Hungarian
Ügyszám:
.
935/B/1993
Előadó alkotmánybíró: Sólyom László Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A határozat száma: 64/1993. (XII. 22.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 1993/373
.
A határozat kelte: Budapest, 12/21/1993
.
.
A határozat szövege:
.
A határozat szövege:
                   A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

    Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenessége utólagos
    vizsgálatára irányuló  eljárásban -  Dr. Szabó András és Dr.
    Vörös Imre  alkotmánybíró párhuzamos véleményével - meghozta
    a következő

                            határozatot:

    Az  Alkotmánybíróság   megállapítja,  hogy   a  lakások   és
    helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó
    egyes szabályokról  szóló 1993.  évi LXXVIII. törvény 45.§-a
    (1) bekezdésével  illetve 54.§-a  (1) bekezdésével alapított
    vételi jog  alkotmányellenes; ennek  folytán a  törvény  45-
    63.§-ait, a 83.§ (1) bekezdésének második mondatát és a 89.§
    (3) és  (4) bekezdését  e határozat  közzétételének napjával
    megsemmisíti.

    Az Alkotmánybíróság a törvény 20.§-a (2) bekezdése, a 34. és
    a 35.§, a 43.§ (1) bekezdése, a 75.§ (1) bekezdése és a 76.§
    (2)   bekezdése    alkotmányellenességének   megállapítására
    vonatkozó  indítványokat  és  a  megsemmisítésükre  irányuló
    kérelmeket elutasítja.

    Az Alkotmánybíróság  ezt a  határozatát a  Magyar Közlönyben
    közzéteszi.
                               Indokolás

                                   I.

      1993. július  30-án hirdették  ki a  lakások  és  helyiségek
      bérletére,  valamint  az  elidegenítésükre  vonatkozó  egyes
      szabályokról  szóló   1993.   évi   LXXVIII.   törvényt   (a
      továbbiakban: Lt.).  A törvény rendelkezései 1994. január 1-
      jén lépnek  hatályba, ám egyes (az önkormányzati tulajdonban
      álló     lakások      elidegenítésének,      megterhelésének
      megakadályozását és  bérlőinek védelmét szolgáló) szabályait
      már a törvény kihirdetésének napjától alkalmazni kell.

      A  törvény   kihirdetését  követően  az  Alkotmánybírósághoz
      számos   -    a   jogszabály    különböző   rendelkezéseinek
      alkotmányossági  vizsgálatát   kérő  -  indítvány  érkezett,
      amelyeket az  Alkotmánybíróság egyesített,  és jelen ügyszám
      alatt folyó  eljárásban bírált  el.  Tekintettel  a  törvény
      közeli hatálybalépésére  és az  önkormányzatoknak a  törvény
      végrehajtásával   kapcsolatos    várható    rendeletalkotási
      tevékenységére,  valamint  arra,  hogy  az  Alkotmánybíróság
      jelenleg nem  rendelkezik  az  ún.  "ideiglenes  intézkedés"
      hatáskörével, az  Alkotmánybíróság megfontolásra ajánlotta a
      törvényhozónak a  törvény hatálybalépésének elhalasztását az
      alkotmánybírósági döntés meghozataláig.

      1. Az  indítványozók egyike  kezdeményezte az  Lt. 20.§  (2)
      bekezdése azon  rendelkezésének alkotmányossági vizsgálatát,
      amely a  jogcím nélküli  lakáshasználat kezdetétől számított
      hat  hónap   elteltével  lehetővé  teszi  a  használati  díj
      emelését. Az  indítványozó  szerint  ez  a  szabály  a  volt
      házfelügyelőkkel,    mint     jóhiszemű    jogcím    nélküli
      lakáshasználókkal  szemben   az  Alkotmány   70/A. §-a által
      tiltott hátrányos megkülönböztetést jelent, továbbá sérti az
      érintettek emberi méltósághoz való jogát.

      2.   Indítvány    érkezett   az   Lt.   34.   és   35.§-ának
      alkotmányossági    vizsgálatára    vonatkozóan.    Ezek    a
      rendelkezések    önkormányzati     jogforrásban     rendelik
      meghatározni  az  önkormányzati  lakások  lakbérének  és  az
      önkormányzat által  nyújtandó  lakbértámogatásnak,  valamint
      annak a  díjnak a  mértékét, amelyet az önkormányzat által a
      bérlőnek nyújtott  különszolgáltatásért a  bérlőnek meg kell
      térítenie. Az  indítványozó szerint a szociális igazgatásról
      és a  szociális ellátásról  szóló 1993. évi III. törvény már
      felhatalmazta  az   önkormányzatot   a   lakbér   mértékének
      megállapítására, így  jelen törvénynek  ugyanilyen  tartalmú
      rendelkezése anélkül,  hogy a  szociális törvényre bármilyen
      formában is hivatkozna, a jogalkalmazásban és a helyi szintű
      jogalkotásban bizonytalanságot teremthet.

      3. Az egyik indítványozó alkotmányellenes diszkriminációként
      és az  Alkotmány  70/B. §-ában biztosított,  a  munka  és  a
      foglalkozás    szabad    megválasztására    vonatkozó    jog
      megsértéseként értékelte  az Lt. 43.§ (1) bekezdésének azt a
      rendelkezését, melynek  értelmében  a  helyiségek  bérletére
      határozatlan   időre   kötött   szerződéseket   a   bérbeadó
      cserehelyiség biztosítása  nélkül is  felmondhatja,  míg  az
      önkormányzati helyiségek  esetében ez  a  jog  öt  évig  nem
      illeti meg a bérbeadót.

      4. Számos  indítványozó kérte  az Lt.-nek  az önkormányzati,
      valamint az  állami lakások  és helyiségek  elidegenítéséről
      szóló harmadik  része (45-61.§§-ok)  vételi jogra  vonatkozó
      rendelkezéseinek alkotmányossági felülvizsgálat:

      a) Az  indítványozók  álláspontja  szerint  a  vételi  jogra
      vonatkozó rendelkezések  sértik az  Alkotmány  8.§-ának  (2)
      bekezdését, mert  a vételi  jog  a  tulajdonos  rendelkezési
      jogának olyan  korlátozása, amely  az  ezzel  elérni  kívánt
      célhoz képest  aránytalan. Az indítványozók szerint ezért az
      Lt.-nek a  vételi jogra vonatkozó rendelkezései az Alkotmány
      9.§  (1)   bekezdésének,  illetve   13.§  (1)  bekezdésének,
      valamint az  önkormányzati tulajdon  tiszteletben tartásáról
      szóló 12.§ (2) bekezdésének sérelmével járnak.

      b)  Az   indítványozók  véleménye   szerint  az   Lt.-nek  a
      részletfizetési kedvezményt  megállapító rendelkezése (50.§)
      szintén  sérti   az  Alkotmánynak  a  tulajdonosi  autonómia
      tiszteletbentartását garantáló rendelkezéseit.

      c) Az adás-vételi szerződés tartalmi elemei között a vételár
      meghatározása, kevés  kivételtől  eltekintve  (hatósági  ár,
      bíróság által  megállapított ár),  a felek  megállapodásának
      eredménye. Ennek  törvény  általi  meghatározása  (49.§)  az
      indítványozók szerint  ugyancsak sérti  az  Alkotmány  által
      biztosított magánautonómiát.

      d) Az  Lt.-nek az  a rendelkezése [57.§ (5) bekezdés], amely
      lehetővé teszi,  hogy a  vételi  jog  jogosultja  kárpótlási
      jegyét névértékben  felhasználja  a  vételi  joggal  terhelt
      helyiségek   megvásárlásakor,   az   indítványozók   szerint
      ellentétes    az     Alkotmánybíróság     16/1991.(IV.20.)AB
      határozatában foglaltakkal,  amely szerint amennyiben a volt
      társadalmi tulajdonból  egy új  tulajdonforma (jelen esetben
      köztulajdon ) már   létrejött,  nincs   mód  arra,   hogy  a
      tulajdonjog  új   jogosultját  a  volt  társadalmi  tulajdon
      egykori létrejöttéből ma adódó kötelezettségekkel terheljék.
      Márpedig azzal,  hogy az  állam a  törvényben  áthárítja  az
      önkormányzatokra   a    kárpótlási   jegyek    értékállósága
      viselésének terhét  (amennyiben névértékben kell elfogadniuk
      a  kárpótlási   jegyeket),  éppen   őket   sújtja   a   volt
      tulajdonosok tulajdonhoz juttatásának terhével.

      e) Több  indítványozó  formai  alkotmányossági  kifogást  is
      támasztott  az   Lt.-nek   az   ingatlanok   elidegenítésére
      vonatkozó szabályaival  szemben, hivatkozva  arra,  hogy  az
      Alkotmány 44/C.§-a  értelmében az  önkormányzatok  alapjogai
      kizárólag a  jelenlévő képviselők kétharmadának szavazatával
      elfogadott törvénnyel  korlátozhatók, márpedig az Lt.-t csak
      ún. feles szavazati aránnyal fogadta el az Országgyűlés.

      5. Az indítványozók egyike viszont az Alkotmány 70/A. §-ában
      tiltott hátrányos  megkülönböztetést lát  az  Lt.  45.§  (5)
      bekezdése d)  pontjának abban  a  rendelkezésében,  amely  a
      műemléképületben lévő  lakások tekintetében kizárja a vételi
      jogot.

      6.  Egy   indítványozó  az  Alkotmány  tulajdonra  vonatkozó
      rendelkezéseivel,  valamint   a  szövetkezetek  támogatására
      vonatkozó 12.§  (1) bekezdésével  ellentétesnek tarja az Lt.
      47.§  (5)   bekezdését,  mely   azzal,   hogy   előírja   az
      elidegenítendő  épületnek   a  vételről   való  megállapodás
      létrejöttével egyidejűleg  társasházzá  történő  alakítását,
      lehetetlenné teszi a lakásszövetkezetté alakulást.

      7. Több  indítványozó szerint  a törvény  negyedik  részének
      azon rendelkezései,  amelyek az  eladásból  folyó  bevételek
      felhasználásának módját  korlátozzák (62-63.§),  szintén  az
      önkormányzatok  bevételeikkel   való  önálló  gazdálkodására
      vonatkozóan az Alkotmányban [44/A.§ (1) bekezdés b) pont] és
      a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvényben (a
      továbbiakban: Öt.)  [1.§ (6)  bekezdés, 80.§  (8)  bekezdés]
      biztosított jogait sértik.

      8. Az  indítványozók egyike  szerint a  Polgári Törvénykönyv
      226.§  (2)   bekezdésével  ellentétes   az  Lt.   63.§   (1)
      bekezdésének az  a rendelkezése,  amely a  fővárosi kerületi
      önkormányzatokat  arra  kötelezi,  hogy  az  elidegenítésből
      származó bevételeiknek keretében az 1970. január 1. és 1993.
      december 31. között kötött adásvételi szerződésekből befolyó
      vételárhátralékok 50  százalékát is  átengedjék  a  fővárosi
      önkormányzatnak.

      9. Indítvány  érkezett az  Alkotmánybírósághoz, mely  az Lt.
      75.§  (1)   bekezdésének   a   szolgálati   lakásra   kötött
      szerződések megszűnésére  vonatkozó szabályait  kifogásolja.
      Az indítványozó  szerint  az,  hogy  a  lakással  rendelkező
      szervvel  fennálló   munkaviszony  megszűnése,   illetve   a
      szolgálati  lakásra   jogosító  munkakör   vagy  tevékenység
      megszűnése automatikusan  megszünteti a  bérleti szerződést,
      alkotmányellenes megkülönböztetést  jelent  a  házfelügyelői
      szolgálati lakásokban élők számára, veszélyeztetve szociális
      biztonságukat.

      10. Több  indítványozó álláspontja  szerint az önkormányzati
      autonómia megsértését  jelenti az Lt. 76.§ (2) bekezdése is,
      mert az ebben a rendelkezésben foglalt lakbéremelési tilalom
      egyrészt  bevételeiket   csökkenti,  másrészt  a  jogszabály
      hatálybalépését megelőző  időre is  kötelezettséget  állapít
      meg az önkormányzat számára.

      A   belügyminiszter    az   Alkotmánybíróság   megkeresésére
      kifejtette álláspontját.

                                  II.

      1. Az önkormányzatok tulajdonhoz juttatása olyan jogalkotási
      folyamat  keretében   ment  végbe,   amelynek   lezárásaként
      értékelendő az Lt. hatályba lépése. Az Lt. 1.§ (1) bekezdése
      értelmében a  törvény hatálya  minden lakásra és a nem lakás
      céljára szolgáló  helyiségekre terjed  ki,  vagyis  a  helyi
      önkormányzat tulajdonában  lévő lakásokra és az önkormányzat
      tulajdonában lévő, nem lakás céljára szolgáló helyiségre is.

      Az önkormányzatok  tulajdonszerzésének  folyamatát  a  helyi
      önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény indította el.
      Az Öt.  107.§-ának  (1)  bekezdése  rendelkezett  az  állami
      tulajdonban lévő  vagyontárgyaknak arról  a köréről, amelyek
      az önkormányzatok tulajdonába kerültek. E bekezdés e) pontja
      értelmében  ilyen   vagyontárgynak  minősültek   a  tanácsi,
      illetőleg a  tanácsi ingatlankezelő szervek kezelésében lévő
      állami bérlakások.   E  lakások közül  a tanácsi  kezelésben
      lévők az  Öt. 107.§ (2) bekezdése szerint a törvény erejénél
      fogva  (ex  lege),  annak  hatálybalépésének  napján  (1990.
      szeptember 30-án) önkormányzati tulajdonban kerültek.

      2.  Megállapítható,   hogy  az   önkormányzati  lakások   és
      helyiségek köre  szélesebb az  Öt.  107.§  (2)  bekezdésében
      meghatározottnál.    Az    ezt    meghaladó    vagyontárgyak
      önkormányzatok tulajdonába  adása érdekében az Öt. 107.§ (3)
      bekezdése  értelmében   külön   törvény   megalkotása   volt
      szükséges. Az  egyik ilyen  külön törvény  az  egyes  állami
      tulajdonban  lévő  vagyontárgyak  önkormányzatok  tulajdonba
      adásáról szóló  1991. évi  XXXIII. törvény  (a továbbiakban:
      Vátv.), amelynek 1.§ (1) bekezdése szerint a megszűnt tanács
      által alapított  ingatlankezelő  vállalat  kezelésében  álló
      lakóépület,  valamint   vegyes  rendeltetésű  és  nem  lakás
      céljára szolgáló  épület, a bennük lévő állami bérlakások és
      állami tulajdonú  nem lakás  céljára szolgáló  helyiségek, a
      hozzájuk tartozó  állami tulajdonú  földdel -  a más  állami
      szerv által  kezelt épületrész  kivételével -  a  települési
      önkormányzat tulajdonába  kerülnek.  Az  1.§  (2)  bekezdése
      kimondja, hogy az épület e törvény erejénél fogva, a törvény
      hatálybalépésének napján a fekvése szerinti községi, városi,
      megyei   jogú   városi,   fővárosi   kerületi   önkormányzat
      tulajdonába kerül,  az e  törvényben meghatározott  épületek
      (épületrészek) kivételével.

      A Vátv.  2.§ (7)  bekezdés úgy  szól, hogy  az önkormányzati
      tulajdonba kerülő  lakások és  nem  lakás  céljára  szolgáló
      helyiségek elosztására, bérletére, bérére és elidegenítésére
      vonatkozó szabályokat  külön törvény  állapítja meg.  A  (8)
      bekezdés értelmében  pedig a lakások és helyiségek elosztása
      és elidegenítése,  illetve bérlete  és bére  tárgykörében  a
      helyi önkormányzat  - a  (7)  bekezdésben  említett  törvény
      keretei  között   -  a   helyi  sajátosságok   érvényesítése
      érdekében rendeletet  adhat ki. A Vátv. 2.§ (7) bekezdésében
      említett külön törvény az Lt.

      A Vátv. e külön törvény meghozataláig továbbra is alkalmazni
      rendelte az  addigi joganyagot,  a lakások elosztásáról és a
      bérletről szóló  1/1971. (II.8.)  Korm. rendeletet  és ennek
      végrehajtási  jogszabályait,   az  értékesítés  tekintetében
      pedig a  32/1969. (IX.30.)  Korm. rendeletet,  a  nem  lakás
      céljára szolgáló helyiségek bérletére vonatkozó szabályokat,
      valamint a Polgári Törvénykönyvnek a lakásbérletre vonatkozó
      rendelkezéseit.

                                  III.

      1. Az  Lt.-nek a  lakások  és  nem  lakás  céljára  szolgáló
      helyiségek elidegenítésére  vonatkozó szabályai  - a törvény
      harmadik és  negyedik része  - a  jogalkotó szándéka szerint
      lezárnák a  "tulajdoni  rendszerváltásnak"  az  ingatlanokra
      vonatkozó részét,  megteremtve a  piaci viszonyokhoz igazodó
      lakásgazdálkodás  jogi   feltételeit   és   megszüntetve   a
      bérlakásrendszer   ellentmondásait.    (Lásd    a    törvény
      preambulumát.)

      Az   Alkotmánybíróság   már   a   kárpótlással   kapcsolatos
      határozataiban is  hangsúlyozta, hogy  kizárólag a  vizsgált
      törvény  egyes   rendelkezései alkotmányosságáról  foglalhat
      állást,  a  szabályozási  koncepciót  a  törvény  szövegétől
      függetlenül     nem     minősítheti.     [28/1991.(VI.3.)AB,
      15/1993.(III.12.)AB] Az  Lt.-ben megtestesülő  lakáspolitika
      és  tulajdonbaadási   célkitűzések  köréből   is  csak  azok
      törvényi   megvalósításának    alkotmányossága   lehet    az
      alkotmánybírósági vizsgálat tárgya.

      Az  Alkotmánybíróság   feladatának  e   korlátai  között  is
      tekintettel van  az egyes  ügyek kapcsán lényeges történelmi
      körülményekre. Ez  azonban sohasem  jelentette azt,  hogy  a
      rendszerváltás rendkívüliségére hivatkozva az alkotmányosság
      követelményeiben  lehetségesnek  tartott  volna  engedményt.
      [28/1991.(VI.3.)AB, 11/1992.(III.5.)AB]

      Az "átalakulás" alkotmányos korlátok között zajlik. Az egyes
      átalakulási rendelkezések  kapcsán meghatározott alkotmányos
      feltételek a későbbi lépéseket is megkötik. A folyamat során
      esetlegesen elkövetett  koncepcionális hibák  kijavítása már
      csak e kötöttségek figyelembe vételével, és a szerzett jogok
      tiszteletben tartásával  történhet. Az  Lt. vizsgálata során
      tekintettel   kell    lenni   arra,    hogy   a   "tulajdoni
      rendszerváltásnak"    a    korábbi    társadalmi    tulajdon
      magántulajdonba adása  éppúgy része,  mint az  önkormányzati
      tulajdonnak -  nagyrészt ugyanebből  a forrásból  történő  -
      megteremtése és kifejezett védelme az Alkotmányban.

      2. Az  önkormányzatok a  volt állami  lakásokat  az  Öt.-vel
      illetve  az   Vátv.-vel  tulajdonba   kapták.   A   tulajdon
      átszállását tekintve  egyik törvény  sem hagy  kétséget:  "a
      törvény erejénél fogva, a törvény hatálybalépésének napján a
      helyi  önkormányzatok   tulajdonába  kerülnek"  a  felsorolt
      vagyontárgyak. (Öt.  107.§ (2)  bekezdés, illetve  Vátv. 2.§
      (2) bekezdés.)

      3. A  Vátv.-vel  átadott  lakásokat  és  nem  lakás  céljára
      szolgáló helyiségeket az önkormányzatok a Vátv. 2.§ (7), (8)
      és  (9)  bekezdésében  meghatározott  teherrel  -  az  akkor
      hatályos  elidegenítési   szabályok  továbbélése  mellett  -
      szerezték meg.

      Az önkormányzatoknak  nem volt  és nincs  alanyi joga  arra,
      hogy meghatározott  tulajdoni tárgyakat,  vagy  a  tulajdont
      meghatározott feltételekkel szerezzék meg. (1582/B/1990.AB).
      Az  önkormányzatok   tulajdonnal  való  ellátása  az  állami
      tulajdonból ingyenes  szerzés  volt,  amelyre  érvényesek  a
      16/1991.(IV.20)AB    határozatban    az    ilyen    tulajdon
      megterhelhetőségéről mondottak.

      Megjegyzi az Alkotmánybíróság, hogy a vagyon átszállása után
      - anélkül,  hogy a körülmények lényegesen megváltoztak volna
      -  csakis   az  ingyenes  vagyonátszállás  egésze  képezheti
      alkotmányossági vizsgálat  tárgyát, például  azon az alapon,
      hogy a  vagyonátadási törvények  nem részesítették  volna az
      önkormányzatot   a   működéséhez   elengedhetetlen   vagyoni
      juttatásban,  vagy  hogy  a  vagyonjuttatás  számára  csupán
      terhet  jelentene.   Csupán  az  átszállott  vagyon  terheit
      vitatni azonban nincs alkotmányos alap.

      Az   átszálláskori    teher   másrészt   nem   szükségképpen
      változatlan. A  körülmények megváltozásával  és hosszabb idő
      után -  rendszerint egy  újabb  szabályozás  kapcsán,  annak
      indítékait   is    figyelembe   véve    -   a    teher   már
      felülvizsgálható. A  teher súlyosbítása  viszont azért lehet
      mindig alkotmányossági  vizsgálat tárgya, mert ekkor már nem
      a megszerzéskori  teherről van  szó, hanem a már megszerzett
      tulajdonéról.

      Alkotmányossági   vizsgálat    folyhat   az   elvont   teher
      meghatározásáról is. Ennek az ügynek a tárgya éppen az, hogy
      a Vátv.  2.§ (7) bekezdése szerinti "absztrakt" terhek közül
      az a  teher, hogy  a lakások  és nem  lakás céljára szolgáló
      helyiségek  "elidegenítésére   vonatkozó  szabályokat  külön
      törvény állapítja  meg", alkotmányosan magában foglalhatja-e
      az Lt. szerint a bérlőknek adott vételi jogot.

      4. Az  Lt. az  önkormányzatokra  nézve  súlyosabbá  tette  a
      lakáselidegenítés   terheit    ahhoz   képest,    ahogy   az
      önkormányzatok a tulajdont megszerezték.

      Az  Lt.   szerinti  vételi  jog  súlyosabb  megterhelése  az
      önkormányzati  tulajdonnak,   mint  a   32/1969.(IX.2.)Korm.
      rendeletben szabályozott  "vásárlási jog". Noha voltak bírói
      ítéletek, amelyek  a vásárlási  jogot úgy  értelmezték, hogy
      azt  az   ingatlant,  amelynek   elidegenítését  a  jogosult
      kezdeményezte,   az   önkormányzatnak   ki   kell   jelölnie
      elidegenítésre, ez  az értelmezés  eseti és vitatott maradt.
      Ezzel szemben  az Lt.-ben  megadott vételi jog egyértelmű és
      vitathatatlan.

      Súlyosabb terhet  jelent az Lt. az elidegenítés ellenértékét
      tekintve is.  A 32/1969.  kormányrendelet alapján  a lakások
      legmagasabb vételára  a forgalmi  érték 25-70  %-a lehetett,
      azaz a  felső határ 70 %, szemben az Lt. szerinti maximum 50
      %-kal. (Nem  lakás  céljára  szolgáló  helyiségek  esetén  a
      korábbi 80 % helyett az Lt. 60 %-ban határozza meg a vételár
      felső  határát.)   A  rendelet   szerint  a   részletfizetés
      engedélyezése nem volt kötelező, az Lt. szerint igen.

      5. A vételi jog természetét tekintve különbözik az Alkotmány
      13.§    (2)    bekezdése    szerinti    kisajátítástól.    A
      16/1991.(IV.20.)AB   és    a   28/1991.(VI.3.)AB   határozat
      értelmében a  vételi jog  - akár szerződésen, akár törvényen
      alapul  -   nem   tulajdonelvonás,   hanem   a   tulajdonjog
      megterhelése, vagyis korlátozása. A tulajdonváltozás ugyanis
      attól függ,  hogy a vételi jog jogosultja gyakorolja-e ezt a
      jogát. A  vételi jog  törvénnyel  való  alapítása  rendkívül
      súlyos megterhelése  a kötelezett tulajdonának, hiszen, ha a
      jogosult  él  vételi  jogával,  a  tulajdon  átszáll  rá.  A
      tulajdonjogot tehát  nem veszti  el a  kötelezett a  törvény
      erejénél fogva  (mint a törvény általi kisajátításnál), de a
      jogosult  egyoldalú   aktusával  szemben,   amellyel  az   a
      tulajdonátszállásról rendelkezik,  nincs ahhoz  hasonlítható
      bírói felülvizsgálati  lehetőség, mint  a (szintén törvényen
      alapuló) egyedi,  igazgatási határozattal  való  kisajátítás
      esetében. A  vételi  jog  gyakorlásának  jogszerűsége  tehát
      bíróság előtt  nem vitatható,  s csak a körülmények jelentős
      változása   elvének    alkalmazása   nyújthat    szabadulást
      rendkívüli méltánylást érdemlő esetekben a tulajdonosnak.

      A tulajdon  védelmére  szolgáló  bírói  utat  a  vételi  jog
      törvényi    alapításának     alkotmánybírósági    vizsgálata
      pótolhatja;  s   ez  az   Lt.-vel   alapított   vételi   jog
      alkotmányossági vizsgálatát  az  önkormányzatok  helyzetének
      egyéb súlyosbodása nélkül is szükségessé teszi.

                                  IV.

      1. A  tulajdonhoz való  jog az  Alkotmány 13.§ (1) bekezdése
      értelmében alapvető  jog. Az alkotmányi tulajdonvédelem köre
      és módja nem szükségképpen követi a polgári jogi fogalmakat.
      A szükséges  és arányos korlátozásnak, illetve a tulajdonjog
      lényeges tartalmának ugyanis nincs polgári jogi megfelelője.
      A tulajdonjog  részjogosítványai - amelyek még a polgári jog
      szerint  sem   mindig  a   tulajdonost,  s  egyes  esetekben
      törvénynél fogva  nem  őt  illetik  -  nem  azonosíthatók  a
      tulajdonhoz való  jog alkotmányi  védelmet  élvező  lényeges
      tartalmával.

      A tulajdon  közjogi megterhelése az alapjogvédelem területén
      vagy  a   közhatalmi   beavatkozás   alkotmányellenességének
      kimondásához   és    így   az    alapul   fekvő   jogszabály
      megsemmisítéséhez     vezet,     vagy     a     teherviselés
      alkotmányosságának   elismeréséhez,    és   legfeljebb    az
      állaggarancia értékgaranciával  való  helyettesítéséhez.  Ez
      utóbbinak az  Alkotmányban kifejezetten  szabályozott szélső
      esete a  13.§ (2)  bekezdésében szabályozott kisajátítás, de
      az értékgarancia belépésének más esetei is lehetségesek.

      A   tulajdon   "elvonása"   alkotmányjogi   értelemben   nem
      feltétlenül a  polgári jogi  tulajdonjog elvesztése; viszont
      az  állagelvonás   ellen  az   Alkotmány  nem  ad  feltétlen
      védelmet.

      Az  Alkotmány   szerinti  tulajdonvédelem   köre  tehát  nem
      azonosítható az  absztrakt polgári jogi tulajdon védelmével;
      azaz    sem     a    birtoklás,    használat,    rendelkezés
      részjogosítványaival, sem  pedig negatív és abszolút jogként
      való  meghatározásával.   Az  alapjogként   védett  tulajdon
      tartalmát a  mindenkori (alkotmányos)  közjogi és  magánjogi
      korlátokkal   együtt    kell    érteni.    Az    alkotmányos
      tulajdonvédelem terjedelme  mindig konkrét;  függ a tulajdon
      alanyától, tárgyától  és funkciójától,  illetve a korlátozás
      módjától is. A másik oldalról nézve: ugyanezen szempontoktól
      függően az  adott fajta  közhatalmi beavatkozás  alkotmányos
      lehetősége a tulajdonjogba más és más.

      Az Alkotmány  a  tulajdonjogot  mint  az  egyéni  cselekvési
      autonómia  hagyományos  anyagi  alapját  részesíti  alapjogi
      védelemben. Az  alkotmányos védelemnek  úgy kell  követnie a
      tulajdon  társadalmi   szerepének  változását,  hogy  közben
      ugyanezt a  védelmi feladatot  elláthassa. Amikor  tehát  az
      egyéni   autonómia   védelméről   van   szó,   az   alapjogi
      tulajdonvédelem kiterjed  a tulajdon  egykori ilyen szerepét
      átvevő    vagyoni    jogokra,    illetve    közjogi    alapú
      jogosítványokra    is     (például     társadalombiztosítási
      igényekre). A  másik oldalról  viszont, a tulajdon szociális
      kötöttségei a  tulajdonosi autonómia messzemenő korlátozását
      alkotmányosan lehetővé teszik. Az alkotmányos védelem módját
      meghatározza a  tulajdonnak az  a - más alapjogoknál fel nem
      lelhető -  sajátossága, hogy  alkotmányosan védett  szerepét
      tekintve általában  helyettesíthető. Az  alkotmányos védelem
      tárgya elsősorban a tulajdoni tárgy, azaz a tulajdon állaga.
      Maga az  Alkotmány  teszi  azonban  lehetővé  közérdekből  a
      kisajátítást, jelezve  ezzel, hogy  a  tulajdon  alkotmányos
      garanciájának határa a tulajdon értékének biztosítása.

      Az  alapjogi  tulajdonvédelem  mai  helyzetének  megfelelően
      terjesztette   ki    az   Alkotmánybíróság    a    tulajdoni
      alapjogvédelmet már  korábban is  bizonyos, polgári  jogilag
      nem   tulajdonnak    minősülő   vagyoni    értékű    jogokra
      [17/1992.(III.30.)AB], illetve  tartotta  megengedhetőnek  a
      tulajdon védelmében a megkülönböztetést a tulajdon funkciója
      szerint,  például   a  közcélú   tulajdon  fokozott  védelme
      érdekében [6/1992.(I.30.)AB].

      Az Alkotmánybíróság  tulajdonvédelmi  felfogása  összhangban
      van az  Emberi Jogok Európai Egyezményével és az Emberi Jogi
      Bíróság ítélkezésével. Az Egyezmény eredetileg nem vette fel
      a jogok  és szabadságok  közé a tulajdont. (Nem vették át az
      Emberi Jogok  Egyetemes Nyilatkozata  17. cikkében  szereplő
      tulajdonhoz  való   jogot  az   immár  jogilag  is  kötelező
      Egyezségokmányok sem.)  Az Európai  Emberi Jogi Egyezményhez
      csak később,  az első jegyzőkönyv fűzte hozzá a "javak békés
      élvezetéhez"  való   jogot.  Ez  a  megfogalmazás  szélesebb
      védelmet nyújt  a technikai  értelemben  vett,  polgári  jog
      szerinti tulajdonénál. Másrészt viszont az Európai Egyezmény
      széles lehetőséget  hagyott  az  aláíró  államoknak  mind  a
      "javak"  közérdekből   való  elvonására,   mind  a  tulajdon
      használata    felett     szükségesnek    mutatkozó    állami
      ellenőrzésre.

      2. A  tulajdonhoz való  alapvető jog  védelmében a  minőségi
      határvonal ma  már nem  a tulajdon  "korlátozása" és polgári
      jogi  értelemben   vett  "elvonása"   között   húzódik.   Az
      alkotmányossági kérdés az lett, hogy milyen esetekben kell a
      tulajdonosnak    a     közhatalmi     korlátozást     minden
      ellenszolgáltatás nélkül  eltűrnie,  illetve  mikor  tarthat
      igényt kártalanításra  tulajdonosi jogai  korlátozásáért.  A
      jogszabályi  korlátozások   sokasodására  adott   válaszként
      kitágul a "klasszikus kisajátítás" fogalma, amelyet az állam
      akkor  alkalmazott   a  (rendszerint   ingatlan-)   tulajdon
      valamely közcélhoz  elengedhetetlen  megszerzésére,  ha  azt
      polgári jogi ügylettel nem tudta megszerezni. De ahogy egyre
      több  tulajdonkorlátozásért  jár  a  kisajátításhoz  hasonló
      védelem, egyre  több korlátozást  kell minden ellentételezés
      nélkül  elviselni.   Különösen  érintik  a  korlátozások  az
      ingatlantulajdont,    ahol    a    klasszikus    kisajátítás
      "közérdekűségének"   tartalmát    adó   közhasznúság    vagy
      közcélúság  is  megváltozik  abban  az  értelemben,  hogy  a
      tulajdonkorlátozás   vagy    a    tulajdonelvonás    gyakran
      közvetlenül  más  magánszemélyek  javára  szól  (és  csak  a
      társadalmi problémák  megoldása által a "köz" javára) - mint
      pl.  a   városrendezés,   földreformok,   bérlővédelem   sok
      esetében.

      3. Az  Alkotmány 13.§  (2)  bekezdése  a  kisajátítást  csak
      kivételesen   és    közérdekből,   törvényben   szabályozott
      esetekben  és   módon,   teljes,   feltétlen   és   azonnali
      kártalanítás  mellett   engedi   meg.   Ez   a   szabály   a
      kisajátításnak  arra  a  hagyományos  fogalmára  vonatkozik,
      amikor a  tulajdont teljes  egészében elvonják.  A  tulajdon
      súlyos megterhelése  is megkövetelheti  azonban az Alkotmány
      alapján a  kisajátításhoz hasonló  védelmet.  A  közérdekből
      szükséges  korlátozás   esetében  is  szólhat  valamely  más
      alkotmányosan figyelembe  veendő szempont  amellett, hogy  a
      tulajdonos  veszteségét  mégis  ki  kell  egyenlíteni,  vagy
      legalábbis  mérsékelni.   Ilyen  szempont  lehet  például  a
      korlátozás súlya,  vagy az, ha a törvény csak a tulajdonosok
      egy     csoportját     kényszeríti     a     teherviselésre,
      összehasonlítható más tulajdonosokat azonban nem. Ezekben az
      esetekben a  beavatkozást igazoló  közérdek és  a tulajdonos
      kényszerű  jogsérelme  közötti  arányosság  követeli  meg  a
      kiegyenlítést.

      Az alapjogi  tulajdonvédelem sajátosságai  miatt  az  állami
      beavatkozás  alkotmányossága  megítélésének  súlypontja,  az
      alkotmánybírósági értékelés  voltaképpeni tere  a cél  és az
      eszköz, a  közérdek és  a tulajdonkorlátozás  arányosságának
      megítélése lett. Az alapjogkorlátozás szükségessége, illetve
      elkerülhetetlensége vizsgálatánál  itt eleve figyelembe kell
      venni, hogy az Alkotmány 13.§ (2) bekezdése a kisajátításhoz
      csupán a  "közérdeket" kívánja meg, azaz ha az értékgarancia
      érvényesül, ennél  szigorúbb "szükségesség"  nem alkotmányos
      követelmény. A  tulajdon társadalmi  és  gazdasági  szerepe,
      különösen az  egyes szabályozó intézkedések beleilleszkedése
      adott gazdaságpolitikai  feladatokba,  egyébként  is  sokkal
      nehezebbé  teszi   a  szükségesség  vagy  elkerülhetetlenség
      megállapítását, mint  más alapjogok  esetében,  ahol  inkább
      lehetséges  általános   érvényű  viszonyítás.   Demokratikus
      társadalomban természetes, hogy a tulajdont érintő gazdasági
      és szociális kérdésekben a "közérdeket" igen eltérően ítélik
      meg. A törvénnyel érvényesített "közérdek" alkotmánybírósági
      vizsgálata ezért  nem a  törvényhozó választásának feltétlen
      szükségességére irányul,  hanem - még ha formálisan nem is a
      "közérdek"  fennállására  irányul,  hanem  a  "szükségesség-
      arányosság" ismérveit  alkalmazza -  arra kell szorítkoznia,
      indokolt-e  a   közérdekre  hivatkozás,   illetve,  hogy   a
      "közérdekű" megoldás  nem sért-e  önmagában is  valamely más
      alkotmányos  jogot  (például  a  hátrányos  megkülönböztetés
      tilalmát). Ebben  a szellemben járt el az Alkotmánybíróság a
      7/1991.(II.28.)AB  és   a  13/1992.(III.25.)AB  határozattal
      eldöntött ügyekben. (A tsz-ek tömeges földeladásai csakis az
      akkor  még   csak  tervezett   kárpótlási   és   földtörvény
      koncepciója           vonatkozásában            minősíthetők
      "visszaélésszerűnek",  és  az  eladások  engedélyhez  kötése
      "szükségszerűnek". Az  Alkotmánybíróság tehát a törvényhozói
      szándékot nem minősítette.)

      A közérdek és a tulajdonkorlátozás arányossága vizsgálatánál
      viszont az  Alkotmánybíróság  általában  is  meghatározhatja
      azokat az ismérveket, amelyek a beavatkozás alkotmányosságát
      eldöntik.   Ezzel    ellensúlyozhatja   azt    a   kényszerű
      veszteséget,     amelyet     a     jogbiztonság     közérdek
      "szükségességének"   korlátozott    felülvizsgálata    miatt
      szenved. Aránytalannak tekinti például az Alkotmánybíróság a
      tulajdonkorlátozást, ha  annak időtartama  nem kiszámítható.
      (Lásd  a   fent  idézetteken   kívül  a   24/1992.(IV.21.)AB
      határozatot  is.)   Más   esetekben   a   tulajdonkorlátozás
      arányosságához szükséges  lehet a kártalanítás. Az Alkotmány
      a  13.§   (2)  bekezdés  szerinti  kisajátításhoz  azonnali,
      feltétlen  és   teljes   kártalanítást   követel   meg.   Az
      Alkotmánybíróság       azonban       megállapíthatja       a
      tulajdonkorlátozás más eseteiben is, hogy az arányosság csak
      adott kártalanítás mellett áll fenn.

      A jelen  ügyben azt  kell eldönteni,  hogy az  Lt.  szerinti
      vételi jog sajátosságai, beleértve az önkormányzati tulajdon
      keletkezésének és  terheinek történetét  is, magát  a vételi
      jog törvényi  alapítását teszik-e  alkotmányellenessé,  vagy
      hogy kártalanítás  (és milyen  kártalanítás) fejében arányos
      megterhelésnek minősülhet-e ez a vételi jog.

                                   V.

      Előkérdésként    a     az     önkormányzatokat     megillető
      tulajdonvédelem természetét, továbbá a Vátv. 2.§ (7), (8) és
      (9) bekezdésének jelentőségét kell tisztázni.

      1. Az  Alkotmány 12.§  (2)  bekezdése  értelmében  az  állam
      tiszteletben  tarja   az   önkormányzatok   tulajdonát.   Az
      Alkotmány alapján  nem merülhet  fel a  kérdés, hogy a helyi
      önkormányzatok,  mint   a  közhatalom   gyakorlói,  alapjogi
      védelemben részesülnek-e az állami közhatalommal szemben. Az
      Alkotmány  42.§,   43.§  és  44/A.§-ának  együttes  olvasata
      kétségtelenné  teszi   az  alapjogi   védelmet  az  említett
      alkotmányi  rendelkezések   által  meghatározott  körben.  A
      3/1993.(II.4.)AB   határozat    indokolásának   IV.    része
      tartalmazza az  Ab állásfoglalását  az Alkotmány 44/A.§-ában
      meghatározott  alapjogok   természetéről   és   korlátairól.
      Eszerint az  alapjogvédelem az  általános,  illetve  az  Öt.
      felhatalmazása   alapján    hozott    törvények    keretében
      érvényesül; a  44/A.§-ban megjelölt  alapjogok valójában  az
      önkormányzatok önállóságát  szolgáló  hatáskörcsoportok;  az
      önkormányzati tulajdon  mint eképpen  értelmezett alapjog az
      önkormányzat  tulajdonosi   jogállásának   sérthetetlenségét
      biztosítja.

      A  jelen   ügyben   érintett   önkormányzati   lakástulajdon
      minősítéséhez  figyelembe  kell  venni  az  alábbi  törvényi
      rendelkezéseket. Az  Öt. 1.§ (6) bekezdése b) pontja szerint
      a helyi  önkormányzat tulajdonával  a törvény keretei között
      rendelkezik   önállóan.    Az   Öt.   80.§   (1)   bekezdése
      kinyilvánítja:  "A   helyi  önkormányzatot  -  e  törvényben
      meghatározott eltérésekkel  - megilletik mindazok a jogok és
      terhelik mindazok  a kötelezettségek,  amelyek a tulajdonost
      megilletik,  illetve   terhelik."  A   80.§  (3)   bekezdése
      kimondja, hogy "a helyi önkormányzat vállalkozása a kötelező
      feladatainak  ellátását   nem  veszélyeztetheti".   Az   Lt.
      önkormányzatokra   vonatkozó    rendelkezéseinek    többsége
      kötelező feladatot ír elő. Végül a Polgári törvénykönyv - az
      1993. évi  XCII. törvény  által módosított - 685.§ c) pontja
      úgy   szól,    hogy   a    helyi   önkormányzat   gazdálkodó
      tevékenységével összefüggő  polgári jogi  kapcsolataira is a
      gazdálkodó  szervezetre   vonatkozó   rendelkezéseket   kell
      alkalmazni,  kivéve,   ha  a   törvény  eltérő  rendelkezést
      tartalmaz. Az  Lt. tárgyi  hatálya alá tartozó kapcsolatokra
      szabályként nem a Ptk, hanem az Lt. irányadó; az Lt. 1.§ (3)
      bekezdése  szerint   ugyanis  a  Ptk  csak  az  Lt.-ben  nem
      szabályozott kérdésekben irányadó.

      Azok a  korlátok,  amelyeket  a  Vátv.  illetve  az  Lt.  az
      önkormányzati  lakástulajdonra   kiró,  ebben   a   keretben
      értelmezendők.

      Nincs   ellentmondás    a   tulajdonvédelem,    illetve   az
      önkormányzatok   mint    alkotmányos   közhatalmi    szervek
      tulajdonosi minőségéből  adódó  lakásgazdálkodási  hatáskör,
      illetve  -   az  Lt.  keretében  maradó  -  rendeletalkotási
      kötelezettség   között.   A   tulajdonvédelem   illetve   az
      önkormányzati önállósághoz  szükséges hatáskör sértetlensége
      itt ugyanannak a tárgynak két oldala.

      2. A  Vátv. 2.§  (7) bekezdése a Vátv. szerint önkormányzati
      tulajdonba kerülő  lakások és  nem  lakás  céljára  szolgáló
      helyiségek  elidegenítésére   vonatkozó  szabályozást  külön
      törvényre utalta,  s a  (9) bekezdés  annak meghozataláig  a
      régi elidegenítési  szabályokat -  módosításuk lehetőségének
      érintetlenül hagyása mellett - hatályban tartotta.

      A  tulajdonátadással  egyidejű  terhelés  ("az  elidegenítés
      törvényi szabályozásának  fenntartása")  feleslegessé  teszi
      annak  vizsgálatát,   hogy  a   bérlakás-tulajdon  szociális
      kötöttsége  nem   tenné-e  egyébként   is  alkotmányossá   a
      tulajdonosok  (bérbeadók)   rendelkezési  jogának   jelentős
      törvényi korlátozását. A szabályozás megengedettsége (de nem
      a tartalma) eredeti teher ezen a tulajdonon.

      Különösen jelentős  ez az  eleve meglévő  teher a  nem lakás
      céljára  szolgáló   helyiségek  bérlete   és   elidegenítése
      törvényi szabályozásának  megengedettsége szempontjából, itt
      ugyanis  a   lakások  esetében  egyébként  meglévő  tartalmi
      igazoló szempontok nem lelhetők fel.

      A (7)  bekezdés miatt  nem kell  foglalkozni azzal sem, hogy
      alkotmányosan   szorítkozik-e    csakis   az   önkormányzati
      bérletekre az  Lt.-ben adott  vételi jog: a terhet az (1) és
      (2) bekezdés szerint átadott épületekre telepíti a törvény.

      A Vátv.  2.§ (8)  bekezdésében foglalt  felhatalmazó szabály
      értelmében az  önkormányzati rendeletalkotás  csakis  a  (7)
      bekezdésben említett törvény keretei között történhet. Ezért
      a  lakáselidegenítés  akkor  sem  lesz  "törvény  által  nem
      szabályozott helyi  viszony" (Öt.  16.§ (1) bekezdés), ha az
      Ab megsemmisíti  az Lt.-t,  és ennek folytán a Vátv. 7.§ (2)
      bekezdésében  meghatározott   törvényi   szabályozás   éppen
      hiányzik. Az önkormányzatoknak a rendeletalkotással meg kell
      várniuk az új törvényt.

                                  VI.

      A  törvényhozó   jogosult  tehát  a  lakások  elidegenítését
      szabályozni;  az   önkormányzat  a  Vátv.  alapján  átszállt
      lakásokon  eleve   a  rendelkezési  jog  eme  korlátozásával
      szerzett tulajdont.

      1. Az  "elidegenítésre  vonatkozó  szabályozás"  fenntartása
      külön törvény  számára elvileg  az elidegenítés  teljességét
      átfogja,  az   eladás  tilalmától   kezdve  az  elidegenítés
      kötelezővé  tételéig.  Nem  feltétlenül  szükséges,  hogy  e
      fenntartás alkotmányos  korlátait  az  elidegenítésről  való
      rendelkezés  korlátozásában   keressük.   Az   önkormányzati
      lakástulajdon sajátosságai  - keletkezése,  alanya,  tárgya,
      funkciója, a  törvényi  szabályozás  módja  -  alkotmányosan
      indokolttá   tehetik    az    elidegenítési    kötelezettség
      jogszerűségének elismerését, de csak az adott ügyhöz igazodó
      kompenzáció mellett.

      Az, hogy  az elidegenítésről való rendelkezést a törvényhozó
      fenntartotta magának, fogalmilag is azzal jár, hogy az állam
      a tulajdont  azzal a  teherrel adta  át az  önkormányzatnak,
      hogy  az   átadott   tulajdon   állagának   védelméért   nem
      vállalhatott   garanciát.    A   fenntartás    alapján    az
      önkormányzatoknak  számolniuk   kellett  azzal   az   állami
      lakáspolitikával,  amely   őket  a  lakások  elidegenítésére
      készteti. Ennek  a vételi  jog megadása kétségkívül egyenes,
      súlyos  és   jogilag  közvetlenül  megragadható  formája.  A
      lakások magánkézbe  juttatásának  állami  politikáját  tette
      kétségtelenné az  erre vonatkozó  hatályos szabályok életben
      tartása is  - a módosítási lehetőség kifejezett érintetlenül
      hagyásával.

      "Az  elidegenítés   szabályozásának"  fenntartása  esetén  a
      tulajdon   védelmének    az   a    tágabb   garanciája   jön
      értelemszerűen  számításba,   amely  a   tulajdon  értékéért
      kezeskedik, amely  tehát az adott konkrét dolgokon kezdettől
      bizonytalanná  tett   tulajdon  helyett  az  átadott  vagyon
      értékéért áll  jót. Ez  a tulajdonvédelem  végső  határa  és
      biztosítéka az Alkotmányban is.

      2.   A    lakások   törvényen   alapuló   vételi   joga   és
      tulajdonvédelme  az   Lt.-ben  a  vételi  jog  időtartamának
      jelentős    megrövidítésével     és     az     értékgarancia
      érvényesítésével alkotmányosan összhangba hozhatók.

      a) A törvényhozó viszonylag nagy szabadsággal szabályozhatja
      a lakásgazdálkodással összefüggő kérdéseket. A lakáspolitika
      megállapítása, a lakáshoz jutás, a lakásbérlet feltételeinek
      megállapítása a jogalkotó kötelessége és hatásköre. Alapvető
      szociális   kérdés    a   lakástulajdon    és    lakásbérlet
      feltételeinek  szabályozása   is.  Ennek   során  tekintetbe
      veendő, hogy  a bérlő számára a bérlakás lényegében ugyanazt
      a  funkciót   látja  el,   mint  a  lakástulajdon;  s  ennek
      megfelelően  a   bérlőnek  a   bérlet   biztos   és   tartós
      fennállásához  fűződő   érdeke  adott   esetben  alkotmányos
      tulajdonvédelemben részesülő  vagyoni jognak  minősülhet. Az
      állami  lakáspolitikára   tartozik,   hogy   a   lakáskérdés
      megoldását milyen  arányban építi  a  magántulajdonban  álló
      lakásokra, illetve a köztulajdonban álló bérlakásokra. Ennek
      az aránynak a megváltoztatása is rá tartozik. A lakásbérleti
      jog tulajdonjoggá való változtatása esetén azonban a korábbi
      tulajdonos tulajdonvédelmét  is érvényesíteni kell, s csakis
      a konkrét helyzet körülményei dönthetik el ennek alkotmányos
      lehetőségét.

      A   törvényen    alapuló   vételi    jog   felhasználása   a
      tulajdonosváltásra nem  eleve és  minden körülmények  között
      alkotmányellenes, de nem is eleve alkotmányos. Emlékeztet az
      Alkotmánybíróság  arra,   hogy  az   Emberi  Jogok   Európai
      Bíróságának teljes ülése egy, a jelen ügyhöz hasonló esetben
      - amelyben  a tulajdonosok  azt sérelmezték,  hogy egy angol
      törvény vételi  jogot adott  bizonyos  fajta,  hosszú  időre
      szóló  házbérletek   bérlőinek  -  egyhangú  ítéletében  nem
      állapította meg  az 1.  Jegyzőkönyv  1.  cikkének  sérelmét.
      (Eur. Court  H.  R.,  James  and  Others  judgement  of  21.
      February 1986, Series A no. 98.)

      b) A  lakások biztosításával  kapcsolatos feladatoknak  az a
      része,  amelyet   korábban  az   állami  bérlakásrendszerrel
      oldottak meg,  ezeknek a lakásoknak önkormányzati tulajdonba
      adásával az  önkormányzatokhoz került,  míg a  lakáspolitika
      továbbra is  kormányzati és törvényhozói hatáskörben maradt.
      A  lakás   különleges  helyet   foglal  el  az  önkormányzat
      vagyontárgyai  között   funkciója  alapján,   mert  a  helyi
      önkormányzat    területén     élő     emberek     legelemibb
      életfeltételének, a  hajléknak a  biztosítását szolgálja. Az
      állampolgárok  megfelelő   lakhatási  lehetősége   érdekében
      erőteljesebben korlátozhatja  a törvényhozás az önkormányzat
      tulajdonosi szabadságát, mint más vagyontárgyak esetében.

      Ennek  megfelelően   az  Lt.   esetében  további  szempontok
      indokolják   a    korlátozás   szükségességét.    A    helyi
      önkormányzatok közszolgáltatási  feladatokat látnak el, ezek
      keretében az  Öt.  8.§  (1)  bekezdése  a  lakásgazdálkodást
      kifejezetten ilyen  feladatként írja  elő. Az  Lt. tehát  az
      Alkotmány   44/A.§-a    szerinti   önkormányzati   alapjogok
      szempontjából olyan  törvény, amely mind a tulajdoni, mind a
      rendeletalkotási szabadságnak  kerete, azaz  korlátja is. Az
      Lt. előírása  az önkormányzatokra  nem egyszerűen  csak mint
      tulajdonosokra, hanem  egyúttal mint  alkotmányos közhatalmi
      szervekre is  vonatkoznak, amelyek  számára az  Lt. kötelező
      feladatkört és hatáskört létesít.

      c) A  lakásrendszer piaci  alapokra helyezése, a lakásvagyon
      privatizációja a  gazdasági rendszerváltás  része. Az állami
      tulajdonban álló  házingatlanok elidegenítése  már  1969-ben
      megindult     a      32/1969.(IX.     30.)Korm.     rendelet
      hatálybalépésével.  Ez   a  folyamat   az   utóbbi   években
      erőteljesen felgyorsult,  és a lakosság körében kialakult az
      a  várakozás,   hogy   a   lakások   eladása   az   új   Lt.
      életbelépésével    folytatódik.     A    lakásvagyont     az
      önkormányzatoknak átadó  törvényből is egyértelmű volt, hogy
      az állam  az  elidegenítést  folytatni  kívánja,  s  hogy  a
      törvény szándéka  szerint e politikáját a tulajdonosváltozás
      nem változtathatja meg.

      d)  A   lakástulajdon  tárgyát,   funkcióját  és  az  átadás
      körülményeit is  mérlegelő fenti meggondolások és - mindezek
      előtt -  az elidegenítés  szabályozásának a  Vátv.  2.§  (7)
      bekezdésében  írott,   és  a   (9)  bekezdésben  a  hatályos
      szabályok  módosítása   lehetőségével  mintegy  megerősített
      fenntartása együttesen  azt alapozzák meg, hogy a vételi jog
      alapításával a  törvényhozó nem  lépte túl  azt  az  ésszerű
      határt, amelyen  belül a tulajdonkorlátozás közérdekből való
      szükségességéről dönthet.

      Az Alkotmánybíróság  ismételten felhívja azonban a figyelmet
      arra, hogy  az újraszabályozás során különböztetni kell azok
      között a  lakások között,  amelyek az Öt., illetve amelyek a
      Vátv. alapján  szálltak  át  az  önkormányzatokra.  A  fenti
      érvelés  kizárólag  azokra  a  lakásokra  érvényes,  amelyek
      tulajdonjogát a  Vátv. alapján,  és az  abban  meghatározott
      teherrel szerezték meg az önkormányzatok.

      3. A  vételi jog  alapította súlyos teher alkotmányosságához
      azonban a tulajdonkorlátozás szükségessége illetve önmagában
      vett közérdekű volta nem elegendő. Az önkormányzatok ugyanis
      tulajdonosává váltak  a volt  állami bérlakásoknak,  s ennek
      jelentőségét  nem   csökkentheti,   hogy   a   lakáspolitika
      elképzelése szerint  a végső  cél a  lakások magántulajdonba
      adása volt.  Ezt a  célt már csak a tulajdonbaadásból fakadó
      alkotmányos kötöttségek figyelembevételével lehet elérni.

      Az önkormányzati lakásvagyonnak az Lt. szerinti megterhelése
      a vételi joggal különbözik attól - az Alkotmánybíróság által
      az 16/1991.(IV.20.)AB  és a 28/1991.(VI.3.)AB határozatokkal
      alkotmányosnak  minősített   -  vételi   jogtól,  amelyet  a
      kárpótlási  törvények   a  termőfölddel   való   kárpótlásra
      bevezettek. Ott  ugyanis a  vételi jog  törvényi alapítása a
      tsz-tagok és  más  jogosultak  ingyenes  tulajdonszerzésének
      szabályozásával  egyszerre  történt,  s  nem  a  megszerzett
      tulajdon későbbi,  tényleges formájában  előre  nem  látható
      megterheléseként. Az  új tulajdonosok  a föld  egy részét  e
      tehertől mentesen  szerezték meg. Végül vételi joggal földet
      csakis az árverésen kialakult áron lehetett vásárolni. Ezzel
      szemben az  önkormányzati tulajdont keletkeztető törvények a
      vételi jogról  nem rendelkeztek,  hanem - elvont teherként -
      csak az  elidegenítés szabályozását  tartották  fenn  -  ezt
      azonban   az   egész   újonnan   keletkezett   önkormányzati
      lakástulajdon terheként.  Az Lt.  továbbá nem a beköltözhető
      lakás  forgalmi   árát,  hanem  annak  felét  jelöli  meg  a
      legmagasabb vételárként,  s  erre  is  részletfizetést  tesz
      kötelezővé.

      Az  Alkotmánybíróság   fenti   határozatai   az   átalakulás
      terheinek  eloszthatóságáról   szólva   külön   kiemelik   a
      jogbiztonság   megkövetelte    korlátot:   ha    az    adott
      vagyontárgyra  nézve   az  átalakulás,   azaz  a  társadalmi
      tulajdonból magántulajdonba  vagy  önkormányzati  tulajdonba
      kerülés megtörtént,  az új  tulajdon  védelme  természetesen
      teljes, "azaz  e vonatkozásban nincs alkotmányos lehetőség a
      társadalmi átalakulás terhének utólagos vagy visszamenőleges
      szétosztására".    [16/1991.(IV.20.)AB     határozat.]    Az
      önkormányzat vonatkozásában  az átalakulás megtörtént, ezért
      a lakástulajdon  terhelésének alkotmányossága  csakis  az  e
      határozatban felvetett szempontok alapján dönthető el.

      Ha tehát  az önkormányzatok tulajdonosi jogainak korlátozása
      a vételi joggal a lakástulajdon vonatkozásában alkotmányosan
      megengedhető is, részleteiben vizsgálandó, hogy a korlátozás
      megfelel-e az arányosság követelményeinek.

      a) A vételi jog önmagában súlyos teher. Ha a jogosult nem is
      él a  vételi jogával,  ez  a  jog  a  lakásra  elidegenítési
      tilalmat jelent.  Az a bizonytalanság, hogy a bérlők öt évig
      évente  jelenthetik   be   vételi   szándékukat,   rendkívül
      megnehezíti az  önkormányzat számára a lakásgazdálkodást. Ha
      a jogosult  él vételi  jogával, az  önkormányzat elveszíti a
      lakás tulajdonjogát.  A vételi  jog tehát  a tulajdon  olyan
      korlátozása, mely  eshetőlegesen a tulajdonjog megszűnéséhez
      vezet. E  teher súlya  miatt az  Lt. által megnyitott ötéves
      határidő aránytalanul  hosszú. Ez  az egyik  oka az  Lt.-ben
      szabályozott vételi jog alkotmányellenességének.

      b)  Mivel  a  vételi  jog,  gyakorlása  esetén,  a  tulajdon
      elvesztésével jár, a közérdek és tulajdonelvonás arányossága
      megköveteli  a   kártalanítást.  A   vételi  jog  csakis  az
      értékgarancia érvényesítése mellett lehet alkotmányos. Ezért
      az  Lt.   szerinti  kártalanításnak   közel  kell  állnia  a
      klasszikus kisajátításhoz  alkotmányosan megkövetelt  teljes
      kártalanításhoz; azzal,  hogy az  egyéb feltételeket, így az
      azonnaliságot az ügy természetének megfelelően szabályozzák.
      Az  önkormányzatnak   a  vételi   jog   folytán   elvesztett
      lakásokért olyan  ellenszolgáltatást  illetve  kártalanítást
      kell  kapnia,  hogy  vagyonában  az  az  érték  megmaradjon,
      amelyet a Vátv.-vel neki átadott lakások képviseltek.

      Az értékgarancia  nyújtásának módját a törvényhozás alakítja
      ki.  Ennek  során  figyelemmel  kell  lenni  az  Lt.  összes
      rendelkezésére. Természetesen  nem követelmény  az, hogy  az
      összes terhet  a  bérlők  viseljék.  Lehetséges  a  hatályos
      rendelkezések minden  olyan változata és kiegészítése, amely
      kielégíti  azt   az  alkotmányossági   feltételt,  hogy   az
      értékgarancia  hiánytalanul  érvényesüljön.  Egyes  támadott
      rendelkezések alkotmányossága  - így  például  a  kárpótlási
      jegyek  névértékben   való  elfogadásának  kötelezettsége  -
      csakis a  kártalanítás egészét  tekintve  ítélhető  meg.  Ha
      ugyanis az eredmény az elvont tulajdon értékének megmaradása
      az  önkormányzatnál,   az  ehhez   vezető   részletszabályok
      önmagukban nem kifogásolhatók.

      4. A  lakástulajdon szerepére  vonatkozó érvek, amelyek a 2.
      pontban  kifejtettek   szerint  megengedhetővé   tették   az
      önkormányzati    lakástulajdon     vételi    joggal     való
      megterhelését, nem  állnak  a  nem  lakás  céljára  szolgáló
      helyiségekre.  Az   Alkotmánybíróság  a   29/1993.(V.4.)  AB
      határozatban alkotmányellenesnek  ítélte a  korábbi,  kötött
      helyiséggazdálkodás    jogszabályait.     Nem     lát     az
      Alkotmánybíróság az  Lt. esetében  sem  alkotmányos  indokot
      arra, hogy  az  önkormányzati  tulajdont  ezen  -  a  szabad
      vállalkozás körébe  tartozó - tulajdoni tárgyak tekintetében
      ilyen  vételi   joggal  megterhelhesse.   Ezért  az  Lt.-ben
      megszabott vételármaximum  aránytalansága már  csak  további
      érv az  enélkül is  fennálló alkotmányellenesség  mellett. A
      nem lakás céljára szolgáló helyiségekre nézve tehát a vételi
      jog még  a forgalmi érték megfizetése esetén is szükségtelen
      és   aránytalan    megterhelése   lenne   az   önkormányzati
      tulajdonnak.

                                  VII.

      1. Az  Alkotmánybíróság megvizsgálta,  hogy az Lt. 20.§-ának
      (2) bekezdése  nem jelent-e  hátrányos  megkülönböztetést  a
      házfelügyelőkkel      szemben.      Az      Alkotmánybíróság
      megállapította, hogy  az Lt.  kifogásolt  rendelkezése  csak
      abban az  esetben teszi lehetővé a használati díj emelését a
      jogcím nélküli  használat  kezdetétől  számított  hat  hónap
      elteltével, ha  a jogcím  nélküli használó másik lakásra nem
      tarthat igényt.  Márpedig a  házfelügyelőkre vonatkozóan  az
      egyes állami  tulajdonban lévő  vagyontárgyak  önkormányzati
      tulajdonba adásáról szóló 1991. XXXIII. törvény (Vátv.) 43.§
      (6) bekezdése  értelmében az  önkormányzati tulajdonban álló
      házfelügyelői   szolgálati    lakást   csak    akkor   lehet
      elidegeníteni,   ha    a   lakás    szolgálati    jellegének
      megszüntetésével egyidejűleg  a  bentlakó  bérlő,  illetőleg
      jóhiszemű   jogcímnélküli    lakáshasználó    elhelyezéséről
      gondoskodtak.  A   használati  díj   emelését  megakadályozó
      szabályozáson nem változtatott az Lt. sem, hiszen a 67.§ (2)
      bekezdése értelmében  az a jóhiszemű volt bérlő (bérlőtárs),
      akinek a bérleti joga a törvény hatálybalépéséig megszűnt, a
      megszűnéskor hatályos  jogszabályok alapján  megfelelő másik
      lakásra tarthat igényt. Ez a rendelkezés vonatkozik a jogcím
      nélküli használó  volt házfelügyelőkre  is. Ennek alapján az
      Alkotmánybíróság sem  a hátrányos  megkülönböztetést, sem az
      emberi méltóság  sérelmét nem  állapította meg  a kifogásolt
      rendelkezéssel  kapcsolatban,   ezért   ez   erre   irányuló
      indítványt elutasította.

      2. Az  Lt. 34-35.§-aival  kapcsolatos  indítvány,  amely  az
      önkormányzat korábbi  törvényben már előírt rendeletalkotási
      kötelezettségének ismételt  megállapítását kifogásolja,  nem
      megalapozott. Alkotmányellenesség  csak akkor állhatna fenn,
      ha a  szabályozás a rendelkezések kollíziója miatt, vagy más
      okból jogbizonytalanságot eredményezne. Ez esetben nem erről
      van  szó,   az   Alkotmánybíróság   a   vitatott   szakaszok
      alkotmányellenességének megállapítására  és megsemmisítésére
      nem látott  okot,  ezért  az  erre  vonatkozó  indítványokat
      elutasította.

      3.  Az  Lt.  43.§  (1)  bekezdésében  a  határozatlan  idejű
      helyiségbérlet felmondására  vonatkozó  szabályok  hátrányos
      megkülönböztető volta  nem állapítható  meg azon  az alapon,
      hogy a  43.§ (2)  bekezdése  az  önkormányzati  helyiségekre
      határozatlan  időre   kötött  szerződésekre   nézve  eltérő,
      kedvezőbb  szabályokat   állapít  meg.   Az   ilyen   eltérő
      szabályozás a  törvényhozó mérlegelési  körébe  tartozik.  A
      kifogásolt szabályozás  a  munka  és  a  foglalkozás  szabad
      megválasztására vonatkozó  alkotmányos  joggal  nem  hozható
      összefüggésbe. Mindezek  alapján az  Alkotmánybíróság az Lt.
      43.§ (1)  bekezdése alkotmányellenességének  megállapítására
      irányuló indítványt elutasította.

      4.  Az   Alkotmánybíróság  a   vételi  jog  alkotmányellenes
      szabályozása miatt  megsemmisített Lt.  45.§ (5) bekezdés d)
      pontját  külön   indítvány  alapján   arra  tekintettel   is
      vizsgálta, hogy  a műemléképületben  lévő lakások kizárása a
      vételi  jog   köréből  nem  valósít-e  meg  alkotmányellenes
      diszkriminációt. Az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy a
      vételi   jog    alkotmányos    szabályozása    esetén    nem
      alkotmányellenes, ha  az állam  a műemléképületekkel  és  az
      azokban lévő  lakásokkal kapcsolatos  védelmi feladatát  oly
      módon kívánja  teljesíteni, hogy e lakásokra nézve nem teszi
      lehetővé a  vételi  jog  előírását.  Ez  a  feladat  ugyanis
      megköveteli,  hogy  csak  olyan  vevők  szerezhessék  meg  a
      műemlékek tulajdonjogát, akik képesek az ebből adódó sajátos
      védelmi  és  karbantartási  követelményeknek  megfelelni.  A
      vételi jog ilyen szempontú válogatásra nem ad lehetőséget.

      5.  Az   Alkotmánybíróság  az   Lt.  47.§  (5)  bekezdésének
      ugyancsak megsemmisített  rendelkezését külön  erre irányuló
      indítvány alapján  abból a  szempontból  is  alkotmányossági
      vizsgálatnak vetette  alá, hogy az épületnek a vételről való
      megállapodás létrejöttével  egyidejűleg kötelező társasházzá
      történő  alakítása   és  ezzel   a  lakásszövetkezeti  forma
      kizárása nem  sérti-e e  az  Alkotmánynak  a  tulajdonjogra,
      illetve  a   szövetkezetek  állami   támogatására  vonatkozó
      rendelkezéseit. Az  Alkotmánybíróság megállapította,  hogy a
      törvényalkotó   az    elidegenítés   szabályozásakor   nincs
      meghatározott jogi formákhoz kötve, tehát a társasházi forma
      választása   nem   alkotmányossági   kérdés.   Emellett   az
      Alkotmánybíróság  rámutat   arra,  hogy   az   elidegenítést
      követően semmi  akadálya  annak,  hogy  az  új  tulajdonosok
      lakásszövetkezetet alapítsanak.

      6.  A   vételi  jog  alkotmányellenes  szabályozása  folytán
      szintén  megsemmisített   Lt.  63.§   (1)  bekezdését  külön
      indítvány  alapján   arra  tekintettel   is   vizsgálta   az
      Alkotmánybíróság, hogy  az a  Polgári Törvénykönyv 226.§ (2)
      bekezdésének sérelmén  keresztül esetleg  nem ellentétes-e a
      szerződési     szabadság     alkotmányos     elvével.     Az
      Alkotmánybíróság   megállapította,    hogy   a    kifogásolt
      rendelkezés nem  ellentétes a  Ptk. hivatkozott szabályával,
      hiszen a  fővárosi  kerületi  önkormányzatok  kötelezése  az
      elidegenítésből  származó   bevételek  50   százalékának   a
      fővárosi  önkormányzat   részére  történő  átengedésére  nem
      jelenti    az     adásvételi     szerződések     tartalmának
      megváltoztatását. Ennek  következtében nem  állapítható meg,
      hogy a kifogásolt rendelkezés sértené a szerződési szabadság
      elvét.

      7. Az  Lt. 75.§  (1) bekezdésének  az a  rendelkezése,  mely
      szerint a  szolgálati  lakásra  kötött  szerződés  megszűnik
      akkor, ha a bérlőnek a lakással rendelkező szervvel fennálló
      munkaviszonya, vagy  a szolgálati lakásra jogosító munkaköre
      vagy tevékenysége megszűnik, nem jelenti sem a házfelügyelői
      szolgálati     lakásra     szoruló     emberek     hátrányos
      megkülönböztetését, sem  szociális biztonsághoz  való  joguk
      sérelmét, hiszen  ez a  szolgálati lakások  fogalmából eredő
      rendelkezés. Ezért  az  alkotmányellenesség  megállapítására
      irányuló indítványt  az  Alkotmánybíróság  elutasította.  Az
      Alkotmánybíróság    megállapítja     egyébként,    hogy    a
      házfelügyelők jogait  a Vátv.  korábban hivatkozott 43.§ (6)
      bekezdése és  az Lt.  67.§ (2) bekezdése mellett az Lt. 75.§
      (2)   bekezdése   is   védi,   olymódon,   hogy   cserelakás
      felajánlását írja elő annak a bérlőnek a részére, akinek nem
      neki felróható  okból szűnt  meg a szolgálati lakásra kötött
      szerződése.

      8. Az  Alkotmánybíróság álláspontja  szerint az Lt. 76.§ (2)
      bekezdésében foglalt,  határozott időre  szóló lakbéremelési
      tilalom nincs közvetlenül összefüggésben az önkormányzatnak,
      mint tulajdonosnak  a  jogállásával.  Az  indítványozó  azon
      érve, mely  szerint a  lakbéremelés korlátozása csökkenti az
      önkormányzat bevételét,  és ezért  sérti tulajdonosi jogait,
      nem bír  alkotmányos relevanciával. Az Alkotmányból, illetve
      az  önkormányzatnak   alkotmányosan  garantált   tulajdonosi
      jogállásából ugyanis meghatározott jövedelemhez való jog nem
      vezethető le.

      A kifogásolt rendelkezéssel kapcsolatban azonban felmerülhet
      a  szerződési  szabadság  alkotmányellenes  korlátozása.  Az
      Alkotmánybíróság   több    határozatában   foglalkozott    a
      szerződési   szabadság    alkotmányos    intézményével.    A
      13/1990.(VI.18.)AB  határozatban   megállapította,  hogy   a
      szerződési szabadság önálló alkotmányos jog, és utalt a Ptk.
      200.§ (1) bekezdésére, amely szerint a szerződés tartalmát a
      felek  szabadon   határozhatják  meg.   A  32/1991.(VI.6.)AB
      határozat   kifejti,   hogy   a   szerződési   szabadság   a
      piacgazdaság egyik  lényegi eleme, amely azonban alkotmányos
      alapjognak   nem    tekinthető.   Alapjog   jellege   önálló
      alkotmányos jogként  való felfogásából sem következik. Ezért
      a  szerződési   szabadságra  nem  vonatkoznak  az  alapjogok
      korlátozásához   az    Alkotmány   8.§    (2)   bekezdésében
      meghatározott követelmények. A 43/1991.(VII.12.)AB határozat
      megállapítja,  hogy   a   szerződési   szabadság   korlátlan
      érvényrejuttatását a polgári jog szabályai [így a Ptk. 198.§
      (2) bekezdése  a kötelező  szerződéskötés jogszabály  általi
      elrendelhetőségéről és  226.§  (1)  bekezdése,  a  szerződés
      egyes tartalmi  elemeinek jogszabályi  meghatározásáról] nem
      teszik lehetővé,  és az  nem következik az Alkotmányból sem.
      Megállapítja továbbá:  "Abban a kérdésben, hogy a szerződési
      szabadságot korlátozó  konkrét jogszabályok alkotmánysértők-
      e, a  szabályozás tárgyával összefüggő jogforrási szintre és
      a szabályozás tartalmára figyelemmel esetenként lehet állást
      foglalni."

      Emlékeztet  az   Alkotmánybíróság  a   lakbérek  jogszabályi
      megkötésével kapcsolatos  korábbi gyakorlatára is [például a
      4/1991.(II.16.)AB és  az  5/1991.(II.16.)AB  határozatokra],
      amelyekben  kifejtette,   hogy   ezek   a   korlátozások   a
      piacgazdaságra    való     átmenet    körülményei     között
      alkotmányosak.

      Az Lt. vitatott rendelkezése meghatározott időszakra állapít
      meg lakbéremelési  tilalmat. E tilalom áttételesen érinti az
      önkormányzás kollektív  alapjogát  annyiban,  amennyiben  az
      önkormányzati   lakásállomány   a   helyi   választópolgárok
      közösségének   érdekeit   szolgálja.   Az   Alkotmánybíróság
      megítélése szerint  ez a  korlátozás -  figyelemmel a  helyi
      közösség jelentős  részét alkotó  bérlők jogos érdekeire, és
      az így  létrejövő állapot  átmeneti jellegére  - arányos, és
      ezért nem  jelenti az  önkormányzat, mint  bérbeadó jogainak
      alkotmányellenes korlátozását.

      9. Az  Alkotmánybíróság -  tekintettel  arra,  hogy  az  Lt.
      megsemmisített rendelkezéseit alkotmányellenesnek találta -,
      nem  foglalkozott   azzal  a   kérdéssel,  hogy   ezeket  az
      elidegenítéssel kapcsolatos  rendelkezéseket az Országgyűlés
      milyen szavazataránnyal  fogadta  el.  Minthogy  azonban  az
      indítványok az  Lt.  egészére  nézve  állítják  a  jelenlévő
      országgyűlési képviselők  kétharmadának szavazatával történő
      elfogadás szükségességét,  az Alkotmánybíróság rámutat arra,
      hogy az  Lt. a  4/1993.(II.12.)AB  határozatban  kifejtettek
      alapján nem minősül olyan törvénynek, amelynek elfogadásához
      minősített többség lenne szükséges.
                             Dr. Sólyom László
                            előadó alkotmánybíró
                         az Alkotmánybíróság elnöke

              Dr. Ádám Antal                  Dr. Kilényi Géza
               alkotmánybíró                    alkotmánybíró

             Dr. Lábady Tamás                 Dr. Schmidt Péter
              alkotmánybíró                     alkotmánybíró

             Dr. Szabó András              Dr. Tersztyánszky Ödön
               alkotmánybíró                    alkotmánybíró

             Dr. Vörös Imre                  Dr. Zlinszky János
              alkotmánybíró                     alkotmánybíró
        Dr. Vörös Imre alkotmánybíró párhuzamos véleménye

             A  határozat   indokolása   nincs   összhangban   annak
        rendelkező részével,  mivel az  indokolás nem  az Lt.-ben az
        önkormányzati tulajdonban  álló lakásokra  nézve  kodifikált
        vételi jogot,  hanem csupán  gyakorlása időtartamát  és  azt
        tartja alkotmányellenesnek,  hogy a  vételár  nem  azonos  a
        forgalmi értékkel.  Ez viszont csak és kizárólag az Lt. 47.§
        (1) bekezdésének  és 49.§-ának megsemmisítését alapozza meg,
        míg   az    Lt.   lakások    vonatkozásában   vételi   jogot
        intézményesítő 45.§-a tekintetében irreleváns.

             A    vételi     jog    Lt.-beli     intézményesítésének
        alkotmányellenességét   -   a   megsemmisítés   megalapozása
        érdekében -  már csak  azért is indokolni kell, mivel az Lt.
        47.§ (1) bekezdése és 49.§-a önállóan is megsemmisíthető.

             1. Az  önkormányzat  a  helyi  önkormányzatokról  szóló
        1990. évi  LXV.  törvény  (a  továbbiakban  Öt.)  kifejezett
        rendelkezése alapján,  tehát ex  lege jogi  személy [9.§ (1)
        bekezdés].

             1.1. A jogi személyt a jog kreálja, így jogállását is a
        törvény határozza  meg. Az Alkotmány ugyan az ember alapvető
        jogairól beszél,  ám a  jogi személy alapjogi jogalanyiságát
        az Alkotmánybíróság  számos határozatában  [először: 21/1990
        (X.4.) AB  határozat, majd  7/1991  (II.28.)  AB  határozat;
        1441/B/1990/2. AB  határozat; az  1582/B/1990. AB  határozat
        kifejezetten  a   helyi  önkormányzat   alapjogáról  beszél]
        elismerte, minek  folytán ez  a  tétel  az  Alkotmánybíróság
        állandó gyakorlatává vált.

             Az alapjogi  jogvédelmet  azonban  az  Alkotmánybíróság
        sohasem általános érvénnyel ismerte el, hanem mindig konkrét
        alapjoggal összefüggésben  foglalt állást atekintetben, hogy
        a szóbanforgó  alapjog alkalmazható-e jogi személyre. A jogi
        személyeket  tehát  -  ha  alapjog  által  védett  szférában
        tevékenykednek -  alapjogi védelem illeti meg, amennyiben az
        adott alapjog fogalmilag alkalmazható jogi személyre.

             1.2. A  jogi személyek  különleges csoportja  a közjogi
        jogi személy,  amelyet a  közjog létesít,  és jogállását  az
        államhoz való viszonyának nagyobb intenzitása határozza meg.
        A közjogi  jogi személyek  önállóan látnak el - a közhatalom
        gyakorlóiként - olyan feladatokat, melyeket az adott közjogi
        jogi   személy   hiányában   az   állam   látna   el.   Jogi
        személyiségüket, ennek megfelelően jogállásukat, önállóságuk
        terjedelmét a  jog, az önkormányzatok esetében pedig maga az
        Alkotmány határozza meg (IX. fejezet).

             A  közjogi   jogi  személy   ugyanúgy  lehet   alapjogi
        jogalany, mint  bármely más  jogi személy.  Az állam  és más
        közjogi jogi  személyek ugyan  általában nem  hivatkozhatnak
        alapjogi jogvédelemre,  ez alól  azonban  kivételt  képeznek
        azok  a   közjogi  jogi   személyek,  amelyek  az  Alkotmány
        kifejezett   rendelkezése    alapján   alapjogi   jogalanyok
        (Alkotmány 43-44/A  §). Az  alapjogi garanciarendszer  ennek
        megfelelően az  eredetileg  az  alapjogokkal  védeni  kívánt
        egyén-állam reláción kívül eső jogviszonyok garantálására is
        szolgál, ha az Alkotmány - e jogviszonyokat és az azok által
        megtestesített   jogokat    és   kötelezettségeket   hordozó
        jogalanyokat alapjogilag  védett területhez  sorolva  -  így
        rendelkezik.

             1.3. Az  Alkotmány 42.§-a  a község, a város, a főváros
        és   kerületei,   valamint   a   megye   választópolgárainak
        közösségét megilletően  a helyi önkormányzás jogáról beszél.
        Ez a jog a választópolgárok közösségét érintő helyi közügyek
        önálló, demokratikus  intézésére és  a helyi közhatalomnak a
        lakosság érdekében való gyakorlására irányul. A 43.§ szól az
        önkormányzat alapjogairól,  melyeket  a  44/A.§  részletesen
        felsorol.

             Az Alkotmány  e három rendelkezése olymódon függ össze,
        hogy    a    42.§    általánosan,    generálklauzula-szerűen
        megfogalmazza  a   helyi  önkormányzáshoz   való   kollektív
        alapjogot. Ennek  az alapjognak,  mint a  helyi önkormányzat
        alapjogi   jogalanyisága   szempontjábóli   "anyajognak"   a
        részletezett, de nem kimerítő felsorolását tartalmazza a 43-
        44/A §.  A 44/A  § már  csak azért  sem tekinthető kimerítő,
        hanem csupán önkormányzat-specifikus felsorolásnak, mivel az
        önkormányzatot  jogi   személyként  egyébként   mindazok  az
        alapjogok  megilletik,   melyek  jellegüknél  fogva  a  jogi
        személyekre is  alkalmazhatók. A  helyi önkormányzáshoz való
        kollektív alapjogot  tehát tartalommal  részben a 44/A §-ban
        felsorolt, részben  pedig  azok  az  alapjogok  töltik  meg,
        amelyeket  az   Alkotmány   alapjogokról   rendelkező   XII.
        fejezete, továbbá  az Alkotmány  más fejezetei tartalmaznak,
        de  amelyeket   az  Alkotmánybíróság  -  állandó  gyakorlata
        szerint -  jogi személyekre  is alkalmaz. Az önkormányzáshoz
        való kollektív  alapjog tehát nem választható el a tartalmát
        adó konkrét  alapjogoktól anélkül,  hogy  ez  ne  vezetne  a
        kollektív  alapjog   lényeges  tartalmának   korlátozásához,
        sérelméhez, sőt adott esetben akár a kiüresedéséhez.

             1.4. A  helyi önkormányzáshoz  való  kollektív  alapjog
        alanya a  helyi választópolgárok  közössége  azzal  azonban,
        hogy a  választópolgárok ezt a kollektív alapjogot: "a helyi
        önkormányzást  az   általuk  választott   képviselő-testület
        útján,   illetőleg    helyi   népszavazással   gyakorolják."
        [Alkotmány   44.§    (1)   bekezdés].   Minthogy   a   helyi
        önkormányzáshoz    való     alapjog    tartalma    általános
        megfogalmazásban a helyi közügyek önálló intézése és a helyi
        közhatalom  gyakorlása  (Alkotmány  42.§),  ez  a  kollektív
        alapjog nem  pusztán a  képviselőtestület általában történő,
        formális  megválasztásának  jogát  foglalja  magában,  hanem
        olyan   képviselőtestületét,    amely   a   helyi   közügyek
        intézésére, azok  önálló szabályozására  és igazgatására,  a
        helyi  önkormányzati   autonómia  gyakorlására  a  megfelelő
        jogosítványokkal felruházottan képes is.

             1.5. A  helyi önkormányzáshoz  való  kollektív  alapjog
        ezért  olyan   szerv:  a   képviselőtestület  megválasztását
        jelenti, amely az önkormányzati autonómia tartalmát kitevő -
        adott  esetben  alapjogi  természetű  és  ezért  garanciális
        jellegű - jogosítványok gyakorlása során az állammal szemben
        is  alkotmányosan  garantált  önállósággal  rendelkezik.  Ha
        tehát   a    helyi   önkormányzat   alapjogi   jogviszonyban
        jogalanyként -  az Alkotmányban  biztosított joga  alapján -
        fellép,  az   állammal  szemben   is  védelemben:   alapjogi
        védelemben részesül.  (Ebből a  szempontból  közömbös  -  és
        inkább  jogszabály-szerkesztési   pontatlanságra   vezethető
        vissza - az, hogy az Alkotmány 43.§-a a helyi önkormányzatok
        alapjogairól,  míg   a  44/A.   §-a  a   képviselőtestületet
        megillető jogokról szól.)

             2. Az  Alkotmánybíróság állandó  gyakorlata  szerint  a
        tulajdonhoz való  jog [Alkotmány 13.§ (1) bekezdés] alapjog,
        amely  azonban   nem  korlátozhatatlan  [21/1990  (X.4.)  AB
        határozat; 7/1991 (II.28.) AB határozat; 16/1991 (IV.20.) AB
        határozat; 28/1991  (VI.3.) AB határozat; 4/1993 (II.12.) AB
        határozat IV.2.d/ pont].

             2.1.  A   tulajdonhoz  való  alapjog  azonban  nem  azt
        jelenti, mintha eme alapjog alanyának alkotmány-biztosította
        alanyi  joga   lenne  a  tényleges  tulajdonhoz  jutásra.  A
        tulajdonhoz való  jog annyit  jelent, de annyit feltétlenül,
        hogy  az  állam  alapvetően  és  főszabályként  -  kivételes
        esetektől   eltekintve,   amelyeket   azonban   szintén   az
        Alkotmánynak kell  tartalmaznia -  tartózkodjék  az  alapjog
        alanyának  tulajdonosi   pozíciójába  való  behatolástól.  A
        tulajdonhoz való  jog tehát azt az állammal szembeni közjogi
        igényt fejezi  ki,  hogy  az  állam  köteles  biztosítani  a
        tulajdonhoz jutás  elvi lehetőségét  és  a  már  megszerzett
        tulajdon   védelmét.    A   tulajdonhoz   való   jog   ezért
        főszabályként  negatív   jellegű,  tartalmilag  tartózkodási
        kötelezettséget  megfogalmazó   -  az   állam  beavatkozását
        elhárító -  parancs, amely  a tulajdonhoz való jogból fakadó
        jogi helyzet zavartalan fennállását és élvezetét garantálja.

             A tulajdonhoz  való jogra  az állam  - kivéve akkor, ha
        maga is  tulajdonos -  nem hivatkozhat  a jog alanyához való
        viszonyában;   éppen   ellenkezőleg:   ezek   a   jogalanyok
        hivatkozhatnak az  állammal szemben  erre az  alapjogukra. A
        tulajdonhoz való  jog tehát  korlátokat állít  az államnak a
        tulajdonosokat érintő cselekvése útjába.

             A  tulajdonhoz   való  jog   azonban   nem   egyszerűen
        individuális alapjog, hanem egyben szociálisan kötött is: az
        Alkotmány  szociálisan  kötött  tulajdont  véd.  A  tulajdon
        szociális kötöttsége részben a köztulajdon létében nyilvánul
        meg, amikor  a szociális  kötöttség a  köztulajdon immanens,
        jellegadó vonása,  részben  pedig  a  magántulajdon  terhére
        kívülről:   a    jogalkotó   által   konstituált   különböző
        korlátozásokban.

             A szociális  kötöttségnek, mint  a tulajdonhoz való jog
        egyik lehetséges  korlátozásának csak  addig a  határig  van
        alkotmányosan létjogosultsága,  ennek megfelelően csak addig
        a határig  fogadható el  alkotmányosnak, amíg  még  van  mit
        megkötni. Ha  ennek az  alapjognak a  tartalmát a  szociális
        kötöttségre hivatkozva olymódon töltené ki a jogalkotó, hogy
        a szociális kötöttséget mintegy totálissá téve az alapjogból
        - például  a rendelkezési  jognak egy  bizonyos határon túli
        korlátozása révén - voltaképpen semmi sem marad, a szociális
        kötöttség elveszti  értelmét és  csupán egy alkotmányellenes
        tulajdonelvonást - például általános államosítást - leplez.

             2.2.  A   tulajdonhoz  való   elvont  jogot  a  konkrét
        tulajdonosi  helyzetre,  a  konkrét  tulajdonlásra  nézve  a
        törvényhozó tölti meg tartalommal. E tekintetben a jogalkotó
        adott esetben  a tulajdonhoz  való jog gyakorlása útjába - a
        szociális  kötöttség   konkrét  esetétől  függetlenül  is  -
        korlátokat  állíthat.   A  törvényhozó  azonban  csak  olyan
        konkrét tartalommal  töltheti meg  a tulajdonhoz való elvont
        jogot,  amely  az  Alkotmány  keretei  között  marad:  ez  a
        szabályozás szabadságának korlátja.

             2.3. Összegezve:  A tulajdonhoz  való elvont  alapjogot
        tehát  a   törvényhozó  tölti   meg  a  konkrét  tulajdonlás
        tekintetében tartalommal.  Az alapjognak  az  adott  esetben
        korlátokat is  magában foglaló  szabályozása tekintetében  a
        törvényhozó  viszonylag  szabad.  A  szabályozásnak  azonban
        alkotmányosnak kell  lennie: a szabályozás nem vezethet oda,
        hogy  a   korlátozás  tulajdonképpeni  tárgya  megszűnik.  A
        tulajdonhoz való  jognak fenn  kell maradnia  ahhoz, hogy  a
        korlátozás alkotmányossága  követelményként  egyáltalán  még
        értelmezhető legyen.

             3. A  tulajdonhoz  való  alkotmányos  alapjognak  három
        vonatkozása van.

             3.1. Annak  egyrészt  garantálnia  kell  a  tulajdonosi
        jogállást, vagyis  azt, hogy  az alapjog  alanya  egyáltalán
        tulajdonossá válhasson.  A tulajdonosi  jogállás  ugyanis  a
        jogképességnek   a   tulajdonszerzéssel   összefüggő   egyik
        vonatkozása,  melynek   korlátozása  kizárt   (eltekintve  a
        tulajdoni tárgyban  rejlő,  és  nem  a  személyre  vonatkozó
        sajátosságokból   -    robbanószer,   gépjármű    -    adódó
        korlátoktól).

             A  tulajdonhoz   való  alapjog  másrészt  garantálja  a
        megszerzett (polgári  jogi) tulajdonjog  védelmét az elvonás
        ellen. Harmadrészt  az alapjog garanciát nyújt a tulajdonjog
        korlátozása  ellen  is  azon  keretek  között,  melyeket  az
        Alkotmánybíróság  állandó   gyakorlatában   kialakított   [a
        korlátozás   alkotmányos,   ha   valamely   másik   alapjog,
        alkotmányos   érték   vagy   cél   megvalósítása   érdekében
        elkerülhetetlenül szükséges,  és  az  elérni  kívánt  célhoz
        képest arányos - először: 7/1991 (II.28.) AB határozat].

             3.2. Az  alkotmányossági felülvizsgálat  tárgyát képező
        Lt.-nek  az   indítványokkal  érintett,   az   önkormányzati
        tulajdonban  álló   lakások  és  helyiségek  elidegenítésére
        vonatkozó   rendelkezései    szempontjából    különösen    a
        megszerzett  tulajdonjog   elvonása  elleni  védelemnek  van
        különös jelentősége.

             A tulajdonjog  elvonás  elleni  védelme  ugyan  már  az
        Alkotmány  13.§  (1)  bekezdése  által  nyújtott  védelemből
        következően is  a piacgazdaság  és  a  polgári  demokratikus
        közjogi berendezkedés  jellegadó kategóriája.  A tulajdonjog
        elvonásának kizártságától  függetlenül azonban  az Alkotmány
        lehetővé teszi  a tulajdon  közjogi természetű  elvonását  a
        kisajátítás  [13.§   (2)  bekezdés],   a  tulajdontól   való
        megfosztás eseteként  az elkobzás,  mint a  törvény szerinti
        büntetés [57.§  (4) bekezdés],  végül az  Alkotmány 70/I §-a
        keretei között mozgó közteherviselés (adózás) formájában. Az
        Alkotmány éppen azért rendelkezik három különböző szakaszban
        -  és   nem  a   tulajdonvédelmet  megfogalmazó   13.§   (1)
        bekezdésben   -   ezekről   a   tulajdonelvonásokról,   mert
        magánjogi-tulajdonvédelmi    összefüggésük     -     közjogi
        intézményekről lévén szó - nincs.

             Az Alkotmánybíróság  csak egyetlen esetben fogadta el -
        a    rendszerváltozás     egyszeri,    sajátos    történelmi
        körülményeire   tekintettel    -   a   társadalmi   tulajdon
        lebontásának  alkotmányos  feladatával  összefüggésben  azt,
        hogy a  tulajdoni rendszert átalakító törvények a társadalmi
        tulajdon egykori  létrehozásából származó  terheket elosszák
        azok  között,   akik  a   társadalmi  tulajdont   ingyenesen
        megszerzik [16/1991  (IV.20.) AB határozat; 28/1991. (VI.3.)
        AB  határozat].   "Amint  azonban  az  átalakulás  folyamata
        megtörtént,  az   új  tulajdon   védelme  teljes,   azaz   e
        vonatkozásban  nincs   alkotmányos  lehetőség  a  társadalmi
        átalakulás   terhének    utólagos    vagy    visszamenőleges
        szétosztására." [16/1991 (IV.20.) AB határozat].

             A  fenti   alapelvek  következetes  figyelembevételével
        fogadta  el   alkotmányosnak  az  Alkotmánybíróság  28/1991.
        (VI.3.)      AB      határozatával      a      mezőgazdasági
        termelőszövetkezetek termőföldtulajdonára vonatkozóan később
        a tulajdonviszonyok  rendezése érdekében,  az állam által az
        állampolgárok  tulajdonában   igazságtalanul  okozott  károk
        részleges  kárpótlásáról  szóló  1991.  évi  XXV.  törvénybe
        foglalt  vételi   jogot.  Az   Alkotmánybíróság   ugyanakkor
        hangsúlyozta, hogy  a vételi  jog intézményesítésére  csak a
        rendszerváltással összefüggő  egyszeri,  sajátos  történelmi
        körülmények folytán  és csak a társadalmi tulajdon lebontása
        összefüggésében     van     lehetőség.     Rámutatott     az
        Alkotmánybíróság továbbá  arra is,  hogy csak  a  társadalmi
        tulajdon lebontásából származó terheket lehet szétosztani és
        csak azok  között, akik  majdan a  társadalmi  tulajdont  az
        említett 1991. évi XXV. törvény alapján megszerzik.

             A tulajdonjog elvonásával szemben az Alkotmány 13.§ (1)
        bekezdésében megfogalmazott  védelmet -  mint a  tulajdonhoz
        való jog  egyik vonatkozásának érvényét - tehát nem gyengíti
        a tulajdonjog  vételi joggal  való elvonásával  kapcsolatban
        megfogalmazott   egyszeri   alkalomra   szóló   és   szigorú
        feltételekhez kötött  kivétel. Az Alkotmánybíróság szigorúan
        megszabott követelményei  kizárják azt,  hogy  az  Alkotmány
        13.§ (1)  bekezdése által  átfogott körben  - tehát  ha  nem
        kisajátításról, elkobzásról, vagy közteherviselésről van szó
        -  a   tulajdoni  átalakulástól   függetlenül   és   az   új
        tulajdonosok létrejöttét  követően  azok  terhére  bármilyen
        tulajdonjog-elvonás  történhessen.  A  tulajdoni  átalakulás
        folyamatának adott  területen történő  befejeztével,  az  új
        tulajdonosok  létrejöttével  nem  lehet  utólagosan  -  akár
        vételi  jog   formájában   -   a   tulajdoni   átalakulásra,
        privatizációra hivatkozni.

             3.3.  A   privatizálás  egyébként   -  amint   arra  az
        Alkotmánybíróság  korábban   utalt  -   az  állami  tulajdon
        magántulajdonba adását jelenti. Az állam idegen javakat nem,
        csak  olyan   javakat  privatizálhat,   melyek  tulajdonában
        állnak; a  privatizáció tulajdonosi  döntés, ezért  az állam
        privatizáláshoz   való    joga   tulajdonosi   szabadságából
        következik. Mindebből  az  következik,  hogy  privatizációra
        egyébként sincs  senkinek alanyi  joga [21/1990.  (X.4.)  AB
        határozat   A/IV.    rész;    836/B/1990    AB    határozat;
        1443/B/1990/4. AB határozat].

             4. Az  Alkotmány 12.§ (2) bekezdése értelmében az állam
        tiszteletben  tartja   az  önkormányzatok   tulajdonát.   Az
        Alkotmány  44/A.§   b)  pontja   kimondja,  hogy   a   helyi
        képviselőtestület  "gyakorolja   az  önkormányzati  tulajdon
        tekintetében   a    tulajdonost   megillető    jogokat,   az
        önkormányzat  bevételeivel   önállóan   gazdálkodik,   saját
        felelősségére vállalkozhat..."

             4.1.  Az   önkormányzat  tulajdonosi  jogállásának  eme
        megfogalmazását az  Öt. 77.§  (1)  bekezdése  konkretizálja:
        "Saját    tulajdonnal     rendelkezik    és    költségvetési
        bevételeivel, kiadásaival önállóan gazdálkodik." Az Öt. 78.§
        (1) bekezdése  az önkormányzat  tulajdonát és vagyoni értékű
        jogait összefoglalóan  az önkormányzat  vagyonának (Öt.  77-
        80.§)  nevezi.   Az  önkormányzati  vagyon  tekintetében  az
        önkormányzat ugyan  az Öt.  77.§ (1)  bekezdése  alapján  is
        egyértelműen tulajdonos,  de e  jogállását aláhúzza  az  Öt.
        80.§ (1)  bekezdése 1.  mondata, amikor  leszögezi: "A helyi
        önkormányzatot -  e törvényben  meghatározott eltérésekkel -
        megilletik  mindazok   a  jogok   és  terhelik   mindazok  a
        kötelezettségek, amelyek a tulajdonost megilletik, illetőleg
        terhelik."

             Az Öt.  80.§ (1)  bekezdése második  mondata ugyanakkor
        jogszabályi    alátámasztást    ad    az    Alkotmánybíróság
        álláspontjának, mely szerint az önkormányzáshoz való alapjog
        az ennek  tartalmát kitevő  jogosítványok gyakorlására képes
        szerv megválasztását  jelenti. E  jogszabályhely ugyanis - a
        tulajdonosi  jogállás   77.§  (1)  bekezdését  és  80.§  (1)
        bekezdése első  mondatában  történő  rögzítését  követően  -
        kifejezetten leszögezi  a következő,  második mondatban:  "A
        tulajdonost  megillető   jogok  gyakorlásáról  a  képviselő-
        testület rendelkezik."

             Az    önkormányzat     tulajdonjogának     rendelkezési
        részjogosítványa azonban  korlátozott: egyrészt  az Öt. 80.§
        (2)    bekezdése     adott    vagyontárgy    elidegenítését,
        megterhelését,  vagy   vállalkozásba  való  bevitelét  helyi
        népszavazáshoz kötheti.  Az Öt.  80.§ (3)  bekezdése továbbá
        rögzíti,  hogy  az  önkormányzat  vállalkozási  tevékenysége
        kötelező feladatainak  [Öt. 8.§  (4) bekezdés] ellátását nem
        veszélyeztetheti.

             4.2.   Az   önkormányzatok   tulajdonosi   jogállásának
        megteremtése tudatos,  a többpártrendszeren  alapuló polgári
        demokratikus   politikai   rendszer   melletti   alkotmányos
        döntésből fakad.  Ez fejeződik ki abban, hogy az Öt. - a 77-
        80.§-hoz  fűzött   miniszteri   indokolás   szerint   -   az
        önkormányzatok  működése   egyik  meghatározó   feltételének
        tekinti a  feladatai ellátásához szükséges, megfelelő vagyon
        feletti   rendelkezést.    A   korábbi    tanácsrendszerbeli
        alanytalan állami  tulajdonnal szemben  - melynek  az akkori
        helyi tanács  csak  kezelője  volt  -  a  tulajdonával  való
        rendelkezési   jogot    "valódi   tulajdonként"    kell   az
        önkormányzatok   részére   biztosítani   -   hangoztatja   a
        miniszteri indokolás.

             5.  Bár  a  tulajdonjog  elvonása  általában  sérti  az
        Alkotmány 13.§  (1) bekezdését,  utalni kell  arra, hogy  az
        önkormányzat nem  magánjogi, hanem közjogi jogalany. Törvény
        ugyanis állami  feladattá minősíthet  át önkormányzat  által
        ellátott feladatot;  az önkormányzat ekkor nem hivatkozhat a
        tulajdonhoz  való   alkotmányos  jog   sérelmére,  mivel  az
        önkormányzat tulajdoni  tárgyainak azon  köre  kerül  állami
        tulajdonba,  amely   kizárólag   az   átminősített   feladat
        ellátását szolgálja  [például az  egyes  állami  tulajdonban
        lévő vagyontárgyak önkormányzatok tulajdonába adásáról szóló
        1991.   évi   XXXIII.tv.   (a   továbbiakban   Vátv.)].   Az
        önkormányzati tulajdon  elvonásánál - de korlátozásánál is -
        a tulajdonhoz  való jog  védelmét a  magánjogi jogalanyokhoz
        képest differenciálja,  adott  esetben  gyengíti,  relatívvá
        teszi a  közjogi jogalanyiság ténye. Az elvonás (korlátozás)
        viszonylagosabbá válásának  alkotmányos határát  az jelenti,
        hogy az elvonás vagy korlátozás a helyi önkormányzáshoz való
        kollektív  alapjog   sérelméhez,  illetve  az  önkormányzati
        autonómia kiüresedéséhez vezet-e.

             Az Alkotmány  13.§ (1) bekezdése éppen ebben különbözik
        a   12.§   (2)   bekezdésétől:   az   utóbbiban   nevesített
        önkormányzati  tulajdonhoz   való   alapjog   az   általános
        tulajdonhoz való  joghoz  képest  lényegesen,  de  szigorúan
        megfogalmazott feltételekkel korlátozott.

             5.1.  Az   önkormányzati  vagyon   tehát  az   ellátott
        funkcióhoz kötődő tulajdoni tárgyaktól függően nem homogén.

             a)   Az    önkormányzat   legalapvetőbb    feladataihoz
        kapcsolódó törzsvagyon (ld. Öt. 78-79.§) tekintetében is áll
        az,  hogy  az  önkormányzat  közjogi  jogalany,  aminek  két
        következménye  van.   Egyfelől   a   törzsvagyonba   tartozó
        vagyontárgyak   elvonása   egyértelműen   az   önkormányzati
        autonómia kiüresedéséhez  vezetne, ezért  az  önkormányzatot
        közjogi jogalanyként  is a  magánjogi  jogalanyoknak  kijáró
        feltétlen és abszolút védelem illeti meg.

             A törzsvagyon  másfelől az  önkormányzat  legkötöttebb,
        legkorlátozottabb (forgalomképtelen,  illetve  korlátozottan
        forgalomképes) vagyonrészét  jelenti: rendelkezési  joga  ex
        lege korlátozott.  Tulajdonhoz  való  joga  eme  korlátozása
        tekintetében  az   önkormányzat  azonban   nem   hivatkozhat
        alapjogi jogsérelemre,  mivel a  tilalom nem  korlátozza  az
        önkormányzati  autonómiát.  Éppen  ellenkezőleg:  a  törvény
        által korlátozott,  megkötött  törzsvagyon  az  önkormányzat
        működéséhez  szükséges   legalapvetőbb   anyagi   feltételek
        fennmaradását garantálja.  Ha azonban  a korlátozás  ezen  a
        szemponton alkotmányos  indok nélkül túlmenne, felmerülne az
        alapjogi jogsérelem.

             b)  Az   alapjogi   védelem   a   másik   csoport:   az
        önkormányzatok   hatáskörébe    utalt   közszolgáltatásokhoz
        kapcsolódó vagyontárgyak  esetén relatív,  tekintettel arra,
        hogy  a  tulajdonjog  elvonása  az  önkormányzati  tulajdoni
        mivoltukat indokolttá  tevő hatáskör sorsában osztozik: amíg
        a hatáskör  önkormányzati, a hozzárendelt tulajdon is az, ha
        azonban az adott hatáskör ex lege államivá válik, a tulajdon
        is  átszállhat   az   államra.   Az   önkormányzat   közjogi
        jogalanyisága e  tekintetben abban  mutatkozik meg,  hogy  e
        törzsvagyonnak  nem   minősülő   vagyontárgyak   közvetlenül
        szolgálják  valamely  önkormányzati  feladat  végrehajtását,
        illetve azok  valamely  önkormányzati  hatáskör  ellátásának
        tárgyi   feltételei.   Ennek   megfelelő   megkülönböztetést
        tartalmaz  a   Vátv.  2.§-a   (a  feladat-   és   hatáskörök
        összhangjának   követelményét    emeli   ki   az   ehhez   a
        rendelkezéshez fűzött miniszteri indokolás).

             Mivel rendeltetésük az, hogy az adott hatáskör, illetve
        feladat  ellátását  biztosítsák,  a  törzsvagyonhoz  hasonló
        abszolút és  feltétlen védelem  nem indokolt.  Adott esetben
        ugyanis  nem   az  önkormányzat   tulajdonhoz  való  jogának
        sérelméről, hanem  arról van  csupán szó, hogy a tulajdonjog
        együtt mozog a hatáskörrel (funkcióval).

             Tekintettel  arra,   hogy  az  önkormányzati  autonómia
        határai  a   törvény  által  meghatározottak  [Öt.  1.§  (3)
        bekezdés], az önkormányzat feladatkörének terjedelmét, - így
        az ahhoz  tartozó vagyontárgyakat - illetően nem feltétlenül
        van  alapjogi  helyzetben.  Valamely  önkormányzati  funkció
        államivá válása esetében annak alkotmányosságát az dönti el,
        hogy a  feladat átminősítése  nem jelenti-e az önkormányzati
        önállóság alkotmányellenes korlátozását.

             c) Mindazon  vagyontárgyak, melyek  sem az  első, sem a
        második csoportba nem tartoznak, az önkormányzat ex lege nem
        kötött, "szabad"  vállalkozási vagyonát  alkotják  [például:
        Alkotmány 44/A.§ (1) bekezdés b) pont].

             Az   önkormányzat    közjogi   jogalanyiságából   adódó
        korlátozással azonban  itt is  találkozunk: az  Öt. 80.§ (3)
        bekezdése -  a már  említett 80.§  (2)  bekezdés  mellett  -
        ugyanis kimondja: a helyi önkormányzat vállalkozása kötelező
        feladatainak ellátását  nem veszélyeztetheti,  továbbá  csak
        olyan vállalkozásban  vehet részt,  amelyben felelőssége nem
        haladja  meg  vagyoni  hozzájárulásának  mértékét.  Jóllehet
        elsődlegesen e  rendelkezések az önkormányzatot is megillető
        vállalkozás   jogának    [Alkotmány   9.§    (2)   bekezdés]
        korlátozásáról szólnak,  mögöttesen  az  egyébként  "szabad"
        önkormányzati vállalkozási  vagyon fölötti rendelkezései jog
        közvetett megkötéséről  van  szó.  Ezektől  -  a  törvényben
        tételesen  felsorolt  -  korlátoktól  eltekintve  azonban  e
        harmadik  csoportra   nézve  az   önkormányzatot   megillető
        tulajdonhoz  való   jogra  vonatkozó   alkotmányos   védelem
        egyebekben azonos a magánjogi jogalanyokéval.

             5.2. Az  önkormányzatra, mint  tulajdonosra - a közjogi
        jogalanyiságból   fakadó   eltérésekkel   (korlátozásokkal),
        melyeket maga  az önkormányzatokat,  mint  jogi  személyeket
        éppen ilyen  jogállással konstituáló,  valamint  tulajdonhoz
        való alapjogukat éppen ilyen tartalommal kitöltő Öt. határoz
        meg -,  ugyanúgy a  Polgári Törvénykönyvről  szóló 1959. évi
        IV. törvény  (Ptk.) megfelelő  rendelkezései irányadók, mint
        minden más tulajdonosra. Ezt a Ptk-t módosító 1991. évi XIV.
        törvény  is   megerősítette,  amikor  a  Ptk.  hatályát  "az
        önkormányzati ...  szervezetekre és vagyoni viszonyaikra" is
        kiterjesztette.

             6. Az  Lt. 45. és 54.§-a az önkormányzatok tulajdonában
        álló lakások és nem lakás céljára szolgáló helyiségek bérlői
        javára alapít vételi jogot.

             6.1. Az  Alkotmánybíróság korábban megállapította, hogy
        a vételi  jog a  polgári jogi  tulajdonjog korlátozása - nem
        pedig kisajátítás  -, ahol  a tulajdonosváltozás attól függ,
        hogy a  tulajdonos gyakorolja-e  vételi jogát.  A vételi jog
        nem minősül  kisajátításnak, alkotmányosságát  ezért nem  az
        Alkotmány 13.§  (2) bekezdése,  hanem  13.§  (1)  bekezdése,
        valamint  8.§   (2)  bekezdése  alapján  kell  elbírálni.  A
        törvényen  alapuló   vételi  jog   akkor  sem   minősül   át
        kisajátítássá, ha  alkotmányellenes: ilyenkor a vételi jogot
        alapító  (alkotmányellenes)   törvényt  kell  megsemmisíteni
        [16/1991 (IV.20.) AB határozat III. 3. pont; 28/1991 (VI.3.)
        AB határozat I. A/3. 2. pont].

             Az Alkotmánybíróság ugyanakkor óvakodott attól, hogy az
        adott ügyben  lefolytatott -  az egykori társadalmi tulajdon
        egyik  formájára:   a   mezőgazdasági   termelőszövetkezetek
        termőföldtulajdonára   vonatkoztatott   és   korlátozott   -
        alkotmányossági  vizsgálat   eredményét  (melynek   során  a
        törvényen alapuló vételi jogot az adott esetben a társadalmi
        tulajdon   lebontásának    a    rendszerváltozásból    adódó
        feladatával  összefüggésbe   hozva  alkotmányosnak  találta)
        általánosítsa. A  kárpótlással kapcsolatban  rögzített  -  a
        vételi  joggal   kapcsolatos   -   megállapításoknak   nincs
        precedens-jellege, és  azokra újabb törvényen alapuló vételi
        jog esetén  - hacsak  a  rendszerváltozás  és  a  társadalmi
        tulajdon lebontásának  közös feladata  nem fogja  egységbe a
        kárpótlási és az újabb jogszabályt - hivatkozni nem lehet.

             6.2. Az  Lt. esetében  rendszerváltozással  kapcsolatos
        vonatkozásokról,   a    társadalmi   tulajdon   lebontásának
        alkotmányos feladatáról  nincs szó.  Az Lt.  által alapított
        vételi jog alkotmányosságát ezért önállóan kell vizsgálni.

             Az Lt.  által  alapított  vételi  jog  az  önkormányzat
        tulajdonjogát  megterheli   azáltal,  hogy   a   tulajdonjog
        rendelkezési részjogosítványának gyakorlásától a tulajdonost
        öt  évre  megfosztja.  Az  adott  esetben  a  tulajdonjog  a
        tulajdonos akaratától  függetlenül, sőt esetleg kifejezetten
        akarata ellenére száll át a vételi jog jogosultjára.

             6.3. A  Ptk. 375.§-ában szabályozott vételi jog fogalmi
        eleme az,  hogy a  tulajdonos  maga  enged  vételi  jogot  a
        jogosultnak,   amikor   ebben   az   akaratmegegyezésben   a
        tulajdonos akarati  autonómiája megfelelően kifejezésre jut:
        polgári   jogi    tulajdonjogát   maga   korlátozta,   annak
        rendelkezési részjogosítványáról  maga mondott le a jogosult
        javára  az   opciós  szerződéssel.  A  tulajdonos  ezért  az
        Alkotmány 13.§  (1) bekezdésében  rögzített tulajdonhoz való
        jogának  sérelmére   annál  kevésbé   hivatkozhat,  mivel  a
        korlátozásban,  a   rendelkezési   részjogosítványról   való
        lemondásban éppen  akarati autonómiája nyilvánult meg, így a
        tulajdonhoz  való  jog  sérelmére  hivatkozása  során  saját
        jognyilatkozatával,    mint     jogi     ténnyel     kerülne
        ellentmondásba.

             6.3.1. Az  Lt. által alapított vételi jog ezzel szemben
        a tulajdonos  akarati autonómiáját a vételi jog alapításából
        teljességgel   kizárja,    így    a    tulajdonos    akarati
        autonómiájának megnyilvánulása nélkül kerül olyan helyzetbe,
        hogy tulajdonjoga egy határidőhöz és egy feltételhez kötötté
        válik. A  vételi jog  gyakorlására nyitva álló öt év ugyanis
        egyrészt  olyan  időhatározás,  amelynek  leteltéig  fennáll
        tulajdonjoga akár  akarata  ellenére  történő  átszállásának
        lehetősége:  az  Lt.  által  konstituált  vételi  jog  tehát
        megnyitja a  tulajdonjog elvonásának lehetőségét. A jogosult
        egyoldalú  akaratnyilatkozata   másrészt   olyan   feltétel,
        amelynek  bekövetkeztére   a  tulajdonosnak   szintén  nincs
        befolyása: akarati  autonómiája e korlátozással kapcsolatban
        sem jut kifejezésre.

             6.3.2. A  tulajdonjog  azonban  -  mint  a  dologi  jog
        intézménye  -  fogalmilag  abszolút  szerkezetű  és  negatív
        tartalmú jogviszonyt  jelent.  A  polgári  jogi  tulajdonjog
        fennállása időhatározástól  és feltételtől  való függést nem
        tűr. A  tulajdonjog gyakorlása  természetesen  korlátozható,
        ennek keretében  korlátozható a rendelkezési részjogosítvány
        is. Ha  azonban a  rendelkezési részjogosítványt  törvénnyel
        úgy korlátozzák,  hogy a  tulajdonos  akarati  autonómiáját,
        közreműködését a  vételi jog  alapításából teljesen  kizárva
        megnyitják a tulajdonjog átszállásának lehetőségét, akkor ez
        a korlátozás  már a  tulajdonjog fennállását  és nem  csupán
        gyakorlását érinti.

             A tulajdonjog  elvonásának  állandó  veszélye  miatt  a
        tulajdonjog fennállása  időhatározástól és feltételtől válik
        függővé.   A   tulajdonjog   jogszabállyal   történő   olyan
        korlátozása,  megterhelése,   amely  a   tulajdonos  akarati
        autonómiáját e  tekintetben teljesen  kizárja, legfeljebb és
        csak  a   tulajdonjog  gyakorlására,   de  nem  fennállására
        vonatkozhat.  Amikor  az  Alkotmánybíróság  a  mezőgazdasági
        termelőszövetkezetek  földeladásaira   nézve  alkotmányosnak
        találta  elidegenítési   ügyleteiknek  jogszabály   által  a
        vagyonellenőrző bizottságok  hozzájárulásához kötését, éppen
        a   tulajdonjog   gyakorlásának   megterheléséről   és   nem
        fennállásának (elvonásának) alkotmányosságáról nyilatkozott,
        annál   is    inkább,   mert    az   adott   ügyletekben   a
        tulajdonátszállást, az elidegenítést maguk a tulajdonosok: a
        szövetkezetek kezdeményezték [7/1991 (II.28.) AB határozat].

             6.3.3. Az  Lt. által  alapított vételi jog a tulajdonos
        önkormányzat akarati  autonómiáját a  tulajdon átszállásából
        teljesen kizárja, így az - a tulajdonjog fennállását érintve
        - már  nem a  tulajdonjog átszállásának, hanem a tulajdonjog
        elvonása lehetőségének  minősül. Az  Lt.  által  konstituált
        vételi  jog   olyan  jogi   helyzetet  létesít,  amelyben  a
        tulajdonos   formailag-jogilag   ugyan   tulajdonosa   marad
        dolgának, valójában azonban e jogának csupán a birtoklási és
        használati részjogosítványát  gyakorolhatja. A  rendelkezési
        részjogosítvány megszüntetése  folytán a  jogilag tulajdonos
        ténylegesen már csak használója marad a dolognak.

             Megítélésem  szerint   az  elidegenítési  és  terhelési
        tilalom  -   bár  természetét   tekintve   (a   rendelkezési
        részjogosítványt érintvén)  e tekintetben  hasonló a  vételi
        joggal  való   megterheléshez  -   nem  vet   fel  általában
        alkotmányossági aggályokat,  mert nem  eredményezi  a  dolog
        tulajdonjogának    átszállását;     éppen    az    átszállás
        megakadályozását célozza.

             A polgári  jogi  tulajdonosnak  -  akarata  ellenére  -
        puszta   használóvá    degradálása   ugyan   nem   változtat
        (egyenlőre)   azon,    hogy   a    dolognak    változatlanul
        formáljogilag tulajdonosa, hiszen a tulajdonjog átszállásáig
        ő a tulajdonos, azonban ez a tulajdonjog már nem tartalmazza
        a rendelkezési  részjogosítványt.  Márpedig  a  rendelkezési
        részjogosítvány fennállása  - akár korlátozottan biztosított
        részjogosítvány-gyakorlási  lehetőséggel   -  az,   amely  a
        tulajdonost   dogmatikailag    -   megkülönböztetve   őt   a
        birtokostól, vagy  a  használótól  (Ptk.  XIII.  fejezet)  -
        tulajdonossá teszi.  A tulajdonos  alapvetően a rendelkezési
        részjogosítvány fennállásától az, ami.

             6.3.4. Ha  viszont a  tulajdonos-önkormányzatot akarati
        autonómiája  kikapcsolásával,   adott  esetben  kifejezetten
        akarata ellenére  az Lt.  rendelkezése (az  általa alapított
        vételi jog)  hozza az említett jogi helyzetbe, alkotmányjogi
        értelemben  tulajdonhoz   való  joga  sérelmének  lehetősége
        felmerül. Ez  a jogi  helyzet nem elsősorban polgári jogilag
        aggályos, hiszen nem jár feltétlenül és automatikusan, hanem
        csak  feltételesen  (a  jogosult  egyoldalú  nyilatkozatától
        függően) a  tulajdonjog elvonásával.  Az önkormányzat  tehát
        polgári jogilag  tulajdonos marad, azonban tulajdonjogának -
        rendelkezési    részjogosítványára     vonatkozó     akarati
        autonómiája   kikapcsolásával   megvalósuló   -   átszállása
        alkotmányjogilag  már   tulajdonelvonásnak  minősül,  és  ez
        felveti  a   tulajdonhoz  való   joga  esetleges  sérelmének
        lehetőségét. Az  Lt. által  alapított vételi  jogot ezért az
        Alkotmány  13.§   (1)  bekezdése   és  8.§   (2)   bekezdése
        függvényében kell vizsgálni.

             Amíg az önkormányzat polgári jogilag akár vételi joggal
        terhelten is  tulajdonosa marad dolgának, alkotmányjogilag a
        tulajdonelvonás puszta  lehetősége is a tulajdonhoz való jog
        sérelmét  jelenti   akkor,  ha  e  lehetőség  megnyílta  nem
        feltételezi  a   tulajdonhoz  való  jog  alanyának  legalább
        minimális közreműködését,  akarati  autonómiájának  legalább
        egy minimális  szinten történő  megőrzését. Sérelmet szenved
        ugyanis ekkor  a tulajdonhoz való jog azon vonatkozása, mely
        védelmet biztosít  a megszerzett  tulajdon elvonása ellen. A
        tulajdonos tehát még polgári jogilag ugyan tulajdonos lehet,
        amikor alkotmányjogilag tulajdonhoz való jogának sérelme már
        felmerül,   hiszen    tulajdonjogát   akarati    autonómiája
        legfontosabb    szeletének,     tulajdonjoga    rendelkezési
        részjogosítványának megszüntetésével vonhatják el.

             A tulajdonjog  elvonása lehetőségének  a  tulajdonos  -
        rendelkezési   részjogosítványra    vonatkozó   -    akarati
        autonómiája kikapcsolásával  való megteremtése a tulajdonjog
        fennállását (és  nem  gyakorlását)  érintő  megterhelésként,
        korlátozásként már a tulajdonhoz való jog lényeges tartalmát
        érinti, hiszen  az állam  az alapjogi jogosult ezen alapjogi
        pozícióját szünteti  meg.  Az  Lt.  által  az  önkormányzati
        tulajdon terhére  létesített vételi  jog tehát a tulajdonhoz
        való jog  olyan korlátozása, amely - legalábbis az Lt. által
        bevezetett formában - még törvénnyel sem lehetséges.

             Az Lt.  által  alapított  vételi  jog  következésképpen
        sérti az  Alkotmány 8.§  (2) bekezdését, 13.§ (1) bekezdését
        és az  önkormányzati tulajdont  kiemelten, nevesítetten védő
        12.§ (2)  bekezdését, a  42.§-át,  valamint  a  44/A  §  (1)
        bekezdés b/pontját, ezért alkotmányellenes.

             7. Megítélésem  szerint a vételi jog Lt.-beni alapítása
        alkotmányos indok  nélkül, önkényesen  különbséget  tesz  az
        önkormányzati tulajdon  és az  egyéb tulajdon  között. Ez  a
        megkülönböztetés nem  önmagában tilos,  hanem azért, mert az
        alkotmányos  indok   hiánya  mellett   [21/1990.  (X.4.)  AB
        határozat]   olyannak   sem   minősül,   amely   az   állami
        gazdaságpolitika mérlegelésen  alapuló döntési  körébe esne,
        és esetleg  ezen az alapon lenne alkotmányosnak elfogadható.
        Ez a  megkülönböztetés sérti az Alkotmány  70/A. §-át, ezért
        alkotmányellenes.

             8. Utalni  kell azonban  arra, hogy az önkormányzat nem
        természetes, hanem  jogi  személy,  ezen  belül  is  közjogi
        jogalany, ezért  már ennél  fogva sem  bírhat a  természetes
        személyekhez hasonló  szélesebb körű  és kevésbé feltételes,
        inkább  abszolutizálható   alapjogi  védelemmel.  A  közjogi
        jogalany  -  mint  amelyet  eleve  jogszabály  konstituál  -
        tulajdonhoz  való   joga,  amelynek   konkrét   tulajdonjogi
        pozícióját is  a jogalkotó tölti ki tartalommal, kétszeresen
        is korlátozható. Egy ilyen korlátozás nem feltétlenül és nem
        önmagában  véve  alkotmányellenes.  Mód  van  arra,  hogy  a
        törvényhozó  eleve   korlátozásokkal  terhelt  tulajdonjogot
        rendeljen oda  a közjogi  jogalanyhoz, amint  ez a  korábban
        állami tulajdonban  és tanácsi  kezelésben volt  lakások  és
        helyiségek   önkormányzatok   részére   történő   átadásakor
        történt. Az  említett 32/1969. (IX.30.) Korm. rendelet éppen
        ilyen korlátozást  kodifikált.  Arra  is  mód  van,  hogy  a
        jogalkotó a  megszerzést  követően  utólag  konstituáljon  a
        közjogi  jogalany   tulajdonjogát   érintő   korlátozásokat.
        Mindkét esetben azonban természetes követelmény a korlátozás
        alkotmányossága. A  kérdés az,  hogy a törvényhozó a számára
        kétszeresen is  nyitva álló  korlátozási lehetőséggel  élve,
        vagy  azzal   -  alkotmányellenes  helyzetet  kodifikálva  -
        visszaélve töltötte-e  meg tartalommal a számára nyitva álló
        közjogi  jogalanyiság   tényéből   adódóan   a   természetes
        személyhez  képesti  nagyobb  szabályozási  mozgásteret.  Az
        Alkotmánybíróság utal  arra, hogy az Öt. maga is korlátozott
        tulajdonjogot rendelt az önkormányzatokhoz.

             Megítélésem  szerint   az  önkormányzatok   lakás-   és
        helyiségtulajdonára   vonatkozó   tulajdonjogának   Lt.-beli
        korlátozása  sérti   az  Alkotmány  által  általában  és  az
        önkormányzatok tekintetében  nevesítetten is  megfogalmazott
        és védett tulajdonhoz való jogot, valamint a diszkrimináció-
        tilalmat; a  jogalkotó a  számára a közjogi jogalany polgári
        jogi tulajdonjoga  korlátozó jellegű  szabályozására  nyitva
        álló lehetőséggel  - alkotmányellenes  helyzetet teremtve  -
        visszaélt.

             Az Öt.-nek  és az  1991. évi  XXXIII. törvény  2.§  (7)
        bekezdésének az elidegenítéssel kapcsolatos későbbi törvényi
        szabályozásra  utalása  semmiféle  logikai  kapcsolatba  nem
        hozható a  tulajdonhoz való  jog olyan értelmezésével, amely
        szerint a  piacgazdaságnak és  a többpártrendszeren  alapuló
        parlamentáris  demokráciának   egyaránt  alapintézményét  és
        alapvető garanciáját  képező ezen  alapjog tartalma  nem  az
        állagra, hanem  csak az  érték garantálására vonatkozik. Egy
        későbbi "külön"  törvény megalkotására  történő  -  szokásos
        kodifikációtechnikai - utalás az adott esetben a tulajdonhoz
        való  alkotmányos   alapjog   tartalmára   nézve   semmiféle
        támponttal nem szolgál. A tulajdonhoz való elvont alapjognak
        az Alkotmányban  történő kinyilvánítása konkrét tartalom - a
        védett     tárgy     -     meghatározása     nélkül     üres
        szándéknyilatkozattá degradálódik. Az abszolút szerkezetű és
        negatív   tartalmú    polgári   jogi    tulajdonjognak    az
        alkotmányjogi  tulajdonhoz  való  jogtóli  eloldása  ezt  az
        alapjogot kiüresíti  és azt  minden hitelétől  megfosztva  -
        tartalmatlan kategóriaként  deklarálja. Arra  az  alapjogra,
        amelynek védett  jogtárgya nincs, hivatkozni ugyan lehet, de
        többé nem  érdemes.  A  tulajdonosi  jogállást  és  a  dolog
        tulajdonjogát az  értékgarancia -  mint  védett  jogtárgy  -
        azért  nem   helyettesítheti,  mert   az   értékgarancia   a
        kisajátítás által védett jogtárgy - közérdek által indokolt,
        azonnali, feltétlen és teljes kártalanítással kisért közjogi
        természetű   tulajdonelvonás    -   egyik    eleme.   Mindez
        természetesen  azt   is  jelenti,  hogy  a  hatályos  magyar
        Alkotmány értelmében  - hacsak  nem kisajátítás formájában -
        sem államosításra,  sem ahhoz  hasonló már tulajdonelvonásra
        nincsen  alkotmányos   lehetőség.  Ilyen   lehetőséget  csak
        alkotmányozással lehet megnyitni.

             Mindezekre tekintettel  egy  forgalmi  értéken  történő
        kvázi-kisajátítást  magában  foglaló  vételi  jog  esetleges
        kodifikálása aggályos,  mivel  így  elmosódik  az  Alkotmány
        által szabályozott  tulajdonhoz való  jog és  a  kisajátítás
        közötti  határ.   A  tulajdonhoz   való  jogba  kisajátítási
        lehetőség  értékgaranciával   sem   fér   bele.   A   teljes
        kártalanítás   melletti    tulajdonelvonásnak   ugyanis    a
        kisajátítás   [Alkotmány    13.§   (2)   bekezdés]   szigorú
        feltételrendszerének  kell  megfelelnie.  Az  önkormányzatok
        tulajdonában  álló   lakások  bérlői   számára   biztosított
        törvényen alapuló vételi jog még akkor sem válik alkotmányos
        kisajátítássá, ha teljes kártalanítás mellett történik, mert
        a bérlők  kedvezményezése esetében hiányzik a közérdek, mint
        feltétel.  A  lakásgazdálkodás  nem  ilyen  indok,  mert  az
        önkormányzati lakásállománynak  a bérlők  tulajdonába  adása
        éppenhogy  végképp   lehetetlenné  tesz   bármiféle   állami
        lakáspolitikát, lakásgazdálkodást.  Ettől  eltekintve  sincs
        lehetőség arra,  hogy az  állam  más  tulajdonának  rovására
        alkotmányos korlátozás  nélkül lakáspolitikát  (vagy bármely
        más gazdaság-  vagy társadalompolitikát)  folytasson.  Ha  e
        politikák a  tulajdon elvonásával  járnak, akkor  ez csak  a
        kisajátítás keretei között lehetséges. Az Lt.-beli törvényen
        alapuló vételi  jog intézményének  - akár  az egyébként is a
        kisajátítás   fogalomkörébe   tartozó   értékgaranciával   -
        alkotmányoskénti elfogadása  kijátssza  mind  a  tulajdonhoz
        való  jog,   mind  a   kisajátítás  által   előírt   szigorú
        alkotmányos biztosítékokat azáltal, hogy e vételi jognak sem
        a tulajdonhoz  való jog,  sem a  kisajátítás feltételeit nem
        kell már teljesítenie.

             Megítélésem   szerint    az   Lt.-beli    vételi    jog
        alkotmányellenessége szempontjából  a két  intézmény világos
        elhatárolása sarkalatos  kérdés. Ha  ugyanis  a  tulajdonhoz
        való jogba  bele lehet értelmezni egy "sajátos" kisajátítási
        lehetőséget, elmosódik  a határ  a tulajdonhoz való jog és a
        kisajátítás között.  Nem lehet  a jövőben  tudni, hogy  mire
        terjed ki  a tulajdonhoz való jog alkotmányos biztosítéka és
        mitől  véd   meg  a  kisajátítás  garanciális  feltételekhez
        kötése. Az  értékgaranciára redukált  tulajdonhoz való jogba
        foglalt -  az állag  és az érték közötti - átválthatóság úgy
        teszi viszonylagossá,  bizonytalan tartalmúvá  a tulajdonhoz
        való jogot,  hogy nem vált át kisajátítássá: úgy kerül ki az
        előbbi védelme alól, hogy nem kerül át az utóbbi alkotmányos
        intézménynek a  védőszárnyai alá.  Az a tulajdonjog, amelyre
        nem vonatkozik sem a tulajdonhoz való jog, sem a kisajátítás
        garanciája, tehát amelyre nézve a forgalmi érték megtérítése
        mellett  -   kisajátítást  megalapozó   közérdek  nélkül   -
        tulajdonelvonás lehetséges, már nem tulajdonjog.

        Budapest, 1993. december 21.
                                                      Dr. Vörös Imre
                                                       alkotmánybíró

        Fenntartás nélkül csatlakozom.
                                                    Dr. Szabó András
                                                       alkotmánybíró

        .
        English:
        .
        Petition filed:
        .
        .
        Number of the Decision:
        .
        64/1993. (XII. 22.)
        Date of the decision:
        .
        12/21/1993
        .
        .