English
Hungarian
Ügyszám:
.
1418/D/1996
Előadó alkotmánybíró: Kukorelli István Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 39/2007. (VI. 20.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2007/464
.
A döntés kelte: Budapest, 06/19/2007
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                       A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

      Az  Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz, valamint  jogszabály
      alkotmányellenességének    utólagos    vizsgálatára    irányuló
      indítvány   tárgyában,   továbbá   mulasztásban   megnyilvánuló
      alkotmányellenesség megállapítása tárgyában hivatalból  eljárva
      –  dr.  Kovács  Péter és dr. Lenkovics Barnabás  alkotmánybírók
      különvéleményével – meghozta a következő

                               határozatot:

      1.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy  az  egészségügyről
      szóló  1997.  évi CLIV. törvény 58. § (4) bekezdésének  második
      mondata   alkotmányellenes,  ezért  azt   a   jelen   határozat
      közzétételének napjával megsemmisíti.
      Az  egészségügyről  szóló 1997. évi CLIV.  törvény  58.  §  (4)
      bekezdése  a  következő szöveggel marad hatályban:  „(4)  Ha  a
      védőoltásra  kötelezett  személy e  kötelezettségének  írásbeli
      felszólításra  sem  tesz  eleget,  az  egészségügyi  hatóság  a
      védőoltást határozattal rendeli el.”

      2.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy  az  egészségügyről
      szóló   1972.  évi  II.  törvénynek  a  járványügyre  vonatkozó
      rendelkezései  végrehajtásáról  szóló  9/1972.  (VI.  27.)  EÜM
      rendelet 4. § (2) bekezdése alkotmányellenes volt.

      3.  Az  Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1972. évi  II.
      törvénynek     a     járványügyre    vonatkozó    rendelkezései
      végrehajtásáról szóló 9/1972. (VI. 27.) EÜM rendelet 4.  §  (2)
      bekezdése  konkrét ügyben történő alkalmazásának  a  kizárására
      irányuló indítványt elutasítja.

      4.  Az Alkotmánybíróság – hivatalból eljárva – megállapítja: az
      Alkotmány  50.  §  (2) bekezdését és az 57.  §  (5)  bekezdését
      sértő, mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes helyzet jött
      létre annak következtében, hogy az Országgyűlés nem biztosított
      hatékony  jogorvoslati  eszközt  a  kötelező  védőoltás   alóli
      mentesítés megtagadásával szemben.
      Az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést, hogy jogalkotási
      feladatának 2008. március 31-ig tegyen eleget.

      5.  Az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV.
      törvény  58.  § (1) és (3) bekezdése, valamint a  (4)  bekezdés
      első   mondata   alkotmányellenességének   megállapítására   és
      megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.

      6.  Az  Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1972. évi  II.
      törvény  15. § (1) bekezdése, valamint az egészségügyről  szóló
      1972. évi II. törvénynek a járványügyre vonatkozó rendelkezései
      végrehajtásáról szóló 9/1972. (VI. 27.) EÜM rendelet 4.  §  (1)
      és   (3)   bekezdése  alkotmányellenességének   megállapítására
      előterjesztett alkotmányjogi panaszt elutasítja.

      7.  Az  Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1972. évi  II.
      törvény    6.    §    (3)   bekezdése   alkotmányellenességének
      megállapítására     előterjesztett    alkotmányjogi     panaszt
      visszautasítja.

      8.    Az    Alkotmánybíróság   az   indítványokat    egyebekben
      visszautasítja.

      Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben
      közzéteszi.
                                   Indokolás
                                       
                                      I.

        Az   indítványozó   házaspárt  az  Állami  Népegészségügyi   és
        Tisztiorvosi  Szolgálat  Tatai  Városi  Intézete  közigazgatási
        határozatban  arra kötelezte, hogy pótolja gyermekeik  elmaradt
        védőoltásait.  A  közigazgatási szerv a határozatot  előzetesen
        végrehajthatónak  nyilvánította. Az indítványozók  fellebbezése
        alapján eljárt Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat
        Komárom-Esztergom  Megyei  Intézete az  első  fokú  határozatot
        helybenhagyta.

        Ezt  követően  az indítványozók pert indítottak a közigazgatási
        határozat   felülvizsgálata  iránt.  Az   első   fokon   eljárt
        Tatabányai   Városi  Bíróság  az  1995.  október  16-án   kelt,
        9.P.22.419/1994/11. számú ítéletével a keresetet  elutasította.
        Az indítványozók fellebbezése alapján másodfokon eljárt Komárom-
        Esztergom   Megyei   Bíróság  az  1996.  június   18-án   kelt,
        Kf.20.264/1996/3.  számú ítéletével helybenhagyta  az  elsőfokú
        bíróság   ítéletét.   A  másodfokú  ítélet   rendelkező   része
        ugyanakkor  kimondta,  hogy  a  bíróság  mellőzi  a  kifogásolt
        közigazgatási   határozatból  annak  előzetes   végrehajthatóvá
        nyilvánítását,  valamint  az elsőfokú ítélet  indokolásának  az
        indítványozók      gyermeknevelésre     való      alkalmasságát
        megkérdőjelező mondatát.

        A  másodfokú ítélet indokolása szerint az egészségügyről  szóló
        1972. évi II. törvény (a továbbiakban: Eütv1.) 6. § (2) és  (3)
        bekezdése,   valamint  a  7.  §  (3)  bekezdése,   továbbá   az
        egészségügyről  szóló 1972. évi II. törvénynek  a  járványügyre
        vonatkozó rendelkezései végrehajtásáról szóló 9/1972. (VI. 27.)
        EÜM  rendelet  (a  továbbiakban:  R1.)  1-4.  §-ai  alapján  az
        indítványozók    kötelesek    betartani    a    közegészségügyi
        rendelkezéseket,   és   pótolniuk  kell   gyermekeik   elmaradt
        védőoltásait.  A  másodfokú  bíróság  az  ítélet  indokolásában
        kitért   az   indítványozók  –  keresetlevélben   kifejtett   –
        álláspontjára,  amely  szerint vallási,  világnézeti  elveikkel
        ellentétes  a kötelező védőoltás. A bíróság hangsúlyozta,  hogy
        az Alkotmány 60. §-a alapján mindenkinek joga van a gondolat, a
        lelkiismeret  és a vallás szabadságára, azonban a lelkiismereti
        és  vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi
        IV.  törvény  4.  §-a  szerint a jog gyakorlása  –  ha  törvény
        másként   nem   rendelkezik  –  nem  mentesít  az  állampolgári
        kötelezettség  teljesítése  alól. Mindazonáltal  a  bíróság  az
        ítélet indokolásában felhívta az indítványozók figyelmét,  hogy
        joguk   van   alkotmányjogi  panasszal  az  Alkotmánybírósághoz
        fordulni,  ha  úgy  vélik,  az alperes  határozata  és  az  azt
        jóváhagyó   bírósági   határozatok   sértik   az   Alkotmányban
        biztosított jogaikat.

        Az  indítványozók számára 1996. október 1-jén  kézbesítették  a
        jogerős   ítéletet.  Az  indítványozók  1996.  november   27-én
        alkotmányjogi  panaszt terjesztettek elő az  Alkotmánybíróságon
        (a  továbbiakban: Indítvány1.). Álláspontjuk szerint a Komárom-
        Esztergom  Megyei  Bíróság  ítélete  alapvető  jogok   lényeges
        tartalmának   korlátozását  jelenti,   nevezetesen   sérti   az
        Alkotmány  60. § (1) és (2) bekezdését, 67. §-át,  70/A.  §-át,
        valamint   70/D.   §-át.  Az  indítványozók  az   alkotmányjogi
        panaszban az alkalmazott jogszabályok közül az Eütv1. 6. §-ával
        szemben  fogalmaztak meg alkotmányossági kifogást. Álláspontjuk
        szerint  a  kötelező védőoltások olyan beavatkozást jelentenek,
        amelyek  végleges és visszafordíthatatlan változást okoznak  az
        emberi  szervezetben,  és egészségkárosodás  valós  veszélyének
        teszik ki az egyéneket. Az indítványozók úgy ítélték meg,  hogy
        alkotmányellenes „a jelenlegi magyarországi helyzet, melyben az
        állam   gyámként  dönt  állampolgárai  személye   felől,   azok
        egészségének   kockára  tételéről  egy  általa   elérendő   cél
        irdekében,   anélkül,   hogy   lehetőséget   adna   a   felelős
        mérlegelésre    és   döntésre”.   Emellett   az   indítványozók
        kinyilvánították: „vallásunk meggyőződése is, hogy a  szervezet
        egészségesen tartására nem idegen anyagok vérbe fecskendezése a
        megfelelő   módszer”.  Az  alkotmányjogi   panasz   tartalmazza
        továbbá,   hogy   az   Eütv1.  csak  a  testi   állapot   káros
        befolyásolása  esetén ad felmentési lehetőséget  a  védőoltások
        beadása  alól,  holott  az Alkotmány a lelki  egészséghez  való
        jogot is elismeri.

        Az  indítványozók az alkotmányjogi panaszhoz három  mellékletet
        csatoltak.   Az   1.  számú  melléklet  külföldi   szakirodalmi
        példákkal  támasztja  alá,  hogy a védőoltások  valós  veszélyt
        jelentenek az egyén egészségére, bizonyos esetekben  halált  is
        okozhatnak.   A   2.  számú  mellékletben  felsorolt   külföldi
        szakirodalmi  hivatkozások  azt  példázzák,  hogy  a   beoltott
        személyek  is  megbetegedhetnek az adott  betegségben,  illetve
        tünetmentesen  átadhatják másoknak  a  kórokozót.  A  3.  számú
        melléklet Dánia, Finnország, Nagy-Britannia, Norvégia és  Svájc
        magyarországi   követségének  az  indítványozók   számára   írt
        válaszleveleit  tartalmazza,  amelyek  arról  tájékoztatják  az
        indítványozókat,  hogy  a  megkeresett  országokban   nincsenek
        kötelező  gyermekkori védőoltások, a szülők  önkéntes  döntésén
        múlik, hogy a gyermekek melyik ajánlott védőoltást kapják  meg.
        A  finn  és  a norvég válaszlevél tartalmazza továbbá,  hogy  a
        kormány,    illetve    az   egészségügyi   miniszter    járvány
        megelőzésének céljából elrendelheti a népesség vagy  annak  egy
        része kötelező beoltását.

        Az   indítvány   beérkezését  követően   írásban   fordult   az
        Alkotmánybírósághoz az Állami Népegészségügyi  és  Tisztiorvosi
        Szolgálat       Országos       Tisztifőorvosi       Hivatalának
        igazgatóhelyettese.    Levelében    arról    tájékoztatta    az
        Alkotmánybíróságot,    hogy    az   indítványozók    szakmailag
        megalapozatlan  információkat  terjesztenek  a  védőoltásokról,
        amelyek   rendkívül   fontosak  egyes  gyermekkori   betegségek
        megelőzéséhez.    Az    igazgatóhelyettes     –     álláspontja
        alátámasztására – mellékelte az Infektológiai Szakmai Kollégium
        elnökének levelét.

        Az  indítványozók 2000-ben – részben a védőoltásokra  vonatkozó
        jogszabályi  rendelkezések változása miatt – újabb indítvánnyal
        fordultak  az  Alkotmánybírósághoz, amelyben  pontosították  és
        kiegészítették      alkotmányjogi      panaszukat,      továbbá
        alkotmányellenesség  utólagos  megállapítását  kezdeményező  új
        indítványt  terjesztettek elő (a továbbiakban: Indítvány2.).  A
        módosított   alkotmányjogi  panaszban  az   indítványozók   azt
        kezdeményezték,  hogy  az Alkotmánybíróság  állapítsa  meg:  az
        alkotmányjogi   panasz   alapjául   szolgáló   ügyben   történt
        alkalmazása   idején  alkotmányellenes  volt  az  –   időközben
        hatályon kívül helyezett – Eütv1. 6. § (3) bekezdése és  15.  §
        (1)  bekezdése, valamint a szintén hatályon kívül helyezett R1.
        4. §-a.

        Az  indítvány2. utólagos normakontrollra vonatkozó részében  az
        indítványozók kifejezett kérelme az egészségügyről szóló  1997.
        évi  CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv2.) 58. § (1),  (3)  és
        (4)   bekezdése   alkotmányellenességének  megállapítására   és
        megsemmisítésére   vonatkozott,   továbbá   arra,    hogy    az
        Alkotmánybíróság „állapítsa meg a törvényhozás  számára  azokat
        az  alkotmányos  követelményeket,  amelyeket  szem  előtt  kell
        tartania, hogy a szabályozás megfeleljen az Alkotmánynak”.

        A    kérelem   indokolásában   az   indítványozók   kifejtették
        álláspontjukat a kötelező védőoltások és azon belül a gyermekek
        számára   beadandó   védőoltások  alkotmányjogi   megítélésével
        összefüggésben. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésére, 60.  §  (1)
        bekezdésére,  67.  §  (1)  bekezdésére,  valamint  70/D.  §-ára
        hivatkozva  megfogalmazták,  hogy  az  Eütv2.-ben,  valamint  a
        fertőző   betegségek   és  a  járványok  megelőzése   érdekében
        szükséges járványügyi intézkedésekről szóló 18/1998.  (VI.  3.)
        NM  rendeletben  (a továbbiakban: R2.) az állam „a  védőoltások
        kötelezővé   tétele  során  bizonyos  egyéni  és   egészségügyi
        kockázatok csökkentése, az oltásra kötelezett személy és  mások
        jogainak védelme érdekében, valamint a közérdekre hivatkozással
        alapjogot  korlátoz”. Az indítványozók álláspontja szerint  nem
        önmagában  a  védőoltások  kötelezővé tétele  alkotmányellenes,
        hanem   az,  hogy  a  hatályos  rendelkezések  nem  megfelelően
        szabályoznak számos, alapjogi szempontból lényeges garanciát.

        Az  Indítvány2.  az  Eütv2.  több rendelkezésével  kapcsolatban
        alkotmányossági   aggályokat   fogalmaz   meg,   jogalkalmazási
        nehézségeket    említ,    és   alkotmányossági    követelmények
        megállapítását  kezdeményezi.  Határozott  kérelmet  az  Eütv2.
        három rendelkezésével összefüggésben tartalmaz az Indítvány2.

        Az  Eütv2.  58.  §  (1)  bekezdése,  amely  a  védőoltás  alóli
        mentesítésről rendelkezik, az indítványozók szerint  ellentétes
        az  Alkotmány 2. § (1) bekezdésével (jogállamiság elve), az 50.
        §   (2)   bekezdésével   (közigazgatási  határozatok   bírósági
        felülvizsgálatának követelménye), valamint az Alkotmány  57.  §
        (1) bekezdésével (bírósághoz fordulás joga) és (5) bekezdésével
        (jogorvoslathoz való jog). Az indítványozók kifogásolják,  hogy
        sem  a  támadott  rendelkezés, sem az Eütv2. más  szabálya  nem
        határozza  meg,  hogy  kérelemre vagy hivatalból  történik-e  a
        mentesítés;  mi  az  egészségügyi  hatóság  pontos  szerepe  az
        eljárásban; megismerhetik-e az érintettek a döntést; élhetnek-e
        jogorvoslattal  a  közigazgatási  hatóság  és   a   kezelőorvos
        döntésével  szemben.  Az indítványozók  felhívják  a  figyelmet
        arra,   hogy   a   gyakorlatban  a  hatóság  nem  közigazgatási
        határozatban   dönt  a  hozzájárulásról.  Az  indítványozók   a
        mentesítés   szabályozását  érintő  alkotmányossági  kifogásaik
        között  említik,  hogy  az R2. 11. § (1)  bekezdése  alapján  a
        védőoltások ellenjavallatait az Országos Epidemiológiai Központ
        által  kiadott  Módszertani Levél tartalmazza, amelyben  számos
        kötelező   jellegűként  megfogalmazott  rendelkezés  található.
        Például   a   II.E.pont  így  rendelkezik:  „Gyermekközösségbe,
        továbbá  alsófokú (<15 év) oktatási intézménybe csak az  előírt
        oltásokkal rendelkező gyermekek vehetők fel.”

        Az Eütv2. 58. § (3) bekezdése, amelynek első mondata szerint  a
        védőoltásra  kötelezett személyt értesíteni  kell  a  védőoltás
        módjáról,  céljáról,  helyéről és  idejéről,  az  indítványozók
        szerint   ellentétes  az  Alkotmány  57.  §  (5)   bekezdésében
        biztosított jogorvoslathoz való joggal, valamint a 70/D. §-ában
        biztosított  egészséghez  való  joggal.  Az  indítványozók  azt
        kifogásolják, hogy a szabályozás nem teszi egyértelművé, hogy a
        védőoltásra kötelezett személyt megilleti-e az Eütv2. 13-14. §-
        ában biztosított tájékoztatáshoz való jog.

        Az Eütv2. 58. § (4) bekezdése, amelynek második mondata szerint
        a  védőoltást  elrendelő  határozat  –  jogorvoslatra  tekintet
        nélkül   –  azonnal  végrehajtható,  az  indítványozók  szerint
        ellentétes az Alkotmány 50. § (2) bekezdésével, valamint az 57.
        §  (1)  és  (5) bekezdésével. Az indítványozók úgy ítélik  meg,
        hogy   ez   a   rendelkezés   formálissá   teszi   a   bírósági
        jogorvoslatot,  mert  a  határozat  végrehajtása  a   védőoltás
        beadását jelenti, és így a bíróság már nem tud az ügy érdemében
        dönteni,  nincs  mód az utóbb törvénytelennek  bizonyult  aktus
        reparációjára. Az indítványozók utalnak az Indítvány1.-re és az
        annak   benyújtásakor   hatályos   szabályozásra:   az   Eütv2.
        szigorítást  jelent, hiszen az Eütv1. nem írta elő az  előzetes
        végrehajthatóságot,   és  az  alkotmányjogi   panasz   alapjául
        szolgáló  ítéletben  a  bíróság indokolatlannak  minősítette  a
        közigazgatási  eljárás  általános szabályai  alapján  elrendelt
        előzetes végrehajtást.

                                      II.

        1. Az Alkotmány indítványokkal érintett rendelkezései:

        „2.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
        jogállam.”
        „8.  §  (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
        és   elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek   tiszteletben
        tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
        (2)   A   Magyar   Köztársaságban  az   alapvető   jogokra   és
        kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja  meg,
        alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
        „37.  § (3) A Kormány tagjai törvényben vagy kormányrendeletben
        kapott felhatalmazás alapján feladatkörükben eljárva rendeletet
        adnak ki, amelyek törvénnyel és kormányrendelettel nem lehetnek
        ellentétesek.  A  rendeleteket  a  hivatalos  lapban  ki   kell
        hirdetni.”
        „50.  §  (2)  A  bíróság ellenőrzi a közigazgatási  határozatok
        törvényességét.”
        „54.   §   (1)   A   Magyar  Köztársaságban   minden   embernek
        veleszületett  joga  van az élethez és az  emberi  méltósághoz,
        amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”
        „57.  §  (1)  A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt  mindenki
        egyenlő,  és  mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene  emelt
        bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a
        törvény   által  felállított  független  és  pártatlan  bíróság
        igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
        (…)
        (5)   A  Magyar  Köztársaságban  a  törvényben  meghatározottak
        szerint   mindenki  jogorvoslattal  élhet  az  olyan  bírósági,
        közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát  vagy
        jogos  érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű
        időn  belüli  elbírálásának  érdekében,  azzal  arányosan  –  a
        jelenlévő  országgyűlési képviselők kétharmadának  szavazatával
        elfogadott törvény korlátozhatja.”
        „60.  §  (1)  A Magyar Köztársaságban mindenkinek  joga  van  a
        gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára.
        (2)  Ez  a jog magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti
        meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását,  és  azt  a
        szabadságot,  hogy vallását és meggyőződését mindenki  vallásos
        cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon  akár
        egyénileg,   akár   másokkal   együttesen   nyilvánosan    vagy
        magánkörben  kinyilváníthassa  vagy  kinyilvánítását  mellőzze,
        gyakorolhassa vagy taníthassa.”
        „67. § (1) A Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga van a
        családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és
        gondoskodásra,  amely a megfelelő testi, szellemi  és  erkölcsi
        fejlődéséhez szükséges.
        (2)  A  szülőket megilleti az a jog, hogy a gyermeküknek adandó
        nevelést megválasszák.
        (3)   A  családok  és  az  ifjúság  helyzetével  és  védelmével
        kapcsolatos     állami    feladatokat    külön    rendelkezések
        tartalmazzák.”
        „70/A.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság biztosítja  a  területén
        tartózkodó  minden  személy  számára  az  emberi,  illetve   az
        állampolgári  jogokat,  bármely  megkülönböztetés,  nevezetesen
        faj,  szín,  nem, nyelv, vallás, politikai vagy  más  vélemény,
        nemzeti  vagy  társadalmi  származás, vagyoni,  születési  vagy
        egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
        (2)  Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos
        megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
        (3)  A  Magyar  Köztársaság a jogegyenlőség  megvalósulását  az
        esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó  intézkedésekkel  is
        segíti.”
        „70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a
        lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.
        (2)  Ezt  a  jogot  a  Magyar Köztársaság  a  munkavédelem,  az
        egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével,
        a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a
        természetes környezet védelmével valósítja meg.”

        2. Az Eütv1. indítványokkal érintett rendelkezései:

        „6.  §  (3) A közegészségügyi-járványügyi rendelkezések alapján
        kötelező   szűrővizsgálat,  orvosi   vizsgálat   (ellátás)   és
        védőoltás ingyenes.
        15.  §  (1)  Fertőző  betegség ellen a veszélyeztetett  személy
        kötelező védőoltása, illetőleg megelőző gyógyszeres kezelése (a
        továbbiakban  együtt:  védőoltás)  rendelhető  el.  A  beoltott
        személy a védőoltás hatékonyságának ellenőrzése céljából orvosi
        vizsgálat alá vonható.”

        3. Az Eütv2.-nek az Indítvány2.-vel érintett rendelkezései:

        „57.  §  (1) A védőoltás célja a fertőző betegségekkel szembeni
        aktív, illetve passzív védettség kialakítása.
        (2)  A  miniszter  rendeletben határozza meg azokat  a  fertőző
        betegségeket, amelyek esetében
        a) életkorhoz kötötten,
        b) megbetegedési veszély esetén, illetőleg
        c) külföldre történő kiutazás esetén a kiutazó költségén
        kötelező védőoltás elrendelésének van helye.
        (3)   A   miniszter  egyes  munkakörökben  való  foglalkoztatás
        feltételeként     a     munkáltató    költségére     védőoltási
        kötelezettséget írhat elő.
        (4)  A  védőoltásra nem kötelezett személy kérésére  –  kiskorú
        esetében  törvényes  képviselője hozzájárulásával  –  orvosilag
        indokolt esetben védőoltásban részesíthető.
        (5)  A  védőoltással  egy tekintet alá esik  az  egyes  fertőző
        betegségek esetén alkalmazott megelőző gyógyszeres kezelés.
        (6)   Védőoltás   kizárólag  az  egészségügyi   hatóság   által
        engedélyezett oltóanyaggal és az engedélyező okiratban szereplő
        céllal és feltételekkel végezhető.
        (7)   Az   oltóanyagok  és  egyéb  immunbiológiai  készítmények
        előállítására, forgalomba hozatalára és hatósági  ellenőrzésére
        külön jogszabály rendelkezései az irányadóak.
        58.  §  (1) A kötelező védőoltás alól a kezelőorvos átmenetileg
        vagy  –  az  egészségügyi hatóság hozzájárulásával – véglegesen
        mentesítheti  azt,  akinek  egészségi  állapotát  vagy  meglévő
        betegségét a védőoltás várhatóan károsan befolyásolná.
        (2)  A  védőoltásra  kötelezett és a  védőoltásban  részesített
        személyekről nyilvántartást kell vezetni.
        (3)  A  védőoltás módjáról, céljáról, helyéről  és  idejéről  a
        védőoltásra kötelezett személyt, illetve törvényes képviselőjét
        értesíteni  kell.  A  védőoltásra  kötelezett  kiskorú  személy
        megjelenéséről a törvényes képviselő köteles gondoskodni.
        (4)  Ha  a  védőoltásra kötelezett személy e  kötelezettségének
        írásbeli felszólításra sem tesz eleget, az egészségügyi hatóság
        a  védőoltást  határozattal rendeli el. A védőoltást  elrendelő
        határozat   –   jogorvoslatra   tekintet   nélkül   –   azonnal
        végrehajtható.”

        Az R1. indítványokkal érintett rendelkezései:
        „4.   §   (1)   A   gyermekeket  életkorhoz  kötötten   gümőkór
        (tuberculosis),    torokgyík    (diphtheria),     szamárköhögés
        (pertussis), merevgörcs (tetanus), gyermekbénulás (polimyelitis
        anterior  acuta), kanyaró (morbilli), rózsahimlő  (rubeola)  és
        mumpsz   (parotitis   epidemica)   ellen   védőoltásban    kell
        részesíteni.
        (2) Azt, hogy az (1) bekezdésben felsorolt védőoltásokat milyen
        életkorban  és  milyen  módon  kell  alkalmazni,  a   népjóléti
        miniszter tájékoztatóban teszi közzé.
        (3) A védőoltási kötelezettség
        a) a torokgyík, a szamárköhögés és a merevgörcs elleni elmaradt
        első, második és harmadik védőoltásra a 7. életév,
        b)  a torokgyík, a merevgörcs elleni elmaradt negyedik, továbbá
        a  gyermekbénulás, valamint a kanyaró, a rózsahimlő és a mumpsz
        elleni elmaradt védőoltásokra a 14. életév
        betöltéséig áll fenn.”

        Az R2.-nek az Indítvány 2.-vel érintett rendelkezései:
        „11.  §  (1) A védőoltások ellenjavallatait az OEK által évente
        kiadott ML tartalmazza.
        (2)  A védőoltás alóli mentesítést igazoló orvosi szakvéleményt
        – végleges mentesítés esetén a városi intézet jóváhagyását is –
        dokumentálni  kell az oltókör és az oltásra kötelezett  személy
        oltási nyilvántartásában.”
        „14.  § (1) A védőoltásra kötelezett személy köteles védőoltás,
        továbbá  – ha a védőoltást megelőzően szűrővizsgálat, vagy  azt
        követően a védőoltás eredményének ellenőrzése szükséges – szűrő-
        ,  illetőleg ellenőrző vizsgálat céljából a megjelölt helyen és
        időben megjelenni, és magát az oltásnak, illetőleg vizsgálatnak
        alávetni.   A  védőoltásra  kötelezett  kiskorú  megjelenéséről
        törvényes képviselője gondoskodik.”

                                     III.

        Az indítvány részben megalapozott.

        1.  Az  Alkotmánybíróság  először azt vizsgálta  meg,  hogy  az
        Indítvány1.-ben   előterjesztett   és   az   Indítvány   2.-vel
        pontosított és kiegészített alkotmányjogi panasz megfelel-e  az
        Alkotmánybíróságról   szóló  1989.  évi   XXXII.   törvény   (a
        továbbiakban:  Abtv.)  48.  § (1) és (2)  bekezdésében  foglalt
        feltételeknek:
        „(1)  Az  Alkotmányban  biztosított jogainak  megsértése  miatt
        alkotmányjogi  panasszal  fordulhat az Alkotmánybírósághoz  az,
        akinek  a jogsérelme az alkotmányellenes jogszabály alkalmazása
        folytán következett be, és egyéb jogorvoslati lehetőségeit  már
        kimerítette, illetőleg más jogorvoslati lehetőség nincs számára
        biztosítva.
        (2) Az alkotmányjogi panaszt a jogerős határozat kézbesítésétől
        számított hatvan napon belül lehet írásban benyújtani.”

        Az Alkotmánybíróság irányadó gyakorlata szerint az Abtv. 48.  §
        (1)   és   (2)   bekezdésében  foglalt  törvényi   feltételeket
        együttesen  kell értelmezni, és figyelembe venni [23/1991.  (V.
        18.)  AB  végzés,  ABH  1991, 361-362.;  41/1998.  (X.  2.)  AB
        határozat, ABH 1998, 306, 309.].

        2.   Az   indítványozók  a  Komárom-Esztergom  Megyei   Bíróság
        Kf.20.264/1996/3. számú, jogerős ítéletét 1996.  október  1-jén
        vették    kézhez.   A   közigazgatási   határozattal   szembeni
        jogorvoslati  lehetőségeiket az indítványozók kimerítették.  Az
        alkotmányjogi panaszt 1996. november 27-én, vagyis az Abtv. 48.
        §   (2)   bekezdésének   megfelelően,   a   jogerős   határozat
        kézbesítésétől  számított hatvan napon belül terjesztették  elő
        az Alkotmánybíróságon.

        3.  Az  Abtv.  48.  §  (1)  bekezdése szerint  az  Alkotmányban
        biztosított  jogok megsértése miatt nyújtható be  alkotmányjogi
        panasz,   ha   a   jogsérelem  jogalkalmazás  (alkotmányellenes
        jogszabály  alkalmazása) során következett be.  Ez  alapján  az
        Alkotmánybíróság   az   indítványozók   egyéni    érintettségét
        vizsgálja.  [50/2003.  (XI. 5.) AB határozat,  ABH  2003,  566,
        585.]

        Az indítványozók azért terjesztettek elő alkotmányjogi panaszt,
        mert  a  közigazgatási  és  a  bírósági  eljárás  során  hozott
        határozatokban  gyermekeik  elmaradt  védőoltásainak  pótlására
        kötelezték őket. Vagyis a konkrét esetben a gyermekek  kötelező
        védőoltása  és  az  arra  vonatkozó szabályozás  tekinthető  az
        indítvány   alapjául  szolgáló  –  feltételezett   –   alapjogi
        sérelemnek.  Ebből következik, hogy az Alkotmány indítványokban
        hivatkozott rendelkezései – 54. § (1) bekezdés, 60.  §  (1)  és
        (2)  bekezdés, 67. §, 70/A. §, 70/D. § – egyfelől  az  érintett
        gyermek alapjogaiként kerültek megnevezésre, másfelől a  szülők
        arra   vonatkozó   alapjogaiként,  hogy   gyermekeikről   saját
        világnézetüknek  és lelkiismereti meggyőződésüknek  megfelelően
        gondoskodjanak.

        4.  Az  Indítvány 2.-vel módosított alkotmányjogi panaszban  az
        indítványozók  az  Eütv1.  6. § (3)  bekezdése  és  15.  §  (1)
        bekezdése,  valamint  az  R1.  4.  §-a  alkotmányellenességének
        megállapítását    kezdeményezték.    Az    Eütv1.    kifogásolt
        rendelkezéseit  az Eütv2. 246. § (1) bekezdés a)  pontja  1998.
        július  1-jével  hatályon  kívül helyezte.  Az  R1.  kifogásolt
        rendelkezését  az  R2. 42. § (2) bekezdés a) pontja  –  szintén
        1998. július 1-jével – hatályon kívül helyezte.

        Az   Alkotmánybíróság   hatályon  kívül  helyezett   jogszabály
        alkotmányellenességét   nem   vizsgálja,   hacsak   nem   annak
        alkalmazhatósága   is   eldöntendő   kérdés   (335/B/1990.   AB
        határozat,  ABH  1990,  261, 262.).  Hatályon  kívül  helyezett
        jogszabály  alkotmányossági vizsgálata a konkrét  normakontroll
        két  esetében,  az  Abtv.  38. § (1) bekezdése  szerinti  bírói
        kezdeményezés, és a 48. § szerinti alkotmányjogi panasz alapján
        lehetséges,   mivel   ezekben  az  esetekben   az   alkalmazott
        jogszabály alkotmányellenességének megállapítására és –  ha  az
        indítványozó  különösen fontos érdeke  indokolja  –  a  konkrét
        ügyben  való  alkalmazási  tilalom kimondására  van  lehetőség.
        Ezért  az  Alkotmánybíróság úgy ítélte  meg,  hogy  a  támadott
        rendelkezések alkotmányossági vizsgálatának nem akadálya,  hogy
        azok az indítványok elbírálásakor már nincsenek hatályban.

        5.  A  Komárom-Esztergom Megyei Bíróság az alkotmányjogi panasz
        alapjául  szolgáló  ítéletében  az  Eütv1.  és  az  R1.  számos
        rendelkezésére    hivatkozott.   Ezek    közé    tartozik    az
        indítványokban  kifogásolt Eütv1. 6. § (3) bekezdése,  valamint
        az R1. 4. §-a. Ugyanakkor az ítélet kifejezetten nem hivatkozik
        az Eütv1. 15. § (1) bekezdésére.

        Az  Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panasz érdemi elbírálását
        kizáró  tényezőnek tekinti azt, ha az indítványozó a panaszában
        olyan  jogszabályi  rendelkezés alkotmányellenességét  állítja,
        amelyet  a  panaszos  ügyében  a  jogerős  határozatot  meghozó
        bíróság  nem  alkalmazott. [1050/D/1999. AB végzés,  ABH  2005,
        1581,  1582.;  870/D/2002. AB végzés, ABH  2005,  1634,  1638.;
        177/D/2004. AB határozat, ABH 2006, 1557, 1566.; 725/D/2004. AB
        határozat, ABH 2006, 1617, 1626.]

        A  Komárom-Esztergom  Megyei Bíróság  az  alkotmányjogi  panasz
        alapjául  szolgáló  ítéletében az  Eütv1.  általános,  alapelvi
        rendelkezéseire   hivatkozott:   a   járványügyi    feladatokat
        körvonalazó  6.  § (2) bekezdésére, a közegészségügyi,  illetve
        járványügyi   célból  kötelező  vizsgálatok  és   beavatkozások
        ingyenességéről  rendelkező 6. § (3)  bekezdésére,  valamint  a
        közegészségügyi  rendelkezések megtartására  és  végrehajtására
        vonatkozó     állampolgári     kötelességet     általánosságban
        megfogalmazó 7. § (3) bekezdésére.

        Az  Eütv1. 15. § (1) bekezdése arról rendelkezik, hogy  fertőző
        betegség  ellen a veszélyeztetett személy kötelező  védőoltása,
        illetve megelőző gyógyszeres kezelése rendelhető el. A beoltott
        személy a védőoltás hatékonyságának ellenőrzése céljából orvosi
        vizsgálat alá vonható. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a
        kötelező  védőoltásokat az Eütv1.-nek ez a  rendelkezése  tette
        lehetővé.  Az  R1.  – a bírósági ítéletben  hivatkozott  és  az
        indítványokkal szintén támadott – 4. §-a az Eütv1.  15.  §-ának
        végrehajtásaként  rendelkezik az életkorhoz  kötötten  kötelező
        védőoltásokról.

        A  benyújtott  alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló  alapjogi
        sérelemnek a gyermekek kötelező védőoltása és az arra vonatkozó
        szabályozás   tekinthető.  Ezért  az  Alkotmánybíróság   –   az
        alkotmányjogi panaszban foglalt kérelmet, valamint  a  bírósági
        ítélet egészét alapul véve – nem tekintette az Eütv1. 15. § (1)
        bekezdése  érdemi  elbírását  akadályozó  tényezőnek,  hogy   a
        jogerős  ítélet indokolásában a bíróság ezt a rendelkezést  úgy
        alkalmazta, hogy nem említette paragrafusszám szerint.

        6.  Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint alkotmányjogi panasz
        esetében az Abtv. 48. §-ából fakadó követelmény, hogy közvetlen
        összefüggés  legyen  a jogsérelem és a támadott  norma  között.
        [7/1994.  (II.  18.)  AB  határozat,  ABH  1994,  68,   72-73.;
        104/D/1994.  AB határozat, ABH 1994, 693, 694.; 382/B/1995.  AB
        határozat,  ABH 1997, 810, 813.; 725/D/2004. AB határozat,  ABH
        2006, 1617, 1629.]

        Az Eütv1. 6. § (3) bekezdése arról rendelkezik, hogy ingyenesek
        a  közegészségügyi-járványügyi rendelkezések  alapján  kötelező
        vizsgálatok  és  ellátások, köztük a kötelező  védőoltások.  Az
        indítványozók  alkotmányjogi  panasza  az  életkorhoz  kötötten
        kötelező  védőoltások és a kötelezést érvényre juttató bírósági
        határozat   alkotmányosságát   vonta   kétségbe.    Ezért    az
        Alkotmánybíróság   megítélése   szerint   nem   áll   fenn   az
        Alkotmánybíróság  érdemi  eljárását  megalapozó  kapcsolat   az
        Eütv1. 6. §-ának a térítésmentességről rendelkező (3) bekezdése
        és az alapjogi sérelem között.

        Mindezek  alapján az Alkotmánybíróság megállapította,  hogy  az
        Abtv.  48. § (1) és (2) bekezdése alapján az Eütv1. 15.  §  (1)
        bekezdésének   és  az  R1.  4.  §-ának  érdemi  alkotmányossági
        vizsgálatára kerülhet sor.

        Az  Eütv1.  6. § (3) bekezdésével összefüggésben előterjesztett
        alkotmányjogi  panaszt  az Alkotmánybíróság  a  725/D/2004.  AB
        határozatban  foglaltakkal (ABH 2006, 1617, 1629.) összhangban,
        az    Alkotmánybíróság   ideiglenes   ügyrendjéről   és   annak
        közzétételéről szóló módosított és egységes szerkezetbe foglalt
        3/2001.   (XII.   3.)  Tü.  határozat  (ABH  2003,   2065.;   a
        továbbiakban: Ügyrend) 29. § e) pontjában foglaltak  alapján  –
        mint érdemi elbírálásra alkalmatlant – visszautasította.

                                      IV.

        1.   Az   alkotmányjogi  panasz  alapján  az   Alkotmánybíróság
        megvizsgálta az Eütv1. 15. § (1) bekezdésének és az R1.  4.  §-
        ának    alkotmányosságát.   Az   indítványozók    a    támadott
        rendelkezéseket  azért kifogásolták, mert azok  –  álláspontjuk
        szerint az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével, 60. § (1)  és  (2)
        bekezdésével, 67. §-ával, 70/A. §-ával, valamint  70/D.  §-ával
        ellentétesesen  –  kötelezővé teszik a  gyermekek  védőoltását.
        Ezért  az  Alkotmánybíróság azt vizsgálta, hogy az Alkotmánnyal
        összeegyeztethető-e,  hogy  az  Eütv1.  és  az   R1.   támadott
        rendelkezései életkorhoz kötötten kötelező védőoltásokat tettek
        lehetővé,  illetve írtak elő. A más célból, illetve más  alanyi
        körben   elrendelhető  kötelező  védőoltásokról  (megbetegedési
        veszély,  külföldre történő kiutazás, meghatározott  munkakörök
        betöltése)  az Alkotmánybíróság nem foglalt állást. Ennek  oka,
        hogy  az alkotmányjogi panaszt tartalmazó Indítvány1. alapja  a
        gyermekek   védőoltásának   pótlásáról   rendelkező    bírósági
        határozat,  míg az – alkotmányjogi panaszt kiegészítő,  továbbá
        absztrakt  utólagos normakontrollt kezdeményező  –  Indítvány2.
        nem a kötelező védőoltások létét kifogásolta.

        Az   alkotmányossági  kérdés  összetettsége  és  az   Alkotmány
        alkotmányjogi      panaszban     felhívott     rendelkezéseinek
        összefüggései miatt az Alkotmánybíróság először azt  vizsgálta,
        hogy  a támadott szabályozás az Alkotmány mely rendelkezéseivel
        áll   érdemi   összefüggésben,  illetve   az   Alkotmány   mely
        rendelkezéseit korlátozza.

        2.   Az   egészségügyben  a  védőoltás  a  fertőző   betegségek
        megjelenése  és  a járványok elleni védekezés  egyik  módja.  A
        védőoltás  során  elpusztított vagy legyengített  kórokozókból,
        illetve   a   kórokozóknak   az  ellenanyag-képződést   kiváltó
        alkotóelemeiből   készült  oltóanyagot   juttatnak   az   ember
        szervezetébe.  A  védőoltás közvetlen célja, hogy  a  szervezet
        ellenanyag-termeléssel   reagáljon,   és   védetté   váljon   a
        kórokozókkal szemben. A védőoltások többségét a bőr alá vagy az
        izomzatba adják, de léteznek szájon át beadható oltóanyagok is.
        Következésképpen   a   kötelező  védőoltások   közegészségügyi,
        járványügyi     célból    elvégzett    invazív     egészségügyi
        beavatkozásnak tekinthetők.

        Az életkorhoz kötötten kötelező védőoltások rendszere gyermekek
        beoltására  irányul.  Az  Indítvány1. benyújtásának  idején  az
        Eütv1. 15. § (1) bekezdése alapján az R1. 4. §-a határozta meg,
        hogy  a  gyermekeket mely betegségek ellen és hány  éves  korig
        kell védőoltásban részesíteni. Az (1) bekezdés határozta meg az
        egyes  betegségek  elleni kötelező védőoltások  körét  [gümőkór
        (tuberculosis),    torokgyík    (diphtheria),     szamárköhögés
        (pertussis), merevgörcs (tetanus), gyermekbénulás (polimyelitis
        anterior  acuta),  kanyaró  (morbilli),  rózsahimlő  (rubeola),
        mumpsz  (parotitis  epidemica)]. A  (3)  bekezdés  rendelkezett
        arról,  hogy a védőoltások egyik részében a 7. életévig,  másik
        részében   a  14.  életévig  áll  fenn  a  védőoltás  beadására
        vonatkozó  kötelezettség.  A  védőoltások  beadásának   rendjét
        azonban   az  R1.  nem  határozta  meg.  A  (2)  bekezdés   úgy
        rendelkezett: a népjóléti miniszter tájékoztatóban teszi közzé,
        hogy  a  felsorolt  védőoltásokat milyen életkorban  és  milyen
        módon kell alkalmazni.

        Mindezeket  figyelembe véve foglalt állást az  Alkotmánybíróság
        arról,  hogy  az  Indítvány  1.-ben  említett  alapvető   jogok
        korlátozását jelentette-e az Eütv1. 15. § (1) bekezdésén és  az
        R1. 4. §-án alapuló védőoltási rendszer.

        3.   Az   Alkotmánybíróság  az  életkorhoz  kötötten   kötelező
        védőoltások     kifogásolt     rendszerének     alkotmányossági
        vizsgálatakor  abból  indult  ki, hogy  gyakorlata  szerint  az
        egészségügyi  beavatkozások az Alkotmányban  elismert  alapvető
        jogok  közül  az  emberi  méltósághoz  való  joggal  állnak   a
        legszorosabb   összefüggésben.   Az   Alkotmány   54.   §   (1)
        bekezdésében elismert emberi méltósághoz való jogot  a  8/1990.
        (IV.  23.)  AB  határozatban  az „általános  személyiségi  jog”
        alkotmányi   megfogalmazásának   minősítette.   „Az   általános
        személyiségi jog »anyajog«, azaz olyan szubszidiárius  alapjog,
        amelyet  mind  az  Alkotmánybíróság, mind  a  bíróságok  minden
        esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére,  ha  az
        adott  tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok  egyike  sem
        alkalmazható.” (ABH 1990, 44-45.)

        3.1.   Az   Alkotmánybíróság  számos  határozatot   hozott   az
        önrendelkezéshez való jog és a magánszférához való jog mint  az
        Alkotmány   54.   §   (1)   bekezdéséből   következő   „különös
        személyiségi  jogok” alapján. [57/1991. (XI. 8.) AB  határozat,
        ABH 1991, 279.; 1/1994. (I. 7.) AB határozat, ABH 1994, 29, 35-
        36.;  75/1995.  (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995,  376,  380.;
        5/1996.  (II. 23.) AB határozat, ABH 1996, 47.; 11/1996.  (III.
        13.)  AB  határozat,  ABH 1996, 240.; 20/1997.  (III.  19.)  AB
        határozat,  ABH 1997, 85.; 4/1998. (III. 1.) AB határozat,  ABH
        1998, 71.; 10/2001. (IV. 12.) AB határozat, ABH 2001, 123.]

        A  36/2000.  (X. 27.) AB határozat kimondta, hogy az  Eütv.  az
        Alkotmány  54.  §  (1) bekezdésében foglalt emberi  méltósághoz
        való  jogból következően a betegek jogai közé tartozik – többek
        között – az egészségügyi beavatkozásokba való beleegyezés és az
        ellátás   visszautasításának  joga  is.  „Az   Alkotmánybíróság
        megítélése  szerint  az  egészségügyi ellátás  során  szükséges
        beavatkozásokba való beleegyezés, illetve annak visszautasítása
        a  személyiségi  jogok  gyakorlásától elválaszthatatlan.”  [ABH
        2000,  241. Megerősítve: 56/2000. (XII. 19.) AB határozat,  ABH
        2000, 527.]

        A  testület  gyakorlatából következik továbbá, hogy  az  orvosi
        beavatkozások    feletti   önrendelkezési   jog   (egészségügyi
        önrendelkezési   jog)   tágabb   kategória   az    egészségügyi
        beavatkozások  visszautasításához való jognál. [64/1991.  (XII.
        17.)  AB határozat, ABH 1991, 297, 301.; 48/1998. (XI. 23.)  AB
        határozat, ABH 1998, 333.; 36/2000. (X. 27.) AB határozat,  ABH
        2000, 241.; 56/2000. (XII. 19.) AB határozat, ABH 2000, 527.]

        Az  Alkotmánybíróság  a 21/1996. (V. 17.)  AB  határozatban  az
        emberi  méltósághoz  való  jog és  az  egyéni  kockázatvállalás
        összefüggéséről  általános  érvénnyel  mondta  ki:   „Önmagának
        mindenki  árthat, s vállalhat kockázatot, ha  képes  a  szabad,
        tájékozott  és felelős döntésre. A nagykorúaknak a jog  be  nem
        avatkozása   széles  lehetőséget  ad  erre,  s   az   általános
        személyiségi jogból folyó jog az önmeghatározásra és cselekvési
        szabadságra  [Alkotmány 54. § (1) bekezdés]  garantálja  ezt  a
        lehetőséget.   Az   állam   korlátozó   gyámkodása    csak    a
        határesetekben  alkotmányossági  viták  tárgya  (a   kábítószer
        élvezésének büntetésétől az eutanáziáig).” (ABH 1996, 74, 80.)

        Az  alkotmánybírósági gyakorlat alapján megállapítható, hogy az
        Alkotmány  54. § (1) bekezdése széles körű védelemben részesíti
        a  szabad, tájékozott és felelősségteljes döntésre képes  ember
        saját    teste    és   sorsa   feletti   rendelkezési    jogát.
        [Összefoglalóan:  43/2005. (XI. 14.) AB  határozat,  ABH  2005,
        536, 541-543.]

        3.2.   Az   Alkotmánybíróság  gyakorlata  szerint   a   személy
        döntésképességének meghatározó jelentősége van  a  tekintetben,
        hogy  gyakorolni  tudja-e  az önrendelkezéshez  való  jogot.  A
        21/1996.   (V.   17.)  AB  határozat  kimondta:  „A   gyermeket
        megilletik  az  alapjogok.  Az Alkotmány  kifejezetten  csak  a
        választójogból zárja ki a gyermekeket. A gyermek az alapjogokat
        – mint mindenki más is – azokkal a feltételekkel gyakorolhatja,
        amelyeket  az  egyes  jogterületek számára előírnak.  Az  ilyen
        korlátozások   viszont   alkotmányossági   vizsgálat    tárgyai
        lehetnek.
        Ahol  a  törvények  nem  szabályozzák a  kis-  és  fiatalkorúak
        joggyakorlását,  az  Alkotmány  alapján  esetről  esetre   kell
        meghatározni,   hogy   a   gyermek   mely   alapjogot,   milyen
        vonatkozásban  gyakorolhat maga, illetve,  hogy  ki  gyakorolja
        nevében és érdekében, illetve, hogy gyermek voltára és a 67. §-
        ra  tekintettel az alapjog gyakorlásának egyes területeiről nem
        zárható-e ki teljesen. A gyermek alapjoggyakorlásának – s  ezen
        belül  a  személyes joggyakorlásnak – lehetősége a joggyakorlás
        következményeit   átfogó   döntési  képesség   kibontakozásával
        együtt, a növekvő korral egyre szélesebb lesz.” (ABH 1996,  74,
        78-79.)

        Az   Alkotmánybíróság  a  36/2000.  (X.  27.)  AB  határozatban
        kifejtette,  hogy  a  Ptk.  szerinti  cselekvőképesség  és   az
        egészségügyi ellátásokra vonatkozó döntésképesség fogalmai  nem
        feltétlenül  esnek egybe. Ugyanis az egészségügy  terén  nem  a
        vagyoni   vonatkozású  szerződéseknél  megkövetelt,  az   ügyek
        viteléhez  szükséges belátási képességről  van  szó,  hanem  az
        egészséget,   testi   épséget,  életet  befolyásoló   események
        megértéséről. (ABH 2000, 260.)

        A   43/2005.   (XI.  14.)  AB  határozat  megállapította:   „Az
        egészségügyi  beavatkozásokra vonatkozó döntésképesség  magában
        foglalja,   hogy  az  érintett  képes  megérteni  a   döntéshez
        szükséges   információkat;  képes  megérteni   döntése   minden
        lehetséges  következményét; továbbá képes közölni  döntését  az
        orvossal. A Ptk. szerint nem teljesen cselekvőképes személy  is
        lehet döntésképes egyes egészségügyi vizsgálatok, beavatkozások
        tekintetében.”   (ABH  2005,  536,  547-548.)  „Általánosságban
        elmondható,  hogy  egyes  beavatkozásokról  a  gyermekek  és  a
        mentális sérültek is képesek autonóm döntést hozni”. (ABH 2005,
        551.)

        3.3.  Az  életkorhoz  kötötten  kötelező  védőoltások  vizsgált
        rendszerében  –  az  R1. alapján – az oltások  egyik  részét  a
        gyermek  a  7. életévéig, másik részét a 14. életévéig  kellett
        beadni. Az egyes védőoltások beadásának szűkebben meghatározott
        idejét  is  tartalmazó oltási rendszer és az  oltási  kampányok
        szabályairól    az   R1.   nem   rendelkezett.    Mindazonáltal
        megállapítható,  hogy  a  védőoltások  egy  részét  újszülött-,
        illetve  csecsemőkorban adják be, és az  R1.  a  14.  életévben
        határozta  meg  az  életkorhoz kötött védőoltási  kötelezettség
        felső korhatárát.

        Az Alkotmánybíróság jelen ügyben úgy ítélte meg, hogy az R1. 4.
        §-ában  járványügyi, közegészségügyi célból, gyermekek  számára
        intézményesített  védőoltások  alanyai  nem   rendelkeznek   az
        Alkotmány  54. § (1) bekezdéséből következő önrendelkezési  jog
        gyakorlásához szükséges döntéshozatali képességgel. A csecsemők
        esetében értelemszerűen minden egészségügyi beavatkozás  esetén
        kizárt  az  önrendelkezési jog gyakorlása. A 14. életév  alatti
        gyermekek  esetén  –  bizonyos életkor  felett  –  elvileg  nem
        zárható  ki  az önrendelkezési jog érvényesülésének vizsgálata.
        (Például  a  kutatási, kísérleti célú beavatkozások  esetében.)
        Azonban  a  védőoltások  rövid és  hosszú  távú  előnyeinek  és
        hátrányainak  megítéléséhez szükséges különleges  megfontolások
        miatt   a  14.  életév  alattiak  nem  képesek  tájékozott   és
        felelősségteljes döntésre az oltásokról. Ezért a jelen  esetben
        vizsgált  szabályozás – a jogalanyok döntésképességének  hiánya
        miatt – nem korlátozza az önrendelkezési jogot.

        4.1.  Az  Alkotmánybíróság az Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdésén
        alapuló  általános  személyiségi jog alkotóelemének  tekinti  a
        személyiség integritásához való jogot, amelynek része  a  testi
        integritáshoz  való  jog. A 75/1995. (XII.  21.)  AB  határozat
        kimondta:  „Az  emberi  méltósághoz  való  jog  tehát   magában
        foglalja   az   önrendelkezés  szabadságához  való  alkotmányos
        alapjogot  csakúgy, mint a személy testi integritásához  fűződő
        alapjogot is, így ezek korlátozása kizárólag az Alkotmány 8.  §
        (2)  bekezdésében foglalt rendelkezés keretei között  történhet
        meg.”  [ABH 1995, 376, 381. Megerősítve: 4/1998. (III.  1.)  AB
        határozat,  ABH  1998, 71, 74.; 1270/B/1997. AB határozat,  ABH
        2000,  713,  717.; 43/2004. (XI. 17.) AB határozat,  ABH  2004,
        597, 603.)]

        A  36/2005.  (X.  5.)  AB  határozat  így  foglalt  állást:  „A
        magánszféra  lényegi fogalmi eleme éppen az, hogy  az  érintett
        akarata ellenére mások oda ne hatolhassanak be, illetőleg be se
        tekinthessenek.  Ha a nem kívánt betekintés mégis  megtörténik,
        akkor  nemcsak  önmagában a magánélethez  való  jog,  hanem  az
        emberi méltóság körébe tartozó egyéb jogosultsági elemek,  mint
        pl.   az   önrendelkezési  szabadság  vagy   a   testi-személyi
        integritáshoz való jog is sérülhet.” (ABH 2005, 390, 400.)

        A   22/2003.  (IV.  28.)  AB  határozat  –  korábbi  döntéseket
        összegezve – megfogalmazta, mi a testi integritáshoz  való  jog
        jelentéstartalma   az   egészségügyben:   „A   betegek   emberi
        méltóságának  egyik  fontos aspektusa (…)  az,  hogy  az  ember
        semmilyen körülmények között nem válhat eszközzé vagy  tárggyá:
        »Az  emberi méltósághoz való jog azt jelenti, hogy van az egyén
        autonómiájának,  önrendelkezésének  egy  olyan,  mindenki   más
        rendelkezése  alól kivont magja, amelynél fogva – a  klasszikus
        megfogalmazás  szerint – az ember alany  marad,  s  nem  válhat
        eszközzé  vagy tárggyá« [64/1991. (XII. 17.) AB határozat,  ABH
        1991,  297,  308.]. A betegek emberi méltóságához való  jogából
        következő  másik aspektus a testi integritáshoz  való  alapjog.
        »Az  emberi  méltósághoz  való jog tehát  magában  foglalja  az
        önrendelkezés szabadságához való alkotmányos alapjogot csakúgy,
        mint  a  személy  testi  integritásához  fűződő  alapjogot  is«
        [75/1995.  (XII.  21.) AB határozat, ABH 1995,  376,  381.].  A
        testi  integritáshoz  való jog az Alkotmánybíróság  álláspontja
        szerint   a  betegekre  vonatkoztatva  azt  is  jelenti,   hogy
        főszabályként   a   beteg  egyetértése,  hozzájárulása   nélkül
        testéhez más nem nyúlhat.” (ABH 2003, 235, 266.)

        4.2.   A   védőoltások   közegészségügyi,  járványügyi   célból
        elvégzett   invazív  egészségügyi  beavatkozásnak   tekinthetők
        (Indokolás IV.2. pont). Az Alkotmánybíróság megítélése  szerint
        a  kötelező  védőoltásokat intézményesítő és annak  feltételeit
        meghatározó  jogi  szabályozás a testi integritáshoz  való  jog
        korlátozását  jelenti. A testi integritáshoz való  jog  ugyanis
        attól függetlenül illeti meg a személyeket, hogy döntésképesnek
        minősülnek-e,  és gyakorolni tudják-e az önrendelkezési  jogot.
        „Az  ember  soha  nem  tekinthető puszta  eszköznek  valamilyen
        közcél eléréséhez” – ennek az elvnek különös súlya van az olyan
        jogi    szabályozás   esetében,   amely   alapján    közérdekre
        hivatkozással, megelőző, gyógyító célból oltóanyagot  juttatnak
        az  emberek szervezetébe. Ezért az Alkotmánybíróság szerint  az
        életkorhoz  kötött  védőoltásokra vonatkozó szabályozásnak  meg
        kell  felelnie  az  Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből  következő
        testi  integritáshoz való jog korlátozásával szemben támasztott
        követelményeknek.

        5.1.  Az indítványozók hivatkoztak a gyermekek egészséghez való
        jogára  és  azzal összefüggésben az Alkotmány 70/D.  §-ára.  Az
        Alkotmánybíróság   a   kötelező   tüdőszűrés    alkotmányossági
        vizsgálatakor megállapította: „(…) téves az indítványozónak  az
        Alkotmányra való hivatkozása. A kifogásolt rendelkezés  ugyanis
        az   Alkotmány   70/D.  §-a  tekintetében  semmilyen   alapjog-
        korlátozást nem tartalmaz. Az azonban kétségtelen tény, hogy  a
        tüdőszűrő    vizsgálatnak   a   –   meghatározott    feltételek
        bekövetkezése   esetén   –   kötelezővé   tétele    az    egyén
        önrendelkezési  jogának,  illetve  testi  integritáshoz  fűződő
        jogának   –   mint  az  emberi  méltósághoz  fűződő   általános
        személyiségi  alapjogból levezetett, ún.  különös  személyiségi
        alapjogoknak   –   a   korlátozását   jelenti.   A   kifogásolt
        rendelkezések alkotmányossága tehát nem az Alkotmány  70/D.  §-
        ával,   hanem   az  54.  §  (1)  bekezdésében  foglalt   emberi
        méltósággal   összefüggésben  vizsgálandó.”  (2012/B/1991.   AB
        határozat, ABH 2001, 1169, 1172.)

        Az   Alkotmánybíróság   később,  a  43/2005.   (XI.   14.)   AB
        határozatban  a  személyiség  integritásához  való  jog  és  az
        egészséghez való jog közötti összefüggést fogalmazott meg:  „Az
        ENSZ   Egészségügyi  Világszervezete  definíciója  szerint   az
        »egészség  a  testi,  szellemi  és  szociális  teljes  jólétnek
        állapota  és  nem  csak  betegség vagy fogyatékosság  hiányából
        áll«.    (Az    Egészségügyi    Világszervezet    Alkotmányának
        becikkelyezéséről szóló 1948. évi XII. törvény preambuluma.) Ez
        a   megközelítés   azt   mutatja,  hogy  az   egészség-betegség
        meghatározása   nem   azonosítható  a   klinikai   gyakorlatban
        érvényesülő   szemléletmóddal  (fajtipikus  vagy   annál   jobb
        szervműködésre  való képesség), hanem olyan testi  és  szellemi
        állapot,  amely  lehetővé  teszi  a  társadalomban  való  minél
        hosszabb és testi-lelki gondoktól mentes életet. Mindezekkel az
        Alkotmány  összhangban van, mivel a 70/D.  §  (1)  bekezdésében
        »testi  és  lelki egészség« szerepel, az 54. § (1) bekezdéséből
        pedig – egyebek mellett – a személyiség integritásához való jog
        következik.” (ABH 2005, 549.)

        5.2.  Következésképpen az Alkotmány 70/D.  §  (1)  bekezdésében
        elismert   testi   és  lelki  egészséghez   való   jog   szoros
        összefüggésben   áll  az  Alkotmány  54.  §  (1)   bekezdéséből
        következő   személyiség   integritásához   való   joggal.    Az
        egészséghez való jog objektív (intézményi) oldala a 70/D. § (2)
        bekezdésében  jelenik meg, amely szerint  az  egészséghez  való
        jogot az állam – egyebek mellett – „az egészségügyi intézmények
        és  az  orvosi  ellátás  megszervezésével”  valósítja  meg.  Az
        alapjog  alanyi oldala a személyiség testi-lelki integritásához
        való  jogként fogalmazható meg, amely az 54. § (1) bekezdéséből
        következik.

        Ezért  a  jelen  ügyben nincs mód a 70/D.  §  (1)  bekezdésében
        foglalt    alapjog    korlátozásának   önálló   alkotmányossági
        vizsgálatára.   A   személyiség   integritásához    való    jog
        korlátozásának vizsgálata magában foglalja az egészséghez  való
        jog (alanyi oldala) korlátozásának vizsgálatát.

        6.1. Az indítványozók az alkotmányjogi panaszban hivatkoztak az
        Alkotmány  60.  és  67.  §-ára is. A  konkrét  ügy  kapcsán  az
        említett alkotmánybeli rendelkezések sérelme úgy merülhet  fel,
        hogy  a  támadott  szabályozás elvonta  a  szülők  jogát,  hogy
        lelkiismeretük szerint neveljék gyermekeiket.

        Az  Alkotmány  60. § (1) bekezdésének a jelen ügy szempontjából
        lényeges   aspektusát  a  64/1991.  (XII.  17.)  AB   határozat
        fogalmazta meg először: „A lelkiismereti szabadság jogának  (…)
        az   az   értelme  emelendő  ki,  hogy  az  állam  senkit   nem
        kényszeríthet   olyan  helyzetbe,  amely  meghasonlásba   vinné
        önmagával,  azaz  amely összeegyeztethetetlen  a  személyiségét
        meghatározó  valamely  lényeges  meggyőződésével.  Az  államnak
        nemcsak  az a kötelessége, hogy ilyen kényszertől tartózkodjék,
        hanem az is, hogy lehetővé tegye – ésszerű keretek között –  az
        alternatív  magatartást.” [ABH 1991,  297,  313.;  megerősítve:
        4/1993. (II. 12.) AB határozat ABH 1993, 48, 51.]

        A szülők gyermekeik neveléséhez fűződő jogáról az Alkotmány 67.
        §  (2) bekezdése rendelkezik. Ennek az alkotmánybeli szabálynak
        az  értelmezésénél  az Alkotmánybíróság irányadónak  tekinti  a
        21/1996.  (V.  17.) AB határozat következő megállapításait:  „A
        magánszférában  a  gondoskodás és védelem joga  és  kötelessége
        elsősorban   a  szülőket  illeti.  Így  például  jogszabály   –
        általános   megelőző  céllal  –  tilthatja,   hogy   gyermeknek
        nyilvános  vendéglátó  helyen alkoholt szolgáljanak  fel,  hogy
        iskola  közelében  pornográf  sajtótermékeket  áruljanak,  vagy
        szexboltot   nyissanak.   Törvény  a   gyermek   belépését   is
        megtilthatja ilyen helyekre. A szülő felelőssége viszont,  hogy
        otthon  a  gyermek számára hozzáférhetővé teszi-e  az  alkoholt
        vagy  a  pornográfiát.  Az állam csak  a  gyermek  fejlődésének
        súlyos és konkrét sérelme vagy veszélyeztetése esetén avatkozik
        be  –  például  a szülői felügyelet megszüntetése révén.”  (ABH
        1996, 74, 80.)

        6.2.  Tehát  az  Alkotmány 60. § (1) bekezdése  és  67.  §  (2)
        bekezdése   együttesen  jeleníti  meg  a  szülők  jogát,   hogy
        gyermekeikről    saját   világnézetüknek    és    lelkiismereti
        meggyőződésüknek  megfelelően  gondoskodjanak.   Elsősorban   a
        szülők   (gondviselők)  jogosultak  arra,  hogy   döntsenek   a
        gyermekeik   testi   és   szellemi   fejlődésével   kapcsolatos
        kérdésekben.  A szülők választhatnak egészségügyi szolgáltatót,
        oktatási   intézményt,  ők  dönthetnek   arról,   hogy   milyen
        világnézeti  nevelésben  részesüljenek  gyermekeik.  Az   egyes
        egészségügyi ellátások, a lehetséges alternatívák között  is  a
        szülők döntenek.

        Mindemellett  figyelembe kell venni, hogy a  gyermekek  értelmi
        képességei  a növekvő életkorral párhuzamosan fejlődnek,  egyre
        szélesebben bontakozik ki döntési képességük. Ezért egyre  több
        kérdésben  lesznek  jogosultak a  szülői  tájékoztatásra,  majd
        egyre  gyakrabban igényelhetnek érdemi beleszólást saját életük
        alakításába.   Értelemszerű,   hogy   a   csecsemők   még   nem
        gyakorolhatnak  jogokat, de az óvodáskorúak  már  több  mindent
        képesek  megérteni az egyes orvosi vizsgálatok és beavatkozások
        céljáról,  lezajlásáról  és várható  következményeiről,  a  14.
        életév  felettiek  pedig  már maguk  dönthetnek  a  mindennapos
        egészségügyi   kérdésekben  (orvoshoz  fordulnak-e,   szednek-e
        gyógyszert, alternatív gyógymódot választanak-e stb.).

        A   gyermekek   joggyakorlásának  kibontakozására   meghatározó
        hatással  van  az,  hogy milyen a szülők és gyermekeik  közötti
        konkrét  viszony, milyen szülői felfogás alapján nevelkednek  a
        gyermekek.  Vagyis a gyermekek életét a szülők és  a  gyermekek
        jogainak  sajátos  kölcsönhatása  is  alakítja.  Ezek  a  jogok
        jelentik az állami beavatkozás leglényegesebb korlátait.

        Következésképpen  az  életkorhoz  kötött  védőoltások  támadott
        szabályozása  korlátozza a szülők 60. § (1) bekezdéséből  és  a
        67. § (2) bekezdéséből következő jogait.

        7.  Mindezek alapján az Alkotmánybíróság arra a következtetésre
        jutott,  hogy  az  Eütv1. és az R1. támadott  rendelkezései  az
        alkotmányjogi  panaszban  felhívott  alapvető  jogok  közül  az
        alábbiakat korlátozták:
        –   egyfelől   az   54.  §  (1)  bekezdését  mint   a   gyermek
        személyiségének integritásához való jogát;
        –  másfelől  a szülők 60. § (1) bekezdéséből és  a  67.  §  (2)
        bekezdéséből     következő    jogát,     hogy     gyermekeikről
        világnézetüknek  és lelkiismereti meggyőződésüknek  megfelelően
        gondoskodjanak.

        Továbbá  a  fentiek  alapján  az Alkotmánybíróság  úgy  foglalt
        állást, hogy a támadott rendelkezések – az alkotmányjogi panasz
        összefüggésében  –  nem  jelentik  az  Alkotmány  54.   §   (1)
        bekezdéséből  következő önrendelkezési jog és  a  70/D.  §  (1)
        bekezdésébe foglalt egészséghez való jog korlátozását.

        Az  Alkotmánybíróság  mindemellett  úgy  ítélte  meg,  hogy   a
        hátrányos megkülönböztetés tilalma – amelyet az Alkotmány 70/A.
        §  (1)  bekezdése  fogalmaz  meg –, nem  hozható  alkotmányjogi
        összefüggésbe  az  alkotmányjogi  panaszban  körülírt  alapjogi
        sérelemmel.

        Ezért   az  Alkotmánybíróság  az  Eütv1.  és  az  R1.  támadott
        rendelkezéseit  az  54.  §  (1)  bekezdésével,  a  60.  §   (1)
        bekezdésével,  valamint a 67. § (2) bekezdésével vetette  össze
        az alapjog-korlátozási vizsgálat keretében.

                                      V.

        1.  Az  Alkotmány 8. § (2) bekezdése határozza meg az  alapjog-
        korlátozás  általános feltételeit: „A Magyar Köztársaságban  az
        alapvető   jogokra  és  kötelességekre  vonatkozó   szabályokat
        törvény  állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban
        nem  korlátozhatja.”  Az  Alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata
        szerint  az  alapjogot korlátozó szabályozás akkor alkotmányos,
        ha  alkalmas valamely legitim jogalkotói cél elérésére, továbbá
        megfelel  a  szükségesség  és arányosság  követelményeinek.  Az
        emberek  egyes  alapvető  jogainak korlátozásához  legitim  cél
        lehet  mások  alapvető jogainak védelme [először: 2/1990.  (II.
        18.)  AB  határozat,  ABH  1990, 18,  20.],  továbbá  az  állam
        intézményes   (objektív)   alapjog-biztosítási   kötelezettsége
        [először:  64/1991.  (XII. 17.) AB határozat,  ABH  1991,  297,
        302.],   valamint  egyes  alkotmányos  közcélok   érvényesítése
        [például: 56/1994. (XI. 10) AB határozat, ABH 1994, 312, 313.].

        Az állam csak abban az esetben korlátozhatja az alapjogokat, ha
        a  legitim  célok védelme más módon nem érhető el. „Az  alapjog
        korlátozásának  alkotmányosságához  tehát  szükséges,  hogy   a
        korlátozás  megfeleljen  az  arányosság  követelményeinek:   az
        elérni  kívánt  cél  fontossága és az ennek  érdekében  okozott
        alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyenek  egymással.  A
        törvényhozó  a korlátozás során köteles az adott cél  elérésére
        alkalmas   legenyhébb  eszközt  alkalmazni.”   (Összefoglalóan:
        879/B/1992. AB határozat, ABH 1996, 401.)

        2.1.  Az  Alkotmánybíróság az emberi  méltósághoz  való  jogból
        levezetett  részjogosultságok  korlátozhatóságáról  kialakított
        gyakorlatát  a  22/2003.  (IV. 28.)  AB  határozatban  foglalta
        össze:  „az emberi méltósághoz való jog csupán az emberi státus
        meghatározójaként,  csak az élettel együtt  fennálló  egységben
        abszolút és korlátozhatatlan [64/1991. (XII. 17.) AB határozat,
        ABH  1991, 297, 308, 312.]. Ezért anyajog mivoltából levezetett
        egyes részjogosítványai (mint például az önrendelkezéshez és  a
        személy testi integritásához való jogok) az Alkotmány 8. §  (2)
        bekezdése    szerint    bármely   más   alapjoghoz    hasonlóan
        korlátozhatók [75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376,
        383.].” (ABH 2003, 235, 260.)

        Mindebből következően az Alkotmánybíróság az általános alapjog-
        korlátozási  feltételek  alapján  vetette  össze   a   támadott
        szabályozást  az  emberi  méltósághoz  való  jogból   következő
        személyi integritáshoz való joggal.

        2.2.  Az  Alkotmánybíróság  a szülők  –  Alkotmány  60.  §  (1)
        bekezdéséből  és  67.  § (2) bekezdéséből  következő  –  alanyi
        jogának  tekinti,  hogy gyermekeikről saját világnézetüknek  és
        lelkiismereti   meggyőződésüknek  megfelelően   gondoskodjanak.
        Ezért  úgy  ítélte meg, hogy az állam ezt a jogot  is  csak  az
        általános alapjog-korlátozási feltételeket tiszteletben  tartva
        korlátozhatja.

        Következésképpen  egységes szempontok szerint  bírálható  el  a
        gyermekek személyi integritáshoz való jogát és a szülőknek  azt
        a    jogát   korlátozó   szabályozás   alkotmányossága,    hogy
        gyermekeikről    saját   világnézetüknek    és    lelkiismereti
        meggyőződésüknek megfelelően gondoskodjanak.

        3.   Az   Alkotmánybíróság  megvizsgálta,  hogy   alkotmányosan
        elfogadható   jogalkotói  cél  elérésére  alkalmas   és   ahhoz
        szükséges  beavatkozásnak minősülnek-e  az  Eütv1.  és  az  R1.
        támadott   rendelkezéseivel   intézményesített,   gyermekkorúak
        számára kötelező védőoltások.

        3.1.   Az  indítványozók  –  természettudományos  álláspontokra
        hivatkozó  – véleménye szerint a gyermekeknek adott védőoltások
        nem  védik  hatékonyan  az egyént és a társadalmat,  ugyanakkor
        valós  veszélyt  jelentenek  a  beoltott  személy  egészségére,
        bizonyos  esetekben halált is okozhatnak. Kétségtelen,  hogy  a
        tudományos életben is vannak képviselői annak a nézetnek,  hogy
        nem  a  kórokozók okozzák a betegségeket, ezért  a  védőoltások
        szükségtelenek, sőt károsak.

        Az  Alkotmánybíróság  a kérdés megítélésével  kapcsolatban  két
        megállapítást emel ki a gyakorlatából. A 34/1994. (VI. 24.)  AB
        határozat  általános érvényű megállapítása, hogy a  „tudományos
        igazságok kérdésében állást foglalni csak maga a tudomány lehet
        kompetens”.  (ABH  1994,  177,  182.)  A  gyermekek  jogait  és
        szabadságát  veszélyeztető külső hatások általános megítélésére
        is  vonatkoztatható az Alkotmánybíróságnak a 21/1996. (V.  17.)
        AB   határozatban  megfogalmazott  állítása:  „egy-egy   rizikó
        felbecsülése  nem  szorítkozhat pusztán  valamely  szaktudomány
        saját  területére  korlátozott  értékelésére,  hanem  azt  kell
        mérlegelni, hogy az az adott társadalmi körülmények  között  az
        érintett gyermekcsoport fejlődésére és jövőjére milyen hatással
        lehet.” (ABH 1996, 74, 81.)

        Mindebből  az Alkotmánybíróság azt a következtetést  vonja  le,
        hogy  a  természettudományos igazságok eldöntésére  a  tudomány
        képviselői   hivatottak.   Ugyanakkor   a   természettudományos
        ismeretekkel  összefüggő alkotmányossági problémák megoldásához
        a  szaktudományos  álláspontoknál szélesebb  vizsgálódás  lehet
        szükséges.

        3.2. Az Alkotmánybíróság kiemeli, hogy nem az alkotmánybírósági
        eljárás a tudományos igazságok és a versengő tudományos nézetek
        közötti  választás  döntőfóruma. A  tudomány  kompetenciája  és
        autonómiája   az   Alkotmánybíróság  számára  is   meghatározó.
        Demokratikus    társadalomban    elsősorban    a    megfelelően
        szabályozott, ésszerű és nyilvános jogalkotási eljárások  során
        kell  figyelembe venni a tudomány megállapításait és a tudomány
        képviselőinek javaslatait.

        Jelen  esetben az Alkotmánybíróság tekintettel volt arra,  hogy
        az  Egészségügyi Világszervezeten belül létrehozott  Department
        of Immunization, Vaccines and Biologicals rendszeresen fogalmaz
        meg   ajánlásokat   és   közöl   felméréseket   a   védőoltások
        alkalmazásáról.  Az indítványok benyújtásakor  az  Immunization
        policy,  Global programme for Vaccines and Immunization (1996),
        majd   a  Vaccines,  Immunization  and  Biologicals  (2002-2005
        Strategy)  című dokumentum fogalmazta meg, hogy  az  államoknak
        milyen  lépéseket indokolt tenniük a gyermekek és a  társadalom
        többi   tagja   fertőző  betegségekkel  szembeni  védettségének
        erősítése érdekében. A legújabb felmérések eredményeit pedig  a
        WHO vaccine-preventable diseases: monitoring system 2006 global
        summary           című          dokumentum          tartalmazza
        (http://www.who.int/vaccines-documents/).

        3.3.  Az  Alkotmánybíróság  tényként  fogadta  el,  hogy  a  ma
        meghatározó   tudományos  világkép  alapján   az   Egészségügyi
        Világszervezet   globális   kampányt   folytat   a    gyermekek
        immunizálásáért,  és  ezen  keretek  között  helyezkedik  el  a
        magyarországi  jogalkotás  is. Az  Egészségügyi  Világszervezet
        stratégiai  célja,  hogy a lakosság immunizáltsága  világszerte
        elérje   a   95   %-ot.  A  magyarországi  statisztikák   ennél
        kedvezőbbek,  a  hazai  oltási intézményrendszer  nemzetközileg
        elismert eredményeket mutat fel. Mindezeket figyelembe véve  az
        alkotmánybírósági eljárás során nem kérdőjelezhető meg, hogy  a
        védőoltások (köztük az életkorhoz kötött védőoltások) az emberi
        szervezet fertőző betegségekkel szembeni ellenálló képességének
        fokozását    és   a   fertőző   megbetegedések   elterjedésének
        megelőzését szolgálják. Tehát egyfelől az egyént (a  gyermeket)
        védik  a fertőzéstől, másfelől az egész társadalmat a járványok
        megjelenésétől.

        Köztudott,  hogy  a kórokozók terjedésével létrejövő  járványok
        gyakran   okoznak   egészségkárosodással   és   halállal   járó
        szenvedéseket az emberiségnek. Az orvostudomány a XVIII. század
        végén  ismerte  fel,  hogy a védőoltások az emberi  szervezetet
        antitestek, azaz olyan fehérjék termelésére ösztönzik,  amelyek
        megvédik   a   szervezetet  a  kórokozók  elszaporodásától.   A
        járványok elleni védekezés hagyományos modelljét az iparosodott
        országokban megjelenő tömeges fertőződések leküzdése  érdekében
        dolgozták  ki  a  XIX.  század  végén.  Ennek  része,  hogy   a
        veszélyeztetett    csoportok    tagjait    védőoltásban    kell
        részesíteni.

        Mára  számos  – egykor óriási károkat okozó – fertőző  betegség
        visszaszorult,  a  nyugati társadalmakban  a  járványok  elleni
        védekezés igen hatékony rendszerei működnek. Mindebben jelentős
        szerepe  volt  annak, hogy védőoltásokat fejlesztettek  ki,  és
        immunizálták    a   társadalmak   tagjait.   Számos    betegség
        előfordulásának csökkenéséhez természetesen az is  hozzájárult,
        hogy  javultak  a higiénés viszonyok, valamint  a  táplálkozási
        feltételek és szokások.

        3.4. A fentiek alapján az Alkotmánybíróság az Eütv1.-ben és  az
        R1.-ben  előírt,  életkorhoz kötött védőoltások alkalmasságának
        és   szükségességének  megállapításához  egyfelől  a  gyermekek
        megfelelő    testi,    szellemi   és   erkölcsi    fejlődésének
        biztosítását,    másfelől   az   egész    társadalom    fertőző
        betegségekkel,   járványokkal  szembeni   védelmét   tekintette
        irányadónak.

        3.4.1.  Az  Alkotmány 67. §-ának (1) bekezdése  kimondja,  hogy
        minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom
        részéről  arra a védelemre és gondoskodásra, amely a  megfelelő
        testi,  szellemi  és  erkölcsi  fejlődéshez  szükséges.   Ebből
        következően   a   gyermekek  alapvető  jogainak   a   védelmére
        garanciális   jellegű   szabályokat   kell   kialakítani.    Az
        Alkotmánybíróság   korábban  kifejtette,   hogy   a   gyermekek
        következmények    felmérésére   való   képességének    hiányára
        tekintettel  a  védelmükre  megalkotott  jogszabályok   alapjog
        korlátozásával  is járhatnak [21/1996. (V. 17.)  AB  határozat,
        ABH 1996, 74, 80.].

        3.4.2.    Az    Alkotmánybíróság    a    kötelező    tüdőszűrés
        alkotmányosságát   vizsgáló   2012/B/1991.   AB    határozatban
        járványügyi  közérdekkel indokolta az alapjog-korlátozást.  „Az
        Alkotmánybíróság megítélése szerint a jelen ügyben a korlátozás
        oka  a  járványügyi közérdek; a fertőző betegség minél  korábbi
        felismerése,  forrásainak  felkutatása,  illetve   a   fertőzés
        veszélyének    elhárítása.   Az   indítványozó   álláspontjával
        ellentétben  tehát  nem arról van szó, hogy az  R.-ben  foglalt
        szabályozás  megsérti  a tüdőszűrésre kötelezettek  egészséghez
        való jogát, hanem arról, hogy önrendelkezési jogukat korlátozza
        a  fenti alkotmányos cél érdekében.” (ABH 2001, 1169, 1173.) Az
        Alkotmánybíróság a 43/2005. (XI. 14.) AB határozatban kimondta,
        hogy   az   államnak   az  Alkotmány  70/D.  §-ából   következő
        egészségvédelmi   kötelessége   kivételes   esetekben   még   a
        döntésképes   egyén   választásával  szemben   is   elsőbbséget
        élvezhet. (ABH 2005, 536, 550.)

        Az  életkorhoz  kötött védőoltások esetében a gyermek  jogainak
        védelme  és a járványügyi közérdek nem különíthető el teljesen,
        mivel  az  oltások jelentős részben a közösségben élő gyermekek
        egészségének  védelmét szolgálják. Az óvodai,  iskolai  és  más
        csoportokban   együttlévő  gyermekek  hatással  vannak   egymás
        egészségi  állapotára, a fertőző betegségek  gyakran  terjednek
        szét  a  gyermekközösségekben. Ezért az  államnak  a  gyermekek
        jogainak   védelmére   vonatkozó  alkotmányos   kötelezettségét
        [Alkotmány   67.   §   (1)  bekezdés]  és  az   egészségvédelmi
        kötelezettség  részét képező járványügyi feladatait  (Alkotmány
        70/D. §) egymással összefüggésben kell figyelembe venni.

        3.5.  Az  Alkotmánybíróság  az  életkorhoz  kötött  védőoltások
        alkalmasságának és szükségességének megállapításakor figyelembe
        vette,  hogy  az  Egészségügyi Világszervezet ajánlásaiból  nem
        következik,  hogy  bírósági  úton  kikényszeríthető,   kötelező
        védőoltási rendszert indokolt intézményesíteni. Az Indítvány1.-
        hez  mellékelt  dokumentumok tényszerűen igazolják,  hogy  több
        demokratikus  állam  nem  a  védőoltások  kötelezővé  tételével
        igyekszik   elérni   a   társadalom  minél   nagyobb   részének
        immunizálását.

        Az  Egészségügyi  Világszervezet  azt  az  elmúlt  évtizedekben
        elterjedt  bioetikai  felfogást közvetíti,  hogy  a  járványok,
        amelyek  soha nem maradnak az országhatárokon belül, elsősorban
        nem   az   alapvető   jogok  korlátozásával   fékezhetők   meg.
        Tapasztalatok  bizonyították, hogy a  kizárólag  kényszeren  és
        kötelezésen  alapuló  eljárásokban  az  emberek  nem  mindenben
        tettek  eleget a hatóságok előírásainak, titokban vagy  nyíltan
        megszegték   a   rendelkezéseket,  ezért  a  járványok   elleni
        védekezés  nem  volt  hatékony. Az  eredményes  közegészségügyi
        fellépés   alapja,   hogy  a  hatóságok   együttműködjenek   az
        emberekkel,  tudatosítsák  a fertőző betegségekkel  kapcsolatos
        információkat,  és  megfelelő  bizalomra  tegyenek   szert   az
        érintettek köreiben. A szükséges anyagi források diszkrimináció-
        mentes  biztosítása, a hatósági személyek helyett a háziorvosok
        bevonása és a kölcsönös tájékoztatás hozzájárulhat ahhoz,  hogy
        az  érintettek ne személyük elleni támadásként, hanem a javukat
        szolgáló    ellátásként    fogják   fel    a    közegészségügyi
        beavatkozásokat. Kötelező és kényszerítő jogi eszközök  igénybe
        vétele  általában  csak a végső eszköz lehet a  közegészségügyi
        célok elérése érdekében.

        Mindazonáltal  az  Alkotmánybíróság  úgy  foglalt   állást,   a
        gyermekek  egészségének védelme és a fertőző betegségek  elleni
        védekezés   alkotmányosan   elfogadható   indok   az   alapjog-
        korlátozásra.   A   fertőző   betegségek   elleni   védőoltások
        immunizálják  a  beoltott gyermekeket. A  gyermekközösségek  és
        általában  a  társadalom  úgynevezett  kollektív  immunitásához
        azonban   szükséges   az,  hogy  az  egyes  betegségek   elleni
        védőoltásokat  az  érintettek  túlnyomó  többsége  megkapja.  A
        fertőző betegségek terjedése és a járványok megjelenése – egyéb
        feltételek    mellett   –   akkor   előzhető    meg,    ha    a
        gyermekközösségek,  illetve a társadalom  immunizált  tagjainak
        száma  nem csökken egy kritikus pont alá. Megjegyzendő továbbá,
        hogy  az oltás elmaradása elfogadhatatlan mentességet jelentene
        azok  számára, akik nem egészségügyi vagy lelkiismereti  okból,
        hanem  azért nem oltatják be magukat (gyermeküket) mert  bíznak
        abban, hogy mások megkapják az oltást, és így nem lesz járvány,
        ezért ők sem fertőződnek meg.

        3.6.  Mindezek alapján az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy
        általában  véve  az – Eütv1.-ben és R1.-ben intézményesített  –
        életkorhoz  kötött  védőoltások nem  minősíthetők  szükségtelen
        alapjog-korlátozásnak.   Tekintettel   a    természettudományos
        előfeltevésekre, az Eütv1.-ben és az R1.-ben előírt, életkorhoz
        kötött  védőoltások alkalmas és szükséges eszköznek  minősülnek
        egyfelől  a  gyermekek  megfelelő testi, szellemi  és  erkölcsi
        fejlődésének  biztosításához,  másfelől  az  egész   társadalom
        fertőző  betegségekkel,  járványokkal  szembeni  védelméhez.  A
        gyermekek testi-lelki integritásához való jogának és  a  szülők
        gyermekeik   gondozásához   fűződő   alapjogának   korlátozását
        szükségessé teszi egyrészt az államnak az Alkotmány 67.  §  (1)
        bekezdéséből   következő   intézményes   (objektív)    alapjog-
        biztosítási  kötelezettsége, másrészt a 70/D. §-hoz  kapcsolódó
        közegészségügyi, járványügyi közérdek mint alkotmányos cél.

        4.1. Az alapjog-korlátozás arányossága az alkotmányos cél és  a
        jogkorlátozó eszköz összevetésével állapítható meg. A jogalkotó
        a  korlátozás  során  köteles az adott cél  elérésére  alkalmas
        legenyhébb   eszközt  alkalmazni.  A  21/1996.  (V.   17.)   AB
        határozatban  az  Alkotmánybíróság  az  arányossági   vizsgálat
        keretében  értékelte,  hogy  a korlátozó  szabályozás  konkrét,
        fenyegető    veszélytől   óvja-e   meg   a   gyermekeket,    és
        megállapította,  hogy  a  kockázatok mérlegelésénél  a  konkrét
        körülményeket kell figyelembe venni. (ABH 1996, 74, 81-82.)

        A  kötelező  tüdőszűrésről hozott 201/B/1991.  AB  határozat  a
        járványügyi  közérdeket,  valamint az egészségügyi  beavatkozás
        nagyságát  és  a  jogszabályi  garanciákat  vetette  egybe.  „A
        vizsgálat  a  járványügyi közérdekre hivatkozással –  minimális
        sugárterhelés mellett – egy nem invazív vizsgálatot, egy nagyon
        enyhe    beavatkozást   tesz   lehetővé.   Az   R.   kifogásolt
        rendelkezései továbbá csak olyan esetekben teszik kötelezővé  a
        szűrővizsgálat  elvégzését,  amikor  a  gümőkóros  megbetegedés
        előfordulásának   veszélye  egy  adott  közösségben   fokozott.
        Ugyanakkor  a felesleges sugárterhelés elkerülésének  érdekében
        az  R.  19.  §  (5) bekezdése szerint a vizsgálattól  el  lehet
        tekinteni,   ha  valakin  egy  éven  belül  végeztek   mellkas-
        átvilágítást, és nála gümőkóros elváltozást nem észleltek.
        Az   Alkotmánybíróság  megítélése  szerint  az  R.   kifogásolt
        rendelkezései  járványügyi közérdekből az egyén  önrendelkezési
        jogának,  illetve testi integritáshoz fűződő jogának  szükséges
        és arányos korlátozását jelentik.” (ABH 2001, 1169, 1173.)

        A  43/2005.  (XI.  14.)  AB  határozat  arányosságra  vonatkozó
        megállapítása   szerint   „a  beavatkozás   megengedhetőségének
        vizsgálatakor   mindig  mérlegelni  kell  a  személyiségvédelmi
        célokat  és  az igényelt egészségügyi eszközöket, módszereket”.
        (ABH 2005, 536, 550.)

        4.2.  Az  életkorhoz kötött védőoltások mint  alapjog-korlátozó
        beavatkozások  arányosságát  a járványügyi  célok  és  indokok,
        valamint  a szabályozásban megjelenő korlátozások és  garanciák
        összevetése  határozza meg. Az Alkotmánybíróság a jelen  ügyben
        az   alkotmányjogi  panasz  alapján  az  Eütv1.   15.   §   (1)
        bekezdésének  általános rendelkezését és az azt végrehajtó  R1.
        4.  §-ában  foglalt  szabályokat  vonhatja  be  az  arányossági
        vizsgálatba.

        4.2.1. A védőoltások elmaradása veszélyeztetheti az egyént és a
        közösséget.  Ugyanakkor nincsenek veszélytelen  védőoltások.  A
        kockázatok  – elvileg – az enyhe oltási reakcióktól  (allergiás
        tünetek,    hőemelkedés,    fejfájás    stb.)    a    maradandó
        fogyatékosságon  át  a  beoltott  személy  haláláig  terjednek.
        Amikor   az  állam  kötelezővé  tesz  egyes  védőoltásokat,   a
        kockázatok  viseléséről  dönt.  Az  állam  Alkotmányból  fakadó
        kötelessége, hogy kizárólag olyan betegségek megelőzésére írjon
        elő  oltási  kötelezettséget, amelyek esetében  az  feltétlenül
        indokolt,  és  a  gyermekek csak olyan védőoltásokat  kapjanak,
        amelyek a lehető legkisebb egészségügyi kockázattal járnak.  Az
        állam  köteles  gondoskodni arról, hogy a  gyermekek  megfelelő
        életkorban  kapják meg az oltásokat. A kockázatok szempontjából
        alapvető   jelentőségű,   hogy  az   oltóanyagok   minőségéről,
        megbízhatóságáról, folyamatos ellenőrzéséről is végső soron  az
        államnak kell gondoskodnia. Mindezt a gyermekeknek az Alkotmány
        54.  §  (1) bekezdéséből következő személyi integritáshoz  való
        joga  követeli  meg,  valamit  ez  következik  az  államnak  az
        Alkotmány 54. § (1) bekezdésén és a 70/D. §-án alapuló élet- és
        egészségvédelmi kötelességéből is.

        Az Eütv1. 15. § (1) bekezdése alapján az R1. 4. § (1) bekezdése
        határozta  meg az egyes betegségek elleni kötelező  gyermekkori
        védőoltások  körét. A (3) bekezdés arról rendelkezett,  hogy  a
        védőoltások egyik részében a 7. életévig, másik részében a  14.
        életévig    áll   fenn   a   védőoltás   beadására    vonatkozó
        kötelezettség.

        Az  indítványozók nem egyes védőoltásokat vagy konkrét életkori
        határokat   kifogásoltak,  hanem  az   oltási   rendszert.   Az
        Alkotmánybíróság  úgy  ítélte meg, hogy  ezek  a  rendelkezések
        olyan  természettudományos előfeltevéseken alapulnak, amelyeket
        a  jogalkotónak kötelessége volt figyelembe venni,  továbbá  az
        ezekben  a  rendelkezésekben körvonalazódó oltási  rendszer  (a
        betegségek  köre  és a beoltási korhatár) összhangban  volt  az
        Egészségügyi  Világszervezet ajánlásaival. Az  Alkotmánybíróság
        elfogadta   a   jogalkotónak  azt  a   tudományos   ismeretekre
        támaszkodó  előfeltevését, hogy az intézményesített védőoltások
        egyént  és társadalmat érintő előnyei messze meghaladják azokat
        a lehetséges károkat, amelyek mellékhatásként jelentkezhetnek a
        beoltott gyermekeknél. A védőoltások elmaradása általában  véve
        sokkal nagyobb kockázatot jelent a gyermekek egészségére,  mint
        a védőoltások.

        A  természettudományos ismeretek, felmérések  és  előrejelzések
        alapján   –  az  Alkotmányból  következő  hatáskörében   –   az
        egészségügyi  miniszternek, a Kormánynak és az  Országgyűlésnek
        kell  meghatároznia az egyes fertőző betegségek elleni  konkrét
        védekezés  leghatékonyabb eszközeit. Az Alkotmánybíróság  jelen
        ügyben  az  alkotmányjogi panasz alapján nem látott indokot  az
        R1.   4.   §   (1)  és  (3)  bekezdése  alkotmányellenességének
        megállapításához vezető beavatkozásra.

        4.2.2.   Amennyiben   a  jogalkotó  egyes  fertőző   betegségek
        megelőzése    érdekében   gyermekek   védőoltására    vonatkozó
        kötelezettséget   állapít  meg,  akkor  a  gyermekek   személyi
        integritáshoz  való  joga  és  a szülők  –  világnézetüknek  és
        lelkiismereti meggyőződésüknek megfelelő – gondoskodáshoz  való
        joga  számos  jogszabályi biztosítékot követel  meg.  Ezek  egy
        része pusztán azért szükséges, hogy az érintettek megismerjék a
        kötelezettségeket,    és    azoknak    megfelelő    magatartást
        tanúsíthassanak.   A   jogszabályoknak  emellett   széleskörűen
        biztosítaniuk kell azokat a jogosultságokat, amelyeket  maga  a
        védőoltási    kötelezettség    tesz    elengedhetetlenné.    Az
        Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  az  életkorhoz   kötött
        védőoltási  kötelezettség nem szükségtelen  alapjog-korlátozás.
        Ugyanakkor  az  alapjog-korlátozás arányossága függ  a  konkrét
        jogszabályi rendelkezések tartalmától.

        Azok  a  demokratikus államok, amelyek kötelezővé tettek  egyes
        védőoltásokat, jogszabályi garanciákkal előzik meg az  alapvető
        jogok  túlzott mértékű korlátozását. A szlovén Alkotmánybíróság
        a  védőoltások  alkotmányosságáról hozott átfogó  határozatában
        lényeges jogosultságnak nevezte – egyebek mellett – az  oltásra
        kötelezettek  (gyermekek  esetében  a  szülők  vagy   a   gyám)
        megfelelő  tájékoztatását, egészségügyi indok esetén  az  oltás
        alóli   ideiglenes  vagy  végleges  mentesítést,   valamint   a
        megfelelő  mentesítési eljárást. (U-I-127/01.  Uradni  list  RS
        25/2004.) Az olasz Alkotmánybíróság azt fogalmazta meg, hogy  a
        jogalkotónak  kártalanítást  kell  biztosítania   a   védőoltás
        esetleges   káros   következményeiért.   (118/1996.    Gazzetta
        Ufficiale, Prima Serie Speciale, 24.04.1996.)

        4.3.1. Az alkotmányjogi panasz előterjesztésekor hatályban volt
        jogszabályok   közül  az  R1.  határozta  meg   a   gyermekkori
        védőoltások  érintettjeinek (a gyermekek és  a  hozzátartozóik)
        jogait és kötelezettségeit. Például a 6. § a kötelező védőoltás
        alóli  mentesítésről, a 8. § a védőoltásra kötelezett személyek
        (hozzátartozóik)  értesítéséről,  a  12.  §  a  kártalanításról
        rendelkezett. Az R1. szabályai közül az Alkotmánybíróság  jelen
        ügyben  az  alkotmányjogi  panasz  alapján  kizárólag  a  4.  §
        alkotmányosságát vizsgálta. A 4. § – előző pontban  vizsgált  –
        (1) és (3) bekezdése az életkorhoz kötött védőoltások körét  és
        az  életkori határokat határozta meg. Az R1. 4. § (2) bekezdése
        mgy  rendelkezett:  „Azt,  hogy az  (1)  bekezdésben  felsorolt
        védőoltásokat   milyen   életkorban  és   milyen   módon   kell
        alkalmazni, a népjóléti miniszter tájékoztatóban teszi közzé.”

        A  jogalkotásról  szóló 1987. évi XI. törvény (a  továbbiakban:
        Jat.)  55.  § (1) bekezdése szerint a miniszter és az  országos
        hatáskörű szerv vezetője irányelvet és tájékoztatót adhat ki. A
        (3)  bekezdés  így rendelkezik: „A tájékoztató olyan  tényt  és
        adatot  közöl,  amelyet  a  jogszabály végrehajtásáért  felelős
        szervnek   a   feladata  teljesítéséhez  ismernie   kell.”   Az
        Alkotmánybíróság  számos  határozatában  foglalkozott  a   Jat.
        hatályba  lépése  előtti, illetve utáni jogalkotásra  vonatkozó
        alkotmányossági  követelményekkel.  A  45/1991.  (IX.  10.)  AB
        határozat megállapította: „A jogalkotásról szóló 1987. évi  XI.
        törvény  [...]  61.  § (2) bekezdése szerint:  »E  törvény  nem
        érinti  a  hatálybalépése előtt alkotott jogszabály, határozat,
        utasítás,   szabvány,  ármegállapítás  és   jogi   iránymutatás
        hatályát.«  A  szakaszhoz  fűzött  indokolás  a  törvényalkotói
        szándékot a következőképp fogalmazza meg: »E rendelkezés  célja
        az,  hogy a törvény alkalmazása ne okozzon zavart a jogéletben.
        A  törvény  rendelkezéseit a hatálybalépése  előtt  kibocsátott
        jogszabályok,   határozatok,  utasítások,  jogi  iránymutatások
        vonatkozásában  folyamatosan, azok felülvizsgálata  során  kell
        átvinni a gyakorlatba.«
        Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Jat.  ezen  szabálya
        nem    sérti   az   Alkotmány   egyetlen   rendelkezését   sem.
        Ellenkezőleg,   összhangban  áll  az  Alkotmánynak   a   Magyar
        Köztársaság  jogállamiságát deklaráló 2. § (1) bekezdésével.  A
        jogállamiság   egyik  fontos  tartalmi  eleme  a  jogbiztonság,
        amelynek  megőrzését célozza a Jat. rendelkezése.”  (ABH  1991,
        206, 207.)

        Az  Alkotmánybíróság  az  58/1991.  (XI.  8.)  AB  határozatban
        fejtette  ki  először,  hogy  a  gyakorlatára  vonatkozó   elvi
        állásfoglalása  szerint [2/1991. (X. 29.)  TÜ-áf.]  a  Jat.-ban
        meghatározott jogforrási renddel ellentétes jogszabályokat  (és
        állami  irányítás  jogi  eszközeit)  formai  okból  csak  akkor
        semmisíti  meg, ha a Jat. hatályba lépése után keletkeztek.  Az
        Alkotmánybíróságnak   ez  a  gyakorlata   vonatkozik   mind   a
        felhatalmazás  alapján  kiadott,  mind  pedig  a   felhatalmazó
        jogszabályokra. [ABH 1991, 288, 289-290.; megerősítve: 32/1992.
        (VI.  10.)  AB  határozat, ABH 1992, 227, 228.; 14/1994.  (III.
        10.)  AB  határozat, ABH 1994, 410, 411.; 61/1995. (X.  6.)  AB
        határozat,  ABH  1995,  317,  318.;  22/2000.  (VI.   23.)   AB
        határozat,  ABH 2000, 444, 447.] Az 1312/B/1991.  AB  határozat
        szerint:  „Az  Alkotmánybíróság (…)  a  szubdelegálást  csak  a
        jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvénynek 1988.  január  1-i
        hatálybalépését    követően    megalkotott    és    hatályosult
        rendelkezések  esetében tekinti alkotmánysértő rendelkezésnek.”
        (ABH 1992, 677, 679.)

        Az  Alkotmánybíróság jelen ügyben megállapította, hogy az 1972.
        július  1-jén  hatályba  lépett  R1.  eredetileg  a  4.  §  (3)
        bekezdésében rendelkezett a további szabályozásról: „Azt,  hogy
        a   (2)   bekezdésben  felsorolt,  valamint  a  gümőkór  elleni
        védőoltásokat   milyen   életkorban  és   milyen   módon   kell
        alkalmazni,  az  egészségügyi miniszter külön szabályozza.”  Az
        alkotmányjogi  panasz  alapjául  szolgáló  ügy  és   a   panasz
        benyújtása idején hatályban volt rendelkezést az egészségügyről
        szóló   1972.  évi  II.  törvénynek  a  járványügyre  vonatkozó
        rendelkezései  végrehajtásáról  szóló  9/1972.  (VI.  27.)  EüM
        rendelet  módosításáról szóló 24/1988. (XII. 26.) SZEM rendelet
        1.  §-a  állapította meg, amely módosította az R1. 4.  §  egyes
        bekezdéseinek  számozását  és tartalmát.  A  módosítások  1989.
        január   1-jén  léptek  hatályba.  Következésképpen  az   R1.-t
        módosító  rendelkezéseknek összhangban kellett lenniük  a  Jat.
        szabályaival.

        4.3.2.  Az  R1.  4.  § (2) bekezdése, valamint  az  az  alapján
        kiadott  szabályozás  is normatív. Az R1. ugyanis  felhatalmazó
        szabály, a miniszteri tájékoztató pedig a felhatalmazás alapján
        kiadott, a jogalanyokat kötelező szabályozás. Az R1. 4.  §  (2)
        bekezdésének az életkorra utaló fordulata azt jelenti,  hogy  a
        miniszter tájékoztatóban tehette közzé, hogy az újszülötteknek,
        a  csecsemőknek és a többi gyermekkorúnak hány hetes,  hónapos,
        illetve  éves  korban  kell beadni az  egyes  védőoltásokat.  A
        rendelkezésnek   a  védőoltások  módjára  vonatkozó   fordulata
        alapján  a  miniszter tájékoztatóban rendelkezhetett –  egyebek
        mellett  – az iskolai oltási kampányokról, az oltásra  jogosult
        orvosok  köréről  és  általában  a  védőoltási  eljárásról.   A
        rendeleti  felhatalmazás alapján kiadott miniszteri tájékoztató
        a  Jat. alapján az állami irányítás egyéb jogi eszközének, azon
        belül  az  55.  §  (1)  és  (3)  bekezdésének  megfelelő   jogi
        iránymutatásnak minősül.

        Az  Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  az  R1.  4.  §  (2)
        bekezdésében  körülírt  szabályozási  tárgykör   nem   csak   a
        végrehajtásért   felelős   szervek   feladatainak   ellátásához
        szükséges  tényeket  és  adatokat  foglal  magában,   hanem   a
        védőoltásra     kötelezett    személyek    és    hozzátartozóik
        kötelezettségének    idejére,    terjedelmére,    illetve     a
        kötelezettségek   teljesítésének  módjára  vonatkozó   normatív
        szabályokat is. A védőoltások beadásának életkor szerinti ideje
        és módja nem tekinthető olyan orvosi szakkérdésnek, amely nincs
        érdemi    összefüggésben    az    érintettek    jogaival     és
        kötelezettségeivel.    A    jelenleg    hatályos    jogszabályi
        rendelkezések közül az R2. 5. §-a, valamint 11-16. §-ai  számos
        olyan  szabályt tartalmaznak, amelyek az R1. alapján miniszteri
        tájékoztató keretei között is kiadhatók voltak.

        Az   R1.   9.   §  (1)  bekezdése  általános  kötelezettségként
        fogalmazta  meg:  „A  védőoltásra  kötelezett  személy  köteles
        védőoltás, továbbá – ha a védőoltást megelőzően szűrővizsgálat,
        vagy   azt   követően  a  védőoltás  eredményének   ellenőrzése
        szükséges  – szűrő-, illetőleg ellenőrző vizsgálat  céljából  a
        megállapított helyen és időben megjelenni és magát az oltásnak,
        illetőleg  a vizsgálatnak alávetni. Ha a védőoltásra kötelezett
        kiskorú,  megjelenéséről  hozzátartozója  (gondozója)   köteles
        gondoskodni.” Az R1. 4. § (2) bekezdésében foglalt  szabályozás
        ugyanakkor  azt eredményezte, hogy a gyermekek és  a  szülők  –
        védőoltások  beadásával  összefüggő  –  kötelezettségeinek  egy
        részét  nem  tartalmazták jogszabályok. Az R1. érvényesülésének
        idején a szülők leginkább a járványügyi hatóságok gyakorlatából
        szerezhettek  tudomást  arról, hogy a gyermekeket  mennyi  idős
        korukban  és  milyen  módon  kell beoltatni  az  egyes  fertőző
        betegségek ellen. Az iskolai oltási kampányok esetében még arra
        sem  volt  biztosíték, hogy a szülők előzetesen értesüljenek  a
        védőoltás idejéről, módjáról, és várható hatásairól. Az R1.  4.
        §  (2)  bekezdésének szabályozási megoldásában  az  a  felfogás
        tükröződik, hogy a kötelező védőoltások esetében a gyermekeknek
        és  a  szüleiknek lényegében nincs más teendőjük, mint az, hogy
        engedelmeskedjenek a járványügyi hatóságok rendelkezéseinek.

        Az    R1.   4.   §   (2)   bekezdésében   foglalt   rendelkezés
        elválaszthatatlanul    kapcsolódik    az     alapjog-korlátozás
        arányosságának   vizsgálatához,   mert   az   arányosságot    a
        járványügyi   célok  és  indokok,  valamint  a   szabályozásban
        megjelenő korlátozások és garanciák összevetése határozza  meg.
        Mivel   az  R1.  4.  §  (2)  bekezdése  miatt  nem  tartalmazta
        jogszabály  az  életkorhoz  kötött  védőoltások  kötelezettjeit
        megillető jogosultságok és az őket terhelő kötelezettségek  egy
        részét,  ebben  a  körben érdemi arányossági  mérlegelésre  nem
        kerülhet sor. Nincs ugyanis olyan normatív rendelkezés, amelyet
        ellensúlyként   számításba   lehetne   venni   a    járványügyi
        közcélokkal szemben.

        Mindezek  alapján az Alkotmánybíróság megállapította,  hogy  az
        R1.  4.  §  (2)  bekezdése ellentétes volt a  Jat.  55.  §  (3)
        bekezdésével,  és ennek következtében az Alkotmány  37.  §  (3)
        bekezdésének első mondatával, amely így rendelkezik: „A Kormány
        tagjai  törvényben vagy kormányrendeletben kapott felhatalmazás
        alapján  feladatkörükben eljárva rendeletet adnak  ki,  amelyek
        törvénnyel és kormányrendelettel nem lehetnek ellentétesek.”

        5.1.   Az   arányossági   vizsgálat   körében   végezetül    az
        Alkotmánybíróság   külön   kitért   az   alkotmányjogi   panasz
        előterjesztőinek   arra   a  –  bírósági   eljárás   során   is
        hangoztatott  –  lényeges  alkotmányossági  felvetésére,   hogy
        szülőként  – lelkiismereti, vallási meggyőződésük  miatt  –  az
        Alkotmány  60.  § (1) bekezdésén alapuló joguk  van  mentesülni
        gyermekeik  beoltatása  alól. Az Eütv1.  15.  §  (1)  bekezdése
        általánosságban tette kötelezővé a védőoltásokat, a törvény nem
        rendelkezett  a  mentesítésről. Az R1. 6. §-ának  első  mondata
        pedig   kizárólag  egészségügyi  indokból  tette   lehetővé   a
        mentesítést: „A kötelező védőoltás alól mentesíteni kell azokat
        a  személyeket, akiknek testi állapotát vagy meglevő betegségét
        a védőoltás károsan befolyásolná.”

        Kétségtelen,  hogy  a  gyermekek számára  kötelező  védőoltások
        Eütv1.   és   az  R1.-beli  szabályozása  másoknál  jelentősebb
        sérelmet   okozott  azoknak  a  szülőknek,  akiknek  határozott
        lelkiismereti,  illetve  vallási meggyőződésével  ellentétes  a
        védőoltás.   Az  alkotmányos  demokráciákban  vissza-visszatérő
        kérdés,  hogy  az állampolgárok mentesülhetnek-e lelkiismereti,
        illetve  vallási  nézeteikre hivatkozva olyan  törvények  alól,
        amelyek  általános kötelezettségeket fogalmaznak meg.  (Vallási
        szertartáshoz    használhatnak-e   bódító   hatású    szereket;
        viselhetnek-e a vallás által megkívánt öltözéket a hadseregben;
        eltérhetnek-e  a  házassági és családi kapcsolatokra  vonatkozó
        szabályoktól,   például   a  monogámiától?   stb.)   Az   ilyen
        szabályozásban   megjelenő  alapjog-korlátozás   arányosságának
        mérlegelésekor az úgynevezett „összehasonlító teherpróba” eltér
        azok  esetében,  akiknek – többletként  –  a  lelkiismereti  és
        vallásszabadságát is korlátozzák a rendelkezések.

        Egyfelől tekintetbe kell venni azt a jogállami alapelvet,  hogy
        mindenki  ugyannak  a  jogrendnek jogosultja  és  kötelezettje,
        vagyis  a  jogszabályok mindenkire vonatkoznak,  mégpedig  úgy,
        hogy   a   jognak  mindenkit  egyenlőként  (egyenlő   méltóságú
        személyként)  kell kezelnie. Másfelől szem előtt kell  tartani,
        hogy   az  alkotmányos  demokrácia  egyik  értéke  a  politikai
        közösségen   belüli  sokszínűség,  az  egyének  és  közösségeik
        szabadsága  és autonómiája. Ezért általánosságban nem  mondható
        ki  sem  az,  hogy  a lelkiismereti, illetve a kultuszszabadság
        miatt  mindig kivételt kell tenni az általános törvények  alól,
        sem  az,  hogy a törvények uralma teljesen kiterjed  a  vallási
        közösség belső életére.

        A   különböző,   egymással   olykor  versengő   alkotmányossági
        szempontok  miatt  mindig  csak  a  konkrét  ügyben   felmerülő
        alkotmányjogi   kérdés   kapcsán  állapítható   meg,   hogy   a
        kultuszszabadságra  tekintettel indokolt-e  kivételt  tenni  az
        általános  törvények alól. A döntésnél meghatározó  jelentősége
        van  –  egyebek  mellett  –  annak, hogy  az  igényelt  kivétel
        szorosan  kapcsolódik-e hittételhez, vallási  szertartáshoz;  a
        kivételes  szabályozás  nem  járhat-e  mások,  így  a   vallási
        közösségen  kívüli  személyek  jogainak  sérelmével.  Vagyis  a
        konkrét  körülmények vizsgálata alapján állapítható  meg  annak
        indokoltsága,  hogy  az érintettek mentesüljenek  az  általános
        kötelezettségek alól, illetve, hogy az állam „lehetővé tegye  –
        ésszerű  keretek között – az alternatív magatartást.” [21/1991.
        (V.  17.)  AB  határozat,  ABH 1991,  297,  313.;  megerősítve:
        4/1993. (II. 12.) AB határozat ABH 1993, 48, 51.]

        5.2.     Az    Alkotmánybíróság    a    támadott    szabályozás
        alkotmányosságának    megítélésekor    különös     jelentőséget
        tulajdonít  annak,  hogy jelen ügyben nem  az  a  kérdés,  hogy
        döntésképes  felnőttek visszautasíthatják-e a  saját  és  mások
        egészségét  védő  oltásokat, hanem az,  hogy  megtehetik-e  ezt
        gyermekeik  nevében.  A különbség azért  alapvető,  mert  –  az
        Alkotmány  67.  §  (1) bekezdése alapján nemcsak  a  családnak,
        hanem az államnak is biztosítania kell a gyermekek számára  azt
        a  védelmet és gondoskodást, amely a megfelelő testi,  szellemi
        és  erkölcsi fejlődésükhöz szükséges. Ezért az államnak akár  a
        szülőkkel  szemben  is  védelmeznie  kell  a  gyermekek  önálló
        érdekeit. Mivel a védőoltások az érintett egyén és a társadalom
        többi tagjának egészségét védik, a gyermekeknek érdekük fűződik
        ahhoz,  hogy  megkapják  az  életkorhoz  kötött  védőoltásokat.
        Továbbá  a  gyermekközösségek tagjainak érdekük fűződik  ahhoz,
        hogy   a   közösség  tagjai  minél  nagyobb  számban   legyenek
        immunizáltak.
        A  jelen ügyben vizsgált szabályozás további sajátossága,  hogy
        bár  következményeit tekintve hátrányosan érinti azokat, akiket
        lelkiismereti,  illetve  vallási  meggyőződésükkel   ellentétes
        cselekvésre kényszerít, de a szabályozás igazolása megfelel  az
        állam   –  Alkotmány  60.  §-ából  következő  –  semlegességére
        vonatkozó   követelménynek.  Ugyanis  az  Eütv1.  és   az   R1.
        rendelkezései     nem     világnézetek     vagy      hittételek
        igazságtartalmának  elfogadásán  alapulnak,  vagyis   nem   egy
        hittételt részesítenek előnyben egy másik hittétellel  szemben,
        hanem  természettudományos  alapokon  álló  indokok  alapján  –
        világnézetre  tekintet nélkül – mindenkire  egyformán  kötelező
        szabályokat tartalmaznak.

        Mindezek  mellett jelentősége van annak is, hogy  a  védőoltási
        kötelezettség nem csak bizonyos világnézeti meggyőződést  valló
        személyek,  hanem  minden kötelezett számára fizikai  és  lelki
        tehertételt jelenthet. Ez az általános kötelezettség  akkor  ér
        célt,  ha  a társadalom immunizált tagjainak száma nem  csökken
        egy   kritikus  pont  alá.  Ezért  a  jogalkotó  –   tudományos
        felmérések  és előrejelzések alapján – mérlegelheti,  hogy  nem
        jelentene-e  jelentős veszélyt a járványügyi célokra  az  olyan
        szabályozás, amely vallási, világnézeti alapon kivételt enged.

        Végezetül az Alkotmánybíróság tekintetbe vette azt is,  hogy  a
        kötelező  védőoltásokat lelkiismereti,  illetve  vallási  okból
        elutasítók  egy  része  nem általában  a  védőoltások  beadását
        ellenzi,    hanem   meghatározott   összetételű   oltóanyagokat
        kifogásol.    (Hasonlóan   az   emberi   vér   transzfúziójának
        elutasításához.) Ha többféle oltóanyag áll rendelkezésre, akkor
        lehetőség   van   az   „ésszerű  keretek   közötti   alternatív
        magatartásra” más összetételű oltóanyagok használatával.

        A  fenti  szempontokat figyelembe véve az Alkotmánybíróság  úgy
        foglalt  állást,  hogy nem ellentétes az Alkotmány  60.  §  (1)
        bekezdésével és a 67. § (2) bekezdésével, hogy az Eütv1. 15.  §
        (1)  bekezdése,  valamint  az  R1.  6.  §-a  alapján  a  szülők
        lelkiismereti,  illetve világnézeti okból nem  tagadhatták  meg
        gyermekeik védőoltását.

        6.1. Következésképpen az alkotmányjogi panasz érdemi vizsgálata
        alapján az Alkotmánybíróság azt állapította meg, hogy az R1. 4.
        §  (2)  bekezdése  ellentétes  volt  az  Alkotmány  37.  §  (3)
        bekezdésének első mondatával. Az Alkotmánybíróság az Eütv1. 15.
        §  (1)  bekezdése,  valamint az R1. 4. § (1) és  (3)  bekezdése
        alkotmányellenességének     megállapítására      előterjesztett
        alkotmányjogi panaszt elutasította.

        6.2.  Az  Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatának megfelelően  az
        alkotmányjogi panaszt úgy értelmezte, hogy az magában  foglalja
        a  támadott jogszabály konkrét ügyben történő alkalmazásának  a
        kizárására  irányuló kezdeményezést is [36/2006.  (IX.  7.)  AB
        határozat,ABH  2006, 473.; 2/2007. (I. 18.) AB  határozat,  ABK
        2007. január, 14.].

        Az  Abtv. 43. § (4) bekezdése alapján az Alkotmánybíróság külön
        határoz  az  alkotmányellenes  norma  konkrét  esetben  történő
        alkalmazhatóságáról, ha ezt a jogbiztonság,  vagy  az  eljárást
        kezdeményező különösen fontos érdeke indokolja. Jelen  esetben,
        az  alkotmányjogi  panasz  alapján az alkalmazási  tilalmat  az
        eljárást   kezdeményezők   érdekei  indokolhatták   volna.   Az
        Alkotmánybíróság azonban úgy ítélte meg, hogy az  alkotmányjogi
        panasz   alapjául  szolgáló  eljárás  kimenetele  nem  az   R1.
        alkotmányellenesnek   nyilvánított  4.   §   (2)   bekezdésének
        alkalmazásán  múlott.  Az  eljárás  jogerős  befejezése  és   a
        közigazgatási,  valamint a bírósági határozat végrehajtása  azt
        jelentette,  hogy az elmaradt védőoltásokat a  gyermekeknek  be
        kellett  adni.  Az R1. 4. § (2) bekezdése ezt a kötelezettséget
        nem érintette.

        Ezért  az  Alkotmánybíróság az R1. 4. § (2)  bekezdése  konkrét
        ügyben  történő alkalmazásának a kizárására irányuló indítványt
        elutasította.
                                      VI.

        Az   indítványozók  –  az  alkotmányjogi  panaszon  túl  –   az
        Indítvány2.-ben utólagos normakontrollra vonatkozó kérelmet  is
        előterjesztettek:  a  hatályban lévő jogszabályi  rendelkezések
        közül   az   Eütv2.   58.   §  (1),  (3)   és   (4)   bekezdése
        alkotmányellenességének   megállapítását   és   megsemmisítését
        kezdeményezték. Az Alkotmánybíróság az utólagos normakontrollra
        irányuló   eljárás  során  irányadónak  tekintette   azokat   a
        megállapításokat, amelyeket a jelen határozat indokolásának IV.
        és   V.  pontja  tartalmaz  az  alapvető  jogok  korlátozásáról
        általánosságban,   valamint  az  életkorhoz   kötött   kötelező
        védőoltásokkal  összefüggésben. Ugyanakkor az  Alkotmánybíróság
        figyelemmel  volt  arra  is, hogy az  utólagos  normakontrollra
        vonatkozó   kérelem  nem  csak  az  életkorhoz  kötött,   hanem
        valamennyi kötelező védőoltással összefüggésben fogalmazta  meg
        az alkotmányossági aggályokat.

        Az Eütv2. 58. § (1) bekezdése a védőoltás alóli mentesítést,  a
        (4)  bekezdés  a  védőoltás határozattal  történő  elrendelését
        szabályozza.  Az  Alkotmánybíróság  először  ennek  a   két   –
        egymással    szorosan   összefüggő   eljárást   szabályozó    –
        rendelkezésnek   az   alkotmányosságát   vizsgálta   meg.    Az
        indítványozók  szerint  ez  a  két  rendelkezés  ellentétes  az
        Alkotmány 2. § (1) bekezdésével (jogállamiság elve), az  50.  §
        (2)    bekezdésével    (közigazgatási   határozatok    bírósági
        felülvizsgálatának követelménye), valamint az Alkotmány  57.  §
        (1) bekezdésével (bírósághoz fordulás joga) és (5) bekezdésével
        (jogorvoslathoz   való   jog).  Ezt   követően   vizsgálta   az
        Alkotmánybíróság  az  Eütv2. 58.  §  (3)  bekezdését,  amely  a
        védőoltásra  kötelezett személy értesítéséről rendelkezik.  [Az
        Eütv2.  58.  §  (2)  bekezdését,  amely  a  kötelezettek  és  a
        beoltottak nyilvántartásáról rendelkezik, az indítványozók  nem
        kifogásolták.]

        1.1.   Az   Eütv2.  58.  §-ának  a  mentesítésről   szóló   (1)
        bekezdésével  kapcsolatban az indítványozók  azt  kifogásolták,
        hogy sem a támadott rendelkezés, sem az Eütv2. más szabálya nem
        határozza  meg,  hogy  kérelemre vagy hivatalból  történik-e  a
        mentesítés;  mi  az  egészségügyi  hatóság  pontos  szerepe  az
        eljárásban; megismerhetik-e az érintettek a döntést; élhetnek-e
        jogorvoslattal  a  közigazgatási  hatóság  és   a   kezelőorvos
        döntésével  szemben.  Az indítványozók  felhívták  a  figyelmet
        arra,   hogy   a   gyakorlatban  a  hatóság  nem  közigazgatási
        határozatban   dönt  a  hozzájárulásról.  Az  indítványozók   a
        mentesítés   szabályozását  érintő  alkotmányossági  kifogásaik
        között  említették, hogy az R2. 11. § (1) bekezdése  alapján  a
        védőoltások ellenjavallatait az Országos Epidemiológiai Központ
        által  kiadott  Módszertani Levél tartalmazza, amelyben  számos
        kötelező jellegűként megfogalmazott rendelkezés található.

        Az  Eütv.  58.  §-ának  a  védőoltás elrendeléséről  szóló  (4)
        bekezdésével  összefüggésben az indítványozók azt kifogásolták,
        hogy     a    védőoltást    elrendelő    határozatot    azonnal
        végrehajthatónak  nyilvánító  rendelkezés  formálissá  teszi  a
        bírósági   jogorvoslatot,  mert  a  határozat  végrehajtása   a
        védőoltás beadását jelenti, és így a bíróság már nem tud az ügy
        érdemében dönteni, nincs mód az utóbb törvénytelennek bizonyult
        aktus reparációjára.

        1.2.  Az  Alkotmánybíróság számos határozatban fogalmazta  meg,
        hogy  az  Alkotmánynak  a  közigazgatási  határozatok  bírósági
        felülvizsgálatáról,  a  bírósághoz  fordulás   jogáról   és   a
        jogorvoslathoz   való   jogról  szóló,   egymással   összefüggő
        rendelkezései  –  a jogállamiság elvével összhangban  –  milyen
        követelményeket támasztanak a jogszabályokkal szemben.

        Az   Alkotmány  57.  §  (5)  bekezdésének  első   mondata   így
        rendelkezik:    „A   Magyar   Köztársaságban    a    törvényben
        meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az  olyan
        bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen,  amely  a
        jogát  vagy  jogos érdekét sérti.” Az Alkotmánybíróság  állandó
        gyakorlata szerint „a jogorvoslathoz való jog, mint alkotmányos
        alapjog immanens tartalma az érdemi határozatok tekintetében  a
        más  szervhez vagy (...) ugyanazon szervezeten belüli  magasabb
        fórumhoz  fordulás lehetősége” [5/1992. (I. 30.) AB  határozat,
        ABH  1992, 27, 31.; 22/1995. (III. 31.) AB határozat, ABH 1995,
        108, 109.].

        A  testület többször rámutatott arra, hogy elégséges az egyfokú
        jogorvoslat,  és  az  Alkotmány  a  jogalkotóra   bízza   annak
        meghatározását, hogy hány fokú jogorvoslati rendszert hoz létre
        [1437/B/1990. AB határozat, ABH 1992, 453, 454.; 22/1995. (III.
        31.)  AB határozat, ABH 1995, 108, 110.]. Ehhez kapcsolódóan  a
        66/1991.   (XII.  21.)  AB  határozat  utalt   arra,   hogy   a
        közigazgatási    határozatok    bírósági    eljárásban     való
        felülvizsgálata  a  jogorvoslathoz  fűződő  alapjogból   fakadó
        alkotmányossági követelményt kielégíti. (ABH 1991,  342,  350.;
        138/B/1992. AB határozat, ABH 1992, 729.)

        Az Alkotmány 50. § (2) bekezdése alapján a bíróság ellenőrzi  a
        közigazgatási  határozatok törvényességét. Az  Alkotmánybíróság
        megállapítása  szerint  a „közigazgatási  határozatok  bírósági
        felülvizsgálatáról szóló alkotmányi rendelkezés a hatalmi  ágak
        egymáshoz  való viszonyának rendezése érdekében  szabályozza  a
        bíróságok  funkcióját a közigazgatás ellenőrzésében.” (Először:
        953/B/1993. AB határozat, ABH 1996, 432, 434.)

        A  39/1997. (VII. 1.) AB határozat kimondta, hogy az  Alkotmány
        50.  §  (2)  bekezdését  „az  57.  §-ra  tekintettel  úgy  kell
        értelmezni,  hogy  az eljárásnak ahhoz kell  vezetnie,  hogy  a
        bíróság a perbe vitt jogokat és kötelességeket az ott írt módon
        valóban  „elbírálja”:  az összes, az Alkotmányban  részletezett
        követelmény  –  a  bíróság  törvény  által  felállított  volta,
        függetlensége   és   pártatlansága,  az,   hogy   a   tárgyalás
        igazságosan  (a nemzetközi egyezmények szóhasználatával:  fair,
        équitablement, in billiger Weise) és nyilvánosan folyjék –  ezt
        a  célt  szolgálja,  csak e követelmények teljesítésével  lehet
        alkotmányosan véglegesnek számító, érdemi, a jogot  megállapító
        döntést  hozni.  A  közigazgatási határozatok  törvényességének
        bírói  ellenőrzése  tehát  alkotmányosan  nem  korlátozódhat  a
        formális jogszerűség vizsgálatára.” (ABH 1997, 263, 272.)

        Az  Alkotmánybíróság  gyakorlata szerint a jogorvoslathoz  való
        jog  tényleges  érvényesüléséhez is szükséges  a  „jogorvoslás”
        lehetősége,  vagyis  az,  hogy  a  jogorvoslat  fogalmilag   és
        szubsztanciálisan  tartalmazza a  jogsérelem  orvosolhatóságát.
        [23/1998. (VI. 9.) AB határozat, ABH 1998, 182, 186.;  49/1998.
        (XI. 27.) AB határozat, ABH 1998, 372, 382.; 19/1999. (VI. 25.)
        AB határozat, ABH 1999, 150, 156.; 2868/1995. AB határozat, ABH
        2001, 795, 797.]

        A   71/2002.   (XII.  17.)  AB  határozat  megállapította:   „A
        közigazgatási  szerv  előtti  eljárás  és  a  bírósági  eljárás
        egymással  szoros  viszonyban  állnak,  egymást  kiegészítő  és
        egymást ellensúlyozó szerepük van. A kettő összefüggésében kell
        tehát vizsgálni azt, hogy a jogorvoslathoz való jog ténylegesen
        érvényesül-e.  A  jogorvoslás lehetőségét vagy a  közigazgatási
        szerv  előtti eljárás, vagy a közigazgatási határozat  bírósági
        felülvizsgálatára  irányuló  eljárás  során  kell  biztosítani.
        Mindkét   esetben   követelmény  a  jogsérelem  orvosolhatósága
        szempontjából   a  jogorvoslat  hatékonysága:  a  jogorvoslatot
        általában    a   határozat   végrehajtását   megelőzően    kell
        biztosítani.   Ez  utóbbi  követelmény  azonban  nem   abszolút
        jellegű,  a  jogrendszerben számos eltérés található.  A  felek
        különösen  fontos érdekei vagy más okok egyaránt indokolhatják,
        hogy  a jogorvoslati eszközhöz ne kapcsolódjék halasztó hatály,
        illetőleg   a   jogorvoslatra  tekintet  nélkül   végrehajtásra
        kerüljön egy adott jogalkalmazói döntés.” (ABH 2002, 417,  426-
        427.)

        1.3.   A  védőoltások  beadásának  eljárási  rendjéről   és   a
        mentesítés  lehetőségéről az Eütv2. két támadott  rendelkezése,
        illetve  az  R2.  rendelkezik. Az Eütv2. 58.  §  (4)  bekezdése
        kimondja:    „Ha   a   védőoltásra   kötelezett    személy    e
        kötelezettségének írásbeli felszólításra sem  tesz  eleget,  az
        egészségügyi  hatóság a védőoltást határozattal rendeli  el.  A
        védőoltást elrendelő határozat – jogorvoslatra tekintet  nélkül
        –  azonnal  végrehajtható.”  58. § (1)  bekezdése  szerint:  „A
        kötelező  védőoltás alól a kezelőorvos átmenetileg  vagy  –  az
        egészségügyi hatóság hozzájárulásával – véglegesen mentesítheti
        azt,  akinek  egészségi  állapotát vagy  meglévő  betegségét  a
        védőoltás várhatóan károsan befolyásolná.”

        1.3.1.  Az  R2. 3. § (1) bekezdése alapján a fertőző betegségek
        megelőzésére   és   leküzdésére  irányuló  helyi   egészségügyi
        tevékenység az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat
        (a   továbbiakban:  Szolgálat)  területileg  illetékes   városi
        intézetének, illetve megyei intézetének hatáskörébe tartozik. A
        védőnő  feladata,  hogy írásban értesítse  a  körzetébe  és  az
        általa  ellátott  oktatási intézménybe tartozó oltandó  személy
        törvényes     képviselőjét     az    oltás     esedékességéről,
        jelentőségéről,  a  beadás  helyszínéről  és  időpontjáról,   a
        várható  általános  reakciókról és a védőoltás  elmulasztásának
        következményeiről  [R2. 15. § (1) bekezdés c)  pont].  Elmaradt
        oltás  esetén  a védőnő ismételt értesítést küld, és  ugyanazon
        oltandóra    vonatkozó   háromszori   eredménytelen    írásbeli
        megkeresés  esetén  értesíti  a  területileg  illetékes  városi
        intézetet  [R2.  15. § (1) bekezdés b) pont].  Ezt  követően  a
        városi  intézet határozattal elrendeli a védőoltásra kötelezett
        személy  oltását  [R2. 16. § (1) bekezdés f)  pont].  A  városi
        intézet  határozata  az  Eütv2. vizsgált  rendelkezése  alapján
        azonnal végrehajtható.

        A  védőoltás  elrendelése a közigazgatási hatósági  eljárás  és
        szolgáltatás  általános  szabályairól  szóló  2004.  évi   CXL.
        törvény  (a  továbbiakban: Ket.) 12. §  (2)  bekezdése  alapján
        közigazgatási  hatósági ügynek minősül, mivel a városi  intézet
        mint  közigazgatási  hatóság  az ügyfelet  érintő  kötelességet
        állapít  meg. A Ket. 98. § (1) bekezdése és 99. § (1) bekezdése
        szerint  az  ügyfél  az elsőfokú határozat  ellen  –  a  döntés
        közlésétől  számított  tizenöt napon belül  –  fellebbezhet.  A
        fellebbezést  az  R2.  3.  §  (1)  bekezdésének  megfelelően  a
        Szolgálat  megyei  intézete bírálja  el.  A  Ket.  109.  §  (1)
        bekezdése  biztosítja  továbbá, hogy az ügyfél  –  a  határozat
        közlésétől  számított  harminc napon  belül  jogszabálysértésre
        hivatkozással – a megyei intézet határozatának felülvizsgálatát
        kérje  a  közigazgatási ügyekben eljáró illetékes bíróságtól  a
        határozatot hozó hatóság elleni kereset indításával.

        1.3.2.   A   mentesítési  eljárást  az  R2.   nem   szabályozza
        részletesen.  Mivel az Eütv2. 58. § (1) bekezdése  egészségügyi
        indokból  teszi lehetővé a mentesítést, értelemszerű,  hogy  az
        nem  általános, vagyis nem az összes védőoltásra, hanem  mindig
        meghatározott    védőoltásra    vagy    oltóanyagra,    illetve
        meghatározott  állapot fennállásának idejére  (lázas  betegség,
        terhesség  stb.)  vonatkozik.  A  törvény  szabálya  szerint  a
        mentesítés  –  az  egészségügyi indok természetétől  függően  –
        lehet  ideiglenes („átmeneti”) vagy meghatározott oltásra  vagy
        oltóanyagra vonatkozóan végleges. Az ideiglenes mentesítésről a
        kezelőorvos dönt, a végleges mentesítéshez a kezelőorvosnak  be
        kell  szereznie  az  egészségügyi hatóság (a  Szolgálat  városi
        intézete)  „hozzájárulását”. Az  R2.  11.  §  (2)  bekezdésének
        szóhasználata  ehhez  képest  pontatlan,  mivel  a  kezelőorvos
        döntését  „orvosi szakvéleménynek” nevezi, míg az  egészségügyi
        hatóság – a döntéshez képest előzetes – „hozzájárulása” helyett
        – utólagos – „jóváhagyást” tartalmaz.

        A   gyakorlatban   a   mentesítés  kapcsolódhat   a   védőoltás
        elrendelésére vonatkozó eljáráshoz, de el is különülhet  attól.
        Ha  például a kezelőorvos a védőoltás beadása előtti  vizsgálat
        során  észleli az oltási kontraindikációt, akkor értelemszerűen
        nem  adja  be  az oltást. A kötelezett személy (vagy  törvényes
        képviselője) maga is jelezheti – a tervezett oltás  előtt  vagy
        attól   függetlenül  is  –  a  kontraindikációt,   amelyről   a
        kezelőorvosnak  állást kell foglalnia.  Az  Eütv2.  és  az  R2.
        azonban  nem  tartalmaz kifejezett rendelkezést  a  kezelőorvos
        döntésének  és  – végleges mentesítés esetén – az  egészségügyi
        hatóság  hozzájárulásának módjáról és formájáról,  továbbá  nem
        rendelkezik explicit módon a jogorvoslat lehetőségéről.

        1.4.    Az    Alkotmánybíróság   az   1.2.   pontban   idézett
        alkotmányossági követelmények és a védőoltások  elrendelésével
        szembeni   jogorvoslati   rendszer  1.3.   pontban   felsorolt
        elemeinek összevetése alapján megállapította, hogy a védőoltás
        elrendelésére   irányuló   eljárás   szabályozása   a   formai
        feltételeknek  megfelel:  a  védőoltást  elrendelő  első  fokú
        közigazgatási  határozattal szemben az ügyfél  fellebbezhet  a
        felettes  szervhez,  és  a  másodfokú  közigazgatási  hatósági
        határozat bíróság előtt megtámadható. Az egyfokú közigazgatási
        jogorvoslat  és  a  bírói felülvizsgálat  megfelelő  kereteket
        jelent a hatékony jogorvoslathoz.

        Ugyanakkor    értelmezésre   szorul,    hogy    a    védőoltás
        elrendeléséhez   kapcsolódó   –   formailag   alkotmányos    –
        jogorvoslati  rendszer igénybe vehető-e a mentesítési  eljárás
        során   is.   Vagyis   az  Alkotmánybíróságnak   azt   kellett
        megvizsgálnia,  hogy  az  Alkotmány hivatkozott  rendelkezései
        miként  érvényesülnek a mentesítési döntési  eljárásokban  (2.
        pont). Emellett az Alkotmánybíróság megállapította, hogy  a  –
        formailag  alkotmányos  –  jogorvoslati  rendszer  tartalmilag
        korlátozza a hatékony, érdemi jogorvoslást. Ennek oka, hogy az
        Eütv2.  58.  §  (4)  bekezdésének második  mondata  szerint  a
        védőoltást  elrendelő  első  fokú  határozat  –  jogorvoslatra
        tekintet   nélkül   –   azonnal   végrehajtható.   Ezért    az
        Alkotmánybíróság  az alapjog-korlátozás általános  feltételeit
        alapul véve megvizsgálta, hogy a jogorvoslathoz való jognak ez
        a korlátozása szükségesnek és arányosnak minősül-e (3. pont).

        2.1.    Az   Alkotmánybíróság   álláspontja   szerint   eltérő
        alkotmányos  megítélés  alá esik, ha  a  kötelezett  mentesül,
        illetve  ha  nem  mentesül  a  védőoltás  alól.  Az  Alkotmány
        hivatkozott   rendelkezéseiből   nem   következik,   hogy    a
        jogalkotónak  biztosítania  kell a  jogorvoslatot,  illetve  a
        bírói utat a kötelező védőoltás alóli ideiglenes vagy végleges
        mentesítés   megadásával  szemben.  Nem   tekinthető   ugyanis
        jogsérelemnek,  ha  a  kezelőorvos a védőoltás  beadása  előtt
        kontraindikációt  észlelve  az  oltás  elhalasztásáról   dönt,
        továbbá,  ha  a kötelezettet kontraindikáció miatt  mentesítik
        meghatározott védőoltás beadása alól.

        2.2.1.   A  mentesítés  megtagadása  (elmaradása)  vonatkozhat
        átmeneti  időre vagy a végleges mentesítésre. Az Eütv2.  egyik
        esetre sem állapít meg szabályokat a döntéshozatal formájáról,
        módjáról,    továbbá    a   jogorvoslás   lehetőségéről.    Az
        Alkotmánybíróság   értelmezése  szerint,  ha   a   kezelőorvos
        megtagadja  az  ideiglenes  mentesítést,  akkor  a  kötelezett
        megteheti,  hogy  a védőnő írásbeli megkereséseit  követően  a
        Szolgálat   városi  intézete  által  kibocsátott  határozattal
        szembeni  fellebbezésben hivatkozik mentesülési  lehetőségére.
        Így a kötelezett az elmaradt védőoltás elrendelésére vonatkozó
        – Eütv2.-ben és az R2.-ben, valamint a Ket.-ben szabályozott –
        eljárási rend jogorvoslati eszközeit veheti igénybe.  Mivel  a
        másodfokú  közigazgatási  hatósági  határozat  bíróság   előtt
        megtámadható,  a  kötelezett ideiglenes  mentesüléséről  végső
        soron bíróság dönthet.

        Következésképpen az ideiglenes mentesítés megtagadása esetén a
        kötelezett   számára   hatékony  jogorvoslati   rendszer   áll
        rendelkezésre.   Ugyanakkor  ehhez  az   szükséges,   hogy   a
        kötelezett  ne  tegyen eleget a kezelőorvos  döntésének  és  a
        védőnő megkereséseinek. Vagyis a kötelezett csak az Eütv2.-ben
        és  az  R2.-ben  foglalt szabályok formális megszegése  nyomán
        élhet  az Alkotmány 50. § (2) bekezdéséből, valamint az 57.  §
        (5) bekezdéséből következő jogosultságaival.

        2.2.2.  A  végleges mentesítés megtagadásának  (elmaradásának)
        eseteire  az  Eütv2.  és  az  R2.  szabályai  egyáltalán   nem
        alkalmazhatók.  Ha  a kezelőorvos – saját  megítélése  alapján
        vagy a Szolgálat városi intézete hozzájárulásának hiánya miatt
        –  nem  mentesíti a kötelezettet véglegesen valamely védőoltás
        alól,  akkor  a  végleges  mentesítés  nem  szerezhető  meg  a
        közigazgatási  hatóság  konkrét védőoltás  beadását  elrendelő
        határozatával   szembeni   jogorvoslat   során.   A   végleges
        mentesítésről  a konkrét kötelezésektől elkülönült  eljárásban
        kell   dönteni.   (A   kötelezettől  nem  várható   el,   hogy
        folyamatosan   jogorvoslati  eszközöket  vegyen   igénybe   az
        ismétlődő kötelezések miatt.)

        Az   Eütv2.  58.  §  (1)  bekezdése  „az  egészségügyi  hatóság
        hozzájárulásától”  teszi  függővé a  végleges  mentesítést.  Az
        Eütv2.-n   alapuló  védőoltási  kötelezettség  alóli   végleges
        mentesítéssel  az érintett jogosultságot szerez arra,  hogy  ne
        teljesítse    az    Eütv2.-ben   és    az    R2.-ben    foglalt
        kötelezettségeket.  Az  egészségügyi  hatósági  és   igazgatási
        tevékenységről szóló 1991. évi XI. törvény 10. § (1)  bekezdése
        alapján  az  egészségügyi államigazgatási szerv –  a  fegyveres
        erők   és  a  rendvédelmi  szervek  kivételével  –  „valamennyi
        természetes és jogi személyre, valamint jogi személyiséggel nem
        rendelkező társaságra kiterjedő hatósági jogkört gyakorol”.

        A  Ket.  12. § (2) bekezdésének a) pontja alapján közigazgatási
        hatósági  ügy  „minden  olyan  ügy,  amelyben  a  közigazgatási
        hatóság az ügyfelet érintő jogot vagy kötelességet állapít meg,
        adatot,    tényt    vagy   jogosultságot    igazol,    hatósági
        nyilvántartást   vezet   vagy  hatósági   ellenőrzést   végez”.
        Következésképpen  megállapítható,  hogy  az   eljárás   tárgyát
        tekintve a meghatározott védőoltás alóli mentesítésre vonatkozó
        eljárást  közigazgatási  ügynek kell  tekinteni.  Ugyanakkor  a
        szabályozás hiányosságai miatt a végleges mentesítésre irányuló
        eljárásra  nem alkalmazhatók a Ket. rendelkezései.  A  hatályos
        jogszabályi rendelkezések alapján a kezelőorvos nem  tekinthető
        a  Ket.  44. § (2) bekezdése szerinti „érdemi döntésre jogosult
        hatóságnak”,  amely  a 45. § (1) bekezdése alapján  határozatba
        foglalja  a szakhatóság hozzájárulását vagy annak megtagadását.
        Ezért a Szolgálat a mentesítési eljárás során nem a Ket. 44-45.
        §-ában  szabályozott szakhatósági minőségben  jár  el,  és  nem
        alkalmazható a Ket. 45. § (2) bekezdése sem, amely kimondja: „A
        szakhatósági  állásfoglalás  ellen külön  fellebbezésnek  nincs
        helye,   az  ügyfél  a  határozat  ellen  irányuló  fellebbezés
        keretében   gyakorolhatja  az  ezzel  kapcsolatos  jogorvoslati
        jogát.”  Mindezek  miatt a védőoltás alóli végleges  mentesítés
        megtagadása (elmaradása) esetén nincs törvényes lehetőség sem a
        felettes  szervnél történő jogorvoslati eljárásra, sem bírósági
        felülvizsgálatra.

        2.3.  A  kötelező védőoltás alóli ideiglenes, illetve  végleges
        mentesítést    elutasító   döntésekkel   szembeni   jogorvoslat
        [Alkotmány  57.  §  (5) bekezdés] és a bírósági  felülvizsgálat
        [Alkotmány 50. § (2) bekezdés] alkotmányjogi szempontból  azért
        különös   jelentőségű,  mert  ezek  a   döntések   a   személyi
        integritáshoz   való   jogot   és   a   döntésképes   személyek
        önrendelkezési  jogát [Alkotmány 54. § (1)  bekezdés]  súlyosan
        korlátozó,  invazív  egészségügyi beavatkozást  írnak  elő.  Az
        egészségügyi  kontraindikáción alapuló  mentesség  lényege  az,
        hogy  a  kötelezett  személy életét,  egészségét  veszélyeztető
        oltást  nem szabad beadni. A mentesség intézménye tehát szintén
        az   Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdésén  alapuló   élethez   és
        egészséghez való jog védelmét szolgálja.

        Az  R2.  11.  § (1) bekezdés úgy rendelkezik, hogy az  Országos
        Epidemiológiai   Központ  évente  kiadott  Módszertani   Levele
        tartalmazza a védőoltások ellenjavallatait. A Módszertani Levél
        tájékoztatást  ad  a  kötelező és  az  önkéntes  oltásokról,  a
        Szolgálattól beszerezhető, valamint a gyógyszertárakban kapható
        oltóanyagokról,  emellett felsorolja azokat az  állapotokat  és
        betegségeket, amelyek oltási kontraindikációnak minősülnek.

        A  Módszertani Levél fontos tájékoztató a kezelőorvosok és  más
        érintettek  számára, ugyanakkor az Alkotmány és a Jat.  alapján
        nem  kötelező  az  egészségügyi  intézményrendszeren  kívülálló
        személyekre  és értelemszerűen a bíróságokra sem.  Elvileg  nem
        zárható  ki,  hogy valaki az aktuális Módszertani Levélben  nem
        szereplő  kontraindikáció miatt mentesüljön  ideiglenesen  vagy
        véglegesen  a védőoltás alól. Pszichikai állapot és  szomatikus
        betegség egyaránt indokolhatja a mentesítést. Ezen túlmenően, a
        Módszertani  Levélben  felsorolt  ellenjavallatok  esetében  is
        általában   mérlegelni   kell   az   egyéni   körülményeket   a
        mentességről  hozott  döntés  során.  Egyfelől  a   járványügyi
        helyzetet  és az oltással kivédhető betegséget kell  figyelembe
        venni,  másfelől  azt a várható károsodást,  amelyet  az  oltás
        beadása  okozna  a  kötelezett egészségében. A  lázas  betegség
        minden   védőoltás  esetén  kontraindikáció,  terhesség  esetén
        kivételes  körülmények  esetén indokolt  az  oltás,  különleges
        mérlegelés szükséges a HIV pozitív személyek esetében stb.

        2.4.   Az   alkotmányos  demokráciákban   az   alapvető   jogok
        korlátozásával  járó  vagy  azokat nyilvánvalóan  veszélyeztető
        egészségügyi   ellátások,   beavatkozások   esetén    speciális
        jogérvényesítési,   jogorvoslati   intézmények   működnek.   Az
        önmagukat vagy másokat veszélyeztető mentális betegek  kötelező
        pszichiátriai kezeléséről különleges habeas corpus eljárásokban
        döntenek,  amelyek  során rendkívül rövid  időn  belül  bíróság
        rendeli  el  vagy  vizsgálja  felül  a  kezelés  indokoltságát.
        Továbbá   a   bíróságok  hatáskörébe  tartozik   az   elrendelt
        gyógykezelések   meghosszabbítása,  időszakos  felülvizsgálata,
        valamint  az  alkalmazott eszközök és módszerek indokoltságának
        kontrollja  is.  Az  Alkotmánybíróság a 36/2000.  (X.  27.)  AB
        határozatban (ABH 2000, 241.) foglalkozott ezekkel  a  tartalmi
        és eljárási feltételekkel, és a hatályos szabályokat az Eütv2.-
        nek a Pszichiátriai betegek gyógykezelése és gondozása című  X.
        fejezete tartalmazza.

        Szintén    különleges,    rendkívül    rövid    időn     belüli
        jogérvényesítési   és  ahhoz  kapcsolódó   bírósági   eljárások
        biztosítják  az  életfenntartó,  illetve  életmentő   ellátások
        visszautasításához való jog érvényesülését  és  a  visszaélések
        megelőzését.  Az  Alkotmánybíróság  a  22/2003.  (IV.  28.)  AB
        határozatban   (ABH   2003,  235.)  körvonalazta   az   ellátás
        visszautasításához való jog alkotmányos alapjait, és a hatályos
        eljárási szabályokat az Eütv2. 20-23. §-ai tartalmazzák.

        Az Alkotmány szintén megköveteli a jogorvoslathoz való jog és a
        pártatlan bírósági eljáráshoz való jog érvényesítését az  egyes
        kötelező védőoltások alóli ideiglenes vagy végleges mentesítési
        eljárásban.   A   jogorvoslati  eljárás  és  a  kontradiktórius
        bírósági  eljárás  keretei között van lehetőség  arra,  hogy  a
        vitatott   esetekben   az  általános  szabályokat   az   egyéni
        körülményeknek  megfelelően  alkalmazzák.  A  védőoltás   alóli
        mentesítési  eljárás  során  –  hasonlóan  számos  polgári-  és
        büntetőeljáráshoz,  valamint  az  egészségügyi   önrendelkezési
        joggal   összefüggő  különleges  eljárásokhoz  –  állást   kell
        foglalni   egészségügyi  szakkérdésekről  is.  Az  Alkotmánynak
        megfelelő  közigazgatási  és bírósági eljárások  során  nyílhat
        lehetőség  arra,  hogy  a  kötelezettek  szakértők  bevonásával
        megfelelő  tudományos színvonalon jelenítsék meg álláspontjukat
        a  Szolgálattal  szemben. A jogorvoslás és  a  pártatlan  bírói
        felülvizsgálat   elengedhetetlen  az  orvosszakmai   kérdéseken
        túlmenő   szempontok,   az   egyéni  körülmények,   a   konkrét
        egészségügyi előnyök és hátrányok mérlegeléséhez is.

        2.5.   Az   Alkotmánybíróság  a   fentiek   alapján   arra   a
        megállapításra   jutott,  hogy  a  kötelező  védőoltás   alóli
        ideiglenes és végleges mentesítésre irányuló eljárás  hatályos
        szabályozása nem felel meg az Alkotmány 50. § (2) bekezdéséből
        és  az  57.  §  (5)  bekezdéséből fakadó követelményeknek.  Az
        alkotmányellenességet nem az Eütv2. – utólagos normakontrollra
        vonatkozó  indítványban kifogásolt – 58.  §  (1)  bekezdésében
        foglalt  rendelkezés okozza, hanem a szabályozás  hiányossága.
        Az  ideiglenes  mentesítés megtagadása esetén a  kötelezett  a
        védőoltás  elrendeléséhez kapcsolódó  jogorvoslati  eszközöket
        veheti  igénybe,  de  csak akkor, ha  előzetesen  megszegi  az
        Eütv2.-ben  és  az  R2.-ben foglalt  szabályokat.  A  végleges
        mentesítés   megtagadásával  (elmaradásával)   szemben   pedig
        egyáltalán  nincs törvényes lehetőség sem a felettes  szervnél
        történő jogorvoslati eljárásra, sem bírósági felülvizsgálatra.
        A  jogalkotó  nem  tette lehetővé, hogy a  kötelezett  a  Ket.
        jogorvoslati rendszerét vagy speciális jogorvoslati eszközöket
        igénybe   véve  élhessen  a  jogorvoslathoz  és   a   bírósági
        felülvizsgálathoz való jogával.

        Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint a mentesítési eljárás
        során   a  jogérvényesítés  és  jogorvoslás  akkor  tekinthető
        hatékonynak,   ha  a  védőoltásra  kötelezett  a   jogszabályi
        rendelkezések megkerülése vagy figyelmen kívül hagyása  nélkül
        fordulhat  olyan  jogorvoslati  fórumhoz,  amely  a  védőoltás
        beadása  előtt,  érdemben  tud  dönteni  az  ideiglenes   vagy
        végleges   mentesítésről.  Másfelől  az  eljárás  hatékonysága
        összefügg   a   közegészségügyi,  járványügyi   célokkal   is:
        fertőződés  közvetlen  veszélye vagy járványveszély  különösen
        indokolttá teheti, hogy a mentesítési eljárás rövid időn belül
        befejeződjön.

        Az  Abtv.  49.  §  (1)  bekezdése  szerint  –  hivatalból  vagy
        indítvány      alapján     –     mulasztásban     megnyilvánuló
        alkotmányellenesség megállapítására akkor kerülhet  sor,  ha  a
        jogalkotó   szerv   a  jogszabályi  felhatalmazásból   származó
        jogalkotói      feladatát     elmulasztotta,      és      ezzel
        alkotmányellenességet idézett elő. A jogalkotó szerv jogszabály-
        alkotási  kötelezettségének konkrét  jogszabályi  felhatalmazás
        nélkül  is köteles eleget tenni, ha azt észleli, hogy a  hatás-
        is   feladatkörébe  tartozó  területen  jogszabályi   rendezést
        igénylő  kérdés  merült  fel. Az Alkotmánybíróság  mulasztásban
        megnyilvánuló  alkotmányellenességet állapít meg,  ha  alapvető
        jog  érvényesüléséhez szükséges garanciák hiányoznak,  illetve,
        ha   a   hiányos   szabályozás  alapvető   jog   érvényesítését
        veszélyezteti. [22/1990. (X. 16.) AB határozat, ABH  1990,  83,
        86.;  37/1992.  (VI. 10.) AB határozat, ABH  1992,  227,  232.]
        Mivel  az  Alkotmánybíróságnak –  az  Abtv.  preambulumában  is
        megfogalmazott   –   elsődleges   feladata   az    Alkotmányban
        biztosított  alapjogok  védelme,  a  testület  szükség   esetén
        hivatalból   eljárva  állapít  meg  mulasztásban  megnyilvánuló
        alkotmányellenességet. [30/1990. (XII. 15.) AB  határozat,  ABH
        1990, 128.]

        Jelen  esetben az Alkotmánybíróság mind a mulasztást, mind  az
        alkotmányellenes  helyzet bekövetkeztét megállapította.  Ezért
        az  Alkotmánybíróság – hivatalból eljárva – megállapította: az
        Alkotmány  50.  §  (2) bekezdését és az 57. §  (5)  bekezdését
        sértő,  mulasztásban  megnyilvánuló  alkotmányellenes  helyzet
        jött  létre  annak  következtében, hogy  az  Országgyűlés  nem
        biztosított  hatékony jogorvoslati eszközt  az  egészségügyről
        szóló   1997.   évi  CLIV.  törvény  58.  §  (1)  bekezdésében
        szabályozott,   a   kötelező   védőoltás   alóli    mentesítés
        megtagadásával  szemben.  Az  Alkotmánybíróság   felhívta   az
        Országgyűlést, hogy jogalkotási feladatának 2008. március  31-
        ig tegyen eleget.

        Az   Alkotmánybíróság   az  Eütv2.   58.   §   (1)   bekezdése
        alkotmányellenességének  megállapítására  és  megsemmisítésére
        irányuló indítványt elutasította.

        3.  Az Alkotmánybíróság külön vizsgálta, hogy az Eütv2. 58.  §
        (4)  bekezdésének  az azonnali végrehajthatóságról  rendelkező
        második mondata a jogorvoslathoz való jog szükséges és arányos
        korlátozásának minősül-e.

        3.1. Az Alkotmánybíróság az alapjog-korlátozás alkalmasságának
        és  szükségességének vizsgálatakor abból  indult  ki,  hogy  a
        jelen   határozat  indokolásának  V.3-4.  pontjaiban  elemzett
        járványügyi  közérdek  megfelelő alkotmányos  cél  a  kötelező
        védőoltások   intézményesítésére,   valamint   a   védőoltások
        beadását   biztosító  jogi  feltételek  kialakítására.   Ezzel
        összhangban  mondja  ki  a Ket. 101.  §  (3)  bekezdésének  g)
        pontja,  hogy  a  határozat akkor nyilvánítható  fellebbezésre
        tekintet  nélkül azonnal végrehajthatónak, ha  azt  törvény  –
        egyebek  mellett – közegészségügyi, járványügyi okból lehetővé
        teszi.

        Továbbá,  az Alkotmánybíróság az Eütv2. 58. § (4) bekezdésének
        alkotmányossági  vizsgálatakor  kiindulópontnak  tekintette  a
        jogorvoslathoz   való  jogra  vonatkozó,  a  jelen   határozat
        indokolásának     VI.     1.2.     pontjában      összefoglalt
        alkotmánybírósági gyakorlatot. Az Alkotmánybíróság álláspontja
        szerint  jelen  ügyben  irányadó  a  39/1997.  (VII.  1.)   AB
        határozattal  kezdődő  alkotmányértelmezési  gyakorlat,  amely
        szerint az Alkotmány 50. § (2) bekezdéséből, valamint az 57. §
        (5)     bekezdéséből    fakadó    követelmény    a    formális
        felülvizsgálatot   meghaladó,  érdemi,  hatékony   jogorvoslat
        biztosítása.

        Az  Alkotmánybíróság  értelmezése összhangban  áll  az  Emberi
        Jogok  Európai  Bíróságának  felfogásával,  amely  szerint  az
        emberi  jogok  és az alapvető szabadságok védelméről  Rómában,
        1950.  november  4-én  kelt egyezmény hatékony  jogorvoslathoz
        való  jogot  elismerő  13. cikkének lényegi  eleme  az  anyagi
        értelemben    vett   hatékonyság   (remedial   and    material
        effectiveness).  Eszerint  a jogorvoslatnak  nem  csupán  elvi
        lehetőségnek kell lennie, hanem a gyakorlatban érvényesülő,  a
        jogosult   által   ténylegesen  igénybe  vehető,   és   érdemi
        felülvizsgálat lehetőségét magában hordozó eljárásnak.

        3.2.   A   hatékony  jogorvoslathoz  való  jog   korlátozásának
        arányosságát  vizsgálva az Alkotmánybíróság  figyelembe  vette,
        hogy  az  Eütv2.  58.  § (4) bekezdésének  második  mondata  az
        ügyfelet   a   jogorvoslathoz  való   jog   alapján   megillető
        fellebbezési jog leglényegesebb elemét korlátozza, mivel a Ket.
        101.  §  (1)  bekezdése  alapján a fellebbezésnek  a  határozat
        végrehajtására  halasztó hatálya van, kivéve, ha  a  hatóság  a
        határozatot   a  fellebbezés  halasztó  hatályának  kizárásával
        végrehajthatónak  nyilvánította.  Vagyis  főszabály  szerint  a
        fellebbezés  benyújtásának legfontosabb jogi következménye  az,
        hogy  megakadályozza  az  első fokú közigazgatási  határozatban
        foglalt rendelkezések végrehajthatóságát.

        Az  Eütv2.  58. § (4) bekezdésének második mondata  alapján  az
        első fokú hatóságnak mérlegelés nélkül azonnal végrehajthatónak
        kell  nyilvánítania a védőoltást elrendelő határozatát. A  Ket.
        101.  §  (4)  bekezdése  alapján  az  első  fokú  hatóságnak  a
        határozatban  külön ki kell mondani, és meg  kell  indokolni  a
        fellebbezésre    tekintet   nélküli   végrehajthatóságot.    Az
        indokolási  kötelezettség  jelen esetben  nem  több  az  Eütv2.
        jogalapot  biztosító 58. § (4) bekezdésének  második  mondatára
        történő  hivatkozásnál. Ha a határozatban az első fokú  hatóság
        teljesítési    határidőt   állapított   meg,   a    végrehajtás
        elrendelésére  csak  e  határidő  eredménytelen  eltelte   után
        kerülhet  sor.  Tehát a védőoltás beadását elrendelő  határozat
        végrehajthatósága nem függ attól, hogy miként mérlegel az  első
        fokú   határozatot   hozó   szerv,   benyújtott-e   az   ügyfél
        fellebbezést, letelt-e a fellebbezési határidő.

        Az    azonnali   végrehajthatóság   elrendelése   alkotmányosan
        indokolt,  ha mások alapvető jogainak megóvása vagy alkotmányos
        közérdek érvényre juttatása azt feltétlenül megköveteli,  és  a
        kívánt cél más módon nem érhető el. A Ket. 101. § (3) bekezdése
        alapján   az  első  fokú  közigazgatási  hatóság  fellebbezésre
        tekintet nélkül végrehajthatónak nyilváníthatja a határozatát –
        például  – életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegető  helyzet
        megelőzése, elhárítása érdekében; fontos közrendvédelmi  okból;
        jelentős  vagy  helyrehozhatatlan kár  elhárítása  céljából.  A
        felsorolt  esetekben  a  hatóság az  egyedi  ügy  körülményeit,
        különösen  az elérni kívánt cél érdekében okozott jogkorlátozás
        nagyságát  mérlegelve dönthet. Az Eütv2. 58. § (4) bekezdésének
        második  mondata ezzel szemben nem írja elő, és  nem  is  teszi
        lehetővé  semmiféle konkrét szempont (például: a járványveszély
        nagysága, a védőoltás fajtája, a kötelezett egyéni körülményei)
        mérlegelését,  így a folyamatban lévő mentesítési  eljárás  sem
        akadálya  a védőoltás beadásának. Önmagában a határozat  tárgya
        (a  védőoltás beadására való kötelezés) indokolja  az  azonnali
        végrehajtást.

        Az   Alkotmánybíróság  mindezek  alapján   hangsúlyozza,   hogy
        rendkívüli  járványveszély indokolhat különleges  közigazgatási
        hatósági   eljárást,  és  ilyen  esetben  jelentősebb  alapjog-
        korlátozás   is   elfogadható  lehet,  hiszen  az   arányossági
        mérlegelésnél  rendkívül  nyomós  közérdeket  kell   tekintetbe
        venni.  Ezért  az  azonnali  végrehajtás  szempontjából  eltérő
        alkotmányossági  megítélés  alá  esnek  az  életkorhoz   kötött
        védőoltások és a járvány kitörése, vagy annak konkrét  veszélye
        miatt  elrendelt védőoltások. Az Eütv2. és az R2.  szabályozása
        különbséget  tesz  az  életkorhoz  kötött  és  a  megbetegedési
        veszély  esetén beadandó oltások között. Ugyanakkor az azonnali
        végrehajtásról  szóló rendelkezés minden esetre  kiterjeszti  a
        lényegében csak járványveszély idején indokolható beavatkozást,
        a kötelező azonnali végrehajtást.

        A    védőoltást   elrendelő   közigazgatási   határozat   másik
        sajátossága,  hogy a végrehajtás a védőoltás beadását  jelenti,
        amely  visszafordíthatatlan beavatkozás.  A  Ket.  130.  §  (1)
        bekezdésének  második mondata alapján, ha a  hatóság  a  döntés
        fellebbezésre  tekintet  nélküli végrehajtását  rendeli  el,  a
        végrehajtásról és a foganatosítás módjáról a döntést tartalmazó
        határozatban  vagy végzésben kell rendelkezni.  A  140.  §  (1)
        bekezdés  e)  pontja  szerint, ha a  végrehajtás  meghatározott
        cselekmény elvégzésére vagy meghatározott magatartásra irányul,
        a  teljesítés  elmaradása  esetén a  végrehajtást  foganatosító
        szerv   a  rendőrség  közreműködésével  kényszerítheti   ki   a
        meghatározott cselekményt. Emellett az eredményes  végrehajtást
        eljárási bírság is biztosítja. A 141. § (2) bekezdése kimondja:
        „Az  eljárási  bírság ismételten kiszabható, ha a kötelezett  a
        meghatározott   cselekményt   a  bírságot   kiszabó   végzésben
        megállapított újabb határidő alatt nem teljesítette, továbbá ha
        a  meghatározott magatartásra vonatkozó rendelkezést ismételten
        megszegi.”  Következésképpen  a  Ket.  kényszercselekmények  és
        ismételhető  eljárási bírság lehetőségével is biztosítja,  hogy
        az első fokú határozatot a lehető leghamarabb végrehajtsák.

        A  szabályozás  alapján minden feltétel  adott  ahhoz,  hogy  a
        másodfokú  hatóság  eljárásának,  majd  a  határozat   bírósági
        felülvizsgálatának, illetve a mentesítési kérelem elbírálásának
        idejére   az   elmaradt  védőoltást  már  beadják.   Ezért   az
        esetlegesen jogsértő első fokú határozat meghozatalát  követően
        a  jogorvoslati  eljárás  során  már  nem  állítható  helyre  a
        jogszerű  állapot.  A  védőoltás azonnali beadása  miatt  nincs
        jelentősége  annak sem, hogy ha a közigazgatási  perben  eljáró
        bíró  indokoltnak  látja a megtámadott közigazgatási  határozat
        végrehajtásának felfüggesztését, azt a polgári perrendtartásról
        szóló 1952. év III. törvény 332. § (3) bekezdésének megfelelően
        –    kérelem   alapján   –   bármikor   elrendelheti   [2/2006.
        Közigazgatási  jogegységi határozat, MK 2006/49.;  1/2007.  (I.
        18.) AB határozat, ABK 2007. január, 10.].

        3.3.  Mindezek alapján az Alkotmánybíróság úgy foglalt  állást,
        hogy   az   Eütv2.  58.  §  (4)  bekezdésének  második  mondata
        aránytalanul  korlátozza az Alkotmány 57.  §  (5)  bekezdésében
        elismert   jogorvoslathoz   való   jogot,   mert   a    konkrét
        körülményekre   és   a  beavatkozás  visszafordíthatatlanságára
        tekintet  nélkül azonnal végrehajthatónak minősíti a  védőoltás
        beadatását   elrendelő   első  fokú   határozatot.   Ezért   az
        Alkotmánybíróság  az  Eütv2.  58. §  (4)  bekezdésének  második
        mondatát    a    jelen   határozat   közzétételének    napjával
        megsemmisítette.

        Mivel    az    Alkotmánybíróság    a    vizsgált    rendelkezés
        alkotmányellenségét  az Alkotmány 57. § (5)  bekezdése  alapján
        megállapította, az indítványokban felhívott további  alkotmányi
        rendelkezésekkel  fennálló ellentétet –  állandó  gyakorlatának
        megfelelően  –  már  nem  vizsgálta.  [61/1997.  (XI.  19.)  AB
        határozat, ABH 1997, 361, 364.; 16/2000. (V. 24.) AB határozat,
        ABH 2000, 425, 429.; 56/2001. (XI. 29.) AB határozat, ABH 2001,
        478,  482.;  35/2002. (VII. 19.) AB határozat, ABH  2002,  199,
        213.;  4/2004.  (II.  20.) AB határozat,  ABH  2004,  66,  72.;
        9/2005. (III. 31.) AB határozat, ABH 2005, 627, 636.]

        4.  Az  indítványozók álláspontja szerint az Eütv2. 58.  §  (3)
        bekezdése  ellentétes  az  Alkotmány  57.  §  (5)  bekezdésében
        biztosított jogorvoslathoz való joggal, valamint a 70/D. §-ában
        biztosított  egészséghez  való  joggal.  Az  indítványozók  azt
        kifogásolták,    hogy   a   védőoltásra   kötelezett    személy
        értesítéséről szóló rendelkezés nem teszi egyértelművé, hogy  a
        kötelezettet  megilleti-e az Eütv2. 13-14.  §-ában  biztosított
        tájékoztatáshoz való jog. A vizsgált rendelkezés  kimondja:  „A
        védőoltás   módjáról,   céljáról,  helyéről   és   idejéről   a
        védőoltásra kötelezett személyt, illetve törvényes képviselőjét
        értesíteni  kell.  A  védőoltásra  kötelezett  kiskorú  személy
        megjelenéséről a törvényes képviselő köteles gondoskodni.”

        4.1. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az Eütv2. 13-14. §-
        ában meghatározott tájékoztatáshoz való jog az Alkotmány 54.  §
        (1)   bekezdésében  elismert  emberi  méltósághoz  való  jogból
        származik. [Először: 36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH  2000,
        241.;  56/2000.  (XII. 19.) AB határozat, ABH 2000,  527,  529-
        530.].  A  döntésképes személyek önrendelkezési jogának  része,
        hogy  megfelelő tájékoztatás nyomán szabadon dönthetnek a saját
        egészségügyi      ellátásukkal     kapcsolatos     kérdésekben.
        Alkotmánybírósági  határozatokhoz  fűzött  különvélemények   az
        Alkotmány  54. § (1) bekezdésére hivatkozva már megfogalmazták,
        hogy az egészségügyi ellátás alanya akkor tud felelősen dönteni
        arról,  hogy igénybe vesz-e egészségügyi ellátást, és ha  igen,
        akkor   milyet,  ha  tájékozott  –  egyebek  mellett  –   saját
        egészségügyi állapotáról, a kezelés nélküli prognózisról, és  a
        szóba  jövő beavatkozások előnyeiről és hátrányairól  (informed
        consent).  [684/B/1997.  AB határozat,  ABH  2002,  813,  828.;
        43/2005. (XI. 14.) AB határozat, ABH 2005, 536, 560.]

        Az  Eütv2.  13. és 14. §-a széleskörűen elismeri, és  részletes
        szabályokkal biztosítja a tájékoztatáshoz való jogot.  A  jelen
        ügyben vizsgált kérdés szempontjából alapvető jelentőségű a 14.
        § (3) bekezdése, amely kimondja: „A tájékoztatás joga a beteget
        akkor  is megilleti, ha beleegyezése egyébként nem feltétele  a
        gyógykezelés megkezdésének.” [Az Eütv2. 3. § a) pontja  szerint
        a  törvény  alkalmazásában  „beteg:  az  egészségügyi  ellátást
        igénybe  vevő  vagy  abban  részesülő személy”.]  Az  általános
        szabállyal  összhangban az Eütv2. 56.  §  (3)  bekezdése  külön
        kimondja:  „Kötelező  járványügyi intézkedés  foganatosításához
        nincs  szükség a beteg beleegyezésére, azonban a beteget  –  az
        eset   körülményeihez   képest   –   ekkor   is   megilleti   a
        tájékoztatáshoz  való jog.” Az Eütv2. 13. § (5)  bekezdése  így
        rendelkezik: „A cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes
        betegnek   is  joga  van  a  korának  és  pszichés  állapotának
        megfelelő tájékoztatáshoz.” A (8) bekezdés szerint „a  betegnek
        joga van arra, hogy számára érthető módon kapjon tájékoztatást,
        figyelemmel    életkorára,    iskolázottságára,    ismereteire,
        lelkiállapotára, e tekintetben megfogalmazott kívánságára (…)”.

        Az  Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  a  nem  döntésképes
        személyek  – életkoruknak és egyéb körülményeiknek megfelelő  –
        tájékoztatáshoz  való joga az Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdésén
        alapuló személyi integritáshoz való jogból következik. Emellett
        a  tájékoztatás  a  hatékony, eredményes  egészségügyi  ellátás
        előfeltétele is, mivel a kellő ismeretekkel rendelkező  személy
        nagyobb bizalommal tekint a kezelésben résztvevőkre, és  jobban
        tudja teljesíteni az orvosi javaslatokat.

        4.2.   A  fentiekből  következik,  hogy  az  életkorhoz  kötött
        védőoltások  esetén  is  érvényesül  az  Eütv2.  13-14.  §-ában
        szabályozott tájékoztatáshoz való jog. Ezt az Eütv2. 56. §  (3)
        bekezdése  külön is elismeri. Az Alkotmány 54. § (1)  bekezdése
        szempontjából  lényeges, hogy a tájékoztatáshoz  való  jog  nem
        csak  a  törvényes képviselőt (a szülőt) illeti  meg,  hanem  –
        életkorának  megfelelően – a védőoltásra  kötelezett  gyermeket
        is.   A   tájékoztatás  tartalmát  meghatározó  13.  §  (2)-(6)
        bekezdésében  foglaltak értelemszerűen irányadók a  védőoltások
        esetében.

        Az  Eütv2.  58.  §  (3)  bekezdésének első  mondata  alapján  a
        védőoltásra kötelezett személyt, illetve törvényes képviselőjét
        értesíteni  kell  a védőoltás módjáról, céljáról,  helyéről  és
        idejéről. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint – tekintettel
        az  Eütv2. 14. § (3) bekezdésére és az 56. § (3) bekezdésére  –
        ez  a  rendelkezés  nem  értelmezhető a tájékoztatás  általános
        követelményeit felülíró különleges szabálynak.  Az  58.  §  (3)
        bekezdése  a  védőoltás  mint  kötelező  egészségügyi   ellátás
        sajátosságából    következik:   a    kötelezettet    (törvényes
        képviselőjét) előzetesen értesíteni kell arról, hogy mikor, hol
        és  milyen  módon kell eleget tennie kötelezettségének.  Ez  az
        értesítési  kötelezettség  az  előfeltétele  annak,   hogy   az
        érintettek  teljesíthessék kötelezettségüket és  gyakorolhassák
        jogosultságaikat.  Az értesítés szükséges például  ahhoz,  hogy
        megvalósulhassanak az 58. § (3) bekezdésének második mondatában
        foglaltak:   „A   védőoltásra   kötelezett   kiskorú    személy
        megjelenéséről  a  törvényes  képviselő  köteles  gondoskodni.”
        Tehát  az  Eütv2.  58. § (3) bekezdése nem helyettesíti,  hanem
        kiegészíti  az  Eütv2. 13 és 14. §-ából következő tájékoztatási
        kötelezettséget.

        Következésképpen   az   Alkotmánybíróság   nem   osztotta    az
        indítványozónak   azt   az  álláspontját,   hogy   a   vizsgált
        rendelkezés  ellentétes  az Alkotmány 57.  §  (5)  bekezdésében
        biztosított jogorvoslathoz való joggal, valamint a 70/D. §-ában
        biztosított egészséghez való joggal. A tájékoztatáshoz való jog
        az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből következik, ezért az Eütv2.
        58.  §  (3)  bekezdése  az indítványban foglaltak  alapján  nem
        hozható  összefüggésbe az Alkotmány 70/D.  §-ával.  Emellett  a
        támadott  rendelkezés nem korlátozza az  Alkotmány  57.  §  (5)
        bekezdésében   elismert  jogorvoslathoz   való   jogot,   hanem
        ellenkezőleg:   a   kötelezettségek   teljesítéséhez    és    a
        jogosultságok     érvényesítéséhez    szükséges     információk
        megismerését biztosítja az érintettek számára.

        5.1. Az indítványozók az Eütv2. 58. § (1), (3) és (4) bekezdése
        alkotmányellenességének   megállapítását   és   megsemmisítését
        kezdeményező  Indítvány2.-ben  az  Eütv2.  és  az  R2.  további
        rendelkezéseivel kapcsolatban is megfogalmaztak alkotmányossági
        aggályokat.   Ezek   egy  részében  nem  jelölték   meg,   hogy
        álláspontjuk  szerint  a  kifogásolt szabályozás  az  Alkotmány
        melyik   rendelkezésébe  ütközik,  másik  részében  pedig   nem
        kezdeményezték   az   alkotmányellenesség   megállapítását   és
        megsemmisítését. Az Indítvány2.-nek ezek az elemei nem felelnek
        meg  az  Abtv.  22.  §  (2) bekezdésének, amely  kimondja:  „Az
        indítványnak a kérelem alapjául szolgáló ok megjelölése mellett
        határozott  kérelmet  kell tartalmaznia.” Az  Alkotmánybíróság,
        tekintettel az Abtv 22. § (2) bekezdésére és az Ügyrend  29.  §
        d) pontjára, e tekintetben az indítványt visszautasította.

        5.2.   Az   indítványozók  kezdeményezték  továbbá,   hogy   az
        Alkotmánybíróság  állapítson  meg alkotmányos  követelményt  az
        Eütv2. egyes rendelkezéseinek alkalmazásával összefüggésben. Az
        Abtv. nem biztosít indítványozási jogot alkotmányos követelmény
        megfogalmazására.  Az Alkotmánybíróság  az  Ügyrend  29.  §  c)
        pontja szerint visszautasítja az indítványt, ha megállapítható,
        hogy  az  eljárás  indítványozására  az  indítványozónak  nincs
        jogosultsága.  [292/B/2001. AB végzés,  ABH  2001,  1591-1592.]
        Ezért    az   Alkotmánybíróság   az   alkotmányos   követelmény
        megállapítására előterjesztett indítványt visszautasította.

        Az  Alkotmánybíróság ezt a határozatot az Abtv. 41. §-a alapján
        tette közzé a Magyar Közlönyben.
                                 Dr. Bihari Mihály
                            az Alkotmánybíróság elnöke
                                         
                     Dr. Balogh Elemé      Dr. Bragyova András
                     alkotmánybíró               alkotmánybíró
                                         
                     Dr. Holló András          Dr. Kiss László
                     alkotmánybíró               alkotmánybíró
                                         
                     Dr. Kovács Péter     Dr. Kukorelli István
                     alkotmánybíró        előadó alkotmánybíró
                                         
                    Dr. Lenkovics Barnabás    Dr. Lévay Miklós
                    alkotmánybíró                alkotmánybíró
                                         
                    Dr. Paczolay Péter     Dr. Trócsányi László
                    alkotmánybíró                 alkotmánybíró
          Dr. Kovács Péter alkotmánybíró különvéleménye

                                        I.
           
           Nem  értek  egyet a többségi határozat rendelkező részének  az
          egészségügyről  szóló 1972. évi II. törvénynek  a  járványügyre
          vonatkozó rendelkezései végrehajtásáról szóló 9/1972. (VI. 27.)
          EüM   rendelet  (a  továbbiakban:  R1.)  4.  §  (2)   bekezdése
          alkotmányellenességét    megállapító    2.    pontjával,     az
          egészségügyről  szóló  1997.  évi  CLIV.  törvény  58.  §   (4)
          bekezdésének   második  mondatát  megsemmisítő  1.   pontjával,
          valamint  a  védőoltások  kapcsán a mulasztásban  megnyilvánuló
          alkotmányellenességet  megállapító 4. pontjával  és  nem  értek
          egyet   az   indokolásnak  azokkal  az  elemeivel,  amelyek   a
          rendelkező rész fenti pontjait alátámasztják.
           Egyetértek  a  rendelkező  résznek a többi  indítványi  elemet
          illetően  elutasító,  illetve visszautasító  pontjaival  és  az
          azokhoz fűzött indokolással.
           A  védőoltások  hatályos magyarországi  rendszere  megítélésem
          szerint  olyan beavatkozást jelent az emberi jogokba,  ami  nem
          lépi  túl  sem  a  szükségesség (amit a többségi  határozat  is
          elismer), sem az arányosság kereteit.
           A   közigazgatási  jogorvoslati  rendszer  kritériumainak   az
          orvosi  beavatkozásokra való mechanikus  vonatkoztatásával  nem
          értek  egyet.  Megítélésem  szerint  jóllehet  az  orvosszakmai
          gyakorlat  sem lehet (és nincs is) kivonva a jog  uralma  alól,
          azonban  a  jognak,  a  jogi szabályozásnak  tartózkodnia  kell
          attól,   hogy   saját  kategóriáit  meghatározó   fontosságúnak
          minősítse  ezen  alapvetően  nem  jogi  jellegű  és  különleges
          ismereteket  és  szakértelmet igénylő, az orvos  és  a  páciens
          közötti  bizalmon  alapuló területen, ahol tehát  a  jogalkotás
          számára   inkább  a  visszafogottság,  mintsem  a  formalizálás
          erőltetése   a   kívánatos,  és  a  rendszer   működőképességét
          gyengítheti a túlzott szabályozás.
           
                                        II.
           
           Az  Alkotmánybíróság  állandó gyakorlata  szerint  az  alapjog
          korlátozása  akkor arányos, ha az elérni kívánt cél  fontossága
          és  az  ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya  megfelelő
          arányban  vannak egymással, továbbá a törvényhozó a  korlátozás
          során  köteles  az  adott  cél  elérésére  alkalmas  legenyhébb
          eszközt  alkalmazni [30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH  1992,
          167, 171.].
           Magyarországon  az  ország  lakosságának  99%-a  immunizáltnak
          tekinthető   az  Európát  korábban  sújtó  halálos  kimenetelű,
          gyermekkori  járványokat illetően. (A hiányzó  1  %  részben  a
          statisztikai  hibahatár,  illetve az oltások  egyéb  betegségek
          miatti  halasztásának figyelembe vétele, a  gyakorlatban  pedig
          mindenekelőtt  a migrációval együtt járó kockázat,  valamint  a
          társadalomban   marginalizálódott   csoportok   egy    részének
          elérhetetlensége a közegészségügy hagyományos eszközeivel.  100
          %-os  immunizáltságot ennek megfelelően az országok  eleve  nem
          jelentenek,   és   nem  jelenthetnek.)  A   WHO   a   95   %-os
          immunizáltságot  tűzte  ki célul és  ennek  érdekében  a  2007.
          április  16-22-e  közötti európai immunizálási  hét  a  nyugat-
          európai  országokban  is  emelni  kívánta  az  oltottságot.   A
          WHO/Unicef programok jelenlegi célja az immunizálás fenntartása
          és  erősítése (lásd Global Immunization Vision and Strategy WHO
          2005  Geneva;  State of the World’s Vaccines and  Immunization,
          WHO   2002  Geneva).  Ennek  alapvető  indokoltsága  a   puszta
          egészségügyi  megfontolásokon túl az  is,  hogy  bizonyíthatóan
          jóval kevesebbe került a megelőzés, mint a járványok kezelése.
           Az  egyes országokban az immunizálási programokat több tényező
          befolyásolja:  i.  a veszélyeztetettség, illetőleg  a  betegség
          földrajzi  lokalizáltsága; ii. az immunizálás anyagi költségei,
          ezek   fedezetére  rendelkezésre  álló  hazai  vagy  nemzetközi
          források   mértéke;  iii.  a  korábban  ténylegesen  tapasztalt
          járványok  súlya,  emléke; iv. a beoltandó  populáció  mértéke,
          elérhetősége,  egészségügyi kultúrája; v. a rendelkezésre  álló
          orvosi struktúra mértéke, akcióképessége, működtethetősége; vi.
          az állam és az egyén viszonya, az egyéni autonómia felfogása, a
          társadalom   tagjainak  földrajzi  és  a  modern   közigazgatás
          eszközrendszereivel való elérhetősége.
           A  WHO statisztikai adatai szerint a vakcinációra visszamutató
          egészségügyi  károsodás esélye nemcsak elenyésző (1:1  millió),
          de ezt azzal összefüggésben is kell szemlélni, hogy milyen nagy
          (1:20)  az  esélye  a  fertőződésnek  az  immunizáltság  hiánya
          esetében (lásd State of the World’s Vaccines and Immunization).
           Arra   is   tekintettel,  hogy  a  védőoltásokkal   megelőzött
          gyermekbetegségek jelentős része nem tűnt el (sem  nálunk,  sem
          másutt),  hanem lefojtásra került, kórokozóit illetően  azonban
          velünk   élőnek  tekinthető,  azaz  nem  pusztán  a  behurcolás
          eredményezhet  fellobbanást, önmagában nem az  a  kérdés,  hogy
          megvonható-e  valamilyen kritikus szint,  amely  alá  az  elért
          oltottsági   arány  veszélyeztetettség  vállalása  nélkül   nem
          csökkenhet, hanem az, hogy egy kialakult, zárt, e vonatkozásban
          igen  jól működő, társadalmilag elfogadott, nemzetközi  szinten
          elismert   és  szerencsésnek  tekintett  rendszerből  következő
          korlátozás  a céllal arányos, ekként alkotmányos-e? Álláspontom
          szerint  a  védőoltások jelenlegi rendszere ezt a  követelményt
          kielégíti.
           E    tekintetben   emlékeztetek   arra,   hogy    a    szlovén
          alkotmánybíróságnak a többségi határozatban idézett  U-I-127/01
          számú,  2004.  február  12-ei határozata  a  magyar  megoldásra
          sokban     emlékeztető    szlovén    szabályozást     valójában
          összeegyeztethetőnek találta az arányosság követelményével.
           
                                       III.
           
           A   művi   meddővétételről  szóló  43/2005.   (XI.   14.)   AB
          határozathoz  (ABH  2005, 536, 558.) fűzött különvéleményem  is
          arra   mutatott  vissza,  hogy  az  emberi  jogok  tiszteletben
          tartásának kötelezettsége nem jelentheti azt, hogy a folyamatos
          absztrakciók révén az emberi jogi megközelítés önmagáért valóvá
          válik, és más megfontolásokat alábecsül.
           Mindazonáltal az emberi jogi fogódzókat illetően is  fontosnak
          tartom,  hogy az orvosi beavatkozások megítélését  illetően  az
          Emberi  Jogok  Európai  Bíróságának  gyakorlatából  nem  igazán
          vezethető  le, hogy az egészségügyi beavatkozások során  egy  a
          priori bekapcsolt jogorvoslati rendszernek meg kell előznie  az
          invazív    orvosi    beavatkozásokat.   Az   orvosi    döntések
          felülbírálhatósága,  emberi jogi szempontú ellenőrzése  valóban
          benne    van   az   Emberi   Jogok   Európai   Bíróságának    a
          joggyakorlatában,  azonban jellemzően nem a jogorvoslati  jogot
          tárgyaló cikkek (Emberi Jogok Európai Egyezményének 6.  és  13.
          cikkei) kapcsán, hanem az 5. cikk 1. e) illetve a habeas corpus
          szabály  [5. cikk (4) bekezdés], az egyén személyi integritása,
          magánéletének  tiszteletben tartásához  (8.  cikk),  esetleg  a
          vallási,  lelkiismereti  szabadsághoz  (9.  cikk)  kapcsolódva.
          Esetenként az embertelen, megalázó bánásmód tilalma  (3.  cikk)
          is fogódzót jelentett.
           Az   orvosi   döntés  ex  post  facto  bírói   felülvizsgálata
          tipikusan  az  elmegyógyintézeti elhelyezésekkel összefüggésben
          merült  fel. (Emberi Jogok Európai Bíróságának a Winterwerp  c.
          Hollandia  1979. október 24-ei ítélet, Ashingdane  c.  Egyesült
          Királyság  ügyben hozott 1985. május 25-ei ítélet, Herczegfalvy
          c.  Ausztria  ügyben  hozott  1992.  szeptember  24-ei  ítélet,
          újabbak közül a Filip c. Románia ügyben hozott 2007. március 14-
          ei ítélet stb.)
           A  fair bírói eljárás, a jogorvoslati rendszer is inkább olyan
          összefüggésekben   merült  fel,  ami   éppen   fordítottja   az
          indítványozó  által  igényeltnek. Így például  abban  az  angol
          esetben,  amelynek jogi hátterében az állt, hogy  ha  az  orvos
          megítélése   szerint  szükséges  lépéshez  a   cselekvőképtelen
          gyermek hozzátartozója alapos ok nélkül nem adja beleegyezését,
          ilyenkor  az  orvos  a  bíróságtól eszközölheti  ki  a  hiányzó
          akaratnyilatkozat pótlását. Kényszerítő szükség nélkül  azonban
          nem mellőzheti e fórum megkeresését, különösen akkor nem, ha az
          orvosi   beavatkozás  formáját  illetően  alternatívák  vannak.
          (Glass  c.  Egyesült Királyság ügy, 2004. március  9-én  hozott
          ítélet.  80-84. §) Egy orvosi műhibaper elhúzódása érintette  a
          6. és 13. cikket (D.M. c. Lengyelország ügyben 2003. október 14-
          én  hozott  ítélet  38-39.  §).  A védőoltással  összefüggésben
          bekövetkezett egészségkárosodás nyomán az állam  és  a  gyermek
          szülei  között a kártérítés kapcsán létrejött békés  megegyezés
          utólagos  módosítására  irányuló per elhúzódása  lépte  túl  az
          ésszerű  időtartamot  (Kellner c.  Magyarország  ügyben,  2004.
          szeptember  28-ai  ítélet  22-24.  §)  A  Pretty  c.   Egyesült
          Királyság  ügyben  hozott 2002. április 29-ei ítélet  eutanázia
          iránti kérelem tárgyában született, amelyben a panaszos — az őt
          halálba   segíteni  nem  hajlandó  orvosokkal  szemben   —   az
          embertelen  bánásmód tilalmát, illetve a magánélet tiszteletben
          tartását  és  a vallási, lelkiismereti meggyőződés tiszteletben
          tartását  és  a  diszkrimináció tilalmát exponálta,  de  nem  a
          jogorvoslati  jogot.  Egy olasz ügyben a  kötelező  védőoltásra
          visszavezetett károsodás miatt indított kártérítési  perben  az
          Emberi  Jogok  Európai  Bírósága  kijelentette,  hogy  maga   a
          kötelező   védőoltás   intézménye  a   magánélet   tiszteletben
          tartásával    összefüggésben    értelmezhető    (Salvetti    c.
          Olaszország, 2002. július 9-ei döntés). Ez összhangban volt  az
          X.  c.  Egyesült Királyság ügyben még az Emberi  Jogok  Európai
          Bizottsága  által hozott 1978. július 12-i döntéssel,  amelyben
          éppen   védőoltások  ügyében  a  Bizottság  azt  a  tételt   is
          kifejtette,  hogy  „jogszerű, ha az  állam  úgy  véli,  hogy  a
          szakorvos  megítélésére kell hagyni az arról való meggyőződést,
          hogy van-e kontraindikáció”.
           Mindennek  nem mondanak ellent az Európa Tanácsnak  az  emberi
          lény   emberi  jogainak  és  méltóságának  a  biológia  és   az
          orvostudomány  alkalmazására  tekintettel  történő   védelméről
          szóló, Oviedóban, 1997. április 4-én kelt egyezménye, az emberi
          jogokról  és  a  biomedicináról szóló egyezmény  (kihirdetve  a
          2002.   évi   VI.   törvényben)   valamint   ennek   kiegészítő
          jegyzőkönyvei sem.
           Az  ovideoi  egyezmény  Beleegyezés alcímű  5.  cikke  szerint
          „Egészségügyi beavatkozás csak azután hajtható végre,  ha  abba
          az   érintett  személy  szabadon  és  tájékozottságon   alapuló
          beleegyezését  adta.  Ennek a személynek  előzetesen  megfelelő
          tájékoztatást   kell   kapnia   a   beavatkozás   céljáról   és
          természetéről, valamint következményeiről és kockázatairól.  Az
          érintett     személy     beleegyezését    bármikor     szabadon
          visszavonhatja”.   A  gyermekvédőoltásokat   illetően   azonban
          releváns  a  Beleegyezési képességgel nem rendelkező  személyek
          védelme  alcímű 6. cikk is: „1. A 17. és 20. cikkek fenntartása
          [kísérletek  és  szervátültetés  —  KP]  mellett,  beleegyezési
          képességgel nem rendelkező személyen csak saját közvetlen javát
          szolgáló  beavatkozás  hajtható végre.  2.  Abban  az  esetben,
          amikor  a  törvény  szerint,  egy  kiskorú  nem  rendelkezik  a
          beavatkozásba  való  beleegyezés képességével,  a  beavatkozást
          csak képviselője, hatóság vagy a törvény által kijelölt személy
          vagy testület engedélyével lehet végrehajtani.”
           Azaz  a nemzetközi jogi szabályozás az „informed consent”  elv
          érvényesítése  során sem abszolutizálja a szülői  akaratot,  és
          annak  felülbírálhatóságát illetően általában  véve  hatóságról
          (autorité/authority)  szól,  azaz  nem  követeli  meg  a  bírói
          természetű jogorvoslatot.
           
                                        IV.
           
           A    többségi   határozatnak   az   R1.   alkotmányellenessége
          megállapítása  a  módszertani  levelek,  útmutatók  és  hasonló
          dokumentumok  jogi  relevanciájának az  Alkotmánybíróság  által
          számos alkalommal tárgyalt problematikájához kapcsolódik.
           A   határozat   maga  is  idézi  a  45/1991.  (IX.   10.)   AB
          határozatból,  hogy  „1. A jogalkotásról szóló  1987.  évi  XI.
          törvény (a továbbiakban: Jat.) 61. § (2) bekezdése szerint:  »E
          törvény  nem érinti a hatálybalépése előtt alkotott jogszabály,
          határozat,   utasítás,   szabvány,   ármegállapítás   és   jogi
          iránymutatás  hatályát.«  A  szakaszhoz  fűzött   indokolás   a
          törvényalkotói  szándékot a következőképp  fogalmazza  meg:  »E
          rendelkezés  célja  az, hogy a törvény alkalmazása  ne  okozzon
          zavart  a jogéletben. A törvény rendelkezéseit a hatálybalépése
          előtt  kibocsátott jogszabályok, határozatok, utasítások,  jogi
          iránymutatások      vonatkozásában      folyamatosan,      azok
          felülvizsgálata   során  kell  átvinni   a   gyakorlatba.«   Az
          Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Jat. ezen  szabálya  nem
          sérti  az  Alkotmány egyetlen rendelkezését sem.  Ellenkezőleg,
          összhangban   áll   az   Alkotmánynak  a   Magyar   Köztársaság
          jogállamiságát deklaráló 2. § (1) bekezdésével. A  jogállamiság
          egyik fontos tartalmi eleme a jogbiztonság, amelynek megőrzését
          célozza a Jat. rendelkezése.” (ABH 1991, 206, 207.)
           A   határozat   logikai  levezetése  azon   alapul,   hogy   a
          módszertani   levelek  olyan  információkat  is   tartalmaztak,
          amelyek  nem  puszta  orvosi szakkérdéseket jelentettek,  hanem
          amelyek érintették az egyének bizonyos jogait.
           Az  indítványozó azt állította, hogy „leginkább a  járványügyi
          hatóságok gyakorlatából” lehetett értesülni a egyes védőoltások
          beadásának  megfelelő életkorról, az iskolai  oltási  kampányok
          esetében  nem  volt biztosíték az időpontról,  a  módról  és  a
          várható    következményekről   való   tájékoztatást   illetően.
          Valójában azonban az ún. védőnői hálózat tényleges működése, az
          oltási könyv, az iskolai tájékoztatás intézményrendszere az  én
          megítélésem  szerint  az  alapvető  információkat,   szervezett
          rendszerben   megadta.   Ezért  én   nem   tudom   osztani   az
          indítványozónak   a   többségi   határozatban   is   elfogadott
          állítását,  de következésképpen az erre épülő következtetéseket
          sem,  hogy a tájékoztatóban, a módszertani levelekben az egyéni
          jogok  érvényesítésével, egyéni kötelezettségek  teljesítésével
          érdemi összefüggésben levő, új információk jelentek volna meg.
           Így  azonban a 45/1991 (IX.10.) AB határozat hivatkozott része
          mutatis  mutandis a többségi határozattal ellentétes konklúziót
          is alátámasztja.
           
                                        V.
           
           A  végleges  mentesítés iránti kérelem elutasítása  esetén  az
          azonnali  végrehajthatóság elrendelése  megítélésem  szerint  a
          védőoltások esetében azért nem azonosítható, az azonnal, minden
          körülmények  közötti végrehajtandósággal,  mivel  ha  az  adott
          időpontban  az ideiglenes mentesítés imperatív alapokai  (lázas
          betegség,  stb)  fennállnak,  úgy  a  beavatkozásra  magát   az
          egészségügyi  törvényt illetve az orvosi,  szakmai  szabályokat
          figyelembe   véve   nem  kerülhet  sor,  hanem   időpontkitűzés
          történik.
           Nem  vitatva  a  végleges mentesítés elvi  jogszerűségét,  azt
          csak  evidens  orvosi  indokok alapján tartom  alkalmazhatónak:
          például a halálos betegségben szenvedő és a tudomány mai állása
          szerint   rövidesen  a  végstádiumba  kerülő   beteg   esetében
          nyilvánvalóan  nincs értelme erőltetni a vakcinációt.  Bizonyos
          immunhiányos  betegségek  ritka fajtái  szintén  orvosi  okként
          szolgálnak.  Ilyen  esetekben azonban  az  orvosnak  a  passzív
          immunizálást  kell  elérnie, bizonyos globulin-anyagok  beadása
          révén.  Tekintettel  arra,  hogy a végleges  mentesítés  orvosi
          szempontból  tehát  csak  igen  ritkán  előforduló  körülmények
          egybeesése  esetén,  az  adott  személy  egészségi  állapotának
          sajátosságai  miatt  képzelhető el,  így  a  jelen  szabályozás
          nézetem  szerint megfelel a fentiekben érintett, a  köz-  és  a
          magánérdek egyeztetése követelményének.
           Ennek   megfelelően  tehát  maga  az  indítványban   felvetett
          probléma nem tekinthető olyan súlyúnak, mint ami indokolhatná a
          jelenlegi szabályrendszer átfogó felülvizsgálatát illetve  azon
          belül valamilyen paradigmaváltást.
           
                                        VI.
           
           Ez   azért  is  különösen  fontos,  mivel  nagyon  sok   egyéb
          jogszabály  és jogi helyzet kapcsolódik az oltási könyv  néhány
          éve  bevezetett  új  formája szerint az életkori  sávonként  is
          pontosan  a  szülő tudomására hozott oltottság  megtörténtéhez.
          Ilyen mindenek előtt a gyermekek beiskolázása. Állampolgárként,
          szülőként      szembesülünk     a     következő     szabállyal:
          „Gyermekközösségbe,   továbbá  alsó-  és   középfokú   oktatási
          intézménybe  csak  az  előírt oltásokkal  rendelkező  gyermekek
          vehetők  fel.”  Ez  a közismert tétel szintén csak  módszertani
          levélben  (lásd pl. Johan Béla Országos Epidemiológiai  Központ
          Módszertani levele a 2005. évi védőoltásokról, EPINFO 12.  évf.
          1.  különszám, 2005. január 27.) szerepel — nem vitatható, hogy
          a  közoktatásról szóló törvényben lenne a helye.  Jogforrástani
          szempontból  azonban  valamelyest javít  a  helyzeten,  hogy  a
          települések  önkormányzatai helyi rendeleteikbe  tartalmilag  —
          vagy  éppen  szó szerint — átvezetik. Abban az  esetben,  ha  a
          mentesítés  iránti kérelem elutasítása kapcsán egy jogorvoslati
          vita  fórumainak  bejárására kerül  sor,  vajon  ennek  jogerős
          eldőléséig a gyermek beiskolázható-e vagy sem? Ha igen  (vö.  e
          szabálynak  a  normahierarchiában elfoglalt igen  problematikus
          pozícióját),  akkor további kérdések merülnek  fel  a  hatályos
          rendelkezés alkotmányellenessé nyilvánítása miatt, ideértve  az
          adott   helységben   az   iskolaszék,   szülők,   ÁNTSZ    stb.
          tájékoztatási kötelezettségét, a felmerülő problémák kezelését,
          stb.
           Az   oktatásügy  sajátosságai  miatt  a  végleges  mentesítés,
          illetve  az  adott  korban esedékes védőoltások  beadásának  az
          esetleges   jogorvoslati  út  bejárására  tekintettel   történő
          elhalasztgatása  egyéb  szempontból is  gondokat  okoz.  A  mai
          iskolás  korosztályban az iskolával illetve  a  szülőkkel  való
          külföldre  utazás  mindennapi  jelenség.  A  hazai  99  %   -os
          lefedettség  a nem oltott számára bizonyos biztonságot  jelent,
          de  az ennél alacsonyabb immunizáltságú országokba való belépés
          az   immunizáltsággal  nem  rendelkező  gyermek  számára  jóval
          nagyobb  kockázatot  jelent. Az adatvédelmi  szabályok  kapcsán
          pedig  az  a  kérdés merül fel, hogy az egészségügyi  állapotra
          vonatkozó   adatok  fokozott  védettsége  hogyan  szembesül   a
          pedagógusnak   a  rábízott  védettséggel  rendelkező,   illetve
          védettséggel nem rendelkező gyermekek iránti felelősségével.
           A   jelenlegi   a  szabályozáshoz  logikusan  kapcsolódnak   a
          közegészségügynek a migrációval, menekültjoggal összekapcsolódó
          vetületeit  érintő  jogszabályok  a  maguk  szigorával.  Így  a
          menedékjogról  szóló  1997. évi CXXXIX. törvény  a  16.  §  (1)
          bekezdés  c)  pontja szerint a menekültkénti  elismerését  kérő
          „egészségügyi    szűrésnek,   gyógykezelésnek,    jogszabályban
          kötelezően  előírt, valamint az illetékes egészségügyi  hatóság
          által    megbetegedési   veszély   esetén   elrendelt   hiányzó
          védőoltások pótlásának köteles magát alávetni”. [A  19.  §  (2)
          bekezdés  b)  pontja  ugyanezt  írja  elő  a  menedékesre].   A
          külföldiek  beutazásáról  és tartózkodásáról  szóló  2001.  évi
          XXXIX.  törvény  4. § (1) bekezdés e) pontja a  beutazás  és  a
          letelepedés  akadályának  tekinti,  ha  az  illető   a   Magyar
          Köztársaság közegészségügyi érdekeit veszélyezteti.
           E  jelenlegi szabályokon történő lazítás megnehezíti ezeknek a
          szabályoknak  az  érvényesítését.  Hiszen  nemcsak   a   magyar
          állampolgár  számára szűnik meg az „azonnali  végrehajthatóság”
          elve.  Ha  lehetővé  tesszük védőoltások  megkövetelhetőségével
          szemben  a  jogorvoslati  jogot, akkor a  menekültjog  hatályos
          szabályai  szerint  ugyanaz  — ti. az  immunizálásra  vonatkozó
          szabályok  kétségbe  vonása,  in concreto  végleges  mentesítés
          igénylése — az államterületre belépő, menedékért folyamodót  is
          megilleti.
           
                                       VII.
           
           Végezetül  pedig  azt kívánom hangsúlyozni,  hogy  megítélésem
          szerint  nem  lehet úgy beépíteni a védőoltásokat illetően  egy
          olyan, a beavatkozás előtti jogorvoslati megoldást, hogy az  ne
          implikálná   általában   véve,  gyakorlatilag   minden   orvosi
          beavatkozásra  vonatkozóan  a  hatályos  szabályok   áttörését.
          Hasonlóképpen,  ha  alkotmányossági szempontból  a  módszertani
          levelek,  iránymutatók  tekintetében vethető  is  fel  kritika,
          nézetem  szerint  a közegészségügy működőképességének  megóvása
          azt  követeli,  hogy a jogi formalizáltság ne kerekedhessen  az
          orvosi  tudományok,  az  orvosi deontológia  és  a  szakmaiság,
          operativitás  követelményei fölé.  Ennek  megfelelően  tehát  a
          hatályos   szabályok  szerinti  ex  post  facto  kontrollt,   a
          védőoltások   mai   rendszerének   biztosítéki,   kártalanítási
          szabálykomplexumát elégségesnek és alkotmányosnak tartom.

          Budapest, 2007. június 19.
                                                         Dr. Kovács Péter
                                                            alkotmánybíró
          A különvéleményhez csatlakozom.
                                                   Dr. Lenkovics Barnabás
                                                            alkotmánybíró
            .
            English:
            English:
            .
            Petition filed:
            .
            Subject of the case:
            .
            Compulsory vaccination for certain age groups
            Number of the Decision:
            .
            39/2007. (VI. 20.)
            Date of the decision:
            .
            06/19/2007
            Summary:
            The protection of children's health and the protection against contagious diseases justify compulsory vaccination for certain age groups from a constitutional perspective.
            .
            CODICES summary:
            http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2007-3-006
            .
            Full text:
            en_0039_2007.pdfen_0039_2007.pdf