Hungarian
Ügyszám:
.
20/B/1993
Előadó alkotmánybíró: Sólyom László Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A határozat száma: 48/1998. (XI. 23.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 1998/333
.
A határozat kelte: Budapest, 11/18/1998
.
.
A határozat szövege:
.
A határozat szövege:
                     A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

    Az    Alkotmánybíróság    jogszabály    alkotmányellenességének
    megállapítására   és   megsemmisítésére  irányuló   indítványok
    tárgyában   –   Dr.  Lábady  Tamás  és  Dr.Tersztyánszky   Ödön
    alkotmánybírók különvéleményével, valamint Dr.  Ádám  Antal  és
    Dr.  Holló  András  alkotmánybírók párhuzamos  indokolásával  –
    meghozta a következő
                                   
                             határozatot:

    1.  Az Alkotmánybíróság megállapítja: nem alkotmányellenes,  ha
    törvény  az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén  lehetővé
    teszi   a   terhesség  megszakítását.  A  súlyos  válsághelyzet
    fennállásának vizsgálatáról a törvényhozó azonban alkotmányosan
    kizárólag  akkor  mondhat le, ha egyszersmind  a  magzati  élet
    védelmére irányuló, megfelelő ellensúlyt képező rendelkezéseket
    is megállapít.

    2.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja: a  súlyos  válsághelyzet
    fogalmának és alkalmazása feltételeinek meghatározása kizárólag
    törvényben    történhet   a   törvényi   meghatározás    hiánya
    alkotmányosan    nem    pótolható   sem   alacsonyabb    szintű
    jogforrással, sem jogalkalmazói jogértelmezéssel.

    3.  Az Alkotmánybíróság megállapítja: a magzati élet védelméről
    szóló  1992.  évi LXXIX. törvény (a továbbiakban: Magzatvédelmi
    törvény)   6.   §  (1)  bekezdés  d)  pontjának  alkalmazásánál
    alkotmányos   követelmény,   hogy   annak   során   a    súlyos
    válsághelyzet   törvényben   meghatározott   fogalma    és    a
    törvényalkotó  által  e határozatnak megfelelően  megállapított
    feltételek jussanak érvényre.

    4.  Az  Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  a  Magzatvédelmi
    törvény  12.  §  (6) bekezdése és az e törvény  végrehajtásáról
    szóló  32/1992.  (XII.  23.) NM rendelet  9.  §  (3)  bekezdése
    alkotmányellenes.  Ezért e rendelkezéseket az  Alkotmánybíróság
    2000. június 30. napjával megsemmisíti.

    5.  Az  Alkotmánybíróság  elutasítja azokat  az  indítványokat,
    amelyek  a  Magzatvédelmi törvény 6. § (1) bekezdés d)  pontja,
    valamint  a 6. § (2) bekezdés b) pontja alkotmányellenességének
    megállapítására   és  megsemmisítésére  irányultak.   Ugyancsak
    elutasítja az Alkotmánybíróság azokat az indítványokat, amelyek
    a  Magzatvédelmi  törvény egészének alkotmányellenességét  arra
    alapozva   állítják,  hogy  a  törvény  a   magzat   jogállását
    kifejezetten  nem  határozza meg, hogy a magzat  jogalanyiságát
    nem  állapította  meg, hogy a magzat jogairól nem  rendelkezik,
    továbbá  azt  az indítványt is, amely azt kifogásolta,  hogy  a
    Magzatvédelmi    törvény    nincs   összhangban    a    Polgári
    Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 10. §-ával.

    6.   Visszautasítja  az  Alkotmánybíróság  az   arra   irányuló
    indítványt, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg, hogy ember-
    e a magzat.

    Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben
    közzéteszi.
                                 Indokolás

                                    I.

      1.   Az   Alkotmánybírósághoz  számos  indítvány   érkezett   a
      Magzatvédelmi törvény több rendelkezésével, illetve  a  törvény
      egészével,  valamint  az annak végrehajtásáról  szóló  32/1992.
      (XII.   23.)   NM   rendelet  (a  továbbiakban:   Vhr.)   egyes
      rendelkezéseivel    kapcsolatosan.    Az    indítványokat    az
      Alkotmánybíróság  –  tárgyuk szerint – több üggyé  egyesítette.
      Ezek   közül   az   ügyek  közül  ebben   a   határozatban   az
      Alkotmánybíróság  azokat  az  egyik ügycsoportban  elkülönített
      indítványokat bírálta el, amelyek a Magzatvédelmi törvény  azon
      rendelkezéseit   támadják,   amelyek   szerint   a    terhesség
      megszakítható  az  állapotos nő súlyos  válsághelyzete  esetén,
      továbbá  azokat,  amelyek a magzat jogalanyiságának  kérdésével
      függnek  össze.  Az  indítványokban  felvetett  alkotmányossági
      kifogások lényege a következő:

      A  Magzatvédelmi törvény 6. § (1) bekezdés d) pontja szerint  a
      terhesség  a 12. hetéig szakítható meg az állapotos  nő  súlyos
      válsághelyzete  esetén.  Az  indítványozók  szinte   mindegyike
      támadja ezt a rendelkezést, azzal érvelvén, hogy ez a szabály –
      figyelembe véve a súlyos válsághelyzet fogalmát meghatározó 12.
      § (6) bekezdést is – gyakorlatilag korlátlanul lehetővé teszi a
      terhesség-megszakítást. Ezzel kapcsolatban  alkotmányellenesnek
      tartja  az egyik indítványozó a Vhr. 9. § (3) bekezdését,  mely
      alapján   a   súlyos  válsághelyzet  fennállását  a  terhessége
      megszakítását  kérő nő nyilatkozatával igazolja, a  nyilatkozat
      tartalmával,    illetőleg    valódiságával    kapcsolatban    a
      Családvédelmi Szolgálat munkatársának mérlegelési joga nincs.

      Ugyancsak  alkotmányellenesnek tartja az egyik  indítványozó  a
      Magzatvédelmi  törvény  6.  § (2)  bekezdés  b)  pontját,  mely
      lehetőséget  ad a terhesség megszakíthatósága időtartamának  18
      hétre való meghosszabbítására abban az esetben, ha az állapotos
      nő terhességét neki fel nem róható egészségi ok, illetve orvosi
      tévedés  miatt  nem ismeri fel korábban, vagy  az  egészségügyi
      intézmény,  illetve valamely hatóság mulasztása  miatt  haladta
      meg a terhessége a 12 hetes időtartamot.

      Több   indítványozó  tartja  a  Magzatvédelmi  törvény  egészét
      alkotmányellenesnek,  mivel  az  —  mint  állítják  —,  címével
      ellentétben nem tartalmaz egyetlen konkrét rendelkezést  sem  a
      magzatok védelméről, jogairól, és nem állapította meg a  magzat
      jogalanyiságát.  Az  egyik  indítványozó  ezért  azt  kéri   az
      Alkotmánybíróságtól, hogy állapítsa meg, hogy ember-e a magzat.

      Az    indítványozók   az   Alkotmány   számos    rendelkezésére
      hivatkoznak,  így  az 54. § (1) bekezdésre (az  élethez  és  az
      emberi méltósághoz való jog), a 8. § (1) bekezdésére (az  állam
      alapjogvédelmi  kötelezettsége), a 66. §  (2)  bekezdésére  (az
      anyák állami támogatása és védelme a gyermek születése előtt és
      után), a 70/D. §-ra (a testi és lelki egészséghez való jog)  és
      a 70/E. §-ra (szociális biztonsághoz való jog).

      Ugyancsak valamennyi indítványozó utal az Alkotmánybíróságnak a
      terhesség-megszakításra   vonatkozó   korábbi    szabályozással
      foglalkozó 64/1991. (XII. 17.) AB határozatára (ABH 1991,  297,
      a  továbbiakban:  Abh.).  Az indítványozók  szerint  ugyanis  a
      törvényhozó a jelenleg hatályos szabályozás megalkotásakor  nem
      tett    eleget    az    Abh.-ban   meghatározott    alkotmányos
      követelményeknek.

      Alkotmányellenesnek    tartja   az   egyik    indítványozó    a
      Magzatvédelmi  törvényt,  mert az  ellentétben  áll  a  Polgári
      Törvénykönyvről  szóló 1959. évi IV. törvény  (a  továbbiakban:
      Ptk.)   10.   §-ával,  mely  szerint  a  gyermek  részére   már
      megszületése  előtt gondnokot kell kirendelni, ha  ez  jogainak
      megóvása  érdekében  szükséges,  különösen  ha  a  gyermek   és
      törvényes képviselője között érdekellentét van.

      2.   A   Magzatvédelmi  törvénynek  és  a  Vhr.-nek   a   jelen
      határozatban vizsgált rendelkezései a következők:

      Magzatvédelmi törvény:
      6. § (1) A terhesség a 12. hetéig szakítható meg, ha
      a)  azt  az  állapotos nő egészségét súlyosan veszélyeztető  ok
      indokolja;
      b)     a    magzat    orvosilag    valószínűsíthetően    súlyos
      fogyatékosságban vagy egyéb károsodásban szenved;
      c) a terhesség bűncselekmény következménye, valamint
      d) az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén.
      (2) A terhesség az (1) bekezdésben foglalt feltételek esetén  a
      18. hetéig szakítható meg, ha az állapotos nő
      a) korlátozottan cselekvőképes vagy cselekvőképtelen;
      b) terhességét neki fel nem róható egészségi ok, illetve orvosi
      tévedés  miatt  nem ismeri fel korábban, vagy  az  egészségügyi
      intézmény,  illetve valamely hatóság mulasztása  miatt  haladta
      meg a terhessége az (1) bekezdésben foglalt időtartamot.

      12.  §  (6)  Súlyos  válsághelyzet az, amely testi  vagy  lelki
      megrendülést, illetve társadalmi ellehetetlenülést okoz, és  ez
      által  veszélyezteti a magzat egészséges fejlődését.  A  súlyos
      válsághelyzet fennállását az állapotos nő a kérőlap aláírásával
      igazolja.

      Vhr.  9.  §  (3) A Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdésében
      foglalt feltétel fennállását a terhessége megszakítását kérő nő
      nyilatkozatával igazolja, a nyilatkozat tartalmával,  illetőleg
      valódiságával  kapcsolatban  a  munkatársnak  mérlegelési  joga
      nincs.

      Ptk.  10.  § A gyermek részére már megszületése előtt gondnokot
      kell  kirendelni, ha ez jogainak megóvása érdekében  szükséges,
      különösen   ha  a  gyermek  és  törvényes  képviselője   között
      érdekellentét van.

      Az    indítványozók    Alkotmány   következő    rendelkezéseire
      hivatkoztak,    illetve   Alkotmánybíróság    az    indítványok
      elbírálásakor  az  alábbi  alkotmányi rendelkezéseket  tartotta
      szem előtt:

      2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.
      8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és
      elidegeníthetetlen  alapvető jogait, ezek tiszteletben  tartása
      és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
      54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett
      joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit
      nem lehet önkényesen megfosztani.
      66.  §  (2)  A  Magyar  Köztársaságban az  anyáknak  a  gyermek
      születése  előtt és után külön rendelkezések szerint támogatást
      és védelmet kell nyújtani.
      70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van  a
      lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.
      70/E.  § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van  a
      szociális    biztonsághoz;   öregség,   betegség,   rokkantság,
      özvegység,   árvaság   és   önhibájukon   kívül   bekövetkezett
      munkanélküliség  esetén a megélhetésükhöz  szükséges  ellátásra
      jogosultak.

                                    II.

      1.  Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban formai okból, a szabályozás
      rendeleti  szintje  miatt  alkotmányellenesnek  minősítette  és
      megsemmisítette a terhesség-megszakításról szóló 76/1988.  (XI.
      3.)  MT  rendeletet, az annak végrehajtására  kiadott  15/1988.
      (XII.  15.)  SZEM rendeletet, valamint az egészségügyről  szóló
      1972.  évi  II. törvénynek azokat a rendelkezéseit,  amelyek  a
      rendeletben   való  szabályozásra  felhatalmazást   adtak.   Az
      Alkotmánybíróság  megállapította,  hogy  az  abortuszt   minden
      esetben  törvényben  kell szabályozni. A  terhesség-megszakítás
      szabályozásával  ugyanis a törvényhozó  egyszersmind  a  magzat
      jogalanyiságáról is dönt, ez pedig csak törvényben történhet. A
      megsemmisített  rendelkezéseket  az  Alkotmánybíróság  tartalmi
      szempontból  nem  vizsgálta.  Rámutatott  azonban   azokra   az
      alkotmányos  keretekre,  amelyek – a  törvényhozónak  a  magzat
      jogalanyiságára  vonatkozó döntésétől  függően  –  az  abortusz
      alkotmányos szabályozásának lehetőségeit behatárolják.

      A   Magzatvédelmi  törvény  javaslatának  általános  indokolása
      csupán  a korábbi jogszabályok megsemmisítésének formai  okaira
      hivatkozik,  s  azt emeli ki, hogy a hatályon  kívül  helyezett
      jogszabályok  tételes tartalmi elemzésével az  Alkotmánybíróság
      nem  foglalkozott.  Az Abh. azon részeire,  amelyek  a  további
      szabályozás  számára az alkotmányos kereteket meghatározták,  a
      törvényjavaslat nem hivatkozik. Az Alkotmánybíróság először azt
      tekinti át, mennyiben felel meg a Magzatvédelmi törvény az Abh.-
      ban  meghatározott  formai követelménynek,  a  törvényi  szintű
      szabályozásnak, továbbá azt, hogyan foglal állást a törvény  az
      abortusz  szabályozását  meghatározó  előkérdésben:  a   magzat
      jogalanyiságának  kérdésében. Az Alkotmánybíróság  az  ehhez  a
      problémához   kapcsolódó  indítványokat  is  elbírálja.   Külön
      foglalkozik a határozat az abortusz feltételei közül  a  súlyos
      válsághelyzet alkotmányosságának vizsgálatával (III. rész).

      2.  Az  Alkotmánybíróság  az Abh.-ban megállapította,  hogy  az
      Alkotmány  8.  § (2) bekezdése helyes értelmezése  szerint  nem
      minden,  az  alapjogokkal  való  összefüggés  követeli  meg   a
      törvényi  szintű  szabályozást.  Valamely  alapjog  tartalmának
      meghatározása  és  lényeges garanciáinak  megállapítása  csakis
      törvényben történhet, törvény kell továbbá az alapjog közvetlen
      és  jelentős korlátozásához is. Az alapjogokkal való  közvetett
      és  távoli  összefüggések esetén azonban elegendő  a  rendeleti
      szintű  szabályozás is. Természetesen igen közelről  érinti  az
      abortusz szabályozása az anya önrendelkezési jogát és érintheti
      más jogait is, például az élethez és egészséghez való jogát. Az
      abortusszal kapcsolatban azonban alapvetően az követeli  meg  a
      törvényi  szintű  szabályozást, hogy  ezzel  minden  esetben  a
      magzat  alapjogi státuszáról is állást kell foglalni.  Az  anya
      önrendelkezéshez  és egészséghez való jogáról való  rendelkezés
      is  emiatt  igényel minden esetben törvényi formát  (ABH  1991,
      300, 302).

      Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Magzatvédelmi törvény
      magában  foglalja  mindazon kérdések szabályozását,  amelyek  a
      fentiek  szerint törvényi szintet követelnek. Bár a  terhesség-
      megszakítás   feltételei   vonatkozásában   a   Vhr.   lényeges
      részletekről  rendelkezik,  az  Alkotmánybíróság  megállapítja,
      hogy   az   alapjogokkal  való  összefüggés   szempontjából   a
      Magzatvédelmi törvényben foglalt szabályok elegendők.  Így  van
      ez  a súlyos válsághelyzet indikációja esetében is. Noha a Vhr.
      mondja  ki  kifejezetten,  hogy az  állapotos  nő  erről  szóló
      nyilatkozata  tartalmával, illetőleg valódiságával kapcsolatban
      a Családvédelmi Szolgálat munkatársának mérlegelési joga nincs,
      a   Magzatvédelmi  törvény  ama  rendelkezése,  hogy  a  súlyos
      válsághelyzet fennállását a nő a kérőlap aláírásával  igazolja,
      már  önmagában  egyértelművé  teszi  ennek  az  indikációnak  a
      jellegét,  azt,  hogy  a válsághelyzet vizsgálatáról  az  állam
      lemond,  és  az  abortuszt  egyedül a nő  kívánságától  függően
      lehetővé teszi.

      Az  Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  az  Országgyűlés   a
      Magzatvédelmi törvény megalkotásával formailag eleget  tett  az
      Abh.-ban  meghatározott követelményeknek, ezért  e  tekintetben
      megszűnt az alkotmányellenes helyzet.

      3. Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban részletesen kifejtette, hogy
      a  terhesség-megszakítás szabályozása  során  a  törvényhozónak
      (esetleg   az  alkotmányozónak)  abban  az  előkérdésben   kell
      döntenie, hogy a magzat ember-e, rendelkezik-e jogalanyisággal,
      azaz  kiterjedjen-e az ember jogi fogalma a  születés  előttre,
      egészen a fogantatásig. Az Alkotmánybíróság megállapította:  az
      Alkotmány  rendelkezései  nem adnak  kifejezett  eligazítást  a
      tekintetben, hogy a magzat jogalany-e, és a kérdés az Alkotmány
      értelmezésével sem dönthető el. Az Alkotmányból nem következik,
      hogy  a  magzat jogalanyiságát el kellene ismerni, de  az  sem,
      hogy  ne  lehetne  a magzatot jogilag embernek  tekinteni  (ABH
      1991, 312).

      a)  Az  Országgyűlés  1993. március 23. napján  fogadta  el  az
      emberi  jogok  és  az  alapvető szabadságok  védelméről  szóló,
      Rómában, 1950. november 4-én kelt egyezmény és az ahhoz tartozó
      nyolc  kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről  szóló  1993.  évi
      XXXI.   törvényt   (Emberi   Jogok   Európai   Egyezménye,    a
      továbbiakban: Egyezmény). A törvény 1993. április 15-én  lépett
      hatályba.

      Bár   az  Alkotmánybíróság  az  alapvető  jogokkal  kapcsolatos
      gyakorlatában működése kezdetétől figyelembe vette az Egyezmény
      rendelkezéseit,  az  kihirdetése következtében  csak  1993-tól,
      tehát az Abh. meghozatalát követő időponttól kötelező érvényű a
      Magyar Köztársaság számára.

      Az  Egyezmény  2. cikk 1. bekezdése kimondja: “A  törvény  védi
      mindenkinek  az  élethez való jogát. Senkit nem lehet  életétől
      szándékosan   megfosztani  (...)”.  Az   Egyezmény   szövegének
      értelmezésekor ugyanaz a kérdés vetődik fel, mint az  Alkotmány
      54. § (1) bekezdése esetében: kimondható-e egyértelműen, hogy a
      “mindenki”   (“everyone”,  a  francia  szöveg  szerint   “toute
      personne” a hivatalos német fordításban már “jeder Mensch” – az
      Alkotmány  esetében  a  “minden ember”)  kifejezés  értelmezési
      tartományába kötelező erővel beletartozik a magzat is;  másképp
      fogalmazva,  ugyanolyan  módon védi-e  az  Egyezmény  a  magzat
      élethez  való  jogát,  mint  a már megszületett  emberekét.  Az
      Európai   Emberi  Jogi  Bizottság  több  konkrét  eset  kapcsán
      szembetalálta  magát  a  kérdéssel, és  gyakorlata  egységesnek
      mondható: nem foglalt állást. Az X v United Kingdom ügyben  [No
      8416/79,  19  DR 244 (1980)] az Egyezmény 2. cikk 1.  bekezdése
      kapcsán kifejtette: “Úgy tűnik, hogy a “mindenki” kifejezés nem
      vonatkoztatható a meg nem született gyermekre”. A határozat ezt
      kiegészítette  azzal,  hogy  ha  feltételezzük   is,   hogy   e
      rendelkezés biztosítja a magzat élethez való jogát a  terhesség
      kezdetétől, e jog akkor is alávethető korlátozásnak,  beleértve
      a  terhesség  megszakítását  is, az  anya  élete  és  egészsége
      megóvása  érdekében. Hasonló tartalmú megállapításra  jutott  a
      Bizottság  a  H  v  Norway ügyben is [No  17004/90  73  DR  155
      (1992)].  A Bizottság megismételte a jog alanyára tett  korábbi
      megállapítását,  majd kifejtette, hogy a  Bizottság  nem  tudja
      megítélni,  vajon a magzatot védelem illeti-e meg az  Egyezmény
      2. cikk 1. bekezdése alapján, ugyanakkor kifejezetten nem zárta
      ki  annak  lehetőségét,  hogy bizonyos  körülmények  fennállása
      esetén ez megtörténhet. Ezért a Bizottság megítélése szerint  a
      terhesség-megszakítás   szabályozása   területén    az    egyes
      tagállamok  bizonyos szabadságot (certain discretion)  élveznek
      az Egyezmény alapján.

      A  Bizottság  érvelése, végeredményét tekintve,  megegyezik  az
      Abh.-ban  kifejtett gondolatmenettel. Miként az  Alkotmány,  az
      Egyezmény  sem  tartalmaz  a  magzat  jogalanyiságára,  illetve
      élethez való jogára vonatkozó rendelkezést, nem állapítható meg
      egyértelműen,  hogy  a  “minden  embert”  illetve   “mindenkit”
      megillető  élethez való jog hatálya a már megszületett  emberen
      túl kiterjed a magzatra is. Ezért az Egyezmény alapján az abban
      részes  tagállamok viszonylagos szabadságot  élveznek  abban  a
      tekintetben,  hogy  kiterjesztik-e  a  magzatra   az   abszolút
      védelmet  biztosító  jogalanyiságot,  illetve  ha  nem,  miként
      biztosítják  a magzati élet védelmét, szabályozzák az  abortusz
      megengedhetőségét.  Mindezekre tekintettel az  Alkotmánybíróság
      az  Abh.-ban  a  magzat  jogalanyisága  tekintetében  kifejtett
      gondolatmenetét továbbra is irányadónak tekinti.

      b)   A   Magzatvédelmi  törvényt  1992-ben   alkotta   meg   az
      Országgyűlés. A fentiek szerint az Abh.-ban egy évvel  korábban
      kifejtetteken  az  Egyezmény kihirdetése  sem  változtatott,  a
      törvény alkotmányosságának elbírálásakor az Alkotmánybíróság az
      Abh.-ban kifejtettekre támaszkodhat.

      Az  Alkotmánybíróság  megállapítja, hogy noha  a  Magzatvédelmi
      törvény nem rendelkezik kifejezetten a magzat jogalanyiságáról,
      a terhesség-megszakítás e törvényben foglalt szabályozásával az
      Országgyűlés implicite azt juttatta kifejezésre, hogy  szerinte
      a magzat jogilag nem ember. Az Alkotmánybíróság ugyanis az Abh.-
      ban  részletesen  kimutatta, hogy a művi  terhesség-megszakítás
      bármely     szabályozása    magában    foglalja    a     magzat
      jogalanyiságáról, és ebből folyóan a magzat élethez való alanyi
      jogáról   való  döntést  (ABH  1991,  300-305).  Minden   olyan
      szabályozásnak,  amely  a  terhesség  megszakítását  az   olyan
      eseteken  túl  is megengedi, amelyekre nézve a  jog  eltűri  az
      emberi  életek  közötti  választást,  szükségképpen  azon  kell
      alapulnia,  hogy a magzat jogilag nem ember, nem jogalany  (ABH
      1991,  315,  316).  Nem változtatta meg tehát  a  Magzatvédelmi
      törvény  a  megelőzően  hatályban volt  jogszabályok  által  is
      képviselt állapotot a magzat továbbra sem jogalany az Alkotmány
      56.  §-a értelmében. Életét és méltóságát nem illeti meg  ezért
      az az abszolút védelem, ami az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből
      eredően a már megszületett embert megilleti.

      A  magzat jogalanyiságának el nem ismerése azonban nem  jelenti
      azt,  hogy a magzati élet nem élvez alkotmányos védelmet.  Mint
      azt  az  Alkotmánybíróság  az  Abh.-ban  kifejtette,  ebben  az
      esetben  is megilleti a magzatot az a – nem abszolút – védelem,
      amelyet  az élethez való jogból (Alkotmány 54. § (1)  bekezdés)
      következően  az  állam  a megfogant, keletkezőben  lévő  emberi
      életnek is nyújtani köteles. A Magzatvédelmi törvény sem  teszi
      kérdésessé   ezt   a  védelmet,  hanem  azzal   összhangban   a
      törvényhozó  abból  indult  ki, hogy  “a  fogantatással  induló
      magzati  élet  tiszteletet és védelmet érdemel”  (Magzatvédelmi
      törvény, preambulum), majd a normaszöveg is megismétli, hogy “a
      női  és  férfi ivarsejt egyesüléséből létrejött, az  anyaméhben
      kifejlődő magzatot és a gyermeket váró nőt támogatás és védelem
      illeti meg” (1. §). A törvényjavaslat indokolása kifejti,  hogy
      a  Magzatvédelmi törvény a terhesség-megszakítás problémáját  a
      magzat egészséges fejlődését biztosító feltételek megteremtése,
      azaz a magzati élet védelme szempontjából közelíti meg.

      4. a) A fentiek alapján az Alkotmánybíróság elutasította azokat
      az    indítványokat,    amelyek   a    Magzatvédelmi    törvény
      alkotmányellenességét arra alapozva állítják, hogy az a  magzat
      jogállását  kifejezetten nem határozza meg,  illetve  a  magzat
      jogait    –    amelyek    nélkül   az   indítványozó    szerint
      magzatvédelemről   beszélni  nem  lehet  –   nem   tartalmazza.
      Ugyancsak  elutasította az Alkotmánybíróság azt az  indítványt,
      amely  eleve  abból indult ki, hogy a magzatot az ember  teljes
      jogállása illeti meg, s ezen az alapon a Magzatvédelmi  törvény
      rendelkezéseit az emberölés engedélyezésének tartotta. Az Abh.-
      ban   kifejtettek  szerint  a  törvényhozó  (Alkotmányozó)   az
      abortusz  szabályozásának mikéntjével állást  foglal  a  magzat
      jogalanyiságáról  is, kifejezett rendelkezés  tehát  ehhez  nem
      szükséges.  A Magzatvédelmi törvény állásfoglalása az,  hogy  a
      magzat  nem  jogalany. Következésképpen jogairól a törvény  nem
      rendelkezhetett.

      b) Azt az indítványt amely – a Magzatvédelmi törvény kifejezett
      rendelkezése  hiányában  – az Alkotmánybíróságtól  kérte  annak
      megállapítását,  hogy  a  magzat ember-e,  az  Alkotmánybíróság
      hatáskörének hiányában visszautasította.

      c)  A magzat jogképességével közvetlenül összefüggő indítványok
      közül  elutasította az Alkotmánybíróság azt az  indítványt  is,
      amely  azt  tartja  “törvényellenesnek”, hogy  a  Magzatvédelmi
      törvény  a  terhesség  megszakításáról való  döntés  során  nem
      gondoskodik a magzat jogainak védelméről azzal, hogy számára  a
      Ptk.  10.  § alapján gondnokot rendelne ki. Az Alkotmánybíróság
      már  az  Abh.-ban  kifejtette, hogy a  feltételes  jogképesség,
      amellyel  a  Ptk.  a megszületendő gyermek érdekeinek  védelmét
      technikailag biztosítja, nem alkalmas az abortusz problémájának
      megoldására.   (ABH  1991,  310.)  Nem  áll   fenn   tehát   az
      indítványozó  által állított törvényi kollízió a  Magzatvédelmi
      törvény és a Ptk. között, ezért az Alkotmánybíróság a törvények
      közötti ellentmondás esetleges alkotmányellenességének tartalmi
      vizsgálatába    sem   bocsátkozott,   hanem    az    indítványt
      elutasította.

                                   III.

      1.   Az  Alkotmánybíróság  már  az  Abh.-ban  kimondta:  ha  az
      alkotmányozó vagy a törvényhozó úgy dönt, hogy a magzat jogilag
      nem ember, vagyis nem jogalany az Alkotmány 56. §-a értelmében,
      és ezért nem illeti meg az élethez és a méltósághoz való alanyi
      jog,  akkor az Alkotmánnyal összhangban nemcsak lehetséges,  de
      mellőzhetetlen  is  a magzati élet védelmére  vonatkozó  állami
      kötelesség,  valamint az Alkotmányban meghatározott  és  védett
      más értékek meghatározása és mérlegelése az anya önrendelkezési
      jogával és egyéb alapjogaival szemben.

      a)  Az Alkotmánybíróság megerősíti, hogy az Alkotmány 54. § (1)
      bekezdése   és  a  8.  §  (1)  bekezdése  “az  állam  elsőrendű
      kötelességévé”  teszi  az  emberi  élet  védelmét.   Az   állam
      kötelessége  az  alapvető  jogok  “tiszteletben  tartására   és
      védelmére”   nem   merül  ki  abban,  hogy  tartózkodnia   kell
      megsértésüktől,   hanem   magában   foglalja   azt   is,   hogy
      gondoskodnia kell az érvényesülésükhöz szükséges feltételekről.
      Az  államnak az egyes alanyi alapjogok biztosítása  mellett  az
      azokkal kapcsolatos értékeket és élethelyzeteket önmagukban is,
      azaz nem csupán az egyedi igényekhez kapcsolódóan védenie kell,
      mégpedig  úgy,  hogy  azokat a többi alapjoggal  összefüggésben
      értékeli.  Az állam ezért az alapjogból folyó alanyi jog  által
      védett  körön  túlmenően is meghatározhatja  ugyanazon  alapjog
      objektív, intézményes védelmi körét.

      Az   élethez   való   jogból  folyó  objektív  intézményvédelmi
      kötelességet  tehát az állam összhangban gyakorolja  azokkal  a
      hasonlóan objektív kötelességeivel, amelyek az egészséghez való
      jogból,  az  egészséges környezethez való jogból,  az  anyát  a
      gyermek  születése előtt és után az Alkotmány alapján megillető
      védelemből   és  támogatásból  hárulnak  rá.  Az   életvédelmet
      szolgáló alanyi jogok, állami kötelességek, valamint államcélok
      rendszerének  közös gyökere az élethez való  jog.  Az  említett
      alapjogokból folyó állami intézményvédelmi kötelességek  mindig
      túlmutatnak  az  alanyi  jogosultak  jogain.  Így  például   az
      egészséghez  való  jog éppúgy a jövő nemzedékek  egészségét  is
      szolgálja,  mint  az  egészséges  környezethez  való  jog.   Az
      Alkotmány   egyes   esetekben  nevesíti   az   intézményvédelmi
      kötelességeket,  másutt nem, előfordul az  is,  hogy  éppen  az
      alanyi  jogi  oldal  marad  háttérben  a  megfogalmazás  és   a
      hangsúlybeli  különbségek  nem  változtatnak  azon,   hogy   az
      alapjogok  egyaránt  tartalmazzák a szubjektív  jogokat  és  az
      objektív,  ennél  szélesebb  állami  kötelességeket   is.   (Az
      egészséghez való jog megfogalmazásából például első látásra  az
      a  benyomás  keletkezik, mintha itt az Alkotmány  csupán  arról
      rendelkezne,   hogy  a  Magyar  Köztársaság   a   munkavédelem,
      egészségügyi ellátás stb. biztosításával “valósítja meg  ezt  a
      jogot”  (70.  §  (2)  bekezdés), holott  nyilvánvaló,  hogy  az
      egészséghez  való alapjognak van alanyi jogi  oldala  is.)  Az,
      hogy az Alkotmány olyan jogokat is nevesít, amelyek közvetetten
      szolgálják  az  alanyi  jogon  túlnyúló,  individuumokhoz   nem
      szükségképpen  kötött életvédelmet, vagyis az  emberi  élet  és
      életfeltételek védelmét általában, megerősíti azt az  egyébként
      minden  alapjognál  fennálló helyzetet, hogy  az  élethez  való
      alanyi  joggal  közvetlenül  összekapcsolódó,  annak  tényleges
      előfeltételét  képező magzati élet védelmére az  állam  védelmi
      kötelessége  külön nevesítés nélkül kiterjed. Az  élethez  való
      jog alanyi és intézményvédelmi oldala közötti kapcsolat éppen a
      terhesség-megszakítás   (és  szabályozása)   vonatkozásában   a
      legközvetlenebb:  itt  ugyanis – biológiailag  és  etikailag  –
      mindig egyedi életről van szó.

      Az   egyes  emberek  élethez  való  alanyi  joga  saját  életük
      biztosítására szolgál. Az élethez való jogból az  államnak  nem
      csupán  az  a  kötelessége keletkezik, hogy  az  egyes  emberek
      élethez  való  alanyi  jogát  ne  sértse  meg,  és  hogy  annak
      védelméről    jogalkotással   és   szervezési   intézkedésekkel
      gondoskodjék,   hanem   általában   az   emberi    életet    és
      létfeltételeit  is védenie kell. Az emberi élet  védelme  pedig
      nem  korlátozható  a jogalanyisággal felruházott,  megszületett
      ember  életére.  Az egyedi emberi élet ugyanis a  fogantatástól
      kezdve  folyamatos. Ugyanazon individuális emberi  életről  van
      szó,  amelynek  egyes szakaszait a hatályos jog,  elsősorban  a
      jogalanyiság  szempontjából – alkotmányosan nem  kényszerítően,
      de  megengedetten  –  eltérően minősíti. Az  állam  életvédelmi
      feladata  minőségileg más, mint az élethez való  egyéni  alanyi
      jogok  védelmének  összeadása “az emberi élet”  általában  –  s
      következésképpen az emberi élet mint érték – a védelem  tárgya.
      Ezért  az  állam objektív, intézményes életvédelmi  kötelessége
      kiterjed  a keletkezőben lévő emberi életre is. Ez a kötelesség
      –  ellentétben  az élethez való alanyi joggal –  nem  abszolút.
      Ezért  lehetséges, hogy vele szemben más jogokat – így az  anya
      egészséghez  való,  vagy önrendelkezési jogát  –  mérlegelje  a
      törvényhozó.

      Az  Alkotmánybíróság joggyakorlatában következetesen kifejtette
      az  államnak  az  egyes alanyi jogok védelméhez kapcsolódó,  de
      azon   túlmenő,  objektív  intézményvédelmi  kötelességét,   és
      érvényt  szerzett annak. Így például kimondta, hogy  az  egyéni
      véleménynyilvánítási szabadság alanyi joga mellett az Alkotmány
      61.  §-ából  következik a demokratikus közvélemény  kialakulása
      feltételeinek    és   működése   fenntartásának   biztosítására
      irányuló,  állami kötelesség. Erre a kötelességre  építette  az
      Alkotmánybíróság   a  szólásszabadság  büntetőjogi   határainak
      meghatározását éppúgy, mint az államnak az Alkotmányból  fakadó
      kötelességeit a tájékozódáshoz és a sajtószabadsághoz való  jog
      szervezeti  és  jogi  garanciáinak  megteremtésére,  amikor   a
      közszolgálati  rádióra  és  televízióra  vonatkozó   törvénnyel
      szembeni alkotmányos követelményeket meghatározta (30/1992. (V.
      26.) AB, ABH 1992, 167, 172 illetve 37/1992. (VI. 10.) AB,  ABH
      1992,  227, 229 kk.). A vallásszabadság jogából vezette  le  az
      Alkotmánybíróság  az állam kötelességét arra, hogy  mindenkinek
      ténylegesen és aránytalan teher vállalása nélkül tegye lehetővé
      “semleges”  iskola látogatását, másrészt biztosítsa  vallásilag
      elkötelezett  iskolák  létesítésének jogi lehetőségét  (4/1993.
      (II. 12.) AB, ABH 1993, 48, 55 kk.) erre az állami kötelességre
      alapoztak    az    egyházi    iskolák   anyagi    támogatásának
      alkotmányosságát   elbíráló   további   határozatok    is.    A
      népszavazáshoz   való  alanyi  joghoz,  amely   a   népszavazás
      kezdeményezésére,  támogatására és az  abban  való  részvételre
      terjed  ki,  a népszavazás intézményét védő állami kötelességek
      sora  járul, amelyek a népszuverenitás gyakorlása e  formájának
      közvetlenségét, különösen a népképviseleti szervek befolyásától
      való  függetlenségét, és a kötelező népszavazás esetén az azzal
      szembeni  elsőbbséget garantálják (52/1997.  (X.  4.)  AB,  ABH
      1997, 331, 344 k.).

      Az  egészséges környezethez való jogot az Alkotmánybíróság  úgy
      értelmezte,  hogy  az  jelenlegi formájában  ugyan  nem  alanyi
      alapjog,  de  nem  is  pusztán alkotmányos feladat  (államcél),
      hanem  az élethez való jog objektív, intézményvédelmi oldalának
      része, amely az emberi élet természeti alapjainak fenntartására
      vonatkozó   állami  kötelességet  külön  alkotmányos  “jogként”
      nevesíti.  Ugyanezek  az  alkotmányos  állami  kötelességek  az
      Alkotmány  18.  §-ának  hiányában is levezethetők  lennének  az
      Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdéséből s az élethez  való  joggal
      fennálló  kapcsolat szorossága következtében a természetvédelem
      jogszabályokkal biztosított szintjét csakis olyan feltételekkel
      lehet  csökkenteni,  mint amilyen feltételek  valamely  alapjog
      korlátozását alkotmányosan megengedhetővé teszik (28/1994.  (V.
      20.)  AB, ABH 134, 137-141). A környezethez való jognak ezek  a
      sajátosságai másrészt éppen ezen – az Alkotmányban így nevezett
      – “jog” személyes alanyának meghatározhatatlanságából fakadnak.
      A környezethez való jogban összesűrűsödő állami kötelességek és
      a terhesség-megszakítás korlátozása – többek között – a jövendő
      generációk életfeltételeit és ezen keresztül életét is védik. A
      jogosultak  “személytelensége”  azonban  eltérő   a   két   jog
      esetében.  Az  élethez  való jogból fakadó  állami  életvédelmi
      kötelesség,  amelynek  a terhesség-megszakítás  szabályozásánál
      érvényesülnie  kell,  ugyanis nem statisztikai  sokaságot  véd,
      hanem  egyedi  magzati életet. Ez az állam védelmi kötelességét
      egyrészt  erősebbé  teszi,  mint a  környezetvédelem  esetében.
      Másrészt  azonban  az egyedi magzati életre vonatkozó  objektív
      életvédelmi  kötelességgel a magzatot viselő anya alanyi  jogai
      állhatnak  szemben. A környezetvédelmi status  quo  fenntartása
      alól  akkor  lehet kivételt tenni, ha más alapjog érvényesülése
      ezt  esetileg  megköveteli. A fentiek miatt  viszont  a  magzat
      jogalanyiságát el nem ismerő törvényhozónak mindig  mérlegelnie
      kell  a  magzati élet védelmére vonatkozó állami  kötelességgel
      szemben az anya jogait.

      Ehhez   a  mérlegeléshez  az  Alkotmánybíróság  a  törvényhozás
      mozgásterének  csupán  azokat  a  határait  állapíthatja   meg,
      amelyek az Alkotmányból következnek; illetve megállapíthatja  a
      mulasztásban   megnyilvánuló   alkotmányellenességet,   ha    a
      törvényhozó  akár az anya jogainak, akár a magzat  életének  az
      Alkotmánybíróság    alkotmányértelmezése   szerint    megkívánt
      minimális védelmet sem biztosította. Ha tehát a törvényhozó nem
      ismeri  el  a  magzat  jogalanyiságát, a  terhesség-megszakítás
      feltételeinek megállapításakor nem hagyhatja figyelmen kívül  a
      szabályozás tartalmának meghatározásánál irányadó –  esetenként
      egymással   szembenálló  –  jogokat  és   kötelességeket:   így
      mérlegelnie  kell  az anya önrendelkezéshez, élethez  és  testi
      épséghez való jogát éppúgy, mint az élethez való jogból  folyó,
      a magzatra is kiterjedő állami életvédelmi kötelességet.

      Nem   lenne   ezért   alkotmányos  a  teljes  abortusz-tilalom.
      Hasonlóképpen nem lenne alkotmányos, ha a szabályozás kizárólag
      az   anya  önrendelkezési  jogát  venné  tekintetbe.  A  magzat
      életének védelme annak megfoganásától kezdve állami kötelesség,
      tehát a terhesség kezdeti szakaszában sem lehet egyedül az anya
      önrendelkezési  joga irányadó. Az államnak  az  élet  védelmére
      vonatkozó  objektív kötelességéből következik,  hogy  az  állam
      alkotmányosan  nem  engedheti meg  a  megfelelő  indok  nélküli
      abortuszt.  Különösen szükséges az indokoltság azért,  mert  az
      abortusz esetében az állam életvédelmi kötelessége nem névtelen
      statisztikai  kockázat  elhárítását vagy elosztását  szolgálja,
      hanem   keletkezőben   lévő  egyedi   emberi   élet   szándékos
      megsemmisítéséről van szó (ABH 1991, 316). Ez az individualitás
      akkor  is fennáll, ha óvatosságból “potenciális emberi életről”
      beszélünk.  Az  abortusz  mint  ténylegesen  végrehajtott  tett
      egyediségét   és   szándékosságát  nem  lehet   nem   létezőnek
      tekinteni, csupán a jogi minősítésben lehet a személytelenséget
      a  végletekig  fokozni azzal, hogy a magzat  személy  voltát  a
      törvényhozó  nem  ismeri  el  (ABH  1991,  303).  Ezzel   válik
      egyáltalán   lehetővé  a  magzati  élettel  szemben   az   anya
      önrendelkezési  jogának mérlegelése de e  mérlegelés  során  az
      allam  objektív  és nem abszolút életvédelmi kötelessége  által
      alkotmányosan   védett  értékek  súlya   egy   pillanatra   sem
      téveszthető szem elől.

      Külön  is  utal  az  Alkotmánybíróság arra, hogy  ítélkezésében
      kezdettől  fogva kiemelt jelentőséget tulajdonított az  élethez
      és  az  emberi méltósághoz való jognak, amelyet az  alkotmányos
      alapjogok  hierarchiájának élére helyezett. Ebben a  státuszban
      az  állam  objektív  életvédelmi kötelessége  is  osztozik,  ha
      megfogant  egyedi  emberi élet védelmére vonatkozik.  Mindez  –
      mint  azt  az  Alkotmánybíróság az Abh.-ban  kifejtette  –  nem
      kívánja meg a magzat különleges jogalannyá nyilvánítását,  mert
      bármely – az ember jogi státuszát el nem érő – sajátos jogállás
      gyakorlatilag ugyanúgy csupán viszonylagos védelmet nyújthat  a
      magzati életnek, mint az állam objektív életvédelmi kötelessége
      (ABH 1991, 311). Rámutat azonban az Alkotmánybíróság arra, hogy
      a  magzati  élet,  mint az állam életvédelmi kötelessége  által
      védendő érték különleges jelentősége más jogrendszerekben  mint
      “a meg nem született emberi életnek járó emberi méltóság” és “a
      meg  nem  született  ember  élethez való  saját  joga”  önálló,
      alapjogi   megfogalmazást  is  nyerhet.  A   német   Szövetségi
      Alkotmánybíróság   például  a  magzat   saját,   önálló   jogát
      állapította meg az élethez (BVerfGE 88, 203).

      b)  Az  indítványok azt állítják, hogy az Országgyűlés az Abh.-
      ban  meghatározott  és  fent összefoglalt  mérlegelést  nem  az
      Alkotmánynak   megfelelően   végezte   el   akkor,   amikor   a
      Magzatvédelmi  törvényben  a 6. § d)  pontja  szerint  lehetővé
      tette   a  terhesség  megszakítását  az  állapotos  nő   súlyos
      válsághelyzete  esetén, és a 12. § (6)  bekezdése,  valamint  a
      Vhr.    értelmében   e   súlyos   válsághelyzetet   más   által
      ellenőrizhetetlenül, kizárólag a terhes nő nyilatkozata alapján
      fennállónak tekinti. Ezzel a terhesség megszakítása a terhes nő
      kívánságára minden esetben törvényesen lehetővé válik az  állam
      életvédelmi   kötelességének   érvényre   juttatása   érdekében
      megkövetelt  indikáció csupán formális az  anya  önrendelkezési
      jogát a magzati élet védelme egyáltalán nem korlátozza.

      Noha az Alkotmánybíróság kimondta, a törvényhozó felelőssége és
      hatásköre  az,  hogy  az abortusz tilalma és  az  indok  nélkül
      megengedett  abortusz alkotmányellenes szélsőségei  között  hol
      húz  határt,  ugyancsak az Abh. szerint  nem  csupán  az  indok
      nélküli   abortusz  alkotmányellenes,  hanem  az   is,   ha   a
      törvényhozó      a      magzatnak      az      Alkotmánybíróság
      alkotmányértelmezése szerint megkívánt minimális  védelmet  sem
      biztosítja   (ABH   1991,  316.)  Az  indítványok   alapján   a
      Magzatvédelmi   törvény  alkotmányellenessége   mindkét   okból
      vizsgálandó,   úgy   is,  hogy  a  “súlyos   válsághelyzet”   a
      Magzatvédelmi  törvény megfogalmazásában és feltételei  szerint
      egyáltalán indikációnak minősül-e (azaz az említett szélsőségek
      között    van-e,    vagy    magát   az   egyik    alkotmányosan
      megengedhetetlen szélsőséget valósítja-e meg), és úgy is,  hogy
      ha   e  határokon  belül  marad,  alkalmas-e  az  alkotmányosan
      megkövetelt minimális védelem nyújtására.

      Megjegyzi  az  Alkotmánybíróság, hogy az  Abh.-ban  tett,  fent
      többször  hivatkozott megállapítása az indok  nélküli  abortusz
      alkotmányellenességéről a terhesség-megszakítás “határidős”  és
      az “indikációs” megoldásai fogalomkörében maradt, mint ahogy az
      1990-es  évek  elejéig  a  kettő közötti  választás  uralta  az
      abortuszra  vonatkozó alkotmányossági vitákat. A megvizsgálandó
      alkotmányossági kérdés megfogalmazása is jelezni kívánja,  hogy
      az Alkotmánybíróság – tekintetbe véve az abortusz alkotmányjogi
      kezelésében azóta más országokban megfigyelhető változásokat is
      –  túllép  ezen a fogalmi kereten: az indikáció vagy  indikáció
      nélküliség  helyett  az  anya alkotmányos  jogai  és  a  magzat
      életének  védelmére  vonatkozó  alkotmányos  állami  kötelesség
      kölcsönös korlátozásának arányosságában látja az alkotmányosság
      elbírálásának ismérvét. Ehhez képest az indikáció mibenléte  és
      szerepe  válik  döntővé, de nem önmagában, hanem az  egyensúlyi
      helyzetben betöltött szerepét vizsgálva.

      Az   Alkotmánybíróság   a   súlyos  válsághelyzetre   vonatkozó
      jogszabályi rendelkezéseket először önmagukban (2. és 3. pont),
      majd  a Magzatvédelmi törvény és a Btk. viszonyát illetően  (4.
      pont),  végül pedig a Magzatvédelmi törvény egyéb rendelkezései
      között elhelyezve vizsgálta (5. pont).

      2.  A  Magzatvédelmi  törvény 12. § (6) bekezdése  a  következő
      meghatározást   adja:  az  állapotos  nőnél   fennálló   súlyos
      válsághelyzet az, amely testi vagy lelki megrendülést,  illetve
      társadalmi  ellehetetlenülést okoz, és ezáltal veszélyezteti  a
      magzat egészséges fejlődését.

      a)   A   terhes   nő   “súlyos  válsághelyzete”   az   abortusz
      szabályozásában több ország jogrendjében is használatos ismérv,
      jelentése   és  funkciója  azonban  más-más  lehet.   Általában
      megállapítható,  hogy  a  súlyos válsághelyzet  voltaképpen  az
      arányosság   kritériumának  az  abortusz  sajátos  tényállására
      alkalmazott konkretizálása. Ha valamely jog – mint  az  európai
      jogok  általában  –  a magzati élet védelmére  fennálló  állami
      kötelességből, vagy – kivételesen – a magzat élethez való saját
      jogából  indul ki, amelyet azonban az anya önrendelkezési  joga
      korlátozhat, akkor a magzat életvédelmének korlátozását az anya
      joga  által  az  teszi  arányossá, hogy a terhesség  kihordása,
      vagyis  a  magzat  védelmének (másutt:  jogának)  érvényesítése
      olyan  megterhelést  jelentene a  várandós  nő  számára,  amely
      lényegesen   nagyobb  annál,  mint  ami  normális   esetben   a
      terhességgel  együtt  jár, úgy hogy a  terhesség  folytatása  a
      nőtől nem várható el. Tágabb értelemben valamennyi klasszikusan
      elismert indikáció “súlyos válsághelyzet”: az anyát illetően az
      orvosi  és  az  etikai,  a magzat vonatkozásában  a  genetikai-
      teratológiai indikáció. Szűkebb értelemben azonban –  az  újabb
      keletű  és  nem  vita  nélküli – szociális  indikációt  fedi  a
      válsághelyzet    elnevezés.   Hogy   az    anya    élethelyzete
      megnehezülésének   a  három  másik  terhesség-megszakítási   ok
      súlyával  fel  kell-e érnie, hogy a társadalmi ellehetetlenülés
      állítását a jog mennyire köti objektív tényállásokhoz és  teszi
      ellenőrizhetővé,  országonként  változhat,  s  mint   arra   az
      Alkotmánybíróság  a  válsághelyzet  ellenőrizhetősége   kapcsán
      alább  vissza  fog  térni  –  lényeges  átalakuláson  megy   is
      keresztül.   A  lényeg  azonban  változatlan:   a   terhes   nő
      állapotáról  van  szó, az ő jogának érvényesülését  igazolja  a
      “súlyos  válsághelyzet” a magzat “jogával”  vagy  alkotmányosan
      védett   jogi  helyzetével  való  konfliktusban.  Az   említett
      változások  még inkább a nő kizárólagos és szubjektív  szerepét
      irvényesítik  a  súlyos  válsághelyzet  jelentésének   tartalmi
      kitöltésében   azzal,  hogy  azt  a  nő  nyilatkozata   alapján
      fennállónak tekintik.

      A  terhes nő és a magzat konfliktusát a másik oldalról közelíti
      meg  az  amerikai  jog. Itt az utóbbi két  évtizedben  az  anya
      döntési  joga  a  terhesség megszakításáról  a  terhesség  első
      harmadában alkotmányos jogként szilárdult meg Roe v. Wade,  410
      U.S.  113  (1973). 1992-re azonban nyilvánvaló lett a  már  egy
      évtizeddel   azelőtt  jelentkező  változás,   amely   az   első
      trimeszterben  is  elismeri  az  állam  beavatkozását  az  anya
      magánszférához   való  jogába  a  magzat  érdekében.   Noha   a
      beavatkozás  alkotmányos mércéjét tekintve még  nem  szilárdult
      meg  többségi vélemény, a “súlyos válsághelyzet”-nek megfelelni
      látszó  fogalom  három bíró véleményében megjelent:  az  állami
      korlátozás nem jelenthet aránytalan terhet (undue burden) a  nő
      döntési  szabadsága tekintetében. A súlyos teher szerepe  tehát
      az  európainak  éppen  fordítottja: nem a terhesség  rendkívüli
      nehézségei  miatt  nem várható el a nőtől,  hogy  teljesítse  a
      kihordás  és szülés kötelességét, amely a magzat “élethez  való
      jogából”  vagy az állam kötelességéből a magzati élet védelmére
      normális esetben rá hárulna, hanem alkotmányosan védett döntési
      szabadságát  nem  korlátozhatja  az  állam  “aránytalanul”.  Az
      “aránytalan   teher”   vonja  meg  a  határát   az   (egyébként
      alkotmányosan  megengedett) állami intézkedéseknek,  köztük  az
      olyan  tanácsadásnak, amely a terhesség-megszakítás elkerülését
      célozza  a  fölösleges  orvosi vizsgálatoknak  stb.  A  “súlyos
      teher”    itt    azonban   nem   a   várandós    nő    (esetleg
      felülvizsgálhatatlan)  állítása  saját  helyzetéről,  hanem  az
      alkotmánybíróság     mércéje     jogszabály     alkotmányossági
      vizsgálatában  Planned Parenthood of Southeastern  Pennsylvania
      v. Casey 505 U.S. 883, 112 S. Ct. 2791 (1992).

      b)  Az  állapotos  nő  súlyos  válsághelyzetének,  mint  önálló
      indikációnak  a  magyar jogban – csakúgy mint a  többi  európai
      jogrendszerben,  amelyek ezzel a fogalommal  élnek,  s  amelyek
      elvi    kiindulása    nem   egyezik   az   abortusz    amerikai
      megközelítésével   –  nyilván  a  terhes  nő   állapotát   kell
      minősítenie, akinek az állapota igazolhatja a magzat védelmének
      feladását.  A Magzatvédelmi törvény meghatározása az  állapotos
      nő  súlyos  válsághelyzetéről azonban ellentmond eme  indikáció
      természetének   és  feladatának.  Ez  az  indikáció   jelenlegi
      megfogalmazásában    önmagában   is   olyan    ellentmondásokat
      tartalmaz,  amelyek  a  norma világossága  és  alkalmazhatósága
      kárára válnak.

      A  Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdése szerint  a  súlyos
      válsághelyzet  az  anya  testi vagy lelki  megrendülését,  vagy
      társadalmi  ellehetetlenülését okozza, és ezáltal veszélyezteti
      a  magzat  egészséges fejlődését. A 6494. számon a  parlamentbe
      benyújtott törvényjavaslat ezt a definiciót tartalmazta,  s  az
      Országgyűlés  azokat  a  módosító  indítványokat,   amelyek   a
      meghatározást csak az anya helyzetére kívánták szorítani,  azaz
      a  magzatra vonatkozó részt elhagyták volna, nem fogadta el (Az
      Országgyűlés jegyzőkönyve, 1992. december 17, 22856. hasáb.)

      Az  Országgyűlés  a testi vagy lelki megrendülés,  illetőleg  a
      társadalmi  ellehetetlenülés vagylagos ismérveihez valószínűleg
      azért  kapcsolta konjunktív feltételként azt,  hogy  általuk  a
      magzat egészséges fejlődésének kell veszélybe kerülnie, hogy  a
      súlyos válsághelyzet ismérveit szigorítsa, s feltehetően  azért
      is,  hogy  egyben  összhangba hozza a törvényben  a  terhesség-
      megszakításról  szóló  fejezetet  megnyitó  alapelvvel,   amely
      szerint  a  terhesség  csak  veszélyeztetettség  esetén,  az  e
      törvényben meghatározott feltételekkel szakítható meg (5. §). A
      feltételek  azután  (6.  §)  mind  az  anya,  mind   a   magzat
      veszélyeztetettségét     figyelembe    veszik.     Mindkettőjük
      veszélyeztetését    megjelenítette   a   törvény    a    súlyos
      válsághelyzet meghatározásában is.

      Azáltal  azonban, hogy a súlyos válsághelyzet  meghatározása  a
      feltételeket   nemcsak  konjunktív,  hanem   oksági   viszonyba
      helyezi,  a  magzat  egészséges  fejlődésének  veszélyeztetését
      teszi  meg  döntő  ismérvvé  egy olyan  indikációban,  amelynek
      értelmét  és  célját, valamint alkotmányos létjogosultságát  az
      anya  élethelyzetében fennálló, aránytalan  áldozatot  követelő
      körülmények  indokolhatják csak. Ezek a válságos körülmények  a
      12.  §  (6) bekezdése szerinti meghatározásban csupán a  magzat
      veszélyeztetésének  okaként  szerepelnek.  Ez   az   ok-okozati
      konstrukció továbbá logikai ellentmondáshoz is vezet.  Mint  az
      Alkotmánybíróság már utalt rá, az anya súlyos válsághelyzete  a
      magzati    élet    védelmére   vonatkozó   állami    kötelesség
      korlátozásának  indoka:  ez  a  két  szempont  tehát  egymással
      szemben  mérlegelendő az anya jogai és a magzati élet védelmére
      irányuló állami kötelesség egymást korlátozza.

      Csupán  egészen kivételes esetben lehet a magzati élet védelmét
      –  nem  az  anyához kapcsolódó ok – hanem a magzat egészségének
      veszélyeztetése  miatt korlátozni. Ehhez értelemszerűen  súlyos
      magzati károsodás és orvosilag szigorúan ellenőrzött feltételek
      kellenek.    Ezeket    tartalmazza   a   genetikai-teratológiai
      indikáció,  amelyet  a  Magzatvédelmi  törvény  is  részletesen
      szabályoz  (6.  §  (1)  bekezdés  b)  pont).  A  magzat  súlyos
      fogyatékosságát   azért  fogadja   el   a   jog   a   terhesség
      megszakításának  jogszerű  okaként,  mert  egyrészt   magát   a
      magzatot  kívánja  megóvni a későbbi  életével  járó  terhektől
      (ennek  az érvnek az alkotmányosságát az Alkotmánybíróságnak  –
      az ügyek elkülönítésére tekintettel – ebben a határozatában nem
      kell  vizsgálnia),  másrészt mert a  gyermek  fogyatékosságából
      eredő lelki és fizikai terhek viselését nem tartja elvárhatónak
      az  anyától.  Az anya súlyos válsághelyzete tehát  a  genetikai
      indikációnál  nem  oka, hanem következménye a magzat  fejlődési
      rendellenességének.    A    súlyos    válsághelyzet    törvényi
      meghatározása azonban ezt a viszonyt megfordítja.

      Amíg  a  genetikai  indikációnál értelemszerű,  hogy  a  magzat
      súlyos  károsodása  miért juttathatja az anyát  elvileg  mindig
      súlyos  válsághelyzetbe,  a Magzatvédelmi  törvény  12.  §-ának
      definíciója  alapján  – ha a törvény által  felállított  oksági
      viszonyt  követjük – nehezen ragadható meg, hogy az anya  testi
      vagy lelki megrendülésének vagy társadalmi ellehetetlenülésének
      esetei  közül  melyek okozzák a magzat egészséges  fejlődésének
      veszélyeztetését. Itt tehát további szabályok híján értelmezési
      és  bizonyítási  nehézségekkel kell számolni, amelyek  a  norma
      tetszőleges     értelmezését    és    ezért    bizonytalanságát
      eredményezik. Másrészt e definíció esetében hiányoznak mindazok
      a  feltételek is, amelyek kivételesen lehetővé teszik azt, hogy
      a magzattal szemben fennálló életvédelmi kötelességet magának a
      magzatnak  a  károsodására hivatkozva alkotmányosan  korlátozni
      lehessen.  A  12.  § (6) bekezdés értelmében  ugyanis  ehhez  a
      magzat     egészséges     fejlődésének    bármilyen     csekély
      veszélyeztetése is elég. A törvényhozó szándéka ellenére tehát,
      amely    a    magzat   egészséges   fejlődése   veszélyeztetése
      feltételének  beiktatásával a súlyos válsághelyzet  tényállását
      szűkíteni és szigorítani kívánta volna, a törvényi meghatározás
      megszerkesztésének  hiányosságai miatt a  súlyos  válsághelyzet
      törvényi  meghatározása jogbizonytalanságra és a  magzati  élet
      nem kielégítő védelmére vezetett.

      A  fentiek  alapján  az Alkotmánybíróság megállapítja,  hogy  a
      Magzatvédelmi  törvény 12. § (6) bekezdésének  első  mondata  a
      jogbiztonság  sérelme miatt az Alkotmány 2. §  (1)  bekezdésébe
      ütközik, továbbá hiányosságai folytán nem tesz eleget a magzati
      élet  védelmére  vonatkozó  állami kötelességnek,  s  ezért  az
      Alkotmány 54. § (1) bekezdését is sérti.

      3.  A  súlyos válsághelyzet mint megengedett indikáció törvényi
      meghatározása  azonban  a  terhesség-megszakítás  teljes   jogi
      feltételrendszerének  összefüggéseibe ágyazva  is  vizsgálandó,
      hiszen   nem   önmagában   alkalmazzák,   és   érvényesítésének
      feltételei,  továbbá  tágabb jogi környezete  további  lényeges
      alkotmányossági  problémákat vet fel. A  Magzatvédelmi  törvény
      12.  §  (6)  bekezdésének  második  mondata  szerint  a  súlyos
      válsághelyzet fennállását az állapotos nő a kérőlap aláírásával
      igazolja. A Vhr. 9. § (3) bekezdése szerint pedig e nyilatkozat
      tartalmával  vagy  valódiságával kapcsolatban  a  Családvédelmi
      Szolgálat munkatársának – aki a terhesség-megszakítás  törvényi
      feltételeit megállapítja – mérlegelési joga nincs.

      Az idézett rendelkezések alapján tehát a súlyos válsághelyzetre
      alapított abortusz kizárólag az állapotos nő állítása  alapján,
      az  okok  megnevezése  és  ellenőrzése  nélkül  elvégzendő.   A
      Magzatvédelmi  törvénynek  ez a megoldása  összhangban  van  az
      abortusz-jog  változásának egyik fontos kortársi  irányzatával,
      amely önmagában nézve kétségkívül a terhes nő jogait erősíti  a
      magzatvédelem   kárára.   Az   azonban   csakis   az   abortusz
      szabályozásának egészét tekintve ítélhető meg,  hogy  az  ilyen
      indikáció  elismerése  az  ütköző  alkotmányos  jogok,   állami
      kötelességek és alkotmányos értékek közötti egyensúlyra  milyen
      hatással van.

      a)  Tény,  hogy több európai ország joga áttért az objektív  és
      szakmailag  ellenőrzött  szociális  indikációról  a  terhes  nő
      állítására    alapozott,   szubjektív   és   felülbírálhatatlan
      “általános  válsághelyzetre”.  A  leglátványosabb  változást  a
      német  Szövetségi Alkotmánybíróság 1975-ben és 1993-ban  hozott
      abortusz-ítéletei  és a nyomukban folyó törvényalkotás  közötti
      különbség mutatja (BVerfGE 39, 1, illetve BVerfGE 88, 203).  Az
      első  lehetővé tette, hogy a törvényhozó a terhes nőtől el  nem
      várhatónak nyilvánítsa a terhesség folytatását olyan rendkívüli
      megterhelés esetén, amely ahhoz hasonló súlyú, mint a terhes nő
      életét vagy egészségi állapotát súlyosan veszélyeztető állapot,
      amely  esetén  a terhesség-megszakítás szintén nem  büntethető.
      Ennek    az    általános   szükséghelyzetnek   vagy   szociális
      indikációnak    nevezett   terhesség-megszakítási    oknak    a
      fennállását ellenőrizték. Az 1993. évi ítélet, majd az 1995-ben
      megalkotott  törvénymódosítások kifejezetten lemondanak  arról,
      hogy  harmadik  személy megállapítsa az indikáció  fennállását,
      sőt  a  kötelező tanácsadáson a személyazonosság feltárása  sem
      szükséges.  (Ez  a  változás azonban csupán  része  egy  átfogó
      stratégiai    változásnak   a   terhesség-megszakítás    állami
      kezelésében, s így önmagában csupán korlátozottan értékelhető.)

      Hasonló  indikációt  vezetett be az 1990.  április  3-ai  belga
      abortusztörvény.  Eszerint  a terhesség  első  12  hetében  nem
      büntethető a terhesség-megszakítás, ha szükséghelyzet áll  fenn
      és  a terhes nő szilárd akarata, hogy terhességét megszakítsák.
      A  törvényjavaslat indokolása szerint azonban  a  két  feltétel
      között valójában nincs különbség ugyanis a szükséghelyzet a  nő
      jól  meggondolt  és  tartós  vonakodása  attól,  hogy  gyermeke
      legyen.  A  törvény kezdeményezői kifejezetten  nem  akarták  a
      szükséghelyzetet  objektív ismérvekkel  meghatározni,  mert  ez
      ellenőrzést,   az  pedig  “önkényt”  vonhatna  maga   után:   a
      szükséghelyzetnek  tehát  szubjektív  fogalomnak  kell  lennie,
      amelyet  a nő maga, személyes körülményei alapján ítél meg,  és
      amely   általános   ismérvekkel   nem   is   határozható    meg
      (Törvényjavaslat,  Irományok,  Szenátus  B.Z./S.E.  1988.   Nr.
      247/1,  9 Nr. 247/2, 83 illetve Irományok, Képviselőház,  1989-
      90, Nr. 950/9, 4.)

      A  terhesség-megszakításról szóló 1975. évi norvég  törvény  az
      első 12 hétben a nő döntésétől teszi függővé az abortuszt, ha a
      terhesség  “súlyos  komplikációkkal” jár  számára.  A  12.  hét
      betöltése  után  is lehetséges a terhesség megszakítása,  ha  a
      terhesség,   szülés   vagy   gyermekgondozás   a   nőt   “nehéz
      élethelyzetbe”  hozná,  ekkor azonban már  bizottság  elé  kell
      tárnia az okokat (Section 2, 5, 7, 8.)

      Egyedül  a  lengyel  alkotmánybíróság 1997-ben  hozott  ítélete
      mutat   ellenkező   irányba.  Eszerint  ugyanis   az   abortusz
      engedélyezése  az  állapotos nő nehéz gazdasági  helyzete  vagy
      nehéz  szociális helyzete alapján sérti az alkotmányos  értékek
      arányosságának  elvét.  Az indokolás szerint  a  nő  szubjektív
      helyzetértékelésén alapuló érdekvédelme és az élethez való  jog
      ütközése  esetén az utóbbinak van elsőbbsége (1997. május  5.-i
      ítélet.)

      b)  Az  ismertetett  megoldások – a  lengyel  alkotmánybírósági
      határozat kivételével –, ugyanúgy mint a Magzatvédelmi törvény,
      a   nő  önrendelkezési  jogát  teljesítik  ki.  Noha  a  súlyos
      válsághelyzet   törvényi  fogalma  ezt  inkább   elleplezi,   a
      törvényjavaslat  indokolása – hasonlóan a belga  törvényéhez  –
      világosan   kimondja  a  koncepciót:  a  Javaslat  nem   utalja
      semmilyen szerv hatáskörébe a válsághelyzet minősítését, hiszen
      ez  mindig csak az adott egyén vonatkozásában értékelhető,  így
      ezt  kizárólag  az állapotos nő megítélésére bízza.  Az  utolsó
      tagmondat   tartalmazza   a   törvényjavaslat   szerkesztőjének
      szándékát, amit azonban – a Javaslat indokolásával szemben –  a
      válsághelyzet egyediségéből nem lehet levezetni: egy  bizottság
      éppen  annak megítélésére lehetne hivatott. Mindenesetre azokat
      a  módosító javaslatokat, amelyek az indokolásban foglaltakat –
      hogy  ti. a válsághelyzetet egyedül a terhes nő ítéli meg  –  a
      törvényszövegben is nyíltan ki akarták mondani, az Országgyűlés
      szintén  nem  fogadta  el. Megszavazták viszont  a  12.  §  (6)
      bekezdés   egyéni   képviselői  indítványra  bekerült   második
      mondatát, amely szerint a nő a súlyos válsághelyzet fennállását
      a  kérőlap  aláírásával igazolja. Javaslatát a képviselő  azzal
      indokolta,  hogy  a  többi  indikáció  igazolásának   szabályai
      mellett   (12.   §   (1)-(5)  bekezdés)  rendelkezni   kell   a
      válsághelyzet  dokumentálásáról  is.  Ily  módon  az   abortusz
      szabályozásának    minőségi    megváltozása,    a    terhesség-
      megszakításnak  egyedül  a  terhes nő  elhatározásától  függővé
      tétele,  mintegy  adminisztrációs hiány  pótlásaként  került  a
      Magzatvédelmi  törvénybe (Az Országgyűlés 1992. december  17.-i
      ülésnapjának  jegyzőkönyve, 22856 és  22857  hasáb,  illetve  a
      7648. számon benyújtott módosító javaslat.)

      Az  Alkotmánybíróság nyomatékosan felhívja  a  figyelmet  arra,
      hogy a változás fent bemutatott irányvonalát sem külföldön, sem
      Magyarországon      nem      alkotmányossági      meggondolások
      kényszerítették  ki.  Amennyire nyomon követhető,  az  abortusz
      korlátozására   irányuló   korábbi   szabályok   hatástalansága
      késztette  a  törvényhozót  új stratégia  keresésére,  vagy  az
      alkotmánybíróságot   ilyen   út   alkotmányosságának   előzetes
      kimondására.  Ezt  az 1993. évi német alkotmánybírósági  ítélet
      kifejezetten tartalmazza is (BVerfGE 88, 264 kk.)

      Az   Alkotmánybíróság  a  magzat  életének  kiemelt   védelmére
      vonatkozó  állami  kötelességgel  szemben  mérlegelendő   jogok
      között  mindig  is első helyen említette az anya önrendelkezési
      jogát,   amely  az  emberi  méltósághoz  való  jog   része.   A
      válsághelyzet részletezése és esetleges harmadik személy általi
      elbírálása   kétségtelenül  sérti  a   nő   magánszféráját   és
      esetenként  méltósághoz  való jogát is.  Ez  az  alapjogsérelem
      csakis  abban  az összefüggésben bírálható el, hogy  terhesség-
      megszakítással  kapcsolatban következik be ahol  is  a  magzati
      élet  védelmére  irányuló  állami  kötelességgel  ütközik.   Az
      ellenőrizetlen súlyos válsághelyzet indikációjának  bevezetését
      tehát  a  nő magánszférájához való joga nem teszi alkotmányosan
      szükségessé az Alkotmány éppen a kellő egyensúlyt követeli  meg
      a  nő  önrendelkezési joga és az állam életvédelmi  kötelessége
      egymást korlátozó viszonyában.

      A  magánszférához való jog csak az Egyesült Államokban szolgált
      (egy   ideig)   a  terhesség-megszakítás  jogának   alkotmányos
      megalapozására,  úgy,  hogy az első trimeszterben  valóban  nem
      állt  semmilyen  más  jog vagy a magzat  védelmére  kényszerítő
      állami érdek vele szemben. Nem hagyható figyelmen kívül az sem,
      hogy  a  magánszférához  való  jog eredetileg  a  fogamzásgátló
      szerek  alkalmazását  tette  a házaspár  állami  beavatkozástól
      alkotmányosan  védett magánügyévé Griswold v. Connecticut,  381
      U.S. 479 (1965), s ezt terjesztették ki az abortuszra is.

      Az   amerikai  alkotmány  értelmezésétől  eltérően   a   magyar
      Alkotmányból az Alkotmánybíróság felfogása szerint –  abban  az
      esetben, ha a magzat jogalanyiságát a jog nem ismeri el – eleve
      az következik, hogy a nő méltóságoz és magánélethez való joga a
      magzati   élet   védelemére   fennálló   állami   kötelességgel
      szembesítve  kerüljön  mérlegelésre. A nő  jogaival  szemben  a
      mérleg   másik   serpenyőjében  mindig  az  állam   életvédelmi
      kötelessége  van,  amelynek  ez  esetben  egyedi  magzati  élet
      szándékos megsemmisítése ellen kell védelmet nyújtania. A kettő
      konfliktusa  során  a  nő magánszférához és  méltóságához  való
      jogának  nem  aránytalan korlátozása, ha  a  törvény  a  súlyos
      válsághelyzet   mibenlétének  feltárására   kötelezi.   Ez   az
      indikáció  ugyanis  nem  a  kényszer hatása  alatt  keletkezett
      terhesség  megszakításának  engedélyezésére  szolgál,  ahol   a
      személyiségi jogok sérelmének lehetőségét fokozottan figyelembe
      kell  venni.  Ha a jog a magzati élet védelmében  a  nő  súlyos
      válsághelyzetét értékeli, a nő emberi méltósághoz való  jogának
      védelméről,  s  különösen  a potenciális  sérelem  enyhítéséről
      számos részletszabállyal gondoskodni lehet az indikációk  és  a
      terhesség-megszakítás engedélyezésére szolgáló eljárás törvényi
      kialakításában.

      A  súlyos  válsághelyzet indikációján belül ugyanis  sok  olyan
      tipikus   tényállást  fogalmazhat  meg  a  törvény,   amelyekre
      hivatkozni   nem   “megalázó”.  Ezek   esetében   az   abortusz
      feltételeit   vizsgáló  szervnek  nem  kell  a  válsághelyzetet
      megítélnie  (azt már elvégezte a törvényhozó), hanem  csupán  a
      tények  –  legtöbbször formális – ellenőrzésére szorítkozik.  A
      Magzatvédelmi   törvény   előtti  szabályozás   részletezte   a
      terhesség-megszakítások engedélyezett indokait.  A  statisztika
      szerint  mind  a szociális, mind az egészségügyi okok  közül  a
      tipizált,  további  vizsgálatot  nem  igénylő  indokok   voltak
      túlnyomó többségben.

      A  fentiek  tehát  megerősítik,  hogy  a  súlyos  válsághelyzet
      ellenőrizetlen  indikációjára  való  áttérést   a   nő   emberi
      méltósághoz  és  magánszférához való joga nem  kényszeríti  ki.
      Ezekkel  az  alkotmányos jogokkal mindkét megoldás  –  az  okok
      feltárása is, az arról való lemondás is – összeegyeztethető.

      c)  Az  általános  válság-indikáció és  az  elbírálásáról  való
      lemondás hatása önmagában a határidős megoldás, azaz az első 12
      hétben  a  terhes nő kívánságára minden további  feltétel  vagy
      mérlegelés nélkül elvégzendő abortusz bevezetésével ér fel.  Az
      indikáció  legalább szimbolikus fenntartásának  azonban  komoly
      elvi  jelentősége  van,  amely csakis az abortusz  szabályozása
      egészének  megváltozásával összefüggésben érthető meg teljesen.
      Önmagában   a   válság-indikációt  tekintve  a   krízis-helyzet
      (formális) megkövetelésének az a szerepe, hogy legalább elvileg
      kellő  ellensúlyt állítson a magzat “jogával”  vagy  védelmével
      szembe. A súlyos, aránytalan, rendkívüli, elviselhetetlen  stb.
      válsághelyzet  követelményének  fenntartása  a  törvényben   az
      abortusz    korábbi   jogi   kezelésének   leglényegesebb    és
      alkotmányosan    legérzékenyebb   pontján,   az   engedélyezett
      terhesség-megszakítási okok területén azt  hivatott  kifejezni,
      hogy az állam legalább elvileg, és alkotmányos okból nem engedi
      szabadjára az abortuszt, hogy azt a jog csak kivételes  esetben
      tűri     el:     legális    terhesség-megszakításnak     súlyos
      élethelyzetbeni  és lelkiismereti konfliktus  esetén  és  a  nő
      élethez, egészséghez, önrendelkezéshez való joga súlyos sérelme
      esetén van helye.

      Azt,   hogy   a   magyar   jog  (is)  alapvetően   társadalomra
      veszélyesnek  tartja az abortuszt, világosan kifejezi,  hogy  a
      Büntető  Törvénykönyv a jogellenes terhesség-megszakítást  mint
      magzatelhajtást  bűncselekményként büntetni rendeli  (Az  1978.
      évi  IV.  törvény  a Büntető Törvénykönyvről – a  továbbiakban:
      Btk.  –  169. §.) A művi terhesség-megszakítás kivételességének
      és    rosszallásának    kifejezése   az    állam    életvédelmi
      kötelességéből  fakad. Az abortusz büntetőjogi  üldözése  ennek
      egyik  lehetséges, de az Alkotmány alapján – legalábbis  teljes
      körűen  –  nem  kényszerítően  alkalmazandó  eszköze.  Azt   az
      Alkotmánybíróság  már  az Abh.-ban levezette  az  Alkotmányból,
      hogy  a  terhesség megszakítására nincs és nem lehet az anyának
      alkotmányos  joga  abban az értelemben, hogy a  terhesség  akár
      korai  szakában is feltétel nélkül rendelkezne a  magzat  élete
      felett.   Ezért  a  terhesség-megszakításról  szóló  törvénynek
      világosan  kifejezésre  kell juttatnia: a terhesség-megszakítás
      az  államnak  a  magzati  élet védelmére  irányuló  alkotmányos
      kötelességével ütközik, csupán kivételesen, aránytalan sérelmük
      esetében  érvényesülhetnek  vele  szemben  az  anya  jogai  (az
      élethez,  egészséghez  való jog, illetve az  anya  személyiségi
      joga).  Ennek  az  elvi álláspontnak a kifejezésére  szolgál  a
      súlyos válsághelyzet indikációja.

      Ha  a  válsághelyzet ellenőrizhetőségét a jog feladja, az ezzel
      kieső  védelmet másutt pótolnia kell. Nemzetközi  tapasztalatok
      szerint  az  állam  a  súlyos  válsághelyzet  elismerésével  az
      abortusz  egyenes tiltásától és büntetésétől átteszi a  védelem
      súlypontját az abortusz körülményeinek szabályozására. Egyelőre
      az  indikációk körében maradva megállapítható, hogy gyakori  az
      olyan  törvény,  amely az ellenőrizetlen súlyos válsághelyzetre
      alapozott   terhesség-megszakítástól  megvonja   mindazokat   a
      támogatásokat,  amelyeket egyébként a hatóságilag  mérlegelhető
      és  ténylegesen  súlyos kockázatot vagy el nem  várható  terhet
      jelentő indikációknál megad. Az újabb jogfejlődésben egyrészt a
      klasszikus (orvosi, etikai, genetikai-teratológiai) indikációk,
      másrészt  a  válsághelyzet minősítése és  következményei  egyre
      élesebben elválnak egymástól.

      A  választóvonal valójában az ellenőrizhetőség, pontosabban az,
      hogy  a  terhes  nő helyzete értékelés nélkül marad,  hiszen  a
      “súlyos  válsághelyzeten”  belül  is  egészen  bizonyosan  nagy
      számban találhatók olyan esetek, amelyek nem kevésbé indokolják
      az abortuszt, mint az anya egészségének súlyos veszélyeztetése,
      vagy  a  magzat  súlyos  rendellenessége.  Ezek  igazságtalanul
      hátrányos  megítélése az ára annak, hogy másrészt az  állapotos
      nő önrendelkezési joga tágabb teret kapott. Még a Magzatvédelmi
      törvény  és  az azt végrehajtó jogszabályok szerint  is  más  a
      klasszikus   indikációkra  alapított  abortuszok  engedélyezési
      eljárása  és  költségeinek viselése mint a súlyos válsághelyzet
      alapján elvégezhetőké. (Az egészségügyi okból végzett abortuszt
      a     társadalombiztosítás     finanszírozza     a     kötelező
      egészségbiztosítás  ellátásairól  szóló  1997.   évi   LXXXIII.
      törvény  15.  §  szerint.) Más kérdés, hogy a törvény  kínálhat
      orvoslást a fent jelzett igazságtalanságra.

      d)  A Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdése és a Vhr. 9.  §
      (3)   bekezdése   önmagában   vizsgálva   a   fentiek   alapján
      alkotmányellenes.

      Az  Alkotmánybíróság kifejtette, hogy a súlyos válsághelyzetnek
      a   Magzatvédelmi   törvény  szerinti  szabályozása   az   anya
      vnrendelkezési jogával és a magánszférához való jogával  éppúgy
      összeegyeztethető, mint ahogy az ellenőrizhető  indikációk  sem
      állnak  ezekkel ellentétben. A magzati élet védelmére  irányuló
      állami  kötelességgel  azonban nem fér  össze,  hogy  a  súlyos
      válsághelyzet  fennállását az állapotos  nő  csupán  a  kérőlap
      aláírásával igazolja (12. § (6) bekezdés), s hogy a nyilatkozat
      tartalmával,    illetőleg    valódiságával    kapcsolatban    a
      Családvédelmi   Szolgálat   munkatársának,   aki   a   törvényi
      feltételek  fennállását  megállapítja, mérlegelési  joga  nincs
      (Vhr. 9. § (3) bekezdés). Ezek a rendelkezések önmagukban nézve
      nem  nyújtják  az  Alkotmánybíróság alkotmányértelmezése  által
      megkívánt  minimális  védelmet sem a magzatnak,  sőt  semmilyen
      védelmet nem biztosítanak, mert a szabályozás kizárólag az anya
      önrendelkezési jogára van tekintettel. Fent, az 2. pontban  már
      foglalkozott   azzal  az  Alkotmánybíróság,   hogy   a   magzat
      egészséges   fejlődése  veszélyeztetésének   szerepeltetése   a
      Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdésében nem minősíthető  a
      magzati élet Alkotmány által megkövetelt védelmének, s az  anya
      jogaival  szembeni  ellensúlynak sem. A törvényhozó  tehát  nem
      teljesítette  azokat az alkotmányos követelményeket,  amelyeket
      az  Abh.  arra  az  esetre határozott meg,  ha  a  magzatot  az
      Országgyűlés nem tekinti jogalanynak (ABH 1991, 316.)

      e)  A Magzatvédelmi törvény 6. § (2) bekezdés b) pontja szerint
      az   (1)   bekezdésben  foglalt  –  az  állapotos   nő   súlyos
      válsághelyzetét is tartalmazó – feltételek esetén  a  terhesség
      annak 18. hetéig szakítható meg, ha az állapotos nő terhességét
      neki  fel nem róható egészségi ok, illetve orvosi tévedés miatt
      nem ismeri fel korábban, vagy az egészségügyi intézmény illetve
      valamely  hatóság mulasztása miatt haladta meg a terhessége  az
      (1)  bekezdésben  foglalt időtartamot (12 hetet).  A  terhesség
      megszakításához  ebben  az esetben “a  terhesség  megszakítását
      megalapozó egészségi ok” két szakorvos egybehangzó véleményével
      való megállapítása szükséges (12. § (1) bekezdés.) Az, hogy  az
      egészségi  oknak,  amely a terhesség felismerésében  gátolta  a
      nőt,  “fel  nem  róhatónak  kell lennie”,  valóban  értelmezési
      nehézségeket  okozhat és a norma világosságát károsítja.  Ennek
      ellenére az Alkotmánybíróság nem látta indokoltnak a 6.  §  (2)
      bekezdés  b)  pontjából a “neki fel nem  róható”  egészségi  ok
      szövegrész alkotmányellenessége kimondását és megsemmisítését.
      Az a – rendszerint nőgyógyászati vagy mentális –  egészségi ok,
      amely  miatt  a  nő terhességét nem ismeri fel  annak  első  12
      hetében,  olyan állapot, amelynek felróhatóságát csak rendkívül
      ritkán  lehetne  megállapítani. A “fel  nem  róható”  szavak  a
      törvény  szövegében – a gyakorlati alkalmazhatóság szemszögéből
      – inkább az “egészségi ok” természetét kifejező jelzők, mintsem
      további    feltétel   megfogalmazói.   Ezzel   összhangban    a
      “felróhatóság”   megállapítására   a   Magzatvédelmi    törvény
      elkülönített  fórumot és eljárást nem ír elő, azt a  “terhesség
      megállapítását  megalapozó egészségi ok” megállapítása  magában
      foglalja.

      4.  A  magzatelhajtás hagyományosan büntetendő  magatartás;  az
      1878.   évi   V.   tc.-ben  a  törvényhozó   az   élet   elleni
      bűncselekmények között, majd 1952-től az élet, a testi épség és
      az egészség elleni bűncselekmények között rendelte büntetni. Az
      1961.  évi  V.  törvény  –  éppen a  terhesség  megszakításának
      bizonyos      esetekben     jogszabály     alapján     fennálló
      megengedettségére tekintettel – a törvény Különös  Részében,  a
      magzatelhajtást  meghatározó  törvényi  tényállásokat  követően
      büntethetőséget   kizáró  okként  (19.   §   h)   pont)   külön
      rendelkezett  arról, hogy nem büntethető az,  aki  a  terhesség
      megszakítását  az arra hivatott szerv által jogszabály  alapján
      kiadott engedélynek megfelelően hajtja, illetve hajtatja  végre
      (256. § (5) bekezdés).

      A  hatályos büntető törvény (Btk.) is az élet, a testi épség és
      az   egészség   elleni   bűncselekmények   között   bünteti   a
      magzatelhajtást. Bűntettet követ el, aki más magzatát elhajtja.
      Súlyosabban  büntetendő, aki a magzatelhajtást üzletszerűen,  a
      nő  beleegyezése nélkül, súlyos testi sértést vagy életveszélyt
      okozva  követi  el, illetve, ha a magzatelhajtás  halált  okoz.
      Bűncselekményt,  de annak enyhébb formáját, vétséget  követ  el
      maga  a nő is, aki magzatát elhajtja vagy elhajtatja (Btk. 169.
      §).   A   Btk.   nem   tartalmaz   e   bűncselekménynél   külön
      büntethetőséget kizáró okot. A 169. §-hoz fűzött indokolás  azt
      a  törvényalkotói felfogást tükrözi, hogy minden  bűncselekmény
      jogellenes   cselekmény,   következésképpen   a   jogszabályban
      biztosított  jogok  gyakorlása  esetén  bűncselekmény  nem  jön
      létre.  Erre az általános büntetőjogi elvre figyelemmel  tartja
      szükségtelennek  annak  külön  kiemelését,  hogy  a   terhesség
      engedélyezett  művi  megszakítása, illetve megszakíttatása  nem
      bűncselekmény.

      A Magzatvédelmi törvény rendelkezései tehát a magyar büntetőjog
      rendszerében  a  magzatelhajtás jogellenességét  zárják  ki.  A
      Magzatvédelmi törvény 6. §-ában felsorolt esetek, amelyekben  a
      “terhesség   megszakítható”,  valamennyien,  különbség   nélkül
      jogellenességet kizáró okokat határoznak meg. A jogellenességet
      kizáró    okok    rendszerint    a   cselekmény    társadalomra
      veszélyességét, károsságát is kiküszöbölik, előfordul  azonban,
      és   éppen   a   magzatelhajtás  esetében,   hogy   a   jogrend
      meghatározott,  a  büntetőjogon  kívüli  megfontolások  alapján
      csupán megtűri a társadalomra veszélyes, káros cselekményt.

      A  Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdése és a Vhr. 9. § (1)
      és  (3)  bekezdése  a jogellenességet kizáró ok  megállapítását
      arra a személyre, ti. az állapotos nőre bízza, aki a törvényben
      meghatározott  magatartást  meg  kívánja  valósítani,  másrészt
      kifejezetten  kizárja  a  nyilatkozat  tartalma  és  valódisága
      felülvizsgálhatóságát vagy értékelését azon szerv által,  amely
      a terhesség-megszakítás feltételeinek fennállását megállapítja.
      A   jogbiztonság   (Alkotmány  2.  §  (1)   bekezdés)   azonban
      megköveteli, hogy az egyébként társadalomra káros, így  elvileg
      büntetendő   cselekmény  jogellenességét   kivételesen   kizáró
      körülmény bizonyítható legyen, fennállását bíróságnak vagy más,
      erre  felhatalmazott intézménynek kell megállapítania. A súlyos
      válsághelyzet alapján elvégezhető terhesség-megszakítás  esetén
      ez az intézmény – a Családvédelmi Szolgálat munkatársa – csupán
      kiállítja a terhesség-megszakításra jogosító igazolást,  de  az
      arra   jogosító   okot   tartalmazó  nyilatkozat   tartalmával,
      illetőleg  valódiságával kapcsolatban a jogszabály kifejezetten
      elvonja azt a jogát, hogy eme ok fennállását megállapíthassa: a
      jogellenességet   kizáró   ok  megállapítását   tartalmilag   a
      Magzatvédelmi  törvény  és  a Vhr. is  kizárólag  a  terhesség-
      megszakítást  elvégeztetni  akaró  állapotos  nőre   bízza.   A
      Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdése és a Vhr.  9.  §  (3)
      bekezdése  tehát – a Btk 169. §-ával való összefüggésében  –  a
      jogállamiság alapelvének mond ellent.

      Mindez nem azt jelenti, hogy az állam nem veheti ki a terhesség-
      megszakítás bizonyos eseteit a büntetőjogi szankcionálás  alól,
      akár  mert  egyes  tényállásokat valóban nem tart  társadalomra
      veszélyesnek  és  jogellenesnek sem  (például  az  orvosi  vagy
      etikai indikációjú abortuszt), akár azért, mert más esetekben a
      büntetőjogi  üldözést nem látja hatékonynak, s más módon  kíván
      az  Alkotmány parancsolta életvédelemről gondoskodni.  A  jelen
      esetben   a  súlyos  válsághelyzet  ellenőrizetlen  indikációja
      alapján  végrehajtott magzatelhajtás büntetlenül  hagyásának  a
      Magzatvédelmi törvény szabályaiból következő módja az,  ami  az
      Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe ütközik.

      Az  Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy számos külföldi  ország
      joga,   amely   szintén   eltekint   a   súlyos   válsághelyzet
      indikációjának  ellenőrizhetőségétől, ezt az esetet  kiveszi  a
      magzatelhajtás bűncselekményének tényállásából.  (A  terhesség-
      megszakításról szóló törvények maguk, vagy azokkal egy időben a
      büntető jogszabályok kivették a magzatelhajtás tényállásából az
      okok   megadása   nélkül   végrehajtott  terhesség-megszakítást
      Hollandiában, Belgiumban, illetve Németországban.)

      5.  A  kifejtettek  szerint a magzati élet védelmére  vonatkozó
      állami   kötelesség   és  a  terhes  nő   önrendelkezési   joga
      alkotmányosan  szükséges,  egymással  szembeni  mérlegelését  a
      Magzatvédelmi   törvény   részben   egyáltalán   nem,   részben
      alkotmányellenesen   végezte  el,  ezért  az   Alkotmánybíróság
      megállapította,  hogy  a  Magzatvédelmi  törvény  12.   §   (6)
      bekezdése,  továbbá a Vhr. 9. § (3) bekezdése  mind  önmagában,
      mind   a   Btk.   22.   és   169.  §-ával  való   kapcsolatában
      alkotmányellenes.

      Kérdés,  hogy  az egymással ütköző alkotmányos  jog  és  védett
      érték        helytelen        mérlegeléséből        keletkezett
      alkotmányellenességet nem orvosolják-e a Magzatvédelmi  törvény
      egyéb  rendelkezései, amelyek esetleg a magzati  életnek  olyan
      védelmet     adnak,     amely    mindkét    érdek     szükséges
      figyelembevételével  az  alkotmányos  egyensúlyt  helyreállítja
      (vagy  legalább  a  magzat  alkotmányosan  megkívánt  minimális
      védelmét  nyújtja). Ilyen feladatot – az abortusz-jog  külföldi
      változásai szerint – a célzott és folyamatos tanácsadás és más,
      a magzat megtartását segítő intézkedések együttese láthat el.

      Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Magzatvédelmi törvény
      9.   §-a   a   Családvédelmi  Szolgálat   munkatársára   csupán
      információs  feladatot ró. A munkatárs a terhesség-megszakítási
      kérelem   bejelentését  követően  tájékoztatja  a  terhes   nőt
      legelőször is a terhesség-megszakítás jogszabályi feltételeiről
      (1)  bekezdés a) pont, majd a gyermek vállalása esetén elérhető
      anyagi és természetbeni támogatások lehetőségéről, a segítséget
      nyújtó   intézményekről,  az  örökbefogadás  feltételeiről,   a
      terhesség-megszakítás körülményeiről, módjáról és veszélyeiről,
      a  terhesség-megszakítást  végző  egészségügyi  intézményekről,
      végül    a    fogamzásgátlás   személyre   szólóan    ajánlható
      módszereiről. A (2) bekezdés szerint a tájékoztatást követően a
      munkatárs  kiállítja az e célra szolgáló kérőlapot,  amelyet  a
      kérelmező  aláír ezzel igazolva a 12. § (6) bekezdése  szerinti
      súlyos   válsághelyzetet,  és  egyben  megnevezi  a  terhesség-
      megszakítás elvégzésére választott intézményt. A Vhr. szerint a
      Családvédelmi  Szolgálatnak a fenti tájékoztatáson  túl  csupán
      adminisztrációs  feladatai vannak  (9,  10.  §).  A  terhesség-
      megszakítás  díját a kérelmező jövedelme szerint  a  Vhr.  több
      lépcsőben  csökkenti (11-13. §). Végül a Magzatvédelmi  törvény
      15.   §-a  szerint  a  terhesség-megszakítást,  az  azt   végző
      intézményeket,   az  arra  alkalmas  eszközöket   és   szereket
      reklámozni   és   népszerűsíteni   tilos.   Ezzel   szemben   a
      Magzatvédelmi  törvény  2. §-a értelmében  az  egészség  és  az
      emberi   élet   értékéről,   az   egészséges   életmódról,    a
      felelősségteljes párkapcsolatokról, az emberhez  méltó  családi
      életről,   az   egészségre   ártalmatlan   születésszabályozási
      módszerekről  szóló  oktatás  az alap-  és  középfokú  oktatási
      intézményekben  történik  az állam  elősegíti  a  magzati  élet
      védelmét    szolgáló    kiadványok    közzétételét     és     a
      tömegkommunikáció fórumain való ismertetését.

      Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Magzatvédelmi törvény
      és  a  Vhr. idézett rendelkezései nem elégségesek arra, hogy  a
      törvény     rendelkezései    által    teremtett     alkotmányos
      hiányosságokat helyrehozzák. A terhes nő személyiségi jogainak,
      különösen  önrendelkezési jogának az élethez való joggal  és  a
      magzat  élete  védelmének  abból  folyó  állami  kötelességével
      szemben    csak   kivételesen,   az   anya   jogainak    súlyos
      veszélyeztetése  által  előidézett  konfliktus   esetén   lehet
      elsőbbséget  adni. Ha a törvény olyan tág teret enged  e  jogok
      érvényesülésének,  mint  a  Magzatvédelmi  törvény   a   súlyos
      válsághelyzet  szabályozásával,  akkor  a  magzati  életet   is
      határozott és hatékony rendelkezésekkel kell védeni ahhoz, hogy
      az  alkotmányos egyensúly helyreálljon. Ha a törvény 9.  §-ában
      felsorolt  ismeretek mégoly fontosak is a magzat  megtartásáról
      való  igenlő  döntés számára, a puszta információs  kötelesség,
      amely  a  tanácsadó  szerv  pozitív, a  terhesség  megtartására
      bátorító  állásfoglalását és segítségét törvényi kötelességként
      nem  tartalmazza,  nem elégséges ahhoz,  hogy  a  magzatnak  az
      alkotmányosan  megkövetelt minimális védelmet nyújtsa  a  másik
      oldalon kiterjesztett magzatelhajtási lehetőséggel szemben.

      “A    terhesség-megszakítási   kérelem   bejelentését    követő
      tájékoztatás”  tehát,  amelyet a Magzatvédelmi  törvény  előír,
      elvileg   és  alapvetően  azért  nem  lehet  az  ellenőrizetlen
      indikációjú  abortusszal  szemben  a  magzati  élet   védelmére
      irányuló  állami  kötelesség  alkotmányosan  kielégítő  mértékű
      érvényesítésének eszköze, mert a törvény nem rendelkezik arról,
      hogy  a  tanácsadásnak  nem a puszta tájékoztatás  a  feladata,
      hanem az anya olyan megsegítése válsághelyzetében, amely célját
      tekintve  a  magzat megtartására irányul. Csakis ez a  törvényi
      célzat  és  megvalósításának  részletes  szabályozása  képezhet
      kellő  ellensúlyt  az  anya  önrendelkezési  jogának  a  súlyos
      válsághelyzet   szimbolikus   indikációjával   lehetővé    tett
      érvényesülésével szemben. A magzat megtartására és megszülésére
      törekvő tanácsadás továbbá nem szorítkozhat egyszeri alkalomra,
      mert  a válsághelyzet feloldásához ez aligha elég. A tanácsadás
      akkor  látja el alkotmányos feladatát, ha felajánlja segítségét
      a  terhesség folyamán és a gyermek megszülését követő időszakra
      is  de  éppígy  a  nő  rendelkezésére  áll  az  abortusz  utáni
      helyzetében is.

      6.  Az Alkotmánybíróság rámutat arra is, hogy a 9. §-ban előírt
      tájékoztatási     kötelesség    szabályai    önmagukban     nem
      alkotmányellenesek, amiképpen a súlyos válsághelyzet terhesség-
      megszakítást lehetővé tévő okként törvénybe való felvétele  sem
      minősíthető       önmagában       alkotmányellenesnek.       Az
      alkotmányellenesség az állapotos nő súlyos válsághelyzetének  a
      Magzatvédelmi  törvényben foglalt fogalmi meghatározása  és  az
      ehhez  kapcsolódó  végrehajtási  rendelkezés  tartalma  kapcsán
      állapítható  meg.  Ezt  az álláspontját az  Alkotmánybíróság  –
      immár  az egész Magzatvédelmi törvény összefüggésében vizsgálva
      – megerősíti.

      Annak kifejezésre juttatása végett, hogy nem önmagában a súlyos
      válsághelyzet    indikációjának   törvénybe   való    felvétele
      alkotmányellenes,  az Alkotmánybíróság nem  terjesztette  ki  a
      tárgyi  összefüggés okán az alkotmányellenesség  megállapítását
      mindazokra   a   rendelkezésekre,   amelyek   a   Magzatvédelmi
      törvényben a súlyos válsághelyzetet tartalmazzák.

      Az  alkotmányosság helyreállításának több útja van – ezek közül
      kettőre  az Alkotmánybíróság a határozat következő részében  rá
      is  mutat  -,  sőt  lehetségesek olyan megoldások  is,  amelyek
      jelenleg  a  törvény tartalmi összefüggései  miatt  alkotmányos
      kifogás   alá   eső  rendelkezések  egy  részének  fenntartását
      lehetővé teszik. Ezért az Alkotmánybíróság elegendőnek  ítélte,
      ha  a  súlyos  válsághelyzet alkotmányellenes  meghatározásának
      szabályaira  korlátozza  az alkotmányellenesség  kimondását  és
      csupán a Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdését, valamint a
      Vhr. 9. § (3) bekezdését semmisíti meg.

      Ennek  folytán  2000.  június 30. után a  súlyos  válsághelyzet
      indikációja  a  Magzatvédelmi törvény 6.  §  (1)  bekezdése  d)
      pontjában  “önmagában”  marad  hatályban.  Az  Alkotmánybíróság
      határozata  rendelkező  része 1. pontjának  második  mondatából
      azonban egyértelműen következik – amit határozatának indokolása
      részletesen   kifejt  –,  hogy  a  súlyos  válsághelyzet   mint
      terhesség-megszakítási  ok érvényesítésének  alkotmányossága  a
      további feltételektől függ. Ilyen feltételeket azután,  hogy  a
      12. § (6) bekezdés hatályát veszti, a Magzatvédelmi törvény nem
      tartalmaz.   Ezeket  a  feltételeket  viszont  csakis   törvény
      határozhatja   meg,   azok  jogalkalmazói   értelmezéssel   nem
      pótolhatók,   mert   az   alkotmányellenes  jogbizonytalanságra
      vezetne.

      A   Magzatvédelmi  törvény  6.  §  (1)  bekezdés  d)  pontjának
      értelmezését elsősorban nem a jogbizonytalanság veszélye miatt,
      hanem  az  Alkotmány  8.  §  (2)  bekezdése  által  megkövetelt
      jogforrási szint hiánya miatt nem lehet alkotmánysértés  nélkül
      a   jogalkalmazóra  hagyni.  Az  Alkotmánybíróság  e  határozat
      indokolásának   II.   2.  pontjában  megállapította,   hogy   a
      Magzatvédelmi  törvény azért tett eleget a  jogforrási  szintet
      illetően  az  Abh.-ban meghatározott követelményeknek,  mert  a
      súlyos   válsághelyzet  indikációja  tekintetében  is   magában
      foglalja    mindazon    rendelkezéseket,    amelyek    törvényi
      szabályozási szintet követelnek.

      A  12.  § (6) bekezdésének megsemmisítése után – de a 6. §  (1)
      bekezdés  d)  pontjának megmaradásával – a súlyos válsághelyzet
      indikációja  szabályozási  szintjét  illetően  a  Magzatvédelmi
      törvény  kizárólag  akkor  felel meg  az  Alkotmány  8.  §  (2)
      bekezdéséből   folyó,   már   az  Abh.-ban   is   megállapított
      követelménynek, ha a súlyos válsághelyzet fogalmának  tartalmát
      és  – a meghatározástól függően – alkalmazásának feltételeit is
      törvény állapítja meg.

      A Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdése megsemmisítése után
      tehát   a  6.  §  (1)  bekezdés  d)  pontjában  foglalt  súlyos
      válsághelyzet, mint a terhesség-megszakítást lehetővé tévő  ok,
      alkotmányosan  mindaddig  nem  alkalmazható,  amíg   a   súlyos
      válsághelyzet  fogalmát  törvény  meg  nem  határozza,   és   a
      törvényhozó  azokat a további rendelkezéseket meg nem  alkotja,
      amelyek  – a súlyos válsághelyzet meghatározásától és az  annak
      vizsgálatáról  való  törvényhozói  döntéstől   függően   –   az
      alkotmányos  egyensúlyt  az  anya  önrendelkezési  joga  és  az
      államnak  a  magzatra vonatkozó életvédelmi kötelessége  között
      nem biztosítják.

      Az  Alkotmánybíróság  annak  nyomatékosítása  végett,  hogy   a
      törvényi   meghatározás  hiánya  nem  pótolható   jogalkalmazói
      jogértelmezéssel,   a   rendelkező   részben    alkotmányossági
      követelményként külön is kimondta, hogy a Magzatvédelmi törvény
      6.  §  (1)  bekezdés d) pontja kizárólag a súlyos válsághelyzet
      törvényben meghatározott fogalmával és a törvényhozó által az e
      határozatnak     megfelelően    megállapított     feltételekkel
      alkalmazható.

      A   megsemmisítés  jövőbeni  időpontja  kettős  célt   szolgál:
      egyrészt  azt,  hogy  a  törvényhozónak  elegendő  idő   álljon
      rendelkezésére az alkotmányos szabályok megalkotására, másrészt
      hogy addig se korlátozódjék az abortusz lehetősége a klasszikus
      indikációkra.  Ez  utóbbi  ugyanis a  Magzatvédelmi  törvényben
      megnyilvánuló  törvényhozói akarattal  nyilvánvaló  ellentétben
      állna.

                                    IV.

      A  törvényhozónak  több lehetősége van a Magzatvédelmi  törvény
      alkotmányossá tételére.

      1.  Ezek  közül  az  egyik lehetőség, hogy az  Alkotmánybíróság
      által  megállapított alkotmányellenességi okokat úgy  küszöböli
      ki    az    Országgyűlés,    hogy   a   súlyos    válsághelyzet
      meghatározásában (12. § (6) bekezdés) a magzat fejlődésére való
      utalás által keltett ellentmondást megszünteti, továbbá, hogy a
      súlyos válsághelyzet fennállását ellenőrizhetővé teszi. Ekkor a
      9.  §  esetleges alkotmányellenessége nem merül fel.  A  súlyos
      válsághelyzet      így     visszaállított     ellenőrizhetősége
      szempontjából  a  nő  személyiségi  jogait  kímélő  megoldás  a
      válsághelyzet  egyes tipikus tényállásainak  példálózó  jellegű
      törvénybe foglalása.

      2.  A  törvényhozó másik lehetősége, hogy továbbra is lemond  a
      súlyos  válsághelyzet  indikációjának  ellenőrzéséről,   és   a
      magzattal  szemben fennálló életvédelmi kötelessége ellátásához
      új  eszközt keres. Az indikációk olyan liberalizálása esetén és
      azzal  szemben,  mint amilyent a Magzatvédelmi törvény  “súlyos
      válsághelyzete”   is   megvalósít,  az   államnak   alkotmányos
      kötelessége  a  magzati  élet  védelmére  megfelelő  ellensúlyt
      képezni. Ez elsősorban az állapotos nővel való együttműködésre,
      krízishelyzetében   való   megsegítésére   irányul,   azzal   a
      törekvéssel, hogy az anya a magzatát megtartsa. Ehhez megfelelő
      pszichikai,  orvosi,  de nem utolsósorban szociális  és  anyagi
      segítséget is kell biztosítani. Az állam nem mondhat le  arról,
      hogy  az  abortusz társadalomra veszélyességét fenntartsa.  Ezt
      azonban    elsősorban   nem   büntetőjogi   büntetéssel    kell
      szankcionálnia,    hanem    az    ellenőrizetlen    indikációjú
      abortuszokra az anyával szemben más jogterületeken is kilátásba
      helyezhet  hátrányos jogkövetkezményeket. Végül védeni  kell  a
      terhességet  olyan harmadik személyekkel szemben  is,  akik  az
      anyát a terhesség megszakítására kényszerítik.

      A  fenti  irányvonalnak  megfelelő, a terhességét  megszakítani
      akaró    nőt    kötelező   tanácsadással    és    válságmegoldó
      együttműködéssel segítő, valamint a gyermekvállaláshoz  kedvező
      feltételeket   biztosító  rendszer  kialakítása   és   törvényi
      bevezetése,  másrészt a szankciórendszer átalakítása,  amellyel
      az állam eleget tesz életvédelmi alkotmányos kötelességének, az
      Országgyűlés feladata és felelősége. Az Alkotmánybíróság csupán
      néhány  alkotmányos kérdésre hívja fel a figyelmet,  amelyek  a
      szabályozás kialakítása során felmerülhetnek.

      a)  Az  ellenőrizetlen indikációjú terhesség-megszakítás esetén
      akkor  várható az, hogy a nő bizalommal forduljon  a  tanácsadó
      szolgálathoz,  ha  nem törvényi tényállások teljesítésére  kell
      koncentrálnia,    hanem   lelkiismereti   és    élethelyzetbeni
      konfliktusa   megoldásához  várhat   segítséget.   A   semleges
      információ ehhez nem elég. Az államnak alkotmányos kötelessége,
      hogy  az  anya  előtt a gyermek megtartásának és felnevelésének
      perspektíváit  megnyissa.  Az erre a célra  irányuló,  kötelező
      tanácsadás  alkalmas  arra,  hogy  annak  révén  az  állam   az
      ellenőrizetlen  indikáció elismerése mellett is  eleget  tegyen
      életvédelmi kötelességének.

      A  tanácsadás nem korlátozódhat egyszeri alkalomra, készen kell
      állnia  arra,  hogy a válsághelyzetben hozzá  forduló  anyát  a
      terhesség  egész tartama alatt támogassa, s a szülést  követően
      is   segítse.  A  tanácsadó  szolgálatnak  ugyancsak  fel  kell
      kínálnia segítségét az abortuszon átesett nő számára is.  Része
      továbbá  az  állam kötelességének az is, hogy a gyermeknevelést
      más  jogszabályokban foglalt intézkedésekkel is  támogassa.  Ez
      azonban  már  más alkotmányi rendelkezésekkel és  államcélokkal
      áll    közvetlen    összefüggésben,   s   az    abortusztörvény
      alkotmányossági vizsgálatának nem tárgya.

      Az ilyen tanácsadás elvileg nem korlátozza aránytalanul az anya
      magánszféráját,  és nem sérti lelkiismereti szabadságát.  Ahogy
      az  Alkotmánybíróság  a szólásszabadságról szóló  határozatában
      kifejtette, az általa helyesnek tartott véleményeket mindenki –
      az  állam  is  –  támogathatja, s a helytelennek tartott  ellen
      felléphet,  mindaddig, amíg ezzel valamely más jogot  nem  sért
      olyan mértékben, hogy az előtt a véleményszabadságnak is vissza
      kell  lépnie  (30/1992. (V. 26.) AB, ABH 1992, 167,  180).  Itt
      azonban az állam nem egyszerűen a mindenkori parlamenti többség
      által  helyesnek tartott nézeteket propagál, hanem az  egyszerű
      törvényhozás  felett álló, az Alkotmányból folyó kötelességének
      tesz   eleget,  amikor  mindenki  számára  mindenkor   kötelező
      alkotmányos  értéket  érvényesít. A lelkiismereti  szabadsággal
      kapcsolatban  az  Alkotmánybíróság kifejtette,  hogy  az  állam
      semlegessége  vallási  és lelkiismereti kérdésekben  legkevésbé
      sem  jelenti  azt,  hogy  a közömbösséget  kellene  támogatnia;
      ellenkezőleg,  a  lelkiismereti  szabadság  alapjogából  az  az
      alkotmányos  kötelesség  hárul  az  államra,  hogy  az   egyéni
      meggyőződés  szabad kialakításának és a tudatos választásnak  a
      lehetőségét  biztosítsa (4/1993. (II. 12.) AB,  ABH  1993,  48,
      53).  A tanácsadásnak segítenie kell abban, hogy a leendő  anya
      felelősségét  átérezve, tudatosan döntsön magzata megszüléséről
      vagy   terhessége  megszakításáról.  A  terhesség-megszakításra
      vonatkozó  információkat is teljes körűen  hozzáférhetővé  kell
      tenni.  Az  állam  nem  hozhat senkit  olyan  helyzetbe,  amely
      meghasonlásba vinné önmagával, azaz amely összeegyeztethetetlen
      a  személyiséget  meghatározó valamely lényeges meggyőződésével
      (Abh,  313).  Mindebben segíthet a névtelenség megtartása  –  a
      terhesség-megszakításra  jogosító  igazolás   kiadásáig   –   a
      tanácsadás során. A tanácsadáson való kötelező részvétel  a  nő
      lelkiismereti  szabadságát nem sérti  aránytalanul,  nem  hozza
      meghasonlásba önmagával, különös tekintettel arra  is,  hogy  a
      részvételen túl további együttműködési kötelessége nincsen.

      Az  eredmény  tekintetében a tanácsadásnak tehát az  egyértelmű
      magzatvédelmi irányultság mellett is nyitottnak kell  maradnia,
      tiszteletben tartva a nő említett jogait.

      Ezért  a  rendszer  alkotmányosságához alapvető  követelmény  a
      megfelelő     szakmai    felkészültséggel     rendelkező,     a
      válságmegoldásra  alkalmassá tett, szélsőséges irányultságoktól
      mentes   tanácsadó   szervek   felállítása   és   azok   állami
      engedélyezése, valamint folyamatos ellenőrzése.

      A  tanácsadással  kapcsolatos további alkotmányos  követelmény,
      hogy  meg  kell  világítania  a  magzat  és  a  nő  alkotmányos
      helyzetét  és  jogait, mindenekelőtt azt, hogy a  magzati  élet
      alkotmányos   védelemben  részesül,  amellyel  szemben   a   nő
      önrendelkezési  joga  a  terhesség  megszakítására  csak  akkor
      érvényesülhet,  ha  a  gyermek  kihordása  az  anya  számára  a
      terhesség  kihordásával  együttjáró terheket  meghaladó,  olyan
      rendkívüli  nehézségekkel  jár, amelyek  az  elvárható  áldozat
      határát meghaladják.

      b)  Amennyiben  az  állam – a tanácsadás után  –  ellenőrizhető
      indikáció nélkül is lehetővé teszi és nem bünteti az abortuszt,
      életvédelmi kötelességéből folyóan nem mondhat le alkotmányosan
      más jogkövetkezmények alkalmazásáról. Ilyen például a terhesség-
      megszakítás orvosi költségeinek teljes körű viselése  a  terhes
      nő által.

      c)  Mivel  a  tanácsadás – amely az állapotos nőnek  a  felelős
      döntés  meghozásához  ad  segítséget úgy,  hogy  konfliktusának
      megoldásában   támaszt   nyújt  –   nyomást   semmiképpen   sem
      gyakorolhat, gondoskodni kell arról is, hogy a nőt  megvédje  a
      környezete részéről kifejtett ellenkező irányú nyomástól is. Az
      ilyen  befolyásolás  ugyanis a tanácsadás nyújtotta  segítséget
      lerombolja,   az  állam  magzatvédelmi  eszközét   –   a   jogi
      szabályozás  alkotmányosságának  feltételét  –  hatástalanítja.
      Kivédésére   több  módszer  kínálkozik,  a  konkrét  helyzettől
      függően.  Ilyen  például  az apa vagy  családtagok  bevonása  a
      tanácsadási  folyamatba. Nem mellőzhető  azonban  a  büntetőjog
      igénybevétele    sem.   Az   állam   életvédelmi    kötelessége
      megköveteli,  hogy azokat, akik az állapotos nőt fenyegetéssel,
      a   tartási  kötelesség  megszegésével  vagy  bármely  módon  a
      terhesség  megszakítására  kényszerítik,  büntetőjogi  büntetés
      fenyegesse.  A  törvényhozó  feladata,  hogy  az  erre  elvileg
      jelenleg  is  alkalmas bűncselekmények törvényi  tényállásainak
      alkalmazását szükség szerint biztosítsa.

      3.     Az     Alkotmánybíróság    a    Magzatvédelmi    törvény
      alkotmányellenesnek bizonyult rendelkezéseit 2000.  június  30.
      napjával semmisítette meg. Ez a határidő nemcsak az alkotmányos
      szabályok megalkotására elegendő, hanem az azok végrehajtásához
      szükséges    szervezeti,   személyi   és   egyéb   feltételeket
      kialakítására is.
                               Dr. Sólyom László
                          az Alkotmánybíróság elnöke
                             előadó alkotmánybíró

                  Dr  Ádám Antal              Dr  Bagi István
                  alkotmánybíró                 alkotmánybíró

                  Dr  Erdei Árpád            Dr  Holló András
                  alkotmánybíró                alkotmánybíró

                  Dr  Kilényi Géza            Dr  Kiss László
                  alkotmánybíró                 alkotmánybíró

                  Dr  Lábady Tamás           Dr  Németh János
                  alkotmánybíró                 alkotmánybíró

                  Dr  Vörös Imre       Dr  Tersztyánszky Ödön
                 alkotmánybíró                   alkotmánybíró
        Dr. Ádám Antal alkotmánybíró párhuzamos indokolása
           
            A   határozat  rendelkező  részének  megállapításaival   és
        indokolásával  is  egyetértek.  Helyesléssel  fogadom,  hogy  a
        terhes    anya    önrendelkezési   jogát   és   egészségvédelmi
        jogosultságait   az   államnak  a  magzat   oltalmát   szolgáló
        életvédelmi  kötelezettsége hivatott ellensúlyozni.  Párhuzamos
        véleményemben azokat, a határozatban kifejezetten nem  szereplő
        alkotmányi összefüggéseket kívánom kiemelni, amelyek  a  magzat
        védelme   tekintetében  az  állam  életvédelmi  kötelezettségét
        erősítik,  illetve  kiegészítik.  Az  Alkotmánynak  ugyanis  az
        emberi  élethez való jogot biztosító előírásán  kívül  is  több
        rendelkezése  kötelezi az államot a terhes  anya  és  a  magzat
        egybekapcsolódó,  illetve esetenként  elkülönült  védelmére  és
        támogatására,  az  anya  és a magzat egészségének  megóvása,  a
        magzat  fejlődése  és  életképes  megszületésének  előmozdítása
        érdekében.
           
            Ezért   a   jelzett  alapjogok  és  állami  kötelezettségek
        megvalósulási  feltételeinek és arányainak meghatározásakor  az
        Országgyűlés köteles figyelembe venni más alkotmányi  értékeket
        is. A törvényalkotó ugyanis nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy
        az    Alkotmány    valamennyi   rendelkezése    egybekapcsolódó
        értékrendszert   képez.  Az  alaptörvényben   foglalt   értékek
        alkotják  a politikai, az állami, a társadalmi, a közösségi  és
        az     egyéni    megnyilvánulások    alapvető    és    kötelező
        mértékrendszerét.  Ezeknek a mértékeknek folyton  gazdagodó,  a
        törvényalkotás, a nemzetközi alapjogi bíráskodás és  a  nemzeti
        alkotmánybíráskodás    révén    pontosított     törzsállományát
        kétségtelenül   az   alapjogok  alkotják.  Az   alkotmányossági
        jogvitákat    elbíráló   Alkotmánybíróság   pedig   szinoptikus
        szemlélettel    az    alapjogokkal   együtt    alkalmazza    az
        alaptörvényben  foglalt alapelveket, tilalmakat,  államcélokat,
        állami   kötelezettségeket  és  egyéb   nevesített   alkotmányi
        értékeket.   Az  alapjogok  és  az  Alkotmány  említett   egyéb
        összetevői   esetleges  ütközéseinek  feloldása   egyrészt   az
        Alkotmánybíróság  precedens  értékű  korábbi  megállapításainak
        figyelembevételével,   másrészt   a   konkrét   alkotmányossági
        probléma    adottságainak   elmélyült    mérlegelése    alapján
        lehetséges. Ezért nem minősíthetjük az alapjogi bíráskodást  és
        az  alkotmánybíráskodást  teljesen egybeeső,  azonos  jelentésű
        fogalomnak. Az alkotmánybíráskodás lényegi sajátossága  ugyanis
        konkrét  alkotmányossági viták eldöntése esetén is az Alkotmány
        normaállományának  egészére  kiterjedő,  koherens,  hiteles  és
        általánosan kötelező alkotmányértelmezésben jelölhető meg.
           
            A   vázoltakra  tekintettel  úgy  vélem,  hogy   az   állam
        magzatvédelmi  kötelezettségét az ember  élethez  való  jogából
        származó állami életvédelmi kötelezettségen kívül alátámasztják
        és lényeges szempontokkal, fontos követelményekkel egészítik ki
        az  Alkotmánynak  a  házasság és a család intézményének  állami
        védelmére  (15.  §), az ifjúság létbiztonságának,  oktatásának,
        nevelésének és érdekei védelmének állami feladatára
        (16.  §),  az  anyának  a  gyermek születése  előtti  és  utáni
        támogatására és védelmére
        (66. § (2) bek.) vonatkozó rendelkezései, valamint a gyermeknek
        az Alkotmányban
        (67.  (1)  bek.) biztosított az a jogosultsága,  hogy  megkapja
        családjától, valamint az államtól és a társadalomtól mindazt  a
        védelmet és gondoskodást, amely a megfelelő testi, szellemi  és
        erkölcsi fejlődéséhez szükséges.
           
            Mindezek   mellett   a   törvényalkotó   törekedhet   olyan
        társadalompolitikai,  népesedéspolitikai,  erkölcsi  szempontok
        érvényesítésére is, amelyek az Alkotmányban rögzített  elveken,
        alapjogokon,  kötelezettségeken  és  más  alkotmányi  értékeken
        kívül esnek, feltéve természetesen, hogy ezek a törekvések  nem
        sértik  az Alkotmány egyetlen rendelkezését és nem ellentétesek
        az   alkotmánybírósági  határozatokban  mindenkire   kötelezővé
        nyilvánított alkotmányossági követelményekkel sem.
           
        Budapest, 1998 november 18.
           
                                                         Dr. Ádám Antal
                                                          alkotmánybíró
           
        Dr. Holló András alkotmánybíró párhuzamos indokolása

        1.  A  határozathoz  fűzött párhuzamos indokolásomat  egy  elvi
        előkérdés felvetésével, s egyben arra adandó válasszal kezdem.
        Van-e  az  Alkotmánybíróságnak kompetenciája az  alkotmányozási
        szint, mint szabályozási szint védelmére? Másképpen fogalmazva:
        az  Alkotmánybíróság megsemmisítheti-e azt a törvényt,  illetve
        törvényi rendelkezést (feltételezhetjük, hogy más jogforrás nem
        jöhet  szóba),  amelyik  tartalmilag nem  alkotmányellenes,  de
        Alkotmányt kiegészítő normát tartalmaz?

        Válaszom – az alábbi indokok alapján – igenlő.

        A   jogalkotás   alkotmányosságának   felülvizsgálata   és   az
        alkotmánysértő törvények és más jogszabályok megsemmisítése  az
        Alkotmánybíróság Alkotmányban rögzített hatásköre (Alk. 32/A. §
        (1)  és (2) bekezdések). A jogalkotás alkotmányossági szempontú
        felülvizsgálatának  része a jogalkotó hatáskörének  alkotmányos
        terjedelme.  (Pl.  Alk. 35. § (2) bekezdés) Az Alkotmánybíróság
        1991-ben  hozott  határozatában kimondta,  hogy  a  jogszabályi
        hierarchia  "alkotmányosan  védett  rendje  nem  csupán  formai
        kérdés  akkor,  amikor alacsonyabb szintű jogszabály,  magasabb
        szintű   jogszabály  által  biztosított  hatáskör   elvonásáról
        rendelkezik...   Ennek  megsértése  miatt  tehát   a   támadott
        rendeletek  tartalmilag is alkotmányellenesek." (31/1991.  (VI.
        6.)  AB  hat.,  ABH 1991. 136.) Az Alkotmányban  foglalt  norma
        (szabályozási tárgy) az alkotmányozó hatalom rendelkezése alatt
        áll;  e  normáknak  a törvényhozás által történő  kiegészítése,
        módosítása a jogalkotó hatáskör elvonásának minősül.

        Konkretizálva:  a  törvényhozó nem léphet  át  az  alkotmányozó
        szabályozási    területére.   Ebben   az   összefüggésben    az
        Alkotmánybíróság alkotmányvédelmi funkciója magában foglalja az
        Alkotmány koherenciájának őrzését is.
        Ez  azt  jelenti,  hogy  ami szabályozási  tárgyként  és  annak
        tartalmaként az Alkotmány szintjére került, annak kiegészítése,
        megváltoztatása, hatályon kívül helyezése csak alkotmányozással
        (alkotmánymódosító törvénnyel) lehetséges. Ebben az esetben  az
        Országgyűlés, mint alkotmányozó hatalom jár el.

        A  törvényalkotó (az Országgyűlés mint törvényhozó hatalom) nem
        alkothat  olyan  törvényt, amelyik kiegészíti, (megváltoztatja)
        az  Alkotmányt. (Nyilván alkotmányi rendelkezést hatályon kívül
        helyező törvényi rendelkezés sem.)

        Annak a kérdésnek az eldöntése, hogy az adott törvény alkotmány-
        kiegészítő   stb.  törvénynek  minősül  -e,  –   az   Alkotmány
        rendszeréből,  az  adott szabályozási tárgyból,  a  szabályozás
        tartalmából  kiindulva,  a  törvényi  szabály  és  az  érintett
        alkotmányi    rendelkezés   viszonyát    (szoros    összefüggés
        fennállását) megvizsgálni – az Alkotmánybíróság feladata. Abban
        az esetben, ha az Alkotmánybíróság szóba jöhető hatáskörében (a
        módosított  előzetes normakontroll, de jellemezően az  utólagos
        normakontroll hatáskörében) eljárva arra a következtetésre jut,
        hogy a vizsgált törvény adott rendelkezése alkotmány-kiegészítő
        tartalmú   (a  törvényhozó  hatalom  az  alkotmányozó   hatalom
        szerepét   vette   át),   a   normát   alkotmánysértés    miatt
        megsemmisítheti. Az Alkotmánybíróságnak az Alkotmányból eredően
        nemcsak   az  a  feladata,  hogy  az  Alkotmány  rendelkezéseit
        érvényesítse a jogalkotásban, hanem az is, hogy az Alkotmányból
        levezethető (értelmezhető) alkotmányozási szintet védelmezze  a
        törvényhozással szemben.

        2.   A  Magzatvédelmi  törvénynek  a  terhesség  megszakítására
        vonatkozó szabályaiból az Országgyűlés álláspontja – amint erre
        a  határozat is kitért – egyértelműen megállapítható: a  magzat
        nem tekintendő jogalanynak.
        Álláspontom   szerint,  az  Országgyűlés   döntése   így   volt
        alkotmányos  döntés,  ugyanis  az  Alkotmányból  csak   ez   az
        értelmezés  vezethető  le. Az Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdése,
        miszerint "minden embernek veleszületett joga van az élethez és
        az  emberi méltósághoz", úgy értelmezhető, hogy az Alkotmány  a
        "veleszületettség" kifejezésével határvonalat  kívánt  húzni  a
        megszületett ember, az emberi élet és az ún. "potenciális élet"
        (magzati  élet)  közé és csak az előbbiről rendelkezett.  Ehhez
        képest  értelmezem  az  Alkotmány  "minden  ember  jogképes"  –
        kitételét (Alk. 56. §) is.

        A  magzat jogi értelemben vett ember voltának, jogalanynak való
        elismerése   egyértelműen   az  Alkotmány   szintjére   tartozó
        szabályozási tárgynak – az Alk. 56. §-a módosításának,  illetve
        kiegészítésének – minősülne. Ha igazat adunk  –  és  én  igazat
        adok  –  az  Alkotmánybíróság ún. első  abortusz  határozatában
        foglalt  ama  megállapításnak, miszerint a  jogalanyiság  ilyen
        kiterjesztésének  "jellege  és hordereje  csak  a  rabszolgaság
        eltörléséhez hasonlítható, de annál is jelentősebb lenne. Ezzel
        az  ember jogalanyisága elérné elvileg lehetséges végső határát
        és teljességét..."(64/1991. (XII. 17.) AB hat., ABH 1991. 311.)
        –  ez a tétel önmagában, tehát történelmi jelentőségénél fogva,
        az Alkotmány szintű megfogalmazást igényli.
        Következésképpen,  ha  a  törvényhozó  úgy  döntött   volna   a
        Magzatvédelmi    törvényben,   hogy    a    magzat    jogalany,
        alkotmánysértő módon, törvényi szabályozással módosította volna
        az Alkotmányt. (Lásd az 1./ pontban kifejtetteket.)

        3.   A   magzat  jogalanyiságát  el  nem  ismerő  törvényhozási
        koncepcióból egyenesen következik, hogy a Magzatvédelmi törvény
        terhesség-megszakításra       vonatkozó        rendelkezéseinek
        alkotmányossági felülvizsgálata a "konkuráló" élethez és emberi
        méltósághoz  való jogok területéről a terhes nő  önrendelkezési
        joga  és  az  állam  – az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből,  az
        élethez  való  jogból  levezethető –  (nem  abszolút)  objektív
        életvédelmi     kötelességének    viszonyára,     egyensúlyának
        vizsgálatára  tevődik át. Egyetértőleg idézve  a  határozatból:
        "Ha  tehát a törvényhozó nem ismeri el a magzat jogalanyiságát,
        a   terhesség-megszakítás  feltételeinek  megállapításakor  nem
        hagyhatja    figyelmen   kívül   a   szabályozás    tartalmának
        meghatározásánál irányadó – esetenként egymással szemben álló –
        jogokat  és  kötelezettségeket, úgy  mérlegelni  kell  az  anya
        önrendelkezéshez élethez és testi épséghez való  jogát  éppúgy,
        mint  az  élethez  való jogból folyó, a magzatra  is  kiterjedő
        állami életvédelmi kötelezettséget."

        Az  Alkotmánybíróság  vizsgálata arra az  eredményre  vezetett,
        hogy a magzatvédelmi törvénynek és végrehajtási rendeletének  a
        határozat  4./  pontjában  megjelölt  rendelkezései  sértik  az
        Alkotmány  2.  § (1) bekezdését és az 54. § (1) bekezdését.  Az
        alkotmánysértés  megállapításával és  a  vonatkozó  jogszabályi
        rendelkezések megsemmisítésével egyetértek.

        A   határozat  a  törvényhozás  számára  az  alkotmányellenesen
        szabályozott  ellenőrizetlen indikáció  alkotmányellenességének
        megszüntetésére  – noha a Határozat "több lehetőségre"  utal  –
        lényegében két egyenrangú alkotmányos megoldást jelöl meg:
             a/  a  súlyos  válsághelyzet fennállásának ellenőrizhetővé
        tételét, vagy
             b/  a  jelenlegi (jogilag nem ellenőrizhető) válsághelyzet
        fenntartását   és   ennek  ellensúlyozására   –   az   objektív
        életvédelmi  kötelezettségből  eredően  –  a  magzat   védelmét
        (megtartását) célzó hatékony intézményrendszer kiépítését.

        Álláspontom szerint az alkotmánysértés kiküszöbölésére  csak  a
        második megoldás alkalmas.

        Ebből   következően   az  Alkotmánybíróságnak   a   törvényhozó
        alkotmánysértő mulasztását is meg kellett volna állapítania. Az
        Alkotmánybíróság   –   kialakított   gyakorlata    szerint    –
        mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít  meg,
        ha  alapjog  érvényesítéséhez szükséges  jogszabályi  garanciák
        hiányoznak.  (35/1992.  (VI. 10.)  AB  hat.,  ABH  1992.  204.,
        22/1995. (III. 31.) AB hat., ABH 1995. 108.) A törvényalkotó  a
        Magzatvédelmi   törvényben  az  élethez   való   jogból   folyó
        életvédelmi  kötelezettségének  nem  tett  eleget,  mivel   nem
        biztosította a magzati élet alkotmányosan elegendő védelmét; az
        ellenőrizetlen  indikáció által garantált önrendelkezési  jogot
        az   Országgyűlés  nem  egyensúlyozta  ki  hatékony,  a  magzat
        védelmét,    megtartását    célzó    eszközrendszer    törvényi
        szabályozásával.  A  Magzatvédelmi  törvény  9.  §-a  ennek   a
        követelménynek  nem felel meg. (Lásd erről  a  határozat  IV/2.
        pontját)

        4.  Az ellenőrzött indikáció álláspontom szerint alkotmánysértő
        módon  korlátozná a terhes nő önrendelkezési  jogát,  s  egyben
        sértené  a  magánszférához való alkotmányos jogát. Az indikáció
        ellenőrzése,    jogilag    előírt    tipizációval,     objektív
        tényállásokkal  alkotmányosan nem  oldható  meg.  A  magánéleti
        válsághelyzetek  szubjektív tényállásai, a dolog  természetéből
        adódóan  "rejtőzködő", de valóságos tényállások. (Pl.:  A  nemi
        erőszak,  adott  esetben  a  családon  belüli  nemi  erőszak  –
        különösen  az  utóbbi – nem minden alkalommal a  büntetőeljárás
        tárgya; a házasságon kívüli kapcsolatból származó terhesség, de
        hasonlóan egy megromlott, sok lelki konfliktus árán fenntartott
        házasság   nyilvános   vállalása,   kiértékelése   is   nehezen
        képzelhető  el...)  A  jogilag  kötelezően  előírt,   "tipikus"
        tényállások  a  magánéleti  válsághelyzetek  speciális,  egyedi
        értékelésen alapuló "intim tényállásait" nyilván nem  foghatják
        át.   A  "törvényi  tényállásokra  koncentrálás",  –  ahogy   a
        határozat  fogalmaz  –  esetenként  hamis  igazolást   vagy   a
        jogellenes  út választását eredményezheti, a valóságos  krízis-
        helyzetek  tartalmi feltárását, a magzatvédő szolgálattal  való
        együttműködést vállaló döntés helyett.

        Az   ellenőrzött   indikáció  bevezetése,  az   ún.   "törvényi
        tényállások"    meghatározása   kizárná    e    válsághelyzetet
        ténylegesen okozó szubjektív, rejtett tényállásokat és  ezáltal
        aránytalanul  korlátozná  a  terhes  nő  önrendelkezési  jogát,
        magánszférájának    (a    magántitok   feletti    rendelkezése)
        alkotmányos határait.

        5.  Egyetértek a Határozatnak azzal a megállapításával, hogy az
        ellenőrizetlen     válsághelyzet    törvényi    szabályozásának
        alkotmányosságát a "védelmi ellensúly", nevezetesen: az anyát a
        magzat megtartására bátorító, számára megfelelő együttműködést,
        támogatást  biztosító  tanácsadó szolgálat  kiépítése  alapozza
        meg.  Az  "ellensúly"  célja  a terhes  nőt  tényleges  döntési
        helyzetbe  hozni,  megteremteni számára az  önrendelkezési  jog
        megfontolt  gyakorlásának  feltételeit.  Ugyanakkor  meg   kell
        jegyeznem, hogy a magzatvédelmi szolgálattal való együttműködés
        elutasítása,  illetve a szolgálat bátorításának,  meggyőzésének
        eredménytelensége  a terhes nő személyes döntését  ugyanúgy  az
        önrendelkezési jog alkotmányos keretében tartja, mint a  magzat
        védelme  szempontjából pozitív döntését. Mindez  következik  az
        Alkotmánybíróságnak   a  lelkiismereti  szabadságot   értelmező
        határozatából,   amelyre   a   határozat   is   hivatkozik:   A
        lelkiismereti    szabadságból   folyó   állami   alapjogvédelmi
        kötelesség  a  "tudatos  választás"  lehetőségének  biztosítása
        (4/1993. (II. 12.) AB hat., ABH 1993. 48.).

        A   terhes  nő  személyes  döntésének  erkölcsi  megítélése  az
        alkotmányjog határán kívül esik.

        Budapest, 1998. november 18.
                                                       Dr. Holló András
                                                          alkotmánybíró
          Dr. Lábady Tamás alkotmánybíró különvéleménye

          1.  Az  Alkotmánybíróság 64/1991. (XII. 17.)  AB  határozatához
          fűzött   párhuzamos   indokolásomban   (ABH   1991,   323-327.)
          kifejtettem,  hogy  az  akkor  hatályos  abortuszra   vonatkozó
          jogszabályi        rendelkezések        alkotmányellenességének
          megállapításával   és   megsemmisítésével   nem   a    többségi
          határozatban  kifejtett  indokok  alapján,  hanem  azért  értek
          egyet,  mert  álláspontom  szerint  az  Alkotmány  54.  §   (1)
          bekezdésében  foglalt rendelkezésből a méhmagzat  élethez  való
          jogának  feltétlen elismerése és az államnak a nasciturusra  is
          kiterjedő abszolút életvédelmi kötelezettsége következik. Ezt a
          hatályos  Alkotmány  alapjogértelmezésén alapuló  álláspontomat
          változatlanul fenntartom.

          Meggyőződésem  szerint  a  magzati életnek  az  emberi  élettől
          eltérő  jogi  minősítésére a törvényhozónak  nincs  alkotmányos
          lehetősége,  mert  a magzatot – akár az anyatestben  van,  akár
          azon  kívül,  mesterséges körülmények között  –  fogantatásának
          pillanatától  kezdve  embernek,  vagyis  jogalanynak,  jogképes
          személynek   kell   tekintetni,  amiből  következik,   hogy   a
          méhmagzatot az élethez való jog anyjával szemben is  megilleti.
          Az   Alkotmány   54.   §  (1)  bekezdése   szerint   a   Magyar
          Köztársaságban  minden  embernek  veleszületett  joga  van   az
          élethez  és  az emberi méltósághoz, amelytől senkit  nem  lehet
          önkényesen megfosztani. Az Alkotmánybíróság értelmezése szerint
          az  élethez és a méltósághoz való alanyi jog abszolút jog, azaz
          korlátozhatatlan  és  redukálhatatlan,  vagyis  a   jog   által
          érinthetetlen  alapjognak minősül. Mivel a magzat  biológiailag
          ember, genetikailag befejeződött emberi individuum, és mivel  a
          “veleszületettség”  –  a  nemzetközi egyezmények  szóhasználata
          (“inherent    right    to   life”,    “droit    inhérent     la
          vie”,“angeboneres  Recht  auf  Leben”)   szerint   is   –   nem
          születéssel  szerzett,  hanem elidegeníthetetlen,  az  emberrel
          “velekeletkezett”,  azaz  létéből, ember-voltából  eredő  jogot
          jelent,  az Alkotmány alapján semmivel sem igazolható,  hogy  a
          még  meg  nem születettnek nincs emberi méltósága  és  joga  az
          élethez. Ezért véleményem szerint a magzat mint új emberi élet:
          személy, aki a jog által sérthetetlen és akinek az élethez való
          abszolút  jogát  a  törvényhozó az állapotos nő  önrendelkezési
          jogára  vagy  más  alapjogára hivatkozással  alkotmányosan  nem
          korlátozhatja.  A méhmagzat élethez való joga egyedül  csak  az
          anya élethez való jogával konkurálhat.

          2. A kifejtettekre tekintettel nem tudok egyetérteni a többségi
          határozat  1.,  2.  és 3. pontjában foglalt  megállapításokkal,
          továbbá a határozat 5. és 6. pontjában foglalt rendelkezésekkel
          sem.  A  törvényhozó álláspontom szerint az  Alkotmány  alapján
          jogszerűen   nem   ismerheti  el   az   állapotos   nő   súlyos
          válsághelyzetét,  mint a terhesség megszakítását  alkotmányossá
          tevő körülményt; ugyanakkor az Alkotmánybíróság nem utasíthatta
          volna  el  a  magzati élet védelméről szóló  1992.  évi  LXXIX.
          törvény      egésze,     illetőleg     egyes      rendelkezései
          alkotmányellenessége  megállapítását  kérő  –  a   határozattal
          elbírált   –  indítványokat,  és  azt  is  meg  kellett   volna
          állapítania,  hogy  a  méhmagzat jogi státusza:  személy,  azaz
          ember.

          3.  Szükségesnek  tartom  kiemelni,  hogy  az  Alkotmánybíróság
          többsége  által  kialakított állásponton,  vagyis  a  határozat
          koncepcióján  belül  is  elégtelennek  ítélem  azt  a   védelmi
          szintet,  amelyet  a  határozat az állam  objektív  életvédelmi
          kötelezettségeként az Alkotmányból levezet, ezért  a  határozat
          1.,   2.  és  3.  pontjához  –  alapvetően  eltérő  álláspontom
          fenntartása mellett – önállóan is különvéleményt fűzök.
          3.1.  Mivel magzat nélkül nincs ember, a magzat életjogának  és
          méltóságának  az elismerése nélkül is megállapítható,  hogy  az
          Alkotmány a magzati életet a fogamzás pillanatától kezdve védi.
          Ezért – a határozat 1. pontjában foglalt megállapítás helyett –
          indokolt  lett volna kimondani a határozat rendelkező  részében
          egyrészt azt, hogy “az állam nem engedheti meg alkotmányosan az
          indok nélküli abortuszt”, másrészt pedig azt, hogy “az abortusz
          a jogállam értékrendje szempontjából leküzdendő jelenség”, vagy
          más  megfogalmazásban: “az élethez való jog objektív  oldalából
          az   életvédelem   tartalmával  szemben   az   az   alkotmányos
          követelmény  származik, hogy az államnak megfelelő  eszközökkel
          hatékonyan kell küzdenie az abortusz, mint jelenség ellen.”

          Ha a többségi határozat szerint a méhmagzatot nem is illeti meg
          alanyi,  elidegeníthetetlen  jogként  az  élethez,  és  így   a
          megszületéshez való jog, az Alkotmányból a magzati élet védelme
          és  tisztelete – ahogy ezt a Magzatvédelmi törvény  preambuluma
          is kifejezetten megfogalmazza – feltétlenül következik. Ezért e
          felfogásban  is  az abortusz alkotmányos indoka csak  “súlyos”,
          alkotmányos  alapjoghoz  kapcsolódó indok  lehet;  az  abortusz
          elleni  küzdelem hatékonyságának az érdekében  pedig  az  állam
          köteles   a  terhesség-megszakítások  statisztikai  figyelemmel
          kisérésére. Az állam nem szemlélheti tétlenül, ha a  terhesség-
          megszakítások  száma,  vagy  a  megszakított  terhességeknek  a
          születésekhez   viszonyított  aránya  nem  csökken,   mert   az
          Alkotmányból   folyó   kötelessége  az  abortusz   jelenségének
          fokozatos felszámolásán munkálkodni.

          3.2 Minden abortusz az élethez való jogot sérti. Az államnak  a
          törvényhozás   és  tájékoztatás,  az  oktatás  és   a   nevelés
          eszközeivel   is   szembe   kell  helyezkednie   a   terhesség-
          megszakítással. Jogszabályai és az állam alkotmányos  felfogása
          nem  sugallhatja  azt,  hogy e megtűrt  jelenség  az  Alkotmány
          értékrendjével  és  emberképével  összhangban  áll.  A  védelem
          hatékonyságának  minőségi  erősödése  a  jövendő  törvényhozási
          megoldások alkotmányosságának megítélésekor is mércéül  szolgál
          majd  mindaddig,  amíg a magzat jogalanyiságát  a  jog  el  nem
          ismeri.

          3.3. A magzati élet védelme az Alkotmány szerint csak a védelem
          erősödése   irányába  változhat  és  annak   hatékonysága   nem
          csökkenhet.  Az  Alkotmánybíróság  a  28/1994.  (V.   20.)   AB
          határozatában  (ABH 1994, 134.) a környezetvédelmi  status  quo
          megőrzésének kötelezettségét vizsgálva megállapította, hogy “az
          állam a természetvédelem jogszabályokkal megállapított szintjét
          nem  csökkentheti, kivéve, ha ez más alapjog  vagy  Alkotmányos
          érték   érvényesítéséhez  elkerülhetetlen.  A   védelmi   szint
          csökkentésének mértéke az elérni kívánt célhoz képest ekkor sem
          lehet aránytalan.”

          Álláspontom   szerint  az  Alkotmánybíróság  határozatában   az
          élethez   való   jog   objektív   védelmére   –   a   határozat
          koncepciójának   talaján   is  –  e  követelménynél   szigorúbb
          alkotmányos    követelményt   kellett   volna    megállapítani,
          tekintettel a méhmagzat létének egyediségére, azaz  arra,  hogy
          minden  magzati  életből  egyedi és helyettesíthetetlen  emberi
          élet  születik.  Az  államnak ezért az  abortusz  “statisztikai
          kockázatának” leszorítása mellett azon kell munkálkodnia,  hogy
          minden    diszkrimináció    nélkül    minden    egyes    magzat
          megszülethessen.

          Budapest, 1998. november 18.
             
                                                         Dr. Lábady Tamás
                                                            alkotmánybíró
                   
          Dr. Tersztyánszky Ödön alkotmánybíró különvéleménye

          A  határozat rendelkezéseivel érdemben egyetértek, kivéve  azt,
          amely  a  Magzatvédelmi  törvény 6. § (1)  bekezdés  d)  pontja
          alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére
          irányuló indítványt elutasítja.

          Egyetértek   az  indokolás  elméleti  megalapozására   irányuló
          fejtegetésekkel is.

          A többségi határozat rendelkező részének megállapításából és az
          indokolásból az következik, hogy alkotmányellenes, ha a törvény
          az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén úgy teszi lehetővé
          a meg nem született emberi lény elpusztítását, hogy nem állapít
          meg  megfelelő,  a  magzati élet védelmére irányuló  ellensúlyt
          képező    rendelkezéseket.    Megfelelő    ellensúlyt    képező
          rendelkezéseket a hatályos jog nem tartalmaz.

          Egyetértek  azzal,  hogy önmagában nem alkotmányellenes,  ha  a
          törvény  a súlyos válsághelyzet esetén ennek vizsgálata  nélkül
          lehetővé teszi a terhesség-megszakítást. Az Alkotmánybíróságnak
          azonban  a  vizsgálat eredményének megállapításánál –  azaz  az
          indítvány    elutasításánál    vagy    az    alkotmányellenessé
          nyilvánításnál és megsemmisítésnél – ezt a szabályt  a  törvény
          összefüggéseibe  helyezve,  és  nem  önmagában  kellett   volna
          érdemben elbírálnia.

          Az   Alkotmánybíróság  gyakorlata,  hogy   az   önmagában   nem
          alkotmányellenes rendelkezést is alkotmányellenessé nyilvánítja
          és   megsemmisíti,   ha   az   a  vizsgált   jogszabály   egyéb
          rendelkezéseire figyelemmel minősül alkotmánysértőnek (24/1990.
          (XI.  8.)  AB határozat, ABH 1990/115.; 46/1991. (IX.  10.)  AB
          határozat, ABH 1991/211.; 57/1994. (XI. 17.) AB határozat,  ABH
          1994/316.;  28/1995.  (V.  19.) AB  határozat,  ABH  1995/138.;
          75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995/376.; 13/1996.  (IV.
          12.) AB határozat, ABH 1996/50.).

          Törvényjavaslat  alkotmányellenességének előzetes  vizsgálatára
          vonatkozó   hatáskörének   értelmezésénél   is   kimondta    az
          Alkotmánybíróság,  hogy  a  vizsgálat  tárgyát   képező   egyes
          rendelkezések   alkotmányossága  általában  értékelhetetlen   a
          törvény   kontextusából  kiragadva.  (16/1991.  (IV.  20.)   AB
          határozat, ABH 1991/58.).

          Erre  figyelemmel a Magzatvédelmi törvény 6. § (1) bekezdés  d)
          pontja  alkotmányellenességét kellett volna  megállapítani,  és
          azt meg kellett volna semmisíteni.

          A  d) pont alkalmazásánál alkotmányos követelmény meghatározása
          a  vizsgált  esetben  az  alkotmányellenességet  nem  orvosolja
          hatékonyan,  mégha arra is törekszik. Hatásában a  jogalkalmazó
          számára  a d) pont hatályban tartása az alkotmányos követelmény
          kimondása   mellett   olyan  helyzetet   teremt,   mintha   azt
          megsemmisítették volna; azaz tilos a d) pont alkalmazása,  amíg
          törvény meg nem határozza ennek fogalmát és feltételeit.  Ez  a
          jogalkotótól és a jogalkalmazótól konkrét esetben  a  határozat
          rendelkezéseinek   összevetését,  értékelését,   ezek   és   az
          indokolás  további  értelmezését kívánja,  különös  tekintettel
          arra, hogy a d) pont formálisan hatályban marad.

          A  többségi  határozat  következményeként,  a  határozat  egyéb
          rendelkezéseire is figyelemmel, az a helyzet állhat  elő,  hogy
          2000. június 30. után, ha nem alkotnak újabb törvényt, akkor az
          állapotos    nő   “súlyos   válsághelyzete”   mint   terhesség-
          megszakítási   ok  meghatározatlanná  válik  és   fennállásának
          igazolására   a   törvény  majd  semmilyen   rendelkezést   nem
          tartalmaz, miközben a magzati élet védelmére irányuló megfelelő
          ellensúly is a törvényből változatlanul hiányzik.

          Budapest, 1998. november 18.

                                                   Dr. Tersztyánszky Ödön
                                                            alkotmánybíró
            .
            English:
            .
            Petition filed:
            .
            .
            Number of the Decision:
            .
            48/1998. (XI. 23.)
            Date of the decision:
            .
            11/18/1998
            .
            .