről  és
      végrehajtásáról szóló 1979. évi 5. tvr.-nek (Btké.) az 1993.
      évi XVII.  tv 83.  §-ával megállapított  20. § (1) bekezdése
      határozza meg.

      2. A  Btk. 232.  §-a  alkotmányosságának  vizsgálatára  több
      indítvány érkezett.

      2.1. Indítványozók  a Btk.  232. §-a alkotmányellenességének
      megállapítását és megsemmisítését kérték, mivel álláspontjuk
      szerint    a     törvényi    rendelkezés     ellentétes    a
      véleménynyilvánítás szabadságának  az Alkotmány  61.  §  (1)
      bekezdésében   biztosított   alapjogával.   Az   indítványok
      részletesen   elemzik,    hogy    miért    indokolatlan    a
      bűncselekménnyé nyilvánítás  a rágalmazás  és becsületsértés
      (Btk. 179-180.  §) tényállásai  mellett;  miért  alkalmas  a
      demokratikus    jogállamban    a    hatalom    gyakorlásával
      kapcsolatban kifejtett  kritika büntetőjogi megtorlására. Az
      indítványozók szerint a tényállás ellentétes az Alkotmány 2.
      § (1) bekezdésével (jogállam) és (3) bekezdésével (a hatalom
      erőszakos megszerzésére,  illetőleg kizárólagos birtoklására
      való törekvéssel  szembeni fellépés  kötelezettsége), a 3. §
      (2)  bekezdésével   (pártok  szerepe),   5.  §-ával  (a  nép
      szabadságának és hatalmának védelme), 60. § (1) bekezdésével
      (gondolat, lelkiismeret  és vallás  szabadsága), 70.  §  (4)
      bekezdésével (közügyekben  való részvétel joga) és 70/A. § -
      ával (diszkrimináció tilalma).

      A Btk. 232. §-ának módosítását követően benyújtott indítvány
      szerint  a   Btk.  232.  §-a  kriminalizálja  a  közügyekben
      folytatandó nyílt  vitát, így a jogállamban megengedhetetlen
      mértékben  korlátozza  a  véleménynyilvánítási  jogot  és  a
      sajtószabadságot, sérti  az  Alkotmány  61.  §  (1)  és  (2)
      bekezdését.

      2.2. A  magánszemély indítványozó a Btk. 232. § (4) bekezdés
      második mondata megsemmisítését kérte. Álláspontja szerint a
      valóságbizonyítás feltételhez kötése ellenkezik az Alkotmány
      2. §  (1) bekezdésével (jogállam), az 54. § (1) bekezdésével
      (emberi méltóság),  az 54.  § (2) bekezdésével (a kegyetlen,
      megalázó,  embertelen   elbánás  tilalma),   az  57.  §  (3)
      bekezdésével  (védelemhez   való  jog),   az   59.   §   (1)
      bekezdésével  (jóhírnévhez   való  jog),   a   61.   §   (1)
      bekezdésével   (véleménynyilvánítási szabadság),  a 64. §-al
      (kérelem,  illetve   panasz  előterjesztéséhez   való  jog),
      valamint a     8. §  (2) bekezdésével (alapvető jog lényeges
      tartalma korlátozásának tilalma).

                                  II.

      1. A Btk. 232. § alkotmányosságának vizsgálatánál irányadóak
      voltak     az      Alkotmánybíróság     határozataiban     a
      véleménynyilvánítási szabadság  lehetséges korlátozásáról és
      az emberi méltóságról eddig megfogalmazott tételek.

      1.1. Az Alkotmánybíróság a véleménynyilvánítási szabadságnak
      a büntetőjog  eszközeivel való  korlátozhatósága  kérdéséről
      két határozatban fejtette ki álláspontját.

      A 48/1991.  (IX. 26.)  AB  határozat  a  köztársasági  elnök
      személyének   büntetőjogi    védelmével   kapcsolatban    az
      Alkotmánybíróság   leszögezte:    "A   becsület   védelmének
      speciális    szabályozásakor    a    törvényhozó    egyaránt
      mérlegelheti azt,  hogy szigorúbb  szankciót alkalmaz,  vagy
      pedig hogy  inkább a  közhivatalt és  tisztségeket  betöltők
      hivatali tevékenysége  szabad bírálatának biztosít szélesebb
      lehetőséget.

      Ha a  törvényhozó  az  elnök  becsületének  és  méltóságának
      fokozott  védelmét   állapítaná  meg,   az  Alkotmánybíróság
      felhívja  a  figyelmet  arra,  hogy  ennek  során  a  szabad
      véleménynyilvánításhoz  való   jog  (61.   §  (1)  bekezdés)
      lényeges tartalmát  nem korlátozhatja. A véleménynyilvánítás
      szabadságának a  demokratikus társadalomban  elengedhetetlen
      gyakorlása csak  az alkotmányos keretek között korlátozható.
      Az  Alkotmánybíróság   gyakorlata   szerint   az   alapjogot
      korlátozó  normáknak   ki  kell  elégíteniük  az  arányosság
      követelményét." (ABH 1991, 206.)

      A határozat  ez utóbbi  tételét részletesebben  is kifejti a
      közösség  elleni  izgatás  enyhébb  alakzatának  büntetőjogi
      szankcionálását megsemmisítő  30/1992. (V.26. ) AB határozat
      (ABH 1992, 167.).

      Eszerint az  állam akkor  nyúlhat az  alapjog korlátozásának
      eszközéhez, ha  másik alapvető jog és szabadság védelme vagy
      érvényesülése, illetve  egyéb alkotmányos  érték védelme más
      módon   nem    érhető   el.    Az   alapjog   korlátozásának
      alkotmányosságához tehát  önmagában nem  elegendő,  hogy  az
      másik alapjog  vagy szabadság védelme vagy egyéb alkotmányos
      cél érdekében történik, hanem szükséges, hogy megfeleljen az
      arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága
      és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő
      arányban legyen  egymással. A törvényhozó a korlátozás során
      köteles az  adott cél  elérésére alkalmas legenyhébb eszközt
      alkalmazni. Alkotmányellenes  a jog tartalmának korlátozása,
      ha az  kényszerítő ok  nélkül, önkényesen történik vagy ha a
      korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan.

      Az egyéni  véleménynyilvánítási  szabadság  szubjektív  joga
      mellett az  Alkotmány 61.  §-ából következik  a demokratikus
      közvélemény   kialakulása    feltételeinek    és    működése
      fenntartásának biztosítására  irányuló állami kötelezettség.
      A   szabad   véleménynyilvánításhoz   való   jog   objektív,
      intézményes  oldala  nemcsak  a  sajtószabadságra,  oktatási
      szabadságra, stb.  vonatkozik, hanem az intézményrendszernek
      arra  az   oldalára   is,   amely   a   véleménynyilvánítási
      szabadságot  általánosságban   a  többi  védett  érték  közé
      illeszti. Ezért a véleménynyilvánítási szabadság alkotmányos
      határait úgy  kell  meghatároznia,  hogy  azok  a  véleményt
      nyilvánító  személy   alanyi  joga   mellett  a  közvélemény
      kialakulásának, illetve  szabad  alakításának  a  demokrácia
      szempontjából nélkülözhetetlen érdekét is figyelembe vegyék.
      A   szabad   véleménynyilvánításhoz   való   jog nem  csupán
      alapvető alanyi  jog,  hanem  e  jog  objektív,  intézményes
      oldalának elismerése,  egyben a  közvélemény, mint  alapvető
      politikai intézmény garantálását is jelenti.

      A szabad  véleménynyilvánítás  jogának  kitüntetett  szerepe
      ugyan nem  vezet arra,  hogy ez  a jog - az élethez, vagy az
      emberi méltósághoz  való joghoz hasonlóan - korlátozhatatlan
      lenne,  de   mindenképpen   azzal   jár,   hogy   a   szabad
      véleménynyilvánításhoz  való  jognak  valójában  igen  kevés
      joggal    szemben     kell    csak    engednie,    azaz    a
      véleményszabadságot korlátozó  törvényeket megszorítóan kell
      értelmezni. A  vélemény szabadságával  szemben  mérlegelendő
      korlátozó törvénynek  nagyobb a  súlya, ha közvetlenül másik
      alanyi  alapjog   érvényesítésére  és    védelmére  szolgál,
      kisebb,  ha   ilyen  jogokat   csakis  mögöttesen,  valamely
      "intézmény" közvetítésével  véd, s    legkisebb,  ha  csupán
      valamely elvont érték önmagában a tárgya.

      A szabad  véleménynyilvánításhoz való  jog a véleményt annak
      érték-  és   igazságtartalmára  tekintet   nélkül  védi.   A
      véleménynyilvánítás  szabadságának   külső  korlátai  vannak
      csak; amíg  egy ilyen alkotmányosan meghúzott külső korlátba
      nem ütközik,  maga a véleménynyilvánítás lehetősége és ténye
      védett, annak  tartalmára tekintet  nélkül. Vagyis az egyéni
      véleménynyilvánítás, a  saját  törvényei  szerint  kialakuló
      közvélemény, és  ezekkel kölcsönhatásban  a minél  szélesebb
      tájékozottságra épülő  egyéni véleményalkotás lehetősége az,
      ami  alkotmányos  védelmet  élvez.  Az  Alkotmány  a  szabad
      kommunikációt  -  az  egyéni  magatartást  és  a  társadalmi
      folyamatot - biztosítja, s nem annak tartalmára vonatkozik a
      szabad véleménynyilvánítás  alapjoga. Ebben  a processzusban
      helye van minden véleménynek, jónak és károsnak, kellemesnek
      és sértőnek egyaránt - különösen azért, mert maga a vélemény
      minősítése is e folyamat terméke.

      A   szabad   véleménynyilvánításhoz  való  jogról a 30/1992.
      ( V. 26. )   AB    határozat    főbb    megállapításait   az
      Alkotmánybíróság   megismételte  a  37/1992. ( VI. 10. )  AB
      határozatban ( ABH 1992, 227. ).   A    határozat   emellett
      a     véleménynyilvánítási  szabadságot  a  sajtószabadságra
      vonatkoztatva fejtette ki.

      A sajtó  szabadságát arra  figyelemmel kell  garantálnia  az
      államnak,  hogy   a  sajtó  a  véleményalkotáshoz  szükséges
      információszerzésnek,    a     véleménynyilvánításnak     és
      véleményformálásnak kitüntetett  fontosságú eszköze. Ahogy a
      sajtószabadság a  véleménynyilvánításhoz  való  jogból  mint
      anyajogból vezethető  le, úgy a véleménynyilvánításhoz  való
      jog  kitüntetett   volta  is  annyiban  vonatkozik  a  sajtó
      szabadságára,   amennyiben    az    a    véleménynyilvánítás
      alkotmányos alapjogát szolgálja.

      A  sajtószabadságnak   elsősorban  külső   korlátai   vannak
      (amelyek  a   sajtó  sajátosságainak   megfelelő   speciális
      intézményekben  is  testet  öltenek,  amilyen  pl.  a  "nagy
      nyilvánosság"     kritériuma     a     büntetőjogban).     A
      sajtószabadságot azonban elsősorban az állam tartalmi be nem
      avatkozása biztosítja;  ennek felel  meg például  a  cenzúra
      tilalma  és   a  szabad   lapalapítás  lehetősége.  Ezzel  a
      tartózkodással az  állam  elvileg  lehetővé  teszi,  hogy  a
      társadalomban  meglévő   vélemények,  valamint  a  közérdekű
      információk teljessége  megjelenjen a sajtóban. Demokratikus
      közvélemény csakis  teljes körű  és tárgyilagos tájékoztatás
      alapján jöhet létre.

      2.2.    A    becsületvédelem    büntetőjogi    eszközei    a
      véleménynyilvánítási szabadságot  az emberi méltósághoz való
      jog  és   a  jóhírnévhez  való  jog  alkotmányos  értékeinek
      védelmében korlátozzák.

      Az  Alkotmány   54.  §-ának  (1)  bekezdése  szerint  minden
      embernek veleszületett  joga van  az emberi  méltósághoz. Az
      Alkotmánybíróság állandó gyakorlata - a 8/1990. (IV. 23.) AB
      határozattól kezdve  (ABH 1990,  42.)- az emberi méltósághoz
      való jogot mint "általános személyiségi jogot" fogja fel. Az
      általános   személyiségi    jog   "anyajog",    azaz   olyan
      szubszidiárius alapjog,  amelyet mind  az  Alkotmánybíróság,
      mind  a  bíróságok  minden  esetben  felhívhatnak  az  egyén
      autonomiájának  védelmére,   ha  az   adott  tényállásra   a
      nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható .

      Az  Alkotmánybíróság   a   halálbüntetés   megsemmisítéséről
      rendelkező határozatában, illetve az ahhoz fűzött párhuzamos
      véleményekben (23/1990.  (X.31.) AB  hat.) igen  részletesen
      fejtette ki  álláspontját  az  emberi  méltóságról.  Bár  az
      élethez és  az emberi  méltósághoz  való  elidegeníthetetlen
      jogról együttesen  volt szó, az emberi méltóság tekintetében
      az érvelés  a vizsgált  kérdésben önmagában  is irányadó. Az
      emberi méltóság  minden ember veleszületett, sérthetetlen és
      elidegeníthetetlen, alapvető joga (ABH 1990, 88.).

      2. Az  Alkotmánybíróság vizsgálata  során az  Európai Emberi
      Jogi Bíróság  gyakorlatára  is  kiterjedő  jogösszehasonlító
      elemzést végzett.

      Az  állami   intézmények  és  tisztségviselők  becsületének,
      tekintélyének sajátos büntetőjogi eszközei megtalálhatók más
      demokratikus berendezkedésű,  - kontinentális jogrendszerű -
      országokban is. A közügyek nyilvános megvitatása területén a
      véleménynyilvánítási szabadság,  mint alkotmányos alapjog és
      az  alapjogot   a  becsületvédelem   általános   büntetőjogi
      szabályaival    vagy    külön    tényállásokkal    korlátozó
      eszközrendszer viszonyát  tekintve az  európai  demokratikus
      országok joggyakorlatának trendje egyértelműen a büntetőjogi
      eszközök  háttérbe   szorulása  és   a  véleménynyilvánítási
      szabadság felértékelődése irányába mutat. Különösen érvényes
      ez az  állam és  intézményeinek tekintélyét védő tényállások
      gyakorlati alkalmazásában.  Ebben  jelentős  szerepe  van  a
      bíróságok  döntéseit   az  alkotmányjogi   panasz  keretében
      felülvizsgáló alkotmánybíróságoknak.

      Ugyancsak jelentősen  hozzájárulnak  a  véleménynyilvánítási
      szabadság büntetőjogi korlátozásának szűkítéséhez  az Emberi
      Jogok  Európai  Bíróságának  az  emberi  jogok  és  alapvető
      szabadságok védelméről  szóló Európai Egyezmény 10. cikkének
      megsértése   tárgyában    hozott    határozatai.    Többször
      előfordult,  hogy   egy-egy  ügyben   a  véleménynyilvánítás
      szabadságának védelmét  a  Bíróság  döntése  biztosította  a
      nemzeti bíróságok  ellenében, elmarasztalva  az államokat az
      alapjognak  a   büntetőjog  eszközeivel   való  indokolatlan
      korlátozásában.   A    határozatokban   több    fontos   elv
      kristályosodott ki.

      A Bíróság  határozatainak ismétlődő  alaptétele, hogy  nincs
      demokratikus társadalom  pluralizmus, tolerancia és nyíltság
      nélkül;  a  véleménynyilvánítás  szabadsága  a  demokratikus
      társadalom egyik  alapköve, fejlődésének  egyik feltétele. E
      szabadság az  olyan gondolatokat,  információkat, elveket és
      nézeteket is  megilleti, amelyek sértőek, meghökkentőek vagy
      aggodalmat keltenek.

      A véleménynyilvánítási  szabadságnak a 10. cikk 2. pontjában
      meghatározott,   lehetséges    korlátozásait   szűken   kell
      értelmezni.  A   felsorolt  érdekek   védelmét  a  köznek  a
      politikai kérdések  szabad megvitatásához  fűződő  érdekével
      együtt  kell   mérlegre  tenni  és  a  kettő  összevetésével
      dönteni, vajon  az adott  korlátozás sérti-e  az  Egyezményt
      vagy sem. Ennek megítélésénél a Bíróság alkalmazza a  Sunday
      Times  v.   United  Kingdom   ügyben,  1979-ben  kialakított
      "szükségességi  tesztet",  azaz  vizsgálja,  hogy  a  panasz
      tárgyát  képező   korlátozás  szükséges-e  egy  demokratikus
      társadalomban, az alkalmazott korlátozás arányos-e az elérni
      kívánt jogos  céllal. A Bíróság állandó gyakorlata szerint a
      véleménynyilvánítás  szabadságának   korlátozása  akkor   is
      aránytalan,  ha   ezzel  indokolatlanul   gátat  szabnak   a
      kormányzat bírálatának.

      A Bíróság nem minden esetben tiltja az állam intézményeit és
      szimbólumait  sértő   magatartás  megbüntetését.  A  Bíróság
      álláspontja szerint  azonban a  kritika  megengedhetőségének
      határai tágabbak  a kormányzat,  a közhivatalnokok esetében,
      mint a  politikusok tekintetében, és valamennyi köz-szereplő
      esetében tágabbak,  mint a  magánszemélyek  tekintetében.  A
      kormánynak   -    hatalmi   helyzetére    tekintettel      -
      önmegtartóztatást kell  tanúsítania a  büntető  felelősségre
      vonás  igénybevételénél,   különösen  akkor,  amikor  a  nem
      jogszerű  támadás  esetén  más  eszközök  is  rendelkezésére
      állnak  a   megfelelő  válaszadáshoz.   A  demokráciában   a
      kormányzat  cselekedetét   vagy  mulasztását  nem  csupán  a
      törvényhozó  és  a  bírói  hatalom  részéről  kell  alaposan
      vizsgálni, hanem  a sajtó  és a  közvélemény részéről  is. A
      közszereplést vállaló  személyeknek vállalni  kell  azt  is,
      hogy mind  a  sajtó,  mind  pedig  a  szélesebb  közvélemény
      figyelemmel kiséri  minden szavukat  és cselekedetüket,  így
      nagyobb    türelmet    kell    tanúsítaniuk    a    kritikai
      megnyilvánulásokkal szemben.  (Lingens v.  Austria, Castells
      v. Spain,  Oberschlick v.  Austria, Thorgeirson  v.  Iceland
      stb.)

      3.   Az    Alkotmánybíróság   véleményének    kialakításánál
      figyelemmel  volt  a  Btk.  232.  §  büntetőjogi  dogmatikai
      tartalmára is.  A 232.  § - különösen a tényállás módosítása
      után   -    tulajdonképpen       a   rágalmazásnak    és   a
      becsületsértésnek  speciális,  a  sértett  személye  alapján
      megkülönböztetett    változata.    Erre    tekintettel    az
      alkotmányossági kérdések  elbírálásához  szükséges  mélységű
      dogmatikai   elemzésben   az   Alkotmánybíróság   az   egyes
      fogalmaknak a becsületvédelem büntetőjogi eszközeit tárgyaló
      jogirodalomban és  a büntetőítélkezésben kialakult tartalmát
      vette alapul.

      A  személyiségi   jogok  közül  a  becsület  és  a  jóhírnév
      megsértése  ellen   az  általános   büntetőjogi  védelmet  a
      rágalmazás, a  becsületsértés és  kegyeletsértés tényállásai
      nyújtják (Btk.  179-180. §).  Bár ezek  az  emberi  méltóság
      elleni  bűncselekmények   között   szerepelnek,   a   magyar
      büntetőítélkezésben töretlenül  követett gyakorlat szerint a
      társadalom  kedvező  értékítéletét,  megbecsülését  csorbító
      cselekményekkel szemben  a  büntetőjogi  védelem  nemcsak  a
      természetes   személyeket   illeti   meg,   hanem   a   jogi
      személyeket,     valamint     a     kollektív     társadalmi
      kötelezettségekkel rendelkező személyösszességeket is.

      3.1. A  hatóság és  a hivatalos  személy megsértése a magyar
      büntetőjogban   hagyományosan   büntetendő   magatartás.   A
      bűncselekmény az  1961. évi  V. törvény  hatálybalépéséig  a
      rágalmazás  és   a  becsületsértés   súlyosabban  büntetendő
      eseteként szerepelt.  Az 1961. évi V. törvény fogalmazta meg
      először  az   állami  tevékenységet,   az  állami  feladatok
      ellátását sértő  vagy veszélyeztető  bűntettek között  azt a
      tényállást, amely  - kisebb módosításokkal - 1993. május 15-
      ig  a   hatóság   vagy   hivatalos   személy   megsértésének
      bűncselekménye volt.  Az 1993. évi XVII. törvény - az 52. §-
      hoz fűzött  indokolás szerint  - a  korábbi rendelkezésekhez
      képest szűkítette  azon cselekmények  körét, amelyek alapján
      hatóság vagy hivatalos személy megsértésének megállapítására
      kerül  sor.  Ennek  oka,  hogy  a  "hatóság  iránti  bizalom
      megingatására,    illetőleg    a    hatóság    tekintélyének
      csorbítására     alkalmas     tényállítások,     kifejezések
      használatának      büntetőjogi       fenyegetettsége       a
      véleménynyilvánítás  szabadságának  aránytalan  korlátozását
      jelenti. Ezért  a Javaslat az ilyen magatartások büntetőjogi
      üldözését nem engedi."

      A  Btk.  232.  §  elkövetési  magatartásainak  módosításával
      egyidejűleg szigorodtak  a büntetési  tételek.  A  tényállás
      átalakítása következtében,  - az  1993.  évi  XVII.  törvény
      indokolása szerint  -, "a  hatóság  vagy  hivatalos  személy
      megsértésének  önálló  bűncselekményként  való  szabályozása
      csak akkor  indokolt, ha  az elkövetőt  a törvény  súlyosabb
      büntetéssel   fenyegeti,    mint   a   rágalmazás,   illetve
      becsületsértés elkövetőjét.  Ezért a  Javaslat a  kiszabható
      büntetés felső  határát mind  az alapesetnél,  mind pedig  a
      minősített esetnél felemeli."

      3.2.    A     bűncselekmény    törvénybeli    elhelyezésének
      változatlansága tükrözi,  hogy a  Btk. 232.  § tényállásának
      módosítása, a  büntetőjogi felelősség  körének szűkítése nem
      jelenti  egyúttal   az  elsődlegesen   védett   jogi   tárgy
      megváltozását; e  becsületvédelem nem  az  emberi  méltóság,
      hanem a  hatóság  működése  védelmének  körébe  tartozik.  A
      hatóság, illetve  a hivatalos  személy becsületének  védelme
      tehát  továbbra   is  a   közhatalmi  működés  tekintélyének
      védelmét  szolgálja,   a   működéshez   szükséges   bizalmat
      oltalmazza. Az  eredeti, a  rágalmazás és  a  becsületsértés
      büntetési tételeivel  megegyező büntetési tételek felemelése
      nyilvánvalóvá  tette,  hogy  -  a  törvényalkotó  értékelése
      szerint -  az elvárással  ellentétes magatartás nem csupán a
      hatóság becsületét,  illetve a  hivatalos személy becsületét
      és emberi  méltóságát sérti,  hanem a  közhatalmi  feladatok
      ellátásának, a  hatóságok működésének  törvényes rendjét  is
      sérti vagy veszélyezteti.

      3.3. A  bűncselekmény elkövetési  magatartásai: más előtt, a
      becsület  csorbítására  objektíve  alkalmas  tény  állítása,
      híresztelése,  ilyen   tényre  közvetlenül  utaló  kifejezés
      használata (a  továbbiakban: tényközlés), illetve a becsület
      csorbítására objektíve  alkalmas kifejezés  használata  vagy
      cselekmény elkövetése (a továbbiakban: értékítélet).

      A   bűncselekmény    csak    szándékosan    követhető    el;
      gondatlanságból történő elkövetését a törvény nem bünteti. A
      szándékos bűnösség  megállapításához az  szükséges, hogy  az
      elkövető tudata  átfogja: a  tényközlés vagy  az értékítélet
      más előtt történik, hivatalos személyre, illetve a hatóságot
      képviselő  hivatalos   személyre  vonatkozik,  és  objektíve
      alkalmas a  hivatalos személy, illetve megsértésén keresztül
      a  hatóság   becsületének  csorbítására.   Nem  feltétele  a
      bűnösségnek a  sértési célzat,  és  nem  a  bűnösség,  hanem
      csupán a  büntetéskiszabás körében  értékelhető a cselekmény
      motívuma.

      A  büntetőjogi   szabályozás  alkotmányossági  vizsgálatánál
      különösen  hangsúlyos   az,  hogy  a  becsület  csorbítására
      alkalmas tény valótlansága a bűncselekménynek nem tényállási
      eleme,  így   a  való  és  valótlan  tény  közlése  egyaránt
      bűncselekménynek minősül.  A bűnösség  megállapításához  nem
      szükséges  a  tény  valótlanságának  tudata,  ezért  a  tény
      valóságában való  tévedés büntetőjogilag közömbös. Ugyancsak
      közömbös  a  bűncselekmény  megvalósulása  szempontjából  az
      elkövető "jó-  vagy rosszhiszeműsége",  a  tény  valóságáról
      való meggyőződés  tekintetében  tanúsított  gondossága  vagy
      gondatlansága. Sem  a kellően  körültekintő eljárás,  sem  a
      "jóhiszemű" tévedés nem mentesíti az elkövetőt a büntetőjogi
      felelősség alól.

      Önmagában sem  a tény  valósága, sem  a tényközlés közérdekű
      célja vagy  méltányolható motívuma nem zárja ki a magatartás
      jogellenességét. A  Btk. 232. § (éppúgy mint a 179. §) azt a
      felfogást  tükrözi,  hogy  a  tények  közlésének  szabadsága
      főszabályként nem  terjed ki  a  becsületsértésre  objektíve
      alkalmas tényekre,  mégha azok meg is felelnek a valóságnak;
      a hatóság vagy a hivatalos személy becsületének csorbítására
      alkalmas igaz  tények közlése is tilalmazott büntetőjogilag.
      Ilyen   tényközlés   esetén   a   bűncselekmény   megvalósul
      függetlenül attól,  hogy az  elkövetőt milyen cél és motívum
      vezette.

      A büntetőjog  elfogadja,  hogy  a  valós  tények  közlésének
      pozitív célja és méltányolható motívuma (közérdek vagy jogos
      magánérdek) indokolatlanná teheti a megbüntetést. A cél és a
      motívum azonban  nem közvetlenül,  hanem csupán  közvetve, a
      valóságbizonyítás   megengedhetőségének    kérdésében   való
      hatósági  döntésen   és  a   bizonyítás  sikerén   keresztül
      befolyásolja az  elkövető büntethetőségét. A Btk. 234. § (4)
      bekezdésben  (a   rágalmazás  tekintetében   a  182.  §-ban)
      szabályozott   büntethetőséget    kizáró   ok,   a   valóság
      bizonyításának intézménye  játszotta kezdettől  fogva azt  a
      szerepet,  hogy   ellensúlyozza  a   becsület   csorbítására
      alkalmas, igaz  tények közlésének  büntetőjogi tilalmát azon
      kivételes esetekben,  amikor  az  ilyen  tények  közlését  a
      közérdek vagy bárki jogos érdeke indokolhatja.

                                  III.

      A  Btk.   232.  §   alkotmányellenességének  megállapítására
      irányuló indítványok megalapozottak.

      A  Btk.   232.  §-a   alkotmányosságának  megítélésénél   az
      Alkotmánybíróság   ugyanazt    a   "szükségességi   tesztet"
      alkalmazta, amelyet  a 30/1992.  (V. 26.)  AB határozatban a
      közösség elleni  izgatás esetében  (ABH 1992,  172.).  Ennek
      megfelelően  vizsgálta, hogy elkerülhetetlenül szükséges-e a
      véleménynyilvánítás   és    sajtószabadság   korlátozása   a
      tényállásban leírt  magatartások  esetén;  továbbá,  hogy  a
      korlátozás megfelel-e  az arányosság  követelményeinek, azaz
      az  elérni   kívánt  célhoz   a  büntetőjog  eszközrendszere
      általában és ezen belül az adott büntető tényállás szükséges
      és megfelelő-e.  E körben  vizsgálta az  Alkotmánybíróság  a
      valóságbizonyítás  intézményét  is.  Mivel  a  Btk.  232.  §
      megsemmisítése esetén  a  hatóság  és  a  hivatalos  személy
      becsületének  büntetőjogi   védelmét  a   rágalmazás  és   a
      becsületsértés tényállásai  veszik át, az Alkotmánybíróság -
      a  szoros   összefüggésre  tekintettel  -  kiterjesztette  a
      vizsgálatot a Btk. 179. és 180. §-ra is annyiban, amennyiben
      állást foglalt  e büntetőjogi  rendelkezések  alkalmazásának
      alkotmányos követelményei tekintetében is.

      Az Alkotmánybíróság  álláspontja szerint  a  Btk.  232.  §-a
      alkotmányellenes, mert

      - a közhatalom gyakorlói sérelmére elkövetett rágalmazást és
      becsületsértést  a   más  személyek   sérelmére   elkövetett
      cselekményekkel  azonosan   széles  körben   bünteti  és  ez
      nyilvánvalóan ellentétes  az  Európai  Emberi  Jogi  Bíróság
      állandó gyakorlatában kifejezésre jutó elvekkel;

      - a  közügyekben büntetni  rendeli az értékítéletet kifejező
      véleménynyilvánítást,    ami    az    alkotmányos    alapjog
      szükségtelen és aránytalan korlátozása;

      -  a   tényközlés  tekintetében   nem  különböztet  való  és
      valótlan, ezen  belül pedig  a tudatosan  hamis,  illetve  a
      hivatásból, foglalkozásból  adódó szabályok megsértése miatt
      gondatlanságból  valótlan  tényállítások  között,  holott  a
      véleménynyilvánítási szabadság  büntetőjogi eszközökkel csak
      utóbbiak esetében korlátozható alkotmányosan.

      1. Az  Alkotmánybíróság mérlegelte  egyrészről a  büntetőjog
      orientációs szerepének  lehetőségét a  demokratikus jogállam
      alkotmányos  berendezkedését   jellemző  intézmények  iránti
      bizalom  kialakításában  és  megerősítésében,  másrészről  a
      közhatalmi tekintély  büntetőjogi  védelmének  történelmileg
      megtapasztalt  negatív   hatásait,   a   közügyeket   érintő
      véleménynyilvánítási  és  sajtószabadság  korlátozásának,  a
      bírálat elfojtásának  káros következményeit,  továbbá azokat
      az  előnyöket,   amelyek  a   demokratikus  társadalomban  a
      véleménynyilvánítás szabadságából, az egyéneknek a közakarat
      képzésében  való   részvételéből,  a  közhatalmi  testületek
      tevékenységének   bírálhatóságából,    tevékenységüknek    a
      nyilvánosság    biztosította    társadalmi    ellenőrzéséből
      nyerhetők.

      A  véleménynyilvánítási   és  sajtószabadságnak  alkotmányos
      értékéről és  a demokratikus  társadalom életében  betöltött
      jelentős szerepéről az Alkotmánybíróság határozataiban eddig
      kifejtett  álláspontokból   következik,  hogy   e  szabadság
      különleges védelmet  követel akkor,  amikor közügyeket  és a
      közhatalom gyakorlását,  a közfeladatot  ellátó,  illetve  a
      közéletben szerepet  vállaló személyek tevékenységét érinti.
      A közhatalom  gyakorlásában résztvevő személyek védelmében a
      véleménynyilvánítás szabadságának  szűkebb körű  korlátozása
      felel meg  a demokratikus  jogállamiságból adódó alkotmányos
      követelményeknek. A  demokratikus társadalom  létezésének és
      fejlődésének nélkülözhetetlen  eleme  a  közügyek  vitatása,
      amely feltételezi  a különböző politikai nézetek, vélemények
      kinyilvánítását,  a   közhatalom  működésének  bírálatát.  A
      demokratikus    hagyományokkal     rendelkező    társadalmak
      tapasztalatai szerint  is e vitákban esetenként kellemetlen,
      éles, esetleg igazságtalan támadásokat intéznek a kormányzat
      és a  közhivatalnokok ellen és nyilvánosságra kerülnek olyan
      tények  is,   amelyek  a   közéleti  szereplők  becsületének
      csorbítására alkalmasak.

      Az   Alkotmánybíróság    álláspontja   szerint    kiemelkedő
      alkotmányos  érdek   az  állami  és  a  helyi  önkormányzati
      feladatokat  ellátó  szervek  és  személyek  tevékenységének
      nyilvános  bírálhatósága,   valamint  az,  hogy  a  polgárok
      bizonytalanság, megalkuvás,  félelem nélkül vehessenek részt
      a politikai és társadalmi folyamatokban, a közéletben. Ennek
      ellene  hat,   ha  a   törvényhozó  büntetőjogi  büntetéssel
      fenyeget  minden,   a  közhatalmat   gyakorló  személyek  és
      intézmények becsületének  csorbítására alkalmas  tényközlést
      és értékítéletet.

      A becsületvédelem jogi eszközeit a hatályos jogrendszer több
      ága, a  büntetőjog, a  szabálysértési jog  és a  polgári jog
      tartalmazza. Az  emberi méltóság kitüntetett szerepe miatt a
      jogi felelősség  rendjében végső  eszközként igénybe  vehető
      büntetőjog sem  tekinthető -  általánosságban - aránytalanul
      súlyos reagálásnak az egyént becsületében sértő magatartások
      esetén.

      Az Európai  Emberi Jogi  Egyezménynek az   1993.  évi  XXXI.
      törvénnyel  történt  kihirdetését  követően,  a  belső  jogi
      szabályozás és  az Európai Emberi Jogi Bíróság joggyakorlata
      közötti összhang biztosítása érdekében az Alkotmánybíróság a
      48/1991. (IX.  26.) AB határozatban megfogalmazott tételeket
      (ABH 1991,  206.) a  most kifejtettekkel  összhangban tartja
      fenn.  A   közügyekre  vonatkozó   véleménynyilvánítási   és
      sajtószabadság      kiemelkedően      magas      alkotmányos
      értéktartalmából következik,  hogy alkotmányellenes,  ha  az
      állam súlyosabb  büntetéssel fenyegeti azt, aki a hatóságról
      vagy a  hivatalos személy  tevékenységéről  mond  véleményt,
      bármilyen sértő  is az,  mint aki magánszeméllyel szemben ad
      hangot  kedvezőtlen   álláspontjának.   A   közhivatalt   és
      köztisztséget   betöltők    hivatali   tevékenysége   szabad
      bírálatához,   az    erre   vonatkozó   véleménynyilvánítási
      szabadsághoz fűződő  alkotmányos joggal  szemben a hatóságok
      és  a   hivatalos  személyek  fokozott  büntetőjogi  védelme
      szükségtelen és  az elérni  kívánt célhoz  képest aránytalan
      alapjogi korlátozás.

      2.  A  hivatalos  személy  becsületének  védelme  az  emberi
      méltósághoz való  elidegeníthetetlen és korlátozhatatlan jog
      egyik vetülete.  Az Alkotmány  59. § (1) bekezdése a személy
      társadalmi értékelésére  vonatkozó alapjogok  közül  csak  a
      jóhírnévhez való  jogot nevesíti, nem kétséges azonban, hogy
      az Alkotmány  54. §-a alapján az emberi méltósághoz való jog
      anyajogából eredő  becsület is  alapjogi védelem  alatt áll.
      Bár emberi  méltósága csak  a hatóságot  képviselő hivatalos
      személynek  lehet,   a  társadalom  kedvező  értékítéletére,
      megbecsülésére azonban maga a hatóság is igényt tarthat.

      Az emberi  méltóság, a  becsület és  a jóhírnév  alkotmányos
      oltalma és  a  szabad  véleménynyilvánításhoz  való  jog,  a
      közügyek szabad  vitathatóságához fűződő  alkotmányos  érdek
      egymásra   tekintettel   történő   értékelése   alapján   az
      Alkotmánybíróság  arra   az  álláspontra   jutott,  hogy   a
      véleménynyilvánítási   szabadság   csak   kisebb   mértékben
      korlátozható  a   közhatalom  gyakorlóinak   védelmében.   A
      hatóságok és a hivatalos személyek becsületének védelmében a
      felelősségi rendszerben  legszigorúbb  büntetőjogi  eszközök
      alkotmányosan  csak   azokban  az  esetekben  alkalmazhatók,
      amelyekre a  véleménynyilvánítás szabadsága  már nem  terjed
      ki.

      Az    Alkotmány     a     véleménynyilvánítási     szabadság
      megfogalmazásánál nem tesz kifejezett különbséget tényközlés
      és  értékítélet  között.  A  véleménynyilvánítási  szabadság
      alapvető célja  annak a  lehetőségnek biztosítása,  hogy  az
      egyén mások  véleményét formálja,  meggyőzzön másokat  saját
      álláspontjáról.    A  véleménynyilvánítás  szabadsága  ezért
      általában mindenféle  közlés szabadságát  magában  foglalja,
      mégpedig  függetlenül   a  közlés   módjától  és  értékétől,
      erkölcsi minőségétől  és  többnyire  valóságtartalmától  is.
      Önmagában valamely  tény közlése  is véleménynek minősülhet,
      hiszen magának  a közlésnek  a körülményei  is  tükrözhetnek
      véleményt, azaz  a véleménynyilvánítás  alkotmányos alapjoga
      nem    korlátozódik    csupán    az    értékítéletekre.    A
      véleménynyilvánítási   szabadság   határainak   megvonásánál
      azonban indokolt különbséget tenni értékítélet és tényközlés
      tekintetében.

      Az  értékítéletre,   az  egyén   személyes   véleményére   a
      véleménynyilvánítási  szabadság   minden  esetben  kiterjed,
      függetlenül attól,  hogy az  értékes vagy  értéktelen,  igaz
      vagy hamis,  érzelmen  vagy  észérveken  alapul.  A  szintén
      alkotmányos oltalom  alatt álló  emberi méltóság,  becsület,
      jóhírnév    azonban    az    értékítéletben    megnyilvánuló
      véleménynyilvánítási szabadság külső korlátja lehet, és ezek
      védelmében  a   büntetőjogi  felelősség   érvényesítése  sem
      tekinthető   -    általánosságban   -   aránytalannak,   így
      alkotmányellenesnek.

      Az Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  azonban  fokozott
      alkotmányos  védelmet   élveznek  az   olyan  értékítéletek,
      amelyek a közügyekre vonatkozó vélemények ütközésében kapnak
      hangot, még akkor is, ha esetleg túlzóak és felfokozottak. A
      demokratikus jogállam állami és önkormányzati intézményeinek
      szabad bírálata,  működésük, tevékenységük  kritikája, - még
      ha az  becsületsértő értékítéletek formájában történik is -,
      a társadalom  tagjainak, az  állampolgároknak olyan alapvető
      alanyi joga,  amely a demokrácia lényegi eleme. A demokrácia
      intézmény-rendszerének kiépülése és megszilárdulása idején -
      amikor  még  nem  gyökeresedett  meg  a  közügyek  kulturált
      megvitatása,  -   sincs  olyan   alkotmányos  érdek,   amely
      indokolná  az   értékítéletek  közlésének   korlátozását   a
      hatóságok és  a hivatalos személyek védelmében. A társadalom
      békéjének, demokratikus  fejlődésének védelme  nem igényli a
      büntetőjogi beavatkozást  a hatóságok,  hivatalos  személyek
      tevékenységének,  működésének  olyan  kritikájával,  negatív
      megítélésével szemben  sem, amely  becsületsértő, gyalázkodó
      kijelentések, magatartások  formájában nyilvánul  meg. Jelen
      esetben is  érvényes  a  30/1992.  (V.26.)  AB  határozatban
      elfoglalt azon  álláspont, miszerint paternalista hozzáállás
      büntetőjogi  büntetésekkel  formálni  a  közvéleményt  és  a
      politikai  stílust (ABH 1992, 180.).

      A  véleménynyilvánítási  szabadság  nem  ilyen  feltétlen  a
      tényállítások tekintetében.  Az Alkotmánybíróság álláspontja
      szerint a  véleménynyilvánítás szabadsága  nem terjed  ki  a
      becsületsértésre alkalmas  valótlan tények  közlésére akkor,
      ha a  nyilatkozó személy kifejezetten tudatában van a közlés
      valótlanságának (tudatosan  hamis közlés) vagy foglalkozása,
      hivatása  gyakorlásának  szabályai  szerint  elvárható  lett
      volna tőle  a tények  valóságtartalmának  vizsgálata,  de  a
      véleménynyilvánítási  alapjog  felelős  gyakorlásából  adódó
      gondosságot elmulasztotta.  A véleménynyilvánítás szabadsága
      csak a  bírálat, jellemzés,  nézet  és  kritika  szabadságát
      foglalja magában,  de az alkotmányos védelem nem vonatkozhat
      a  tények   meghamisítására.   Ezen   túlmenően   a   szabad
      véleménynyilvánítás olyan  alkotmányos alapjog,  amely  csak
      felelősséggel gyakorolható,  és a valótlan tények közlésének
      elkerülése  érdekében   bizonyos  kötelezettségekkel  jár  a
      közvélemény alakításában  hivatásszerűen résztvevő személyek
      esetében.

      A  véleménynyilvánítás   szabadsága  ugyanakkor  kiterjed  a
      becsületsértésre  alkalmas,   valóságnak  megfelelő  tények,
      információk  közlésére  is,  amely  szabadságnak  az  emberi
      méltóság, a  becsület és  a jóhírnév  védelme külső korlátja
      lehet. Ezen  alkotmányos alapjogok  védelmében a  büntetőjog
      eszközeinek alkalmazása azonban szükségtelen és aránytalan a
      közhatalmat  gyakorló  intézmények  és  hivatalos  személyek
      esetében. Az  e minőségre  tekintet nélkül tett kijelentések
      vonatkozásában azonban  ugyanolyan védelem  illeti meg őket,
      mint a magánszemélyeket.

      A Btk.  232. §-a  nem felel  meg  az  előbbiekben  kifejtett
      alkotmányossági követelményeknek.  A tényállás túl széles, a
      véleménynyilvánítási    szabadságot     olyan     elkövetési
      magatartások esetén  is korlátozza,  amelyeknél ez  alapvető
      jog lényeges  tartalmát érinti,  így sérti az Alkotmány 8. §
      (2) bekezdésében megfogalmazott tilalmat.

      3. A  Btk. 232.  §-ának megsemmisítésével  a  hatóság  és  a
      hivatalos személyek  becsületének védelmét  a Btk.  179.  és
      180. §-a  veszi át.  Az Alkotmánybíróság  azon  álláspontja,
      hogy a  közügyekben való  véleménynyilvánítási  szabadságnak
      alkotmányosan magas  értéktartalma miatt a közhivatalok és a
      közhivatalt vállaló  személyek,  valamint  a  közélet  egyéb
      szereplői  becsületének   védelme  kevésbé  korlátozhatja  a
      véleménynyilvánítási  szabadságot,   mint  a  magánszemélyek
      becsületének  védelme,   e   tényállások   tekintetében   is
      irányadó. Ennek  megfelelően a határozat rendelkező része 3.
      pontjában  kijelölte   a  rágalmazás   és  a  becsületsértés
      alkotmányos alkalmazásának határait.

      A jogalkalmazói gyakorlat feladata annak meghatározása, hogy
      a    véleménynyilvánítási    szabadság    gyakorlása    mely
      közszereplők esetében zárja ki a cselekmény jogellenességét,
      továbbá,  hogy  a  közvélemény  formálásában  hivatásszerűen
      résztvevők esetében a gondatlanság megállapításának melyek a
      kritériumai.

      4.  Az  Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  a  tényállás
      alkotmányellenességét   nem    küszöböli   ki    a   valóság
      bizonyításának  lehetősége.   A  büntetőjogi  szabályozás  a
      valótlanság  vélelmén   alapul.  Ez   az  egyéneket  alappal
      elrettenti a  közélet szereplőinek bírálatától, visszatartja
      még az  igaz, illetve  igaznak  hitt  tények  nyilvánosságra
      hozatalától is.  Az eljáró hatóság mérlegelésétől függ, hogy
      az  eljárás  alá  vont  személy  a  büntetőeljárás  folyamán
      lehetőséget kap-e  a valóság  bizonyítására, és bizonytalan,
      hogy sikerül-e a hatóságokat meggyőzni a tények valóságáról.
      A valóság  bizonyításának  lehetősége  nem  ellensúlyozza  a
      véleménynyilvánítási  és   sajtószabadság  szükségtelen   és
      aránytalan korlátozását, nem pótolja az alkotmányos védelmet
      a hivatalos  személy becsületének  csorbítására alkalmas, de
      való vagy alappal valónak hitt tények közlése esetén.

      A valóság  bizonyítása esetén   megfordul  a  büntetőeljárás
      alkotmányos alapelvéből, az ártatlanság vélelméből következő
      bizonyítási főszabály,  azaz a  bizonyítás terhét az viseli,
      aki ellen  folyik a  büntetőeljárás.  Csak  a  bebizonyított
      valóság zárja  ki  az  elkövető  büntethetőségét.  Abban  az
      esetben, ha a tényállítás tartalmi valósága tekintetében nem
      alakul  ki  az  eljáró  hatóság  meggyőződése,  az  elkövető
      bűnösségét meg  kell állapítani.  A tények  valóságának nem-
      bizonyíthatósága a  büntetőeljárás alá  vont személy terhére
      esik,  és   e  vonatkozásban   az  ártatlanság  vélelme  nem
      érvényesül.  Az   Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  az
      igazsággal védekezés  megengedése a  bizonyítás terhe alatt,
      nem csupán  a tudatosan valótlan állítások tilalmát jelenti,
      hanem  alkalmas   arra,  hogy   elrettentsen  a  közhatalmat
      gyakorlók tevékenységének bírálatától.

      A valóság bizonyítását a törvény feltételhez köti, a hatóság
      mérlegelésére bízza  megengedhetőségét. Az  Alkotmánybíróság
      álláspontja szerint a Btk. 232. § (4) bekezdésében, valamint
      a 182.  § (2)  bekezdésben e feltétel megfogalmazása magát a
      valóság bizonyítását  is  alkotmányellenesen  korlátozza.  A
      közhatalmat  gyakorlók,   illetve   a   közéleti   szereplők
      tekintetében a való tények feltárását, még ha az alkalmas is
      e személyek  társadalmi megbecsülésének csorbítására, minden
      esetben közérdekűnek  kell tekinteni; annak mérlegelését nem
      lehet a büntető ügyekben eljáró hatóságra bízni.

      5. Mivel  a sértett  hivatalos személy  kívánsága  esetén  a
      feljelentés nem  tagadható meg  /Btké. 20. §/, alkotmányosan
      nem kifogásolható,  ha a  törvényhozó  a  hivatalos  személy
      sérelmére elkövetett  rágalmazás  és  becsületsértés  miatti
      eljárás megindítását  a hatóság vagy egyéb szerv vezetőjének
      feljelentéséhez  köti.   A  Btk.   232.  §   (5)   bekezdése
      tartalmilag nem  alkotmányellenes, azonban  a  megsemmisítés
      ezt is  érinti. A  bűncselekményi tényállások megsemmisítése
      következtében  e   szabály  ugyanis  alaprendelkezés  nélkül
      marad.

      Alkotmányosan nem  kifogásolható a  hivatalos személyek és a
      nem hivatalos személyek sérelmére elkövetett bűncselekmények
      elbírálásának   különbözősége,    azaz   ilyen   esetben   a
      büntetőeljárás közvádas  formájának fenntartása. A Btk. 232.
      §-ának  megsemmisítése  nem  igényel  külön  büntetőeljárási
      szabályozást, mivel  a rágalmazás  és a  becsületsértés csak
      akkor   magánvádas,    ha   az   elkövető   magánindítványra
      büntethető.

      6. A  jogerősen lezárt  büntetőeljárások  felülvizsgálatának
      elrendelése az  Alkotmánybíróságról szóló  1989. évi  XXXII.
      törvény 43. § (3) bekezdésén alapul.
                             Dr. Sólyom László
                         az Alkotmánybíróság elnöke

                 Dr. Ádám Antal           Dr. Kilényi Géza
                  alkotmánybíró             alkotmánybíró

                              Dr. Lábady Tamás
                            előadó alkotmánybíró

                             Dr. Schmidt Péter
                               alkotmánybíró

                              Dr. Szabó András
                            előadó alkotmánybíró

                           Dr. Tersztyánszky Ödön
                               alkotmánybíró

                 Dr. Vörös Imre          Dr. Zlinszky János
                  alkotmánybíró             alkotmánybíró
        Dr. Tersztyánszky Ödön alkotmánybíró különvéleménye

        1.
        Egyetértek a  rendelkező rész 1. pontjával és a 3. pont első
        bekezdésével,  de   nem   értek   egyet   a   Btk.   232.§-a
        megsemmisítésével és  a  rendelkező  rész  3.  pont  második
        bekezdésében foglaltakkal. Álláspontom szerint az indítványt
        el kellett volna utasítani.

        A Btk.  232.§ (1) bekezdése a rágalmazásnak, (2) bekezdése a
        becsületsértésnek a  sértett  személyén  alapuló  minősített
        esete. A  rágalmazás és  a becsületsértés  a  más  becsülete
        ellen   elkövetett    támadást    rendeli    büntetni.    Az
        Alkotmánybíróság  a   48/1991.  (IX.   26.)AB   határozatban
        megállapította,  hogy   a  [köztársasági   elnök]  speciális
        büntetőjogi védelme kiterjedhet a becsületre, a hírnévre is,
        és a  védelem sajátossága  állhat a  büntetés szigorúságában
        vagy  az   egyébként  magánvádas   cselekmények  hivatalbóli
        üldözésében.

        A többségi  határozat ezt  a megállapítást az Európai Emberi
        Jogi  Egyezmény   (a  továbbiakban:  Egyezmény)  kihirdetése
        illetve a  belső jog  és az  Európai Emberi  Jogi Bíróság (a
        továbbiakban:  Bíróság)   joggyakorlata   közötti   összhang
        biztosítása érdekében módosítva tartja fenn.

        Ez a Bíróság valóban több ügyben értelmezte az Egyezmény 10.
        cikkét, ebből  azonban az  is következik, hogy a bepanaszolt
        államokban (pl.  Anglia, Spanyolország,  Izland)  van  olyan
        jogszabály, amelynek  konkrét  ügyben  való  alkalmazása  az
        adott esetben  és tényállás  mellett az  Egyezmény  sérelmét
        jelenthette.

        Ezzel  kapcsolatban   nem  hagyható   figyelmen   kívül   az
        igazságügy-miniszter észrevétele,  amely utal  arra, hogy az
        osztrák Btk.  116.§-a büntetni  rendeli valamely alkotmányos
        képviselőtestület,  a   szövetségi  hadsereg   vagy  hatóság
        nyilvános   megsértését;    a   német   Btk.   pedig   külön
        tényállásokat tartalmaz  az  alkotmányos  intézmények  és  a
        szövetségi  elnök   megsértésének  esetére.   Az  angolszász
        jogrendszerben is  ismert a  hatóság  becsületének  fokozott
        védelme (contempt of court).

        2.
        Az   Egyezményben    részes   államoknak   az   Egyezményben
        meghatározott jogokat  kell biztosítaniuk  a belső jogukban.
        Másképpen ez  azt jelenti,  hogy az Egyezménynek és a magyar
        jognak  kell  egymással  összhangban  állnia.  Az  Egyezmény
        tartalmára a  Bíróság esetjogának,  a magyar  jog tartalmára
        pedig a hazai bíróságok gyakorlatának van jelentős hatása. A
        Bíróság gyakorlata  és a magyar bírósági gyakorlat között az
        összhangot  a   jogalkalmazók  feladata   megteremteni.   Az
        Alkotmánybíróságnak az  Egyezmény és  a  belső  jog  közötti
        összhang  megteremtésében   lehet  szerepe,   amennyiben   a
        jogszabály a nemzetközi szerződésbe ütközik.

        A Bíróság elé kerülő egyéni panaszok tárgya sohasem az adott
        ország hatályos  jogának az  Egyezménnyel  való  összhangja,
        hanem  az,   hogy  a   vizsgált  esetben  megsértették-e  az
        Egyezményt. Önmagában  a Bíróság  gyakorlatából az Egyezmény
        és a  belső  jog  összhangjára  következtetést  levonni  nem
        lehet. Az  kétségtelen, hogy az Egyezménnyel összhangban nem
        lévő jogszabály alkalmazása az Egyezmény megsértésére vezet.
        A belső  jog és  az Egyezmény  összhangjának  jelentősége  a
        Bíróság esetjoga szempontjából csak közvetett.

        Az Egyezmény  tartalmazza a  magánszféra tiszteletéhez  való
        jogot (8. cikk). Ebbe az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése
        határozata szerint  beletartozik "az  erkölcsi integritás, a
        becsület  és  a  jóhírnév  védelme,  a  jog  arra,  hogy  ne
        kerüljünk hamis  megvilágításba,  hogy  velünk  kapcsolatban
        irreleváns vagy zavaró tényeket ne fedjenek fel" .

        A  véleménynyilvánításhoz   fűződő  jog   szembekerülhet   a
        személyek Alkotmányban  biztosított  más  alapvető  jogainak
        (pl. az emberi méltósághoz, a jó hírnévhez vagy a magántitok
        védelméhez való  jog) érvényesülésével. Azt csakis a konkrét
        ügyben, a történeti tényállás alapos feltárása után lehet és
        kell eldönteni,  hogy az  adott esetben  melyik a  fontosabb
        érdek.

        3.
        A hivatalos személyeknek és közszereplőknek adott esetben el
        kell viselniük  a kemény  kritikát is:  az alkotmányosan nem
        büntethető véleménynyilvánítás és tényállítás köre esetükben
        tágabb, mint  más személyeknél. Az viszont alkotmányosan nem
        kizárt, hogy  annak a  szűkebb körnek  a megsértését, amit a
        hivatalos  személyeknél   és   a   közszereplőknél   véd   a
        büntetőjog, szigorúbban büntessék.

        Az alkotmányosan  nem büntethető  véleménynyilvánítások és a
        tényállítások tágabb körének megvonása jogalkalmazói kérdés,
        az ügyekben eljáró bíróságok feladata. Az Alkotmánybíróság -
        hatáskörének hiányossága  miatt -  a jogalkalmazói  döntések
        alkotmányosságát nem  vizsgálhatja. Ez  viszont nem  elég ok
        arra, hogy  az esetleg  alkotmányellenesen  is  alkalmazható
        jogszabályt megsemmisítse.

        A  bírósági   gyakorlat  alakulása  szempontjából  figyelmet
        érdemel a  Legfelsőbb Bíróságnak  egy konkrét esetben hozott
        döntése, amelyet  iránymutatásként  a  Bírósági  Határozatok
        1994/6. számában  a 300. szám alatt tettek közzé. Eszerint a
        becsület védelméről szóló 1914. évi XLI.tc. nyomán kialakult
        ítélkezési gyakorlat  a mai napig is töretlen a tekintetben,
        hogy "a  bírálat, a  kritika a  véleménynyilvánítás ténybeli
        valóságtartalma a büntetőeljárásban nem esik a `tényállítás`
        fogalma  alá,   ezért  az  ezt  tartalmazó  nyilatkozat  nem
        alkalmas   sem    a   rágalmazás,   sem   a   becsületsértés
        megállapítására". A  bírói gyakorlat  szerint a  bírálat,  a
        kritika és  a véleménynyilvánítás  szabad.  Természetesen  a
        bírálatnak  vannak   határai;  nem  mehet  el  a  gyalázkodó
        jellegig, amikor az már a bírált személy emberi méltóságának
        a   sérelmével    jár,   nem   tartalmazhat   a   bírálathoz
        elengedhetetlenül szükségeseken  túlmenő,  a  becsületérzést
        sértő kijelentéseket.  Egységes a  bírói gyakorlat abban is,
        hogy  a   "becsület  csorbítására   alkalmasság"  -  mint  a
        bűncselekmény törvényi  tényállási eleme  - nem a bírálattal
        illetett személy  szubjektív felfogása,  hanem  az  objektív
        társadalmi értékítélet  alapján  ítélhető  meg.  E  törvényi
        tényállási  elem   most  is  kötelezi  a  bíróságokat  annak
        vizsgálatára,  hogy   a  különböző   sértettek  esetében   a
        büntetőjog szempontjából  lényeges tűrési  küszöböt az adott
        ügyben a véleménynyilvánítás átlépte-e.

        Mindebből viszont  az következik,  hogy a  Btk. 179.-180. és
        232.§-a  értelmezett   és  alkalmazott   tartalmuk   alapján
        alkalmasak arra,  hogy a rendes bíróságok a konkrét ügyekben
        a különböző  alkotmányos értékek ütközése esetén az ütközést
        alkotmányosan  oldják   fel  figyelemmel  arra  is,  hogy  a
        közszereplőkkel    kapcsolatban     a     nem     büntethető
        véleménynyilvánítás köre tágabb.

        4.
        Nem értek  egyet sem  azzal, hogy  ha  a  sértett  hivatalos
        személy  vagy   közszereplő,  akkor   a  sértő   tényállítás
        valóságát kellene  vélelmezni; sem  azzal,  hogy  a  valóság
        bizonyításának  feltételhez   kötése   a   vizsgált   körben
        alkotmányellenes.

        Bizonyítania általában  annak kell,  aki  valamit  állít.  A
        nemleges  tényeket  elvileg  nem  is  lehet  bizonyítani.  A
        valóság-bizonyítás   sikertelenségének   terhét   csakis   a
        tettesre  lehet  helyezni,  vélelmezni  az  általa  "vádolt"
        személy, azaz a sértett "ártatlanságát" kell. A terhelt és a
        sértett helyzete a büntetőeljárás során nem cserélődhet fel.

        A valóságbizonyítással  kapcsolatban  megkívánt  bizonyosság
        fokával összefüggésben pedig figyelmet érdemel, hogy a bírói
        gyakorlat szerint  a tényállítás  valóságának  a  megítélése
        szempontjából nem elengedhetetlenül szükséges az állított és
        a bizonyított  tények teljes  egybehangzása. Sikerre vezet a
        valóság bizonyítása  akkor  is,  ha  a  tényállítás  lényege
        valónak bizonyult ( BH 1975/11. 498. ).

        A valóság  bizonyítása büntethetőséget  kizáró ok. A valóság
        bizonyítására  a   jogszabály  alapján   széles  körben  van
        lehetőség és  kötelezettség. Elég  a bárki ( nemcsak a tényt
        állító személy  ) jogos  érdeke. Egyetlen megkötés a "jogos"
        szó: nem  elég a  puszta önérdek,  hanem annak  a jog  által
        védett és elismert érdeknek kell lennie.

        Nem lehet  eleve minden  esetben ex  lege lehetővé  tenni  a
        valóság bizonyítását, mert akkor a tényállások nem védenék a
        személyek emberi  méltóságát és magánszféráját pl. a családi
        vagy magántitkok  önkényes, szenzációhajhász,  rosszindulatú
        kiteregetése, a puszta mocskolódás ellen.

        Az igazságügy-miniszter  észrevétele szerint  is a  valóság-
        bizonyítás korlátozására  számos külföldi példa hozható fel.
        Így pl.  a svájci  Btk. 173.  cikkének 3.  pontja  a  magyar
        szabályozáshoz igen hasonló tartalommal korlátozza a valóság
        bizonyítását.  Az  osztrák  Btk.  112.§-a  szerint  pedig  a
        valóság  és  a  jóhiszeműség  bizonyítására  csak  abban  az
        esetben kerülhet  sor, ha  a tettes állításának helyességére
        vagy jóhiszeműségére  hivatkozik; a  magánélet és  a családi
        élet    tényeire,     valamint    olyan    bűncselekményekre
        vonatkozólag, amelyek  csak harmadik  személyek  kívánságára
        üldözhetők, a  valóság és  a  jóhiszeműség  bizonyítása  nem
        engedhető meg.

        A   rendes    bíróságok   a    valóság-bizonyítás    mostani
        feltételrendszere  segítségével   alkotmányosan   dönthetnek
        arról, hogy  az adott  esetben szabad véleménynyilvánításról
        van-e szó  vagy a magánszférát sértő, társadalomra veszélyes
        cselekményről.  A  "közérdek"  és  a  "bárki  jogos  érdeke"
        tartalmát a  rendes bírói  gyakorlat alakítja  ki:  eszerint
        pedig minél közelebb áll a közélethez az életviszonyoknak az
        a köre,  amelyről a  tényállítás szól,  annál szélesebb kört
        fog át  a  közérdeknek  vagy  a  jogos  magánérdeknek  az  a
        védelme, amelynek  alapján a  valóság kimondható;  és  minél
        közelebb van  ez a  magánélethez, annál  jobban  leszűkül  a
        valóság bizonyításának lehetősége.

        5.
        A  magyar   jog  szerint  valamely  különös  részi  törvényi
        tényállás megvalósítása akkor bűncselekmény, ha az veszélyes
        a  társadalomra.  Valamely  magatartásnak  az  adott  ügyben
        bűncselekménnyé     nyilvánítása,     ezzel     kapcsolatban
        társadalomra  veszélyességének   mérlegelése,  a   független
        bíróságra tartozik.

        A tény  valótlanságának tudata, az állított tény valóságában
        való   tévedés   a   Btk.   27.§   (1)   bekezdése   alapján
        büntetőjogilag valóban  közömbös. A  Btk. 27.§ (2) bekezdése
        szerint azonban a hatályos jog szerint sem büntethető, aki a
        cselekményt abban  a téves  feltevésben követi el, hogy az a
        társadalomra nem  veszélyes, és erre alapos oka van. A bírói
        gyakorlat  alapján   nem  kizárt,   hogy  pl.   sajtó  útján
        elkövetett rágalmazás  esetén a  cikkíró az  utóbb  tévesnek
        bizonyult állítással  összefüggésben az alapos okból történt
        tévedésre sikerrel hivatkozzék (BH 3049, BJD 1970-73.6437.).

        Budapest, 1994. június 21.
                                              Dr. Tersztyánszky Ödön
                                                       alkotmánybíró

        A különvéleményben foglaltakhoz csatlakozom.
                                                  Dr. Zlinszky János
                                                       alkotmánybíró
          .
          English:
          .
          Petition filed:
          .
          .
          Number of the Decision:
          .
          36/1994. (VI. 24.)
          Date of the decision:
          .
          06/22/1994
          .
          .