A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének
utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában - Dr.
Tersztyánszky Ödön és Dr. Zlinszky János alkotmánybírók
különvéleményével, - meghozta a következő
határozatot :
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy nem ellentétes az
Alkotmánnyal a hatóság vagy a hivatalos személy becsületének
vagy jó hírnevének büntetőjogi védelme. A szabad
véleménynyilvánításhoz való jog által védett, alkotmányosan
nem büntethető véleménynyilvánítás köre azonban a
közhatalmat gyakorló személyekkel, valamint a közszereplő
politikusokkal kapcsolatos véleménynyilvánítást tekintve
tágabb, mint más személyeknél.
2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Büntető
Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (Btk.) 232. §-a
alkotmányellenes, ezért azt a határozat közzétételének
napjával megsemmisíti.
3. A Btk. 179. és 180. §-ainak alkalmazásánál alkotmányos
követelmény, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz való jog
által alkotmányosan védett, így nem büntethető
véleménynyilvánítás köre a közhatalmat gyakorló személyekkel
és intézményekkel, valamint a közszereplő politikusokkal
kapcsolatos véleménynyilvánítást tekintve tágabb legyen,
mint más személyeknél.
A hatóság vagy hivatalos személy, valamint a közszereplő
politikus becsületének csorbítására alkalmas, - e minőségére
tekintettel tett, - értékítéletet kifejező
véleménynyilvánítás alkotmányosan nem büntethető; a becsület
csorbítására alkalmas tényállítás, híresztelés, illetve
ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezés használata pedig
csak akkor büntethető, ha a becsület csorbítására alkalmas
tényt állító, híresztelő, illetve ilyen tényre közvetlenül
utaló személy tudta, hogy a közlése lényegét tekintve
valótlan vagy azért nem tudott annak valótlanságáról, mert a
hivatása vagy foglalkozása alapján reá irányadó szabályok
szerint - az adott állítás tárgyára, a közlés eszközére és
címzettjeire tekintettel - elvárható figyelmet vagy
körültekintést elmulasztotta.
Az Alkotmánybíróság elrendeli a Btk. 232. §-a alapján
lefolytatott és jogerős határozattal lezárt büntetőeljárások
felülvizsgálatát, amennyiben az elítélt még nem mentesült a
hátrányos jogkövetkezmények alól.
Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
1. A Btk.-nak az 1993. évi XVII. törvény 52. §-ával
megállapított, - 1993. május 15. óta hatályban lévő - 232.
§-a "Hatóság vagy hivatalos személy megsértése" címszó alatt
a következő rendelkezéseket tartalmazza:
"(1) Aki más előtt olyan tényt állít, híresztel vagy olyan
tényre közvetlenül utaló kifejezést használ, amely a
hivatalos személy becsületének csorbítására, vagy a
hatóságot képviselő hivatalos személy megsértésén keresztül
a hatóság becsületének csorbítására alkalmas, vétséget követ
el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű
munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.
(2) Az (1) bekezdés szerint büntetendő, aki a hatóság vagy
hivatalos személy működésével kapcsolatban a hivatalos
személy becsületének, vagy a hatóságot képviselő hivatalos
személy megsértésén keresztül a hatóság becsületének
csorbítására alkalmas kifejezést használ, vagy ilyen
cselekményt követ el.
(3) Bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel
büntetendő, aki az (1) és (2) bekezdésben meghatározott
bűncselekményt nagy nyilvánosság előtt követi el.
(4) Nem büntethető az elkövető, ha az állított tény valónak
bizonyul. A valóság bizonyításának akkor van helye, ha a
tény állítását vagy híresztelését, illetve a tényre utaló
kifejezés használatát közérdek vagy bárki jogos érdeke
indokolta.
(5) Hatóság vagy hivatalos személy megsértése miatt büntető
eljárásnak csak jogszabályban meghatározott szerv vagy
személy feljelentése alapján van helye."
A Btk. 137. §-ának az 1993. évi XVII. törvény 34. § (1)
bekezdésével megállapított, - 1993. május 15. óta hatályos,
- 1. pontja szerint a Btk. alkalmazásában "hivatalos
személy:
a) az országgyűlési képviselő;
b) a köztársasági elnök;
c) a miniszterelnök;
d) a Kormány tagja, a politikai államtitkár;
e) az alkotmánybíró, a bíró, az ügyész;
f) az állampolgári és a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok
országgyűlési biztosa;
g) a helyi önkormányzati testületek tagja;
h) a közjegyző;
i) Alkotmánybíróságnál, bíróságnál, ügyészségnél,
államigazgatási szervnél, önkormányzati igazgatási szervnél,
az Állami Számvevőszéknél, a Köztársaság Elnökének
Hivatalánál, az Országgyűlés Hivatalánál szolgálatot
teljesítő személy, akinek a tevékenysége a szerv
rendeltetésszerű működéséhez tartozik;
j) jogszabály alapján közhatalmi, államigazgatási
feladatokkal megbízott szervnél, testületnél az a személy,
aki közhatalmi, államigazgatási feladatot lát el,".
A büntetőeljárás megindításához szükséges feljelentés
megtételére jogosultak körét a Btk. hatálybalépéséről és
végrehajtásáról szóló 1979. évi 5. tvr.-nek (Btké.) az 1993.
évi XVII. tv 83. §-ával megállapított 20. § (1) bekezdése
határozza meg.
2. A Btk. 232. §-a alkotmányosságának vizsgálatára több
indítvány érkezett.
2.1. Indítványozók a Btk. 232. §-a alkotmányellenességének
megállapítását és megsemmisítését kérték, mivel álláspontjuk
szerint a törvényi rendelkezés ellentétes a
véleménynyilvánítás szabadságának az Alkotmány 61. § (1)
bekezdésében biztosított alapjogával. Az indítványok
részletesen elemzik, hogy miért indokolatlan a
bűncselekménnyé nyilvánítás a rágalmazás és becsületsértés
(Btk. 179-180. §) tényállásai mellett; miért alkalmas a
demokratikus jogállamban a hatalom gyakorlásával
kapcsolatban kifejtett kritika büntetőjogi megtorlására. Az
indítványozók szerint a tényállás ellentétes az Alkotmány 2.
§ (1) bekezdésével (jogállam) és (3) bekezdésével (a hatalom
erőszakos megszerzésére, illetőleg kizárólagos birtoklására
való törekvéssel szembeni fellépés kötelezettsége), a 3. §
(2) bekezdésével (pártok szerepe), 5. §-ával (a nép
szabadságának és hatalmának védelme), 60. § (1) bekezdésével
(gondolat, lelkiismeret és vallás szabadsága), 70. § (4)
bekezdésével (közügyekben való részvétel joga) és 70/A. § -
ával (diszkrimináció tilalma).
A Btk. 232. §-ának módosítását követően benyújtott indítvány
szerint a Btk. 232. §-a kriminalizálja a közügyekben
folytatandó nyílt vitát, így a jogállamban megengedhetetlen
mértékben korlátozza a véleménynyilvánítási jogot és a
sajtószabadságot, sérti az Alkotmány 61. § (1) és (2)
bekezdését.
2.2. A magánszemély indítványozó a Btk. 232. § (4) bekezdés
második mondata megsemmisítését kérte. Álláspontja szerint a
valóságbizonyítás feltételhez kötése ellenkezik az Alkotmány
2. § (1) bekezdésével (jogállam), az 54. § (1) bekezdésével
(emberi méltóság), az 54. § (2) bekezdésével (a kegyetlen,
megalázó, embertelen elbánás tilalma), az 57. § (3)
bekezdésével (védelemhez való jog), az 59. § (1)
bekezdésével (jóhírnévhez való jog), a 61. § (1)
bekezdésével (véleménynyilvánítási szabadság), a 64. §-al
(kérelem, illetve panasz előterjesztéséhez való jog),
valamint a 8. § (2) bekezdésével (alapvető jog lényeges
tartalma korlátozásának tilalma).
II.
1. A Btk. 232. § alkotmányosságának vizsgálatánál irányadóak
voltak az Alkotmánybíróság határozataiban a
véleménynyilvánítási szabadság lehetséges korlátozásáról és
az emberi méltóságról eddig megfogalmazott tételek.
1.1. Az Alkotmánybíróság a véleménynyilvánítási szabadságnak
a büntetőjog eszközeivel való korlátozhatósága kérdéséről
két határozatban fejtette ki álláspontját.
A 48/1991. (IX. 26.) AB határozat a köztársasági elnök
személyének büntetőjogi védelmével kapcsolatban az
Alkotmánybíróság leszögezte: "A becsület védelmének
speciális szabályozásakor a törvényhozó egyaránt
mérlegelheti azt, hogy szigorúbb szankciót alkalmaz, vagy
pedig hogy inkább a közhivatalt és tisztségeket betöltők
hivatali tevékenysége szabad bírálatának biztosít szélesebb
lehetőséget.
Ha a törvényhozó az elnök becsületének és méltóságának
fokozott védelmét állapítaná meg, az Alkotmánybíróság
felhívja a figyelmet arra, hogy ennek során a szabad
véleménynyilvánításhoz való jog (61. § (1) bekezdés)
lényeges tartalmát nem korlátozhatja. A véleménynyilvánítás
szabadságának a demokratikus társadalomban elengedhetetlen
gyakorlása csak az alkotmányos keretek között korlátozható.
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az alapjogot
korlátozó normáknak ki kell elégíteniük az arányosság
követelményét." (ABH 1991, 206.)
A határozat ez utóbbi tételét részletesebben is kifejti a
közösség elleni izgatás enyhébb alakzatának büntetőjogi
szankcionálását megsemmisítő 30/1992. (V.26. ) AB határozat
(ABH 1992, 167.).
Eszerint az állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának
eszközéhez, ha másik alapvető jog és szabadság védelme vagy
érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme más
módon nem érhető el. Az alapjog korlátozásának
alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az
másik alapjog vagy szabadság védelme vagy egyéb alkotmányos
cél érdekében történik, hanem szükséges, hogy megfeleljen az
arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága
és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő
arányban legyen egymással. A törvényhozó a korlátozás során
köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt
alkalmazni. Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása,
ha az kényszerítő ok nélkül, önkényesen történik vagy ha a
korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan.
Az egyéni véleménynyilvánítási szabadság szubjektív joga
mellett az Alkotmány 61. §-ából következik a demokratikus
közvélemény kialakulása feltételeinek és működése
fenntartásának biztosítására irányuló állami kötelezettség.
A szabad véleménynyilvánításhoz való jog objektív,
intézményes oldala nemcsak a sajtószabadságra, oktatási
szabadságra, stb. vonatkozik, hanem az intézményrendszernek
arra az oldalára is, amely a véleménynyilvánítási
szabadságot általánosságban a többi védett érték közé
illeszti. Ezért a véleménynyilvánítási szabadság alkotmányos
határait úgy kell meghatároznia, hogy azok a véleményt
nyilvánító személy alanyi joga mellett a közvélemény
kialakulásának, illetve szabad alakításának a demokrácia
szempontjából nélkülözhetetlen érdekét is figyelembe vegyék.
A szabad véleménynyilvánításhoz való jog nem csupán
alapvető alanyi jog, hanem e jog objektív, intézményes
oldalának elismerése, egyben a közvélemény, mint alapvető
politikai intézmény garantálását is jelenti.
A szabad véleménynyilvánítás jogának kitüntetett szerepe
ugyan nem vezet arra, hogy ez a jog - az élethez, vagy az
emberi méltósághoz való joghoz hasonlóan - korlátozhatatlan
lenne, de mindenképpen azzal jár, hogy a szabad
véleménynyilvánításhoz való jognak valójában igen kevés
joggal szemben kell csak engednie, azaz a
véleményszabadságot korlátozó törvényeket megszorítóan kell
értelmezni. A vélemény szabadságával szemben mérlegelendő
korlátozó törvénynek nagyobb a súlya, ha közvetlenül másik
alanyi alapjog érvényesítésére és védelmére szolgál,
kisebb, ha ilyen jogokat csakis mögöttesen, valamely
"intézmény" közvetítésével véd, s legkisebb, ha csupán
valamely elvont érték önmagában a tárgya.
A szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak
érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi. A
véleménynyilvánítás szabadságának külső korlátai vannak
csak; amíg egy ilyen alkotmányosan meghúzott külső korlátba
nem ütközik, maga a véleménynyilvánítás lehetősége és ténye
védett, annak tartalmára tekintet nélkül. Vagyis az egyéni
véleménynyilvánítás, a saját törvényei szerint kialakuló
közvélemény, és ezekkel kölcsönhatásban a minél szélesebb
tájékozottságra épülő egyéni véleményalkotás lehetősége az,
ami alkotmányos védelmet élvez. Az Alkotmány a szabad
kommunikációt - az egyéni magatartást és a társadalmi
folyamatot - biztosítja, s nem annak tartalmára vonatkozik a
szabad véleménynyilvánítás alapjoga. Ebben a processzusban
helye van minden véleménynek, jónak és károsnak, kellemesnek
és sértőnek egyaránt - különösen azért, mert maga a vélemény
minősítése is e folyamat terméke.
A szabad véleménynyilvánításhoz való jogról a 30/1992.
( V. 26. ) AB határozat főbb megállapításait az
Alkotmánybíróság megismételte a 37/1992. ( VI. 10. ) AB
határozatban ( ABH 1992, 227. ). A határozat emellett
a véleménynyilvánítási szabadságot a sajtószabadságra
vonatkoztatva fejtette ki.
A sajtó szabadságát arra figyelemmel kell garantálnia az
államnak, hogy a sajtó a véleményalkotáshoz szükséges
információszerzésnek, a véleménynyilvánításnak és
véleményformálásnak kitüntetett fontosságú eszköze. Ahogy a
sajtószabadság a véleménynyilvánításhoz való jogból mint
anyajogból vezethető le, úgy a véleménynyilvánításhoz való
jog kitüntetett volta is annyiban vonatkozik a sajtó
szabadságára, amennyiben az a véleménynyilvánítás
alkotmányos alapjogát szolgálja.
A sajtószabadságnak elsősorban külső korlátai vannak
(amelyek a sajtó sajátosságainak megfelelő speciális
intézményekben is testet öltenek, amilyen pl. a "nagy
nyilvánosság" kritériuma a büntetőjogban). A
sajtószabadságot azonban elsősorban az állam tartalmi be nem
avatkozása biztosítja; ennek felel meg például a cenzúra
tilalma és a szabad lapalapítás lehetősége. Ezzel a
tartózkodással az állam elvileg lehetővé teszi, hogy a
társadalomban meglévő vélemények, valamint a közérdekű
információk teljessége megjelenjen a sajtóban. Demokratikus
közvélemény csakis teljes körű és tárgyilagos tájékoztatás
alapján jöhet létre.
2.2. A becsületvédelem büntetőjogi eszközei a
véleménynyilvánítási szabadságot az emberi méltósághoz való
jog és a jóhírnévhez való jog alkotmányos értékeinek
védelmében korlátozzák.
Az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése szerint minden
embernek veleszületett joga van az emberi méltósághoz. Az
Alkotmánybíróság állandó gyakorlata - a 8/1990. (IV. 23.) AB
határozattól kezdve (ABH 1990, 42.)- az emberi méltósághoz
való jogot mint "általános személyiségi jogot" fogja fel. Az
általános személyiségi jog "anyajog", azaz olyan
szubszidiárius alapjog, amelyet mind az Alkotmánybíróság,
mind a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén
autonomiájának védelmére, ha az adott tényállásra a
nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható .
Az Alkotmánybíróság a halálbüntetés megsemmisítéséről
rendelkező határozatában, illetve az ahhoz fűzött párhuzamos
véleményekben (23/1990. (X.31.) AB hat.) igen részletesen
fejtette ki álláspontját az emberi méltóságról. Bár az
élethez és az emberi méltósághoz való elidegeníthetetlen
jogról együttesen volt szó, az emberi méltóság tekintetében
az érvelés a vizsgált kérdésben önmagában is irányadó. Az
emberi méltóság minden ember veleszületett, sérthetetlen és
elidegeníthetetlen, alapvető joga (ABH 1990, 88.).
2. Az Alkotmánybíróság vizsgálata során az Európai Emberi
Jogi Bíróság gyakorlatára is kiterjedő jogösszehasonlító
elemzést végzett.
Az állami intézmények és tisztségviselők becsületének,
tekintélyének sajátos büntetőjogi eszközei megtalálhatók más
demokratikus berendezkedésű, - kontinentális jogrendszerű -
országokban is. A közügyek nyilvános megvitatása területén a
véleménynyilvánítási szabadság, mint alkotmányos alapjog és
az alapjogot a becsületvédelem általános büntetőjogi
szabályaival vagy külön tényállásokkal korlátozó
eszközrendszer viszonyát tekintve az európai demokratikus
országok joggyakorlatának trendje egyértelműen a büntetőjogi
eszközök háttérbe szorulása és a véleménynyilvánítási
szabadság felértékelődése irányába mutat. Különösen érvényes
ez az állam és intézményeinek tekintélyét védő tényállások
gyakorlati alkalmazásában. Ebben jelentős szerepe van a
bíróságok döntéseit az alkotmányjogi panasz keretében
felülvizsgáló alkotmánybíróságoknak.
Ugyancsak jelentősen hozzájárulnak a véleménynyilvánítási
szabadság büntetőjogi korlátozásának szűkítéséhez az Emberi
Jogok Európai Bíróságának az emberi jogok és alapvető
szabadságok védelméről szóló Európai Egyezmény 10. cikkének
megsértése tárgyában hozott határozatai. Többször
előfordult, hogy egy-egy ügyben a véleménynyilvánítás
szabadságának védelmét a Bíróság döntése biztosította a
nemzeti bíróságok ellenében, elmarasztalva az államokat az
alapjognak a büntetőjog eszközeivel való indokolatlan
korlátozásában. A határozatokban több fontos elv
kristályosodott ki.
A Bíróság határozatainak ismétlődő alaptétele, hogy nincs
demokratikus társadalom pluralizmus, tolerancia és nyíltság
nélkül; a véleménynyilvánítás szabadsága a demokratikus
társadalom egyik alapköve, fejlődésének egyik feltétele. E
szabadság az olyan gondolatokat, információkat, elveket és
nézeteket is megilleti, amelyek sértőek, meghökkentőek vagy
aggodalmat keltenek.
A véleménynyilvánítási szabadságnak a 10. cikk 2. pontjában
meghatározott, lehetséges korlátozásait szűken kell
értelmezni. A felsorolt érdekek védelmét a köznek a
politikai kérdések szabad megvitatásához fűződő érdekével
együtt kell mérlegre tenni és a kettő összevetésével
dönteni, vajon az adott korlátozás sérti-e az Egyezményt
vagy sem. Ennek megítélésénél a Bíróság alkalmazza a Sunday
Times v. United Kingdom ügyben, 1979-ben kialakított
"szükségességi tesztet", azaz vizsgálja, hogy a panasz
tárgyát képező korlátozás szükséges-e egy demokratikus
társadalomban, az alkalmazott korlátozás arányos-e az elérni
kívánt jogos céllal. A Bíróság állandó gyakorlata szerint a
véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása akkor is
aránytalan, ha ezzel indokolatlanul gátat szabnak a
kormányzat bírálatának.
A Bíróság nem minden esetben tiltja az állam intézményeit és
szimbólumait sértő magatartás megbüntetését. A Bíróság
álláspontja szerint azonban a kritika megengedhetőségének
határai tágabbak a kormányzat, a közhivatalnokok esetében,
mint a politikusok tekintetében, és valamennyi köz-szereplő
esetében tágabbak, mint a magánszemélyek tekintetében. A
kormánynak - hatalmi helyzetére tekintettel -
önmegtartóztatást kell tanúsítania a büntető felelősségre
vonás igénybevételénél, különösen akkor, amikor a nem
jogszerű támadás esetén más eszközök is rendelkezésére
állnak a megfelelő válaszadáshoz. A demokráciában a
kormányzat cselekedetét vagy mulasztását nem csupán a
törvényhozó és a bírói hatalom részéről kell alaposan
vizsgálni, hanem a sajtó és a közvélemény részéről is. A
közszereplést vállaló személyeknek vállalni kell azt is,
hogy mind a sajtó, mind pedig a szélesebb közvélemény
figyelemmel kiséri minden szavukat és cselekedetüket, így
nagyobb türelmet kell tanúsítaniuk a kritikai
megnyilvánulásokkal szemben. (Lingens v. Austria, Castells
v. Spain, Oberschlick v. Austria, Thorgeirson v. Iceland
stb.)
3. Az Alkotmánybíróság véleményének kialakításánál
figyelemmel volt a Btk. 232. § büntetőjogi dogmatikai
tartalmára is. A 232. § - különösen a tényállás módosítása
után - tulajdonképpen a rágalmazásnak és a
becsületsértésnek speciális, a sértett személye alapján
megkülönböztetett változata. Erre tekintettel az
alkotmányossági kérdések elbírálásához szükséges mélységű
dogmatikai elemzésben az Alkotmánybíróság az egyes
fogalmaknak a becsületvédelem büntetőjogi eszközeit tárgyaló
jogirodalomban és a büntetőítélkezésben kialakult tartalmát
vette alapul.
A személyiségi jogok közül a becsület és a jóhírnév
megsértése ellen az általános büntetőjogi védelmet a
rágalmazás, a becsületsértés és kegyeletsértés tényállásai
nyújtják (Btk. 179-180. §). Bár ezek az emberi méltóság
elleni bűncselekmények között szerepelnek, a magyar
büntetőítélkezésben töretlenül követett gyakorlat szerint a
társadalom kedvező értékítéletét, megbecsülését csorbító
cselekményekkel szemben a büntetőjogi védelem nemcsak a
természetes személyeket illeti meg, hanem a jogi
személyeket, valamint a kollektív társadalmi
kötelezettségekkel rendelkező személyösszességeket is.
3.1. A hatóság és a hivatalos személy megsértése a magyar
büntetőjogban hagyományosan büntetendő magatartás. A
bűncselekmény az 1961. évi V. törvény hatálybalépéséig a
rágalmazás és a becsületsértés súlyosabban büntetendő
eseteként szerepelt. Az 1961. évi V. törvény fogalmazta meg
először az állami tevékenységet, az állami feladatok
ellátását sértő vagy veszélyeztető bűntettek között azt a
tényállást, amely - kisebb módosításokkal - 1993. május 15-
ig a hatóság vagy hivatalos személy megsértésének
bűncselekménye volt. Az 1993. évi XVII. törvény - az 52. §-
hoz fűzött indokolás szerint - a korábbi rendelkezésekhez
képest szűkítette azon cselekmények körét, amelyek alapján
hatóság vagy hivatalos személy megsértésének megállapítására
kerül sor. Ennek oka, hogy a "hatóság iránti bizalom
megingatására, illetőleg a hatóság tekintélyének
csorbítására alkalmas tényállítások, kifejezések
használatának büntetőjogi fenyegetettsége a
véleménynyilvánítás szabadságának aránytalan korlátozását
jelenti. Ezért a Javaslat az ilyen magatartások büntetőjogi
üldözését nem engedi."
A Btk. 232. § elkövetési magatartásainak módosításával
egyidejűleg szigorodtak a büntetési tételek. A tényállás
átalakítása következtében, - az 1993. évi XVII. törvény
indokolása szerint -, "a hatóság vagy hivatalos személy
megsértésének önálló bűncselekményként való szabályozása
csak akkor indokolt, ha az elkövetőt a törvény súlyosabb
büntetéssel fenyegeti, mint a rágalmazás, illetve
becsületsértés elkövetőjét. Ezért a Javaslat a kiszabható
büntetés felső határát mind az alapesetnél, mind pedig a
minősített esetnél felemeli."
3.2. A bűncselekmény törvénybeli elhelyezésének
változatlansága tükrözi, hogy a Btk. 232. § tényállásának
módosítása, a büntetőjogi felelősség körének szűkítése nem
jelenti egyúttal az elsődlegesen védett jogi tárgy
megváltozását; e becsületvédelem nem az emberi méltóság,
hanem a hatóság működése védelmének körébe tartozik. A
hatóság, illetve a hivatalos személy becsületének védelme
tehát továbbra is a közhatalmi működés tekintélyének
védelmét szolgálja, a működéshez szükséges bizalmat
oltalmazza. Az eredeti, a rágalmazás és a becsületsértés
büntetési tételeivel megegyező büntetési tételek felemelése
nyilvánvalóvá tette, hogy - a törvényalkotó értékelése
szerint - az elvárással ellentétes magatartás nem csupán a
hatóság becsületét, illetve a hivatalos személy becsületét
és emberi méltóságát sérti, hanem a közhatalmi feladatok
ellátásának, a hatóságok működésének törvényes rendjét is
sérti vagy veszélyezteti.
3.3. A bűncselekmény elkövetési magatartásai: más előtt, a
becsület csorbítására objektíve alkalmas tény állítása,
híresztelése, ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezés
használata (a továbbiakban: tényközlés), illetve a becsület
csorbítására objektíve alkalmas kifejezés használata vagy
cselekmény elkövetése (a továbbiakban: értékítélet).
A bűncselekmény csak szándékosan követhető el;
gondatlanságból történő elkövetését a törvény nem bünteti. A
szándékos bűnösség megállapításához az szükséges, hogy az
elkövető tudata átfogja: a tényközlés vagy az értékítélet
más előtt történik, hivatalos személyre, illetve a hatóságot
képviselő hivatalos személyre vonatkozik, és objektíve
alkalmas a hivatalos személy, illetve megsértésén keresztül
a hatóság becsületének csorbítására. Nem feltétele a
bűnösségnek a sértési célzat, és nem a bűnösség, hanem
csupán a büntetéskiszabás körében értékelhető a cselekmény
motívuma.
A büntetőjogi szabályozás alkotmányossági vizsgálatánál
különösen hangsúlyos az, hogy a becsület csorbítására
alkalmas tény valótlansága a bűncselekménynek nem tényállási
eleme, így a való és valótlan tény közlése egyaránt
bűncselekménynek minősül. A bűnösség megállapításához nem
szükséges a tény valótlanságának tudata, ezért a tény
valóságában való tévedés büntetőjogilag közömbös. Ugyancsak
közömbös a bűncselekmény megvalósulása szempontjából az
elkövető "jó- vagy rosszhiszeműsége", a tény valóságáról
való meggyőződés tekintetében tanúsított gondossága vagy
gondatlansága. Sem a kellően körültekintő eljárás, sem a
"jóhiszemű" tévedés nem mentesíti az elkövetőt a büntetőjogi
felelősség alól.
Önmagában sem a tény valósága, sem a tényközlés közérdekű
célja vagy méltányolható motívuma nem zárja ki a magatartás
jogellenességét. A Btk. 232. § (éppúgy mint a 179. §) azt a
felfogást tükrözi, hogy a tények közlésének szabadsága
főszabályként nem terjed ki a becsületsértésre objektíve
alkalmas tényekre, mégha azok meg is felelnek a valóságnak;
a hatóság vagy a hivatalos személy becsületének csorbítására
alkalmas igaz tények közlése is tilalmazott büntetőjogilag.
Ilyen tényközlés esetén a bűncselekmény megvalósul
függetlenül attól, hogy az elkövetőt milyen cél és motívum
vezette.
A büntetőjog elfogadja, hogy a valós tények közlésének
pozitív célja és méltányolható motívuma (közérdek vagy jogos
magánérdek) indokolatlanná teheti a megbüntetést. A cél és a
motívum azonban nem közvetlenül, hanem csupán közvetve, a
valóságbizonyítás megengedhetőségének kérdésében való
hatósági döntésen és a bizonyítás sikerén keresztül
befolyásolja az elkövető büntethetőségét. A Btk. 234. § (4)
bekezdésben (a rágalmazás tekintetében a 182. §-ban)
szabályozott büntethetőséget kizáró ok, a valóság
bizonyításának intézménye játszotta kezdettől fogva azt a
szerepet, hogy ellensúlyozza a becsület csorbítására
alkalmas, igaz tények közlésének büntetőjogi tilalmát azon
kivételes esetekben, amikor az ilyen tények közlését a
közérdek vagy bárki jogos érdeke indokolhatja.
III.
A Btk. 232. § alkotmányellenességének megállapítására
irányuló indítványok megalapozottak.
A Btk. 232. §-a alkotmányosságának megítélésénél az
Alkotmánybíróság ugyanazt a "szükségességi tesztet"
alkalmazta, amelyet a 30/1992. (V. 26.) AB határozatban a
közösség elleni izgatás esetében (ABH 1992, 172.). Ennek
megfelelően vizsgálta, hogy elkerülhetetlenül szükséges-e a
véleménynyilvánítás és sajtószabadság korlátozása a
tényállásban leírt magatartások esetén; továbbá, hogy a
korlátozás megfelel-e az arányosság követelményeinek, azaz
az elérni kívánt célhoz a büntetőjog eszközrendszere
általában és ezen belül az adott büntető tényállás szükséges
és megfelelő-e. E körben vizsgálta az Alkotmánybíróság a
valóságbizonyítás intézményét is. Mivel a Btk. 232. §
megsemmisítése esetén a hatóság és a hivatalos személy
becsületének büntetőjogi védelmét a rágalmazás és a
becsületsértés tényállásai veszik át, az Alkotmánybíróság -
a szoros összefüggésre tekintettel - kiterjesztette a
vizsgálatot a Btk. 179. és 180. §-ra is annyiban, amennyiben
állást foglalt e büntetőjogi rendelkezések alkalmazásának
alkotmányos követelményei tekintetében is.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Btk. 232. §-a
alkotmányellenes, mert
- a közhatalom gyakorlói sérelmére elkövetett rágalmazást és
becsületsértést a más személyek sérelmére elkövetett
cselekményekkel azonosan széles körben bünteti és ez
nyilvánvalóan ellentétes az Európai Emberi Jogi Bíróság
állandó gyakorlatában kifejezésre jutó elvekkel;
- a közügyekben büntetni rendeli az értékítéletet kifejező
véleménynyilvánítást, ami az alkotmányos alapjog
szükségtelen és aránytalan korlátozása;
- a tényközlés tekintetében nem különböztet való és
valótlan, ezen belül pedig a tudatosan hamis, illetve a
hivatásból, foglalkozásból adódó szabályok megsértése miatt
gondatlanságból valótlan tényállítások között, holott a
véleménynyilvánítási szabadság büntetőjogi eszközökkel csak
utóbbiak esetében korlátozható alkotmányosan.
1. Az Alkotmánybíróság mérlegelte egyrészről a büntetőjog
orientációs szerepének lehetőségét a demokratikus jogállam
alkotmányos berendezkedését jellemző intézmények iránti
bizalom kialakításában és megerősítésében, másrészről a
közhatalmi tekintély büntetőjogi védelmének történelmileg
megtapasztalt negatív hatásait, a közügyeket érintő
véleménynyilvánítási és sajtószabadság korlátozásának, a
bírálat elfojtásának káros következményeit, továbbá azokat
az előnyöket, amelyek a demokratikus társadalomban a
véleménynyilvánítás szabadságából, az egyéneknek a közakarat
képzésében való részvételéből, a közhatalmi testületek
tevékenységének bírálhatóságából, tevékenységüknek a
nyilvánosság biztosította társadalmi ellenőrzéséből
nyerhetők.
A véleménynyilvánítási és sajtószabadságnak alkotmányos
értékéről és a demokratikus társadalom életében betöltött
jelentős szerepéről az Alkotmánybíróság határozataiban eddig
kifejtett álláspontokból következik, hogy e szabadság
különleges védelmet követel akkor, amikor közügyeket és a
közhatalom gyakorlását, a közfeladatot ellátó, illetve a
közéletben szerepet vállaló személyek tevékenységét érinti.
A közhatalom gyakorlásában résztvevő személyek védelmében a
véleménynyilvánítás szabadságának szűkebb körű korlátozása
felel meg a demokratikus jogállamiságból adódó alkotmányos
követelményeknek. A demokratikus társadalom létezésének és
fejlődésének nélkülözhetetlen eleme a közügyek vitatása,
amely feltételezi a különböző politikai nézetek, vélemények
kinyilvánítását, a közhatalom működésének bírálatát. A
demokratikus hagyományokkal rendelkező társadalmak
tapasztalatai szerint is e vitákban esetenként kellemetlen,
éles, esetleg igazságtalan támadásokat intéznek a kormányzat
és a közhivatalnokok ellen és nyilvánosságra kerülnek olyan
tények is, amelyek a közéleti szereplők becsületének
csorbítására alkalmasak.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint kiemelkedő
alkotmányos érdek az állami és a helyi önkormányzati
feladatokat ellátó szervek és személyek tevékenységének
nyilvános bírálhatósága, valamint az, hogy a polgárok
bizonytalanság, megalkuvás, félelem nélkül vehessenek részt
a politikai és társadalmi folyamatokban, a közéletben. Ennek
ellene hat, ha a törvényhozó büntetőjogi büntetéssel
fenyeget minden, a közhatalmat gyakorló személyek és
intézmények becsületének csorbítására alkalmas tényközlést
és értékítéletet.
A becsületvédelem jogi eszközeit a hatályos jogrendszer több
ága, a büntetőjog, a szabálysértési jog és a polgári jog
tartalmazza. Az emberi méltóság kitüntetett szerepe miatt a
jogi felelősség rendjében végső eszközként igénybe vehető
büntetőjog sem tekinthető - általánosságban - aránytalanul
súlyos reagálásnak az egyént becsületében sértő magatartások
esetén.
Az Európai Emberi Jogi Egyezménynek az 1993. évi XXXI.
törvénnyel történt kihirdetését követően, a belső jogi
szabályozás és az Európai Emberi Jogi Bíróság joggyakorlata
közötti összhang biztosítása érdekében az Alkotmánybíróság a
48/1991. (IX. 26.) AB határozatban megfogalmazott tételeket
(ABH 1991, 206.) a most kifejtettekkel összhangban tartja
fenn. A közügyekre vonatkozó véleménynyilvánítási és
sajtószabadság kiemelkedően magas alkotmányos
értéktartalmából következik, hogy alkotmányellenes, ha az
állam súlyosabb büntetéssel fenyegeti azt, aki a hatóságról
vagy a hivatalos személy tevékenységéről mond véleményt,
bármilyen sértő is az, mint aki magánszeméllyel szemben ad
hangot kedvezőtlen álláspontjának. A közhivatalt és
köztisztséget betöltők hivatali tevékenysége szabad
bírálatához, az erre vonatkozó véleménynyilvánítási
szabadsághoz fűződő alkotmányos joggal szemben a hatóságok
és a hivatalos személyek fokozott büntetőjogi védelme
szükségtelen és az elérni kívánt célhoz képest aránytalan
alapjogi korlátozás.
2. A hivatalos személy becsületének védelme az emberi
méltósághoz való elidegeníthetetlen és korlátozhatatlan jog
egyik vetülete. Az Alkotmány 59. § (1) bekezdése a személy
társadalmi értékelésére vonatkozó alapjogok közül csak a
jóhírnévhez való jogot nevesíti, nem kétséges azonban, hogy
az Alkotmány 54. §-a alapján az emberi méltósághoz való jog
anyajogából eredő becsület is alapjogi védelem alatt áll.
Bár emberi méltósága csak a hatóságot képviselő hivatalos
személynek lehet, a társadalom kedvező értékítéletére,
megbecsülésére azonban maga a hatóság is igényt tarthat.
Az emberi méltóság, a becsület és a jóhírnév alkotmányos
oltalma és a szabad véleménynyilvánításhoz való jog, a
közügyek szabad vitathatóságához fűződő alkotmányos érdek
egymásra tekintettel történő értékelése alapján az
Alkotmánybíróság arra az álláspontra jutott, hogy a
véleménynyilvánítási szabadság csak kisebb mértékben
korlátozható a közhatalom gyakorlóinak védelmében. A
hatóságok és a hivatalos személyek becsületének védelmében a
felelősségi rendszerben legszigorúbb büntetőjogi eszközök
alkotmányosan csak azokban az esetekben alkalmazhatók,
amelyekre a véleménynyilvánítás szabadsága már nem terjed
ki.
Az Alkotmány a véleménynyilvánítási szabadság
megfogalmazásánál nem tesz kifejezett különbséget tényközlés
és értékítélet között. A véleménynyilvánítási szabadság
alapvető célja annak a lehetőségnek biztosítása, hogy az
egyén mások véleményét formálja, meggyőzzön másokat saját
álláspontjáról. A véleménynyilvánítás szabadsága ezért
általában mindenféle közlés szabadságát magában foglalja,
mégpedig függetlenül a közlés módjától és értékétől,
erkölcsi minőségétől és többnyire valóságtartalmától is.
Önmagában valamely tény közlése is véleménynek minősülhet,
hiszen magának a közlésnek a körülményei is tükrözhetnek
véleményt, azaz a véleménynyilvánítás alkotmányos alapjoga
nem korlátozódik csupán az értékítéletekre. A
véleménynyilvánítási szabadság határainak megvonásánál
azonban indokolt különbséget tenni értékítélet és tényközlés
tekintetében.
Az értékítéletre, az egyén személyes véleményére a
véleménynyilvánítási szabadság minden esetben kiterjed,
függetlenül attól, hogy az értékes vagy értéktelen, igaz
vagy hamis, érzelmen vagy észérveken alapul. A szintén
alkotmányos oltalom alatt álló emberi méltóság, becsület,
jóhírnév azonban az értékítéletben megnyilvánuló
véleménynyilvánítási szabadság külső korlátja lehet, és ezek
védelmében a büntetőjogi felelősség érvényesítése sem
tekinthető - általánosságban - aránytalannak, így
alkotmányellenesnek.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint azonban fokozott
alkotmányos védelmet élveznek az olyan értékítéletek,
amelyek a közügyekre vonatkozó vélemények ütközésében kapnak
hangot, még akkor is, ha esetleg túlzóak és felfokozottak. A
demokratikus jogállam állami és önkormányzati intézményeinek
szabad bírálata, működésük, tevékenységük kritikája, - még
ha az becsületsértő értékítéletek formájában történik is -,
a társadalom tagjainak, az állampolgároknak olyan alapvető
alanyi joga, amely a demokrácia lényegi eleme. A demokrácia
intézmény-rendszerének kiépülése és megszilárdulása idején -
amikor még nem gyökeresedett meg a közügyek kulturált
megvitatása, - sincs olyan alkotmányos érdek, amely
indokolná az értékítéletek közlésének korlátozását a
hatóságok és a hivatalos személyek védelmében. A társadalom
békéjének, demokratikus fejlődésének védelme nem igényli a
büntetőjogi beavatkozást a hatóságok, hivatalos személyek
tevékenységének, működésének olyan kritikájával, negatív
megítélésével szemben sem, amely becsületsértő, gyalázkodó
kijelentések, magatartások formájában nyilvánul meg. Jelen
esetben is érvényes a 30/1992. (V.26.) AB határozatban
elfoglalt azon álláspont, miszerint paternalista hozzáállás
büntetőjogi büntetésekkel formálni a közvéleményt és a
politikai stílust (ABH 1992, 180.).
A véleménynyilvánítási szabadság nem ilyen feltétlen a
tényállítások tekintetében. Az Alkotmánybíróság álláspontja
szerint a véleménynyilvánítás szabadsága nem terjed ki a
becsületsértésre alkalmas valótlan tények közlésére akkor,
ha a nyilatkozó személy kifejezetten tudatában van a közlés
valótlanságának (tudatosan hamis közlés) vagy foglalkozása,
hivatása gyakorlásának szabályai szerint elvárható lett
volna tőle a tények valóságtartalmának vizsgálata, de a
véleménynyilvánítási alapjog felelős gyakorlásából adódó
gondosságot elmulasztotta. A véleménynyilvánítás szabadsága
csak a bírálat, jellemzés, nézet és kritika szabadságát
foglalja magában, de az alkotmányos védelem nem vonatkozhat
a tények meghamisítására. Ezen túlmenően a szabad
véleménynyilvánítás olyan alkotmányos alapjog, amely csak
felelősséggel gyakorolható, és a valótlan tények közlésének
elkerülése érdekében bizonyos kötelezettségekkel jár a
közvélemény alakításában hivatásszerűen résztvevő személyek
esetében.
A véleménynyilvánítás szabadsága ugyanakkor kiterjed a
becsületsértésre alkalmas, valóságnak megfelelő tények,
információk közlésére is, amely szabadságnak az emberi
méltóság, a becsület és a jóhírnév védelme külső korlátja
lehet. Ezen alkotmányos alapjogok védelmében a büntetőjog
eszközeinek alkalmazása azonban szükségtelen és aránytalan a
közhatalmat gyakorló intézmények és hivatalos személyek
esetében. Az e minőségre tekintet nélkül tett kijelentések
vonatkozásában azonban ugyanolyan védelem illeti meg őket,
mint a magánszemélyeket.
A Btk. 232. §-a nem felel meg az előbbiekben kifejtett
alkotmányossági követelményeknek. A tényállás túl széles, a
véleménynyilvánítási szabadságot olyan elkövetési
magatartások esetén is korlátozza, amelyeknél ez alapvető
jog lényeges tartalmát érinti, így sérti az Alkotmány 8. §
(2) bekezdésében megfogalmazott tilalmat.
3. A Btk. 232. §-ának megsemmisítésével a hatóság és a
hivatalos személyek becsületének védelmét a Btk. 179. és
180. §-a veszi át. Az Alkotmánybíróság azon álláspontja,
hogy a közügyekben való véleménynyilvánítási szabadságnak
alkotmányosan magas értéktartalma miatt a közhivatalok és a
közhivatalt vállaló személyek, valamint a közélet egyéb
szereplői becsületének védelme kevésbé korlátozhatja a
véleménynyilvánítási szabadságot, mint a magánszemélyek
becsületének védelme, e tényállások tekintetében is
irányadó. Ennek megfelelően a határozat rendelkező része 3.
pontjában kijelölte a rágalmazás és a becsületsértés
alkotmányos alkalmazásának határait.
A jogalkalmazói gyakorlat feladata annak meghatározása, hogy
a véleménynyilvánítási szabadság gyakorlása mely
közszereplők esetében zárja ki a cselekmény jogellenességét,
továbbá, hogy a közvélemény formálásában hivatásszerűen
résztvevők esetében a gondatlanság megállapításának melyek a
kritériumai.
4. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a tényállás
alkotmányellenességét nem küszöböli ki a valóság
bizonyításának lehetősége. A büntetőjogi szabályozás a
valótlanság vélelmén alapul. Ez az egyéneket alappal
elrettenti a közélet szereplőinek bírálatától, visszatartja
még az igaz, illetve igaznak hitt tények nyilvánosságra
hozatalától is. Az eljáró hatóság mérlegelésétől függ, hogy
az eljárás alá vont személy a büntetőeljárás folyamán
lehetőséget kap-e a valóság bizonyítására, és bizonytalan,
hogy sikerül-e a hatóságokat meggyőzni a tények valóságáról.
A valóság bizonyításának lehetősége nem ellensúlyozza a
véleménynyilvánítási és sajtószabadság szükségtelen és
aránytalan korlátozását, nem pótolja az alkotmányos védelmet
a hivatalos személy becsületének csorbítására alkalmas, de
való vagy alappal valónak hitt tények közlése esetén.
A valóság bizonyítása esetén megfordul a büntetőeljárás
alkotmányos alapelvéből, az ártatlanság vélelméből következő
bizonyítási főszabály, azaz a bizonyítás terhét az viseli,
aki ellen folyik a büntetőeljárás. Csak a bebizonyított
valóság zárja ki az elkövető büntethetőségét. Abban az
esetben, ha a tényállítás tartalmi valósága tekintetében nem
alakul ki az eljáró hatóság meggyőződése, az elkövető
bűnösségét meg kell állapítani. A tények valóságának nem-
bizonyíthatósága a büntetőeljárás alá vont személy terhére
esik, és e vonatkozásban az ártatlanság vélelme nem
érvényesül. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az
igazsággal védekezés megengedése a bizonyítás terhe alatt,
nem csupán a tudatosan valótlan állítások tilalmát jelenti,
hanem alkalmas arra, hogy elrettentsen a közhatalmat
gyakorlók tevékenységének bírálatától.
A valóság bizonyítását a törvény feltételhez köti, a hatóság
mérlegelésére bízza megengedhetőségét. Az Alkotmánybíróság
álláspontja szerint a Btk. 232. § (4) bekezdésében, valamint
a 182. § (2) bekezdésben e feltétel megfogalmazása magát a
valóság bizonyítását is alkotmányellenesen korlátozza. A
közhatalmat gyakorlók, illetve a közéleti szereplők
tekintetében a való tények feltárását, még ha az alkalmas is
e személyek társadalmi megbecsülésének csorbítására, minden
esetben közérdekűnek kell tekinteni; annak mérlegelését nem
lehet a büntető ügyekben eljáró hatóságra bízni.
5. Mivel a sértett hivatalos személy kívánsága esetén a
feljelentés nem tagadható meg /Btké. 20. §/, alkotmányosan
nem kifogásolható, ha a törvényhozó a hivatalos személy
sérelmére elkövetett rágalmazás és becsületsértés miatti
eljárás megindítását a hatóság vagy egyéb szerv vezetőjének
feljelentéséhez köti. A Btk. 232. § (5) bekezdése
tartalmilag nem alkotmányellenes, azonban a megsemmisítés
ezt is érinti. A bűncselekményi tényállások megsemmisítése
következtében e szabály ugyanis alaprendelkezés nélkül
marad.
Alkotmányosan nem kifogásolható a hivatalos személyek és a
nem hivatalos személyek sérelmére elkövetett bűncselekmények
elbírálásának különbözősége, azaz ilyen esetben a
büntetőeljárás közvádas formájának fenntartása. A Btk. 232.
§-ának megsemmisítése nem igényel külön büntetőeljárási
szabályozást, mivel a rágalmazás és a becsületsértés csak
akkor magánvádas, ha az elkövető magánindítványra
büntethető.
6. A jogerősen lezárt büntetőeljárások felülvizsgálatának
elrendelése az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII.
törvény 43. § (3) bekezdésén alapul.
Dr. Sólyom László
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Ádám Antal Dr. Kilényi Géza
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás
előadó alkotmánybíró
Dr. Schmidt Péter
alkotmánybíró
Dr. Szabó András
előadó alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön
alkotmánybíró
Dr. Vörös Imre Dr. Zlinszky János
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön alkotmánybíró különvéleménye
1.
Egyetértek a rendelkező rész 1. pontjával és a 3. pont első
bekezdésével, de nem értek egyet a Btk. 232.§-a
megsemmisítésével és a rendelkező rész 3. pont második
bekezdésében foglaltakkal. Álláspontom szerint az indítványt
el kellett volna utasítani.
A Btk. 232.§ (1) bekezdése a rágalmazásnak, (2) bekezdése a
becsületsértésnek a sértett személyén alapuló minősített
esete. A rágalmazás és a becsületsértés a más becsülete
ellen elkövetett támadást rendeli büntetni. Az
Alkotmánybíróság a 48/1991. (IX. 26.)AB határozatban
megállapította, hogy a [köztársasági elnök] speciális
büntetőjogi védelme kiterjedhet a becsületre, a hírnévre is,
és a védelem sajátossága állhat a büntetés szigorúságában
vagy az egyébként magánvádas cselekmények hivatalbóli
üldözésében.
A többségi határozat ezt a megállapítást az Európai Emberi
Jogi Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) kihirdetése
illetve a belső jog és az Európai Emberi Jogi Bíróság (a
továbbiakban: Bíróság) joggyakorlata közötti összhang
biztosítása érdekében módosítva tartja fenn.
Ez a Bíróság valóban több ügyben értelmezte az Egyezmény 10.
cikkét, ebből azonban az is következik, hogy a bepanaszolt
államokban (pl. Anglia, Spanyolország, Izland) van olyan
jogszabály, amelynek konkrét ügyben való alkalmazása az
adott esetben és tényállás mellett az Egyezmény sérelmét
jelenthette.
Ezzel kapcsolatban nem hagyható figyelmen kívül az
igazságügy-miniszter észrevétele, amely utal arra, hogy az
osztrák Btk. 116.§-a büntetni rendeli valamely alkotmányos
képviselőtestület, a szövetségi hadsereg vagy hatóság
nyilvános megsértését; a német Btk. pedig külön
tényállásokat tartalmaz az alkotmányos intézmények és a
szövetségi elnök megsértésének esetére. Az angolszász
jogrendszerben is ismert a hatóság becsületének fokozott
védelme (contempt of court).
2.
Az Egyezményben részes államoknak az Egyezményben
meghatározott jogokat kell biztosítaniuk a belső jogukban.
Másképpen ez azt jelenti, hogy az Egyezménynek és a magyar
jognak kell egymással összhangban állnia. Az Egyezmény
tartalmára a Bíróság esetjogának, a magyar jog tartalmára
pedig a hazai bíróságok gyakorlatának van jelentős hatása. A
Bíróság gyakorlata és a magyar bírósági gyakorlat között az
összhangot a jogalkalmazók feladata megteremteni. Az
Alkotmánybíróságnak az Egyezmény és a belső jog közötti
összhang megteremtésében lehet szerepe, amennyiben a
jogszabály a nemzetközi szerződésbe ütközik.
A Bíróság elé kerülő egyéni panaszok tárgya sohasem az adott
ország hatályos jogának az Egyezménnyel való összhangja,
hanem az, hogy a vizsgált esetben megsértették-e az
Egyezményt. Önmagában a Bíróság gyakorlatából az Egyezmény
és a belső jog összhangjára következtetést levonni nem
lehet. Az kétségtelen, hogy az Egyezménnyel összhangban nem
lévő jogszabály alkalmazása az Egyezmény megsértésére vezet.
A belső jog és az Egyezmény összhangjának jelentősége a
Bíróság esetjoga szempontjából csak közvetett.
Az Egyezmény tartalmazza a magánszféra tiszteletéhez való
jogot (8. cikk). Ebbe az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése
határozata szerint beletartozik "az erkölcsi integritás, a
becsület és a jóhírnév védelme, a jog arra, hogy ne
kerüljünk hamis megvilágításba, hogy velünk kapcsolatban
irreleváns vagy zavaró tényeket ne fedjenek fel" .
A véleménynyilvánításhoz fűződő jog szembekerülhet a
személyek Alkotmányban biztosított más alapvető jogainak
(pl. az emberi méltósághoz, a jó hírnévhez vagy a magántitok
védelméhez való jog) érvényesülésével. Azt csakis a konkrét
ügyben, a történeti tényállás alapos feltárása után lehet és
kell eldönteni, hogy az adott esetben melyik a fontosabb
érdek.
3.
A hivatalos személyeknek és közszereplőknek adott esetben el
kell viselniük a kemény kritikát is: az alkotmányosan nem
büntethető véleménynyilvánítás és tényállítás köre esetükben
tágabb, mint más személyeknél. Az viszont alkotmányosan nem
kizárt, hogy annak a szűkebb körnek a megsértését, amit a
hivatalos személyeknél és a közszereplőknél véd a
büntetőjog, szigorúbban büntessék.
Az alkotmányosan nem büntethető véleménynyilvánítások és a
tényállítások tágabb körének megvonása jogalkalmazói kérdés,
az ügyekben eljáró bíróságok feladata. Az Alkotmánybíróság -
hatáskörének hiányossága miatt - a jogalkalmazói döntések
alkotmányosságát nem vizsgálhatja. Ez viszont nem elég ok
arra, hogy az esetleg alkotmányellenesen is alkalmazható
jogszabályt megsemmisítse.
A bírósági gyakorlat alakulása szempontjából figyelmet
érdemel a Legfelsőbb Bíróságnak egy konkrét esetben hozott
döntése, amelyet iránymutatásként a Bírósági Határozatok
1994/6. számában a 300. szám alatt tettek közzé. Eszerint a
becsület védelméről szóló 1914. évi XLI.tc. nyomán kialakult
ítélkezési gyakorlat a mai napig is töretlen a tekintetben,
hogy "a bírálat, a kritika a véleménynyilvánítás ténybeli
valóságtartalma a büntetőeljárásban nem esik a `tényállítás`
fogalma alá, ezért az ezt tartalmazó nyilatkozat nem
alkalmas sem a rágalmazás, sem a becsületsértés
megállapítására". A bírói gyakorlat szerint a bírálat, a
kritika és a véleménynyilvánítás szabad. Természetesen a
bírálatnak vannak határai; nem mehet el a gyalázkodó
jellegig, amikor az már a bírált személy emberi méltóságának
a sérelmével jár, nem tartalmazhat a bírálathoz
elengedhetetlenül szükségeseken túlmenő, a becsületérzést
sértő kijelentéseket. Egységes a bírói gyakorlat abban is,
hogy a "becsület csorbítására alkalmasság" - mint a
bűncselekmény törvényi tényállási eleme - nem a bírálattal
illetett személy szubjektív felfogása, hanem az objektív
társadalmi értékítélet alapján ítélhető meg. E törvényi
tényállási elem most is kötelezi a bíróságokat annak
vizsgálatára, hogy a különböző sértettek esetében a
büntetőjog szempontjából lényeges tűrési küszöböt az adott
ügyben a véleménynyilvánítás átlépte-e.
Mindebből viszont az következik, hogy a Btk. 179.-180. és
232.§-a értelmezett és alkalmazott tartalmuk alapján
alkalmasak arra, hogy a rendes bíróságok a konkrét ügyekben
a különböző alkotmányos értékek ütközése esetén az ütközést
alkotmányosan oldják fel figyelemmel arra is, hogy a
közszereplőkkel kapcsolatban a nem büntethető
véleménynyilvánítás köre tágabb.
4.
Nem értek egyet sem azzal, hogy ha a sértett hivatalos
személy vagy közszereplő, akkor a sértő tényállítás
valóságát kellene vélelmezni; sem azzal, hogy a valóság
bizonyításának feltételhez kötése a vizsgált körben
alkotmányellenes.
Bizonyítania általában annak kell, aki valamit állít. A
nemleges tényeket elvileg nem is lehet bizonyítani. A
valóság-bizonyítás sikertelenségének terhét csakis a
tettesre lehet helyezni, vélelmezni az általa "vádolt"
személy, azaz a sértett "ártatlanságát" kell. A terhelt és a
sértett helyzete a büntetőeljárás során nem cserélődhet fel.
A valóságbizonyítással kapcsolatban megkívánt bizonyosság
fokával összefüggésben pedig figyelmet érdemel, hogy a bírói
gyakorlat szerint a tényállítás valóságának a megítélése
szempontjából nem elengedhetetlenül szükséges az állított és
a bizonyított tények teljes egybehangzása. Sikerre vezet a
valóság bizonyítása akkor is, ha a tényállítás lényege
valónak bizonyult ( BH 1975/11. 498. ).
A valóság bizonyítása büntethetőséget kizáró ok. A valóság
bizonyítására a jogszabály alapján széles körben van
lehetőség és kötelezettség. Elég a bárki ( nemcsak a tényt
állító személy ) jogos érdeke. Egyetlen megkötés a "jogos"
szó: nem elég a puszta önérdek, hanem annak a jog által
védett és elismert érdeknek kell lennie.
Nem lehet eleve minden esetben ex lege lehetővé tenni a
valóság bizonyítását, mert akkor a tényállások nem védenék a
személyek emberi méltóságát és magánszféráját pl. a családi
vagy magántitkok önkényes, szenzációhajhász, rosszindulatú
kiteregetése, a puszta mocskolódás ellen.
Az igazságügy-miniszter észrevétele szerint is a valóság-
bizonyítás korlátozására számos külföldi példa hozható fel.
Így pl. a svájci Btk. 173. cikkének 3. pontja a magyar
szabályozáshoz igen hasonló tartalommal korlátozza a valóság
bizonyítását. Az osztrák Btk. 112.§-a szerint pedig a
valóság és a jóhiszeműség bizonyítására csak abban az
esetben kerülhet sor, ha a tettes állításának helyességére
vagy jóhiszeműségére hivatkozik; a magánélet és a családi
élet tényeire, valamint olyan bűncselekményekre
vonatkozólag, amelyek csak harmadik személyek kívánságára
üldözhetők, a valóság és a jóhiszeműség bizonyítása nem
engedhető meg.
A rendes bíróságok a valóság-bizonyítás mostani
feltételrendszere segítségével alkotmányosan dönthetnek
arról, hogy az adott esetben szabad véleménynyilvánításról
van-e szó vagy a magánszférát sértő, társadalomra veszélyes
cselekményről. A "közérdek" és a "bárki jogos érdeke"
tartalmát a rendes bírói gyakorlat alakítja ki: eszerint
pedig minél közelebb áll a közélethez az életviszonyoknak az
a köre, amelyről a tényállítás szól, annál szélesebb kört
fog át a közérdeknek vagy a jogos magánérdeknek az a
védelme, amelynek alapján a valóság kimondható; és minél
közelebb van ez a magánélethez, annál jobban leszűkül a
valóság bizonyításának lehetősége.
5.
A magyar jog szerint valamely különös részi törvényi
tényállás megvalósítása akkor bűncselekmény, ha az veszélyes
a társadalomra. Valamely magatartásnak az adott ügyben
bűncselekménnyé nyilvánítása, ezzel kapcsolatban
társadalomra veszélyességének mérlegelése, a független
bíróságra tartozik.
A tény valótlanságának tudata, az állított tény valóságában
való tévedés a Btk. 27.§ (1) bekezdése alapján
büntetőjogilag valóban közömbös. A Btk. 27.§ (2) bekezdése
szerint azonban a hatályos jog szerint sem büntethető, aki a
cselekményt abban a téves feltevésben követi el, hogy az a
társadalomra nem veszélyes, és erre alapos oka van. A bírói
gyakorlat alapján nem kizárt, hogy pl. sajtó útján
elkövetett rágalmazás esetén a cikkíró az utóbb tévesnek
bizonyult állítással összefüggésben az alapos okból történt
tévedésre sikerrel hivatkozzék (BH 3049, BJD 1970-73.6437.).
Budapest, 1994. június 21.
Dr. Tersztyánszky Ödön
alkotmánybíró
A különvéleményben foglaltakhoz csatlakozom.
Dr. Zlinszky János
alkotmánybíró
. |