English
	Hungarian

Ügyszám: .	1418/D/1996
Előadó alkotmánybíró: Kukorelli István Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 39/2007. (VI. 20.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 2007/464 .

A döntés kelte: Budapest, 06/19/2007 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                  A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az  Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz, valamint  jogszabály alkotmányellenességének    utólagos    vizsgálatára    irányuló indítvány   tárgyában,   továbbá   mulasztásban   megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítása tárgyában hivatalból  eljárva –  dr.  Kovács  Péter és dr. Lenkovics Barnabás  alkotmánybírók különvéleményével – meghozta a következő                          határozatot: 1.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy  az  egészségügyről szóló  1997.  évi CLIV. törvény 58. § (4) bekezdésének  második mondata   alkotmányellenes,  ezért  azt   a   jelen   határozat közzétételének napjával megsemmisíti. Az  egészségügyről  szóló 1997. évi CLIV.  törvény  58.  §  (4) bekezdése  a  következő szöveggel marad hatályban:  „(4)  Ha  a védőoltásra  kötelezett  személy e  kötelezettségének  írásbeli felszólításra  sem  tesz  eleget,  az  egészségügyi  hatóság  a védőoltást határozattal rendeli el.” 2.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy  az  egészségügyről szóló   1972.  évi  II.  törvénynek  a  járványügyre  vonatkozó rendelkezései  végrehajtásáról  szóló  9/1972.  (VI.  27.)  EÜM rendelet 4. § (2) bekezdése alkotmányellenes volt. 3.  Az  Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1972. évi  II. törvénynek     a     járványügyre    vonatkozó    rendelkezései végrehajtásáról szóló 9/1972. (VI. 27.) EÜM rendelet 4.  §  (2) bekezdése  konkrét ügyben történő alkalmazásának  a  kizárására irányuló indítványt elutasítja. 4.  Az Alkotmánybíróság – hivatalból eljárva – megállapítja: az Alkotmány  50.  §  (2) bekezdését és az 57.  §  (5)  bekezdését sértő, mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes helyzet jött létre annak következtében, hogy az Országgyűlés nem biztosított hatékony  jogorvoslati  eszközt  a  kötelező  védőoltás   alóli mentesítés megtagadásával szemben. Az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést, hogy jogalkotási feladatának 2008. március 31-ig tegyen eleget. 5.  Az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény  58.  § (1) és (3) bekezdése, valamint a  (4)  bekezdés első   mondata   alkotmányellenességének   megállapítására   és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja. 6.  Az  Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1972. évi  II. törvény  15. § (1) bekezdése, valamint az egészségügyről  szóló 1972. évi II. törvénynek a járványügyre vonatkozó rendelkezései végrehajtásáról szóló 9/1972. (VI. 27.) EÜM rendelet 4.  §  (1) és   (3)   bekezdése  alkotmányellenességének   megállapítására előterjesztett alkotmányjogi panaszt elutasítja. 7.  Az  Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1972. évi  II. törvény    6.    §    (3)   bekezdése   alkotmányellenességének megállapítására     előterjesztett    alkotmányjogi     panaszt visszautasítja. 8.    Az    Alkotmánybíróság   az   indítványokat    egyebekben visszautasítja. Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben közzéteszi.                            Indokolás                                                               I. Az   indítványozó   házaspárt  az  Állami  Népegészségügyi   és Tisztiorvosi  Szolgálat  Tatai  Városi  Intézete  közigazgatási határozatban  arra kötelezte, hogy pótolja gyermekeik  elmaradt védőoltásait.  A  közigazgatási szerv a határozatot  előzetesen végrehajthatónak  nyilvánította. Az indítványozók  fellebbezése alapján eljárt Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat Komárom-Esztergom  Megyei  Intézete az  első  fokú  határozatot helybenhagyta. Ezt  követően  az indítványozók pert indítottak a közigazgatási határozat   felülvizsgálata  iránt.  Az   első   fokon   eljárt Tatabányai   Városi  Bíróság  az  1995.  október  16-án   kelt, 9.P.22.419/1994/11. számú ítéletével a keresetet  elutasította. Az indítványozók fellebbezése alapján másodfokon eljárt Komárom- Esztergom   Megyei   Bíróság  az  1996.  június   18-án   kelt, Kf.20.264/1996/3.  számú ítéletével helybenhagyta  az  elsőfokú bíróság   ítéletét.   A  másodfokú  ítélet   rendelkező   része ugyanakkor  kimondta,  hogy  a  bíróság  mellőzi  a  kifogásolt közigazgatási   határozatból  annak  előzetes   végrehajthatóvá nyilvánítását,  valamint  az elsőfokú ítélet  indokolásának  az indítványozók      gyermeknevelésre     való      alkalmasságát megkérdőjelező mondatát. A  másodfokú ítélet indokolása szerint az egészségügyről  szóló 1972. évi II. törvény (a továbbiakban: Eütv1.) 6. § (2) és  (3) bekezdése,   valamint  a  7.  §  (3)  bekezdése,   továbbá   az egészségügyről  szóló 1972. évi II. törvénynek  a  járványügyre vonatkozó rendelkezései végrehajtásáról szóló 9/1972. (VI. 27.) EÜM  rendelet  (a  továbbiakban:  R1.)  1-4.  §-ai  alapján  az indítványozók    kötelesek    betartani    a    közegészségügyi rendelkezéseket,   és   pótolniuk  kell   gyermekeik   elmaradt védőoltásait.  A  másodfokú  bíróság  az  ítélet  indokolásában kitért   az   indítványozók  –  keresetlevélben   kifejtett   – álláspontjára,  amely  szerint vallási,  világnézeti  elveikkel ellentétes  a kötelező védőoltás. A bíróság hangsúlyozta,  hogy az Alkotmány 60. §-a alapján mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret  és a vallás szabadságára, azonban a lelkiismereti és  vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV.  törvény  4.  §-a  szerint a jog gyakorlása  –  ha  törvény másként   nem   rendelkezik  –  nem  mentesít  az  állampolgári kötelezettség  teljesítése  alól. Mindazonáltal  a  bíróság  az ítélet indokolásában felhívta az indítványozók figyelmét,  hogy joguk   van   alkotmányjogi  panasszal  az  Alkotmánybírósághoz fordulni,  ha  úgy  vélik,  az alperes  határozata  és  az  azt jóváhagyó   bírósági   határozatok   sértik   az   Alkotmányban biztosított jogaikat. Az  indítványozók számára 1996. október 1-jén  kézbesítették  a jogerős   ítéletet.  Az  indítványozók  1996.  november   27-én alkotmányjogi  panaszt terjesztettek elő az  Alkotmánybíróságon (a  továbbiakban: Indítvány1.). Álláspontjuk szerint a Komárom- Esztergom  Megyei  Bíróság  ítélete  alapvető  jogok   lényeges tartalmának   korlátozását  jelenti,   nevezetesen   sérti   az Alkotmány  60. § (1) és (2) bekezdését, 67. §-át,  70/A.  §-át, valamint   70/D.   §-át.  Az  indítványozók  az   alkotmányjogi panaszban az alkalmazott jogszabályok közül az Eütv1. 6. §-ával szemben  fogalmaztak meg alkotmányossági kifogást. Álláspontjuk szerint  a  kötelező védőoltások olyan beavatkozást jelentenek, amelyek  végleges és visszafordíthatatlan változást okoznak  az emberi  szervezetben,  és egészségkárosodás  valós  veszélyének teszik ki az egyéneket. Az indítványozók úgy ítélték meg,  hogy alkotmányellenes „a jelenlegi magyarországi helyzet, melyben az állam   gyámként  dönt  állampolgárai  személye   felől,   azok egészségének   kockára  tételéről  egy  általa   elérendő   cél irdekében,   anélkül,   hogy   lehetőséget   adna   a   felelős mérlegelésre    és   döntésre”.   Emellett   az   indítványozók kinyilvánították: „vallásunk meggyőződése is, hogy a  szervezet egészségesen tartására nem idegen anyagok vérbe fecskendezése a megfelelő   módszer”.  Az  alkotmányjogi   panasz   tartalmazza továbbá,   hogy   az   Eütv1.  csak  a  testi   állapot   káros befolyásolása  esetén ad felmentési lehetőséget  a  védőoltások beadása  alól,  holott  az Alkotmány a lelki  egészséghez  való jogot is elismeri. Az  indítványozók az alkotmányjogi panaszhoz három  mellékletet csatoltak.   Az   1.  számú  melléklet  külföldi   szakirodalmi példákkal  támasztja  alá,  hogy a védőoltások  valós  veszélyt jelentenek az egyén egészségére, bizonyos esetekben  halált  is okozhatnak.   A   2.  számú  mellékletben  felsorolt   külföldi szakirodalmi  hivatkozások  azt  példázzák,  hogy  a   beoltott személyek  is  megbetegedhetnek az adott  betegségben,  illetve tünetmentesen  átadhatják másoknak  a  kórokozót.  A  3.  számú melléklet Dánia, Finnország, Nagy-Britannia, Norvégia és  Svájc magyarországi   követségének  az  indítványozók   számára   írt válaszleveleit  tartalmazza,  amelyek  arról  tájékoztatják  az indítványozókat,  hogy  a  megkeresett  országokban   nincsenek kötelező  gyermekkori védőoltások, a szülők  önkéntes  döntésén múlik, hogy a gyermekek melyik ajánlott védőoltást kapják  meg. A  finn  és  a norvég válaszlevél tartalmazza továbbá,  hogy  a kormány,    illetve    az   egészségügyi   miniszter    járvány megelőzésének céljából elrendelheti a népesség vagy  annak  egy része kötelező beoltását. Az   indítvány   beérkezését  követően   írásban   fordult   az Alkotmánybírósághoz az Állami Népegészségügyi  és  Tisztiorvosi Szolgálat       Országos       Tisztifőorvosi       Hivatalának igazgatóhelyettese.    Levelében    arról    tájékoztatta    az Alkotmánybíróságot,    hogy    az   indítványozók    szakmailag megalapozatlan  információkat  terjesztenek  a  védőoltásokról, amelyek   rendkívül   fontosak  egyes  gyermekkori   betegségek megelőzéséhez.    Az    igazgatóhelyettes     –     álláspontja alátámasztására – mellékelte az Infektológiai Szakmai Kollégium elnökének levelét. Az  indítványozók 2000-ben – részben a védőoltásokra  vonatkozó jogszabályi  rendelkezések változása miatt – újabb indítvánnyal fordultak  az  Alkotmánybírósághoz, amelyben  pontosították  és kiegészítették      alkotmányjogi      panaszukat,      továbbá alkotmányellenesség  utólagos  megállapítását  kezdeményező  új indítványt  terjesztettek elő (a továbbiakban: Indítvány2.).  A módosított   alkotmányjogi  panaszban  az   indítványozók   azt kezdeményezték,  hogy  az Alkotmánybíróság  állapítsa  meg:  az alkotmányjogi   panasz   alapjául   szolgáló   ügyben   történt alkalmazása   idején  alkotmányellenes  volt  az  –   időközben hatályon kívül helyezett – Eütv1. 6. § (3) bekezdése és  15.  § (1)  bekezdése, valamint a szintén hatályon kívül helyezett R1. 4. §-a. Az  indítvány2. utólagos normakontrollra vonatkozó részében  az indítványozók kifejezett kérelme az egészségügyről szóló  1997. évi  CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv2.) 58. § (1),  (3)  és (4)   bekezdése   alkotmányellenességének  megállapítására   és megsemmisítésére   vonatkozott,   továbbá   arra,    hogy    az Alkotmánybíróság „állapítsa meg a törvényhozás  számára  azokat az  alkotmányos  követelményeket,  amelyeket  szem  előtt  kell tartania, hogy a szabályozás megfeleljen az Alkotmánynak”. A    kérelem   indokolásában   az   indítványozók   kifejtették álláspontjukat a kötelező védőoltások és azon belül a gyermekek számára   beadandó   védőoltások  alkotmányjogi   megítélésével összefüggésben. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésére, 60.  §  (1) bekezdésére,  67.  §  (1)  bekezdésére,  valamint  70/D.  §-ára hivatkozva  megfogalmazták,  hogy  az  Eütv2.-ben,  valamint  a fertőző   betegségek   és  a  járványok  megelőzése   érdekében szükséges járványügyi intézkedésekről szóló 18/1998.  (VI.  3.) NM  rendeletben  (a továbbiakban: R2.) az állam „a  védőoltások kötelezővé   tétele  során  bizonyos  egyéni  és   egészségügyi kockázatok csökkentése, az oltásra kötelezett személy és  mások jogainak védelme érdekében, valamint a közérdekre hivatkozással alapjogot  korlátoz”. Az indítványozók álláspontja szerint  nem önmagában  a  védőoltások  kötelezővé tétele  alkotmányellenes, hanem   az,  hogy  a  hatályos  rendelkezések  nem  megfelelően szabályoznak számos, alapjogi szempontból lényeges garanciát. Az  Indítvány2.  az  Eütv2.  több rendelkezésével  kapcsolatban alkotmányossági   aggályokat   fogalmaz   meg,   jogalkalmazási nehézségeket    említ,    és   alkotmányossági    követelmények megállapítását  kezdeményezi.  Határozott  kérelmet  az  Eütv2. három rendelkezésével összefüggésben tartalmaz az Indítvány2. Az  Eütv2.  58.  §  (1)  bekezdése,  amely  a  védőoltás  alóli mentesítésről rendelkezik, az indítványozók szerint  ellentétes az  Alkotmány 2. § (1) bekezdésével (jogállamiság elve), az 50. §   (2)   bekezdésével   (közigazgatási  határozatok   bírósági felülvizsgálatának követelménye), valamint az Alkotmány  57.  § (1) bekezdésével (bírósághoz fordulás joga) és (5) bekezdésével (jogorvoslathoz való jog). Az indítványozók kifogásolják,  hogy sem  a  támadott  rendelkezés, sem az Eütv2. más  szabálya  nem határozza  meg,  hogy  kérelemre vagy hivatalból  történik-e  a mentesítés;  mi  az  egészségügyi  hatóság  pontos  szerepe  az eljárásban; megismerhetik-e az érintettek a döntést; élhetnek-e jogorvoslattal  a  közigazgatási  hatóság  és   a   kezelőorvos döntésével  szemben.  Az indítványozók  felhívják  a  figyelmet arra,   hogy   a   gyakorlatban  a  hatóság  nem  közigazgatási határozatban   dönt  a  hozzájárulásról.  Az  indítványozók   a mentesítés   szabályozását  érintő  alkotmányossági  kifogásaik között  említik,  hogy  az R2. 11. § (1)  bekezdése  alapján  a védőoltások ellenjavallatait az Országos Epidemiológiai Központ által  kiadott  Módszertani Levél tartalmazza, amelyben  számos kötelező   jellegűként  megfogalmazott  rendelkezés  található. Például   a   II.E.pont  így  rendelkezik:  „Gyermekközösségbe, továbbá  alsófokú (<15 év) oktatási intézménybe csak az  előírt oltásokkal rendelkező gyermekek vehetők fel.” Az Eütv2. 58. § (3) bekezdése, amelynek első mondata szerint  a védőoltásra  kötelezett személyt értesíteni  kell  a  védőoltás módjáról,  céljáról,  helyéről és  idejéről,  az  indítványozók szerint   ellentétes  az  Alkotmány  57.  §  (5)   bekezdésében biztosított jogorvoslathoz való joggal, valamint a 70/D. §-ában biztosított  egészséghez  való  joggal.  Az  indítványozók  azt kifogásolják, hogy a szabályozás nem teszi egyértelművé, hogy a védőoltásra kötelezett személyt megilleti-e az Eütv2. 13-14. §- ában biztosított tájékoztatáshoz való jog. Az Eütv2. 58. § (4) bekezdése, amelynek második mondata szerint a  védőoltást  elrendelő  határozat  –  jogorvoslatra  tekintet nélkül   –  azonnal  végrehajtható,  az  indítványozók  szerint ellentétes az Alkotmány 50. § (2) bekezdésével, valamint az 57. §  (1)  és  (5) bekezdésével. Az indítványozók úgy ítélik  meg, hogy   ez   a   rendelkezés   formálissá   teszi   a   bírósági jogorvoslatot,  mert  a  határozat  végrehajtása  a   védőoltás beadását jelenti, és így a bíróság már nem tud az ügy érdemében dönteni,  nincs  mód az utóbb törvénytelennek  bizonyult  aktus reparációjára. Az indítványozók utalnak az Indítvány1.-re és az annak   benyújtásakor   hatályos   szabályozásra:   az   Eütv2. szigorítást  jelent, hiszen az Eütv1. nem írta elő az  előzetes végrehajthatóságot,   és  az  alkotmányjogi   panasz   alapjául szolgáló  ítéletben  a  bíróság indokolatlannak  minősítette  a közigazgatási  eljárás  általános szabályai  alapján  elrendelt előzetes végrehajtást.                               II. 1. Az Alkotmány indítványokkal érintett rendelkezései: „2.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus jogállam.” „8.  §  (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és   elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek   tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége. (2)   A   Magyar   Köztársaságban  az   alapvető   jogokra   és kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja  meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.” „37.  § (3) A Kormány tagjai törvényben vagy kormányrendeletben kapott felhatalmazás alapján feladatkörükben eljárva rendeletet adnak ki, amelyek törvénnyel és kormányrendelettel nem lehetnek ellentétesek.  A  rendeleteket  a  hivatalos  lapban  ki   kell hirdetni.” „50.  §  (2)  A  bíróság ellenőrzi a közigazgatási  határozatok törvényességét.” „54.   §   (1)   A   Magyar  Köztársaságban   minden   embernek veleszületett  joga  van az élethez és az  emberi  méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.” „57.  §  (1)  A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt  mindenki egyenlő,  és  mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene  emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény   által  felállított  független  és  pártatlan  bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. (…) (5)   A  Magyar  Köztársaságban  a  törvényben  meghatározottak szerint   mindenki  jogorvoslattal  élhet  az  olyan  bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát  vagy jogos  érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű időn  belüli  elbírálásának  érdekében,  azzal  arányosan  –  a jelenlévő  országgyűlési képviselők kétharmadának  szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja.” „60.  §  (1)  A Magyar Köztársaságban mindenkinek  joga  van  a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára. (2)  Ez  a jog magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását,  és  azt  a szabadságot,  hogy vallását és meggyőződését mindenki  vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon  akár egyénileg,   akár   másokkal   együttesen   nyilvánosan    vagy magánkörben  kinyilváníthassa  vagy  kinyilvánítását  mellőzze, gyakorolhassa vagy taníthassa.” „67. § (1) A Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra,  amely a megfelelő testi, szellemi  és  erkölcsi fejlődéséhez szükséges. (2)  A  szülőket megilleti az a jog, hogy a gyermeküknek adandó nevelést megválasszák. (3)   A  családok  és  az  ifjúság  helyzetével  és  védelmével kapcsolatos     állami    feladatokat    külön    rendelkezések tartalmazzák.” „70/A.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság biztosítja  a  területén tartózkodó  minden  személy  számára  az  emberi,  illetve   az állampolgári  jogokat,  bármely  megkülönböztetés,  nevezetesen faj,  szín,  nem, nyelv, vallás, politikai vagy  más  vélemény, nemzeti  vagy  társadalmi  származás, vagyoni,  születési  vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül. (2)  Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti. (3)  A  Magyar  Köztársaság a jogegyenlőség  megvalósulását  az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó  intézkedésekkel  is segíti.” „70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez. (2)  Ezt  a  jogot  a  Magyar Köztársaság  a  munkavédelem,  az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével, a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a természetes környezet védelmével valósítja meg.” 2. Az Eütv1. indítványokkal érintett rendelkezései: „6.  §  (3) A közegészségügyi-járványügyi rendelkezések alapján kötelező   szűrővizsgálat,  orvosi   vizsgálat   (ellátás)   és védőoltás ingyenes. 15.  §  (1)  Fertőző  betegség ellen a veszélyeztetett  személy kötelező védőoltása, illetőleg megelőző gyógyszeres kezelése (a továbbiakban  együtt:  védőoltás)  rendelhető  el.  A  beoltott személy a védőoltás hatékonyságának ellenőrzése céljából orvosi vizsgálat alá vonható.” 3. Az Eütv2.-nek az Indítvány2.-vel érintett rendelkezései: „57.  §  (1) A védőoltás célja a fertőző betegségekkel szembeni aktív, illetve passzív védettség kialakítása. (2)  A  miniszter  rendeletben határozza meg azokat  a  fertőző betegségeket, amelyek esetében a) életkorhoz kötötten, b) megbetegedési veszély esetén, illetőleg c) külföldre történő kiutazás esetén a kiutazó költségén kötelező védőoltás elrendelésének van helye. (3)   A   miniszter  egyes  munkakörökben  való  foglalkoztatás feltételeként     a     munkáltató    költségére     védőoltási kötelezettséget írhat elő. (4)  A  védőoltásra nem kötelezett személy kérésére  –  kiskorú esetében  törvényes  képviselője hozzájárulásával  –  orvosilag indokolt esetben védőoltásban részesíthető. (5)  A  védőoltással  egy tekintet alá esik  az  egyes  fertőző betegségek esetén alkalmazott megelőző gyógyszeres kezelés. (6)   Védőoltás   kizárólag  az  egészségügyi   hatóság   által engedélyezett oltóanyaggal és az engedélyező okiratban szereplő céllal és feltételekkel végezhető. (7)   Az   oltóanyagok  és  egyéb  immunbiológiai  készítmények előállítására, forgalomba hozatalára és hatósági  ellenőrzésére külön jogszabály rendelkezései az irányadóak. 58.  §  (1) A kötelező védőoltás alól a kezelőorvos átmenetileg vagy  –  az  egészségügyi hatóság hozzájárulásával – véglegesen mentesítheti  azt,  akinek  egészségi  állapotát  vagy  meglévő betegségét a védőoltás várhatóan károsan befolyásolná. (2)  A  védőoltásra  kötelezett és a  védőoltásban  részesített személyekről nyilvántartást kell vezetni. (3)  A  védőoltás módjáról, céljáról, helyéről  és  idejéről  a védőoltásra kötelezett személyt, illetve törvényes képviselőjét értesíteni  kell.  A  védőoltásra  kötelezett  kiskorú  személy megjelenéséről a törvényes képviselő köteles gondoskodni. (4)  Ha  a  védőoltásra kötelezett személy e  kötelezettségének írásbeli felszólításra sem tesz eleget, az egészségügyi hatóság a  védőoltást  határozattal rendeli el. A védőoltást  elrendelő határozat   –   jogorvoslatra   tekintet   nélkül   –   azonnal végrehajtható.” Az R1. indítványokkal érintett rendelkezései: „4.   §   (1)   A   gyermekeket  életkorhoz  kötötten   gümőkór (tuberculosis),    torokgyík    (diphtheria),     szamárköhögés (pertussis), merevgörcs (tetanus), gyermekbénulás (polimyelitis anterior  acuta), kanyaró (morbilli), rózsahimlő  (rubeola)  és mumpsz   (parotitis   epidemica)   ellen   védőoltásban    kell részesíteni. (2) Azt, hogy az (1) bekezdésben felsorolt védőoltásokat milyen életkorban  és  milyen  módon  kell  alkalmazni,  a   népjóléti miniszter tájékoztatóban teszi közzé. (3) A védőoltási kötelezettség a) a torokgyík, a szamárköhögés és a merevgörcs elleni elmaradt első, második és harmadik védőoltásra a 7. életév, b)  a torokgyík, a merevgörcs elleni elmaradt negyedik, továbbá a  gyermekbénulás, valamint a kanyaró, a rózsahimlő és a mumpsz elleni elmaradt védőoltásokra a 14. életév betöltéséig áll fenn.” Az R2.-nek az Indítvány 2.-vel érintett rendelkezései: „11.  §  (1) A védőoltások ellenjavallatait az OEK által évente kiadott ML tartalmazza. (2)  A védőoltás alóli mentesítést igazoló orvosi szakvéleményt – végleges mentesítés esetén a városi intézet jóváhagyását is – dokumentálni  kell az oltókör és az oltásra kötelezett  személy oltási nyilvántartásában.” „14.  § (1) A védőoltásra kötelezett személy köteles védőoltás, továbbá  – ha a védőoltást megelőzően szűrővizsgálat, vagy  azt követően a védőoltás eredményének ellenőrzése szükséges – szűrő- ,  illetőleg ellenőrző vizsgálat céljából a megjelölt helyen és időben megjelenni, és magát az oltásnak, illetőleg vizsgálatnak alávetni.   A  védőoltásra  kötelezett  kiskorú  megjelenéséről törvényes képviselője gondoskodik.”                              III. Az indítvány részben megalapozott. 1.  Az  Alkotmánybíróság  először azt vizsgálta  meg,  hogy  az Indítvány1.-ben   előterjesztett   és   az   Indítvány   2.-vel pontosított és kiegészített alkotmányjogi panasz megfelel-e  az Alkotmánybíróságról   szóló  1989.  évi   XXXII.   törvény   (a továbbiakban:  Abtv.)  48.  § (1) és (2)  bekezdésében  foglalt feltételeknek: „(1)  Az  Alkotmányban  biztosított jogainak  megsértése  miatt alkotmányjogi  panasszal  fordulhat az Alkotmánybírósághoz  az, akinek  a jogsérelme az alkotmányellenes jogszabály alkalmazása folytán következett be, és egyéb jogorvoslati lehetőségeit  már kimerítette, illetőleg más jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva. (2) Az alkotmányjogi panaszt a jogerős határozat kézbesítésétől számított hatvan napon belül lehet írásban benyújtani.” Az Alkotmánybíróság irányadó gyakorlata szerint az Abtv. 48.  § (1)   és   (2)   bekezdésében  foglalt  törvényi   feltételeket együttesen  kell értelmezni, és figyelembe venni [23/1991.  (V. 18.)  AB  végzés,  ABH  1991, 361-362.;  41/1998.  (X.  2.)  AB határozat, ABH 1998, 306, 309.]. 2.   Az   indítványozók  a  Komárom-Esztergom  Megyei   Bíróság Kf.20.264/1996/3. számú, jogerős ítéletét 1996.  október  1-jén vették    kézhez.   A   közigazgatási   határozattal   szembeni jogorvoslati  lehetőségeiket az indítványozók kimerítették.  Az alkotmányjogi panaszt 1996. november 27-én, vagyis az Abtv. 48. §   (2)   bekezdésének   megfelelően,   a   jogerős   határozat kézbesítésétől  számított hatvan napon belül terjesztették  elő az Alkotmánybíróságon. 3.  Az  Abtv.  48.  §  (1)  bekezdése szerint  az  Alkotmányban biztosított  jogok megsértése miatt nyújtható be  alkotmányjogi panasz,   ha   a   jogsérelem  jogalkalmazás  (alkotmányellenes jogszabály  alkalmazása) során következett be.  Ez  alapján  az Alkotmánybíróság   az   indítványozók   egyéni    érintettségét vizsgálja.  [50/2003.  (XI. 5.) AB határozat,  ABH  2003,  566, 585.] Az indítványozók azért terjesztettek elő alkotmányjogi panaszt, mert  a  közigazgatási  és  a  bírósági  eljárás  során  hozott határozatokban  gyermekeik  elmaradt  védőoltásainak  pótlására kötelezték őket. Vagyis a konkrét esetben a gyermekek  kötelező védőoltása  és  az  arra  vonatkozó szabályozás  tekinthető  az indítvány   alapjául  szolgáló  –  feltételezett   –   alapjogi sérelemnek.  Ebből következik, hogy az Alkotmány indítványokban hivatkozott rendelkezései – 54. § (1) bekezdés, 60.  §  (1)  és (2)  bekezdés, 67. §, 70/A. §, 70/D. § – egyfelől  az  érintett gyermek alapjogaiként kerültek megnevezésre, másfelől a  szülők arra   vonatkozó   alapjogaiként,  hogy   gyermekeikről   saját világnézetüknek  és lelkiismereti meggyőződésüknek  megfelelően gondoskodjanak. 4.  Az  Indítvány 2.-vel módosított alkotmányjogi panaszban  az indítványozók  az  Eütv1.  6. § (3)  bekezdése  és  15.  §  (1) bekezdése,  valamint  az  R1.  4.  §-a  alkotmányellenességének megállapítását    kezdeményezték.    Az    Eütv1.    kifogásolt rendelkezéseit  az Eütv2. 246. § (1) bekezdés a)  pontja  1998. július  1-jével  hatályon  kívül helyezte.  Az  R1.  kifogásolt rendelkezését  az  R2. 42. § (2) bekezdés a) pontja  –  szintén 1998. július 1-jével – hatályon kívül helyezte. Az   Alkotmánybíróság   hatályon  kívül  helyezett   jogszabály alkotmányellenességét   nem   vizsgálja,   hacsak   nem   annak alkalmazhatósága   is   eldöntendő   kérdés   (335/B/1990.   AB határozat,  ABH  1990,  261, 262.).  Hatályon  kívül  helyezett jogszabály  alkotmányossági vizsgálata a konkrét  normakontroll két  esetében,  az  Abtv.  38. § (1) bekezdése  szerinti  bírói kezdeményezés, és a 48. § szerinti alkotmányjogi panasz alapján lehetséges,   mivel   ezekben  az  esetekben   az   alkalmazott jogszabály alkotmányellenességének megállapítására és –  ha  az indítványozó  különösen fontos érdeke  indokolja  –  a  konkrét ügyben  való  alkalmazási  tilalom kimondására  van  lehetőség. Ezért  az  Alkotmánybíróság úgy ítélte  meg,  hogy  a  támadott rendelkezések alkotmányossági vizsgálatának nem akadálya,  hogy azok az indítványok elbírálásakor már nincsenek hatályban. 5.  A  Komárom-Esztergom Megyei Bíróság az alkotmányjogi panasz alapjául  szolgáló  ítéletében  az  Eütv1.  és  az  R1.  számos rendelkezésére    hivatkozott.   Ezek    közé    tartozik    az indítványokban  kifogásolt Eütv1. 6. § (3) bekezdése,  valamint az R1. 4. §-a. Ugyanakkor az ítélet kifejezetten nem hivatkozik az Eütv1. 15. § (1) bekezdésére. Az  Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panasz érdemi elbírálását kizáró  tényezőnek tekinti azt, ha az indítványozó a panaszában olyan  jogszabályi  rendelkezés alkotmányellenességét  állítja, amelyet  a  panaszos  ügyében  a  jogerős  határozatot  meghozó bíróság  nem  alkalmazott. [1050/D/1999. AB végzés,  ABH  2005, 1581,  1582.;  870/D/2002. AB végzés, ABH  2005,  1634,  1638.; 177/D/2004. AB határozat, ABH 2006, 1557, 1566.; 725/D/2004. AB határozat, ABH 2006, 1617, 1626.] A  Komárom-Esztergom  Megyei Bíróság  az  alkotmányjogi  panasz alapjául  szolgáló  ítéletében az  Eütv1.  általános,  alapelvi rendelkezéseire   hivatkozott:   a   járványügyi    feladatokat körvonalazó  6.  § (2) bekezdésére, a közegészségügyi,  illetve járványügyi   célból  kötelező  vizsgálatok  és   beavatkozások ingyenességéről  rendelkező 6. § (3)  bekezdésére,  valamint  a közegészségügyi  rendelkezések megtartására  és  végrehajtására vonatkozó     állampolgári     kötelességet     általánosságban megfogalmazó 7. § (3) bekezdésére. Az  Eütv1. 15. § (1) bekezdése arról rendelkezik, hogy  fertőző betegség  ellen a veszélyeztetett személy kötelező  védőoltása, illetve megelőző gyógyszeres kezelése rendelhető el. A beoltott személy a védőoltás hatékonyságának ellenőrzése céljából orvosi vizsgálat alá vonható. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a kötelező  védőoltásokat az Eütv1.-nek ez a  rendelkezése  tette lehetővé.  Az  R1.  – a bírósági ítéletben  hivatkozott  és  az indítványokkal szintén támadott – 4. §-a az Eütv1.  15.  §-ának végrehajtásaként  rendelkezik az életkorhoz  kötötten  kötelező védőoltásokról. A  benyújtott  alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló  alapjogi sérelemnek a gyermekek kötelező védőoltása és az arra vonatkozó szabályozás   tekinthető.  Ezért  az  Alkotmánybíróság   –   az alkotmányjogi panaszban foglalt kérelmet, valamint  a  bírósági ítélet egészét alapul véve – nem tekintette az Eütv1. 15. § (1) bekezdése  érdemi  elbírását  akadályozó  tényezőnek,  hogy   a jogerős  ítélet indokolásában a bíróság ezt a rendelkezést  úgy alkalmazta, hogy nem említette paragrafusszám szerint. 6.  Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint alkotmányjogi panasz esetében az Abtv. 48. §-ából fakadó követelmény, hogy közvetlen összefüggés  legyen  a jogsérelem és a támadott  norma  között. [7/1994.  (II.  18.)  AB  határozat,  ABH  1994,  68,   72-73.; 104/D/1994.  AB határozat, ABH 1994, 693, 694.; 382/B/1995.  AB határozat,  ABH 1997, 810, 813.; 725/D/2004. AB határozat,  ABH 2006, 1617, 1629.] Az Eütv1. 6. § (3) bekezdése arról rendelkezik, hogy ingyenesek a  közegészségügyi-járványügyi rendelkezések  alapján  kötelező vizsgálatok  és  ellátások, köztük a kötelező  védőoltások.  Az indítványozók  alkotmányjogi  panasza  az  életkorhoz  kötötten kötelező  védőoltások és a kötelezést érvényre juttató bírósági határozat   alkotmányosságát   vonta   kétségbe.    Ezért    az Alkotmánybíróság   megítélése   szerint   nem   áll   fenn   az Alkotmánybíróság  érdemi  eljárását  megalapozó  kapcsolat   az Eütv1. 6. §-ának a térítésmentességről rendelkező (3) bekezdése és az alapjogi sérelem között. Mindezek  alapján az Alkotmánybíróság megállapította,  hogy  az Abtv.  48. § (1) és (2) bekezdése alapján az Eütv1. 15.  §  (1) bekezdésének   és  az  R1.  4.  §-ának  érdemi  alkotmányossági vizsgálatára kerülhet sor. Az  Eütv1.  6. § (3) bekezdésével összefüggésben előterjesztett alkotmányjogi  panaszt  az Alkotmánybíróság  a  725/D/2004.  AB határozatban  foglaltakkal (ABH 2006, 1617, 1629.) összhangban, az    Alkotmánybíróság   ideiglenes   ügyrendjéről   és   annak közzétételéről szóló módosított és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001.   (XII.   3.)  Tü.  határozat  (ABH  2003,   2065.;   a továbbiakban: Ügyrend) 29. § e) pontjában foglaltak  alapján  – mint érdemi elbírálásra alkalmatlant – visszautasította.                               IV. 1.   Az   alkotmányjogi  panasz  alapján  az   Alkotmánybíróság megvizsgálta az Eütv1. 15. § (1) bekezdésének és az R1.  4.  §- ának    alkotmányosságát.   Az   indítványozók    a    támadott rendelkezéseket  azért kifogásolták, mert azok  –  álláspontjuk szerint az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével, 60. § (1)  és  (2) bekezdésével, 67. §-ával, 70/A. §-ával, valamint  70/D.  §-ával ellentétesesen  –  kötelezővé teszik a  gyermekek  védőoltását. Ezért  az  Alkotmánybíróság azt vizsgálta, hogy az Alkotmánnyal összeegyeztethető-e,  hogy  az  Eütv1.  és  az   R1.   támadott rendelkezései életkorhoz kötötten kötelező védőoltásokat tettek lehetővé,  illetve írtak elő. A más célból, illetve más  alanyi körben   elrendelhető  kötelező  védőoltásokról  (megbetegedési veszély,  külföldre történő kiutazás, meghatározott  munkakörök betöltése)  az Alkotmánybíróság nem foglalt állást. Ennek  oka, hogy  az alkotmányjogi panaszt tartalmazó Indítvány1. alapja  a gyermekek   védőoltásának   pótlásáról   rendelkező    bírósági határozat,  míg az – alkotmányjogi panaszt kiegészítő,  továbbá absztrakt  utólagos normakontrollt kezdeményező  –  Indítvány2. nem a kötelező védőoltások létét kifogásolta. Az   alkotmányossági  kérdés  összetettsége  és  az   Alkotmány alkotmányjogi      panaszban     felhívott     rendelkezéseinek összefüggései miatt az Alkotmánybíróság először azt  vizsgálta, hogy  a támadott szabályozás az Alkotmány mely rendelkezéseivel áll   érdemi   összefüggésben,  illetve   az   Alkotmány   mely rendelkezéseit korlátozza. 2.   Az   egészségügyben  a  védőoltás  a  fertőző   betegségek megjelenése  és  a járványok elleni védekezés  egyik  módja.  A védőoltás  során  elpusztított vagy legyengített  kórokozókból, illetve   a   kórokozóknak   az  ellenanyag-képződést   kiváltó alkotóelemeiből   készült  oltóanyagot   juttatnak   az   ember szervezetébe.  A  védőoltás közvetlen célja, hogy  a  szervezet ellenanyag-termeléssel   reagáljon,   és   védetté   váljon   a kórokozókkal szemben. A védőoltások többségét a bőr alá vagy az izomzatba adják, de léteznek szájon át beadható oltóanyagok is. Következésképpen   a   kötelező  védőoltások   közegészségügyi, járványügyi     célból    elvégzett    invazív     egészségügyi beavatkozásnak tekinthetők. Az életkorhoz kötötten kötelező védőoltások rendszere gyermekek beoltására  irányul.  Az  Indítvány1. benyújtásának  idején  az Eütv1. 15. § (1) bekezdése alapján az R1. 4. §-a határozta meg, hogy  a  gyermekeket mely betegségek ellen és hány  éves  korig kell védőoltásban részesíteni. Az (1) bekezdés határozta meg az egyes  betegségek  elleni kötelező védőoltások  körét  [gümőkór (tuberculosis),    torokgyík    (diphtheria),     szamárköhögés (pertussis), merevgörcs (tetanus), gyermekbénulás (polimyelitis anterior  acuta),  kanyaró  (morbilli),  rózsahimlő  (rubeola), mumpsz  (parotitis  epidemica)]. A  (3)  bekezdés  rendelkezett arról,  hogy a védőoltások egyik részében a 7. életévig,  másik részében   a  14.  életévig  áll  fenn  a  védőoltás  beadására vonatkozó  kötelezettség.  A  védőoltások  beadásának   rendjét azonban   az  R1.  nem  határozta  meg.  A  (2)  bekezdés   úgy rendelkezett: a népjóléti miniszter tájékoztatóban teszi közzé, hogy  a  felsorolt  védőoltásokat milyen életkorban  és  milyen módon kell alkalmazni. Mindezeket  figyelembe véve foglalt állást az  Alkotmánybíróság arról,  hogy  az  Indítvány  1.-ben  említett  alapvető   jogok korlátozását jelentette-e az Eütv1. 15. § (1) bekezdésén és  az R1. 4. §-án alapuló védőoltási rendszer. 3.   Az   Alkotmánybíróság  az  életkorhoz  kötötten   kötelező védőoltások     kifogásolt     rendszerének     alkotmányossági vizsgálatakor  abból  indult  ki, hogy  gyakorlata  szerint  az egészségügyi  beavatkozások az Alkotmányban  elismert  alapvető jogok  közül  az  emberi  méltósághoz  való  joggal  állnak   a legszorosabb   összefüggésben.   Az   Alkotmány   54.   §   (1) bekezdésében elismert emberi méltósághoz való jogot  a  8/1990. (IV.  23.)  AB  határozatban  az „általános  személyiségi  jog” alkotmányi   megfogalmazásának   minősítette.   „Az   általános személyiségi jog »anyajog«, azaz olyan szubszidiárius  alapjog, amelyet  mind  az  Alkotmánybíróság, mind  a  bíróságok  minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére,  ha  az adott  tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok  egyike  sem alkalmazható.” (ABH 1990, 44-45.) 3.1.   Az   Alkotmánybíróság  számos  határozatot   hozott   az önrendelkezéshez való jog és a magánszférához való jog mint  az Alkotmány   54.   §   (1)   bekezdéséből   következő   „különös személyiségi  jogok” alapján. [57/1991. (XI. 8.) AB  határozat, ABH 1991, 279.; 1/1994. (I. 7.) AB határozat, ABH 1994, 29, 35- 36.;  75/1995.  (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995,  376,  380.; 5/1996.  (II. 23.) AB határozat, ABH 1996, 47.; 11/1996.  (III. 13.)  AB  határozat,  ABH 1996, 240.; 20/1997.  (III.  19.)  AB határozat,  ABH 1997, 85.; 4/1998. (III. 1.) AB határozat,  ABH 1998, 71.; 10/2001. (IV. 12.) AB határozat, ABH 2001, 123.] A  36/2000.  (X. 27.) AB határozat kimondta, hogy az  Eütv.  az Alkotmány  54.  §  (1) bekezdésében foglalt emberi  méltósághoz való  jogból következően a betegek jogai közé tartozik – többek között – az egészségügyi beavatkozásokba való beleegyezés és az ellátás   visszautasításának  joga  is.  „Az   Alkotmánybíróság megítélése  szerint  az  egészségügyi ellátás  során  szükséges beavatkozásokba való beleegyezés, illetve annak visszautasítása a  személyiségi  jogok  gyakorlásától elválaszthatatlan.”  [ABH 2000,  241. Megerősítve: 56/2000. (XII. 19.) AB határozat,  ABH 2000, 527.] A  testület  gyakorlatából következik továbbá, hogy  az  orvosi beavatkozások    feletti   önrendelkezési   jog   (egészségügyi önrendelkezési   jog)   tágabb   kategória   az    egészségügyi beavatkozások  visszautasításához való jognál. [64/1991.  (XII. 17.)  AB határozat, ABH 1991, 297, 301.; 48/1998. (XI. 23.)  AB határozat, ABH 1998, 333.; 36/2000. (X. 27.) AB határozat,  ABH 2000, 241.; 56/2000. (XII. 19.) AB határozat, ABH 2000, 527.] Az  Alkotmánybíróság  a 21/1996. (V. 17.)  AB  határozatban  az emberi  méltósághoz  való  jog és  az  egyéni  kockázatvállalás összefüggéséről  általános  érvénnyel  mondta  ki:   „Önmagának mindenki  árthat, s vállalhat kockázatot, ha  képes  a  szabad, tájékozott  és felelős döntésre. A nagykorúaknak a jog  be  nem avatkozása   széles  lehetőséget  ad  erre,  s   az   általános személyiségi jogból folyó jog az önmeghatározásra és cselekvési szabadságra  [Alkotmány 54. § (1) bekezdés]  garantálja  ezt  a lehetőséget.   Az   állam   korlátozó   gyámkodása    csak    a határesetekben  alkotmányossági  viták  tárgya  (a   kábítószer élvezésének büntetésétől az eutanáziáig).” (ABH 1996, 74, 80.) Az  alkotmánybírósági gyakorlat alapján megállapítható, hogy az Alkotmány  54. § (1) bekezdése széles körű védelemben részesíti a  szabad, tájékozott és felelősségteljes döntésre képes  ember saját    teste    és   sorsa   feletti   rendelkezési    jogát. [Összefoglalóan:  43/2005. (XI. 14.) AB  határozat,  ABH  2005, 536, 541-543.] 3.2.   Az   Alkotmánybíróság  gyakorlata  szerint   a   személy döntésképességének meghatározó jelentősége van  a  tekintetben, hogy  gyakorolni  tudja-e  az önrendelkezéshez  való  jogot.  A 21/1996.   (V.   17.)  AB  határozat  kimondta:  „A   gyermeket megilletik  az  alapjogok.  Az Alkotmány  kifejezetten  csak  a választójogból zárja ki a gyermekeket. A gyermek az alapjogokat – mint mindenki más is – azokkal a feltételekkel gyakorolhatja, amelyeket  az  egyes  jogterületek számára előírnak.  Az  ilyen korlátozások   viszont   alkotmányossági   vizsgálat    tárgyai lehetnek. Ahol  a  törvények  nem  szabályozzák a  kis-  és  fiatalkorúak joggyakorlását,  az  Alkotmány  alapján  esetről  esetre   kell meghatározni,   hogy   a   gyermek   mely   alapjogot,   milyen vonatkozásban  gyakorolhat maga, illetve,  hogy  ki  gyakorolja nevében és érdekében, illetve, hogy gyermek voltára és a 67. §- ra  tekintettel az alapjog gyakorlásának egyes területeiről nem zárható-e ki teljesen. A gyermek alapjoggyakorlásának – s  ezen belül  a  személyes joggyakorlásnak – lehetősége a joggyakorlás következményeit   átfogó   döntési  képesség   kibontakozásával együtt, a növekvő korral egyre szélesebb lesz.” (ABH 1996,  74, 78-79.) Az   Alkotmánybíróság  a  36/2000.  (X.  27.)  AB  határozatban kifejtette,  hogy  a  Ptk.  szerinti  cselekvőképesség  és   az egészségügyi ellátásokra vonatkozó döntésképesség fogalmai  nem feltétlenül  esnek egybe. Ugyanis az egészségügy  terén  nem  a vagyoni   vonatkozású  szerződéseknél  megkövetelt,  az   ügyek viteléhez  szükséges belátási képességről  van  szó,  hanem  az egészséget,   testi   épséget,  életet  befolyásoló   események megértéséről. (ABH 2000, 260.) A   43/2005.   (XI.  14.)  AB  határozat  megállapította:   „Az egészségügyi  beavatkozásokra vonatkozó döntésképesség  magában foglalja,   hogy  az  érintett  képes  megérteni  a   döntéshez szükséges   információkat;  képes  megérteni   döntése   minden lehetséges  következményét; továbbá képes közölni  döntését  az orvossal. A Ptk. szerint nem teljesen cselekvőképes személy  is lehet döntésképes egyes egészségügyi vizsgálatok, beavatkozások tekintetében.”   (ABH  2005,  536,  547-548.)  „Általánosságban elmondható,  hogy  egyes  beavatkozásokról  a  gyermekek  és  a mentális sérültek is képesek autonóm döntést hozni”. (ABH 2005, 551.) 3.3.  Az  életkorhoz  kötötten  kötelező  védőoltások  vizsgált rendszerében  –  az  R1. alapján – az oltások  egyik  részét  a gyermek  a  7. életévéig, másik részét a 14. életévéig  kellett beadni. Az egyes védőoltások beadásának szűkebben meghatározott idejét  is  tartalmazó oltási rendszer és az  oltási  kampányok szabályairól    az   R1.   nem   rendelkezett.    Mindazonáltal megállapítható,  hogy  a  védőoltások  egy  részét  újszülött-, illetve  csecsemőkorban adják be, és az  R1.  a  14.  életévben határozta  meg  az  életkorhoz kötött védőoltási  kötelezettség felső korhatárát. Az Alkotmánybíróság jelen ügyben úgy ítélte meg, hogy az R1. 4. §-ában  járványügyi, közegészségügyi célból, gyermekek  számára intézményesített  védőoltások  alanyai  nem   rendelkeznek   az Alkotmány  54. § (1) bekezdéséből következő önrendelkezési  jog gyakorlásához szükséges döntéshozatali képességgel. A csecsemők esetében értelemszerűen minden egészségügyi beavatkozás  esetén kizárt  az  önrendelkezési jog gyakorlása. A 14. életév  alatti gyermekek  esetén  –  bizonyos életkor  felett  –  elvileg  nem zárható  ki  az önrendelkezési jog érvényesülésének vizsgálata. (Például  a  kutatási, kísérleti célú beavatkozások  esetében.) Azonban  a  védőoltások  rövid és  hosszú  távú  előnyeinek  és hátrányainak  megítéléséhez szükséges különleges  megfontolások miatt   a  14.  életév  alattiak  nem  képesek  tájékozott   és felelősségteljes döntésre az oltásokról. Ezért a jelen  esetben vizsgált  szabályozás – a jogalanyok döntésképességének  hiánya miatt – nem korlátozza az önrendelkezési jogot. 4.1.  Az  Alkotmánybíróság az Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdésén alapuló  általános  személyiségi jog alkotóelemének  tekinti  a személyiség integritásához való jogot, amelynek része  a  testi integritáshoz  való  jog. A 75/1995. (XII.  21.)  AB  határozat kimondta:  „Az  emberi  méltósághoz  való  jog  tehát   magában foglalja   az   önrendelkezés  szabadságához  való  alkotmányos alapjogot  csakúgy, mint a személy testi integritásához  fűződő alapjogot is, így ezek korlátozása kizárólag az Alkotmány 8.  § (2)  bekezdésében foglalt rendelkezés keretei között  történhet meg.”  [ABH 1995, 376, 381. Megerősítve: 4/1998. (III.  1.)  AB határozat,  ABH  1998, 71, 74.; 1270/B/1997. AB határozat,  ABH 2000,  713,  717.; 43/2004. (XI. 17.) AB határozat,  ABH  2004, 597, 603.)] A  36/2005.  (X.  5.)  AB  határozat  így  foglalt  állást:  „A magánszféra  lényegi fogalmi eleme éppen az, hogy  az  érintett akarata ellenére mások oda ne hatolhassanak be, illetőleg be se tekinthessenek.  Ha a nem kívánt betekintés mégis  megtörténik, akkor  nemcsak  önmagában a magánélethez  való  jog,  hanem  az emberi méltóság körébe tartozó egyéb jogosultsági elemek,  mint pl.   az   önrendelkezési  szabadság  vagy   a   testi-személyi integritáshoz való jog is sérülhet.” (ABH 2005, 390, 400.) A   22/2003.  (IV.  28.)  AB  határozat  –  korábbi  döntéseket összegezve – megfogalmazta, mi a testi integritáshoz  való  jog jelentéstartalma   az   egészségügyben:   „A   betegek   emberi méltóságának  egyik  fontos aspektusa (…)  az,  hogy  az  ember semmilyen körülmények között nem válhat eszközzé vagy  tárggyá: »Az  emberi méltósághoz való jog azt jelenti, hogy van az egyén autonómiájának,  önrendelkezésének  egy  olyan,  mindenki   más rendelkezése  alól kivont magja, amelynél fogva – a  klasszikus megfogalmazás  szerint – az ember alany  marad,  s  nem  válhat eszközzé  vagy tárggyá« [64/1991. (XII. 17.) AB határozat,  ABH 1991,  297,  308.]. A betegek emberi méltóságához való  jogából következő  másik aspektus a testi integritáshoz  való  alapjog. »Az  emberi  méltósághoz  való jog tehát  magában  foglalja  az önrendelkezés szabadságához való alkotmányos alapjogot csakúgy, mint  a  személy  testi  integritásához  fűződő  alapjogot  is« [75/1995.  (XII.  21.) AB határozat, ABH 1995,  376,  381.].  A testi  integritáshoz  való jog az Alkotmánybíróság  álláspontja szerint   a  betegekre  vonatkoztatva  azt  is  jelenti,   hogy főszabályként   a   beteg  egyetértése,  hozzájárulása   nélkül testéhez más nem nyúlhat.” (ABH 2003, 235, 266.) 4.2.   A   védőoltások   közegészségügyi,  járványügyi   célból elvégzett   invazív  egészségügyi  beavatkozásnak   tekinthetők (Indokolás IV.2. pont). Az Alkotmánybíróság megítélése  szerint a  kötelező  védőoltásokat intézményesítő és annak  feltételeit meghatározó  jogi  szabályozás a testi integritáshoz  való  jog korlátozását  jelenti. A testi integritáshoz való  jog  ugyanis attól függetlenül illeti meg a személyeket, hogy döntésképesnek minősülnek-e,  és gyakorolni tudják-e az önrendelkezési  jogot. „Az  ember  soha  nem  tekinthető puszta  eszköznek  valamilyen közcél eléréséhez” – ennek az elvnek különös súlya van az olyan jogi    szabályozás   esetében,   amely   alapján    közérdekre hivatkozással, megelőző, gyógyító célból oltóanyagot  juttatnak az  emberek szervezetébe. Ezért az Alkotmánybíróság szerint  az életkorhoz  kötött  védőoltásokra vonatkozó szabályozásnak  meg kell  felelnie  az  Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből  következő testi  integritáshoz való jog korlátozásával szemben támasztott követelményeknek. 5.1.  Az indítványozók hivatkoztak a gyermekek egészséghez való jogára  és  azzal összefüggésben az Alkotmány 70/D.  §-ára.  Az Alkotmánybíróság   a   kötelező   tüdőszűrés    alkotmányossági vizsgálatakor megállapította: „(…) téves az indítványozónak  az Alkotmányra való hivatkozása. A kifogásolt rendelkezés  ugyanis az   Alkotmány   70/D.  §-a  tekintetében  semmilyen   alapjog- korlátozást nem tartalmaz. Az azonban kétségtelen tény, hogy  a tüdőszűrő    vizsgálatnak   a   –   meghatározott    feltételek bekövetkezése   esetén   –   kötelezővé   tétele    az    egyén önrendelkezési  jogának,  illetve  testi  integritáshoz  fűződő jogának   –   mint  az  emberi  méltósághoz  fűződő   általános személyiségi  alapjogból levezetett, ún.  különös  személyiségi alapjogoknak   –   a   korlátozását   jelenti.   A   kifogásolt rendelkezések alkotmányossága tehát nem az Alkotmány  70/D.  §- ával,   hanem   az  54.  §  (1)  bekezdésében  foglalt   emberi méltósággal   összefüggésben  vizsgálandó.”  (2012/B/1991.   AB határozat, ABH 2001, 1169, 1172.) Az   Alkotmánybíróság   később,  a  43/2005.   (XI.   14.)   AB határozatban  a  személyiség  integritásához  való  jog  és  az egészséghez való jog közötti összefüggést fogalmazott meg:  „Az ENSZ   Egészségügyi  Világszervezete  definíciója  szerint   az »egészség  a  testi,  szellemi  és  szociális  teljes  jólétnek állapota  és  nem  csak  betegség vagy fogyatékosság  hiányából áll«.    (Az    Egészségügyi    Világszervezet    Alkotmányának becikkelyezéséről szóló 1948. évi XII. törvény preambuluma.) Ez a   megközelítés   azt   mutatja,  hogy  az   egészség-betegség meghatározása   nem   azonosítható  a   klinikai   gyakorlatban érvényesülő   szemléletmóddal  (fajtipikus  vagy   annál   jobb szervműködésre  való képesség), hanem olyan testi  és  szellemi állapot,  amely  lehetővé  teszi  a  társadalomban  való  minél hosszabb és testi-lelki gondoktól mentes életet. Mindezekkel az Alkotmány  összhangban van, mivel a 70/D.  §  (1)  bekezdésében »testi  és  lelki egészség« szerepel, az 54. § (1) bekezdéséből pedig – egyebek mellett – a személyiség integritásához való jog következik.” (ABH 2005, 549.) 5.2.  Következésképpen az Alkotmány 70/D.  §  (1)  bekezdésében elismert   testi   és  lelki  egészséghez   való   jog   szoros összefüggésben   áll  az  Alkotmány  54.  §  (1)   bekezdéséből következő   személyiség   integritásához   való   joggal.    Az egészséghez való jog objektív (intézményi) oldala a 70/D. § (2) bekezdésében  jelenik meg, amely szerint  az  egészséghez  való jogot az állam – egyebek mellett – „az egészségügyi intézmények és  az  orvosi  ellátás  megszervezésével”  valósítja  meg.  Az alapjog  alanyi oldala a személyiség testi-lelki integritásához való  jogként fogalmazható meg, amely az 54. § (1) bekezdéséből következik. Ezért  a  jelen  ügyben nincs mód a 70/D.  §  (1)  bekezdésében foglalt    alapjog    korlátozásának   önálló   alkotmányossági vizsgálatára.   A   személyiség   integritásához    való    jog korlátozásának vizsgálata magában foglalja az egészséghez  való jog (alanyi oldala) korlátozásának vizsgálatát. 6.1. Az indítványozók az alkotmányjogi panaszban hivatkoztak az Alkotmány  60.  és  67.  §-ára is. A  konkrét  ügy  kapcsán  az említett alkotmánybeli rendelkezések sérelme úgy merülhet  fel, hogy  a  támadott  szabályozás elvonta  a  szülők  jogát,  hogy lelkiismeretük szerint neveljék gyermekeiket. Az  Alkotmány  60. § (1) bekezdésének a jelen ügy szempontjából lényeges   aspektusát  a  64/1991.  (XII.  17.)  AB   határozat fogalmazta meg először: „A lelkiismereti szabadság jogának  (…) az   az   értelme  emelendő  ki,  hogy  az  állam  senkit   nem kényszeríthet   olyan  helyzetbe,  amely  meghasonlásba   vinné önmagával,  azaz  amely összeegyeztethetetlen  a  személyiségét meghatározó  valamely  lényeges  meggyőződésével.  Az  államnak nemcsak  az a kötelessége, hogy ilyen kényszertől tartózkodjék, hanem az is, hogy lehetővé tegye – ésszerű keretek között –  az alternatív  magatartást.” [ABH 1991,  297,  313.;  megerősítve: 4/1993. (II. 12.) AB határozat ABH 1993, 48, 51.] A szülők gyermekeik neveléséhez fűződő jogáról az Alkotmány 67. §  (2) bekezdése rendelkezik. Ennek az alkotmánybeli szabálynak az  értelmezésénél  az Alkotmánybíróság irányadónak  tekinti  a 21/1996.  (V.  17.) AB határozat következő megállapításait:  „A magánszférában  a  gondoskodás és védelem joga  és  kötelessége elsősorban   a  szülőket  illeti.  Így  például  jogszabály   – általános   megelőző  céllal  –  tilthatja,   hogy   gyermeknek nyilvános  vendéglátó  helyen alkoholt szolgáljanak  fel,  hogy iskola  közelében  pornográf  sajtótermékeket  áruljanak,  vagy szexboltot   nyissanak.   Törvény  a   gyermek   belépését   is megtilthatja ilyen helyekre. A szülő felelőssége viszont,  hogy otthon  a  gyermek számára hozzáférhetővé teszi-e  az  alkoholt vagy  a  pornográfiát.  Az állam csak  a  gyermek  fejlődésének súlyos és konkrét sérelme vagy veszélyeztetése esetén avatkozik be  –  például  a szülői felügyelet megszüntetése révén.”  (ABH 1996, 74, 80.) 6.2.  Tehát  az  Alkotmány 60. § (1) bekezdése  és  67.  §  (2) bekezdése   együttesen  jeleníti  meg  a  szülők  jogát,   hogy gyermekeikről    saját   világnézetüknek    és    lelkiismereti meggyőződésüknek  megfelelően  gondoskodjanak.   Elsősorban   a szülők   (gondviselők)  jogosultak  arra,  hogy   döntsenek   a gyermekeik   testi   és   szellemi   fejlődésével   kapcsolatos kérdésekben.  A szülők választhatnak egészségügyi szolgáltatót, oktatási   intézményt,  ők  dönthetnek   arról,   hogy   milyen világnézeti  nevelésben  részesüljenek  gyermekeik.  Az   egyes egészségügyi ellátások, a lehetséges alternatívák között  is  a szülők döntenek. Mindemellett  figyelembe kell venni, hogy a  gyermekek  értelmi képességei  a növekvő életkorral párhuzamosan fejlődnek,  egyre szélesebben bontakozik ki döntési képességük. Ezért egyre  több kérdésben  lesznek  jogosultak a  szülői  tájékoztatásra,  majd egyre  gyakrabban igényelhetnek érdemi beleszólást saját életük alakításába.   Értelemszerű,   hogy   a   csecsemők   még   nem gyakorolhatnak  jogokat, de az óvodáskorúak  már  több  mindent képesek  megérteni az egyes orvosi vizsgálatok és beavatkozások céljáról,  lezajlásáról  és várható  következményeiről,  a  14. életév  felettiek  pedig  már maguk  dönthetnek  a  mindennapos egészségügyi   kérdésekben  (orvoshoz  fordulnak-e,   szednek-e gyógyszert, alternatív gyógymódot választanak-e stb.). A   gyermekek   joggyakorlásának  kibontakozására   meghatározó hatással  van  az,  hogy milyen a szülők és gyermekeik  közötti konkrét  viszony, milyen szülői felfogás alapján nevelkednek  a gyermekek.  Vagyis a gyermekek életét a szülők és  a  gyermekek jogainak  sajátos  kölcsönhatása  is  alakítja.  Ezek  a  jogok jelentik az állami beavatkozás leglényegesebb korlátait. Következésképpen  az  életkorhoz  kötött  védőoltások  támadott szabályozása  korlátozza a szülők 60. § (1) bekezdéséből  és  a 67. § (2) bekezdéséből következő jogait. 7.  Mindezek alapján az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott,  hogy  az  Eütv1. és az R1. támadott  rendelkezései  az alkotmányjogi  panaszban  felhívott  alapvető  jogok  közül  az alábbiakat korlátozták: –   egyfelől   az   54.  §  (1)  bekezdését  mint   a   gyermek személyiségének integritásához való jogát; –  másfelől  a szülők 60. § (1) bekezdéséből és  a  67.  §  (2) bekezdéséből     következő    jogát,     hogy     gyermekeikről világnézetüknek  és lelkiismereti meggyőződésüknek  megfelelően gondoskodjanak. Továbbá  a  fentiek  alapján  az Alkotmánybíróság  úgy  foglalt állást, hogy a támadott rendelkezések – az alkotmányjogi panasz összefüggésében  –  nem  jelentik  az  Alkotmány  54.   §   (1) bekezdéséből  következő önrendelkezési jog és  a  70/D.  §  (1) bekezdésébe foglalt egészséghez való jog korlátozását. Az  Alkotmánybíróság  mindemellett  úgy  ítélte  meg,  hogy   a hátrányos megkülönböztetés tilalma – amelyet az Alkotmány 70/A. §  (1)  bekezdése  fogalmaz  meg –, nem  hozható  alkotmányjogi összefüggésbe  az  alkotmányjogi  panaszban  körülírt  alapjogi sérelemmel. Ezért   az  Alkotmánybíróság  az  Eütv1.  és  az  R1.  támadott rendelkezéseit  az  54.  §  (1)  bekezdésével,  a  60.  §   (1) bekezdésével,  valamint a 67. § (2) bekezdésével vetette  össze az alapjog-korlátozási vizsgálat keretében.                               V. 1.  Az  Alkotmány 8. § (2) bekezdése határozza meg az  alapjog- korlátozás  általános feltételeit: „A Magyar Köztársaságban  az alapvető   jogokra  és  kötelességekre  vonatkozó   szabályokat törvény  állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem  korlátozhatja.”  Az  Alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata szerint  az  alapjogot korlátozó szabályozás akkor alkotmányos, ha  alkalmas valamely legitim jogalkotói cél elérésére, továbbá megfelel  a  szükségesség  és arányosság  követelményeinek.  Az emberek  egyes  alapvető  jogainak korlátozásához  legitim  cél lehet  mások  alapvető jogainak védelme [először: 2/1990.  (II. 18.)  AB  határozat,  ABH  1990, 18,  20.],  továbbá  az  állam intézményes   (objektív)   alapjog-biztosítási   kötelezettsége [először:  64/1991.  (XII. 17.) AB határozat,  ABH  1991,  297, 302.],   valamint  egyes  alkotmányos  közcélok   érvényesítése [például: 56/1994. (XI. 10) AB határozat, ABH 1994, 312, 313.]. Az állam csak abban az esetben korlátozhatja az alapjogokat, ha a  legitim  célok védelme más módon nem érhető el. „Az  alapjog korlátozásának  alkotmányosságához  tehát  szükséges,  hogy   a korlátozás  megfeleljen  az  arányosság  követelményeinek:   az elérni  kívánt  cél  fontossága és az ennek  érdekében  okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyenek  egymással.  A törvényhozó  a korlátozás során köteles az adott cél  elérésére alkalmas   legenyhébb  eszközt  alkalmazni.”   (Összefoglalóan: 879/B/1992. AB határozat, ABH 1996, 401.) 2.1.  Az  Alkotmánybíróság az emberi  méltósághoz  való  jogból levezetett  részjogosultságok  korlátozhatóságáról  kialakított gyakorlatát  a  22/2003.  (IV. 28.)  AB  határozatban  foglalta össze:  „az emberi méltósághoz való jog csupán az emberi státus meghatározójaként,  csak az élettel együtt  fennálló  egységben abszolút és korlátozhatatlan [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH  1991, 297, 308, 312.]. Ezért anyajog mivoltából levezetett egyes részjogosítványai (mint például az önrendelkezéshez és  a személy testi integritásához való jogok) az Alkotmány 8. §  (2) bekezdése    szerint    bármely   más   alapjoghoz    hasonlóan korlátozhatók [75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376, 383.].” (ABH 2003, 235, 260.) Mindebből következően az Alkotmánybíróság az általános alapjog- korlátozási  feltételek  alapján  vetette  össze   a   támadott szabályozást  az  emberi  méltósághoz  való  jogból   következő személyi integritáshoz való joggal. 2.2.  Az  Alkotmánybíróság  a szülők  –  Alkotmány  60.  §  (1) bekezdéséből  és  67.  § (2) bekezdéséből  következő  –  alanyi jogának  tekinti,  hogy gyermekeikről saját világnézetüknek  és lelkiismereti   meggyőződésüknek  megfelelően   gondoskodjanak. Ezért  úgy  ítélte meg, hogy az állam ezt a jogot  is  csak  az általános alapjog-korlátozási feltételeket tiszteletben  tartva korlátozhatja. Következésképpen  egységes szempontok szerint  bírálható  el  a gyermekek személyi integritáshoz való jogát és a szülőknek  azt a    jogát   korlátozó   szabályozás   alkotmányossága,    hogy gyermekeikről    saját   világnézetüknek    és    lelkiismereti meggyőződésüknek megfelelően gondoskodjanak. 3.   Az   Alkotmánybíróság  megvizsgálta,  hogy   alkotmányosan elfogadható   jogalkotói  cél  elérésére  alkalmas   és   ahhoz szükséges  beavatkozásnak minősülnek-e  az  Eütv1.  és  az  R1. támadott   rendelkezéseivel   intézményesített,   gyermekkorúak számára kötelező védőoltások. 3.1.   Az  indítványozók  –  természettudományos  álláspontokra hivatkozó  – véleménye szerint a gyermekeknek adott védőoltások nem  védik  hatékonyan  az egyént és a társadalmat,  ugyanakkor valós  veszélyt  jelentenek  a  beoltott  személy  egészségére, bizonyos  esetekben halált is okozhatnak. Kétségtelen,  hogy  a tudományos életben is vannak képviselői annak a nézetnek,  hogy nem  a  kórokozók okozzák a betegségeket, ezért  a  védőoltások szükségtelenek, sőt károsak. Az  Alkotmánybíróság  a kérdés megítélésével  kapcsolatban  két megállapítást emel ki a gyakorlatából. A 34/1994. (VI. 24.)  AB határozat  általános érvényű megállapítása, hogy a  „tudományos igazságok kérdésében állást foglalni csak maga a tudomány lehet kompetens”.  (ABH  1994,  177,  182.)  A  gyermekek  jogait  és szabadságát  veszélyeztető külső hatások általános megítélésére is  vonatkoztatható az Alkotmánybíróságnak a 21/1996. (V.  17.) AB   határozatban  megfogalmazott  állítása:  „egy-egy   rizikó felbecsülése  nem  szorítkozhat pusztán  valamely  szaktudomány saját  területére  korlátozott  értékelésére,  hanem  azt  kell mérlegelni, hogy az az adott társadalmi körülmények  között  az érintett gyermekcsoport fejlődésére és jövőjére milyen hatással lehet.” (ABH 1996, 74, 81.) Mindebből  az Alkotmánybíróság azt a következtetést  vonja  le, hogy  a  természettudományos igazságok eldöntésére  a  tudomány képviselői   hivatottak.   Ugyanakkor   a   természettudományos ismeretekkel  összefüggő alkotmányossági problémák megoldásához a  szaktudományos  álláspontoknál szélesebb  vizsgálódás  lehet szükséges. 3.2. Az Alkotmánybíróság kiemeli, hogy nem az alkotmánybírósági eljárás a tudományos igazságok és a versengő tudományos nézetek közötti  választás  döntőfóruma. A  tudomány  kompetenciája  és autonómiája   az   Alkotmánybíróság  számára  is   meghatározó. Demokratikus    társadalomban    elsősorban    a    megfelelően szabályozott, ésszerű és nyilvános jogalkotási eljárások  során kell  figyelembe venni a tudomány megállapításait és a tudomány képviselőinek javaslatait. Jelen  esetben az Alkotmánybíróság tekintettel volt arra,  hogy az  Egészségügyi Világszervezeten belül létrehozott  Department of Immunization, Vaccines and Biologicals rendszeresen fogalmaz meg   ajánlásokat   és   közöl   felméréseket   a   védőoltások alkalmazásáról.  Az indítványok benyújtásakor  az  Immunization policy,  Global programme for Vaccines and Immunization (1996), majd   a  Vaccines,  Immunization  and  Biologicals  (2002-2005 Strategy)  című dokumentum fogalmazta meg, hogy  az  államoknak milyen  lépéseket indokolt tenniük a gyermekek és a  társadalom többi   tagja   fertőző  betegségekkel  szembeni  védettségének erősítése érdekében. A legújabb felmérések eredményeit pedig  a WHO vaccine-preventable diseases: monitoring system 2006 global summary           című          dokumentum          tartalmazza (http://www.who.int/vaccines-documents/). 3.3.  Az  Alkotmánybíróság  tényként  fogadta  el,  hogy  a  ma meghatározó   tudományos  világkép  alapján   az   Egészségügyi Világszervezet   globális   kampányt   folytat   a    gyermekek immunizálásáért,  és  ezen  keretek  között  helyezkedik  el  a magyarországi  jogalkotás  is. Az  Egészségügyi  Világszervezet stratégiai  célja,  hogy a lakosság immunizáltsága  világszerte elérje   a   95   %-ot.  A  magyarországi  statisztikák   ennél kedvezőbbek,  a  hazai  oltási intézményrendszer  nemzetközileg elismert eredményeket mutat fel. Mindezeket figyelembe véve  az alkotmánybírósági eljárás során nem kérdőjelezhető meg, hogy  a védőoltások (köztük az életkorhoz kötött védőoltások) az emberi szervezet fertőző betegségekkel szembeni ellenálló képességének fokozását    és   a   fertőző   megbetegedések   elterjedésének megelőzését szolgálják. Tehát egyfelől az egyént (a  gyermeket) védik  a fertőzéstől, másfelől az egész társadalmat a járványok megjelenésétől. Köztudott,  hogy  a kórokozók terjedésével létrejövő  járványok gyakran   okoznak   egészségkárosodással   és   halállal   járó szenvedéseket az emberiségnek. Az orvostudomány a XVIII. század végén  ismerte  fel,  hogy a védőoltások az emberi  szervezetet antitestek, azaz olyan fehérjék termelésére ösztönzik,  amelyek megvédik   a   szervezetet  a  kórokozók  elszaporodásától.   A járványok elleni védekezés hagyományos modelljét az iparosodott országokban megjelenő tömeges fertőződések leküzdése  érdekében dolgozták  ki  a  XIX.  század  végén.  Ennek  része,  hogy   a veszélyeztetett    csoportok    tagjait    védőoltásban    kell részesíteni. Mára  számos  – egykor óriási károkat okozó – fertőző  betegség visszaszorult,  a  nyugati társadalmakban  a  járványok  elleni védekezés igen hatékony rendszerei működnek. Mindebben jelentős szerepe  volt  annak, hogy védőoltásokat fejlesztettek  ki,  és immunizálták    a   társadalmak   tagjait.   Számos    betegség előfordulásának csökkenéséhez természetesen az is  hozzájárult, hogy  javultak  a higiénés viszonyok, valamint  a  táplálkozási feltételek és szokások. 3.4. A fentiek alapján az Alkotmánybíróság az Eütv1.-ben és  az R1.-ben  előírt,  életkorhoz kötött védőoltások alkalmasságának és   szükségességének  megállapításához  egyfelől  a  gyermekek megfelelő    testi,    szellemi   és   erkölcsi    fejlődésének biztosítását,    másfelől   az   egész    társadalom    fertőző betegségekkel,   járványokkal  szembeni   védelmét   tekintette irányadónak. 3.4.1.  Az  Alkotmány 67. §-ának (1) bekezdése  kimondja,  hogy minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom részéről  arra a védelemre és gondoskodásra, amely a  megfelelő testi,  szellemi  és  erkölcsi  fejlődéshez  szükséges.   Ebből következően   a   gyermekek  alapvető  jogainak   a   védelmére garanciális   jellegű   szabályokat   kell   kialakítani.    Az Alkotmánybíróság   korábban  kifejtette,   hogy   a   gyermekek következmények    felmérésére   való   képességének    hiányára tekintettel  a  védelmükre  megalkotott  jogszabályok   alapjog korlátozásával  is járhatnak [21/1996. (V. 17.)  AB  határozat, ABH 1996, 74, 80.]. 3.4.2.    Az    Alkotmánybíróság    a    kötelező    tüdőszűrés alkotmányosságát   vizsgáló   2012/B/1991.   AB    határozatban járványügyi  közérdekkel indokolta az alapjog-korlátozást.  „Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a jelen ügyben a korlátozás oka  a  járványügyi közérdek; a fertőző betegség minél  korábbi felismerése,  forrásainak  felkutatása,  illetve   a   fertőzés veszélyének    elhárítása.   Az   indítványozó   álláspontjával ellentétben  tehát  nem arról van szó, hogy az  R.-ben  foglalt szabályozás  megsérti  a tüdőszűrésre kötelezettek  egészséghez való jogát, hanem arról, hogy önrendelkezési jogukat korlátozza a  fenti alkotmányos cél érdekében.” (ABH 2001, 1169, 1173.) Az Alkotmánybíróság a 43/2005. (XI. 14.) AB határozatban kimondta, hogy   az   államnak   az  Alkotmány  70/D.  §-ából   következő egészségvédelmi   kötelessége   kivételes   esetekben   még   a döntésképes   egyén   választásával  szemben   is   elsőbbséget élvezhet. (ABH 2005, 536, 550.) Az  életkorhoz  kötött védőoltások esetében a gyermek  jogainak védelme  és a járványügyi közérdek nem különíthető el teljesen, mivel  az  oltások jelentős részben a közösségben élő gyermekek egészségének  védelmét szolgálják. Az óvodai,  iskolai  és  más csoportokban   együttlévő  gyermekek  hatással  vannak   egymás egészségi  állapotára, a fertőző betegségek  gyakran  terjednek szét  a  gyermekközösségekben. Ezért az  államnak  a  gyermekek jogainak   védelmére   vonatkozó  alkotmányos   kötelezettségét [Alkotmány   67.   §   (1)  bekezdés]  és  az   egészségvédelmi kötelezettség  részét képező járványügyi feladatait  (Alkotmány 70/D. §) egymással összefüggésben kell figyelembe venni. 3.5.  Az  Alkotmánybíróság  az  életkorhoz  kötött  védőoltások alkalmasságának és szükségességének megállapításakor figyelembe vette,  hogy  az  Egészségügyi Világszervezet ajánlásaiból  nem következik,  hogy  bírósági  úton  kikényszeríthető,   kötelező védőoltási rendszert indokolt intézményesíteni. Az Indítvány1.- hez  mellékelt  dokumentumok tényszerűen igazolják,  hogy  több demokratikus  állam  nem  a  védőoltások  kötelezővé  tételével igyekszik   elérni   a   társadalom  minél   nagyobb   részének immunizálását. Az  Egészségügyi  Világszervezet  azt  az  elmúlt  évtizedekben elterjedt  bioetikai  felfogást közvetíti,  hogy  a  járványok, amelyek  soha nem maradnak az országhatárokon belül, elsősorban nem   az   alapvető   jogok  korlátozásával   fékezhetők   meg. Tapasztalatok  bizonyították, hogy a  kizárólag  kényszeren  és kötelezésen  alapuló  eljárásokban  az  emberek  nem  mindenben tettek  eleget a hatóságok előírásainak, titokban vagy  nyíltan megszegték   a   rendelkezéseket,  ezért  a  járványok   elleni védekezés  nem  volt  hatékony. Az  eredményes  közegészségügyi fellépés   alapja,   hogy  a  hatóságok   együttműködjenek   az emberekkel,  tudatosítsák  a fertőző betegségekkel  kapcsolatos információkat,  és  megfelelő  bizalomra  tegyenek   szert   az érintettek köreiben. A szükséges anyagi források diszkrimináció- mentes  biztosítása, a hatósági személyek helyett a háziorvosok bevonása és a kölcsönös tájékoztatás hozzájárulhat ahhoz,  hogy az  érintettek ne személyük elleni támadásként, hanem a javukat szolgáló    ellátásként    fogják   fel    a    közegészségügyi beavatkozásokat. Kötelező és kényszerítő jogi eszközök  igénybe vétele  általában  csak a végső eszköz lehet a  közegészségügyi célok elérése érdekében. Mindazonáltal  az  Alkotmánybíróság  úgy  foglalt   állást,   a gyermekek  egészségének védelme és a fertőző betegségek  elleni védekezés   alkotmányosan   elfogadható   indok   az   alapjog- korlátozásra.   A   fertőző   betegségek   elleni   védőoltások immunizálják  a  beoltott gyermekeket. A  gyermekközösségek  és általában  a  társadalom  úgynevezett  kollektív  immunitásához azonban   szükséges   az,  hogy  az  egyes  betegségek   elleni védőoltásokat  az  érintettek  túlnyomó  többsége  megkapja.  A fertőző betegségek terjedése és a járványok megjelenése – egyéb feltételek    mellett   –   akkor   előzhető    meg,    ha    a gyermekközösségek,  illetve a társadalom  immunizált  tagjainak száma  nem csökken egy kritikus pont alá. Megjegyzendő továbbá, hogy  az oltás elmaradása elfogadhatatlan mentességet jelentene azok  számára, akik nem egészségügyi vagy lelkiismereti  okból, hanem  azért nem oltatják be magukat (gyermeküket) mert  bíznak abban, hogy mások megkapják az oltást, és így nem lesz járvány, ezért ők sem fertőződnek meg. 3.6.  Mindezek alapján az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy általában  véve  az – Eütv1.-ben és R1.-ben intézményesített  – életkorhoz  kötött  védőoltások nem  minősíthetők  szükségtelen alapjog-korlátozásnak.   Tekintettel   a    természettudományos előfeltevésekre, az Eütv1.-ben és az R1.-ben előírt, életkorhoz kötött  védőoltások alkalmas és szükséges eszköznek  minősülnek egyfelől  a  gyermekek  megfelelő testi, szellemi  és  erkölcsi fejlődésének  biztosításához,  másfelől  az  egész   társadalom fertőző  betegségekkel,  járványokkal  szembeni  védelméhez.  A gyermekek testi-lelki integritásához való jogának és  a  szülők gyermekeik   gondozásához   fűződő   alapjogának   korlátozását szükségessé teszi egyrészt az államnak az Alkotmány 67.  §  (1) bekezdéséből   következő   intézményes   (objektív)    alapjog- biztosítási  kötelezettsége, másrészt a 70/D. §-hoz  kapcsolódó közegészségügyi, járványügyi közérdek mint alkotmányos cél. 4.1. Az alapjog-korlátozás arányossága az alkotmányos cél és  a jogkorlátozó eszköz összevetésével állapítható meg. A jogalkotó a  korlátozás  során  köteles az adott cél  elérésére  alkalmas legenyhébb   eszközt  alkalmazni.  A  21/1996.  (V.   17.)   AB határozatban  az  Alkotmánybíróság  az  arányossági   vizsgálat keretében  értékelte,  hogy  a korlátozó  szabályozás  konkrét, fenyegető    veszélytől   óvja-e   meg   a   gyermekeket,    és megállapította,  hogy  a  kockázatok mérlegelésénél  a  konkrét körülményeket kell figyelembe venni. (ABH 1996, 74, 81-82.) A  kötelező  tüdőszűrésről hozott 201/B/1991.  AB  határozat  a járványügyi  közérdeket,  valamint az egészségügyi  beavatkozás nagyságát  és  a  jogszabályi  garanciákat  vetette  egybe.  „A vizsgálat  a  járványügyi közérdekre hivatkozással –  minimális sugárterhelés mellett – egy nem invazív vizsgálatot, egy nagyon enyhe    beavatkozást   tesz   lehetővé.   Az   R.   kifogásolt rendelkezései továbbá csak olyan esetekben teszik kötelezővé  a szűrővizsgálat  elvégzését,  amikor  a  gümőkóros  megbetegedés előfordulásának   veszélye  egy  adott  közösségben   fokozott. Ugyanakkor  a felesleges sugárterhelés elkerülésének  érdekében az  R.  19.  §  (5) bekezdése szerint a vizsgálattól  el  lehet tekinteni,   ha  valakin  egy  éven  belül  végeztek   mellkas- átvilágítást, és nála gümőkóros elváltozást nem észleltek. Az   Alkotmánybíróság  megítélése  szerint  az  R.   kifogásolt rendelkezései  járványügyi közérdekből az egyén  önrendelkezési jogának,  illetve testi integritáshoz fűződő jogának  szükséges és arányos korlátozását jelentik.” (ABH 2001, 1169, 1173.) A  43/2005.  (XI.  14.)  AB  határozat  arányosságra  vonatkozó megállapítása   szerint   „a  beavatkozás   megengedhetőségének vizsgálatakor   mindig  mérlegelni  kell  a  személyiségvédelmi célokat  és  az igényelt egészségügyi eszközöket, módszereket”. (ABH 2005, 536, 550.) 4.2.  Az  életkorhoz kötött védőoltások mint  alapjog-korlátozó beavatkozások  arányosságát  a járványügyi  célok  és  indokok, valamint  a szabályozásban megjelenő korlátozások és  garanciák összevetése  határozza meg. Az Alkotmánybíróság a jelen  ügyben az   alkotmányjogi  panasz  alapján  az  Eütv1.   15.   §   (1) bekezdésének  általános rendelkezését és az azt végrehajtó  R1. 4.  §-ában  foglalt  szabályokat  vonhatja  be  az  arányossági vizsgálatba. 4.2.1. A védőoltások elmaradása veszélyeztetheti az egyént és a közösséget.  Ugyanakkor nincsenek veszélytelen  védőoltások.  A kockázatok  – elvileg – az enyhe oltási reakcióktól  (allergiás tünetek,    hőemelkedés,    fejfájás    stb.)    a    maradandó fogyatékosságon  át  a  beoltott  személy  haláláig  terjednek. Amikor   az  állam  kötelezővé  tesz  egyes  védőoltásokat,   a kockázatok  viseléséről  dönt.  Az  állam  Alkotmányból  fakadó kötelessége, hogy kizárólag olyan betegségek megelőzésére írjon elő  oltási  kötelezettséget, amelyek esetében  az  feltétlenül indokolt,  és  a  gyermekek csak olyan védőoltásokat  kapjanak, amelyek a lehető legkisebb egészségügyi kockázattal járnak.  Az állam  köteles  gondoskodni arról, hogy a  gyermekek  megfelelő életkorban  kapják meg az oltásokat. A kockázatok szempontjából alapvető   jelentőségű,   hogy  az   oltóanyagok   minőségéről, megbízhatóságáról, folyamatos ellenőrzéséről is végső soron  az államnak kell gondoskodnia. Mindezt a gyermekeknek az Alkotmány 54.  §  (1) bekezdéséből következő személyi integritáshoz  való joga  követeli  meg,  valamit  ez  következik  az  államnak  az Alkotmány 54. § (1) bekezdésén és a 70/D. §-án alapuló élet- és egészségvédelmi kötelességéből is. Az Eütv1. 15. § (1) bekezdése alapján az R1. 4. § (1) bekezdése határozta  meg az egyes betegségek elleni kötelező  gyermekkori védőoltások  körét. A (3) bekezdés arról rendelkezett,  hogy  a védőoltások egyik részében a 7. életévig, másik részében a  14. életévig    áll   fenn   a   védőoltás   beadására    vonatkozó kötelezettség. Az  indítványozók nem egyes védőoltásokat vagy konkrét életkori határokat   kifogásoltak,  hanem  az   oltási   rendszert.   Az Alkotmánybíróság  úgy  ítélte meg, hogy  ezek  a  rendelkezések olyan  természettudományos előfeltevéseken alapulnak, amelyeket a  jogalkotónak kötelessége volt figyelembe venni,  továbbá  az ezekben  a  rendelkezésekben körvonalazódó oltási  rendszer  (a betegségek  köre  és a beoltási korhatár) összhangban  volt  az Egészségügyi  Világszervezet ajánlásaival. Az  Alkotmánybíróság elfogadta   a   jogalkotónak  azt  a   tudományos   ismeretekre támaszkodó  előfeltevését, hogy az intézményesített védőoltások egyént  és társadalmat érintő előnyei messze meghaladják azokat a lehetséges károkat, amelyek mellékhatásként jelentkezhetnek a beoltott gyermekeknél. A védőoltások elmaradása általában  véve sokkal nagyobb kockázatot jelent a gyermekek egészségére,  mint a védőoltások. A  természettudományos ismeretek, felmérések  és  előrejelzések alapján   –  az  Alkotmányból  következő  hatáskörében   –   az egészségügyi  miniszternek, a Kormánynak és az  Országgyűlésnek kell  meghatároznia az egyes fertőző betegségek elleni  konkrét védekezés  leghatékonyabb eszközeit. Az Alkotmánybíróság  jelen ügyben  az  alkotmányjogi panasz alapján nem látott indokot  az R1.   4.   §   (1)  és  (3)  bekezdése  alkotmányellenességének megállapításához vezető beavatkozásra. 4.2.2.   Amennyiben   a  jogalkotó  egyes  fertőző   betegségek megelőzése    érdekében   gyermekek   védőoltására    vonatkozó kötelezettséget   állapít  meg,  akkor  a  gyermekek   személyi integritáshoz  való  joga  és  a szülők  –  világnézetüknek  és lelkiismereti meggyőződésüknek megfelelő – gondoskodáshoz  való joga  számos  jogszabályi biztosítékot követel  meg.  Ezek  egy része pusztán azért szükséges, hogy az érintettek megismerjék a kötelezettségeket,    és    azoknak    megfelelő    magatartást tanúsíthassanak.   A   jogszabályoknak  emellett   széleskörűen biztosítaniuk kell azokat a jogosultságokat, amelyeket  maga  a védőoltási    kötelezettség    tesz    elengedhetetlenné.    Az Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  az  életkorhoz   kötött védőoltási  kötelezettség nem szükségtelen  alapjog-korlátozás. Ugyanakkor  az  alapjog-korlátozás arányossága függ  a  konkrét jogszabályi rendelkezések tartalmától. Azok  a  demokratikus államok, amelyek kötelezővé tettek  egyes védőoltásokat, jogszabályi garanciákkal előzik meg az  alapvető jogok  túlzott mértékű korlátozását. A szlovén Alkotmánybíróság a  védőoltások  alkotmányosságáról hozott átfogó  határozatában lényeges jogosultságnak nevezte – egyebek mellett – az  oltásra kötelezettek  (gyermekek  esetében  a  szülők  vagy   a   gyám) megfelelő  tájékoztatását, egészségügyi indok esetén  az  oltás alóli   ideiglenes  vagy  végleges  mentesítést,   valamint   a megfelelő  mentesítési eljárást. (U-I-127/01.  Uradni  list  RS 25/2004.) Az olasz Alkotmánybíróság azt fogalmazta meg, hogy  a jogalkotónak  kártalanítást  kell  biztosítania   a   védőoltás esetleges   káros   következményeiért.   (118/1996.    Gazzetta Ufficiale, Prima Serie Speciale, 24.04.1996.) 4.3.1. Az alkotmányjogi panasz előterjesztésekor hatályban volt jogszabályok   közül  az  R1.  határozta  meg   a   gyermekkori védőoltások  érintettjeinek (a gyermekek és  a  hozzátartozóik) jogait és kötelezettségeit. Például a 6. § a kötelező védőoltás alóli  mentesítésről, a 8. § a védőoltásra kötelezett személyek (hozzátartozóik)  értesítéséről,  a  12.  §  a  kártalanításról rendelkezett. Az R1. szabályai közül az Alkotmánybíróság  jelen ügyben  az  alkotmányjogi  panasz  alapján  kizárólag  a  4.  § alkotmányosságát vizsgálta. A 4. § – előző pontban  vizsgált  – (1) és (3) bekezdése az életkorhoz kötött védőoltások körét  és az  életkori határokat határozta meg. Az R1. 4. § (2) bekezdése mgy  rendelkezett:  „Azt,  hogy az  (1)  bekezdésben  felsorolt védőoltásokat   milyen   életkorban  és   milyen   módon   kell alkalmazni, a népjóléti miniszter tájékoztatóban teszi közzé.” A  jogalkotásról  szóló 1987. évi XI. törvény (a  továbbiakban: Jat.)  55.  § (1) bekezdése szerint a miniszter és az  országos hatáskörű szerv vezetője irányelvet és tájékoztatót adhat ki. A (3)  bekezdés  így rendelkezik: „A tájékoztató olyan  tényt  és adatot  közöl,  amelyet  a  jogszabály végrehajtásáért  felelős szervnek   a   feladata  teljesítéséhez  ismernie   kell.”   Az Alkotmánybíróság  számos  határozatában  foglalkozott  a   Jat. hatályba  lépése  előtti, illetve utáni jogalkotásra  vonatkozó alkotmányossági  követelményekkel.  A  45/1991.  (IX.  10.)  AB határozat megállapította: „A jogalkotásról szóló 1987. évi  XI. törvény  [...]  61.  § (2) bekezdése szerint:  »E  törvény  nem érinti  a  hatálybalépése előtt alkotott jogszabály, határozat, utasítás,   szabvány,  ármegállapítás  és   jogi   iránymutatás hatályát.«  A  szakaszhoz  fűzött  indokolás  a  törvényalkotói szándékot a következőképp fogalmazza meg: »E rendelkezés  célja az,  hogy a törvény alkalmazása ne okozzon zavart a jogéletben. A  törvény  rendelkezéseit a hatálybalépése  előtt  kibocsátott jogszabályok,   határozatok,  utasítások,  jogi  iránymutatások vonatkozásában  folyamatosan, azok felülvizsgálata  során  kell átvinni a gyakorlatba.« Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Jat.  ezen  szabálya nem    sérti   az   Alkotmány   egyetlen   rendelkezését   sem. Ellenkezőleg,   összhangban  áll  az  Alkotmánynak   a   Magyar Köztársaság  jogállamiságát deklaráló 2. § (1) bekezdésével.  A jogállamiság   egyik  fontos  tartalmi  eleme  a  jogbiztonság, amelynek  megőrzését célozza a Jat. rendelkezése.”  (ABH  1991, 206, 207.) Az  Alkotmánybíróság  az  58/1991.  (XI.  8.)  AB  határozatban fejtette  ki  először,  hogy  a  gyakorlatára  vonatkozó   elvi állásfoglalása  szerint [2/1991. (X. 29.)  TÜ-áf.]  a  Jat.-ban meghatározott jogforrási renddel ellentétes jogszabályokat  (és állami  irányítás  jogi  eszközeit)  formai  okból  csak  akkor semmisíti  meg, ha a Jat. hatályba lépése után keletkeztek.  Az Alkotmánybíróságnak   ez  a  gyakorlata   vonatkozik   mind   a felhatalmazás  alapján  kiadott,  mind  pedig  a   felhatalmazó jogszabályokra. [ABH 1991, 288, 289-290.; megerősítve: 32/1992. (VI.  10.)  AB  határozat, ABH 1992, 227, 228.; 14/1994.  (III. 10.)  AB  határozat, ABH 1994, 410, 411.; 61/1995. (X.  6.)  AB határozat,  ABH  1995,  317,  318.;  22/2000.  (VI.   23.)   AB határozat,  ABH 2000, 444, 447.] Az 1312/B/1991.  AB  határozat szerint:  „Az  Alkotmánybíróság (…)  a  szubdelegálást  csak  a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvénynek 1988.  január  1-i hatálybalépését    követően    megalkotott    és    hatályosult rendelkezések  esetében tekinti alkotmánysértő rendelkezésnek.” (ABH 1992, 677, 679.) Az  Alkotmánybíróság jelen ügyben megállapította, hogy az 1972. július  1-jén  hatályba  lépett  R1.  eredetileg  a  4.  §  (3) bekezdésében rendelkezett a további szabályozásról: „Azt,  hogy a   (2)   bekezdésben  felsorolt,  valamint  a  gümőkór  elleni védőoltásokat   milyen   életkorban  és   milyen   módon   kell alkalmazni,  az  egészségügyi miniszter külön szabályozza.”  Az alkotmányjogi  panasz  alapjául  szolgáló  ügy  és   a   panasz benyújtása idején hatályban volt rendelkezést az egészségügyről szóló   1972.  évi  II.  törvénynek  a  járványügyre  vonatkozó rendelkezései  végrehajtásáról  szóló  9/1972.  (VI.  27.)  EüM rendelet  módosításáról szóló 24/1988. (XII. 26.) SZEM rendelet 1.  §-a  állapította meg, amely módosította az R1. 4.  §  egyes bekezdéseinek  számozását  és tartalmát.  A  módosítások  1989. január   1-jén  léptek  hatályba.  Következésképpen  az   R1.-t módosító  rendelkezéseknek összhangban kellett lenniük  a  Jat. szabályaival. 4.3.2.  Az  R1.  4.  § (2) bekezdése, valamint  az  az  alapján kiadott  szabályozás  is normatív. Az R1. ugyanis  felhatalmazó szabály, a miniszteri tájékoztató pedig a felhatalmazás alapján kiadott, a jogalanyokat kötelező szabályozás. Az R1. 4.  §  (2) bekezdésének az életkorra utaló fordulata azt jelenti,  hogy  a miniszter tájékoztatóban tehette közzé, hogy az újszülötteknek, a  csecsemőknek és a többi gyermekkorúnak hány hetes,  hónapos, illetve  éves  korban  kell beadni az  egyes  védőoltásokat.  A rendelkezésnek   a  védőoltások  módjára  vonatkozó   fordulata alapján  a  miniszter tájékoztatóban rendelkezhetett –  egyebek mellett  – az iskolai oltási kampányokról, az oltásra  jogosult orvosok  köréről  és  általában  a  védőoltási  eljárásról.   A rendeleti  felhatalmazás alapján kiadott miniszteri tájékoztató a  Jat. alapján az állami irányítás egyéb jogi eszközének, azon belül  az  55.  §  (1)  és  (3)  bekezdésének  megfelelő   jogi iránymutatásnak minősül. Az  Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  az  R1.  4.  §  (2) bekezdésében  körülírt  szabályozási  tárgykör   nem   csak   a végrehajtásért   felelős   szervek   feladatainak   ellátásához szükséges  tényeket  és  adatokat  foglal  magában,   hanem   a védőoltásra     kötelezett    személyek    és    hozzátartozóik kötelezettségének    idejére,    terjedelmére,    illetve     a kötelezettségek   teljesítésének  módjára  vonatkozó   normatív szabályokat is. A védőoltások beadásának életkor szerinti ideje és módja nem tekinthető olyan orvosi szakkérdésnek, amely nincs érdemi    összefüggésben    az    érintettek    jogaival     és kötelezettségeivel.    A    jelenleg    hatályos    jogszabályi rendelkezések közül az R2. 5. §-a, valamint 11-16. §-ai  számos olyan  szabályt tartalmaznak, amelyek az R1. alapján miniszteri tájékoztató keretei között is kiadhatók voltak. Az   R1.   9.   §  (1)  bekezdése  általános  kötelezettségként fogalmazta  meg:  „A  védőoltásra  kötelezett  személy  köteles védőoltás, továbbá – ha a védőoltást megelőzően szűrővizsgálat, vagy   azt   követően  a  védőoltás  eredményének   ellenőrzése szükséges  – szűrő-, illetőleg ellenőrző vizsgálat  céljából  a megállapított helyen és időben megjelenni és magát az oltásnak, illetőleg  a vizsgálatnak alávetni. Ha a védőoltásra kötelezett kiskorú,  megjelenéséről  hozzátartozója  (gondozója)   köteles gondoskodni.” Az R1. 4. § (2) bekezdésében foglalt  szabályozás ugyanakkor  azt eredményezte, hogy a gyermekek és  a  szülők  – védőoltások  beadásával  összefüggő  –  kötelezettségeinek  egy részét  nem  tartalmazták jogszabályok. Az R1. érvényesülésének idején a szülők leginkább a járványügyi hatóságok gyakorlatából szerezhettek  tudomást  arról, hogy a gyermekeket  mennyi  idős korukban  és  milyen  módon  kell beoltatni  az  egyes  fertőző betegségek ellen. Az iskolai oltási kampányok esetében még arra sem  volt  biztosíték, hogy a szülők előzetesen értesüljenek  a védőoltás idejéről, módjáról, és várható hatásairól. Az R1.  4. §  (2)  bekezdésének szabályozási megoldásában  az  a  felfogás tükröződik, hogy a kötelező védőoltások esetében a gyermekeknek és  a  szüleiknek lényegében nincs más teendőjük, mint az, hogy engedelmeskedjenek a járványügyi hatóságok rendelkezéseinek. Az    R1.   4.   §   (2)   bekezdésében   foglalt   rendelkezés elválaszthatatlanul    kapcsolódik    az     alapjog-korlátozás arányosságának   vizsgálatához,   mert   az   arányosságot    a járványügyi   célok  és  indokok,  valamint  a   szabályozásban megjelenő korlátozások és garanciák összevetése határozza  meg. Mivel   az  R1.  4.  §  (2)  bekezdése  miatt  nem  tartalmazta jogszabály  az  életkorhoz  kötött  védőoltások  kötelezettjeit megillető jogosultságok és az őket terhelő kötelezettségek  egy részét,  ebben  a  körben érdemi arányossági  mérlegelésre  nem kerülhet sor. Nincs ugyanis olyan normatív rendelkezés, amelyet ellensúlyként   számításba   lehetne   venni   a    járványügyi közcélokkal szemben. Mindezek  alapján az Alkotmánybíróság megállapította,  hogy  az R1.  4.  §  (2)  bekezdése ellentétes volt a  Jat.  55.  §  (3) bekezdésével,  és ennek következtében az Alkotmány  37.  §  (3) bekezdésének első mondatával, amely így rendelkezik: „A Kormány tagjai  törvényben vagy kormányrendeletben kapott felhatalmazás alapján  feladatkörükben eljárva rendeletet adnak  ki,  amelyek törvénnyel és kormányrendelettel nem lehetnek ellentétesek.” 5.1.   Az   arányossági   vizsgálat   körében   végezetül    az Alkotmánybíróság   külön   kitért   az   alkotmányjogi   panasz előterjesztőinek   arra   a  –  bírósági   eljárás   során   is hangoztatott  –  lényeges  alkotmányossági  felvetésére,   hogy szülőként  – lelkiismereti, vallási meggyőződésük  miatt  –  az Alkotmány  60.  § (1) bekezdésén alapuló joguk  van  mentesülni gyermekeik  beoltatása  alól. Az Eütv1.  15.  §  (1)  bekezdése általánosságban tette kötelezővé a védőoltásokat, a törvény nem rendelkezett  a  mentesítésről. Az R1. 6. §-ának  első  mondata pedig   kizárólag  egészségügyi  indokból  tette   lehetővé   a mentesítést: „A kötelező védőoltás alól mentesíteni kell azokat a  személyeket, akiknek testi állapotát vagy meglevő betegségét a védőoltás károsan befolyásolná.” Kétségtelen,  hogy  a  gyermekek számára  kötelező  védőoltások Eütv1.   és   az  R1.-beli  szabályozása  másoknál  jelentősebb sérelmet   okozott  azoknak  a  szülőknek,  akiknek  határozott lelkiismereti,  illetve  vallási meggyőződésével  ellentétes  a védőoltás.   Az  alkotmányos  demokráciákban  vissza-visszatérő kérdés,  hogy  az állampolgárok mentesülhetnek-e lelkiismereti, illetve  vallási  nézeteikre hivatkozva olyan  törvények  alól, amelyek  általános kötelezettségeket fogalmaznak meg.  (Vallási szertartáshoz    használhatnak-e   bódító   hatású    szereket; viselhetnek-e a vallás által megkívánt öltözéket a hadseregben; eltérhetnek-e  a  házassági és családi kapcsolatokra  vonatkozó szabályoktól,   például   a  monogámiától?   stb.)   Az   ilyen szabályozásban   megjelenő  alapjog-korlátozás   arányosságának mérlegelésekor az úgynevezett „összehasonlító teherpróba” eltér azok  esetében,  akiknek – többletként  –  a  lelkiismereti  és vallásszabadságát is korlátozzák a rendelkezések. Egyfelől tekintetbe kell venni azt a jogállami alapelvet,  hogy mindenki  ugyannak  a  jogrendnek jogosultja  és  kötelezettje, vagyis  a  jogszabályok mindenkire vonatkoznak,  mégpedig  úgy, hogy   a   jognak  mindenkit  egyenlőként  (egyenlő   méltóságú személyként)  kell kezelnie. Másfelől szem előtt kell  tartani, hogy   az  alkotmányos  demokrácia  egyik  értéke  a  politikai közösségen   belüli  sokszínűség,  az  egyének  és  közösségeik szabadsága  és autonómiája. Ezért általánosságban nem  mondható ki  sem  az,  hogy  a lelkiismereti, illetve a kultuszszabadság miatt  mindig kivételt kell tenni az általános törvények  alól, sem  az,  hogy a törvények uralma teljesen kiterjed  a  vallási közösség belső életére. A   különböző,   egymással   olykor  versengő   alkotmányossági szempontok  miatt  mindig  csak  a  konkrét  ügyben   felmerülő alkotmányjogi   kérdés   kapcsán  állapítható   meg,   hogy   a kultuszszabadságra  tekintettel indokolt-e  kivételt  tenni  az általános  törvények alól. A döntésnél meghatározó  jelentősége van  –  egyebek  mellett  –  annak, hogy  az  igényelt  kivétel szorosan  kapcsolódik-e hittételhez, vallási  szertartáshoz;  a kivételes  szabályozás  nem  járhat-e  mások,  így  a   vallási közösségen  kívüli  személyek  jogainak  sérelmével.  Vagyis  a konkrét  körülmények vizsgálata alapján állapítható  meg  annak indokoltsága,  hogy  az érintettek mentesüljenek  az  általános kötelezettségek alól, illetve, hogy az állam „lehetővé tegye  – ésszerű  keretek között – az alternatív magatartást.” [21/1991. (V.  17.)  AB  határozat,  ABH 1991,  297,  313.;  megerősítve: 4/1993. (II. 12.) AB határozat ABH 1993, 48, 51.] 5.2.     Az    Alkotmánybíróság    a    támadott    szabályozás alkotmányosságának    megítélésekor    különös     jelentőséget tulajdonít  annak,  hogy jelen ügyben nem  az  a  kérdés,  hogy döntésképes  felnőttek visszautasíthatják-e a  saját  és  mások egészségét  védő  oltásokat, hanem az,  hogy  megtehetik-e  ezt gyermekeik  nevében.  A különbség azért  alapvető,  mert  –  az Alkotmány  67.  §  (1) bekezdése alapján nemcsak  a  családnak, hanem az államnak is biztosítania kell a gyermekek számára  azt a  védelmet és gondoskodást, amely a megfelelő testi,  szellemi és  erkölcsi fejlődésükhöz szükséges. Ezért az államnak akár  a szülőkkel  szemben  is  védelmeznie  kell  a  gyermekek  önálló érdekeit. Mivel a védőoltások az érintett egyén és a társadalom többi tagjának egészségét védik, a gyermekeknek érdekük fűződik ahhoz,  hogy  megkapják  az  életkorhoz  kötött  védőoltásokat. Továbbá  a  gyermekközösségek tagjainak érdekük fűződik  ahhoz, hogy   a   közösség  tagjai  minél  nagyobb  számban   legyenek immunizáltak. A  jelen ügyben vizsgált szabályozás további sajátossága,  hogy bár  következményeit tekintve hátrányosan érinti azokat, akiket lelkiismereti,  illetve  vallási  meggyőződésükkel   ellentétes cselekvésre kényszerít, de a szabályozás igazolása megfelel  az állam   –  Alkotmány  60.  §-ából  következő  –  semlegességére vonatkozó   követelménynek.  Ugyanis  az  Eütv1.  és   az   R1. rendelkezései     nem     világnézetek     vagy      hittételek igazságtartalmának  elfogadásán  alapulnak,  vagyis   nem   egy hittételt részesítenek előnyben egy másik hittétellel  szemben, hanem  természettudományos  alapokon  álló  indokok  alapján  – világnézetre  tekintet nélkül – mindenkire  egyformán  kötelező szabályokat tartalmaznak. Mindezek  mellett jelentősége van annak is, hogy  a  védőoltási kötelezettség nem csak bizonyos világnézeti meggyőződést  valló személyek,  hanem  minden kötelezett számára fizikai  és  lelki tehertételt jelenthet. Ez az általános kötelezettség  akkor  ér célt,  ha  a társadalom immunizált tagjainak száma nem  csökken egy   kritikus  pont  alá.  Ezért  a  jogalkotó  –   tudományos felmérések  és előrejelzések alapján – mérlegelheti,  hogy  nem jelentene-e  jelentős veszélyt a járványügyi célokra  az  olyan szabályozás, amely vallási, világnézeti alapon kivételt enged. Végezetül az Alkotmánybíróság tekintetbe vette azt is,  hogy  a kötelező  védőoltásokat lelkiismereti,  illetve  vallási  okból elutasítók  egy  része  nem általában  a  védőoltások  beadását ellenzi,    hanem   meghatározott   összetételű   oltóanyagokat kifogásol.    (Hasonlóan   az   emberi   vér   transzfúziójának elutasításához.) Ha többféle oltóanyag áll rendelkezésre, akkor lehetőség   van   az   „ésszerű  keretek   közötti   alternatív magatartásra” más összetételű oltóanyagok használatával. A  fenti  szempontokat figyelembe véve az Alkotmánybíróság  úgy foglalt  állást,  hogy nem ellentétes az Alkotmány  60.  §  (1) bekezdésével és a 67. § (2) bekezdésével, hogy az Eütv1. 15.  § (1)  bekezdése,  valamint  az  R1.  6.  §-a  alapján  a  szülők lelkiismereti,  illetve világnézeti okból nem  tagadhatták  meg gyermekeik védőoltását. 6.1. Következésképpen az alkotmányjogi panasz érdemi vizsgálata alapján az Alkotmánybíróság azt állapította meg, hogy az R1. 4. §  (2)  bekezdése  ellentétes  volt  az  Alkotmány  37.  §  (3) bekezdésének első mondatával. Az Alkotmánybíróság az Eütv1. 15. §  (1)  bekezdése,  valamint az R1. 4. § (1) és  (3)  bekezdése alkotmányellenességének     megállapítására      előterjesztett alkotmányjogi panaszt elutasította. 6.2.  Az  Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatának megfelelően  az alkotmányjogi panaszt úgy értelmezte, hogy az magában  foglalja a  támadott jogszabály konkrét ügyben történő alkalmazásának  a kizárására  irányuló kezdeményezést is [36/2006.  (IX.  7.)  AB határozat,ABH  2006, 473.; 2/2007. (I. 18.) AB  határozat,  ABK 2007. január, 14.]. Az  Abtv. 43. § (4) bekezdése alapján az Alkotmánybíróság külön határoz  az  alkotmányellenes  norma  konkrét  esetben  történő alkalmazhatóságáról, ha ezt a jogbiztonság,  vagy  az  eljárást kezdeményező különösen fontos érdeke indokolja. Jelen  esetben, az  alkotmányjogi  panasz  alapján az alkalmazási  tilalmat  az eljárást   kezdeményezők   érdekei  indokolhatták   volna.   Az Alkotmánybíróság azonban úgy ítélte meg, hogy az  alkotmányjogi panasz   alapjául  szolgáló  eljárás  kimenetele  nem  az   R1. alkotmányellenesnek   nyilvánított  4.   §   (2)   bekezdésének alkalmazásán  múlott.  Az  eljárás  jogerős  befejezése  és   a közigazgatási,  valamint a bírósági határozat végrehajtása  azt jelentette,  hogy az elmaradt védőoltásokat a  gyermekeknek  be kellett  adni.  Az R1. 4. § (2) bekezdése ezt a kötelezettséget nem érintette. Ezért  az  Alkotmánybíróság az R1. 4. § (2)  bekezdése  konkrét ügyben  történő alkalmazásának a kizárására irányuló indítványt elutasította.                               VI. Az   indítványozók  –  az  alkotmányjogi  panaszon  túl  –   az Indítvány2.-ben utólagos normakontrollra vonatkozó kérelmet  is előterjesztettek:  a  hatályban lévő jogszabályi  rendelkezések közül   az   Eütv2.   58.   §  (1),  (3)   és   (4)   bekezdése alkotmányellenességének   megállapítását   és   megsemmisítését kezdeményezték. Az Alkotmánybíróság az utólagos normakontrollra irányuló   eljárás  során  irányadónak  tekintette   azokat   a megállapításokat, amelyeket a jelen határozat indokolásának IV. és   V.  pontja  tartalmaz  az  alapvető  jogok  korlátozásáról általánosságban,   valamint  az  életkorhoz   kötött   kötelező védőoltásokkal  összefüggésben. Ugyanakkor az  Alkotmánybíróság figyelemmel  volt  arra  is, hogy az  utólagos  normakontrollra vonatkozó   kérelem  nem  csak  az  életkorhoz  kötött,   hanem valamennyi kötelező védőoltással összefüggésben fogalmazta  meg az alkotmányossági aggályokat. Az Eütv2. 58. § (1) bekezdése a védőoltás alóli mentesítést,  a (4)  bekezdés  a  védőoltás határozattal  történő  elrendelését szabályozza.  Az  Alkotmánybíróság  először  ennek  a   két   – egymással    szorosan   összefüggő   eljárást   szabályozó    – rendelkezésnek   az   alkotmányosságát   vizsgálta   meg.    Az indítványozók  szerint  ez  a  két  rendelkezés  ellentétes  az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével (jogállamiság elve), az  50.  § (2)    bekezdésével    (közigazgatási   határozatok    bírósági felülvizsgálatának követelménye), valamint az Alkotmány  57.  § (1) bekezdésével (bírósághoz fordulás joga) és (5) bekezdésével (jogorvoslathoz   való   jog).  Ezt   követően   vizsgálta   az Alkotmánybíróság  az  Eütv2. 58.  §  (3)  bekezdését,  amely  a védőoltásra  kötelezett személy értesítéséről rendelkezik.  [Az Eütv2.  58.  §  (2)  bekezdését,  amely  a  kötelezettek  és  a beoltottak nyilvántartásáról rendelkezik, az indítványozók  nem kifogásolták.] 1.1.   Az   Eütv2.  58.  §-ának  a  mentesítésről   szóló   (1) bekezdésével  kapcsolatban az indítványozók  azt  kifogásolták, hogy sem a támadott rendelkezés, sem az Eütv2. más szabálya nem határozza  meg,  hogy  kérelemre vagy hivatalból  történik-e  a mentesítés;  mi  az  egészségügyi  hatóság  pontos  szerepe  az eljárásban; megismerhetik-e az érintettek a döntést; élhetnek-e jogorvoslattal  a  közigazgatási  hatóság  és   a   kezelőorvos döntésével  szemben.  Az indítványozók  felhívták  a  figyelmet arra,   hogy   a   gyakorlatban  a  hatóság  nem  közigazgatási határozatban   dönt  a  hozzájárulásról.  Az  indítványozók   a mentesítés   szabályozását  érintő  alkotmányossági  kifogásaik között  említették, hogy az R2. 11. § (1) bekezdése  alapján  a védőoltások ellenjavallatait az Országos Epidemiológiai Központ által  kiadott  Módszertani Levél tartalmazza, amelyben  számos kötelező jellegűként megfogalmazott rendelkezés található. Az  Eütv.  58.  §-ának  a  védőoltás elrendeléséről  szóló  (4) bekezdésével  összefüggésben az indítványozók azt kifogásolták, hogy     a    védőoltást    elrendelő    határozatot    azonnal végrehajthatónak  nyilvánító  rendelkezés  formálissá  teszi  a bírósági   jogorvoslatot,  mert  a  határozat  végrehajtása   a védőoltás beadását jelenti, és így a bíróság már nem tud az ügy érdemében dönteni, nincs mód az utóbb törvénytelennek bizonyult aktus reparációjára. 1.2.  Az  Alkotmánybíróság számos határozatban fogalmazta  meg, hogy  az  Alkotmánynak  a  közigazgatási  határozatok  bírósági felülvizsgálatáról,  a  bírósághoz  fordulás   jogáról   és   a jogorvoslathoz   való   jogról  szóló,   egymással   összefüggő rendelkezései  –  a jogállamiság elvével összhangban  –  milyen követelményeket támasztanak a jogszabályokkal szemben. Az   Alkotmány  57.  §  (5)  bekezdésének  első   mondata   így rendelkezik:    „A   Magyar   Köztársaságban    a    törvényben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az  olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen,  amely  a jogát  vagy  jogos érdekét sérti.” Az Alkotmánybíróság  állandó gyakorlata szerint „a jogorvoslathoz való jog, mint alkotmányos alapjog immanens tartalma az érdemi határozatok tekintetében  a más  szervhez vagy (...) ugyanazon szervezeten belüli  magasabb fórumhoz  fordulás lehetősége” [5/1992. (I. 30.) AB  határozat, ABH  1992, 27, 31.; 22/1995. (III. 31.) AB határozat, ABH 1995, 108, 109.]. A  testület többször rámutatott arra, hogy elégséges az egyfokú jogorvoslat,  és  az  Alkotmány  a  jogalkotóra   bízza   annak meghatározását, hogy hány fokú jogorvoslati rendszert hoz létre [1437/B/1990. AB határozat, ABH 1992, 453, 454.; 22/1995. (III. 31.)  AB határozat, ABH 1995, 108, 110.]. Ehhez kapcsolódóan  a 66/1991.   (XII.  21.)  AB  határozat  utalt   arra,   hogy   a közigazgatási    határozatok    bírósági    eljárásban     való felülvizsgálata  a  jogorvoslathoz  fűződő  alapjogból   fakadó alkotmányossági követelményt kielégíti. (ABH 1991,  342,  350.; 138/B/1992. AB határozat, ABH 1992, 729.) Az Alkotmány 50. § (2) bekezdése alapján a bíróság ellenőrzi  a közigazgatási  határozatok törvényességét. Az  Alkotmánybíróság megállapítása  szerint  a „közigazgatási  határozatok  bírósági felülvizsgálatáról szóló alkotmányi rendelkezés a hatalmi  ágak egymáshoz  való viszonyának rendezése érdekében  szabályozza  a bíróságok  funkcióját a közigazgatás ellenőrzésében.” (Először: 953/B/1993. AB határozat, ABH 1996, 432, 434.) A  39/1997. (VII. 1.) AB határozat kimondta, hogy az  Alkotmány 50.  §  (2)  bekezdését  „az  57.  §-ra  tekintettel  úgy  kell értelmezni,  hogy  az eljárásnak ahhoz kell  vezetnie,  hogy  a bíróság a perbe vitt jogokat és kötelességeket az ott írt módon valóban  „elbírálja”:  az összes, az Alkotmányban  részletezett követelmény  –  a  bíróság  törvény  által  felállított  volta, függetlensége   és   pártatlansága,  az,   hogy   a   tárgyalás igazságosan  (a nemzetközi egyezmények szóhasználatával:  fair, équitablement, in billiger Weise) és nyilvánosan folyjék –  ezt a  célt  szolgálja,  csak e követelmények teljesítésével  lehet alkotmányosan véglegesnek számító, érdemi, a jogot  megállapító döntést  hozni.  A  közigazgatási határozatok  törvényességének bírói  ellenőrzése  tehát  alkotmányosan  nem  korlátozódhat  a formális jogszerűség vizsgálatára.” (ABH 1997, 263, 272.) Az  Alkotmánybíróság  gyakorlata szerint a jogorvoslathoz  való jog  tényleges  érvényesüléséhez is szükséges  a  „jogorvoslás” lehetősége,  vagyis  az,  hogy  a  jogorvoslat  fogalmilag   és szubsztanciálisan  tartalmazza a  jogsérelem  orvosolhatóságát. [23/1998. (VI. 9.) AB határozat, ABH 1998, 182, 186.;  49/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABH 1998, 372, 382.; 19/1999. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1999, 150, 156.; 2868/1995. AB határozat, ABH 2001, 795, 797.] A   71/2002.   (XII.  17.)  AB  határozat  megállapította:   „A közigazgatási  szerv  előtti  eljárás  és  a  bírósági  eljárás egymással  szoros  viszonyban  állnak,  egymást  kiegészítő  és egymást ellensúlyozó szerepük van. A kettő összefüggésében kell tehát vizsgálni azt, hogy a jogorvoslathoz való jog ténylegesen érvényesül-e.  A  jogorvoslás lehetőségét vagy a  közigazgatási szerv  előtti eljárás, vagy a közigazgatási határozat  bírósági felülvizsgálatára  irányuló  eljárás  során  kell  biztosítani. Mindkét   esetben   követelmény  a  jogsérelem  orvosolhatósága szempontjából   a  jogorvoslat  hatékonysága:  a  jogorvoslatot általában    a   határozat   végrehajtását   megelőzően    kell biztosítani.   Ez  utóbbi  követelmény  azonban  nem   abszolút jellegű,  a  jogrendszerben számos eltérés található.  A  felek különösen  fontos érdekei vagy más okok egyaránt indokolhatják, hogy  a jogorvoslati eszközhöz ne kapcsolódjék halasztó hatály, illetőleg   a   jogorvoslatra  tekintet  nélkül   végrehajtásra kerüljön egy adott jogalkalmazói döntés.” (ABH 2002, 417,  426- 427.) 1.3.   A  védőoltások  beadásának  eljárási  rendjéről   és   a mentesítés  lehetőségéről az Eütv2. két támadott  rendelkezése, illetve  az  R2.  rendelkezik. Az Eütv2. 58.  §  (4)  bekezdése kimondja:    „Ha   a   védőoltásra   kötelezett    személy    e kötelezettségének írásbeli felszólításra sem  tesz  eleget,  az egészségügyi  hatóság a védőoltást határozattal rendeli  el.  A védőoltást elrendelő határozat – jogorvoslatra tekintet  nélkül –  azonnal  végrehajtható.”  58. § (1)  bekezdése  szerint:  „A kötelező  védőoltás alól a kezelőorvos átmenetileg  vagy  –  az egészségügyi hatóság hozzájárulásával – véglegesen mentesítheti azt,  akinek  egészségi  állapotát vagy  meglévő  betegségét  a védőoltás várhatóan károsan befolyásolná.” 1.3.1.  Az  R2. 3. § (1) bekezdése alapján a fertőző betegségek megelőzésére   és   leküzdésére  irányuló  helyi   egészségügyi tevékenység az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (a   továbbiakban:  Szolgálat)  területileg  illetékes   városi intézetének, illetve megyei intézetének hatáskörébe tartozik. A védőnő  feladata,  hogy írásban értesítse  a  körzetébe  és  az általa  ellátott  oktatási intézménybe tartozó oltandó  személy törvényes     képviselőjét     az    oltás     esedékességéről, jelentőségéről,  a  beadás  helyszínéről  és  időpontjáról,   a várható  általános  reakciókról és a védőoltás  elmulasztásának következményeiről  [R2. 15. § (1) bekezdés c)  pont].  Elmaradt oltás  esetén  a védőnő ismételt értesítést küld, és  ugyanazon oltandóra    vonatkozó   háromszori   eredménytelen    írásbeli megkeresés  esetén  értesíti  a  területileg  illetékes  városi intézetet  [R2.  15. § (1) bekezdés b) pont].  Ezt  követően  a városi  intézet határozattal elrendeli a védőoltásra kötelezett személy  oltását  [R2. 16. § (1) bekezdés f)  pont].  A  városi intézet  határozata  az  Eütv2. vizsgált  rendelkezése  alapján azonnal végrehajtható. A  védőoltás  elrendelése a közigazgatási hatósági  eljárás  és szolgáltatás  általános  szabályairól  szóló  2004.  évi   CXL. törvény  (a  továbbiakban: Ket.) 12. §  (2)  bekezdése  alapján közigazgatási  hatósági ügynek minősül, mivel a városi  intézet mint  közigazgatási  hatóság  az ügyfelet  érintő  kötelességet állapít  meg. A Ket. 98. § (1) bekezdése és 99. § (1) bekezdése szerint  az  ügyfél  az elsőfokú határozat  ellen  –  a  döntés közlésétől  számított  tizenöt napon belül  –  fellebbezhet.  A fellebbezést  az  R2.  3.  §  (1)  bekezdésének  megfelelően  a Szolgálat  megyei  intézete bírálja  el.  A  Ket.  109.  §  (1) bekezdése  biztosítja  továbbá, hogy az ügyfél  –  a  határozat közlésétől  számított  harminc napon  belül  jogszabálysértésre hivatkozással – a megyei intézet határozatának felülvizsgálatát kérje  a  közigazgatási ügyekben eljáró illetékes bíróságtól  a határozatot hozó hatóság elleni kereset indításával. 1.3.2.   A   mentesítési  eljárást  az  R2.   nem   szabályozza részletesen.  Mivel az Eütv2. 58. § (1) bekezdése  egészségügyi indokból  teszi lehetővé a mentesítést, értelemszerű,  hogy  az nem  általános, vagyis nem az összes védőoltásra, hanem  mindig meghatározott    védőoltásra    vagy    oltóanyagra,    illetve meghatározott  állapot fennállásának idejére  (lázas  betegség, terhesség  stb.)  vonatkozik.  A  törvény  szabálya  szerint  a mentesítés  –  az  egészségügyi indok természetétől  függően  – lehet  ideiglenes („átmeneti”) vagy meghatározott oltásra  vagy oltóanyagra vonatkozóan végleges. Az ideiglenes mentesítésről a kezelőorvos dönt, a végleges mentesítéshez a kezelőorvosnak  be kell  szereznie  az  egészségügyi hatóság (a  Szolgálat  városi intézete)  „hozzájárulását”. Az  R2.  11.  §  (2)  bekezdésének szóhasználata  ehhez  képest  pontatlan,  mivel  a  kezelőorvos döntését  „orvosi szakvéleménynek” nevezi, míg az  egészségügyi hatóság – a döntéshez képest előzetes – „hozzájárulása” helyett – utólagos – „jóváhagyást” tartalmaz. A   gyakorlatban   a   mentesítés  kapcsolódhat   a   védőoltás elrendelésére vonatkozó eljáráshoz, de el is különülhet  attól. Ha  például a kezelőorvos a védőoltás beadása előtti  vizsgálat során  észleli az oltási kontraindikációt, akkor értelemszerűen nem  adja  be  az oltást. A kötelezett személy (vagy  törvényes képviselője) maga is jelezheti – a tervezett oltás  előtt  vagy attól   függetlenül  is  –  a  kontraindikációt,   amelyről   a kezelőorvosnak  állást kell foglalnia.  Az  Eütv2.  és  az  R2. azonban  nem  tartalmaz kifejezett rendelkezést  a  kezelőorvos döntésének  és  – végleges mentesítés esetén – az  egészségügyi hatóság  hozzájárulásának módjáról és formájáról,  továbbá  nem rendelkezik explicit módon a jogorvoslat lehetőségéről. 1.4.    Az    Alkotmánybíróság   az   1.2.   pontban   idézett alkotmányossági követelmények és a védőoltások  elrendelésével szembeni   jogorvoslati   rendszer  1.3.   pontban   felsorolt elemeinek összevetése alapján megállapította, hogy a védőoltás elrendelésére   irányuló   eljárás   szabályozása   a   formai feltételeknek  megfelel:  a  védőoltást  elrendelő  első  fokú közigazgatási  határozattal szemben az ügyfél  fellebbezhet  a felettes  szervhez,  és  a  másodfokú  közigazgatási  hatósági határozat bíróság előtt megtámadható. Az egyfokú közigazgatási jogorvoslat  és  a  bírói felülvizsgálat  megfelelő  kereteket jelent a hatékony jogorvoslathoz. Ugyanakkor    értelmezésre   szorul,    hogy    a    védőoltás elrendeléséhez   kapcsolódó   –   formailag   alkotmányos    – jogorvoslati  rendszer igénybe vehető-e a mentesítési  eljárás során   is.   Vagyis   az  Alkotmánybíróságnak   azt   kellett megvizsgálnia,  hogy  az  Alkotmány hivatkozott  rendelkezései miként  érvényesülnek a mentesítési döntési  eljárásokban  (2. pont). Emellett az Alkotmánybíróság megállapította, hogy  a  – formailag  alkotmányos  –  jogorvoslati  rendszer  tartalmilag korlátozza a hatékony, érdemi jogorvoslást. Ennek oka, hogy az Eütv2.  58.  §  (4)  bekezdésének második  mondata  szerint  a védőoltást  elrendelő  első  fokú  határozat  –  jogorvoslatra tekintet   nélkül   –   azonnal   végrehajtható.   Ezért    az Alkotmánybíróság  az alapjog-korlátozás általános  feltételeit alapul véve megvizsgálta, hogy a jogorvoslathoz való jognak ez a korlátozása szükségesnek és arányosnak minősül-e (3. pont). 2.1.    Az   Alkotmánybíróság   álláspontja   szerint   eltérő alkotmányos  megítélés  alá esik, ha  a  kötelezett  mentesül, illetve  ha  nem  mentesül  a  védőoltás  alól.  Az  Alkotmány hivatkozott   rendelkezéseiből   nem   következik,   hogy    a jogalkotónak  biztosítania  kell a  jogorvoslatot,  illetve  a bírói utat a kötelező védőoltás alóli ideiglenes vagy végleges mentesítés   megadásával  szemben.  Nem   tekinthető   ugyanis jogsérelemnek,  ha  a  kezelőorvos a védőoltás  beadása  előtt kontraindikációt  észlelve  az  oltás  elhalasztásáról   dönt, továbbá,  ha  a kötelezettet kontraindikáció miatt  mentesítik meghatározott védőoltás beadása alól. 2.2.1.   A  mentesítés  megtagadása  (elmaradása)  vonatkozhat átmeneti  időre vagy a végleges mentesítésre. Az Eütv2.  egyik esetre sem állapít meg szabályokat a döntéshozatal formájáról, módjáról,    továbbá    a   jogorvoslás   lehetőségéről.    Az Alkotmánybíróság   értelmezése  szerint,  ha   a   kezelőorvos megtagadja  az  ideiglenes  mentesítést,  akkor  a  kötelezett megteheti,  hogy  a védőnő írásbeli megkereséseit  követően  a Szolgálat   városi  intézete  által  kibocsátott  határozattal szembeni  fellebbezésben hivatkozik mentesülési  lehetőségére. Így a kötelezett az elmaradt védőoltás elrendelésére vonatkozó – Eütv2.-ben és az R2.-ben, valamint a Ket.-ben szabályozott – eljárási rend jogorvoslati eszközeit veheti igénybe.  Mivel  a másodfokú  közigazgatási  hatósági  határozat  bíróság   előtt megtámadható,  a  kötelezett ideiglenes  mentesüléséről  végső soron bíróság dönthet. Következésképpen az ideiglenes mentesítés megtagadása esetén a kötelezett   számára   hatékony  jogorvoslati   rendszer   áll rendelkezésre.   Ugyanakkor  ehhez  az   szükséges,   hogy   a kötelezett  ne  tegyen eleget a kezelőorvos  döntésének  és  a védőnő megkereséseinek. Vagyis a kötelezett csak az Eütv2.-ben és  az  R2.-ben  foglalt szabályok formális megszegése  nyomán élhet  az Alkotmány 50. § (2) bekezdéséből, valamint az 57.  § (5) bekezdéséből következő jogosultságaival. 2.2.2.  A  végleges mentesítés megtagadásának  (elmaradásának) eseteire  az  Eütv2.  és  az  R2.  szabályai  egyáltalán   nem alkalmazhatók.  Ha  a kezelőorvos – saját  megítélése  alapján vagy a Szolgálat városi intézete hozzájárulásának hiánya miatt –  nem  mentesíti a kötelezettet véglegesen valamely védőoltás alól,  akkor  a  végleges  mentesítés  nem  szerezhető  meg  a közigazgatási  hatóság  konkrét védőoltás  beadását  elrendelő határozatával   szembeni   jogorvoslat   során.   A   végleges mentesítésről  a konkrét kötelezésektől elkülönült  eljárásban kell   dönteni.   (A   kötelezettől  nem  várható   el,   hogy folyamatosan   jogorvoslati  eszközöket  vegyen   igénybe   az ismétlődő kötelezések miatt.) Az   Eütv2.  58.  §  (1)  bekezdése  „az  egészségügyi  hatóság hozzájárulásától”  teszi  függővé a  végleges  mentesítést.  Az Eütv2.-n   alapuló  védőoltási  kötelezettség  alóli   végleges mentesítéssel  az érintett jogosultságot szerez arra,  hogy  ne teljesítse    az    Eütv2.-ben   és    az    R2.-ben    foglalt kötelezettségeket.  Az  egészségügyi  hatósági  és   igazgatási tevékenységről szóló 1991. évi XI. törvény 10. § (1)  bekezdése alapján  az  egészségügyi államigazgatási szerv –  a  fegyveres erők   és  a  rendvédelmi  szervek  kivételével  –  „valamennyi természetes és jogi személyre, valamint jogi személyiséggel nem rendelkező társaságra kiterjedő hatósági jogkört gyakorol”. A  Ket.  12. § (2) bekezdésének a) pontja alapján közigazgatási hatósági  ügy  „minden  olyan  ügy,  amelyben  a  közigazgatási hatóság az ügyfelet érintő jogot vagy kötelességet állapít meg, adatot,    tényt    vagy   jogosultságot    igazol,    hatósági nyilvántartást   vezet   vagy  hatósági   ellenőrzést   végez”. Következésképpen  megállapítható,  hogy  az   eljárás   tárgyát tekintve a meghatározott védőoltás alóli mentesítésre vonatkozó eljárást  közigazgatási  ügynek kell  tekinteni.  Ugyanakkor  a szabályozás hiányosságai miatt a végleges mentesítésre irányuló eljárásra  nem alkalmazhatók a Ket. rendelkezései.  A  hatályos jogszabályi rendelkezések alapján a kezelőorvos nem  tekinthető a  Ket.  44. § (2) bekezdése szerinti „érdemi döntésre jogosult hatóságnak”,  amely  a 45. § (1) bekezdése alapján  határozatba foglalja  a szakhatóság hozzájárulását vagy annak megtagadását. Ezért a Szolgálat a mentesítési eljárás során nem a Ket. 44-45. §-ában  szabályozott szakhatósági minőségben  jár  el,  és  nem alkalmazható a Ket. 45. § (2) bekezdése sem, amely kimondja: „A szakhatósági  állásfoglalás  ellen külön  fellebbezésnek  nincs helye,   az  ügyfél  a  határozat  ellen  irányuló  fellebbezés keretében   gyakorolhatja  az  ezzel  kapcsolatos  jogorvoslati jogát.”  Mindezek  miatt a védőoltás alóli végleges  mentesítés megtagadása (elmaradása) esetén nincs törvényes lehetőség sem a felettes  szervnél történő jogorvoslati eljárásra, sem bírósági felülvizsgálatra. 2.3.  A  kötelező védőoltás alóli ideiglenes, illetve  végleges mentesítést    elutasító   döntésekkel   szembeni   jogorvoslat [Alkotmány  57.  §  (5) bekezdés] és a bírósági  felülvizsgálat [Alkotmány 50. § (2) bekezdés] alkotmányjogi szempontból  azért különös   jelentőségű,  mert  ezek  a   döntések   a   személyi integritáshoz   való   jogot   és   a   döntésképes   személyek önrendelkezési  jogát [Alkotmány 54. § (1)  bekezdés]  súlyosan korlátozó,  invazív  egészségügyi beavatkozást  írnak  elő.  Az egészségügyi  kontraindikáción alapuló  mentesség  lényege  az, hogy  a  kötelezett  személy életét,  egészségét  veszélyeztető oltást  nem szabad beadni. A mentesség intézménye tehát szintén az   Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdésén  alapuló   élethez   és egészséghez való jog védelmét szolgálja. Az  R2.  11.  § (1) bekezdés úgy rendelkezik, hogy az  Országos Epidemiológiai   Központ  évente  kiadott  Módszertani   Levele tartalmazza a védőoltások ellenjavallatait. A Módszertani Levél tájékoztatást  ad  a  kötelező és  az  önkéntes  oltásokról,  a Szolgálattól beszerezhető, valamint a gyógyszertárakban kapható oltóanyagokról,  emellett felsorolja azokat az  állapotokat  és betegségeket, amelyek oltási kontraindikációnak minősülnek. A  Módszertani Levél fontos tájékoztató a kezelőorvosok és  más érintettek  számára, ugyanakkor az Alkotmány és a Jat.  alapján nem  kötelező  az  egészségügyi  intézményrendszeren  kívülálló személyekre  és értelemszerűen a bíróságokra sem.  Elvileg  nem zárható  ki,  hogy valaki az aktuális Módszertani Levélben  nem szereplő  kontraindikáció miatt mentesüljön  ideiglenesen  vagy véglegesen  a védőoltás alól. Pszichikai állapot és  szomatikus betegség egyaránt indokolhatja a mentesítést. Ezen túlmenően, a Módszertani  Levélben  felsorolt  ellenjavallatok  esetében  is általában   mérlegelni   kell   az   egyéni   körülményeket   a mentességről  hozott  döntés  során.  Egyfelől  a   járványügyi helyzetet  és az oltással kivédhető betegséget kell  figyelembe venni,  másfelől  azt a várható károsodást,  amelyet  az  oltás beadása  okozna  a  kötelezett egészségében. A  lázas  betegség minden   védőoltás  esetén  kontraindikáció,  terhesség  esetén kivételes  körülmények  esetén indokolt  az  oltás,  különleges mérlegelés szükséges a HIV pozitív személyek esetében stb. 2.4.   Az   alkotmányos  demokráciákban   az   alapvető   jogok korlátozásával  járó  vagy  azokat nyilvánvalóan  veszélyeztető egészségügyi   ellátások,   beavatkozások   esetén    speciális jogérvényesítési,   jogorvoslati   intézmények   működnek.   Az önmagukat vagy másokat veszélyeztető mentális betegek  kötelező pszichiátriai kezeléséről különleges habeas corpus eljárásokban döntenek,  amelyek  során rendkívül rövid  időn  belül  bíróság rendeli  el  vagy  vizsgálja  felül  a  kezelés  indokoltságát. Továbbá   a   bíróságok  hatáskörébe  tartozik   az   elrendelt gyógykezelések   meghosszabbítása,  időszakos  felülvizsgálata, valamint  az  alkalmazott eszközök és módszerek indokoltságának kontrollja  is.  Az  Alkotmánybíróság a 36/2000.  (X.  27.)  AB határozatban (ABH 2000, 241.) foglalkozott ezekkel  a  tartalmi és eljárási feltételekkel, és a hatályos szabályokat az Eütv2.- nek a Pszichiátriai betegek gyógykezelése és gondozása című  X. fejezete tartalmazza. Szintén    különleges,    rendkívül    rövid    időn     belüli jogérvényesítési   és  ahhoz  kapcsolódó   bírósági   eljárások biztosítják  az  életfenntartó,  illetve  életmentő   ellátások visszautasításához való jog érvényesülését  és  a  visszaélések megelőzését.  Az  Alkotmánybíróság  a  22/2003.  (IV.  28.)  AB határozatban   (ABH   2003,  235.)  körvonalazta   az   ellátás visszautasításához való jog alkotmányos alapjait, és a hatályos eljárási szabályokat az Eütv2. 20-23. §-ai tartalmazzák. Az Alkotmány szintén megköveteli a jogorvoslathoz való jog és a pártatlan bírósági eljáráshoz való jog érvényesítését az  egyes kötelező védőoltások alóli ideiglenes vagy végleges mentesítési eljárásban.   A   jogorvoslati  eljárás  és  a  kontradiktórius bírósági  eljárás  keretei között van lehetőség  arra,  hogy  a vitatott   esetekben   az  általános  szabályokat   az   egyéni körülményeknek  megfelelően  alkalmazzák.  A  védőoltás   alóli mentesítési  eljárás  során  –  hasonlóan  számos  polgári-  és büntetőeljáráshoz,  valamint  az  egészségügyi   önrendelkezési joggal   összefüggő  különleges  eljárásokhoz  –  állást   kell foglalni   egészségügyi  szakkérdésekről  is.  Az  Alkotmánynak megfelelő  közigazgatási  és bírósági eljárások  során  nyílhat lehetőség  arra,  hogy  a  kötelezettek  szakértők  bevonásával megfelelő  tudományos színvonalon jelenítsék meg álláspontjukat a  Szolgálattal  szemben. A jogorvoslás és  a  pártatlan  bírói felülvizsgálat   elengedhetetlen  az  orvosszakmai   kérdéseken túlmenő   szempontok,   az   egyéni  körülmények,   a   konkrét egészségügyi előnyök és hátrányok mérlegeléséhez is. 2.5.   Az   Alkotmánybíróság  a   fentiek   alapján   arra   a megállapításra   jutott,  hogy  a  kötelező  védőoltás   alóli ideiglenes és végleges mentesítésre irányuló eljárás  hatályos szabályozása nem felel meg az Alkotmány 50. § (2) bekezdéséből és  az  57.  §  (5)  bekezdéséből fakadó követelményeknek.  Az alkotmányellenességet nem az Eütv2. – utólagos normakontrollra vonatkozó  indítványban kifogásolt – 58.  §  (1)  bekezdésében foglalt  rendelkezés okozza, hanem a szabályozás  hiányossága. Az  ideiglenes  mentesítés megtagadása esetén a  kötelezett  a védőoltás  elrendeléséhez kapcsolódó  jogorvoslati  eszközöket veheti  igénybe,  de  csak akkor, ha  előzetesen  megszegi  az Eütv2.-ben  és  az  R2.-ben foglalt  szabályokat.  A  végleges mentesítés   megtagadásával  (elmaradásával)   szemben   pedig egyáltalán  nincs törvényes lehetőség sem a felettes  szervnél történő jogorvoslati eljárásra, sem bírósági felülvizsgálatra. A  jogalkotó  nem  tette lehetővé, hogy a  kötelezett  a  Ket. jogorvoslati rendszerét vagy speciális jogorvoslati eszközöket igénybe   véve  élhessen  a  jogorvoslathoz  és   a   bírósági felülvizsgálathoz való jogával. Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint a mentesítési eljárás során   a  jogérvényesítés  és  jogorvoslás  akkor  tekinthető hatékonynak,   ha  a  védőoltásra  kötelezett  a   jogszabályi rendelkezések megkerülése vagy figyelmen kívül hagyása  nélkül fordulhat  olyan  jogorvoslati  fórumhoz,  amely  a  védőoltás beadása  előtt,  érdemben  tud  dönteni  az  ideiglenes   vagy végleges   mentesítésről.  Másfelől  az  eljárás  hatékonysága összefügg   a   közegészségügyi,  járványügyi   célokkal   is: fertőződés  közvetlen  veszélye vagy járványveszély  különösen indokolttá teheti, hogy a mentesítési eljárás rövid időn belül befejeződjön. Az  Abtv.  49.  §  (1)  bekezdése  szerint  –  hivatalból  vagy indítvány      alapján     –     mulasztásban     megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására akkor kerülhet  sor,  ha  a jogalkotó   szerv   a  jogszabályi  felhatalmazásból   származó jogalkotói      feladatát     elmulasztotta,      és      ezzel alkotmányellenességet idézett elő. A jogalkotó szerv jogszabály- alkotási  kötelezettségének konkrét  jogszabályi  felhatalmazás nélkül  is köteles eleget tenni, ha azt észleli, hogy a  hatás- is   feladatkörébe  tartozó  területen  jogszabályi   rendezést igénylő  kérdés  merült  fel. Az Alkotmánybíróság  mulasztásban megnyilvánuló  alkotmányellenességet állapít meg,  ha  alapvető jog  érvényesüléséhez szükséges garanciák hiányoznak,  illetve, ha   a   hiányos   szabályozás  alapvető   jog   érvényesítését veszélyezteti. [22/1990. (X. 16.) AB határozat, ABH  1990,  83, 86.;  37/1992.  (VI. 10.) AB határozat, ABH  1992,  227,  232.] Mivel  az  Alkotmánybíróságnak –  az  Abtv.  preambulumában  is megfogalmazott   –   elsődleges   feladata   az    Alkotmányban biztosított  alapjogok  védelme,  a  testület  szükség   esetén hivatalból   eljárva  állapít  meg  mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenességet. [30/1990. (XII. 15.) AB  határozat,  ABH 1990, 128.] Jelen  esetben az Alkotmánybíróság mind a mulasztást, mind  az alkotmányellenes  helyzet bekövetkeztét megállapította.  Ezért az  Alkotmánybíróság – hivatalból eljárva – megállapította: az Alkotmány  50.  §  (2) bekezdését és az 57. §  (5)  bekezdését sértő,  mulasztásban  megnyilvánuló  alkotmányellenes  helyzet jött  létre  annak  következtében, hogy  az  Országgyűlés  nem biztosított  hatékony jogorvoslati eszközt  az  egészségügyről szóló   1997.   évi  CLIV.  törvény  58.  §  (1)  bekezdésében szabályozott,   a   kötelező   védőoltás   alóli    mentesítés megtagadásával  szemben.  Az  Alkotmánybíróság   felhívta   az Országgyűlést, hogy jogalkotási feladatának 2008. március  31- ig tegyen eleget. Az   Alkotmánybíróság   az  Eütv2.   58.   §   (1)   bekezdése alkotmányellenességének  megállapítására  és  megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította. 3.  Az Alkotmánybíróság külön vizsgálta, hogy az Eütv2. 58.  § (4)  bekezdésének  az azonnali végrehajthatóságról  rendelkező második mondata a jogorvoslathoz való jog szükséges és arányos korlátozásának minősül-e. 3.1. Az Alkotmánybíróság az alapjog-korlátozás alkalmasságának és  szükségességének vizsgálatakor abból  indult  ki,  hogy  a jelen   határozat  indokolásának  V.3-4.  pontjaiban  elemzett járványügyi  közérdek  megfelelő alkotmányos  cél  a  kötelező védőoltások   intézményesítésére,   valamint   a   védőoltások beadását   biztosító  jogi  feltételek  kialakítására.   Ezzel összhangban  mondja  ki  a Ket. 101.  §  (3)  bekezdésének  g) pontja,  hogy  a  határozat akkor nyilvánítható  fellebbezésre tekintet  nélkül azonnal végrehajthatónak, ha  azt  törvény  – egyebek  mellett – közegészségügyi, járványügyi okból lehetővé teszi. Továbbá,  az Alkotmánybíróság az Eütv2. 58. § (4) bekezdésének alkotmányossági  vizsgálatakor  kiindulópontnak  tekintette  a jogorvoslathoz   való  jogra  vonatkozó,  a  jelen   határozat indokolásának     VI.     1.2.     pontjában      összefoglalt alkotmánybírósági gyakorlatot. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint  jelen  ügyben  irányadó  a  39/1997.  (VII.  1.)   AB határozattal  kezdődő  alkotmányértelmezési  gyakorlat,  amely szerint az Alkotmány 50. § (2) bekezdéséből, valamint az 57. § (5)     bekezdéséből    fakadó    követelmény    a    formális felülvizsgálatot   meghaladó,  érdemi,  hatékony   jogorvoslat biztosítása. Az  Alkotmánybíróság  értelmezése összhangban  áll  az  Emberi Jogok  Európai  Bíróságának  felfogásával,  amely  szerint  az emberi  jogok  és az alapvető szabadságok védelméről  Rómában, 1950.  november  4-én  kelt egyezmény hatékony  jogorvoslathoz való  jogot  elismerő  13. cikkének lényegi  eleme  az  anyagi értelemben    vett   hatékonyság   (remedial   and    material effectiveness).  Eszerint  a jogorvoslatnak  nem  csupán  elvi lehetőségnek kell lennie, hanem a gyakorlatban érvényesülő,  a jogosult   által   ténylegesen  igénybe  vehető,   és   érdemi felülvizsgálat lehetőségét magában hordozó eljárásnak. 3.2.   A   hatékony  jogorvoslathoz  való  jog   korlátozásának arányosságát  vizsgálva az Alkotmánybíróság  figyelembe  vette, hogy  az  Eütv2.  58.  § (4) bekezdésének  második  mondata  az ügyfelet   a   jogorvoslathoz  való   jog   alapján   megillető fellebbezési jog leglényegesebb elemét korlátozza, mivel a Ket. 101.  §  (1)  bekezdése  alapján a fellebbezésnek  a  határozat végrehajtására  halasztó hatálya van, kivéve, ha  a  hatóság  a határozatot   a  fellebbezés  halasztó  hatályának  kizárásával végrehajthatónak  nyilvánította.  Vagyis  főszabály  szerint  a fellebbezés  benyújtásának legfontosabb jogi következménye  az, hogy  megakadályozza  az  első fokú közigazgatási  határozatban foglalt rendelkezések végrehajthatóságát. Az  Eütv2.  58. § (4) bekezdésének második mondata  alapján  az első fokú hatóságnak mérlegelés nélkül azonnal végrehajthatónak kell  nyilvánítania a védőoltást elrendelő határozatát. A  Ket. 101.  §  (4)  bekezdése  alapján  az  első  fokú  hatóságnak  a határozatban  külön ki kell mondani, és meg  kell  indokolni  a fellebbezésre    tekintet   nélküli   végrehajthatóságot.    Az indokolási  kötelezettség  jelen esetben  nem  több  az  Eütv2. jogalapot  biztosító 58. § (4) bekezdésének  második  mondatára történő  hivatkozásnál. Ha a határozatban az első fokú  hatóság teljesítési    határidőt   állapított   meg,   a    végrehajtás elrendelésére  csak  e  határidő  eredménytelen  eltelte   után kerülhet  sor.  Tehát a védőoltás beadását elrendelő  határozat végrehajthatósága nem függ attól, hogy miként mérlegel az  első fokú   határozatot   hozó   szerv,   benyújtott-e   az   ügyfél fellebbezést, letelt-e a fellebbezési határidő. Az    azonnali   végrehajthatóság   elrendelése   alkotmányosan indokolt,  ha mások alapvető jogainak megóvása vagy alkotmányos közérdek érvényre juttatása azt feltétlenül megköveteli,  és  a kívánt cél más módon nem érhető el. A Ket. 101. § (3) bekezdése alapján   az  első  fokú  közigazgatási  hatóság  fellebbezésre tekintet nélkül végrehajthatónak nyilváníthatja a határozatát – például  – életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegető  helyzet megelőzése, elhárítása érdekében; fontos közrendvédelmi  okból; jelentős  vagy  helyrehozhatatlan kár  elhárítása  céljából.  A felsorolt  esetekben  a  hatóság az  egyedi  ügy  körülményeit, különösen  az elérni kívánt cél érdekében okozott jogkorlátozás nagyságát  mérlegelve dönthet. Az Eütv2. 58. § (4) bekezdésének második  mondata ezzel szemben nem írja elő, és  nem  is  teszi lehetővé  semmiféle konkrét szempont (például: a járványveszély nagysága, a védőoltás fajtája, a kötelezett egyéni körülményei) mérlegelését,  így a folyamatban lévő mentesítési  eljárás  sem akadálya  a védőoltás beadásának. Önmagában a határozat  tárgya (a  védőoltás beadására való kötelezés) indokolja  az  azonnali végrehajtást. Az   Alkotmánybíróság  mindezek  alapján   hangsúlyozza,   hogy rendkívüli  járványveszély indokolhat különleges  közigazgatási hatósági   eljárást,  és  ilyen  esetben  jelentősebb  alapjog- korlátozás   is   elfogadható  lehet,  hiszen  az   arányossági mérlegelésnél  rendkívül  nyomós  közérdeket  kell   tekintetbe venni.  Ezért  az  azonnali  végrehajtás  szempontjából  eltérő alkotmányossági  megítélés  alá  esnek  az  életkorhoz   kötött védőoltások és a járvány kitörése, vagy annak konkrét  veszélye miatt  elrendelt védőoltások. Az Eütv2. és az R2.  szabályozása különbséget  tesz  az  életkorhoz  kötött  és  a  megbetegedési veszély  esetén beadandó oltások között. Ugyanakkor az azonnali végrehajtásról  szóló rendelkezés minden esetre  kiterjeszti  a lényegében csak járványveszély idején indokolható beavatkozást, a kötelező azonnali végrehajtást. A    védőoltást   elrendelő   közigazgatási   határozat   másik sajátossága,  hogy a végrehajtás a védőoltás beadását  jelenti, amely  visszafordíthatatlan beavatkozás.  A  Ket.  130.  §  (1) bekezdésének  második mondata alapján, ha a  hatóság  a  döntés fellebbezésre  tekintet  nélküli végrehajtását  rendeli  el,  a végrehajtásról és a foganatosítás módjáról a döntést tartalmazó határozatban  vagy végzésben kell rendelkezni.  A  140.  §  (1) bekezdés  e)  pontja  szerint, ha a  végrehajtás  meghatározott cselekmény elvégzésére vagy meghatározott magatartásra irányul, a  teljesítés  elmaradása  esetén a  végrehajtást  foganatosító szerv   a  rendőrség  közreműködésével  kényszerítheti   ki   a meghatározott cselekményt. Emellett az eredményes  végrehajtást eljárási bírság is biztosítja. A 141. § (2) bekezdése kimondja: „Az  eljárási  bírság ismételten kiszabható, ha a kötelezett  a meghatározott   cselekményt   a  bírságot   kiszabó   végzésben megállapított újabb határidő alatt nem teljesítette, továbbá ha a  meghatározott magatartásra vonatkozó rendelkezést ismételten megszegi.”  Következésképpen  a  Ket.  kényszercselekmények  és ismételhető  eljárási bírság lehetőségével is biztosítja,  hogy az első fokú határozatot a lehető leghamarabb végrehajtsák. A  szabályozás  alapján minden feltétel  adott  ahhoz,  hogy  a másodfokú  hatóság  eljárásának,  majd  a  határozat   bírósági felülvizsgálatának, illetve a mentesítési kérelem elbírálásának idejére   az   elmaradt  védőoltást  már  beadják.   Ezért   az esetlegesen jogsértő első fokú határozat meghozatalát  követően a  jogorvoslati  eljárás  során  már  nem  állítható  helyre  a jogszerű  állapot.  A  védőoltás azonnali beadása  miatt  nincs jelentősége  annak sem, hogy ha a közigazgatási  perben  eljáró bíró  indokoltnak  látja a megtámadott közigazgatási  határozat végrehajtásának felfüggesztését, azt a polgári perrendtartásról szóló 1952. év III. törvény 332. § (3) bekezdésének megfelelően –    kérelem   alapján   –   bármikor   elrendelheti   [2/2006. Közigazgatási  jogegységi határozat, MK 2006/49.;  1/2007.  (I. 18.) AB határozat, ABK 2007. január, 10.]. 3.3.  Mindezek alapján az Alkotmánybíróság úgy foglalt  állást, hogy   az   Eütv2.  58.  §  (4)  bekezdésének  második  mondata aránytalanul  korlátozza az Alkotmány 57.  §  (5)  bekezdésében elismert   jogorvoslathoz   való   jogot,   mert   a    konkrét körülményekre   és   a  beavatkozás  visszafordíthatatlanságára tekintet  nélkül azonnal végrehajthatónak minősíti a  védőoltás beadatását   elrendelő   első  fokú   határozatot.   Ezért   az Alkotmánybíróság  az  Eütv2.  58. §  (4)  bekezdésének  második mondatát    a    jelen   határozat   közzétételének    napjával megsemmisítette. Mivel    az    Alkotmánybíróság    a    vizsgált    rendelkezés alkotmányellenségét  az Alkotmány 57. § (5)  bekezdése  alapján megállapította, az indítványokban felhívott további  alkotmányi rendelkezésekkel  fennálló ellentétet –  állandó  gyakorlatának megfelelően  –  már  nem  vizsgálta.  [61/1997.  (XI.  19.)  AB határozat, ABH 1997, 361, 364.; 16/2000. (V. 24.) AB határozat, ABH 2000, 425, 429.; 56/2001. (XI. 29.) AB határozat, ABH 2001, 478,  482.;  35/2002. (VII. 19.) AB határozat, ABH  2002,  199, 213.;  4/2004.  (II.  20.) AB határozat,  ABH  2004,  66,  72.; 9/2005. (III. 31.) AB határozat, ABH 2005, 627, 636.] 4.  Az  indítványozók álláspontja szerint az Eütv2. 58.  §  (3) bekezdése  ellentétes  az  Alkotmány  57.  §  (5)  bekezdésében biztosított jogorvoslathoz való joggal, valamint a 70/D. §-ában biztosított  egészséghez  való  joggal.  Az  indítványozók  azt kifogásolták,    hogy   a   védőoltásra   kötelezett    személy értesítéséről szóló rendelkezés nem teszi egyértelművé, hogy  a kötelezettet  megilleti-e az Eütv2. 13-14.  §-ában  biztosított tájékoztatáshoz való jog. A vizsgált rendelkezés  kimondja:  „A védőoltás   módjáról,   céljáról,  helyéről   és   idejéről   a védőoltásra kötelezett személyt, illetve törvényes képviselőjét értesíteni  kell.  A  védőoltásra  kötelezett  kiskorú  személy megjelenéséről a törvényes képviselő köteles gondoskodni.” 4.1. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az Eütv2. 13-14. §- ában meghatározott tájékoztatáshoz való jog az Alkotmány 54.  § (1)   bekezdésében  elismert  emberi  méltósághoz  való  jogból származik. [Először: 36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH  2000, 241.;  56/2000.  (XII. 19.) AB határozat, ABH 2000,  527,  529- 530.].  A  döntésképes személyek önrendelkezési jogának  része, hogy  megfelelő tájékoztatás nyomán szabadon dönthetnek a saját egészségügyi      ellátásukkal     kapcsolatos     kérdésekben. Alkotmánybírósági  határozatokhoz  fűzött  különvélemények   az Alkotmány  54. § (1) bekezdésére hivatkozva már megfogalmazták, hogy az egészségügyi ellátás alanya akkor tud felelősen dönteni arról,  hogy igénybe vesz-e egészségügyi ellátást, és ha  igen, akkor   milyet,  ha  tájékozott  –  egyebek  mellett  –   saját egészségügyi állapotáról, a kezelés nélküli prognózisról, és  a szóba  jövő beavatkozások előnyeiről és hátrányairól  (informed consent).  [684/B/1997.  AB határozat,  ABH  2002,  813,  828.; 43/2005. (XI. 14.) AB határozat, ABH 2005, 536, 560.] Az  Eütv2.  13. és 14. §-a széleskörűen elismeri, és  részletes szabályokkal biztosítja a tájékoztatáshoz való jogot.  A  jelen ügyben vizsgált kérdés szempontjából alapvető jelentőségű a 14. § (3) bekezdése, amely kimondja: „A tájékoztatás joga a beteget akkor  is megilleti, ha beleegyezése egyébként nem feltétele  a gyógykezelés megkezdésének.” [Az Eütv2. 3. § a) pontja  szerint a  törvény  alkalmazásában  „beteg:  az  egészségügyi  ellátást igénybe  vevő  vagy  abban  részesülő személy”.]  Az  általános szabállyal  összhangban az Eütv2. 56.  §  (3)  bekezdése  külön kimondja:  „Kötelező  járványügyi intézkedés  foganatosításához nincs  szükség a beteg beleegyezésére, azonban a beteget  –  az eset   körülményeihez   képest   –   ekkor   is   megilleti   a tájékoztatáshoz  való jog.” Az Eütv2. 13. § (5)  bekezdése  így rendelkezik: „A cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes betegnek   is  joga  van  a  korának  és  pszichés  állapotának megfelelő tájékoztatáshoz.” A (8) bekezdés szerint „a  betegnek joga van arra, hogy számára érthető módon kapjon tájékoztatást, figyelemmel    életkorára,    iskolázottságára,    ismereteire, lelkiállapotára, e tekintetben megfogalmazott kívánságára (…)”. Az  Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  a  nem  döntésképes személyek  – életkoruknak és egyéb körülményeiknek megfelelő  – tájékoztatáshoz  való joga az Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdésén alapuló személyi integritáshoz való jogból következik. Emellett a  tájékoztatás  a  hatékony, eredményes  egészségügyi  ellátás előfeltétele is, mivel a kellő ismeretekkel rendelkező  személy nagyobb bizalommal tekint a kezelésben résztvevőkre, és  jobban tudja teljesíteni az orvosi javaslatokat. 4.2.   A  fentiekből  következik,  hogy  az  életkorhoz  kötött védőoltások  esetén  is  érvényesül  az  Eütv2.  13-14.  §-ában szabályozott tájékoztatáshoz való jog. Ezt az Eütv2. 56. §  (3) bekezdése  külön is elismeri. Az Alkotmány 54. § (1)  bekezdése szempontjából  lényeges, hogy a tájékoztatáshoz  való  jog  nem csak  a  törvényes képviselőt (a szülőt) illeti  meg,  hanem  – életkorának  megfelelően – a védőoltásra  kötelezett  gyermeket is.   A   tájékoztatás  tartalmát  meghatározó  13.  §  (2)-(6) bekezdésében  foglaltak értelemszerűen irányadók a  védőoltások esetében. Az  Eütv2.  58.  §  (3)  bekezdésének első  mondata  alapján  a védőoltásra kötelezett személyt, illetve törvényes képviselőjét értesíteni  kell  a védőoltás módjáról, céljáról,  helyéről  és idejéről. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint – tekintettel az  Eütv2. 14. § (3) bekezdésére és az 56. § (3) bekezdésére  – ez  a  rendelkezés  nem  értelmezhető a tájékoztatás  általános követelményeit felülíró különleges szabálynak.  Az  58.  §  (3) bekezdése  a  védőoltás  mint  kötelező  egészségügyi   ellátás sajátosságából    következik:   a    kötelezettet    (törvényes képviselőjét) előzetesen értesíteni kell arról, hogy mikor, hol és  milyen  módon kell eleget tennie kötelezettségének.  Ez  az értesítési  kötelezettség  az  előfeltétele  annak,   hogy   az érintettek  teljesíthessék kötelezettségüket és  gyakorolhassák jogosultságaikat.  Az értesítés szükséges például  ahhoz,  hogy megvalósulhassanak az 58. § (3) bekezdésének második mondatában foglaltak:   „A   védőoltásra   kötelezett   kiskorú    személy megjelenéséről  a  törvényes  képviselő  köteles  gondoskodni.” Tehát  az  Eütv2.  58. § (3) bekezdése nem helyettesíti,  hanem kiegészíti  az  Eütv2. 13 és 14. §-ából következő tájékoztatási kötelezettséget. Következésképpen   az   Alkotmánybíróság   nem   osztotta    az indítványozónak   azt   az  álláspontját,   hogy   a   vizsgált rendelkezés  ellentétes  az Alkotmány 57.  §  (5)  bekezdésében biztosított jogorvoslathoz való joggal, valamint a 70/D. §-ában biztosított egészséghez való joggal. A tájékoztatáshoz való jog az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből következik, ezért az Eütv2. 58.  §  (3)  bekezdése  az indítványban foglaltak  alapján  nem hozható  összefüggésbe az Alkotmány 70/D.  §-ával.  Emellett  a támadott  rendelkezés nem korlátozza az  Alkotmány  57.  §  (5) bekezdésében   elismert  jogorvoslathoz   való   jogot,   hanem ellenkezőleg:   a   kötelezettségek   teljesítéséhez    és    a jogosultságok     érvényesítéséhez    szükséges     információk megismerését biztosítja az érintettek számára. 5.1. Az indítványozók az Eütv2. 58. § (1), (3) és (4) bekezdése alkotmányellenességének   megállapítását   és   megsemmisítését kezdeményező  Indítvány2.-ben  az  Eütv2.  és  az  R2.  további rendelkezéseivel kapcsolatban is megfogalmaztak alkotmányossági aggályokat.   Ezek   egy  részében  nem  jelölték   meg,   hogy álláspontjuk  szerint  a  kifogásolt szabályozás  az  Alkotmány melyik   rendelkezésébe  ütközik,  másik  részében  pedig   nem kezdeményezték   az   alkotmányellenesség   megállapítását   és megsemmisítését. Az Indítvány2.-nek ezek az elemei nem felelnek meg  az  Abtv.  22.  §  (2) bekezdésének, amely  kimondja:  „Az indítványnak a kérelem alapjául szolgáló ok megjelölése mellett határozott  kérelmet  kell tartalmaznia.” Az  Alkotmánybíróság, tekintettel az Abtv 22. § (2) bekezdésére és az Ügyrend  29.  § d) pontjára, e tekintetben az indítványt visszautasította. 5.2.   Az   indítványozók  kezdeményezték  továbbá,   hogy   az Alkotmánybíróság  állapítson  meg alkotmányos  követelményt  az Eütv2. egyes rendelkezéseinek alkalmazásával összefüggésben. Az Abtv. nem biztosít indítványozási jogot alkotmányos követelmény megfogalmazására.  Az Alkotmánybíróság  az  Ügyrend  29.  §  c) pontja szerint visszautasítja az indítványt, ha megállapítható, hogy  az  eljárás  indítványozására  az  indítványozónak  nincs jogosultsága.  [292/B/2001. AB végzés,  ABH  2001,  1591-1592.] Ezért    az   Alkotmánybíróság   az   alkotmányos   követelmény megállapítására előterjesztett indítványt visszautasította. Az  Alkotmánybíróság ezt a határozatot az Abtv. 41. §-a alapján tette közzé a Magyar Közlönyben.                        Dr. Bihari Mihály                   az Alkotmánybíróság elnöke                                            Dr. Balogh Elemé      Dr. Bragyova András            alkotmánybíró               alkotmánybíró                                            Dr. Holló András          Dr. Kiss László            alkotmánybíró               alkotmánybíró                                            Dr. Kovács Péter     Dr. Kukorelli István            alkotmánybíró        előadó alkotmánybíró                                           Dr. Lenkovics Barnabás    Dr. Lévay Miklós           alkotmánybíró                alkotmánybíró                                           Dr. Paczolay Péter     Dr. Trócsányi László           alkotmánybíró                 alkotmánybíró Dr. Kovács Péter alkotmánybíró különvéleménye                               I.    Nem  értek  egyet a többségi határozat rendelkező részének  az egészségügyről  szóló 1972. évi II. törvénynek  a  járványügyre vonatkozó rendelkezései végrehajtásáról szóló 9/1972. (VI. 27.) EüM   rendelet  (a  továbbiakban:  R1.)  4.  §  (2)   bekezdése alkotmányellenességét    megállapító    2.    pontjával,     az egészségügyről  szóló  1997.  évi  CLIV.  törvény  58.  §   (4) bekezdésének   második  mondatát  megsemmisítő  1.   pontjával, valamint  a  védőoltások  kapcsán a mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenességet  megállapító 4. pontjával  és  nem  értek egyet   az   indokolásnak  azokkal  az  elemeivel,  amelyek   a rendelkező rész fenti pontjait alátámasztják.  Egyetértek  a  rendelkező  résznek a többi  indítványi  elemet illetően  elutasító,  illetve visszautasító  pontjaival  és  az azokhoz fűzött indokolással.  A  védőoltások  hatályos magyarországi  rendszere  megítélésem szerint  olyan beavatkozást jelent az emberi jogokba,  ami  nem lépi  túl  sem  a  szükségesség (amit a többségi  határozat  is elismer), sem az arányosság kereteit.  A   közigazgatási  jogorvoslati  rendszer  kritériumainak   az orvosi  beavatkozásokra való mechanikus  vonatkoztatásával  nem értek  egyet.  Megítélésem  szerint  jóllehet  az  orvosszakmai gyakorlat  sem lehet (és nincs is) kivonva a jog  uralma  alól, azonban  a  jognak,  a  jogi szabályozásnak  tartózkodnia  kell attól,   hogy   saját  kategóriáit  meghatározó   fontosságúnak minősítse  ezen  alapvetően  nem  jogi  jellegű  és  különleges ismereteket  és  szakértelmet igénylő, az orvos  és  a  páciens közötti  bizalmon  alapuló területen, ahol tehát  a  jogalkotás számára   inkább  a  visszafogottság,  mintsem  a  formalizálás erőltetése   a   kívánatos,  és  a  rendszer   működőképességét gyengítheti a túlzott szabályozás.                                 II.    Az  Alkotmánybíróság  állandó gyakorlata  szerint  az  alapjog korlátozása  akkor arányos, ha az elérni kívánt cél  fontossága és  az  ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya  megfelelő arányban  vannak egymással, továbbá a törvényhozó a  korlátozás során  köteles  az  adott  cél  elérésére  alkalmas  legenyhébb eszközt  alkalmazni [30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH  1992, 167, 171.].  Magyarországon  az  ország  lakosságának  99%-a  immunizáltnak tekinthető   az  Európát  korábban  sújtó  halálos  kimenetelű, gyermekkori  járványokat illetően. (A hiányzó  1  %  részben  a statisztikai  hibahatár,  illetve az oltások  egyéb  betegségek miatti  halasztásának figyelembe vétele, a  gyakorlatban  pedig mindenekelőtt  a migrációval együtt járó kockázat,  valamint  a társadalomban   marginalizálódott   csoportok   egy    részének elérhetetlensége a közegészségügy hagyományos eszközeivel.  100 %-os  immunizáltságot ennek megfelelően az országok  eleve  nem jelentenek,   és   nem  jelenthetnek.)  A   WHO   a   95   %-os immunizáltságot  tűzte  ki célul és  ennek  érdekében  a  2007. április  16-22-e  közötti európai immunizálási  hét  a  nyugat- európai  országokban  is  emelni  kívánta  az  oltottságot.   A WHO/Unicef programok jelenlegi célja az immunizálás fenntartása és  erősítése (lásd Global Immunization Vision and Strategy WHO 2005  Geneva;  State of the World’s Vaccines and  Immunization, WHO   2002  Geneva).  Ennek  alapvető  indokoltsága  a   puszta egészségügyi  megfontolásokon túl az  is,  hogy  bizonyíthatóan jóval kevesebbe került a megelőzés, mint a járványok kezelése.  Az  egyes országokban az immunizálási programokat több tényező befolyásolja:  i.  a veszélyeztetettség, illetőleg  a  betegség földrajzi  lokalizáltsága; ii. az immunizálás anyagi költségei, ezek   fedezetére  rendelkezésre  álló  hazai  vagy  nemzetközi források   mértéke;  iii.  a  korábban  ténylegesen  tapasztalt járványok  súlya,  emléke; iv. a beoltandó  populáció  mértéke, elérhetősége,  egészségügyi kultúrája; v. a rendelkezésre  álló orvosi struktúra mértéke, akcióképessége, működtethetősége; vi. az állam és az egyén viszonya, az egyéni autonómia felfogása, a társadalom   tagjainak  földrajzi  és  a  modern   közigazgatás eszközrendszereivel való elérhetősége.  A  WHO statisztikai adatai szerint a vakcinációra visszamutató egészségügyi  károsodás esélye nemcsak elenyésző (1:1  millió), de ezt azzal összefüggésben is kell szemlélni, hogy milyen nagy (1:20)  az  esélye  a  fertőződésnek  az  immunizáltság  hiánya esetében (lásd State of the World’s Vaccines and Immunization).  Arra   is   tekintettel,  hogy  a  védőoltásokkal   megelőzött gyermekbetegségek jelentős része nem tűnt el (sem  nálunk,  sem másutt),  hanem lefojtásra került, kórokozóit illetően  azonban velünk   élőnek  tekinthető,  azaz  nem  pusztán  a  behurcolás eredményezhet  fellobbanást, önmagában nem az  a  kérdés,  hogy megvonható-e  valamilyen kritikus szint,  amely  alá  az  elért oltottsági   arány  veszélyeztetettség  vállalása  nélkül   nem csökkenhet, hanem az, hogy egy kialakult, zárt, e vonatkozásban igen  jól működő, társadalmilag elfogadott, nemzetközi  szinten elismert   és  szerencsésnek  tekintett  rendszerből  következő korlátozás  a céllal arányos, ekként alkotmányos-e? Álláspontom szerint  a  védőoltások jelenlegi rendszere ezt a  követelményt kielégíti.  E    tekintetben   emlékeztetek   arra,   hogy    a    szlovén alkotmánybíróságnak a többségi határozatban idézett  U-I-127/01 számú,  2004.  február  12-ei határozata  a  magyar  megoldásra sokban     emlékeztető    szlovén    szabályozást     valójában összeegyeztethetőnek találta az arányosság követelményével.                                III.    A   művi   meddővétételről  szóló  43/2005.   (XI.   14.)   AB határozathoz  (ABH  2005, 536, 558.) fűzött különvéleményem  is arra   mutatott  vissza,  hogy  az  emberi  jogok  tiszteletben tartásának kötelezettsége nem jelentheti azt, hogy a folyamatos absztrakciók révén az emberi jogi megközelítés önmagáért valóvá válik, és más megfontolásokat alábecsül.  Mindazonáltal az emberi jogi fogódzókat illetően is  fontosnak tartom,  hogy az orvosi beavatkozások megítélését  illetően  az Emberi  Jogok  Európai  Bíróságának  gyakorlatából  nem  igazán vezethető  le, hogy az egészségügyi beavatkozások során  egy  a priori bekapcsolt jogorvoslati rendszernek meg kell előznie  az invazív    orvosi    beavatkozásokat.   Az   orvosi    döntések felülbírálhatósága,  emberi jogi szempontú ellenőrzése  valóban benne    van   az   Emberi   Jogok   Európai   Bíróságának    a joggyakorlatában,  azonban jellemzően nem a jogorvoslati  jogot tárgyaló cikkek (Emberi Jogok Európai Egyezményének 6.  és  13. cikkei) kapcsán, hanem az 5. cikk 1. e) illetve a habeas corpus szabály  [5. cikk (4) bekezdés], az egyén személyi integritása, magánéletének  tiszteletben tartásához  (8.  cikk),  esetleg  a vallási,  lelkiismereti  szabadsághoz  (9.  cikk)  kapcsolódva. Esetenként az embertelen, megalázó bánásmód tilalma  (3.  cikk) is fogódzót jelentett.  Az   orvosi   döntés  ex  post  facto  bírói   felülvizsgálata tipikusan  az  elmegyógyintézeti elhelyezésekkel összefüggésben merült  fel. (Emberi Jogok Európai Bíróságának a Winterwerp  c. Hollandia  1979. október 24-ei ítélet, Ashingdane  c.  Egyesült Királyság  ügyben hozott 1985. május 25-ei ítélet, Herczegfalvy c.  Ausztria  ügyben  hozott  1992.  szeptember  24-ei  ítélet, újabbak közül a Filip c. Románia ügyben hozott 2007. március 14- ei ítélet stb.)  A  fair bírói eljárás, a jogorvoslati rendszer is inkább olyan összefüggésekben   merült  fel,  ami   éppen   fordítottja   az indítványozó  által  igényeltnek. Így például  abban  az  angol esetben,  amelynek jogi hátterében az állt, hogy  ha  az  orvos megítélése   szerint  szükséges  lépéshez  a   cselekvőképtelen gyermek hozzátartozója alapos ok nélkül nem adja beleegyezését, ilyenkor  az  orvos  a  bíróságtól eszközölheti  ki  a  hiányzó akaratnyilatkozat pótlását. Kényszerítő szükség nélkül  azonban nem mellőzheti e fórum megkeresését, különösen akkor nem, ha az orvosi   beavatkozás  formáját  illetően  alternatívák  vannak. (Glass  c.  Egyesült Királyság ügy, 2004. március  9-én  hozott ítélet.  80-84. §) Egy orvosi műhibaper elhúzódása érintette  a 6. és 13. cikket (D.M. c. Lengyelország ügyben 2003. október 14- én  hozott  ítélet  38-39.  §).  A védőoltással  összefüggésben bekövetkezett egészségkárosodás nyomán az állam  és  a  gyermek szülei  között a kártérítés kapcsán létrejött békés  megegyezés utólagos  módosítására  irányuló per elhúzódása  lépte  túl  az ésszerű  időtartamot  (Kellner c.  Magyarország  ügyben,  2004. szeptember  28-ai  ítélet  22-24.  §)  A  Pretty  c.   Egyesült Királyság  ügyben  hozott 2002. április 29-ei ítélet  eutanázia iránti kérelem tárgyában született, amelyben a panaszos — az őt halálba   segíteni  nem  hajlandó  orvosokkal  szemben   —   az embertelen  bánásmód tilalmát, illetve a magánélet tiszteletben tartását  és  a vallási, lelkiismereti meggyőződés tiszteletben tartását  és  a  diszkrimináció tilalmát exponálta,  de  nem  a jogorvoslati  jogot.  Egy olasz ügyben a  kötelező  védőoltásra visszavezetett károsodás miatt indított kártérítési  perben  az Emberi  Jogok  Európai  Bírósága  kijelentette,  hogy  maga   a kötelező   védőoltás   intézménye  a   magánélet   tiszteletben tartásával    összefüggésben    értelmezhető    (Salvetti    c. Olaszország, 2002. július 9-ei döntés). Ez összhangban volt  az X.  c.  Egyesült Királyság ügyben még az Emberi  Jogok  Európai Bizottsága  által hozott 1978. július 12-i döntéssel,  amelyben éppen   védőoltások  ügyében  a  Bizottság  azt  a  tételt   is kifejtette,  hogy  „jogszerű, ha az  állam  úgy  véli,  hogy  a szakorvos  megítélésére kell hagyni az arról való meggyőződést, hogy van-e kontraindikáció”.  Mindennek  nem mondanak ellent az Európa Tanácsnak  az  emberi lény   emberi  jogainak  és  méltóságának  a  biológia  és   az orvostudomány  alkalmazására  tekintettel  történő   védelméről szóló, Oviedóban, 1997. április 4-én kelt egyezménye, az emberi jogokról  és  a  biomedicináról szóló egyezmény  (kihirdetve  a 2002.   évi   VI.   törvényben)   valamint   ennek   kiegészítő jegyzőkönyvei sem.  Az  ovideoi  egyezmény  Beleegyezés alcímű  5.  cikke  szerint „Egészségügyi beavatkozás csak azután hajtható végre,  ha  abba az   érintett  személy  szabadon  és  tájékozottságon   alapuló beleegyezését  adta.  Ennek a személynek  előzetesen  megfelelő tájékoztatást   kell   kapnia   a   beavatkozás   céljáról   és természetéről, valamint következményeiről és kockázatairól.  Az érintett     személy     beleegyezését    bármikor     szabadon visszavonhatja”.   A  gyermekvédőoltásokat   illetően   azonban releváns  a  Beleegyezési képességgel nem rendelkező  személyek védelme  alcímű 6. cikk is: „1. A 17. és 20. cikkek fenntartása [kísérletek  és  szervátültetés  —  KP]  mellett,  beleegyezési képességgel nem rendelkező személyen csak saját közvetlen javát szolgáló  beavatkozás  hajtható végre.  2.  Abban  az  esetben, amikor  a  törvény  szerint,  egy  kiskorú  nem  rendelkezik  a beavatkozásba  való  beleegyezés képességével,  a  beavatkozást csak képviselője, hatóság vagy a törvény által kijelölt személy vagy testület engedélyével lehet végrehajtani.”  Azaz  a nemzetközi jogi szabályozás az „informed consent”  elv érvényesítése  során sem abszolutizálja a szülői  akaratot,  és annak  felülbírálhatóságát illetően általában  véve  hatóságról (autorité/authority)  szól,  azaz  nem  követeli  meg  a  bírói természetű jogorvoslatot.                                 IV.    A    többségi   határozatnak   az   R1.   alkotmányellenessége megállapítása  a  módszertani  levelek,  útmutatók  és  hasonló dokumentumok  jogi  relevanciájának az  Alkotmánybíróság  által számos alkalommal tárgyalt problematikájához kapcsolódik.  A   határozat   maga  is  idézi  a  45/1991.  (IX.   10.)   AB határozatból,  hogy  „1. A jogalkotásról szóló  1987.  évi  XI. törvény (a továbbiakban: Jat.) 61. § (2) bekezdése szerint:  »E törvény  nem érinti a hatálybalépése előtt alkotott jogszabály, határozat,   utasítás,   szabvány,   ármegállapítás   és   jogi iránymutatás  hatályát.«  A  szakaszhoz  fűzött   indokolás   a törvényalkotói  szándékot a következőképp  fogalmazza  meg:  »E rendelkezés  célja  az, hogy a törvény alkalmazása  ne  okozzon zavart  a jogéletben. A törvény rendelkezéseit a hatálybalépése előtt  kibocsátott jogszabályok, határozatok, utasítások,  jogi iránymutatások      vonatkozásában      folyamatosan,      azok felülvizsgálata   során  kell  átvinni   a   gyakorlatba.«   Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Jat. ezen  szabálya  nem sérti  az  Alkotmány egyetlen rendelkezését sem.  Ellenkezőleg, összhangban   áll   az   Alkotmánynak  a   Magyar   Köztársaság jogállamiságát deklaráló 2. § (1) bekezdésével. A  jogállamiság egyik fontos tartalmi eleme a jogbiztonság, amelynek megőrzését célozza a Jat. rendelkezése.” (ABH 1991, 206, 207.)  A   határozat   logikai  levezetése  azon   alapul,   hogy   a módszertani   levelek  olyan  információkat  is   tartalmaztak, amelyek  nem  puszta  orvosi szakkérdéseket jelentettek,  hanem amelyek érintették az egyének bizonyos jogait.  Az  indítványozó azt állította, hogy „leginkább a  járványügyi hatóságok gyakorlatából” lehetett értesülni a egyes védőoltások beadásának  megfelelő életkorról, az iskolai  oltási  kampányok esetében  nem  volt biztosíték az időpontról,  a  módról  és  a várható    következményekről   való   tájékoztatást   illetően. Valójában azonban az ún. védőnői hálózat tényleges működése, az oltási könyv, az iskolai tájékoztatás intézményrendszere az  én megítélésem  szerint  az  alapvető  információkat,   szervezett rendszerben   megadta.   Ezért  én   nem   tudom   osztani   az indítványozónak   a   többségi   határozatban   is   elfogadott állítását,  de következésképpen az erre épülő következtetéseket sem,  hogy a tájékoztatóban, a módszertani levelekben az egyéni jogok  érvényesítésével, egyéni kötelezettségek  teljesítésével érdemi összefüggésben levő, új információk jelentek volna meg.  Így  azonban a 45/1991 (IX.10.) AB határozat hivatkozott része mutatis  mutandis a többségi határozattal ellentétes konklúziót is alátámasztja.                                 V.    A  végleges  mentesítés iránti kérelem elutasítása  esetén  az azonnali  végrehajthatóság elrendelése  megítélésem  szerint  a védőoltások esetében azért nem azonosítható, az azonnal, minden körülmények  közötti végrehajtandósággal,  mivel  ha  az  adott időpontban  az ideiglenes mentesítés imperatív alapokai  (lázas betegség,  stb)  fennállnak,  úgy  a  beavatkozásra  magát   az egészségügyi  törvényt illetve az orvosi,  szakmai  szabályokat figyelembe   véve   nem  kerülhet  sor,  hanem   időpontkitűzés történik.  Nem  vitatva  a  végleges mentesítés elvi  jogszerűségét,  azt csak  evidens  orvosi  indokok alapján tartom  alkalmazhatónak: például a halálos betegségben szenvedő és a tudomány mai állása szerint   rövidesen  a  végstádiumba  kerülő   beteg   esetében nyilvánvalóan  nincs értelme erőltetni a vakcinációt.  Bizonyos immunhiányos  betegségek  ritka fajtái  szintén  orvosi  okként szolgálnak.  Ilyen  esetekben azonban  az  orvosnak  a  passzív immunizálást  kell  elérnie, bizonyos globulin-anyagok  beadása révén.  Tekintettel  arra,  hogy a végleges  mentesítés  orvosi szempontból  tehát  csak  igen  ritkán  előforduló  körülmények egybeesése  esetén,  az  adott  személy  egészségi  állapotának sajátosságai  miatt  képzelhető el,  így  a  jelen  szabályozás nézetem  szerint megfelel a fentiekben érintett, a  köz-  és  a magánérdek egyeztetése követelményének.  Ennek   megfelelően  tehát  maga  az  indítványban   felvetett probléma nem tekinthető olyan súlyúnak, mint ami indokolhatná a jelenlegi szabályrendszer átfogó felülvizsgálatát illetve  azon belül valamilyen paradigmaváltást.                                 VI.    Ez   azért  is  különösen  fontos,  mivel  nagyon  sok   egyéb jogszabály  és jogi helyzet kapcsolódik az oltási könyv  néhány éve  bevezetett  új  formája szerint az életkori  sávonként  is pontosan  a  szülő tudomására hozott oltottság  megtörténtéhez. Ilyen mindenek előtt a gyermekek beiskolázása. Állampolgárként, szülőként      szembesülünk     a     következő     szabállyal: „Gyermekközösségbe,   továbbá  alsó-  és   középfokú   oktatási intézménybe  csak  az  előírt oltásokkal  rendelkező  gyermekek vehetők  fel.”  Ez  a közismert tétel szintén csak  módszertani levélben  (lásd pl. Johan Béla Országos Epidemiológiai  Központ Módszertani levele a 2005. évi védőoltásokról, EPINFO 12.  évf. 1.  különszám, 2005. január 27.) szerepel — nem vitatható, hogy a  közoktatásról szóló törvényben lenne a helye.  Jogforrástani szempontból  azonban  valamelyest javít  a  helyzeten,  hogy  a települések  önkormányzatai helyi rendeleteikbe  tartalmilag  — vagy  éppen  szó szerint — átvezetik. Abban az  esetben,  ha  a mentesítés  iránti kérelem elutasítása kapcsán egy jogorvoslati vita  fórumainak  bejárására kerül  sor,  vajon  ennek  jogerős eldőléséig a gyermek beiskolázható-e vagy sem? Ha igen  (vö.  e szabálynak  a  normahierarchiában elfoglalt igen  problematikus pozícióját),  akkor további kérdések merülnek  fel  a  hatályos rendelkezés alkotmányellenessé nyilvánítása miatt, ideértve  az adott   helységben   az   iskolaszék,   szülők,   ÁNTSZ    stb. tájékoztatási kötelezettségét, a felmerülő problémák kezelését, stb.  Az   oktatásügy  sajátosságai  miatt  a  végleges  mentesítés, illetve  az  adott  korban esedékes védőoltások  beadásának  az esetleges   jogorvoslati  út  bejárására  tekintettel   történő elhalasztgatása  egyéb  szempontból is  gondokat  okoz.  A  mai iskolás  korosztályban az iskolával illetve  a  szülőkkel  való külföldre  utazás  mindennapi  jelenség.  A  hazai  99  %   -os lefedettség  a nem oltott számára bizonyos biztonságot  jelent, de  az ennél alacsonyabb immunizáltságú országokba való belépés az   immunizáltsággal  nem  rendelkező  gyermek  számára  jóval nagyobb  kockázatot  jelent. Az adatvédelmi  szabályok  kapcsán pedig  az  a  kérdés merül fel, hogy az egészségügyi  állapotra vonatkozó   adatok  fokozott  védettsége  hogyan  szembesül   a pedagógusnak   a  rábízott  védettséggel  rendelkező,   illetve védettséggel nem rendelkező gyermekek iránti felelősségével.  A   jelenlegi   a  szabályozáshoz  logikusan  kapcsolódnak   a közegészségügynek a migrációval, menekültjoggal összekapcsolódó vetületeit  érintő  jogszabályok  a  maguk  szigorával.  Így  a menedékjogról  szóló  1997. évi CXXXIX. törvény  a  16.  §  (1) bekezdés  c)  pontja szerint a menekültkénti  elismerését  kérő „egészségügyi    szűrésnek,   gyógykezelésnek,    jogszabályban kötelezően  előírt, valamint az illetékes egészségügyi  hatóság által    megbetegedési   veszély   esetén   elrendelt   hiányzó védőoltások pótlásának köteles magát alávetni”. [A  19.  §  (2) bekezdés  b)  pontja  ugyanezt  írja  elő  a  menedékesre].   A külföldiek  beutazásáról  és tartózkodásáról  szóló  2001.  évi XXXIX.  törvény  4. § (1) bekezdés e) pontja a  beutazás  és  a letelepedés  akadályának  tekinti,  ha  az  illető   a   Magyar Köztársaság közegészségügyi érdekeit veszélyezteti.  E  jelenlegi szabályokon történő lazítás megnehezíti ezeknek a szabályoknak  az  érvényesítését.  Hiszen  nemcsak   a   magyar állampolgár  számára szűnik meg az „azonnali  végrehajthatóság” elve.  Ha  lehetővé  tesszük védőoltások  megkövetelhetőségével szemben  a  jogorvoslati  jogot, akkor a  menekültjog  hatályos szabályai  szerint  ugyanaz  — ti. az  immunizálásra  vonatkozó szabályok  kétségbe  vonása,  in concreto  végleges  mentesítés igénylése — az államterületre belépő, menedékért folyamodót  is megilleti.                                VII.    Végezetül  pedig  azt kívánom hangsúlyozni,  hogy  megítélésem szerint  nem  lehet úgy beépíteni a védőoltásokat illetően  egy olyan, a beavatkozás előtti jogorvoslati megoldást, hogy az  ne implikálná   általában   véve,  gyakorlatilag   minden   orvosi beavatkozásra  vonatkozóan  a  hatályos  szabályok   áttörését. Hasonlóképpen,  ha  alkotmányossági szempontból  a  módszertani levelek,  iránymutatók  tekintetében vethető  is  fel  kritika, nézetem  szerint  a közegészségügy működőképességének  megóvása azt  követeli,  hogy a jogi formalizáltság ne kerekedhessen  az orvosi  tudományok,  az  orvosi deontológia  és  a  szakmaiság, operativitás  követelményei fölé.  Ennek  megfelelően  tehát  a hatályos   szabályok  szerinti  ex  post  facto  kontrollt,   a védőoltások   mai   rendszerének   biztosítéki,   kártalanítási szabálykomplexumát elégségesnek és alkotmányosnak tartom. Budapest, 2007. június 19.                                                Dr. Kovács Péter                                                   alkotmánybíró A különvéleményhez csatlakozom.                                          Dr. Lenkovics Barnabás                                                   alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	Compulsory vaccination for certain age groups
Number of the Decision: .	39/2007. (VI. 20.)
Date of the decision: .	06/19/2007
Summary: The protection of children's health and the protection against contagious diseases justify compulsory vaccination for certain age groups from a constitutional perspective.
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2007-3-006
. Full text: en_0039_2007.pdf