English

Hungarian
Ügyszám:
.
20/B/1993
Előadó alkotmánybíró: Sólyom László Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 48/1998. (XI. 23.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 1998/333
.
A döntés kelte: Budapest, 11/18/1998
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                       A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

      Az    Alkotmánybíróság    jogszabály    alkotmányellenességének
      megállapítására   és   megsemmisítésére  irányuló   indítványok
      tárgyában   –   Dr.  Lábady  Tamás  és  Dr.Tersztyánszky   Ödön
      alkotmánybírók különvéleményével, valamint Dr.  Ádám  Antal  és
      Dr.  Holló  András  alkotmánybírók párhuzamos  indokolásával  –
      meghozta a következő
                                     
                               határozatot:

      1.  Az Alkotmánybíróság megállapítja: nem alkotmányellenes,  ha
      törvény  az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén  lehetővé
      teszi   a   terhesség  megszakítását.  A  súlyos  válsághelyzet
      fennállásának vizsgálatáról a törvényhozó azonban alkotmányosan
      kizárólag  akkor  mondhat le, ha egyszersmind  a  magzati  élet
      védelmére irányuló, megfelelő ellensúlyt képező rendelkezéseket
      is megállapít.

      2.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja: a  súlyos  válsághelyzet
      fogalmának és alkalmazása feltételeinek meghatározása kizárólag
      törvényben    történhet   a   törvényi   meghatározás    hiánya
      alkotmányosan    nem    pótolható   sem   alacsonyabb    szintű
      jogforrással, sem jogalkalmazói jogértelmezéssel.

      3.  Az Alkotmánybíróság megállapítja: a magzati élet védelméről
      szóló  1992.  évi LXXIX. törvény (a továbbiakban: Magzatvédelmi
      törvény)   6.   §  (1)  bekezdés  d)  pontjának  alkalmazásánál
      alkotmányos   követelmény,   hogy   annak   során   a    súlyos
      válsághelyzet   törvényben   meghatározott   fogalma    és    a
      törvényalkotó  által  e határozatnak megfelelően  megállapított
      feltételek jussanak érvényre.

      4.  Az  Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  a  Magzatvédelmi
      törvény  12.  §  (6) bekezdése és az e törvény  végrehajtásáról
      szóló  32/1992.  (XII.  23.) NM rendelet  9.  §  (3)  bekezdése
      alkotmányellenes.  Ezért e rendelkezéseket az  Alkotmánybíróság
      2000. június 30. napjával megsemmisíti.

      5.  Az  Alkotmánybíróság  elutasítja azokat  az  indítványokat,
      amelyek  a  Magzatvédelmi törvény 6. § (1) bekezdés d)  pontja,
      valamint  a 6. § (2) bekezdés b) pontja alkotmányellenességének
      megállapítására   és  megsemmisítésére  irányultak.   Ugyancsak
      elutasítja az Alkotmánybíróság azokat az indítványokat, amelyek
      a  Magzatvédelmi  törvény egészének alkotmányellenességét  arra
      alapozva   állítják,  hogy  a  törvény  a   magzat   jogállását
      kifejezetten  nem  határozza meg, hogy a magzat  jogalanyiságát
      nem  állapította  meg, hogy a magzat jogairól nem  rendelkezik,
      továbbá  azt  az indítványt is, amely azt kifogásolta,  hogy  a
      Magzatvédelmi    törvény    nincs   összhangban    a    Polgári
      Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 10. §-ával.

      6.   Visszautasítja  az  Alkotmánybíróság  az   arra   irányuló
      indítványt, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg, hogy ember-
      e a magzat.

      Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben
      közzéteszi.
                                   Indokolás

                                      I.

        1.   Az   Alkotmánybírósághoz  számos  indítvány   érkezett   a
        Magzatvédelmi törvény több rendelkezésével, illetve  a  törvény
        egészével,  valamint  az annak végrehajtásáról  szóló  32/1992.
        (XII.   23.)   NM   rendelet  (a  továbbiakban:   Vhr.)   egyes
        rendelkezéseivel    kapcsolatosan.    Az    indítványokat    az
        Alkotmánybíróság  –  tárgyuk szerint – több üggyé  egyesítette.
        Ezek   közül   az   ügyek  közül  ebben   a   határozatban   az
        Alkotmánybíróság  azokat  az  egyik ügycsoportban  elkülönített
        indítványokat bírálta el, amelyek a Magzatvédelmi törvény  azon
        rendelkezéseit   támadják,   amelyek   szerint   a    terhesség
        megszakítható  az  állapotos nő súlyos  válsághelyzete  esetén,
        továbbá  azokat,  amelyek a magzat jogalanyiságának  kérdésével
        függnek  össze.  Az  indítványokban  felvetett  alkotmányossági
        kifogások lényege a következő:

        A  Magzatvédelmi törvény 6. § (1) bekezdés d) pontja szerint  a
        terhesség  a 12. hetéig szakítható meg az állapotos  nő  súlyos
        válsághelyzete  esetén.  Az  indítványozók  szinte   mindegyike
        támadja ezt a rendelkezést, azzal érvelvén, hogy ez a szabály –
        figyelembe véve a súlyos válsághelyzet fogalmát meghatározó 12.
        § (6) bekezdést is – gyakorlatilag korlátlanul lehetővé teszi a
        terhesség-megszakítást. Ezzel kapcsolatban  alkotmányellenesnek
        tartja  az egyik indítványozó a Vhr. 9. § (3) bekezdését,  mely
        alapján   a   súlyos  válsághelyzet  fennállását  a  terhessége
        megszakítását  kérő nő nyilatkozatával igazolja, a  nyilatkozat
        tartalmával,    illetőleg    valódiságával    kapcsolatban    a
        Családvédelmi Szolgálat munkatársának mérlegelési joga nincs.

        Ugyancsak  alkotmányellenesnek tartja az egyik  indítványozó  a
        Magzatvédelmi  törvény  6.  § (2)  bekezdés  b)  pontját,  mely
        lehetőséget  ad a terhesség megszakíthatósága időtartamának  18
        hétre való meghosszabbítására abban az esetben, ha az állapotos
        nő terhességét neki fel nem róható egészségi ok, illetve orvosi
        tévedés  miatt  nem ismeri fel korábban, vagy  az  egészségügyi
        intézmény,  illetve valamely hatóság mulasztása  miatt  haladta
        meg a terhessége a 12 hetes időtartamot.

        Több   indítványozó  tartja  a  Magzatvédelmi  törvény  egészét
        alkotmányellenesnek,  mivel  az  —  mint  állítják  —,  címével
        ellentétben nem tartalmaz egyetlen konkrét rendelkezést  sem  a
        magzatok védelméről, jogairól, és nem állapította meg a  magzat
        jogalanyiságát.  Az  egyik  indítványozó  ezért  azt  kéri   az
        Alkotmánybíróságtól, hogy állapítsa meg, hogy ember-e a magzat.

        Az    indítványozók   az   Alkotmány   számos    rendelkezésére
        hivatkoznak,  így  az 54. § (1) bekezdésre (az  élethez  és  az
        emberi méltósághoz való jog), a 8. § (1) bekezdésére (az  állam
        alapjogvédelmi  kötelezettsége), a 66. §  (2)  bekezdésére  (az
        anyák állami támogatása és védelme a gyermek születése előtt és
        után), a 70/D. §-ra (a testi és lelki egészséghez való jog)  és
        a 70/E. §-ra (szociális biztonsághoz való jog).

        Ugyancsak valamennyi indítványozó utal az Alkotmánybíróságnak a
        terhesség-megszakításra   vonatkozó   korábbi    szabályozással
        foglalkozó 64/1991. (XII. 17.) AB határozatára (ABH 1991,  297,
        a  továbbiakban:  Abh.).  Az indítványozók  szerint  ugyanis  a
        törvényhozó a jelenleg hatályos szabályozás megalkotásakor  nem
        tett    eleget    az    Abh.-ban   meghatározott    alkotmányos
        követelményeknek.

        Alkotmányellenesnek    tartja   az   egyik    indítványozó    a
        Magzatvédelmi  törvényt,  mert az  ellentétben  áll  a  Polgári
        Törvénykönyvről  szóló 1959. évi IV. törvény  (a  továbbiakban:
        Ptk.)   10.   §-ával,  mely  szerint  a  gyermek  részére   már
        megszületése  előtt gondnokot kell kirendelni, ha  ez  jogainak
        megóvása  érdekében  szükséges,  különösen  ha  a  gyermek   és
        törvényes képviselője között érdekellentét van.

        2.   A   Magzatvédelmi  törvénynek  és  a  Vhr.-nek   a   jelen
        határozatban vizsgált rendelkezései a következők:

        Magzatvédelmi törvény:
        6. § (1) A terhesség a 12. hetéig szakítható meg, ha
        a)  azt  az  állapotos nő egészségét súlyosan veszélyeztető  ok
        indokolja;
        b)     a    magzat    orvosilag    valószínűsíthetően    súlyos
        fogyatékosságban vagy egyéb károsodásban szenved;
        c) a terhesség bűncselekmény következménye, valamint
        d) az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén.
        (2) A terhesség az (1) bekezdésben foglalt feltételek esetén  a
        18. hetéig szakítható meg, ha az állapotos nő
        a) korlátozottan cselekvőképes vagy cselekvőképtelen;
        b) terhességét neki fel nem róható egészségi ok, illetve orvosi
        tévedés  miatt  nem ismeri fel korábban, vagy  az  egészségügyi
        intézmény,  illetve valamely hatóság mulasztása  miatt  haladta
        meg a terhessége az (1) bekezdésben foglalt időtartamot.

        12.  §  (6)  Súlyos  válsághelyzet az, amely testi  vagy  lelki
        megrendülést, illetve társadalmi ellehetetlenülést okoz, és  ez
        által  veszélyezteti a magzat egészséges fejlődését.  A  súlyos
        válsághelyzet fennállását az állapotos nő a kérőlap aláírásával
        igazolja.

        Vhr.  9.  §  (3) A Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdésében
        foglalt feltétel fennállását a terhessége megszakítását kérő nő
        nyilatkozatával igazolja, a nyilatkozat tartalmával,  illetőleg
        valódiságával  kapcsolatban  a  munkatársnak  mérlegelési  joga
        nincs.

        Ptk.  10.  § A gyermek részére már megszületése előtt gondnokot
        kell  kirendelni, ha ez jogainak megóvása érdekében  szükséges,
        különösen   ha  a  gyermek  és  törvényes  képviselője   között
        érdekellentét van.

        Az    indítványozók    Alkotmány   következő    rendelkezéseire
        hivatkoztak,    illetve   Alkotmánybíróság    az    indítványok
        elbírálásakor  az  alábbi  alkotmányi rendelkezéseket  tartotta
        szem előtt:

        2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.
        8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és
        elidegeníthetetlen  alapvető jogait, ezek tiszteletben  tartása
        és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
        54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett
        joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit
        nem lehet önkényesen megfosztani.
        66.  §  (2)  A  Magyar  Köztársaságban az  anyáknak  a  gyermek
        születése  előtt és után külön rendelkezések szerint támogatást
        és védelmet kell nyújtani.
        70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van  a
        lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.
        70/E.  § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van  a
        szociális    biztonsághoz;   öregség,   betegség,   rokkantság,
        özvegység,   árvaság   és   önhibájukon   kívül   bekövetkezett
        munkanélküliség  esetén a megélhetésükhöz  szükséges  ellátásra
        jogosultak.

                                      II.

        1.  Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban formai okból, a szabályozás
        rendeleti  szintje  miatt  alkotmányellenesnek  minősítette  és
        megsemmisítette a terhesség-megszakításról szóló 76/1988.  (XI.
        3.)  MT  rendeletet, az annak végrehajtására  kiadott  15/1988.
        (XII.  15.)  SZEM rendeletet, valamint az egészségügyről  szóló
        1972.  évi  II. törvénynek azokat a rendelkezéseit,  amelyek  a
        rendeletben   való  szabályozásra  felhatalmazást   adtak.   Az
        Alkotmánybíróság  megállapította,  hogy  az  abortuszt   minden
        esetben  törvényben  kell szabályozni. A  terhesség-megszakítás
        szabályozásával  ugyanis a törvényhozó  egyszersmind  a  magzat
        jogalanyiságáról is dönt, ez pedig csak törvényben történhet. A
        megsemmisített  rendelkezéseket  az  Alkotmánybíróság  tartalmi
        szempontból  nem  vizsgálta.  Rámutatott  azonban   azokra   az
        alkotmányos  keretekre,  amelyek – a  törvényhozónak  a  magzat
        jogalanyiságára  vonatkozó döntésétől  függően  –  az  abortusz
        alkotmányos szabályozásának lehetőségeit behatárolják.

        A   Magzatvédelmi  törvény  javaslatának  általános  indokolása
        csupán  a korábbi jogszabályok megsemmisítésének formai  okaira
        hivatkozik,  s  azt emeli ki, hogy a hatályon  kívül  helyezett
        jogszabályok  tételes tartalmi elemzésével az  Alkotmánybíróság
        nem  foglalkozott.  Az Abh. azon részeire,  amelyek  a  további
        szabályozás  számára az alkotmányos kereteket meghatározták,  a
        törvényjavaslat nem hivatkozik. Az Alkotmánybíróság először azt
        tekinti át, mennyiben felel meg a Magzatvédelmi törvény az Abh.-
        ban  meghatározott  formai követelménynek,  a  törvényi  szintű
        szabályozásnak, továbbá azt, hogyan foglal állást a törvény  az
        abortusz  szabályozását  meghatározó  előkérdésben:  a   magzat
        jogalanyiságának  kérdésében. Az Alkotmánybíróság  az  ehhez  a
        problémához   kapcsolódó  indítványokat  is  elbírálja.   Külön
        foglalkozik a határozat az abortusz feltételei közül  a  súlyos
        válsághelyzet alkotmányosságának vizsgálatával (III. rész).

        2.  Az  Alkotmánybíróság  az Abh.-ban megállapította,  hogy  az
        Alkotmány  8.  § (2) bekezdése helyes értelmezése  szerint  nem
        minden,  az  alapjogokkal  való  összefüggés  követeli  meg   a
        törvényi  szintű  szabályozást.  Valamely  alapjog  tartalmának
        meghatározása  és  lényeges garanciáinak  megállapítása  csakis
        törvényben történhet, törvény kell továbbá az alapjog közvetlen
        és  jelentős korlátozásához is. Az alapjogokkal való  közvetett
        és  távoli  összefüggések esetén azonban elegendő  a  rendeleti
        szintű  szabályozás is. Természetesen igen közelről  érinti  az
        abortusz szabályozása az anya önrendelkezési jogát és érintheti
        más jogait is, például az élethez és egészséghez való jogát. Az
        abortusszal kapcsolatban azonban alapvetően az követeli  meg  a
        törvényi  szintű  szabályozást, hogy  ezzel  minden  esetben  a
        magzat  alapjogi státuszáról is állást kell foglalni.  Az  anya
        önrendelkezéshez  és egészséghez való jogáról való  rendelkezés
        is  emiatt  igényel minden esetben törvényi formát  (ABH  1991,
        300, 302).

        Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Magzatvédelmi törvény
        magában  foglalja  mindazon kérdések szabályozását,  amelyek  a
        fentiek  szerint törvényi szintet követelnek. Bár a  terhesség-
        megszakítás   feltételei   vonatkozásában   a   Vhr.   lényeges
        részletekről  rendelkezik,  az  Alkotmánybíróság  megállapítja,
        hogy   az   alapjogokkal  való  összefüggés   szempontjából   a
        Magzatvédelmi törvényben foglalt szabályok elegendők.  Így  van
        ez  a súlyos válsághelyzet indikációja esetében is. Noha a Vhr.
        mondja  ki  kifejezetten,  hogy az  állapotos  nő  erről  szóló
        nyilatkozata  tartalmával, illetőleg valódiságával kapcsolatban
        a Családvédelmi Szolgálat munkatársának mérlegelési joga nincs,
        a   Magzatvédelmi  törvény  ama  rendelkezése,  hogy  a  súlyos
        válsághelyzet fennállását a nő a kérőlap aláírásával  igazolja,
        már  önmagában  egyértelművé  teszi  ennek  az  indikációnak  a
        jellegét,  azt,  hogy  a válsághelyzet vizsgálatáról  az  állam
        lemond,  és  az  abortuszt  egyedül a nő  kívánságától  függően
        lehetővé teszi.

        Az  Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  az  Országgyűlés   a
        Magzatvédelmi törvény megalkotásával formailag eleget  tett  az
        Abh.-ban  meghatározott követelményeknek, ezért  e  tekintetben
        megszűnt az alkotmányellenes helyzet.

        3. Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban részletesen kifejtette, hogy
        a  terhesség-megszakítás szabályozása  során  a  törvényhozónak
        (esetleg   az  alkotmányozónak)  abban  az  előkérdésben   kell
        döntenie, hogy a magzat ember-e, rendelkezik-e jogalanyisággal,
        azaz  kiterjedjen-e az ember jogi fogalma a  születés  előttre,
        egészen a fogantatásig. Az Alkotmánybíróság megállapította:  az
        Alkotmány  rendelkezései  nem adnak  kifejezett  eligazítást  a
        tekintetben, hogy a magzat jogalany-e, és a kérdés az Alkotmány
        értelmezésével sem dönthető el. Az Alkotmányból nem következik,
        hogy  a  magzat jogalanyiságát el kellene ismerni, de  az  sem,
        hogy  ne  lehetne  a magzatot jogilag embernek  tekinteni  (ABH
        1991, 312).

        a)  Az  Országgyűlés  1993. március 23. napján  fogadta  el  az
        emberi  jogok  és  az  alapvető szabadságok  védelméről  szóló,
        Rómában, 1950. november 4-én kelt egyezmény és az ahhoz tartozó
        nyolc  kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről  szóló  1993.  évi
        XXXI.   törvényt   (Emberi   Jogok   Európai   Egyezménye,    a
        továbbiakban: Egyezmény). A törvény 1993. április 15-én  lépett
        hatályba.

        Bár   az  Alkotmánybíróság  az  alapvető  jogokkal  kapcsolatos
        gyakorlatában működése kezdetétől figyelembe vette az Egyezmény
        rendelkezéseit,  az  kihirdetése következtében  csak  1993-tól,
        tehát az Abh. meghozatalát követő időponttól kötelező érvényű a
        Magyar Köztársaság számára.

        Az  Egyezmény  2. cikk 1. bekezdése kimondja: “A  törvény  védi
        mindenkinek  az  élethez való jogát. Senkit nem lehet  életétől
        szándékosan   megfosztani  (...)”.  Az   Egyezmény   szövegének
        értelmezésekor ugyanaz a kérdés vetődik fel, mint az  Alkotmány
        54. § (1) bekezdése esetében: kimondható-e egyértelműen, hogy a
        “mindenki”   (“everyone”,  a  francia  szöveg  szerint   “toute
        personne” a hivatalos német fordításban már “jeder Mensch” – az
        Alkotmány  esetében  a  “minden ember”)  kifejezés  értelmezési
        tartományába kötelező erővel beletartozik a magzat is;  másképp
        fogalmazva,  ugyanolyan  módon védi-e  az  Egyezmény  a  magzat
        élethez  való  jogát,  mint  a már megszületett  emberekét.  Az
        Európai   Emberi  Jogi  Bizottság  több  konkrét  eset  kapcsán
        szembetalálta  magát  a  kérdéssel, és  gyakorlata  egységesnek
        mondható: nem foglalt állást. Az X v United Kingdom ügyben  [No
        8416/79,  19  DR 244 (1980)] az Egyezmény 2. cikk 1.  bekezdése
        kapcsán kifejtette: “Úgy tűnik, hogy a “mindenki” kifejezés nem
        vonatkoztatható a meg nem született gyermekre”. A határozat ezt
        kiegészítette  azzal,  hogy  ha  feltételezzük   is,   hogy   e
        rendelkezés biztosítja a magzat élethez való jogát a  terhesség
        kezdetétől, e jog akkor is alávethető korlátozásnak,  beleértve
        a  terhesség  megszakítását  is, az  anya  élete  és  egészsége
        megóvása  érdekében. Hasonló tartalmú megállapításra  jutott  a
        Bizottság  a  H  v  Norway ügyben is [No  17004/90  73  DR  155
        (1992)].  A Bizottság megismételte a jog alanyára tett  korábbi
        megállapítását,  majd kifejtette, hogy a  Bizottság  nem  tudja
        megítélni,  vajon a magzatot védelem illeti-e meg az  Egyezmény
        2. cikk 1. bekezdése alapján, ugyanakkor kifejezetten nem zárta
        ki  annak  lehetőségét,  hogy bizonyos  körülmények  fennállása
        esetén ez megtörténhet. Ezért a Bizottság megítélése szerint  a
        terhesség-megszakítás   szabályozása   területén    az    egyes
        tagállamok  bizonyos szabadságot (certain discretion)  élveznek
        az Egyezmény alapján.

        A  Bizottság  érvelése, végeredményét tekintve,  megegyezik  az
        Abh.-ban  kifejtett gondolatmenettel. Miként az  Alkotmány,  az
        Egyezmény  sem  tartalmaz  a  magzat  jogalanyiságára,  illetve
        élethez való jogára vonatkozó rendelkezést, nem állapítható meg
        egyértelműen,  hogy  a  “minden  embert”  illetve   “mindenkit”
        megillető  élethez való jog hatálya a már megszületett  emberen
        túl kiterjed a magzatra is. Ezért az Egyezmény alapján az abban
        részes  tagállamok viszonylagos szabadságot  élveznek  abban  a
        tekintetben,  hogy  kiterjesztik-e  a  magzatra   az   abszolút
        védelmet  biztosító  jogalanyiságot,  illetve  ha  nem,  miként
        biztosítják  a magzati élet védelmét, szabályozzák az  abortusz
        megengedhetőségét.  Mindezekre tekintettel az  Alkotmánybíróság
        az  Abh.-ban  a  magzat  jogalanyisága  tekintetében  kifejtett
        gondolatmenetét továbbra is irányadónak tekinti.

        b)   A   Magzatvédelmi  törvényt  1992-ben   alkotta   meg   az
        Országgyűlés. A fentiek szerint az Abh.-ban egy évvel  korábban
        kifejtetteken  az  Egyezmény kihirdetése  sem  változtatott,  a
        törvény alkotmányosságának elbírálásakor az Alkotmánybíróság az
        Abh.-ban kifejtettekre támaszkodhat.

        Az  Alkotmánybíróság  megállapítja, hogy noha  a  Magzatvédelmi
        törvény nem rendelkezik kifejezetten a magzat jogalanyiságáról,
        a terhesség-megszakítás e törvényben foglalt szabályozásával az
        Országgyűlés implicite azt juttatta kifejezésre, hogy  szerinte
        a magzat jogilag nem ember. Az Alkotmánybíróság ugyanis az Abh.-
        ban  részletesen  kimutatta, hogy a művi  terhesség-megszakítás
        bármely     szabályozása    magában    foglalja    a     magzat
        jogalanyiságáról, és ebből folyóan a magzat élethez való alanyi
        jogáról   való  döntést  (ABH  1991,  300-305).  Minden   olyan
        szabályozásnak,  amely  a  terhesség  megszakítását  az   olyan
        eseteken  túl  is megengedi, amelyekre nézve a  jog  eltűri  az
        emberi  életek  közötti  választást,  szükségképpen  azon  kell
        alapulnia,  hogy a magzat jogilag nem ember, nem jogalany  (ABH
        1991,  315,  316).  Nem változtatta meg tehát  a  Magzatvédelmi
        törvény  a  megelőzően  hatályban volt  jogszabályok  által  is
        képviselt állapotot a magzat továbbra sem jogalany az Alkotmány
        56.  §-a értelmében. Életét és méltóságát nem illeti meg  ezért
        az az abszolút védelem, ami az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből
        eredően a már megszületett embert megilleti.

        A  magzat jogalanyiságának el nem ismerése azonban nem  jelenti
        azt,  hogy a magzati élet nem élvez alkotmányos védelmet.  Mint
        azt  az  Alkotmánybíróság  az  Abh.-ban  kifejtette,  ebben  az
        esetben  is megilleti a magzatot az a – nem abszolút – védelem,
        amelyet  az élethez való jogból (Alkotmány 54. § (1)  bekezdés)
        következően  az  állam  a megfogant, keletkezőben  lévő  emberi
        életnek is nyújtani köteles. A Magzatvédelmi törvény sem  teszi
        kérdésessé   ezt   a  védelmet,  hanem  azzal   összhangban   a
        törvényhozó  abból  indult  ki, hogy  “a  fogantatással  induló
        magzati  élet  tiszteletet és védelmet érdemel”  (Magzatvédelmi
        törvény, preambulum), majd a normaszöveg is megismétli, hogy “a
        női  és  férfi ivarsejt egyesüléséből létrejött, az  anyaméhben
        kifejlődő magzatot és a gyermeket váró nőt támogatás és védelem
        illeti meg” (1. §). A törvényjavaslat indokolása kifejti,  hogy
        a  Magzatvédelmi törvény a terhesség-megszakítás problémáját  a
        magzat egészséges fejlődését biztosító feltételek megteremtése,
        azaz a magzati élet védelme szempontjából közelíti meg.

        4. a) A fentiek alapján az Alkotmánybíróság elutasította azokat
        az    indítványokat,    amelyek   a    Magzatvédelmi    törvény
        alkotmányellenességét arra alapozva állítják, hogy az a  magzat
        jogállását  kifejezetten nem határozza meg,  illetve  a  magzat
        jogait    –    amelyek    nélkül   az   indítványozó    szerint
        magzatvédelemről   beszélni  nem  lehet  –   nem   tartalmazza.
        Ugyancsak  elutasította az Alkotmánybíróság azt az  indítványt,
        amely  eleve  abból indult ki, hogy a magzatot az ember  teljes
        jogállása illeti meg, s ezen az alapon a Magzatvédelmi  törvény
        rendelkezéseit az emberölés engedélyezésének tartotta. Az Abh.-
        ban   kifejtettek  szerint  a  törvényhozó  (Alkotmányozó)   az
        abortusz  szabályozásának mikéntjével állást  foglal  a  magzat
        jogalanyiságáról  is, kifejezett rendelkezés  tehát  ehhez  nem
        szükséges.  A Magzatvédelmi törvény állásfoglalása az,  hogy  a
        magzat  nem  jogalany. Következésképpen jogairól a törvény  nem
        rendelkezhetett.

        b) Azt az indítványt amely – a Magzatvédelmi törvény kifejezett
        rendelkezése  hiányában  – az Alkotmánybíróságtól  kérte  annak
        megállapítását,  hogy  a  magzat ember-e,  az  Alkotmánybíróság
        hatáskörének hiányában visszautasította.

        c)  A magzat jogképességével közvetlenül összefüggő indítványok
        közül  elutasította az Alkotmánybíróság azt az  indítványt  is,
        amely  azt  tartja  “törvényellenesnek”, hogy  a  Magzatvédelmi
        törvény  a  terhesség  megszakításáról való  döntés  során  nem
        gondoskodik a magzat jogainak védelméről azzal, hogy számára  a
        Ptk.  10.  § alapján gondnokot rendelne ki. Az Alkotmánybíróság
        már  az  Abh.-ban  kifejtette, hogy a  feltételes  jogképesség,
        amellyel  a  Ptk.  a megszületendő gyermek érdekeinek  védelmét
        technikailag biztosítja, nem alkalmas az abortusz problémájának
        megoldására.   (ABH  1991,  310.)  Nem  áll   fenn   tehát   az
        indítványozó  által állított törvényi kollízió a  Magzatvédelmi
        törvény és a Ptk. között, ezért az Alkotmánybíróság a törvények
        közötti ellentmondás esetleges alkotmányellenességének tartalmi
        vizsgálatába    sem   bocsátkozott,   hanem    az    indítványt
        elutasította.

                                     III.

        1.   Az  Alkotmánybíróság  már  az  Abh.-ban  kimondta:  ha  az
        alkotmányozó vagy a törvényhozó úgy dönt, hogy a magzat jogilag
        nem ember, vagyis nem jogalany az Alkotmány 56. §-a értelmében,
        és ezért nem illeti meg az élethez és a méltósághoz való alanyi
        jog,  akkor az Alkotmánnyal összhangban nemcsak lehetséges,  de
        mellőzhetetlen  is  a magzati élet védelmére  vonatkozó  állami
        kötelesség,  valamint az Alkotmányban meghatározott  és  védett
        más értékek meghatározása és mérlegelése az anya önrendelkezési
        jogával és egyéb alapjogaival szemben.

        a)  Az Alkotmánybíróság megerősíti, hogy az Alkotmány 54. § (1)
        bekezdése   és  a  8.  §  (1)  bekezdése  “az  állam  elsőrendű
        kötelességévé”  teszi  az  emberi  élet  védelmét.   Az   állam
        kötelessége  az  alapvető  jogok  “tiszteletben  tartására   és
        védelmére”   nem   merül  ki  abban,  hogy  tartózkodnia   kell
        megsértésüktől,   hanem   magában   foglalja   azt   is,   hogy
        gondoskodnia kell az érvényesülésükhöz szükséges feltételekről.
        Az  államnak az egyes alanyi alapjogok biztosítása  mellett  az
        azokkal kapcsolatos értékeket és élethelyzeteket önmagukban is,
        azaz nem csupán az egyedi igényekhez kapcsolódóan védenie kell,
        mégpedig  úgy,  hogy  azokat a többi alapjoggal  összefüggésben
        értékeli.  Az állam ezért az alapjogból folyó alanyi jog  által
        védett  körön  túlmenően is meghatározhatja  ugyanazon  alapjog
        objektív, intézményes védelmi körét.

        Az   élethez   való   jogból  folyó  objektív  intézményvédelmi
        kötelességet  tehát az állam összhangban gyakorolja  azokkal  a
        hasonlóan objektív kötelességeivel, amelyek az egészséghez való
        jogból,  az  egészséges környezethez való jogból,  az  anyát  a
        gyermek  születése előtt és után az Alkotmány alapján megillető
        védelemből   és  támogatásból  hárulnak  rá.  Az   életvédelmet
        szolgáló alanyi jogok, állami kötelességek, valamint államcélok
        rendszerének  közös gyökere az élethez való  jog.  Az  említett
        alapjogokból folyó állami intézményvédelmi kötelességek  mindig
        túlmutatnak  az  alanyi  jogosultak  jogain.  Így  például   az
        egészséghez  való  jog éppúgy a jövő nemzedékek  egészségét  is
        szolgálja,  mint  az  egészséges  környezethez  való  jog.   Az
        Alkotmány   egyes   esetekben  nevesíti   az   intézményvédelmi
        kötelességeket,  másutt nem, előfordul az  is,  hogy  éppen  az
        alanyi  jogi  oldal  marad  háttérben  a  megfogalmazás  és   a
        hangsúlybeli  különbségek  nem  változtatnak  azon,   hogy   az
        alapjogok  egyaránt  tartalmazzák a szubjektív  jogokat  és  az
        objektív,  ennél  szélesebb  állami  kötelességeket   is.   (Az
        egészséghez való jog megfogalmazásából például első látásra  az
        a  benyomás  keletkezik, mintha itt az Alkotmány  csupán  arról
        rendelkezne,   hogy  a  Magyar  Köztársaság   a   munkavédelem,
        egészségügyi ellátás stb. biztosításával “valósítja meg  ezt  a
        jogot”  (70.  §  (2)  bekezdés), holott  nyilvánvaló,  hogy  az
        egészséghez  való alapjognak van alanyi jogi  oldala  is.)  Az,
        hogy az Alkotmány olyan jogokat is nevesít, amelyek közvetetten
        szolgálják  az  alanyi  jogon  túlnyúló,  individuumokhoz   nem
        szükségképpen  kötött életvédelmet, vagyis az  emberi  élet  és
        életfeltételek védelmét általában, megerősíti azt az  egyébként
        minden  alapjognál  fennálló helyzetet, hogy  az  élethez  való
        alanyi  joggal  közvetlenül  összekapcsolódó,  annak  tényleges
        előfeltételét  képező magzati élet védelmére az  állam  védelmi
        kötelessége  külön nevesítés nélkül kiterjed. Az  élethez  való
        jog alanyi és intézményvédelmi oldala közötti kapcsolat éppen a
        terhesség-megszakítás   (és  szabályozása)   vonatkozásában   a
        legközvetlenebb:  itt  ugyanis – biológiailag  és  etikailag  –
        mindig egyedi életről van szó.

        Az   egyes  emberek  élethez  való  alanyi  joga  saját  életük
        biztosítására szolgál. Az élethez való jogból az  államnak  nem
        csupán  az  a  kötelessége keletkezik, hogy  az  egyes  emberek
        élethez  való  alanyi  jogát  ne  sértse  meg,  és  hogy  annak
        védelméről    jogalkotással   és   szervezési   intézkedésekkel
        gondoskodjék,   hanem   általában   az   emberi    életet    és
        létfeltételeit  is védenie kell. Az emberi élet  védelme  pedig
        nem  korlátozható  a jogalanyisággal felruházott,  megszületett
        ember  életére.  Az egyedi emberi élet ugyanis a  fogantatástól
        kezdve  folyamatos. Ugyanazon individuális emberi  életről  van
        szó,  amelynek  egyes szakaszait a hatályos jog,  elsősorban  a
        jogalanyiság  szempontjából – alkotmányosan nem  kényszerítően,
        de  megengedetten  –  eltérően minősíti. Az  állam  életvédelmi
        feladata  minőségileg más, mint az élethez való  egyéni  alanyi
        jogok  védelmének  összeadása “az emberi élet”  általában  –  s
        következésképpen az emberi élet mint érték – a védelem  tárgya.
        Ezért  az  állam objektív, intézményes életvédelmi  kötelessége
        kiterjed  a keletkezőben lévő emberi életre is. Ez a kötelesség
        –  ellentétben  az élethez való alanyi joggal –  nem  abszolút.
        Ezért  lehetséges, hogy vele szemben más jogokat – így az  anya
        egészséghez  való,  vagy önrendelkezési jogát  –  mérlegelje  a
        törvényhozó.

        Az  Alkotmánybíróság joggyakorlatában következetesen kifejtette
        az  államnak  az  egyes alanyi jogok védelméhez kapcsolódó,  de
        azon   túlmenő,  objektív  intézményvédelmi  kötelességét,   és
        érvényt  szerzett annak. Így például kimondta, hogy  az  egyéni
        véleménynyilvánítási szabadság alanyi joga mellett az Alkotmány
        61.  §-ából  következik a demokratikus közvélemény  kialakulása
        feltételeinek    és   működése   fenntartásának   biztosítására
        irányuló,  állami kötelesség. Erre a kötelességre  építette  az
        Alkotmánybíróság   a  szólásszabadság  büntetőjogi   határainak
        meghatározását éppúgy, mint az államnak az Alkotmányból  fakadó
        kötelességeit a tájékozódáshoz és a sajtószabadsághoz való  jog
        szervezeti  és  jogi  garanciáinak  megteremtésére,  amikor   a
        közszolgálati  rádióra  és  televízióra  vonatkozó   törvénnyel
        szembeni alkotmányos követelményeket meghatározta (30/1992. (V.
        26.) AB, ABH 1992, 167, 172 illetve 37/1992. (VI. 10.) AB,  ABH
        1992,  227, 229 kk.). A vallásszabadság jogából vezette  le  az
        Alkotmánybíróság  az állam kötelességét arra, hogy  mindenkinek
        ténylegesen és aránytalan teher vállalása nélkül tegye lehetővé
        “semleges”  iskola látogatását, másrészt biztosítsa  vallásilag
        elkötelezett  iskolák  létesítésének jogi lehetőségét  (4/1993.
        (II. 12.) AB, ABH 1993, 48, 55 kk.) erre az állami kötelességre
        alapoztak    az    egyházi    iskolák   anyagi    támogatásának
        alkotmányosságát   elbíráló   további   határozatok    is.    A
        népszavazáshoz   való  alanyi  joghoz,  amely   a   népszavazás
        kezdeményezésére,  támogatására és az  abban  való  részvételre
        terjed  ki,  a népszavazás intézményét védő állami kötelességek
        sora  járul, amelyek a népszuverenitás gyakorlása e  formájának
        közvetlenségét, különösen a népképviseleti szervek befolyásától
        való  függetlenségét, és a kötelező népszavazás esetén az azzal
        szembeni  elsőbbséget garantálják (52/1997.  (X.  4.)  AB,  ABH
        1997, 331, 344 k.).

        Az  egészséges környezethez való jogot az Alkotmánybíróság  úgy
        értelmezte,  hogy  az  jelenlegi formájában  ugyan  nem  alanyi
        alapjog,  de  nem  is  pusztán alkotmányos feladat  (államcél),
        hanem  az élethez való jog objektív, intézményvédelmi oldalának
        része, amely az emberi élet természeti alapjainak fenntartására
        vonatkozó   állami  kötelességet  külön  alkotmányos  “jogként”
        nevesíti.  Ugyanezek  az  alkotmányos  állami  kötelességek  az
        Alkotmány  18.  §-ának  hiányában is levezethetők  lennének  az
        Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdéséből s az élethez  való  joggal
        fennálló  kapcsolat szorossága következtében a természetvédelem
        jogszabályokkal biztosított szintjét csakis olyan feltételekkel
        lehet  csökkenteni,  mint amilyen feltételek  valamely  alapjog
        korlátozását alkotmányosan megengedhetővé teszik (28/1994.  (V.
        20.)  AB, ABH 134, 137-141). A környezethez való jognak ezek  a
        sajátosságai másrészt éppen ezen – az Alkotmányban így nevezett
        – “jog” személyes alanyának meghatározhatatlanságából fakadnak.
        A környezethez való jogban összesűrűsödő állami kötelességek és
        a terhesség-megszakítás korlátozása – többek között – a jövendő
        generációk életfeltételeit és ezen keresztül életét is védik. A
        jogosultak  “személytelensége”  azonban  eltérő   a   két   jog
        esetében.  Az  élethez  való jogból fakadó  állami  életvédelmi
        kötelesség,  amelynek  a terhesség-megszakítás  szabályozásánál
        érvényesülnie  kell,  ugyanis nem statisztikai  sokaságot  véd,
        hanem  egyedi  magzati életet. Ez az állam védelmi kötelességét
        egyrészt  erősebbé  teszi,  mint a  környezetvédelem  esetében.
        Másrészt  azonban  az egyedi magzati életre vonatkozó  objektív
        életvédelmi  kötelességgel a magzatot viselő anya alanyi  jogai
        állhatnak  szemben. A környezetvédelmi status  quo  fenntartása
        alól  akkor  lehet kivételt tenni, ha más alapjog érvényesülése
        ezt  esetileg  megköveteli. A fentiek miatt  viszont  a  magzat
        jogalanyiságát el nem ismerő törvényhozónak mindig  mérlegelnie
        kell  a  magzati élet védelmére vonatkozó állami  kötelességgel
        szemben az anya jogait.

        Ehhez   a  mérlegeléshez  az  Alkotmánybíróság  a  törvényhozás
        mozgásterének  csupán  azokat  a  határait  állapíthatja   meg,
        amelyek az Alkotmányból következnek; illetve megállapíthatja  a
        mulasztásban   megnyilvánuló   alkotmányellenességet,   ha    a
        törvényhozó  akár az anya jogainak, akár a magzat  életének  az
        Alkotmánybíróság    alkotmányértelmezése   szerint    megkívánt
        minimális védelmet sem biztosította. Ha tehát a törvényhozó nem
        ismeri  el  a  magzat  jogalanyiságát, a  terhesség-megszakítás
        feltételeinek megállapításakor nem hagyhatja figyelmen kívül  a
        szabályozás tartalmának meghatározásánál irányadó –  esetenként
        egymással   szembenálló  –  jogokat  és   kötelességeket:   így
        mérlegelnie  kell  az anya önrendelkezéshez, élethez  és  testi
        épséghez való jogát éppúgy, mint az élethez való jogból  folyó,
        a magzatra is kiterjedő állami életvédelmi kötelességet.

        Nem   lenne   ezért   alkotmányos  a  teljes  abortusz-tilalom.
        Hasonlóképpen nem lenne alkotmányos, ha a szabályozás kizárólag
        az   anya  önrendelkezési  jogát  venné  tekintetbe.  A  magzat
        életének védelme annak megfoganásától kezdve állami kötelesség,
        tehát a terhesség kezdeti szakaszában sem lehet egyedül az anya
        önrendelkezési  joga irányadó. Az államnak  az  élet  védelmére
        vonatkozó  objektív kötelességéből következik,  hogy  az  állam
        alkotmányosan  nem  engedheti meg  a  megfelelő  indok  nélküli
        abortuszt.  Különösen szükséges az indokoltság azért,  mert  az
        abortusz esetében az állam életvédelmi kötelessége nem névtelen
        statisztikai  kockázat  elhárítását vagy elosztását  szolgálja,
        hanem   keletkezőben   lévő  egyedi   emberi   élet   szándékos
        megsemmisítéséről van szó (ABH 1991, 316). Ez az individualitás
        akkor  is fennáll, ha óvatosságból “potenciális emberi életről”
        beszélünk.  Az  abortusz  mint  ténylegesen  végrehajtott  tett
        egyediségét   és   szándékosságát  nem  lehet   nem   létezőnek
        tekinteni, csupán a jogi minősítésben lehet a személytelenséget
        a  végletekig  fokozni azzal, hogy a magzat  személy  voltát  a
        törvényhozó  nem  ismeri  el  (ABH  1991,  303).  Ezzel   válik
        egyáltalán   lehetővé  a  magzati  élettel  szemben   az   anya
        önrendelkezési  jogának mérlegelése de e  mérlegelés  során  az
        allam  objektív  és nem abszolút életvédelmi kötelessége  által
        alkotmányosan   védett  értékek  súlya   egy   pillanatra   sem
        téveszthető szem elől.

        Külön  is  utal  az  Alkotmánybíróság arra, hogy  ítélkezésében
        kezdettől  fogva kiemelt jelentőséget tulajdonított az  élethez
        és  az  emberi méltósághoz való jognak, amelyet az  alkotmányos
        alapjogok  hierarchiájának élére helyezett. Ebben a  státuszban
        az  állam  objektív  életvédelmi kötelessége  is  osztozik,  ha
        megfogant  egyedi  emberi élet védelmére vonatkozik.  Mindez  –
        mint  azt  az  Alkotmánybíróság az Abh.-ban  kifejtette  –  nem
        kívánja meg a magzat különleges jogalannyá nyilvánítását,  mert
        bármely – az ember jogi státuszát el nem érő – sajátos jogállás
        gyakorlatilag ugyanúgy csupán viszonylagos védelmet nyújthat  a
        magzati életnek, mint az állam objektív életvédelmi kötelessége
        (ABH 1991, 311). Rámutat azonban az Alkotmánybíróság arra, hogy
        a  magzati  élet,  mint az állam életvédelmi kötelessége  által
        védendő érték különleges jelentősége más jogrendszerekben  mint
        “a meg nem született emberi életnek járó emberi méltóság” és “a
        meg  nem  született  ember  élethez való  saját  joga”  önálló,
        alapjogi   megfogalmazást  is  nyerhet.  A   német   Szövetségi
        Alkotmánybíróság   például  a  magzat   saját,   önálló   jogát
        állapította meg az élethez (BVerfGE 88, 203).

        b)  Az  indítványok azt állítják, hogy az Országgyűlés az Abh.-
        ban  meghatározott  és  fent összefoglalt  mérlegelést  nem  az
        Alkotmánynak   megfelelően   végezte   el   akkor,   amikor   a
        Magzatvédelmi  törvényben  a 6. § d)  pontja  szerint  lehetővé
        tette   a  terhesség  megszakítását  az  állapotos  nő   súlyos
        válsághelyzete  esetén, és a 12. § (6)  bekezdése,  valamint  a
        Vhr.    értelmében   e   súlyos   válsághelyzetet   más   által
        ellenőrizhetetlenül, kizárólag a terhes nő nyilatkozata alapján
        fennállónak tekinti. Ezzel a terhesség megszakítása a terhes nő
        kívánságára minden esetben törvényesen lehetővé válik az  állam
        életvédelmi   kötelességének   érvényre   juttatása   érdekében
        megkövetelt  indikáció csupán formális az  anya  önrendelkezési
        jogát a magzati élet védelme egyáltalán nem korlátozza.

        Noha az Alkotmánybíróság kimondta, a törvényhozó felelőssége és
        hatásköre  az,  hogy  az abortusz tilalma és  az  indok  nélkül
        megengedett  abortusz alkotmányellenes szélsőségei  között  hol
        húz  határt,  ugyancsak az Abh. szerint  nem  csupán  az  indok
        nélküli   abortusz  alkotmányellenes,  hanem  az   is,   ha   a
        törvényhozó      a      magzatnak      az      Alkotmánybíróság
        alkotmányértelmezése szerint megkívánt minimális  védelmet  sem
        biztosítja   (ABH   1991,  316.)  Az  indítványok   alapján   a
        Magzatvédelmi   törvény  alkotmányellenessége   mindkét   okból
        vizsgálandó,   úgy   is,  hogy  a  “súlyos   válsághelyzet”   a
        Magzatvédelmi  törvény megfogalmazásában és feltételei  szerint
        egyáltalán indikációnak minősül-e (azaz az említett szélsőségek
        között    van-e,    vagy    magát   az   egyik    alkotmányosan
        megengedhetetlen szélsőséget valósítja-e meg), és úgy is,  hogy
        ha   e  határokon  belül  marad,  alkalmas-e  az  alkotmányosan
        megkövetelt minimális védelem nyújtására.

        Megjegyzi  az  Alkotmánybíróság, hogy az  Abh.-ban  tett,  fent
        többször  hivatkozott megállapítása az indok  nélküli  abortusz
        alkotmányellenességéről a terhesség-megszakítás “határidős”  és
        az “indikációs” megoldásai fogalomkörében maradt, mint ahogy az
        1990-es  évek  elejéig  a  kettő közötti  választás  uralta  az
        abortuszra  vonatkozó alkotmányossági vitákat. A megvizsgálandó
        alkotmányossági kérdés megfogalmazása is jelezni kívánja,  hogy
        az Alkotmánybíróság – tekintetbe véve az abortusz alkotmányjogi
        kezelésében azóta más országokban megfigyelhető változásokat is
        –  túllép  ezen a fogalmi kereten: az indikáció vagy  indikáció
        nélküliség  helyett  az  anya alkotmányos  jogai  és  a  magzat
        életének  védelmére  vonatkozó  alkotmányos  állami  kötelesség
        kölcsönös korlátozásának arányosságában látja az alkotmányosság
        elbírálásának ismérvét. Ehhez képest az indikáció mibenléte  és
        szerepe  válik  döntővé, de nem önmagában, hanem az  egyensúlyi
        helyzetben betöltött szerepét vizsgálva.

        Az   Alkotmánybíróság   a   súlyos  válsághelyzetre   vonatkozó
        jogszabályi rendelkezéseket először önmagukban (2. és 3. pont),
        majd  a Magzatvédelmi törvény és a Btk. viszonyát illetően  (4.
        pont),  végül pedig a Magzatvédelmi törvény egyéb rendelkezései
        között elhelyezve vizsgálta (5. pont).

        2.  A  Magzatvédelmi  törvény 12. § (6) bekezdése  a  következő
        meghatározást   adja:  az  állapotos  nőnél   fennálló   súlyos
        válsághelyzet az, amely testi vagy lelki megrendülést,  illetve
        társadalmi  ellehetetlenülést okoz, és ezáltal veszélyezteti  a
        magzat egészséges fejlődését.

        a)   A   terhes   nő   “súlyos  válsághelyzete”   az   abortusz
        szabályozásában több ország jogrendjében is használatos ismérv,
        jelentése   és  funkciója  azonban  más-más  lehet.   Általában
        megállapítható,  hogy  a  súlyos válsághelyzet  voltaképpen  az
        arányosság   kritériumának  az  abortusz  sajátos  tényállására
        alkalmazott konkretizálása. Ha valamely jog – mint  az  európai
        jogok  általában  –  a magzati élet védelmére  fennálló  állami
        kötelességből, vagy – kivételesen – a magzat élethez való saját
        jogából  indul ki, amelyet azonban az anya önrendelkezési  joga
        korlátozhat, akkor a magzat életvédelmének korlátozását az anya
        joga  által  az  teszi  arányossá, hogy a terhesség  kihordása,
        vagyis  a  magzat  védelmének (másutt:  jogának)  érvényesítése
        olyan  megterhelést  jelentene a  várandós  nő  számára,  amely
        lényegesen   nagyobb  annál,  mint  ami  normális   esetben   a
        terhességgel  együtt  jár, úgy hogy a  terhesség  folytatása  a
        nőtől nem várható el. Tágabb értelemben valamennyi klasszikusan
        elismert indikáció “súlyos válsághelyzet”: az anyát illetően az
        orvosi  és  az  etikai,  a magzat vonatkozásában  a  genetikai-
        teratológiai indikáció. Szűkebb értelemben azonban –  az  újabb
        keletű  és  nem  vita  nélküli – szociális  indikációt  fedi  a
        válsághelyzet    elnevezés.   Hogy   az    anya    élethelyzete
        megnehezülésének   a  három  másik  terhesség-megszakítási   ok
        súlyával  fel  kell-e érnie, hogy a társadalmi ellehetetlenülés
        állítását a jog mennyire köti objektív tényállásokhoz és  teszi
        ellenőrizhetővé,  országonként  változhat,  s  mint   arra   az
        Alkotmánybíróság  a  válsághelyzet  ellenőrizhetősége   kapcsán
        alább  vissza  fog  térni  –  lényeges  átalakuláson  megy   is
        keresztül.   A  lényeg  azonban  változatlan:   a   terhes   nő
        állapotáról  van  szó, az ő jogának érvényesülését  igazolja  a
        “súlyos  válsághelyzet” a magzat “jogával”  vagy  alkotmányosan
        védett   jogi  helyzetével  való  konfliktusban.  Az   említett
        változások  még inkább a nő kizárólagos és szubjektív  szerepét
        irvényesítik  a  súlyos  válsághelyzet  jelentésének   tartalmi
        kitöltésében   azzal,  hogy  azt  a  nő  nyilatkozata   alapján
        fennállónak tekintik.

        A  terhes nő és a magzat konfliktusát a másik oldalról közelíti
        meg  az  amerikai  jog. Itt az utóbbi két  évtizedben  az  anya
        döntési  joga  a  terhesség megszakításáról  a  terhesség  első
        harmadában alkotmányos jogként szilárdult meg Roe v. Wade,  410
        U.S.  113  (1973). 1992-re azonban nyilvánvaló lett a  már  egy
        évtizeddel   azelőtt  jelentkező  változás,   amely   az   első
        trimeszterben  is  elismeri  az  állam  beavatkozását  az  anya
        magánszférához   való  jogába  a  magzat  érdekében.   Noha   a
        beavatkozás  alkotmányos mércéjét tekintve még  nem  szilárdult
        meg  többségi vélemény, a “súlyos válsághelyzet”-nek megfelelni
        látszó  fogalom  három bíró véleményében megjelent:  az  állami
        korlátozás nem jelenthet aránytalan terhet (undue burden) a  nő
        döntési  szabadsága tekintetében. A súlyos teher szerepe  tehát
        az  európainak  éppen  fordítottja: nem a terhesség  rendkívüli
        nehézségei  miatt  nem várható el a nőtől,  hogy  teljesítse  a
        kihordás  és szülés kötelességét, amely a magzat “élethez  való
        jogából”  vagy az állam kötelességéből a magzati élet védelmére
        normális esetben rá hárulna, hanem alkotmányosan védett döntési
        szabadságát  nem  korlátozhatja  az  állam  “aránytalanul”.  Az
        “aránytalan   teher”   vonja  meg  a  határát   az   (egyébként
        alkotmányosan  megengedett) állami intézkedéseknek,  köztük  az
        olyan  tanácsadásnak, amely a terhesség-megszakítás elkerülését
        célozza  a  fölösleges  orvosi vizsgálatoknak  stb.  A  “súlyos
        teher”    itt    azonban   nem   a   várandós    nő    (esetleg
        felülvizsgálhatatlan)  állítása  saját  helyzetéről,  hanem  az
        alkotmánybíróság     mércéje     jogszabály     alkotmányossági
        vizsgálatában  Planned Parenthood of Southeastern  Pennsylvania
        v. Casey 505 U.S. 883, 112 S. Ct. 2791 (1992).

        b)  Az  állapotos  nő  súlyos  válsághelyzetének,  mint  önálló
        indikációnak  a  magyar jogban – csakúgy mint a  többi  európai
        jogrendszerben,  amelyek ezzel a fogalommal  élnek,  s  amelyek
        elvi    kiindulása    nem   egyezik   az   abortusz    amerikai
        megközelítésével   –  nyilván  a  terhes  nő   állapotát   kell
        minősítenie, akinek az állapota igazolhatja a magzat védelmének
        feladását.  A Magzatvédelmi törvény meghatározása az  állapotos
        nő  súlyos  válsághelyzetéről azonban ellentmond eme  indikáció
        természetének   és  feladatának.  Ez  az  indikáció   jelenlegi
        megfogalmazásában    önmagában   is   olyan    ellentmondásokat
        tartalmaz,  amelyek  a  norma világossága  és  alkalmazhatósága
        kárára válnak.

        A  Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdése szerint  a  súlyos
        válsághelyzet  az  anya  testi vagy lelki  megrendülését,  vagy
        társadalmi  ellehetetlenülését okozza, és ezáltal veszélyezteti
        a  magzat  egészséges fejlődését. A 6494. számon a  parlamentbe
        benyújtott törvényjavaslat ezt a definiciót tartalmazta,  s  az
        Országgyűlés  azokat  a  módosító  indítványokat,   amelyek   a
        meghatározást csak az anya helyzetére kívánták szorítani,  azaz
        a  magzatra vonatkozó részt elhagyták volna, nem fogadta el (Az
        Országgyűlés jegyzőkönyve, 1992. december 17, 22856. hasáb.)

        Az  Országgyűlés  a testi vagy lelki megrendülés,  illetőleg  a
        társadalmi  ellehetetlenülés vagylagos ismérveihez valószínűleg
        azért  kapcsolta konjunktív feltételként azt,  hogy  általuk  a
        magzat egészséges fejlődésének kell veszélybe kerülnie, hogy  a
        súlyos válsághelyzet ismérveit szigorítsa, s feltehetően  azért
        is,  hogy  egyben  összhangba hozza a törvényben  a  terhesség-
        megszakításról  szóló  fejezetet  megnyitó  alapelvvel,   amely
        szerint  a  terhesség  csak  veszélyeztetettség  esetén,  az  e
        törvényben meghatározott feltételekkel szakítható meg (5. §). A
        feltételek  azután  (6.  §)  mind  az  anya,  mind   a   magzat
        veszélyeztetettségét     figyelembe    veszik.     Mindkettőjük
        veszélyeztetését    megjelenítette   a   törvény    a    súlyos
        válsághelyzet meghatározásában is.

        Azáltal  azonban, hogy a súlyos válsághelyzet  meghatározása  a
        feltételeket   nemcsak  konjunktív,  hanem   oksági   viszonyba
        helyezi,  a  magzat  egészséges  fejlődésének  veszélyeztetését
        teszi  meg  döntő  ismérvvé  egy olyan  indikációban,  amelynek
        értelmét  és  célját, valamint alkotmányos létjogosultságát  az
        anya  élethelyzetében fennálló, aránytalan  áldozatot  követelő
        körülmények  indokolhatják csak. Ezek a válságos körülmények  a
        12.  §  (6) bekezdése szerinti meghatározásban csupán a  magzat
        veszélyeztetésének  okaként  szerepelnek.  Ez   az   ok-okozati
        konstrukció továbbá logikai ellentmondáshoz is vezet.  Mint  az
        Alkotmánybíróság már utalt rá, az anya súlyos válsághelyzete  a
        magzati    élet    védelmére   vonatkozó   állami    kötelesség
        korlátozásának  indoka:  ez  a  két  szempont  tehát  egymással
        szemben  mérlegelendő az anya jogai és a magzati élet védelmére
        irányuló állami kötelesség egymást korlátozza.

        Csupán  egészen kivételes esetben lehet a magzati élet védelmét
        –  nem  az  anyához kapcsolódó ok – hanem a magzat egészségének
        veszélyeztetése  miatt korlátozni. Ehhez értelemszerűen  súlyos
        magzati károsodás és orvosilag szigorúan ellenőrzött feltételek
        kellenek.    Ezeket    tartalmazza   a   genetikai-teratológiai
        indikáció,  amelyet  a  Magzatvédelmi  törvény  is  részletesen
        szabályoz  (6.  §  (1)  bekezdés  b)  pont).  A  magzat  súlyos
        fogyatékosságát   azért  fogadja   el   a   jog   a   terhesség
        megszakításának  jogszerű  okaként,  mert  egyrészt   magát   a
        magzatot  kívánja  megóvni a későbbi  életével  járó  terhektől
        (ennek  az érvnek az alkotmányosságát az Alkotmánybíróságnak  –
        az ügyek elkülönítésére tekintettel – ebben a határozatában nem
        kell  vizsgálnia),  másrészt mert a  gyermek  fogyatékosságából
        eredő lelki és fizikai terhek viselését nem tartja elvárhatónak
        az  anyától.  Az anya súlyos válsághelyzete tehát  a  genetikai
        indikációnál  nem  oka, hanem következménye a magzat  fejlődési
        rendellenességének.    A    súlyos    válsághelyzet    törvényi
        meghatározása azonban ezt a viszonyt megfordítja.

        Amíg  a  genetikai  indikációnál értelemszerű,  hogy  a  magzat
        súlyos  károsodása  miért juttathatja az anyát  elvileg  mindig
        súlyos  válsághelyzetbe,  a Magzatvédelmi  törvény  12.  §-ának
        definíciója  alapján  – ha a törvény által  felállított  oksági
        viszonyt  követjük – nehezen ragadható meg, hogy az anya  testi
        vagy lelki megrendülésének vagy társadalmi ellehetetlenülésének
        esetei  közül  melyek okozzák a magzat egészséges  fejlődésének
        veszélyeztetését. Itt tehát további szabályok híján értelmezési
        és  bizonyítási  nehézségekkel kell számolni, amelyek  a  norma
        tetszőleges     értelmezését    és    ezért    bizonytalanságát
        eredményezik. Másrészt e definíció esetében hiányoznak mindazok
        a  feltételek is, amelyek kivételesen lehetővé teszik azt, hogy
        a magzattal szemben fennálló életvédelmi kötelességet magának a
        magzatnak  a  károsodására hivatkozva alkotmányosan  korlátozni
        lehessen.  A  12.  § (6) bekezdés értelmében  ugyanis  ehhez  a
        magzat     egészséges     fejlődésének    bármilyen     csekély
        veszélyeztetése is elég. A törvényhozó szándéka ellenére tehát,
        amely    a    magzat   egészséges   fejlődése   veszélyeztetése
        feltételének  beiktatásával a súlyos válsághelyzet  tényállását
        szűkíteni és szigorítani kívánta volna, a törvényi meghatározás
        megszerkesztésének  hiányosságai miatt a  súlyos  válsághelyzet
        törvényi  meghatározása jogbizonytalanságra és a  magzati  élet
        nem kielégítő védelmére vezetett.

        A  fentiek  alapján  az Alkotmánybíróság megállapítja,  hogy  a
        Magzatvédelmi  törvény 12. § (6) bekezdésének  első  mondata  a
        jogbiztonság  sérelme miatt az Alkotmány 2. §  (1)  bekezdésébe
        ütközik, továbbá hiányosságai folytán nem tesz eleget a magzati
        élet  védelmére  vonatkozó  állami kötelességnek,  s  ezért  az
        Alkotmány 54. § (1) bekezdését is sérti.

        3.  A  súlyos válsághelyzet mint megengedett indikáció törvényi
        meghatározása  azonban  a  terhesség-megszakítás  teljes   jogi
        feltételrendszerének  összefüggéseibe ágyazva  is  vizsgálandó,
        hiszen   nem   önmagában   alkalmazzák,   és   érvényesítésének
        feltételei,  továbbá  tágabb jogi környezete  további  lényeges
        alkotmányossági  problémákat vet fel. A  Magzatvédelmi  törvény
        12.  §  (6)  bekezdésének  második  mondata  szerint  a  súlyos
        válsághelyzet fennállását az állapotos nő a kérőlap aláírásával
        igazolja. A Vhr. 9. § (3) bekezdése szerint pedig e nyilatkozat
        tartalmával  vagy  valódiságával kapcsolatban  a  Családvédelmi
        Szolgálat munkatársának – aki a terhesség-megszakítás  törvényi
        feltételeit megállapítja – mérlegelési joga nincs.

        Az idézett rendelkezések alapján tehát a súlyos válsághelyzetre
        alapított abortusz kizárólag az állapotos nő állítása  alapján,
        az  okok  megnevezése  és  ellenőrzése  nélkül  elvégzendő.   A
        Magzatvédelmi  törvénynek  ez a megoldása  összhangban  van  az
        abortusz-jog  változásának egyik fontos kortársi  irányzatával,
        amely önmagában nézve kétségkívül a terhes nő jogait erősíti  a
        magzatvédelem   kárára.   Az   azonban   csakis   az   abortusz
        szabályozásának egészét tekintve ítélhető meg,  hogy  az  ilyen
        indikáció  elismerése  az  ütköző  alkotmányos  jogok,   állami
        kötelességek és alkotmányos értékek közötti egyensúlyra  milyen
        hatással van.

        a)  Tény,  hogy több európai ország joga áttért az objektív  és
        szakmailag  ellenőrzött  szociális  indikációról  a  terhes  nő
        állítására    alapozott,   szubjektív   és   felülbírálhatatlan
        “általános  válsághelyzetre”.  A  leglátványosabb  változást  a
        német  Szövetségi Alkotmánybíróság 1975-ben és 1993-ban  hozott
        abortusz-ítéletei  és a nyomukban folyó törvényalkotás  közötti
        különbség mutatja (BVerfGE 39, 1, illetve BVerfGE 88, 203).  Az
        első  lehetővé tette, hogy a törvényhozó a terhes nőtől el  nem
        várhatónak nyilvánítsa a terhesség folytatását olyan rendkívüli
        megterhelés esetén, amely ahhoz hasonló súlyú, mint a terhes nő
        életét vagy egészségi állapotát súlyosan veszélyeztető állapot,
        amely  esetén  a terhesség-megszakítás szintén nem  büntethető.
        Ennek    az    általános   szükséghelyzetnek   vagy   szociális
        indikációnak    nevezett   terhesség-megszakítási    oknak    a
        fennállását ellenőrizték. Az 1993. évi ítélet, majd az 1995-ben
        megalkotott  törvénymódosítások kifejezetten lemondanak  arról,
        hogy  harmadik  személy megállapítsa az indikáció  fennállását,
        sőt  a  kötelező tanácsadáson a személyazonosság feltárása  sem
        szükséges.  (Ez  a  változás azonban csupán  része  egy  átfogó
        stratégiai    változásnak   a   terhesség-megszakítás    állami
        kezelésében, s így önmagában csupán korlátozottan értékelhető.)

        Hasonló  indikációt  vezetett be az 1990.  április  3-ai  belga
        abortusztörvény.  Eszerint  a terhesség  első  12  hetében  nem
        büntethető a terhesség-megszakítás, ha szükséghelyzet áll  fenn
        és  a terhes nő szilárd akarata, hogy terhességét megszakítsák.
        A  törvényjavaslat indokolása szerint azonban  a  két  feltétel
        között valójában nincs különbség ugyanis a szükséghelyzet a  nő
        jól  meggondolt  és  tartós  vonakodása  attól,  hogy  gyermeke
        legyen.  A  törvény kezdeményezői kifejezetten  nem  akarták  a
        szükséghelyzetet  objektív ismérvekkel  meghatározni,  mert  ez
        ellenőrzést,   az  pedig  “önkényt”  vonhatna  maga   után:   a
        szükséghelyzetnek  tehát  szubjektív  fogalomnak  kell  lennie,
        amelyet  a nő maga, személyes körülményei alapján ítél meg,  és
        amely   általános   ismérvekkel   nem   is   határozható    meg
        (Törvényjavaslat,  Irományok,  Szenátus  B.Z./S.E.  1988.   Nr.
        247/1,  9 Nr. 247/2, 83 illetve Irományok, Képviselőház,  1989-
        90, Nr. 950/9, 4.)

        A  terhesség-megszakításról szóló 1975. évi norvég  törvény  az
        első 12 hétben a nő döntésétől teszi függővé az abortuszt, ha a
        terhesség  “súlyos  komplikációkkal” jár  számára.  A  12.  hét
        betöltése  után  is lehetséges a terhesség megszakítása,  ha  a
        terhesség,   szülés   vagy   gyermekgondozás   a   nőt   “nehéz
        élethelyzetbe”  hozná,  ekkor azonban már  bizottság  elé  kell
        tárnia az okokat (Section 2, 5, 7, 8.)

        Egyedül  a  lengyel  alkotmánybíróság 1997-ben  hozott  ítélete
        mutat   ellenkező   irányba.  Eszerint  ugyanis   az   abortusz
        engedélyezése  az  állapotos nő nehéz gazdasági  helyzete  vagy
        nehéz  szociális helyzete alapján sérti az alkotmányos  értékek
        arányosságának  elvét.  Az indokolás szerint  a  nő  szubjektív
        helyzetértékelésén alapuló érdekvédelme és az élethez való  jog
        ütközése  esetén az utóbbinak van elsőbbsége (1997. május  5.-i
        ítélet.)

        b)  Az  ismertetett  megoldások – a  lengyel  alkotmánybírósági
        határozat kivételével –, ugyanúgy mint a Magzatvédelmi törvény,
        a   nő  önrendelkezési  jogát  teljesítik  ki.  Noha  a  súlyos
        válsághelyzet   törvényi  fogalma  ezt  inkább   elleplezi,   a
        törvényjavaslat  indokolása – hasonlóan a belga  törvényéhez  –
        világosan   kimondja  a  koncepciót:  a  Javaslat  nem   utalja
        semmilyen szerv hatáskörébe a válsághelyzet minősítését, hiszen
        ez  mindig csak az adott egyén vonatkozásában értékelhető,  így
        ezt  kizárólag  az állapotos nő megítélésére bízza.  Az  utolsó
        tagmondat   tartalmazza   a   törvényjavaslat   szerkesztőjének
        szándékát, amit azonban – a Javaslat indokolásával szemben –  a
        válsághelyzet egyediségéből nem lehet levezetni: egy  bizottság
        éppen  annak megítélésére lehetne hivatott. Mindenesetre azokat
        a  módosító javaslatokat, amelyek az indokolásban foglaltakat –
        hogy  ti. a válsághelyzetet egyedül a terhes nő ítéli meg  –  a
        törvényszövegben is nyíltan ki akarták mondani, az Országgyűlés
        szintén  nem  fogadta  el. Megszavazták viszont  a  12.  §  (6)
        bekezdés   egyéni   képviselői  indítványra  bekerült   második
        mondatát, amely szerint a nő a súlyos válsághelyzet fennállását
        a  kérőlap  aláírásával igazolja. Javaslatát a képviselő  azzal
        indokolta,  hogy  a  többi  indikáció  igazolásának   szabályai
        mellett   (12.   §   (1)-(5)  bekezdés)  rendelkezni   kell   a
        válsághelyzet  dokumentálásáról  is.  Ily  módon  az   abortusz
        szabályozásának    minőségi    megváltozása,    a    terhesség-
        megszakításnak  egyedül  a  terhes nő  elhatározásától  függővé
        tétele,  mintegy  adminisztrációs hiány  pótlásaként  került  a
        Magzatvédelmi  törvénybe (Az Országgyűlés 1992. december  17.-i
        ülésnapjának  jegyzőkönyve, 22856 és  22857  hasáb,  illetve  a
        7648. számon benyújtott módosító javaslat.)

        Az  Alkotmánybíróság nyomatékosan felhívja  a  figyelmet  arra,
        hogy a változás fent bemutatott irányvonalát sem külföldön, sem
        Magyarországon      nem      alkotmányossági      meggondolások
        kényszerítették  ki.  Amennyire nyomon követhető,  az  abortusz
        korlátozására   irányuló   korábbi   szabályok   hatástalansága
        késztette  a  törvényhozót  új stratégia  keresésére,  vagy  az
        alkotmánybíróságot   ilyen   út   alkotmányosságának   előzetes
        kimondására.  Ezt  az 1993. évi német alkotmánybírósági  ítélet
        kifejezetten tartalmazza is (BVerfGE 88, 264 kk.)

        Az   Alkotmánybíróság  a  magzat  életének  kiemelt   védelmére
        vonatkozó  állami  kötelességgel  szemben  mérlegelendő   jogok
        között  mindig  is első helyen említette az anya önrendelkezési
        jogát,   amely  az  emberi  méltósághoz  való  jog   része.   A
        válsághelyzet részletezése és esetleges harmadik személy általi
        elbírálása   kétségtelenül  sérti  a   nő   magánszféráját   és
        esetenként  méltósághoz  való jogát is.  Ez  az  alapjogsérelem
        csakis  abban  az összefüggésben bírálható el, hogy  terhesség-
        megszakítással  kapcsolatban következik be ahol  is  a  magzati
        élet  védelmére  irányuló  állami  kötelességgel  ütközik.   Az
        ellenőrizetlen súlyos válsághelyzet indikációjának  bevezetését
        tehát  a  nő magánszférájához való joga nem teszi alkotmányosan
        szükségessé az Alkotmány éppen a kellő egyensúlyt követeli  meg
        a  nő  önrendelkezési joga és az állam életvédelmi  kötelessége
        egymást korlátozó viszonyában.

        A  magánszférához való jog csak az Egyesült Államokban szolgált
        (egy   ideig)   a  terhesség-megszakítás  jogának   alkotmányos
        megalapozására,  úgy,  hogy az első trimeszterben  valóban  nem
        állt  semmilyen  más  jog vagy a magzat  védelmére  kényszerítő
        állami érdek vele szemben. Nem hagyható figyelmen kívül az sem,
        hogy  a  magánszférához  való  jog eredetileg  a  fogamzásgátló
        szerek  alkalmazását  tette  a házaspár  állami  beavatkozástól
        alkotmányosan  védett magánügyévé Griswold v. Connecticut,  381
        U.S. 479 (1965), s ezt terjesztették ki az abortuszra is.

        Az   amerikai  alkotmány  értelmezésétől  eltérően   a   magyar
        Alkotmányból az Alkotmánybíróság felfogása szerint –  abban  az
        esetben, ha a magzat jogalanyiságát a jog nem ismeri el – eleve
        az következik, hogy a nő méltóságoz és magánélethez való joga a
        magzati   élet   védelemére   fennálló   állami   kötelességgel
        szembesítve  kerüljön  mérlegelésre. A nő  jogaival  szemben  a
        mérleg   másik   serpenyőjében  mindig  az  állam   életvédelmi
        kötelessége  van,  amelynek  ez  esetben  egyedi  magzati  élet
        szándékos megsemmisítése ellen kell védelmet nyújtania. A kettő
        konfliktusa  során  a  nő magánszférához és  méltóságához  való
        jogának  nem  aránytalan korlátozása, ha  a  törvény  a  súlyos
        válsághelyzet   mibenlétének  feltárására   kötelezi.   Ez   az
        indikáció  ugyanis  nem  a  kényszer hatása  alatt  keletkezett
        terhesség  megszakításának  engedélyezésére  szolgál,  ahol   a
        személyiségi jogok sérelmének lehetőségét fokozottan figyelembe
        kell  venni.  Ha a jog a magzati élet védelmében  a  nő  súlyos
        válsághelyzetét értékeli, a nő emberi méltósághoz való  jogának
        védelméről,  s  különösen  a potenciális  sérelem  enyhítéséről
        számos részletszabállyal gondoskodni lehet az indikációk  és  a
        terhesség-megszakítás engedélyezésére szolgáló eljárás törvényi
        kialakításában.

        A  súlyos  válsághelyzet indikációján belül ugyanis  sok  olyan
        tipikus   tényállást  fogalmazhat  meg  a  törvény,   amelyekre
        hivatkozni   nem   “megalázó”.  Ezek   esetében   az   abortusz
        feltételeit   vizsgáló  szervnek  nem  kell  a  válsághelyzetet
        megítélnie  (azt már elvégezte a törvényhozó), hanem  csupán  a
        tények  –  legtöbbször formális – ellenőrzésére szorítkozik.  A
        Magzatvédelmi   törvény   előtti  szabályozás   részletezte   a
        terhesség-megszakítások engedélyezett indokait.  A  statisztika
        szerint  mind  a szociális, mind az egészségügyi okok  közül  a
        tipizált,  további  vizsgálatot  nem  igénylő  indokok   voltak
        túlnyomó többségben.

        A  fentiek  tehát  megerősítik,  hogy  a  súlyos  válsághelyzet
        ellenőrizetlen  indikációjára  való  áttérést   a   nő   emberi
        méltósághoz  és  magánszférához való joga nem  kényszeríti  ki.
        Ezekkel  az  alkotmányos jogokkal mindkét megoldás  –  az  okok
        feltárása is, az arról való lemondás is – összeegyeztethető.

        c)  Az  általános  válság-indikáció és  az  elbírálásáról  való
        lemondás hatása önmagában a határidős megoldás, azaz az első 12
        hétben  a  terhes nő kívánságára minden további  feltétel  vagy
        mérlegelés nélkül elvégzendő abortusz bevezetésével ér fel.  Az
        indikáció  legalább szimbolikus fenntartásának  azonban  komoly
        elvi  jelentősége  van,  amely csakis az abortusz  szabályozása
        egészének  megváltozásával összefüggésben érthető meg teljesen.
        Önmagában   a   válság-indikációt  tekintve  a   krízis-helyzet
        (formális) megkövetelésének az a szerepe, hogy legalább elvileg
        kellő  ellensúlyt állítson a magzat “jogával”  vagy  védelmével
        szembe. A súlyos, aránytalan, rendkívüli, elviselhetetlen  stb.
        válsághelyzet  követelményének  fenntartása  a  törvényben   az
        abortusz    korábbi   jogi   kezelésének   leglényegesebb    és
        alkotmányosan    legérzékenyebb   pontján,   az   engedélyezett
        terhesség-megszakítási okok területén azt  hivatott  kifejezni,
        hogy az állam legalább elvileg, és alkotmányos okból nem engedi
        szabadjára az abortuszt, hogy azt a jog csak kivételes  esetben
        tűri     el:     legális    terhesség-megszakításnak     súlyos
        élethelyzetbeni  és lelkiismereti konfliktus  esetén  és  a  nő
        élethez, egészséghez, önrendelkezéshez való joga súlyos sérelme
        esetén van helye.

        Azt,   hogy   a   magyar   jog  (is)  alapvetően   társadalomra
        veszélyesnek  tartja az abortuszt, világosan kifejezi,  hogy  a
        Büntető  Törvénykönyv a jogellenes terhesség-megszakítást  mint
        magzatelhajtást  bűncselekményként büntetni rendeli  (Az  1978.
        évi  IV.  törvény  a Büntető Törvénykönyvről – a  továbbiakban:
        Btk.  –  169. §.) A művi terhesség-megszakítás kivételességének
        és    rosszallásának    kifejezése   az    állam    életvédelmi
        kötelességéből  fakad. Az abortusz büntetőjogi  üldözése  ennek
        egyik  lehetséges, de az Alkotmány alapján – legalábbis  teljes
        körűen  –  nem  kényszerítően  alkalmazandó  eszköze.  Azt   az
        Alkotmánybíróság  már  az Abh.-ban levezette  az  Alkotmányból,
        hogy  a  terhesség megszakítására nincs és nem lehet az anyának
        alkotmányos  joga  abban az értelemben, hogy a  terhesség  akár
        korai  szakában is feltétel nélkül rendelkezne a  magzat  élete
        felett.   Ezért  a  terhesség-megszakításról  szóló  törvénynek
        világosan  kifejezésre  kell juttatnia: a terhesség-megszakítás
        az  államnak  a  magzati  élet védelmére  irányuló  alkotmányos
        kötelességével ütközik, csupán kivételesen, aránytalan sérelmük
        esetében  érvényesülhetnek  vele  szemben  az  anya  jogai  (az
        élethez,  egészséghez  való jog, illetve az  anya  személyiségi
        joga).  Ennek  az  elvi álláspontnak a kifejezésére  szolgál  a
        súlyos válsághelyzet indikációja.

        Ha  a  válsághelyzet ellenőrizhetőségét a jog feladja, az ezzel
        kieső  védelmet másutt pótolnia kell. Nemzetközi  tapasztalatok
        szerint  az  állam  a  súlyos  válsághelyzet  elismerésével  az
        abortusz  egyenes tiltásától és büntetésétől átteszi a  védelem
        súlypontját az abortusz körülményeinek szabályozására. Egyelőre
        az  indikációk körében maradva megállapítható, hogy gyakori  az
        olyan  törvény,  amely az ellenőrizetlen súlyos válsághelyzetre
        alapozott   terhesség-megszakítástól  megvonja   mindazokat   a
        támogatásokat,  amelyeket egyébként a hatóságilag  mérlegelhető
        és  ténylegesen  súlyos kockázatot vagy el nem  várható  terhet
        jelentő indikációknál megad. Az újabb jogfejlődésben egyrészt a
        klasszikus (orvosi, etikai, genetikai-teratológiai) indikációk,
        másrészt  a  válsághelyzet minősítése és  következményei  egyre
        élesebben elválnak egymástól.

        A  választóvonal valójában az ellenőrizhetőség, pontosabban az,
        hogy  a  terhes  nő helyzete értékelés nélkül marad,  hiszen  a
        “súlyos  válsághelyzeten”  belül  is  egészen  bizonyosan  nagy
        számban találhatók olyan esetek, amelyek nem kevésbé indokolják
        az abortuszt, mint az anya egészségének súlyos veszélyeztetése,
        vagy  a  magzat  súlyos  rendellenessége.  Ezek  igazságtalanul
        hátrányos  megítélése az ára annak, hogy másrészt az  állapotos
        nő önrendelkezési joga tágabb teret kapott. Még a Magzatvédelmi
        törvény  és  az azt végrehajtó jogszabályok szerint  is  más  a
        klasszikus   indikációkra  alapított  abortuszok  engedélyezési
        eljárása  és  költségeinek viselése mint a súlyos válsághelyzet
        alapján elvégezhetőké. (Az egészségügyi okból végzett abortuszt
        a     társadalombiztosítás     finanszírozza     a     kötelező
        egészségbiztosítás  ellátásairól  szóló  1997.   évi   LXXXIII.
        törvény  15.  §  szerint.) Más kérdés, hogy a törvény  kínálhat
        orvoslást a fent jelzett igazságtalanságra.

        d)  A Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdése és a Vhr. 9.  §
        (3)   bekezdése   önmagában   vizsgálva   a   fentiek   alapján
        alkotmányellenes.

        Az  Alkotmánybíróság kifejtette, hogy a súlyos válsághelyzetnek
        a   Magzatvédelmi   törvény  szerinti  szabályozása   az   anya
        vnrendelkezési jogával és a magánszférához való jogával  éppúgy
        összeegyeztethető, mint ahogy az ellenőrizhető  indikációk  sem
        állnak  ezekkel ellentétben. A magzati élet védelmére  irányuló
        állami  kötelességgel  azonban nem fér  össze,  hogy  a  súlyos
        válsághelyzet  fennállását az állapotos  nő  csupán  a  kérőlap
        aláírásával igazolja (12. § (6) bekezdés), s hogy a nyilatkozat
        tartalmával,    illetőleg    valódiságával    kapcsolatban    a
        Családvédelmi   Szolgálat   munkatársának,   aki   a   törvényi
        feltételek  fennállását  megállapítja, mérlegelési  joga  nincs
        (Vhr. 9. § (3) bekezdés). Ezek a rendelkezések önmagukban nézve
        nem  nyújtják  az  Alkotmánybíróság alkotmányértelmezése  által
        megkívánt  minimális  védelmet sem a magzatnak,  sőt  semmilyen
        védelmet nem biztosítanak, mert a szabályozás kizárólag az anya
        önrendelkezési jogára van tekintettel. Fent, az 2. pontban  már
        foglalkozott   azzal  az  Alkotmánybíróság,   hogy   a   magzat
        egészséges   fejlődése  veszélyeztetésének   szerepeltetése   a
        Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdésében nem minősíthető  a
        magzati élet Alkotmány által megkövetelt védelmének, s az  anya
        jogaival  szembeni  ellensúlynak sem. A törvényhozó  tehát  nem
        teljesítette  azokat az alkotmányos követelményeket,  amelyeket
        az  Abh.  arra  az  esetre határozott meg,  ha  a  magzatot  az
        Országgyűlés nem tekinti jogalanynak (ABH 1991, 316.)

        e)  A Magzatvédelmi törvény 6. § (2) bekezdés b) pontja szerint
        az   (1)   bekezdésben  foglalt  –  az  állapotos   nő   súlyos
        válsághelyzetét is tartalmazó – feltételek esetén  a  terhesség
        annak 18. hetéig szakítható meg, ha az állapotos nő terhességét
        neki  fel nem róható egészségi ok, illetve orvosi tévedés miatt
        nem ismeri fel korábban, vagy az egészségügyi intézmény illetve
        valamely  hatóság mulasztása miatt haladta meg a terhessége  az
        (1)  bekezdésben  foglalt időtartamot (12 hetet).  A  terhesség
        megszakításához  ebben  az esetben “a  terhesség  megszakítását
        megalapozó egészségi ok” két szakorvos egybehangzó véleményével
        való megállapítása szükséges (12. § (1) bekezdés.) Az, hogy  az
        egészségi  oknak,  amely a terhesség felismerésében  gátolta  a
        nőt,  “fel  nem  róhatónak  kell lennie”,  valóban  értelmezési
        nehézségeket  okozhat és a norma világosságát károsítja.  Ennek
        ellenére az Alkotmánybíróság nem látta indokoltnak a 6.  §  (2)
        bekezdés  b)  pontjából a “neki fel nem  róható”  egészségi  ok
        szövegrész alkotmányellenessége kimondását és megsemmisítését.
        Az a – rendszerint nőgyógyászati vagy mentális –  egészségi ok,
        amely  miatt  a  nő terhességét nem ismeri fel  annak  első  12
        hetében,  olyan állapot, amelynek felróhatóságát csak rendkívül
        ritkán  lehetne  megállapítani. A “fel  nem  róható”  szavak  a
        törvény  szövegében – a gyakorlati alkalmazhatóság szemszögéből
        – inkább az “egészségi ok” természetét kifejező jelzők, mintsem
        további    feltétel   megfogalmazói.   Ezzel   összhangban    a
        “felróhatóság”   megállapítására   a   Magzatvédelmi    törvény
        elkülönített  fórumot és eljárást nem ír elő, azt a  “terhesség
        megállapítását  megalapozó egészségi ok” megállapítása  magában
        foglalja.

        4.  A  magzatelhajtás hagyományosan büntetendő  magatartás;  az
        1878.   évi   V.   tc.-ben  a  törvényhozó   az   élet   elleni
        bűncselekmények között, majd 1952-től az élet, a testi épség és
        az egészség elleni bűncselekmények között rendelte büntetni. Az
        1961.  évi  V.  törvény  –  éppen a  terhesség  megszakításának
        bizonyos      esetekben     jogszabály     alapján     fennálló
        megengedettségére tekintettel – a törvény Különös  Részében,  a
        magzatelhajtást  meghatározó  törvényi  tényállásokat  követően
        büntethetőséget   kizáró  okként  (19.   §   h)   pont)   külön
        rendelkezett  arról, hogy nem büntethető az,  aki  a  terhesség
        megszakítását  az arra hivatott szerv által jogszabály  alapján
        kiadott engedélynek megfelelően hajtja, illetve hajtatja  végre
        (256. § (5) bekezdés).

        A  hatályos büntető törvény (Btk.) is az élet, a testi épség és
        az   egészség   elleni   bűncselekmények   között   bünteti   a
        magzatelhajtást. Bűntettet követ el, aki más magzatát elhajtja.
        Súlyosabban  büntetendő, aki a magzatelhajtást üzletszerűen,  a
        nő  beleegyezése nélkül, súlyos testi sértést vagy életveszélyt
        okozva  követi  el, illetve, ha a magzatelhajtás  halált  okoz.
        Bűncselekményt,  de annak enyhébb formáját, vétséget  követ  el
        maga  a nő is, aki magzatát elhajtja vagy elhajtatja (Btk. 169.
        §).   A   Btk.   nem   tartalmaz   e   bűncselekménynél   külön
        büntethetőséget kizáró okot. A 169. §-hoz fűzött indokolás  azt
        a  törvényalkotói felfogást tükrözi, hogy minden  bűncselekmény
        jogellenes   cselekmény,   következésképpen   a   jogszabályban
        biztosított  jogok  gyakorlása  esetén  bűncselekmény  nem  jön
        létre.  Erre az általános büntetőjogi elvre figyelemmel  tartja
        szükségtelennek  annak  külön  kiemelését,  hogy  a   terhesség
        engedélyezett  művi  megszakítása, illetve megszakíttatása  nem
        bűncselekmény.

        A Magzatvédelmi törvény rendelkezései tehát a magyar büntetőjog
        rendszerében  a  magzatelhajtás jogellenességét  zárják  ki.  A
        Magzatvédelmi törvény 6. §-ában felsorolt esetek, amelyekben  a
        “terhesség   megszakítható”,  valamennyien,  különbség   nélkül
        jogellenességet kizáró okokat határoznak meg. A jogellenességet
        kizáró    okok    rendszerint    a   cselekmény    társadalomra
        veszélyességét, károsságát is kiküszöbölik, előfordul  azonban,
        és   éppen   a   magzatelhajtás  esetében,   hogy   a   jogrend
        meghatározott,  a  büntetőjogon  kívüli  megfontolások  alapján
        csupán megtűri a társadalomra veszélyes, káros cselekményt.

        A  Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdése és a Vhr. 9. § (1)
        és  (3)  bekezdése  a jogellenességet kizáró ok  megállapítását
        arra a személyre, ti. az állapotos nőre bízza, aki a törvényben
        meghatározott  magatartást  meg  kívánja  valósítani,  másrészt
        kifejezetten  kizárja  a  nyilatkozat  tartalma  és  valódisága
        felülvizsgálhatóságát vagy értékelését azon szerv által,  amely
        a terhesség-megszakítás feltételeinek fennállását megállapítja.
        A   jogbiztonság   (Alkotmány  2.  §  (1)   bekezdés)   azonban
        megköveteli, hogy az egyébként társadalomra káros, így  elvileg
        büntetendő   cselekmény  jogellenességét   kivételesen   kizáró
        körülmény bizonyítható legyen, fennállását bíróságnak vagy más,
        erre  felhatalmazott intézménynek kell megállapítania. A súlyos
        válsághelyzet alapján elvégezhető terhesség-megszakítás  esetén
        ez az intézmény – a Családvédelmi Szolgálat munkatársa – csupán
        kiállítja a terhesség-megszakításra jogosító igazolást,  de  az
        arra   jogosító   okot   tartalmazó  nyilatkozat   tartalmával,
        illetőleg  valódiságával kapcsolatban a jogszabály kifejezetten
        elvonja azt a jogát, hogy eme ok fennállását megállapíthassa: a
        jogellenességet   kizáró   ok  megállapítását   tartalmilag   a
        Magzatvédelmi  törvény  és  a Vhr. is  kizárólag  a  terhesség-
        megszakítást  elvégeztetni  akaró  állapotos  nőre   bízza.   A
        Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdése és a Vhr.  9.  §  (3)
        bekezdése  tehát – a Btk 169. §-ával való összefüggésében  –  a
        jogállamiság alapelvének mond ellent.

        Mindez nem azt jelenti, hogy az állam nem veheti ki a terhesség-
        megszakítás bizonyos eseteit a büntetőjogi szankcionálás  alól,
        akár  mert  egyes  tényállásokat valóban nem tart  társadalomra
        veszélyesnek  és  jogellenesnek sem  (például  az  orvosi  vagy
        etikai indikációjú abortuszt), akár azért, mert más esetekben a
        büntetőjogi  üldözést nem látja hatékonynak, s más módon  kíván
        az  Alkotmány parancsolta életvédelemről gondoskodni.  A  jelen
        esetben   a  súlyos  válsághelyzet  ellenőrizetlen  indikációja
        alapján  végrehajtott magzatelhajtás büntetlenül  hagyásának  a
        Magzatvédelmi törvény szabályaiból következő módja az,  ami  az
        Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe ütközik.

        Az  Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy számos külföldi  ország
        joga,   amely   szintén   eltekint   a   súlyos   válsághelyzet
        indikációjának  ellenőrizhetőségétől, ezt az esetet  kiveszi  a
        magzatelhajtás bűncselekményének tényállásából.  (A  terhesség-
        megszakításról szóló törvények maguk, vagy azokkal egy időben a
        büntető jogszabályok kivették a magzatelhajtás tényállásából az
        okok   megadása   nélkül   végrehajtott  terhesség-megszakítást
        Hollandiában, Belgiumban, illetve Németországban.)

        5.  A  kifejtettek  szerint a magzati élet védelmére  vonatkozó
        állami   kötelesség   és  a  terhes  nő   önrendelkezési   joga
        alkotmányosan  szükséges,  egymással  szembeni  mérlegelését  a
        Magzatvédelmi   törvény   részben   egyáltalán   nem,   részben
        alkotmányellenesen   végezte  el,  ezért  az   Alkotmánybíróság
        megállapította,  hogy  a  Magzatvédelmi  törvény  12.   §   (6)
        bekezdése,  továbbá a Vhr. 9. § (3) bekezdése  mind  önmagában,
        mind   a   Btk.   22.   és   169.  §-ával  való   kapcsolatában
        alkotmányellenes.

        Kérdés,  hogy  az egymással ütköző alkotmányos  jog  és  védett
        érték        helytelen        mérlegeléséből        keletkezett
        alkotmányellenességet nem orvosolják-e a Magzatvédelmi  törvény
        egyéb  rendelkezései, amelyek esetleg a magzati  életnek  olyan
        védelmet     adnak,     amely    mindkét    érdek     szükséges
        figyelembevételével  az  alkotmányos  egyensúlyt  helyreállítja
        (vagy  legalább  a  magzat  alkotmányosan  megkívánt  minimális
        védelmét  nyújtja). Ilyen feladatot – az abortusz-jog  külföldi
        változásai szerint – a célzott és folyamatos tanácsadás és más,
        a magzat megtartását segítő intézkedések együttese láthat el.

        Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Magzatvédelmi törvény
        9.   §-a   a   Családvédelmi  Szolgálat   munkatársára   csupán
        információs  feladatot ró. A munkatárs a terhesség-megszakítási
        kérelem   bejelentését  követően  tájékoztatja  a  terhes   nőt
        legelőször is a terhesség-megszakítás jogszabályi feltételeiről
        (1)  bekezdés a) pont, majd a gyermek vállalása esetén elérhető
        anyagi és természetbeni támogatások lehetőségéről, a segítséget
        nyújtó   intézményekről,  az  örökbefogadás  feltételeiről,   a
        terhesség-megszakítás körülményeiről, módjáról és veszélyeiről,
        a  terhesség-megszakítást  végző  egészségügyi  intézményekről,
        végül    a    fogamzásgátlás   személyre   szólóan    ajánlható
        módszereiről. A (2) bekezdés szerint a tájékoztatást követően a
        munkatárs  kiállítja az e célra szolgáló kérőlapot,  amelyet  a
        kérelmező  aláír ezzel igazolva a 12. § (6) bekezdése  szerinti
        súlyos   válsághelyzetet,  és  egyben  megnevezi  a  terhesség-
        megszakítás elvégzésére választott intézményt. A Vhr. szerint a
        Családvédelmi  Szolgálatnak a fenti tájékoztatáson  túl  csupán
        adminisztrációs  feladatai vannak  (9,  10.  §).  A  terhesség-
        megszakítás  díját a kérelmező jövedelme szerint  a  Vhr.  több
        lépcsőben  csökkenti (11-13. §). Végül a Magzatvédelmi  törvény
        15.   §-a  szerint  a  terhesség-megszakítást,  az  azt   végző
        intézményeket,   az  arra  alkalmas  eszközöket   és   szereket
        reklámozni   és   népszerűsíteni   tilos.   Ezzel   szemben   a
        Magzatvédelmi  törvény  2. §-a értelmében  az  egészség  és  az
        emberi   élet   értékéről,   az   egészséges   életmódról,    a
        felelősségteljes párkapcsolatokról, az emberhez  méltó  családi
        életről,   az   egészségre   ártalmatlan   születésszabályozási
        módszerekről  szóló  oktatás  az alap-  és  középfokú  oktatási
        intézményekben  történik  az állam  elősegíti  a  magzati  élet
        védelmét    szolgáló    kiadványok    közzétételét     és     a
        tömegkommunikáció fórumain való ismertetését.

        Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Magzatvédelmi törvény
        és  a  Vhr. idézett rendelkezései nem elégségesek arra, hogy  a
        törvény     rendelkezései    által    teremtett     alkotmányos
        hiányosságokat helyrehozzák. A terhes nő személyiségi jogainak,
        különösen  önrendelkezési jogának az élethez való joggal  és  a
        magzat  élete  védelmének  abból  folyó  állami  kötelességével
        szemben    csak   kivételesen,   az   anya   jogainak    súlyos
        veszélyeztetése  által  előidézett  konfliktus   esetén   lehet
        elsőbbséget  adni. Ha a törvény olyan tág teret enged  e  jogok
        érvényesülésének,  mint  a  Magzatvédelmi  törvény   a   súlyos
        válsághelyzet  szabályozásával,  akkor  a  magzati  életet   is
        határozott és hatékony rendelkezésekkel kell védeni ahhoz, hogy
        az  alkotmányos egyensúly helyreálljon. Ha a törvény 9.  §-ában
        felsorolt  ismeretek mégoly fontosak is a magzat  megtartásáról
        való  igenlő  döntés számára, a puszta információs  kötelesség,
        amely  a  tanácsadó  szerv  pozitív, a  terhesség  megtartására
        bátorító  állásfoglalását és segítségét törvényi kötelességként
        nem  tartalmazza,  nem elégséges ahhoz,  hogy  a  magzatnak  az
        alkotmányosan  megkövetelt minimális védelmet nyújtsa  a  másik
        oldalon kiterjesztett magzatelhajtási lehetőséggel szemben.

        “A    terhesség-megszakítási   kérelem   bejelentését    követő
        tájékoztatás”  tehát,  amelyet a Magzatvédelmi  törvény  előír,
        elvileg   és  alapvetően  azért  nem  lehet  az  ellenőrizetlen
        indikációjú  abortusszal  szemben  a  magzati  élet   védelmére
        irányuló  állami  kötelesség  alkotmányosan  kielégítő  mértékű
        érvényesítésének eszköze, mert a törvény nem rendelkezik arról,
        hogy  a  tanácsadásnak  nem a puszta tájékoztatás  a  feladata,
        hanem az anya olyan megsegítése válsághelyzetében, amely célját
        tekintve  a  magzat megtartására irányul. Csakis ez a  törvényi
        célzat  és  megvalósításának  részletes  szabályozása  képezhet
        kellő  ellensúlyt  az  anya  önrendelkezési  jogának  a  súlyos
        válsághelyzet   szimbolikus   indikációjával   lehetővé    tett
        érvényesülésével szemben. A magzat megtartására és megszülésére
        törekvő tanácsadás továbbá nem szorítkozhat egyszeri alkalomra,
        mert  a válsághelyzet feloldásához ez aligha elég. A tanácsadás
        akkor  látja el alkotmányos feladatát, ha felajánlja segítségét
        a  terhesség folyamán és a gyermek megszülését követő időszakra
        is  de  éppígy  a  nő  rendelkezésére  áll  az  abortusz  utáni
        helyzetében is.

        6.  Az Alkotmánybíróság rámutat arra is, hogy a 9. §-ban előírt
        tájékoztatási     kötelesség    szabályai    önmagukban     nem
        alkotmányellenesek, amiképpen a súlyos válsághelyzet terhesség-
        megszakítást lehetővé tévő okként törvénybe való felvétele  sem
        minősíthető       önmagában       alkotmányellenesnek.       Az
        alkotmányellenesség az állapotos nő súlyos válsághelyzetének  a
        Magzatvédelmi  törvényben foglalt fogalmi meghatározása  és  az
        ehhez  kapcsolódó  végrehajtási  rendelkezés  tartalma  kapcsán
        állapítható  meg.  Ezt  az álláspontját az  Alkotmánybíróság  –
        immár  az egész Magzatvédelmi törvény összefüggésében vizsgálva
        – megerősíti.

        Annak kifejezésre juttatása végett, hogy nem önmagában a súlyos
        válsághelyzet    indikációjának   törvénybe   való    felvétele
        alkotmányellenes,  az Alkotmánybíróság nem  terjesztette  ki  a
        tárgyi  összefüggés okán az alkotmányellenesség  megállapítását
        mindazokra   a   rendelkezésekre,   amelyek   a   Magzatvédelmi
        törvényben a súlyos válsághelyzetet tartalmazzák.

        Az  alkotmányosság helyreállításának több útja van – ezek közül
        kettőre  az Alkotmánybíróság a határozat következő részében  rá
        is  mutat  -,  sőt  lehetségesek olyan megoldások  is,  amelyek
        jelenleg  a  törvény tartalmi összefüggései  miatt  alkotmányos
        kifogás   alá   eső  rendelkezések  egy  részének  fenntartását
        lehetővé teszik. Ezért az Alkotmánybíróság elegendőnek  ítélte,
        ha  a  súlyos  válsághelyzet alkotmányellenes  meghatározásának
        szabályaira  korlátozza  az alkotmányellenesség  kimondását  és
        csupán a Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdését, valamint a
        Vhr. 9. § (3) bekezdését semmisíti meg.

        Ennek  folytán  2000.  június 30. után a  súlyos  válsághelyzet
        indikációja  a  Magzatvédelmi törvény 6.  §  (1)  bekezdése  d)
        pontjában  “önmagában”  marad  hatályban.  Az  Alkotmánybíróság
        határozata  rendelkező  része 1. pontjának  második  mondatából
        azonban egyértelműen következik – amit határozatának indokolása
        részletesen   kifejt  –,  hogy  a  súlyos  válsághelyzet   mint
        terhesség-megszakítási  ok érvényesítésének  alkotmányossága  a
        további feltételektől függ. Ilyen feltételeket azután,  hogy  a
        12. § (6) bekezdés hatályát veszti, a Magzatvédelmi törvény nem
        tartalmaz.   Ezeket  a  feltételeket  viszont  csakis   törvény
        határozhatja   meg,   azok  jogalkalmazói   értelmezéssel   nem
        pótolhatók,   mert   az   alkotmányellenes  jogbizonytalanságra
        vezetne.

        A   Magzatvédelmi  törvény  6.  §  (1)  bekezdés  d)  pontjának
        értelmezését elsősorban nem a jogbizonytalanság veszélye miatt,
        hanem  az  Alkotmány  8.  §  (2)  bekezdése  által  megkövetelt
        jogforrási szint hiánya miatt nem lehet alkotmánysértés  nélkül
        a   jogalkalmazóra  hagyni.  Az  Alkotmánybíróság  e  határozat
        indokolásának   II.   2.  pontjában  megállapította,   hogy   a
        Magzatvédelmi  törvény azért tett eleget a  jogforrási  szintet
        illetően  az  Abh.-ban meghatározott követelményeknek,  mert  a
        súlyos   válsághelyzet  indikációja  tekintetében  is   magában
        foglalja    mindazon    rendelkezéseket,    amelyek    törvényi
        szabályozási szintet követelnek.

        A  12.  § (6) bekezdésének megsemmisítése után – de a 6. §  (1)
        bekezdés  d)  pontjának megmaradásával – a súlyos válsághelyzet
        indikációja  szabályozási  szintjét  illetően  a  Magzatvédelmi
        törvény  kizárólag  akkor  felel meg  az  Alkotmány  8.  §  (2)
        bekezdéséből   folyó,   már   az  Abh.-ban   is   megállapított
        követelménynek, ha a súlyos válsághelyzet fogalmának  tartalmát
        és  – a meghatározástól függően – alkalmazásának feltételeit is
        törvény állapítja meg.

        A Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdése megsemmisítése után
        tehát   a  6.  §  (1)  bekezdés  d)  pontjában  foglalt  súlyos
        válsághelyzet, mint a terhesség-megszakítást lehetővé tévő  ok,
        alkotmányosan  mindaddig  nem  alkalmazható,  amíg   a   súlyos
        válsághelyzet  fogalmát  törvény  meg  nem  határozza,   és   a
        törvényhozó  azokat a további rendelkezéseket meg nem  alkotja,
        amelyek  – a súlyos válsághelyzet meghatározásától és az  annak
        vizsgálatáról  való  törvényhozói  döntéstől   függően   –   az
        alkotmányos  egyensúlyt  az  anya  önrendelkezési  joga  és  az
        államnak  a  magzatra vonatkozó életvédelmi kötelessége  között
        nem biztosítják.

        Az  Alkotmánybíróság  annak  nyomatékosítása  végett,  hogy   a
        törvényi   meghatározás  hiánya  nem  pótolható   jogalkalmazói
        jogértelmezéssel,   a   rendelkező   részben    alkotmányossági
        követelményként külön is kimondta, hogy a Magzatvédelmi törvény
        6.  §  (1)  bekezdés d) pontja kizárólag a súlyos válsághelyzet
        törvényben meghatározott fogalmával és a törvényhozó által az e
        határozatnak     megfelelően    megállapított     feltételekkel
        alkalmazható.

        A   megsemmisítés  jövőbeni  időpontja  kettős  célt   szolgál:
        egyrészt  azt,  hogy  a  törvényhozónak  elegendő  idő   álljon
        rendelkezésére az alkotmányos szabályok megalkotására, másrészt
        hogy addig se korlátozódjék az abortusz lehetősége a klasszikus
        indikációkra.  Ez  utóbbi  ugyanis a  Magzatvédelmi  törvényben
        megnyilvánuló  törvényhozói akarattal  nyilvánvaló  ellentétben
        állna.

                                      IV.

        A  törvényhozónak  több lehetősége van a Magzatvédelmi  törvény
        alkotmányossá tételére.

        1.  Ezek  közül  az  egyik lehetőség, hogy az  Alkotmánybíróság
        által  megállapított alkotmányellenességi okokat úgy  küszöböli
        ki    az    Országgyűlés,    hogy   a   súlyos    válsághelyzet
        meghatározásában (12. § (6) bekezdés) a magzat fejlődésére való
        utalás által keltett ellentmondást megszünteti, továbbá, hogy a
        súlyos válsághelyzet fennállását ellenőrizhetővé teszi. Ekkor a
        9.  §  esetleges alkotmányellenessége nem merül fel.  A  súlyos
        válsághelyzet      így     visszaállított     ellenőrizhetősége
        szempontjából  a  nő  személyiségi  jogait  kímélő  megoldás  a
        válsághelyzet  egyes tipikus tényállásainak  példálózó  jellegű
        törvénybe foglalása.

        2.  A  törvényhozó másik lehetősége, hogy továbbra is lemond  a
        súlyos  válsághelyzet  indikációjának  ellenőrzéséről,   és   a
        magzattal  szemben fennálló életvédelmi kötelessége ellátásához
        új  eszközt keres. Az indikációk olyan liberalizálása esetén és
        azzal  szemben,  mint amilyent a Magzatvédelmi törvény  “súlyos
        válsághelyzete”   is   megvalósít,  az   államnak   alkotmányos
        kötelessége  a  magzati  élet  védelmére  megfelelő  ellensúlyt
        képezni. Ez elsősorban az állapotos nővel való együttműködésre,
        krízishelyzetében   való   megsegítésére   irányul,   azzal   a
        törekvéssel, hogy az anya a magzatát megtartsa. Ehhez megfelelő
        pszichikai,  orvosi,  de nem utolsósorban szociális  és  anyagi
        segítséget is kell biztosítani. Az állam nem mondhat le  arról,
        hogy  az  abortusz társadalomra veszélyességét fenntartsa.  Ezt
        azonban    elsősorban   nem   büntetőjogi   büntetéssel    kell
        szankcionálnia,    hanem    az    ellenőrizetlen    indikációjú
        abortuszokra az anyával szemben más jogterületeken is kilátásba
        helyezhet  hátrányos jogkövetkezményeket. Végül védeni  kell  a
        terhességet  olyan harmadik személyekkel szemben  is,  akik  az
        anyát a terhesség megszakítására kényszerítik.

        A  fenti  irányvonalnak  megfelelő, a terhességét  megszakítani
        akaró    nőt    kötelező   tanácsadással    és    válságmegoldó
        együttműködéssel segítő, valamint a gyermekvállaláshoz  kedvező
        feltételeket   biztosító  rendszer  kialakítása   és   törvényi
        bevezetése,  másrészt a szankciórendszer átalakítása,  amellyel
        az állam eleget tesz életvédelmi alkotmányos kötelességének, az
        Országgyűlés feladata és felelősége. Az Alkotmánybíróság csupán
        néhány  alkotmányos kérdésre hívja fel a figyelmet,  amelyek  a
        szabályozás kialakítása során felmerülhetnek.

        a)  Az  ellenőrizetlen indikációjú terhesség-megszakítás esetén
        akkor  várható az, hogy a nő bizalommal forduljon  a  tanácsadó
        szolgálathoz,  ha  nem törvényi tényállások teljesítésére  kell
        koncentrálnia,    hanem   lelkiismereti   és    élethelyzetbeni
        konfliktusa   megoldásához  várhat   segítséget.   A   semleges
        információ ehhez nem elég. Az államnak alkotmányos kötelessége,
        hogy  az  anya  előtt a gyermek megtartásának és felnevelésének
        perspektíváit  megnyissa.  Az erre a célra  irányuló,  kötelező
        tanácsadás  alkalmas  arra,  hogy  annak  révén  az  állam   az
        ellenőrizetlen  indikáció elismerése mellett is  eleget  tegyen
        életvédelmi kötelességének.

        A  tanácsadás nem korlátozódhat egyszeri alkalomra, készen kell
        állnia  arra,  hogy a válsághelyzetben hozzá  forduló  anyát  a
        terhesség  egész tartama alatt támogassa, s a szülést  követően
        is   segítse.  A  tanácsadó  szolgálatnak  ugyancsak  fel  kell
        kínálnia segítségét az abortuszon átesett nő számára is.  Része
        továbbá  az  állam kötelességének az is, hogy a gyermeknevelést
        más  jogszabályokban foglalt intézkedésekkel is  támogassa.  Ez
        azonban  már  más alkotmányi rendelkezésekkel és  államcélokkal
        áll    közvetlen    összefüggésben,   s   az    abortusztörvény
        alkotmányossági vizsgálatának nem tárgya.

        Az ilyen tanácsadás elvileg nem korlátozza aránytalanul az anya
        magánszféráját,  és nem sérti lelkiismereti szabadságát.  Ahogy
        az  Alkotmánybíróság  a szólásszabadságról szóló  határozatában
        kifejtette, az általa helyesnek tartott véleményeket mindenki –
        az  állam  is  –  támogathatja, s a helytelennek tartott  ellen
        felléphet,  mindaddig, amíg ezzel valamely más jogot  nem  sért
        olyan mértékben, hogy az előtt a véleményszabadságnak is vissza
        kell  lépnie  (30/1992. (V. 26.) AB, ABH 1992, 167,  180).  Itt
        azonban az állam nem egyszerűen a mindenkori parlamenti többség
        által  helyesnek tartott nézeteket propagál, hanem az  egyszerű
        törvényhozás  felett álló, az Alkotmányból folyó kötelességének
        tesz   eleget,  amikor  mindenki  számára  mindenkor   kötelező
        alkotmányos  értéket  érvényesít. A lelkiismereti  szabadsággal
        kapcsolatban  az  Alkotmánybíróság kifejtette,  hogy  az  állam
        semlegessége  vallási  és lelkiismereti kérdésekben  legkevésbé
        sem  jelenti  azt,  hogy  a közömbösséget  kellene  támogatnia;
        ellenkezőleg,  a  lelkiismereti  szabadság  alapjogából  az  az
        alkotmányos  kötelesség  hárul  az  államra,  hogy  az   egyéni
        meggyőződés  szabad kialakításának és a tudatos választásnak  a
        lehetőségét  biztosítsa (4/1993. (II. 12.) AB,  ABH  1993,  48,
        53).  A tanácsadásnak segítenie kell abban, hogy a leendő  anya
        felelősségét  átérezve, tudatosan döntsön magzata megszüléséről
        vagy   terhessége  megszakításáról.  A  terhesség-megszakításra
        vonatkozó  információkat is teljes körűen  hozzáférhetővé  kell
        tenni.  Az  állam  nem  hozhat senkit  olyan  helyzetbe,  amely
        meghasonlásba vinné önmagával, azaz amely összeegyeztethetetlen
        a  személyiséget  meghatározó valamely lényeges meggyőződésével
        (Abh,  313).  Mindebben segíthet a névtelenség megtartása  –  a
        terhesség-megszakításra  jogosító  igazolás   kiadásáig   –   a
        tanácsadás során. A tanácsadáson való kötelező részvétel  a  nő
        lelkiismereti  szabadságát nem sérti  aránytalanul,  nem  hozza
        meghasonlásba önmagával, különös tekintettel arra  is,  hogy  a
        részvételen túl további együttműködési kötelessége nincsen.

        Az  eredmény  tekintetében a tanácsadásnak tehát az  egyértelmű
        magzatvédelmi irányultság mellett is nyitottnak kell  maradnia,
        tiszteletben tartva a nő említett jogait.

        Ezért  a  rendszer  alkotmányosságához alapvető  követelmény  a
        megfelelő     szakmai    felkészültséggel     rendelkező,     a
        válságmegoldásra  alkalmassá tett, szélsőséges irányultságoktól
        mentes   tanácsadó   szervek   felállítása   és   azok   állami
        engedélyezése, valamint folyamatos ellenőrzése.

        A  tanácsadással  kapcsolatos további alkotmányos  követelmény,
        hogy  meg  kell  világítania  a  magzat  és  a  nő  alkotmányos
        helyzetét  és  jogait, mindenekelőtt azt, hogy a  magzati  élet
        alkotmányos   védelemben  részesül,  amellyel  szemben   a   nő
        önrendelkezési  joga  a  terhesség  megszakítására  csak  akkor
        érvényesülhet,  ha  a  gyermek  kihordása  az  anya  számára  a
        terhesség  kihordásával  együttjáró terheket  meghaladó,  olyan
        rendkívüli  nehézségekkel  jár, amelyek  az  elvárható  áldozat
        határát meghaladják.

        b)  Amennyiben  az  állam – a tanácsadás után  –  ellenőrizhető
        indikáció nélkül is lehetővé teszi és nem bünteti az abortuszt,
        életvédelmi kötelességéből folyóan nem mondhat le alkotmányosan
        más jogkövetkezmények alkalmazásáról. Ilyen például a terhesség-
        megszakítás orvosi költségeinek teljes körű viselése  a  terhes
        nő által.

        c)  Mivel  a  tanácsadás – amely az állapotos nőnek  a  felelős
        döntés  meghozásához  ad  segítséget úgy,  hogy  konfliktusának
        megoldásában   támaszt   nyújt  –   nyomást   semmiképpen   sem
        gyakorolhat, gondoskodni kell arról is, hogy a nőt  megvédje  a
        környezete részéről kifejtett ellenkező irányú nyomástól is. Az
        ilyen  befolyásolás  ugyanis a tanácsadás nyújtotta  segítséget
        lerombolja,   az  állam  magzatvédelmi  eszközét   –   a   jogi
        szabályozás  alkotmányosságának  feltételét  –  hatástalanítja.
        Kivédésére   több  módszer  kínálkozik,  a  konkrét  helyzettől
        függően.  Ilyen  például  az apa vagy  családtagok  bevonása  a
        tanácsadási  folyamatba. Nem mellőzhető  azonban  a  büntetőjog
        igénybevétele    sem.   Az   állam   életvédelmi    kötelessége
        megköveteli,  hogy azokat, akik az állapotos nőt fenyegetéssel,
        a   tartási  kötelesség  megszegésével  vagy  bármely  módon  a
        terhesség  megszakítására  kényszerítik,  büntetőjogi  büntetés
        fenyegesse.  A  törvényhozó  feladata,  hogy  az  erre  elvileg
        jelenleg  is  alkalmas bűncselekmények törvényi  tényállásainak
        alkalmazását szükség szerint biztosítsa.

        3.     Az     Alkotmánybíróság    a    Magzatvédelmi    törvény
        alkotmányellenesnek bizonyult rendelkezéseit 2000.  június  30.
        napjával semmisítette meg. Ez a határidő nemcsak az alkotmányos
        szabályok megalkotására elegendő, hanem az azok végrehajtásához
        szükséges    szervezeti,   személyi   és   egyéb   feltételeket
        kialakítására is.
                                 Dr. Sólyom László
                            az Alkotmánybíróság elnöke
                               előadó alkotmánybíró

                    Dr  Ádám Antal              Dr  Bagi István
                    alkotmánybíró                 alkotmánybíró

                    Dr  Erdei Árpád            Dr  Holló András
                    alkotmánybíró                alkotmánybíró

                    Dr  Kilényi Géza            Dr  Kiss László
                    alkotmánybíró                 alkotmánybíró

                    Dr  Lábady Tamás           Dr  Németh János
                    alkotmánybíró                 alkotmánybíró

                    Dr  Vörös Imre       Dr  Tersztyánszky Ödön
                   alkotmánybíró                   alkotmánybíró
          Dr. Ádám Antal alkotmánybíró párhuzamos indokolása
             
              A   határozat  rendelkező  részének  megállapításaival   és
          indokolásával  is  egyetértek.  Helyesléssel  fogadom,  hogy  a
          terhes    anya    önrendelkezési   jogát   és   egészségvédelmi
          jogosultságait   az   államnak  a  magzat   oltalmát   szolgáló
          életvédelmi  kötelezettsége hivatott ellensúlyozni.  Párhuzamos
          véleményemben azokat, a határozatban kifejezetten nem  szereplő
          alkotmányi összefüggéseket kívánom kiemelni, amelyek  a  magzat
          védelme   tekintetében  az  állam  életvédelmi  kötelezettségét
          erősítik,  illetve  kiegészítik.  Az  Alkotmánynak  ugyanis  az
          emberi  élethez való jogot biztosító előírásán  kívül  is  több
          rendelkezése  kötelezi az államot a terhes  anya  és  a  magzat
          egybekapcsolódó,  illetve esetenként  elkülönült  védelmére  és
          támogatására,  az  anya  és a magzat egészségének  megóvása,  a
          magzat  fejlődése  és  életképes  megszületésének  előmozdítása
          érdekében.
             
              Ezért   a   jelzett  alapjogok  és  állami  kötelezettségek
          megvalósulási  feltételeinek és arányainak meghatározásakor  az
          Országgyűlés köteles figyelembe venni más alkotmányi  értékeket
          is. A törvényalkotó ugyanis nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy
          az    Alkotmány    valamennyi   rendelkezése    egybekapcsolódó
          értékrendszert   képez.  Az  alaptörvényben   foglalt   értékek
          alkotják  a politikai, az állami, a társadalmi, a közösségi  és
          az     egyéni    megnyilvánulások    alapvető    és    kötelező
          mértékrendszerét.  Ezeknek a mértékeknek folyton  gazdagodó,  a
          törvényalkotás, a nemzetközi alapjogi bíráskodás és  a  nemzeti
          alkotmánybíráskodás    révén    pontosított     törzsállományát
          kétségtelenül   az   alapjogok  alkotják.  Az   alkotmányossági
          jogvitákat    elbíráló   Alkotmánybíróság   pedig   szinoptikus
          szemlélettel    az    alapjogokkal   együtt    alkalmazza    az
          alaptörvényben  foglalt alapelveket, tilalmakat,  államcélokat,
          állami   kötelezettségeket  és  egyéb   nevesített   alkotmányi
          értékeket.   Az  alapjogok  és  az  Alkotmány  említett   egyéb
          összetevői   esetleges  ütközéseinek  feloldása   egyrészt   az
          Alkotmánybíróság  precedens  értékű  korábbi  megállapításainak
          figyelembevételével,   másrészt   a   konkrét   alkotmányossági
          probléma    adottságainak   elmélyült    mérlegelése    alapján
          lehetséges. Ezért nem minősíthetjük az alapjogi bíráskodást  és
          az  alkotmánybíráskodást  teljesen egybeeső,  azonos  jelentésű
          fogalomnak. Az alkotmánybíráskodás lényegi sajátossága  ugyanis
          konkrét  alkotmányossági viták eldöntése esetén is az Alkotmány
          normaállományának  egészére  kiterjedő,  koherens,  hiteles  és
          általánosan kötelező alkotmányértelmezésben jelölhető meg.
             
              A   vázoltakra  tekintettel  úgy  vélem,  hogy   az   állam
          magzatvédelmi  kötelezettségét az ember  élethez  való  jogából
          származó állami életvédelmi kötelezettségen kívül alátámasztják
          és lényeges szempontokkal, fontos követelményekkel egészítik ki
          az  Alkotmánynak  a  házasság és a család intézményének  állami
          védelmére  (15.  §), az ifjúság létbiztonságának,  oktatásának,
          nevelésének és érdekei védelmének állami feladatára
          (16.  §),  az  anyának  a  gyermek születése  előtti  és  utáni
          támogatására és védelmére
          (66. § (2) bek.) vonatkozó rendelkezései, valamint a gyermeknek
          az Alkotmányban
          (67.  (1)  bek.) biztosított az a jogosultsága,  hogy  megkapja
          családjától, valamint az államtól és a társadalomtól mindazt  a
          védelmet és gondoskodást, amely a megfelelő testi, szellemi  és
          erkölcsi fejlődéséhez szükséges.
             
              Mindezek   mellett   a   törvényalkotó   törekedhet   olyan
          társadalompolitikai,  népesedéspolitikai,  erkölcsi  szempontok
          érvényesítésére is, amelyek az Alkotmányban rögzített  elveken,
          alapjogokon,  kötelezettségeken  és  más  alkotmányi  értékeken
          kívül esnek, feltéve természetesen, hogy ezek a törekvések  nem
          sértik  az Alkotmány egyetlen rendelkezését és nem ellentétesek
          az   alkotmánybírósági  határozatokban  mindenkire   kötelezővé
          nyilvánított alkotmányossági követelményekkel sem.
             
          Budapest, 1998 november 18.
             
                                                           Dr. Ádám Antal
                                                            alkotmánybíró
             
          Dr. Holló András alkotmánybíró párhuzamos indokolása

          1.  A  határozathoz  fűzött párhuzamos indokolásomat  egy  elvi
          előkérdés felvetésével, s egyben arra adandó válasszal kezdem.
          Van-e  az  Alkotmánybíróságnak kompetenciája az  alkotmányozási
          szint, mint szabályozási szint védelmére? Másképpen fogalmazva:
          az  Alkotmánybíróság megsemmisítheti-e azt a törvényt,  illetve
          törvényi rendelkezést (feltételezhetjük, hogy más jogforrás nem
          jöhet  szóba),  amelyik  tartalmilag nem  alkotmányellenes,  de
          Alkotmányt kiegészítő normát tartalmaz?

          Válaszom – az alábbi indokok alapján – igenlő.

          A   jogalkotás   alkotmányosságának   felülvizsgálata   és   az
          alkotmánysértő törvények és más jogszabályok megsemmisítése  az
          Alkotmánybíróság Alkotmányban rögzített hatásköre (Alk. 32/A. §
          (1)  és (2) bekezdések). A jogalkotás alkotmányossági szempontú
          felülvizsgálatának  része a jogalkotó hatáskörének  alkotmányos
          terjedelme.  (Pl.  Alk. 35. § (2) bekezdés) Az Alkotmánybíróság
          1991-ben  hozott  határozatában kimondta,  hogy  a  jogszabályi
          hierarchia  "alkotmányosan  védett  rendje  nem  csupán  formai
          kérdés  akkor,  amikor alacsonyabb szintű jogszabály,  magasabb
          szintű   jogszabály  által  biztosított  hatáskör   elvonásáról
          rendelkezik...   Ennek  megsértése  miatt  tehát   a   támadott
          rendeletek  tartalmilag is alkotmányellenesek." (31/1991.  (VI.
          6.)  AB  hat.,  ABH 1991. 136.) Az Alkotmányban  foglalt  norma
          (szabályozási tárgy) az alkotmányozó hatalom rendelkezése alatt
          áll;  e  normáknak  a törvényhozás által történő  kiegészítése,
          módosítása a jogalkotó hatáskör elvonásának minősül.

          Konkretizálva:  a  törvényhozó nem léphet  át  az  alkotmányozó
          szabályozási    területére.   Ebben   az   összefüggésben    az
          Alkotmánybíróság alkotmányvédelmi funkciója magában foglalja az
          Alkotmány koherenciájának őrzését is.
          Ez  azt  jelenti,  hogy  ami szabályozási  tárgyként  és  annak
          tartalmaként az Alkotmány szintjére került, annak kiegészítése,
          megváltoztatása, hatályon kívül helyezése csak alkotmányozással
          (alkotmánymódosító törvénnyel) lehetséges. Ebben az esetben  az
          Országgyűlés, mint alkotmányozó hatalom jár el.

          A  törvényalkotó (az Országgyűlés mint törvényhozó hatalom) nem
          alkothat  olyan  törvényt, amelyik kiegészíti, (megváltoztatja)
          az  Alkotmányt. (Nyilván alkotmányi rendelkezést hatályon kívül
          helyező törvényi rendelkezés sem.)

          Annak a kérdésnek az eldöntése, hogy az adott törvény alkotmány-
          kiegészítő   stb.  törvénynek  minősül  -e,  –   az   Alkotmány
          rendszeréből,  az  adott szabályozási tárgyból,  a  szabályozás
          tartalmából  kiindulva,  a  törvényi  szabály  és  az  érintett
          alkotmányi    rendelkezés   viszonyát    (szoros    összefüggés
          fennállását) megvizsgálni – az Alkotmánybíróság feladata. Abban
          az esetben, ha az Alkotmánybíróság szóba jöhető hatáskörében (a
          módosított  előzetes normakontroll, de jellemezően az  utólagos
          normakontroll hatáskörében) eljárva arra a következtetésre jut,
          hogy a vizsgált törvény adott rendelkezése alkotmány-kiegészítő
          tartalmú   (a  törvényhozó  hatalom  az  alkotmányozó   hatalom
          szerepét   vette   át),   a   normát   alkotmánysértés    miatt
          megsemmisítheti. Az Alkotmánybíróságnak az Alkotmányból eredően
          nemcsak   az  a  feladata,  hogy  az  Alkotmány  rendelkezéseit
          érvényesítse a jogalkotásban, hanem az is, hogy az Alkotmányból
          levezethető (értelmezhető) alkotmányozási szintet védelmezze  a
          törvényhozással szemben.

          2.   A  Magzatvédelmi  törvénynek  a  terhesség  megszakítására
          vonatkozó szabályaiból az Országgyűlés álláspontja – amint erre
          a  határozat is kitért – egyértelműen megállapítható: a  magzat
          nem tekintendő jogalanynak.
          Álláspontom   szerint,  az  Országgyűlés   döntése   így   volt
          alkotmányos  döntés,  ugyanis  az  Alkotmányból  csak   ez   az
          értelmezés  vezethető  le. Az Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdése,
          miszerint "minden embernek veleszületett joga van az élethez és
          az  emberi méltósághoz", úgy értelmezhető, hogy az Alkotmány  a
          "veleszületettség" kifejezésével határvonalat  kívánt  húzni  a
          megszületett ember, az emberi élet és az ún. "potenciális élet"
          (magzati  élet)  közé és csak az előbbiről rendelkezett.  Ehhez
          képest  értelmezem  az  Alkotmány  "minden  ember  jogképes"  –
          kitételét (Alk. 56. §) is.

          A  magzat jogi értelemben vett ember voltának, jogalanynak való
          elismerése   egyértelműen   az  Alkotmány   szintjére   tartozó
          szabályozási tárgynak – az Alk. 56. §-a módosításának,  illetve
          kiegészítésének – minősülne. Ha igazat adunk  –  és  én  igazat
          adok  –  az  Alkotmánybíróság ún. első  abortusz  határozatában
          foglalt  ama  megállapításnak, miszerint a  jogalanyiság  ilyen
          kiterjesztésének  "jellege  és hordereje  csak  a  rabszolgaság
          eltörléséhez hasonlítható, de annál is jelentősebb lenne. Ezzel
          az  ember jogalanyisága elérné elvileg lehetséges végső határát
          és teljességét..."(64/1991. (XII. 17.) AB hat., ABH 1991. 311.)
          –  ez a tétel önmagában, tehát történelmi jelentőségénél fogva,
          az Alkotmány szintű megfogalmazást igényli.
          Következésképpen,  ha  a  törvényhozó  úgy  döntött   volna   a
          Magzatvédelmi    törvényben,   hogy    a    magzat    jogalany,
          alkotmánysértő módon, törvényi szabályozással módosította volna
          az Alkotmányt. (Lásd az 1./ pontban kifejtetteket.)

          3.   A   magzat  jogalanyiságát  el  nem  ismerő  törvényhozási
          koncepcióból egyenesen következik, hogy a Magzatvédelmi törvény
          terhesség-megszakításra       vonatkozó        rendelkezéseinek
          alkotmányossági felülvizsgálata a "konkuráló" élethez és emberi
          méltósághoz  való jogok területéről a terhes nő  önrendelkezési
          joga  és  az  állam  – az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből,  az
          élethez  való  jogból  levezethető –  (nem  abszolút)  objektív
          életvédelmi     kötelességének    viszonyára,     egyensúlyának
          vizsgálatára  tevődik át. Egyetértőleg idézve  a  határozatból:
          "Ha  tehát a törvényhozó nem ismeri el a magzat jogalanyiságát,
          a   terhesség-megszakítás  feltételeinek  megállapításakor  nem
          hagyhatja    figyelmen   kívül   a   szabályozás    tartalmának
          meghatározásánál irányadó – esetenként egymással szemben álló –
          jogokat  és  kötelezettségeket, úgy  mérlegelni  kell  az  anya
          önrendelkezéshez élethez és testi épséghez való  jogát  éppúgy,
          mint  az  élethez  való jogból folyó, a magzatra  is  kiterjedő
          állami életvédelmi kötelezettséget."

          Az  Alkotmánybíróság  vizsgálata arra az  eredményre  vezetett,
          hogy a magzatvédelmi törvénynek és végrehajtási rendeletének  a
          határozat  4./  pontjában  megjelölt  rendelkezései  sértik  az
          Alkotmány  2.  § (1) bekezdését és az 54. § (1) bekezdését.  Az
          alkotmánysértés  megállapításával és  a  vonatkozó  jogszabályi
          rendelkezések megsemmisítésével egyetértek.

          A   határozat  a  törvényhozás  számára  az  alkotmányellenesen
          szabályozott  ellenőrizetlen indikáció  alkotmányellenességének
          megszüntetésére  – noha a Határozat "több lehetőségre"  utal  –
          lényegében két egyenrangú alkotmányos megoldást jelöl meg:
               a/  a  súlyos  válsághelyzet fennállásának ellenőrizhetővé
          tételét, vagy
               b/  a  jelenlegi (jogilag nem ellenőrizhető) válsághelyzet
          fenntartását   és   ennek  ellensúlyozására   –   az   objektív
          életvédelmi  kötelezettségből  eredően  –  a  magzat   védelmét
          (megtartását) célzó hatékony intézményrendszer kiépítését.

          Álláspontom szerint az alkotmánysértés kiküszöbölésére  csak  a
          második megoldás alkalmas.

          Ebből   következően   az  Alkotmánybíróságnak   a   törvényhozó
          alkotmánysértő mulasztását is meg kellett volna állapítania. Az
          Alkotmánybíróság   –   kialakított   gyakorlata    szerint    –
          mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít  meg,
          ha  alapjog  érvényesítéséhez szükséges  jogszabályi  garanciák
          hiányoznak.  (35/1992.  (VI. 10.)  AB  hat.,  ABH  1992.  204.,
          22/1995. (III. 31.) AB hat., ABH 1995. 108.) A törvényalkotó  a
          Magzatvédelmi   törvényben  az  élethez   való   jogból   folyó
          életvédelmi  kötelezettségének  nem  tett  eleget,  mivel   nem
          biztosította a magzati élet alkotmányosan elegendő védelmét; az
          ellenőrizetlen  indikáció által garantált önrendelkezési  jogot
          az   Országgyűlés  nem  egyensúlyozta  ki  hatékony,  a  magzat
          védelmét,    megtartását    célzó    eszközrendszer    törvényi
          szabályozásával.  A  Magzatvédelmi  törvény  9.  §-a  ennek   a
          követelménynek  nem felel meg. (Lásd erről  a  határozat  IV/2.
          pontját)

          4.  Az ellenőrzött indikáció álláspontom szerint alkotmánysértő
          módon  korlátozná a terhes nő önrendelkezési  jogát,  s  egyben
          sértené  a  magánszférához való alkotmányos jogát. Az indikáció
          ellenőrzése,    jogilag    előírt    tipizációval,     objektív
          tényállásokkal  alkotmányosan nem  oldható  meg.  A  magánéleti
          válsághelyzetek  szubjektív tényállásai, a dolog  természetéből
          adódóan  "rejtőzködő", de valóságos tényállások. (Pl.:  A  nemi
          erőszak,  adott  esetben  a  családon  belüli  nemi  erőszak  –
          különösen  az  utóbbi – nem minden alkalommal a  büntetőeljárás
          tárgya; a házasságon kívüli kapcsolatból származó terhesség, de
          hasonlóan egy megromlott, sok lelki konfliktus árán fenntartott
          házasság   nyilvános   vállalása,   kiértékelése   is   nehezen
          képzelhető  el...)  A  jogilag  kötelezően  előírt,   "tipikus"
          tényállások  a  magánéleti  válsághelyzetek  speciális,  egyedi
          értékelésen alapuló "intim tényállásait" nyilván nem  foghatják
          át.   A  "törvényi  tényállásokra  koncentrálás",  –  ahogy   a
          határozat  fogalmaz  –  esetenként  hamis  igazolást   vagy   a
          jogellenes  út választását eredményezheti, a valóságos  krízis-
          helyzetek  tartalmi feltárását, a magzatvédő szolgálattal  való
          együttműködést vállaló döntés helyett.

          Az   ellenőrzött   indikáció  bevezetése,  az   ún.   "törvényi
          tényállások"    meghatározása   kizárná    e    válsághelyzetet
          ténylegesen okozó szubjektív, rejtett tényállásokat és  ezáltal
          aránytalanul  korlátozná  a  terhes  nő  önrendelkezési  jogát,
          magánszférájának    (a    magántitok   feletti    rendelkezése)
          alkotmányos határait.

          5.  Egyetértek a Határozatnak azzal a megállapításával, hogy az
          ellenőrizetlen     válsághelyzet    törvényi    szabályozásának
          alkotmányosságát a "védelmi ellensúly", nevezetesen: az anyát a
          magzat megtartására bátorító, számára megfelelő együttműködést,
          támogatást  biztosító  tanácsadó szolgálat  kiépítése  alapozza
          meg.  Az  "ellensúly"  célja  a terhes  nőt  tényleges  döntési
          helyzetbe  hozni,  megteremteni számára az  önrendelkezési  jog
          megfontolt  gyakorlásának  feltételeit.  Ugyanakkor  meg   kell
          jegyeznem, hogy a magzatvédelmi szolgálattal való együttműködés
          elutasítása,  illetve a szolgálat bátorításának,  meggyőzésének
          eredménytelensége  a terhes nő személyes döntését  ugyanúgy  az
          önrendelkezési jog alkotmányos keretében tartja, mint a  magzat
          védelme  szempontjából pozitív döntését. Mindez  következik  az
          Alkotmánybíróságnak   a  lelkiismereti  szabadságot   értelmező
          határozatából,   amelyre   a   határozat   is   hivatkozik:   A
          lelkiismereti    szabadságból   folyó   állami   alapjogvédelmi
          kötelesség  a  "tudatos  választás"  lehetőségének  biztosítása
          (4/1993. (II. 12.) AB hat., ABH 1993. 48.).

          A   terhes  nő  személyes  döntésének  erkölcsi  megítélése  az
          alkotmányjog határán kívül esik.

          Budapest, 1998. november 18.
                                                         Dr. Holló András
                                                            alkotmánybíró
            Dr. Lábady Tamás alkotmánybíró különvéleménye

            1.  Az  Alkotmánybíróság 64/1991. (XII. 17.)  AB  határozatához
            fűzött   párhuzamos   indokolásomban   (ABH   1991,   323-327.)
            kifejtettem,  hogy  az  akkor  hatályos  abortuszra   vonatkozó
            jogszabályi        rendelkezések        alkotmányellenességének
            megállapításával   és   megsemmisítésével   nem   a    többségi
            határozatban  kifejtett  indokok  alapján,  hanem  azért  értek
            egyet,  mert  álláspontom  szerint  az  Alkotmány  54.  §   (1)
            bekezdésében  foglalt rendelkezésből a méhmagzat  élethez  való
            jogának  feltétlen elismerése és az államnak a nasciturusra  is
            kiterjedő abszolút életvédelmi kötelezettsége következik. Ezt a
            hatályos  Alkotmány  alapjogértelmezésén alapuló  álláspontomat
            változatlanul fenntartom.

            Meggyőződésem  szerint  a  magzati életnek  az  emberi  élettől
            eltérő  jogi  minősítésére a törvényhozónak  nincs  alkotmányos
            lehetősége,  mert  a magzatot – akár az anyatestben  van,  akár
            azon  kívül,  mesterséges körülmények között  –  fogantatásának
            pillanatától  kezdve  embernek,  vagyis  jogalanynak,  jogképes
            személynek   kell   tekintetni,  amiből  következik,   hogy   a
            méhmagzatot az élethez való jog anyjával szemben is  megilleti.
            Az   Alkotmány   54.   §  (1)  bekezdése   szerint   a   Magyar
            Köztársaságban  minden  embernek  veleszületett  joga  van   az
            élethez  és  az emberi méltósághoz, amelytől senkit  nem  lehet
            önkényesen megfosztani. Az Alkotmánybíróság értelmezése szerint
            az  élethez és a méltósághoz való alanyi jog abszolút jog, azaz
            korlátozhatatlan  és  redukálhatatlan,  vagyis  a   jog   által
            érinthetetlen  alapjognak minősül. Mivel a magzat  biológiailag
            ember, genetikailag befejeződött emberi individuum, és mivel  a
            “veleszületettség”  –  a  nemzetközi egyezmények  szóhasználata
            (“inherent    right    to   life”,    “droit    inhérent     la
            vie”,“angeboneres  Recht  auf  Leben”)   szerint   is   –   nem
            születéssel  szerzett,  hanem elidegeníthetetlen,  az  emberrel
            “velekeletkezett”,  azaz  létéből, ember-voltából  eredő  jogot
            jelent,  az Alkotmány alapján semmivel sem igazolható,  hogy  a
            még  meg  nem születettnek nincs emberi méltósága  és  joga  az
            élethez. Ezért véleményem szerint a magzat mint új emberi élet:
            személy, aki a jog által sérthetetlen és akinek az élethez való
            abszolút  jogát  a  törvényhozó az állapotos nő  önrendelkezési
            jogára  vagy  más  alapjogára hivatkozással  alkotmányosan  nem
            korlátozhatja.  A méhmagzat élethez való joga egyedül  csak  az
            anya élethez való jogával konkurálhat.

            2. A kifejtettekre tekintettel nem tudok egyetérteni a többségi
            határozat  1.,  2.  és 3. pontjában foglalt  megállapításokkal,
            továbbá a határozat 5. és 6. pontjában foglalt rendelkezésekkel
            sem.  A  törvényhozó álláspontom szerint az  Alkotmány  alapján
            jogszerűen   nem   ismerheti  el   az   állapotos   nő   súlyos
            válsághelyzetét,  mint a terhesség megszakítását  alkotmányossá
            tevő körülményt; ugyanakkor az Alkotmánybíróság nem utasíthatta
            volna  el  a  magzati élet védelméről szóló  1992.  évi  LXXIX.
            törvény      egésze,     illetőleg     egyes      rendelkezései
            alkotmányellenessége  megállapítását  kérő  –  a   határozattal
            elbírált   –  indítványokat,  és  azt  is  meg  kellett   volna
            állapítania,  hogy  a  méhmagzat jogi státusza:  személy,  azaz
            ember.

            3.  Szükségesnek  tartom  kiemelni,  hogy  az  Alkotmánybíróság
            többsége  által  kialakított állásponton,  vagyis  a  határozat
            koncepcióján  belül  is  elégtelennek  ítélem  azt  a   védelmi
            szintet,  amelyet  a  határozat az állam  objektív  életvédelmi
            kötelezettségeként az Alkotmányból levezet, ezért  a  határozat
            1.,   2.  és  3.  pontjához  –  alapvetően  eltérő  álláspontom
            fenntartása mellett – önállóan is különvéleményt fűzök.
            3.1.  Mivel magzat nélkül nincs ember, a magzat életjogának  és
            méltóságának  az elismerése nélkül is megállapítható,  hogy  az
            Alkotmány a magzati életet a fogamzás pillanatától kezdve védi.
            Ezért – a határozat 1. pontjában foglalt megállapítás helyett –
            indokolt  lett volna kimondani a határozat rendelkező  részében
            egyrészt azt, hogy “az állam nem engedheti meg alkotmányosan az
            indok nélküli abortuszt”, másrészt pedig azt, hogy “az abortusz
            a jogállam értékrendje szempontjából leküzdendő jelenség”, vagy
            más  megfogalmazásban: “az élethez való jog objektív  oldalából
            az   életvédelem   tartalmával  szemben   az   az   alkotmányos
            követelmény  származik, hogy az államnak megfelelő  eszközökkel
            hatékonyan kell küzdenie az abortusz, mint jelenség ellen.”

            Ha a többségi határozat szerint a méhmagzatot nem is illeti meg
            alanyi,  elidegeníthetetlen  jogként  az  élethez,  és  így   a
            megszületéshez való jog, az Alkotmányból a magzati élet védelme
            és  tisztelete – ahogy ezt a Magzatvédelmi törvény  preambuluma
            is kifejezetten megfogalmazza – feltétlenül következik. Ezért e
            felfogásban  is  az abortusz alkotmányos indoka csak  “súlyos”,
            alkotmányos  alapjoghoz  kapcsolódó indok  lehet;  az  abortusz
            elleni  küzdelem hatékonyságának az érdekében  pedig  az  állam
            köteles   a  terhesség-megszakítások  statisztikai  figyelemmel
            kisérésére. Az állam nem szemlélheti tétlenül, ha a  terhesség-
            megszakítások  száma,  vagy  a  megszakított  terhességeknek  a
            születésekhez   viszonyított  aránya  nem  csökken,   mert   az
            Alkotmányból   folyó   kötelessége  az  abortusz   jelenségének
            fokozatos felszámolásán munkálkodni.

            3.2 Minden abortusz az élethez való jogot sérti. Az államnak  a
            törvényhozás   és  tájékoztatás,  az  oktatás  és   a   nevelés
            eszközeivel   is   szembe   kell  helyezkednie   a   terhesség-
            megszakítással. Jogszabályai és az állam alkotmányos  felfogása
            nem  sugallhatja  azt,  hogy e megtűrt  jelenség  az  Alkotmány
            értékrendjével  és  emberképével  összhangban  áll.  A  védelem
            hatékonyságának  minőségi  erősödése  a  jövendő  törvényhozási
            megoldások alkotmányosságának megítélésekor is mércéül  szolgál
            majd  mindaddig,  amíg a magzat jogalanyiságát  a  jog  el  nem
            ismeri.

            3.3. A magzati élet védelme az Alkotmány szerint csak a védelem
            erősödése   irányába  változhat  és  annak   hatékonysága   nem
            csökkenhet.  Az  Alkotmánybíróság  a  28/1994.  (V.   20.)   AB
            határozatában  (ABH 1994, 134.) a környezetvédelmi  status  quo
            megőrzésének kötelezettségét vizsgálva megállapította, hogy “az
            állam a természetvédelem jogszabályokkal megállapított szintjét
            nem  csökkentheti, kivéve, ha ez más alapjog  vagy  Alkotmányos
            érték   érvényesítéséhez  elkerülhetetlen.  A   védelmi   szint
            csökkentésének mértéke az elérni kívánt célhoz képest ekkor sem
            lehet aránytalan.”

            Álláspontom   szerint  az  Alkotmánybíróság  határozatában   az
            élethez   való   jog   objektív   védelmére   –   a   határozat
            koncepciójának   talaján   is  –  e  követelménynél   szigorúbb
            alkotmányos    követelményt   kellett   volna    megállapítani,
            tekintettel a méhmagzat létének egyediségére, azaz  arra,  hogy
            minden  magzati  életből  egyedi és helyettesíthetetlen  emberi
            élet  születik.  Az  államnak ezért az  abortusz  “statisztikai
            kockázatának” leszorítása mellett azon kell munkálkodnia,  hogy
            minden    diszkrimináció    nélkül    minden    egyes    magzat
            megszülethessen.

            Budapest, 1998. november 18.
               
                                                           Dr. Lábady Tamás
                                                              alkotmánybíró
                     
            Dr. Tersztyánszky Ödön alkotmánybíró különvéleménye

            A  határozat rendelkezéseivel érdemben egyetértek, kivéve  azt,
            amely  a  Magzatvédelmi  törvény 6. § (1)  bekezdés  d)  pontja
            alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére
            irányuló indítványt elutasítja.

            Egyetértek   az  indokolás  elméleti  megalapozására   irányuló
            fejtegetésekkel is.

            A többségi határozat rendelkező részének megállapításából és az
            indokolásból az következik, hogy alkotmányellenes, ha a törvény
            az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén úgy teszi lehetővé
            a meg nem született emberi lény elpusztítását, hogy nem állapít
            meg  megfelelő,  a  magzati élet védelmére irányuló  ellensúlyt
            képező    rendelkezéseket.    Megfelelő    ellensúlyt    képező
            rendelkezéseket a hatályos jog nem tartalmaz.

            Egyetértek  azzal,  hogy önmagában nem alkotmányellenes,  ha  a
            törvény  a súlyos válsághelyzet esetén ennek vizsgálata  nélkül
            lehetővé teszi a terhesség-megszakítást. Az Alkotmánybíróságnak
            azonban  a  vizsgálat eredményének megállapításánál –  azaz  az
            indítvány    elutasításánál    vagy    az    alkotmányellenessé
            nyilvánításnál és megsemmisítésnél – ezt a szabályt  a  törvény
            összefüggéseibe  helyezve,  és  nem  önmagában  kellett   volna
            érdemben elbírálnia.

            Az   Alkotmánybíróság  gyakorlata,  hogy   az   önmagában   nem
            alkotmányellenes rendelkezést is alkotmányellenessé nyilvánítja
            és   megsemmisíti,   ha   az   a  vizsgált   jogszabály   egyéb
            rendelkezéseire figyelemmel minősül alkotmánysértőnek (24/1990.
            (XI.  8.)  AB határozat, ABH 1990/115.; 46/1991. (IX.  10.)  AB
            határozat, ABH 1991/211.; 57/1994. (XI. 17.) AB határozat,  ABH
            1994/316.;  28/1995.  (V.  19.) AB  határozat,  ABH  1995/138.;
            75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995/376.; 13/1996.  (IV.
            12.) AB határozat, ABH 1996/50.).

            Törvényjavaslat  alkotmányellenességének előzetes  vizsgálatára
            vonatkozó   hatáskörének   értelmezésénél   is   kimondta    az
            Alkotmánybíróság,  hogy  a  vizsgálat  tárgyát   képező   egyes
            rendelkezések   alkotmányossága  általában  értékelhetetlen   a
            törvény   kontextusából  kiragadva.  (16/1991.  (IV.  20.)   AB
            határozat, ABH 1991/58.).

            Erre  figyelemmel a Magzatvédelmi törvény 6. § (1) bekezdés  d)
            pontja  alkotmányellenességét kellett volna  megállapítani,  és
            azt meg kellett volna semmisíteni.

            A  d) pont alkalmazásánál alkotmányos követelmény meghatározása
            a  vizsgált  esetben  az  alkotmányellenességet  nem  orvosolja
            hatékonyan,  mégha arra is törekszik. Hatásában a  jogalkalmazó
            számára  a d) pont hatályban tartása az alkotmányos követelmény
            kimondása   mellett   olyan  helyzetet   teremt,   mintha   azt
            megsemmisítették volna; azaz tilos a d) pont alkalmazása,  amíg
            törvény meg nem határozza ennek fogalmát és feltételeit.  Ez  a
            jogalkotótól és a jogalkalmazótól konkrét esetben  a  határozat
            rendelkezéseinek   összevetését,  értékelését,   ezek   és   az
            indokolás  további  értelmezését kívánja,  különös  tekintettel
            arra, hogy a d) pont formálisan hatályban marad.

            A  többségi  határozat  következményeként,  a  határozat  egyéb
            rendelkezéseire is figyelemmel, az a helyzet állhat  elő,  hogy
            2000. június 30. után, ha nem alkotnak újabb törvényt, akkor az
            állapotos    nő   “súlyos   válsághelyzete”   mint   terhesség-
            megszakítási   ok  meghatározatlanná  válik  és   fennállásának
            igazolására   a   törvény  majd  semmilyen   rendelkezést   nem
            tartalmaz, miközben a magzati élet védelmére irányuló megfelelő
            ellensúly is a törvényből változatlanul hiányzik.

            Budapest, 1998. november 18.

                                                     Dr. Tersztyánszky Ödön
                                                              alkotmánybíró
              .
              English:
              English:
              .
              Petition filed:
              .
              Subject of the case:
              .
              Act LXXIX of 1992 on the protection of the life of the foetus
              Number of the Decision:
              .
              48/1998. (XI. 23.)
              Date of the decision:
              .
              11/18/1998
              .
              CODICES summary:
              http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-1998-3-010?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
              .
              en_0048_1998.pdfen_0048_1998.pdf