English

Hungarian
Ügyszám:
.
935/B/1993
Előadó alkotmánybíró: Sólyom László Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A határozat száma: 64/1993. (XII. 22.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 1993/373
.
A határozat kelte: Budapest, 12/21/1993
.
.
A határozat szövege (pdf):
    .
    A határozat szövege:
    .
    A határozat szövege:
                     A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

      Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenessége utólagos
      vizsgálatára irányuló  eljárásban -  Dr. Szabó András és Dr.
      Vörös Imre  alkotmánybíró párhuzamos véleményével - meghozta
      a következő

                              határozatot:

      Az  Alkotmánybíróság   megállapítja,  hogy   a  lakások   és
      helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó
      egyes szabályokról  szóló 1993.  évi LXXVIII. törvény 45.§-a
      (1) bekezdésével  illetve 54.§-a  (1) bekezdésével alapított
      vételi jog  alkotmányellenes; ennek  folytán a  törvény  45-
      63.§-ait, a 83.§ (1) bekezdésének második mondatát és a 89.§
      (3) és  (4) bekezdését  e határozat  közzétételének napjával
      megsemmisíti.

      Az Alkotmánybíróság a törvény 20.§-a (2) bekezdése, a 34. és
      a 35.§, a 43.§ (1) bekezdése, a 75.§ (1) bekezdése és a 76.§
      (2)   bekezdése    alkotmányellenességének   megállapítására
      vonatkozó  indítványokat  és  a  megsemmisítésükre  irányuló
      kérelmeket elutasítja.

      Az Alkotmánybíróság  ezt a  határozatát a  Magyar Közlönyben
      közzéteszi.
                                 Indokolás

                                     I.

        1993. július  30-án hirdették  ki a  lakások  és  helyiségek
        bérletére,  valamint  az  elidegenítésükre  vonatkozó  egyes
        szabályokról  szóló   1993.   évi   LXXVIII.   törvényt   (a
        továbbiakban: Lt.).  A törvény rendelkezései 1994. január 1-
        jén lépnek  hatályba, ám egyes (az önkormányzati tulajdonban
        álló     lakások      elidegenítésének,      megterhelésének
        megakadályozását és  bérlőinek védelmét szolgáló) szabályait
        már a törvény kihirdetésének napjától alkalmazni kell.

        A  törvény   kihirdetését  követően  az  Alkotmánybírósághoz
        számos   -    a   jogszabály    különböző   rendelkezéseinek
        alkotmányossági  vizsgálatát   kérő  -  indítvány  érkezett,
        amelyeket az  Alkotmánybíróság egyesített,  és jelen ügyszám
        alatt folyó  eljárásban bírált  el.  Tekintettel  a  törvény
        közeli hatálybalépésére  és az  önkormányzatoknak a  törvény
        végrehajtásával   kapcsolatos    várható    rendeletalkotási
        tevékenységére,  valamint  arra,  hogy  az  Alkotmánybíróság
        jelenleg nem  rendelkezik  az  ún.  "ideiglenes  intézkedés"
        hatáskörével, az  Alkotmánybíróság megfontolásra ajánlotta a
        törvényhozónak a  törvény hatálybalépésének elhalasztását az
        alkotmánybírósági döntés meghozataláig.

        1. Az  indítványozók egyike  kezdeményezte az  Lt. 20.§  (2)
        bekezdése azon  rendelkezésének alkotmányossági vizsgálatát,
        amely a  jogcím nélküli  lakáshasználat kezdetétől számított
        hat  hónap   elteltével  lehetővé  teszi  a  használati  díj
        emelését. Az  indítványozó  szerint  ez  a  szabály  a  volt
        házfelügyelőkkel,    mint     jóhiszemű    jogcím    nélküli
        lakáshasználókkal  szemben   az  Alkotmány   70/A. §-a által
        tiltott hátrányos megkülönböztetést jelent, továbbá sérti az
        érintettek emberi méltósághoz való jogát.

        2.   Indítvány    érkezett   az   Lt.   34.   és   35.§-ának
        alkotmányossági    vizsgálatára    vonatkozóan.    Ezek    a
        rendelkezések    önkormányzati     jogforrásban     rendelik
        meghatározni  az  önkormányzati  lakások  lakbérének  és  az
        önkormányzat által  nyújtandó  lakbértámogatásnak,  valamint
        annak a  díjnak a  mértékét, amelyet az önkormányzat által a
        bérlőnek nyújtott  különszolgáltatásért a  bérlőnek meg kell
        térítenie. Az  indítványozó szerint a szociális igazgatásról
        és a  szociális ellátásról  szóló 1993. évi III. törvény már
        felhatalmazta  az   önkormányzatot   a   lakbér   mértékének
        megállapítására, így  jelen törvénynek  ugyanilyen  tartalmú
        rendelkezése anélkül,  hogy a  szociális törvényre bármilyen
        formában is hivatkozna, a jogalkalmazásban és a helyi szintű
        jogalkotásban bizonytalanságot teremthet.

        3. Az egyik indítványozó alkotmányellenes diszkriminációként
        és az  Alkotmány  70/B. §-ában biztosított,  a  munka  és  a
        foglalkozás    szabad    megválasztására    vonatkozó    jog
        megsértéseként értékelte  az Lt. 43.§ (1) bekezdésének azt a
        rendelkezését, melynek  értelmében  a  helyiségek  bérletére
        határozatlan   időre   kötött   szerződéseket   a   bérbeadó
        cserehelyiség biztosítása  nélkül is  felmondhatja,  míg  az
        önkormányzati helyiségek  esetében ez  a  jog  öt  évig  nem
        illeti meg a bérbeadót.

        4. Számos  indítványozó kérte  az Lt.-nek  az önkormányzati,
        valamint az  állami lakások  és helyiségek  elidegenítéséről
        szóló harmadik  része (45-61.§§-ok)  vételi jogra  vonatkozó
        rendelkezéseinek alkotmányossági felülvizsgálat:

        a) Az  indítványozók  álláspontja  szerint  a  vételi  jogra
        vonatkozó rendelkezések  sértik az  Alkotmány  8.§-ának  (2)
        bekezdését, mert  a vételi  jog  a  tulajdonos  rendelkezési
        jogának olyan  korlátozása, amely  az  ezzel  elérni  kívánt
        célhoz képest  aránytalan. Az indítványozók szerint ezért az
        Lt.-nek a  vételi jogra vonatkozó rendelkezései az Alkotmány
        9.§  (1)   bekezdésének,  illetve   13.§  (1)  bekezdésének,
        valamint az  önkormányzati tulajdon  tiszteletben tartásáról
        szóló 12.§ (2) bekezdésének sérelmével járnak.

        b)  Az   indítványozók  véleménye   szerint  az   Lt.-nek  a
        részletfizetési kedvezményt  megállapító rendelkezése (50.§)
        szintén  sérti   az  Alkotmánynak  a  tulajdonosi  autonómia
        tiszteletbentartását garantáló rendelkezéseit.

        c) Az adás-vételi szerződés tartalmi elemei között a vételár
        meghatározása, kevés  kivételtől  eltekintve  (hatósági  ár,
        bíróság által  megállapított ár),  a felek  megállapodásának
        eredménye. Ennek  törvény  általi  meghatározása  (49.§)  az
        indítványozók szerint  ugyancsak sérti  az  Alkotmány  által
        biztosított magánautonómiát.

        d) Az  Lt.-nek az  a rendelkezése [57.§ (5) bekezdés], amely
        lehetővé teszi,  hogy a  vételi  jog  jogosultja  kárpótlási
        jegyét névértékben  felhasználja  a  vételi  joggal  terhelt
        helyiségek   megvásárlásakor,   az   indítványozók   szerint
        ellentétes    az     Alkotmánybíróság     16/1991.(IV.20.)AB
        határozatában foglaltakkal,  amely szerint amennyiben a volt
        társadalmi tulajdonból  egy új  tulajdonforma (jelen esetben
        köztulajdon ) már   létrejött,  nincs   mód  arra,   hogy  a
        tulajdonjog  új   jogosultját  a  volt  társadalmi  tulajdon
        egykori létrejöttéből ma adódó kötelezettségekkel terheljék.
        Márpedig azzal,  hogy az  állam a  törvényben  áthárítja  az
        önkormányzatokra   a    kárpótlási   jegyek    értékállósága
        viselésének terhét  (amennyiben névértékben kell elfogadniuk
        a  kárpótlási   jegyeket),  éppen   őket   sújtja   a   volt
        tulajdonosok tulajdonhoz juttatásának terhével.

        e) Több  indítványozó  formai  alkotmányossági  kifogást  is
        támasztott  az   Lt.-nek   az   ingatlanok   elidegenítésére
        vonatkozó szabályaival  szemben, hivatkozva  arra,  hogy  az
        Alkotmány 44/C.§-a  értelmében az  önkormányzatok  alapjogai
        kizárólag a  jelenlévő képviselők kétharmadának szavazatával
        elfogadott törvénnyel  korlátozhatók, márpedig az Lt.-t csak
        ún. feles szavazati aránnyal fogadta el az Országgyűlés.

        5. Az indítványozók egyike viszont az Alkotmány 70/A. §-ában
        tiltott hátrányos  megkülönböztetést lát  az  Lt.  45.§  (5)
        bekezdése d)  pontjának abban  a  rendelkezésében,  amely  a
        műemléképületben lévő  lakások tekintetében kizárja a vételi
        jogot.

        6.  Egy   indítványozó  az  Alkotmány  tulajdonra  vonatkozó
        rendelkezéseivel,  valamint   a  szövetkezetek  támogatására
        vonatkozó 12.§  (1) bekezdésével  ellentétesnek tarja az Lt.
        47.§  (5)   bekezdését,  mely   azzal,   hogy   előírja   az
        elidegenítendő  épületnek   a  vételről   való  megállapodás
        létrejöttével egyidejűleg  társasházzá  történő  alakítását,
        lehetetlenné teszi a lakásszövetkezetté alakulást.

        7. Több  indítványozó szerint  a törvény  negyedik  részének
        azon rendelkezései,  amelyek az  eladásból  folyó  bevételek
        felhasználásának módját  korlátozzák (62-63.§),  szintén  az
        önkormányzatok  bevételeikkel   való  önálló  gazdálkodására
        vonatkozóan az Alkotmányban [44/A.§ (1) bekezdés b) pont] és
        a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvényben (a
        továbbiakban: Öt.)  [1.§ (6)  bekezdés, 80.§  (8)  bekezdés]
        biztosított jogait sértik.

        8. Az  indítványozók egyike  szerint a  Polgári Törvénykönyv
        226.§  (2)   bekezdésével  ellentétes   az  Lt.   63.§   (1)
        bekezdésének az  a rendelkezése,  amely a  fővárosi kerületi
        önkormányzatokat  arra  kötelezi,  hogy  az  elidegenítésből
        származó bevételeiknek keretében az 1970. január 1. és 1993.
        december 31. között kötött adásvételi szerződésekből befolyó
        vételárhátralékok 50  százalékát is  átengedjék  a  fővárosi
        önkormányzatnak.

        9. Indítvány  érkezett az  Alkotmánybírósághoz, mely  az Lt.
        75.§  (1)   bekezdésének   a   szolgálati   lakásra   kötött
        szerződések megszűnésére  vonatkozó szabályait  kifogásolja.
        Az indítványozó  szerint  az,  hogy  a  lakással  rendelkező
        szervvel  fennálló   munkaviszony  megszűnése,   illetve   a
        szolgálati  lakásra   jogosító  munkakör   vagy  tevékenység
        megszűnése automatikusan  megszünteti a  bérleti szerződést,
        alkotmányellenes megkülönböztetést  jelent  a  házfelügyelői
        szolgálati lakásokban élők számára, veszélyeztetve szociális
        biztonságukat.

        10. Több  indítványozó álláspontja  szerint az önkormányzati
        autonómia megsértését  jelenti az Lt. 76.§ (2) bekezdése is,
        mert az ebben a rendelkezésben foglalt lakbéremelési tilalom
        egyrészt  bevételeiket   csökkenti,  másrészt  a  jogszabály
        hatálybalépését megelőző  időre is  kötelezettséget  állapít
        meg az önkormányzat számára.

        A   belügyminiszter    az   Alkotmánybíróság   megkeresésére
        kifejtette álláspontját.

                                    II.

        1. Az önkormányzatok tulajdonhoz juttatása olyan jogalkotási
        folyamat  keretében   ment  végbe,   amelynek   lezárásaként
        értékelendő az Lt. hatályba lépése. Az Lt. 1.§ (1) bekezdése
        értelmében a  törvény hatálya  minden lakásra és a nem lakás
        céljára szolgáló  helyiségekre terjed  ki,  vagyis  a  helyi
        önkormányzat tulajdonában  lévő lakásokra és az önkormányzat
        tulajdonában lévő, nem lakás céljára szolgáló helyiségre is.

        Az önkormányzatok  tulajdonszerzésének  folyamatát  a  helyi
        önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény indította el.
        Az Öt.  107.§-ának  (1)  bekezdése  rendelkezett  az  állami
        tulajdonban lévő  vagyontárgyaknak arról  a köréről, amelyek
        az önkormányzatok tulajdonába kerültek. E bekezdés e) pontja
        értelmében  ilyen   vagyontárgynak  minősültek   a  tanácsi,
        illetőleg a  tanácsi ingatlankezelő szervek kezelésében lévő
        állami bérlakások.   E  lakások közül  a tanácsi  kezelésben
        lévők az  Öt. 107.§ (2) bekezdése szerint a törvény erejénél
        fogva  (ex  lege),  annak  hatálybalépésének  napján  (1990.
        szeptember 30-án) önkormányzati tulajdonban kerültek.

        2.  Megállapítható,   hogy  az   önkormányzati  lakások   és
        helyiségek köre  szélesebb az  Öt.  107.§  (2)  bekezdésében
        meghatározottnál.    Az    ezt    meghaladó    vagyontárgyak
        önkormányzatok tulajdonába  adása érdekében az Öt. 107.§ (3)
        bekezdése  értelmében   külön   törvény   megalkotása   volt
        szükséges. Az  egyik ilyen  külön törvény  az  egyes  állami
        tulajdonban  lévő  vagyontárgyak  önkormányzatok  tulajdonba
        adásáról szóló  1991. évi  XXXIII. törvény  (a továbbiakban:
        Vátv.), amelynek 1.§ (1) bekezdése szerint a megszűnt tanács
        által alapított  ingatlankezelő  vállalat  kezelésében  álló
        lakóépület,  valamint   vegyes  rendeltetésű  és  nem  lakás
        céljára szolgáló  épület, a bennük lévő állami bérlakások és
        állami tulajdonú  nem lakás  céljára szolgáló  helyiségek, a
        hozzájuk tartozó  állami tulajdonú  földdel -  a más  állami
        szerv által  kezelt épületrész  kivételével -  a  települési
        önkormányzat tulajdonába  kerülnek.  Az  1.§  (2)  bekezdése
        kimondja, hogy az épület e törvény erejénél fogva, a törvény
        hatálybalépésének napján a fekvése szerinti községi, városi,
        megyei   jogú   városi,   fővárosi   kerületi   önkormányzat
        tulajdonába kerül,  az e  törvényben meghatározott  épületek
        (épületrészek) kivételével.

        A Vátv.  2.§ (7)  bekezdés úgy  szól, hogy  az önkormányzati
        tulajdonba kerülő  lakások és  nem  lakás  céljára  szolgáló
        helyiségek elosztására, bérletére, bérére és elidegenítésére
        vonatkozó szabályokat  külön törvény  állapítja meg.  A  (8)
        bekezdés értelmében  pedig a lakások és helyiségek elosztása
        és elidegenítése,  illetve bérlete  és bére  tárgykörében  a
        helyi önkormányzat  - a  (7)  bekezdésben  említett  törvény
        keretei  között   -  a   helyi  sajátosságok   érvényesítése
        érdekében rendeletet  adhat ki. A Vátv. 2.§ (7) bekezdésében
        említett külön törvény az Lt.

        A Vátv. e külön törvény meghozataláig továbbra is alkalmazni
        rendelte az  addigi joganyagot,  a lakások elosztásáról és a
        bérletről szóló  1/1971. (II.8.)  Korm. rendeletet  és ennek
        végrehajtási  jogszabályait,   az  értékesítés  tekintetében
        pedig a  32/1969. (IX.30.)  Korm. rendeletet,  a  nem  lakás
        céljára szolgáló helyiségek bérletére vonatkozó szabályokat,
        valamint a Polgári Törvénykönyvnek a lakásbérletre vonatkozó
        rendelkezéseit.

                                    III.

        1. Az  Lt.-nek a  lakások  és  nem  lakás  céljára  szolgáló
        helyiségek elidegenítésére  vonatkozó szabályai  - a törvény
        harmadik és  negyedik része  - a  jogalkotó szándéka szerint
        lezárnák a  "tulajdoni  rendszerváltásnak"  az  ingatlanokra
        vonatkozó részét,  megteremtve a  piaci viszonyokhoz igazodó
        lakásgazdálkodás  jogi   feltételeit   és   megszüntetve   a
        bérlakásrendszer   ellentmondásait.    (Lásd    a    törvény
        preambulumát.)

        Az   Alkotmánybíróság   már   a   kárpótlással   kapcsolatos
        határozataiban is  hangsúlyozta, hogy  kizárólag a  vizsgált
        törvény  egyes   rendelkezései alkotmányosságáról  foglalhat
        állást,  a  szabályozási  koncepciót  a  törvény  szövegétől
        függetlenül     nem     minősítheti.     [28/1991.(VI.3.)AB,
        15/1993.(III.12.)AB] Az  Lt.-ben megtestesülő  lakáspolitika
        és  tulajdonbaadási   célkitűzések  köréből   is  csak  azok
        törvényi   megvalósításának    alkotmányossága   lehet    az
        alkotmánybírósági vizsgálat tárgya.

        Az  Alkotmánybíróság   feladatának  e   korlátai  között  is
        tekintettel van  az egyes  ügyek kapcsán lényeges történelmi
        körülményekre. Ez  azonban sohasem  jelentette azt,  hogy  a
        rendszerváltás rendkívüliségére hivatkozva az alkotmányosság
        követelményeiben  lehetségesnek  tartott  volna  engedményt.
        [28/1991.(VI.3.)AB, 11/1992.(III.5.)AB]

        Az "átalakulás" alkotmányos korlátok között zajlik. Az egyes
        átalakulási rendelkezések  kapcsán meghatározott alkotmányos
        feltételek a későbbi lépéseket is megkötik. A folyamat során
        esetlegesen elkövetett  koncepcionális hibák  kijavítása már
        csak e kötöttségek figyelembe vételével, és a szerzett jogok
        tiszteletben tartásával  történhet. Az  Lt. vizsgálata során
        tekintettel   kell    lenni   arra,    hogy   a   "tulajdoni
        rendszerváltásnak"    a    korábbi    társadalmi    tulajdon
        magántulajdonba adása  éppúgy része,  mint az  önkormányzati
        tulajdonnak -  nagyrészt ugyanebből  a forrásból  történő  -
        megteremtése és kifejezett védelme az Alkotmányban.

        2. Az  önkormányzatok a  volt állami  lakásokat  az  Öt.-vel
        illetve  az   Vátv.-vel  tulajdonba   kapták.   A   tulajdon
        átszállását tekintve  egyik törvény  sem hagy  kétséget:  "a
        törvény erejénél fogva, a törvény hatálybalépésének napján a
        helyi  önkormányzatok   tulajdonába  kerülnek"  a  felsorolt
        vagyontárgyak. (Öt.  107.§ (2)  bekezdés, illetve  Vátv. 2.§
        (2) bekezdés.)

        3. A  Vátv.-vel  átadott  lakásokat  és  nem  lakás  céljára
        szolgáló helyiségeket az önkormányzatok a Vátv. 2.§ (7), (8)
        és  (9)  bekezdésében  meghatározott  teherrel  -  az  akkor
        hatályos  elidegenítési   szabályok  továbbélése  mellett  -
        szerezték meg.

        Az önkormányzatoknak  nem volt  és nincs  alanyi joga  arra,
        hogy meghatározott  tulajdoni tárgyakat,  vagy  a  tulajdont
        meghatározott feltételekkel szerezzék meg. (1582/B/1990.AB).
        Az  önkormányzatok   tulajdonnal  való  ellátása  az  állami
        tulajdonból ingyenes  szerzés  volt,  amelyre  érvényesek  a
        16/1991.(IV.20)AB    határozatban    az    ilyen    tulajdon
        megterhelhetőségéről mondottak.

        Megjegyzi az Alkotmánybíróság, hogy a vagyon átszállása után
        - anélkül,  hogy a körülmények lényegesen megváltoztak volna
        -  csakis   az  ingyenes  vagyonátszállás  egésze  képezheti
        alkotmányossági vizsgálat  tárgyát, például  azon az alapon,
        hogy a  vagyonátadási törvények  nem részesítették  volna az
        önkormányzatot   a   működéséhez   elengedhetetlen   vagyoni
        juttatásban,  vagy  hogy  a  vagyonjuttatás  számára  csupán
        terhet  jelentene.   Csupán  az  átszállott  vagyon  terheit
        vitatni azonban nincs alkotmányos alap.

        Az   átszálláskori    teher   másrészt   nem   szükségképpen
        változatlan. A  körülmények megváltozásával  és hosszabb idő
        után -  rendszerint egy  újabb  szabályozás  kapcsán,  annak
        indítékait   is    figyelembe   véve    -   a    teher   már
        felülvizsgálható. A  teher súlyosbítása  viszont azért lehet
        mindig alkotmányossági  vizsgálat tárgya, mert ekkor már nem
        a megszerzéskori  teherről van  szó, hanem a már megszerzett
        tulajdonéról.

        Alkotmányossági   vizsgálat    folyhat   az   elvont   teher
        meghatározásáról is. Ennek az ügynek a tárgya éppen az, hogy
        a Vátv.  2.§ (7) bekezdése szerinti "absztrakt" terhek közül
        az a  teher, hogy  a lakások  és nem  lakás céljára szolgáló
        helyiségek  "elidegenítésére   vonatkozó  szabályokat  külön
        törvény állapítja  meg", alkotmányosan magában foglalhatja-e
        az Lt. szerint a bérlőknek adott vételi jogot.

        4. Az  Lt. az  önkormányzatokra  nézve  súlyosabbá  tette  a
        lakáselidegenítés   terheit    ahhoz   képest,    ahogy   az
        önkormányzatok a tulajdont megszerezték.

        Az  Lt.   szerinti  vételi  jog  súlyosabb  megterhelése  az
        önkormányzati  tulajdonnak,   mint  a   32/1969.(IX.2.)Korm.
        rendeletben szabályozott  "vásárlási jog". Noha voltak bírói
        ítéletek, amelyek  a vásárlási  jogot úgy  értelmezték, hogy
        azt  az   ingatlant,  amelynek   elidegenítését  a  jogosult
        kezdeményezte,   az   önkormányzatnak   ki   kell   jelölnie
        elidegenítésre, ez  az értelmezés  eseti és vitatott maradt.
        Ezzel szemben  az Lt.-ben  megadott vételi jog egyértelmű és
        vitathatatlan.

        Súlyosabb terhet  jelent az Lt. az elidegenítés ellenértékét
        tekintve is.  A 32/1969.  kormányrendelet alapján  a lakások
        legmagasabb vételára  a forgalmi  érték 25-70  %-a lehetett,
        azaz a  felső határ 70 %, szemben az Lt. szerinti maximum 50
        %-kal. (Nem  lakás  céljára  szolgáló  helyiségek  esetén  a
        korábbi 80 % helyett az Lt. 60 %-ban határozza meg a vételár
        felső  határát.)   A  rendelet   szerint  a   részletfizetés
        engedélyezése nem volt kötelező, az Lt. szerint igen.

        5. A vételi jog természetét tekintve különbözik az Alkotmány
        13.§    (2)    bekezdése    szerinti    kisajátítástól.    A
        16/1991.(IV.20.)AB   és    a   28/1991.(VI.3.)AB   határozat
        értelmében a  vételi jog  - akár szerződésen, akár törvényen
        alapul  -   nem   tulajdonelvonás,   hanem   a   tulajdonjog
        megterhelése, vagyis korlátozása. A tulajdonváltozás ugyanis
        attól függ,  hogy a vételi jog jogosultja gyakorolja-e ezt a
        jogát. A  vételi jog  törvénnyel  való  alapítása  rendkívül
        súlyos megterhelése  a kötelezett tulajdonának, hiszen, ha a
        jogosult  él  vételi  jogával,  a  tulajdon  átszáll  rá.  A
        tulajdonjogot tehát  nem veszti  el a  kötelezett a  törvény
        erejénél fogva  (mint a törvény általi kisajátításnál), de a
        jogosult  egyoldalú   aktusával  szemben,   amellyel  az   a
        tulajdonátszállásról rendelkezik,  nincs ahhoz  hasonlítható
        bírói felülvizsgálati  lehetőség, mint  a (szintén törvényen
        alapuló) egyedi,  igazgatási határozattal  való  kisajátítás
        esetében. A  vételi  jog  gyakorlásának  jogszerűsége  tehát
        bíróság előtt  nem vitatható,  s csak a körülmények jelentős
        változása   elvének    alkalmazása   nyújthat    szabadulást
        rendkívüli méltánylást érdemlő esetekben a tulajdonosnak.

        A tulajdon  védelmére  szolgáló  bírói  utat  a  vételi  jog
        törvényi    alapításának     alkotmánybírósági    vizsgálata
        pótolhatja;  s   ez  az   Lt.-vel   alapított   vételi   jog
        alkotmányossági vizsgálatát  az  önkormányzatok  helyzetének
        egyéb súlyosbodása nélkül is szükségessé teszi.

                                    IV.

        1. A  tulajdonhoz való  jog az  Alkotmány 13.§ (1) bekezdése
        értelmében alapvető  jog. Az alkotmányi tulajdonvédelem köre
        és módja nem szükségképpen követi a polgári jogi fogalmakat.
        A szükséges  és arányos korlátozásnak, illetve a tulajdonjog
        lényeges tartalmának ugyanis nincs polgári jogi megfelelője.
        A tulajdonjog  részjogosítványai - amelyek még a polgári jog
        szerint  sem   mindig  a   tulajdonost,  s  egyes  esetekben
        törvénynél fogva  nem  őt  illetik  -  nem  azonosíthatók  a
        tulajdonhoz való  jog alkotmányi  védelmet  élvező  lényeges
        tartalmával.

        A tulajdon  közjogi megterhelése az alapjogvédelem területén
        vagy  a   közhatalmi   beavatkozás   alkotmányellenességének
        kimondásához   és    így   az    alapul   fekvő   jogszabály
        megsemmisítéséhez     vezet,     vagy     a     teherviselés
        alkotmányosságának   elismeréséhez,    és   legfeljebb    az
        állaggarancia értékgaranciával  való  helyettesítéséhez.  Ez
        utóbbinak az  Alkotmányban kifejezetten  szabályozott szélső
        esete a  13.§ (2)  bekezdésében szabályozott kisajátítás, de
        az értékgarancia belépésének más esetei is lehetségesek.

        A   tulajdon   "elvonása"   alkotmányjogi   értelemben   nem
        feltétlenül a  polgári jogi  tulajdonjog elvesztése; viszont
        az  állagelvonás   ellen  az   Alkotmány  nem  ad  feltétlen
        védelmet.

        Az  Alkotmány   szerinti  tulajdonvédelem   köre  tehát  nem
        azonosítható az  absztrakt polgári jogi tulajdon védelmével;
        azaz    sem     a    birtoklás,    használat,    rendelkezés
        részjogosítványaival, sem  pedig negatív és abszolút jogként
        való  meghatározásával.   Az  alapjogként   védett  tulajdon
        tartalmát a  mindenkori (alkotmányos)  közjogi és  magánjogi
        korlátokkal   együtt    kell    érteni.    Az    alkotmányos
        tulajdonvédelem terjedelme  mindig konkrét;  függ a tulajdon
        alanyától, tárgyától  és funkciójától,  illetve a korlátozás
        módjától is. A másik oldalról nézve: ugyanezen szempontoktól
        függően az  adott fajta  közhatalmi beavatkozás  alkotmányos
        lehetősége a tulajdonjogba más és más.

        Az Alkotmány  a  tulajdonjogot  mint  az  egyéni  cselekvési
        autonómia  hagyományos  anyagi  alapját  részesíti  alapjogi
        védelemben. Az  alkotmányos védelemnek  úgy kell  követnie a
        tulajdon  társadalmi   szerepének  változását,  hogy  közben
        ugyanezt a  védelmi feladatot  elláthassa. Amikor  tehát  az
        egyéni   autonómia   védelméről   van   szó,   az   alapjogi
        tulajdonvédelem kiterjed  a tulajdon  egykori ilyen szerepét
        átvevő    vagyoni    jogokra,    illetve    közjogi    alapú
        jogosítványokra    is     (például     társadalombiztosítási
        igényekre). A  másik oldalról  viszont, a tulajdon szociális
        kötöttségei a  tulajdonosi autonómia messzemenő korlátozását
        alkotmányosan lehetővé teszik. Az alkotmányos védelem módját
        meghatározza a  tulajdonnak az  a - más alapjogoknál fel nem
        lelhető -  sajátossága, hogy  alkotmányosan védett  szerepét
        tekintve általában  helyettesíthető. Az  alkotmányos védelem
        tárgya elsősorban a tulajdoni tárgy, azaz a tulajdon állaga.
        Maga az  Alkotmány  teszi  azonban  lehetővé  közérdekből  a
        kisajátítást, jelezve  ezzel, hogy  a  tulajdon  alkotmányos
        garanciájának határa a tulajdon értékének biztosítása.

        Az  alapjogi  tulajdonvédelem  mai  helyzetének  megfelelően
        terjesztette   ki    az   Alkotmánybíróság    a    tulajdoni
        alapjogvédelmet már  korábban is  bizonyos, polgári  jogilag
        nem   tulajdonnak    minősülő   vagyoni    értékű    jogokra
        [17/1992.(III.30.)AB], illetve  tartotta  megengedhetőnek  a
        tulajdon védelmében a megkülönböztetést a tulajdon funkciója
        szerint,  például   a  közcélú   tulajdon  fokozott  védelme
        érdekében [6/1992.(I.30.)AB].

        Az Alkotmánybíróság  tulajdonvédelmi  felfogása  összhangban
        van az  Emberi Jogok Európai Egyezményével és az Emberi Jogi
        Bíróság ítélkezésével. Az Egyezmény eredetileg nem vette fel
        a jogok  és szabadságok  közé a tulajdont. (Nem vették át az
        Emberi Jogok  Egyetemes Nyilatkozata  17. cikkében  szereplő
        tulajdonhoz  való   jogot  az   immár  jogilag  is  kötelező
        Egyezségokmányok sem.)  Az Európai  Emberi Jogi Egyezményhez
        csak később,  az első jegyzőkönyv fűzte hozzá a "javak békés
        élvezetéhez"  való   jogot.  Ez  a  megfogalmazás  szélesebb
        védelmet nyújt  a technikai  értelemben  vett,  polgári  jog
        szerinti tulajdonénál. Másrészt viszont az Európai Egyezmény
        széles lehetőséget  hagyott  az  aláíró  államoknak  mind  a
        "javak"  közérdekből   való  elvonására,   mind  a  tulajdon
        használata    felett     szükségesnek    mutatkozó    állami
        ellenőrzésre.

        2. A  tulajdonhoz való  alapvető jog  védelmében a  minőségi
        határvonal ma  már nem  a tulajdon  "korlátozása" és polgári
        jogi  értelemben   vett  "elvonása"   között   húzódik.   Az
        alkotmányossági kérdés az lett, hogy milyen esetekben kell a
        tulajdonosnak    a     közhatalmi     korlátozást     minden
        ellenszolgáltatás nélkül  eltűrnie,  illetve  mikor  tarthat
        igényt kártalanításra  tulajdonosi jogai  korlátozásáért.  A
        jogszabályi  korlátozások   sokasodására  adott   válaszként
        kitágul a "klasszikus kisajátítás" fogalma, amelyet az állam
        akkor  alkalmazott   a  (rendszerint   ingatlan-)   tulajdon
        valamely közcélhoz  elengedhetetlen  megszerzésére,  ha  azt
        polgári jogi ügylettel nem tudta megszerezni. De ahogy egyre
        több  tulajdonkorlátozásért  jár  a  kisajátításhoz  hasonló
        védelem, egyre  több korlátozást  kell minden ellentételezés
        nélkül  elviselni.   Különösen  érintik  a  korlátozások  az
        ingatlantulajdont,    ahol    a    klasszikus    kisajátítás
        "közérdekűségének"   tartalmát    adó   közhasznúság    vagy
        közcélúság  is  megváltozik  abban  az  értelemben,  hogy  a
        tulajdonkorlátozás   vagy    a    tulajdonelvonás    gyakran
        közvetlenül  más  magánszemélyek  javára  szól  (és  csak  a
        társadalmi problémák  megoldása által a "köz" javára) - mint
        pl.  a   városrendezés,   földreformok,   bérlővédelem   sok
        esetében.

        3. Az  Alkotmány 13.§  (2)  bekezdése  a  kisajátítást  csak
        kivételesen   és    közérdekből,   törvényben   szabályozott
        esetekben  és   módon,   teljes,   feltétlen   és   azonnali
        kártalanítás  mellett   engedi   meg.   Ez   a   szabály   a
        kisajátításnak  arra  a  hagyományos  fogalmára  vonatkozik,
        amikor a  tulajdont teljes  egészében elvonják.  A  tulajdon
        súlyos megterhelése  is megkövetelheti  azonban az Alkotmány
        alapján a  kisajátításhoz hasonló  védelmet.  A  közérdekből
        szükséges  korlátozás   esetében  is  szólhat  valamely  más
        alkotmányosan figyelembe  veendő szempont  amellett, hogy  a
        tulajdonos  veszteségét  mégis  ki  kell  egyenlíteni,  vagy
        legalábbis  mérsékelni.   Ilyen  szempont  lehet  például  a
        korlátozás súlya,  vagy az, ha a törvény csak a tulajdonosok
        egy     csoportját     kényszeríti     a     teherviselésre,
        összehasonlítható más tulajdonosokat azonban nem. Ezekben az
        esetekben a  beavatkozást igazoló  közérdek és  a tulajdonos
        kényszerű  jogsérelme  közötti  arányosság  követeli  meg  a
        kiegyenlítést.

        Az alapjogi  tulajdonvédelem sajátosságai  miatt  az  állami
        beavatkozás  alkotmányossága  megítélésének  súlypontja,  az
        alkotmánybírósági értékelés  voltaképpeni tere  a cél  és az
        eszköz, a  közérdek és  a tulajdonkorlátozás  arányosságának
        megítélése lett. Az alapjogkorlátozás szükségessége, illetve
        elkerülhetetlensége vizsgálatánál  itt eleve figyelembe kell
        venni, hogy az Alkotmány 13.§ (2) bekezdése a kisajátításhoz
        csupán a  "közérdeket" kívánja meg, azaz ha az értékgarancia
        érvényesül, ennél  szigorúbb "szükségesség"  nem alkotmányos
        követelmény. A  tulajdon társadalmi  és  gazdasági  szerepe,
        különösen az  egyes szabályozó intézkedések beleilleszkedése
        adott gazdaságpolitikai  feladatokba,  egyébként  is  sokkal
        nehezebbé  teszi   a  szükségesség  vagy  elkerülhetetlenség
        megállapítását, mint  más alapjogok  esetében,  ahol  inkább
        lehetséges  általános   érvényű  viszonyítás.   Demokratikus
        társadalomban természetes, hogy a tulajdont érintő gazdasági
        és szociális kérdésekben a "közérdeket" igen eltérően ítélik
        meg. A törvénnyel érvényesített "közérdek" alkotmánybírósági
        vizsgálata ezért  nem a  törvényhozó választásának feltétlen
        szükségességére irányul,  hanem - még ha formálisan nem is a
        "közérdek"  fennállására  irányul,  hanem  a  "szükségesség-
        arányosság" ismérveit  alkalmazza -  arra kell szorítkoznia,
        indokolt-e  a   közérdekre  hivatkozás,   illetve,  hogy   a
        "közérdekű" megoldás  nem sért-e  önmagában is  valamely más
        alkotmányos  jogot  (például  a  hátrányos  megkülönböztetés
        tilalmát). Ebben  a szellemben járt el az Alkotmánybíróság a
        7/1991.(II.28.)AB  és   a  13/1992.(III.25.)AB  határozattal
        eldöntött ügyekben. (A tsz-ek tömeges földeladásai csakis az
        akkor  még   csak  tervezett   kárpótlási   és   földtörvény
        koncepciója           vonatkozásában            minősíthetők
        "visszaélésszerűnek",  és  az  eladások  engedélyhez  kötése
        "szükségszerűnek". Az  Alkotmánybíróság tehát a törvényhozói
        szándékot nem minősítette.)

        A közérdek és a tulajdonkorlátozás arányossága vizsgálatánál
        viszont az  Alkotmánybíróság  általában  is  meghatározhatja
        azokat az ismérveket, amelyek a beavatkozás alkotmányosságát
        eldöntik.   Ezzel    ellensúlyozhatja   azt    a   kényszerű
        veszteséget,     amelyet     a     jogbiztonság     közérdek
        "szükségességének"   korlátozott    felülvizsgálata    miatt
        szenved. Aránytalannak tekinti például az Alkotmánybíróság a
        tulajdonkorlátozást, ha  annak időtartama  nem kiszámítható.
        (Lásd  a   fent  idézetteken   kívül  a   24/1992.(IV.21.)AB
        határozatot  is.)   Más   esetekben   a   tulajdonkorlátozás
        arányosságához szükséges  lehet a kártalanítás. Az Alkotmány
        a  13.§   (2)  bekezdés  szerinti  kisajátításhoz  azonnali,
        feltétlen  és   teljes   kártalanítást   követel   meg.   Az
        Alkotmánybíróság       azonban       megállapíthatja       a
        tulajdonkorlátozás más eseteiben is, hogy az arányosság csak
        adott kártalanítás mellett áll fenn.

        A jelen  ügyben azt  kell eldönteni,  hogy az  Lt.  szerinti
        vételi jog sajátosságai, beleértve az önkormányzati tulajdon
        keletkezésének és  terheinek történetét  is, magát  a vételi
        jog törvényi  alapítását teszik-e  alkotmányellenessé,  vagy
        hogy kártalanítás  (és milyen  kártalanítás) fejében arányos
        megterhelésnek minősülhet-e ez a vételi jog.

                                     V.

        Előkérdésként    a     az     önkormányzatokat     megillető
        tulajdonvédelem természetét, továbbá a Vátv. 2.§ (7), (8) és
        (9) bekezdésének jelentőségét kell tisztázni.

        1. Az  Alkotmány 12.§  (2)  bekezdése  értelmében  az  állam
        tiszteletben  tarja   az   önkormányzatok   tulajdonát.   Az
        Alkotmány alapján  nem merülhet  fel a  kérdés, hogy a helyi
        önkormányzatok,  mint   a  közhatalom   gyakorlói,  alapjogi
        védelemben részesülnek-e az állami közhatalommal szemben. Az
        Alkotmány  42.§,   43.§  és  44/A.§-ának  együttes  olvasata
        kétségtelenné  teszi   az  alapjogi   védelmet  az  említett
        alkotmányi  rendelkezések   által  meghatározott  körben.  A
        3/1993.(II.4.)AB   határozat    indokolásának   IV.    része
        tartalmazza az  Ab állásfoglalását  az Alkotmány 44/A.§-ában
        meghatározott  alapjogok   természetéről   és   korlátairól.
        Eszerint az  alapjogvédelem az  általános,  illetve  az  Öt.
        felhatalmazása   alapján    hozott    törvények    keretében
        érvényesül; a  44/A.§-ban megjelölt  alapjogok valójában  az
        önkormányzatok önállóságát  szolgáló  hatáskörcsoportok;  az
        önkormányzati tulajdon  mint eképpen  értelmezett alapjog az
        önkormányzat  tulajdonosi   jogállásának   sérthetetlenségét
        biztosítja.

        A  jelen   ügyben   érintett   önkormányzati   lakástulajdon
        minősítéséhez  figyelembe  kell  venni  az  alábbi  törvényi
        rendelkezéseket. Az  Öt. 1.§ (6) bekezdése b) pontja szerint
        a helyi  önkormányzat tulajdonával  a törvény keretei között
        rendelkezik   önállóan.    Az   Öt.   80.§   (1)   bekezdése
        kinyilvánítja:  "A   helyi  önkormányzatot  -  e  törvényben
        meghatározott eltérésekkel  - megilletik mindazok a jogok és
        terhelik mindazok  a kötelezettségek,  amelyek a tulajdonost
        megilletik,  illetve   terhelik."  A   80.§  (3)   bekezdése
        kimondja, hogy "a helyi önkormányzat vállalkozása a kötelező
        feladatainak  ellátását   nem  veszélyeztetheti".   Az   Lt.
        önkormányzatokra   vonatkozó    rendelkezéseinek    többsége
        kötelező feladatot ír elő. Végül a Polgári törvénykönyv - az
        1993. évi  XCII. törvény  által módosított - 685.§ c) pontja
        úgy   szól,    hogy   a    helyi   önkormányzat   gazdálkodó
        tevékenységével összefüggő  polgári jogi  kapcsolataira is a
        gazdálkodó  szervezetre   vonatkozó   rendelkezéseket   kell
        alkalmazni,  kivéve,   ha  a   törvény  eltérő  rendelkezést
        tartalmaz. Az  Lt. tárgyi  hatálya alá tartozó kapcsolatokra
        szabályként nem a Ptk, hanem az Lt. irányadó; az Lt. 1.§ (3)
        bekezdése  szerint   ugyanis  a  Ptk  csak  az  Lt.-ben  nem
        szabályozott kérdésekben irányadó.

        Azok a  korlátok,  amelyeket  a  Vátv.  illetve  az  Lt.  az
        önkormányzati  lakástulajdonra   kiró,  ebben   a   keretben
        értelmezendők.

        Nincs   ellentmondás    a   tulajdonvédelem,    illetve   az
        önkormányzatok   mint    alkotmányos   közhatalmi    szervek
        tulajdonosi minőségéből  adódó  lakásgazdálkodási  hatáskör,
        illetve  -   az  Lt.  keretében  maradó  -  rendeletalkotási
        kötelezettség   között.   A   tulajdonvédelem   illetve   az
        önkormányzati önállósághoz  szükséges hatáskör sértetlensége
        itt ugyanannak a tárgynak két oldala.

        2. A  Vátv. 2.§  (7) bekezdése a Vátv. szerint önkormányzati
        tulajdonba kerülő  lakások és  nem  lakás  céljára  szolgáló
        helyiségek  elidegenítésére   vonatkozó  szabályozást  külön
        törvényre utalta,  s a  (9) bekezdés  annak meghozataláig  a
        régi elidegenítési  szabályokat -  módosításuk lehetőségének
        érintetlenül hagyása mellett - hatályban tartotta.

        A  tulajdonátadással  egyidejű  terhelés  ("az  elidegenítés
        törvényi szabályozásának  fenntartása")  feleslegessé  teszi
        annak  vizsgálatát,   hogy  a   bérlakás-tulajdon  szociális
        kötöttsége  nem   tenné-e  egyébként   is  alkotmányossá   a
        tulajdonosok  (bérbeadók)   rendelkezési  jogának   jelentős
        törvényi korlátozását. A szabályozás megengedettsége (de nem
        a tartalma) eredeti teher ezen a tulajdonon.

        Különösen jelentős  ez az  eleve meglévő  teher a  nem lakás
        céljára  szolgáló   helyiségek  bérlete   és   elidegenítése
        törvényi szabályozásának  megengedettsége szempontjából, itt
        ugyanis  a   lakások  esetében  egyébként  meglévő  tartalmi
        igazoló szempontok nem lelhetők fel.

        A (7)  bekezdés miatt  nem kell  foglalkozni azzal sem, hogy
        alkotmányosan   szorítkozik-e    csakis   az   önkormányzati
        bérletekre az  Lt.-ben adott  vételi jog: a terhet az (1) és
        (2) bekezdés szerint átadott épületekre telepíti a törvény.

        A Vátv.  2.§ (8)  bekezdésében foglalt  felhatalmazó szabály
        értelmében az  önkormányzati rendeletalkotás  csakis  a  (7)
        bekezdésben említett törvény keretei között történhet. Ezért
        a  lakáselidegenítés  akkor  sem  lesz  "törvény  által  nem
        szabályozott helyi  viszony" (Öt.  16.§ (1) bekezdés), ha az
        Ab megsemmisíti  az Lt.-t,  és ennek folytán a Vátv. 7.§ (2)
        bekezdésében  meghatározott   törvényi   szabályozás   éppen
        hiányzik. Az önkormányzatoknak a rendeletalkotással meg kell
        várniuk az új törvényt.

                                    VI.

        A  törvényhozó   jogosult  tehát  a  lakások  elidegenítését
        szabályozni;  az   önkormányzat  a  Vátv.  alapján  átszállt
        lakásokon  eleve   a  rendelkezési  jog  eme  korlátozásával
        szerzett tulajdont.

        1. Az  "elidegenítésre  vonatkozó  szabályozás"  fenntartása
        külön törvény  számára elvileg  az elidegenítés  teljességét
        átfogja,  az   eladás  tilalmától   kezdve  az  elidegenítés
        kötelezővé  tételéig.  Nem  feltétlenül  szükséges,  hogy  e
        fenntartás alkotmányos  korlátait  az  elidegenítésről  való
        rendelkezés  korlátozásában   keressük.   Az   önkormányzati
        lakástulajdon sajátosságai  - keletkezése,  alanya,  tárgya,
        funkciója, a  törvényi  szabályozás  módja  -  alkotmányosan
        indokolttá   tehetik    az    elidegenítési    kötelezettség
        jogszerűségének elismerését, de csak az adott ügyhöz igazodó
        kompenzáció mellett.

        Az, hogy  az elidegenítésről való rendelkezést a törvényhozó
        fenntartotta magának, fogalmilag is azzal jár, hogy az állam
        a tulajdont  azzal a  teherrel adta  át az  önkormányzatnak,
        hogy  az   átadott   tulajdon   állagának   védelméért   nem
        vállalhatott   garanciát.    A   fenntartás    alapján    az
        önkormányzatoknak  számolniuk   kellett  azzal   az   állami
        lakáspolitikával,  amely   őket  a  lakások  elidegenítésére
        készteti. Ennek  a vételi  jog megadása kétségkívül egyenes,
        súlyos  és   jogilag  közvetlenül  megragadható  formája.  A
        lakások magánkézbe  juttatásának  állami  politikáját  tette
        kétségtelenné az  erre vonatkozó  hatályos szabályok életben
        tartása is  - a módosítási lehetőség kifejezett érintetlenül
        hagyásával.

        "Az  elidegenítés   szabályozásának"  fenntartása  esetén  a
        tulajdon   védelmének    az   a    tágabb   garanciája   jön
        értelemszerűen  számításba,   amely  a   tulajdon  értékéért
        kezeskedik, amely  tehát az adott konkrét dolgokon kezdettől
        bizonytalanná  tett   tulajdon  helyett  az  átadott  vagyon
        értékéért áll  jót. Ez  a tulajdonvédelem  végső  határa  és
        biztosítéka az Alkotmányban is.

        2.   A    lakások   törvényen   alapuló   vételi   joga   és
        tulajdonvédelme  az   Lt.-ben  a  vételi  jog  időtartamának
        jelentős    megrövidítésével     és     az     értékgarancia
        érvényesítésével alkotmányosan összhangba hozhatók.

        a) A törvényhozó viszonylag nagy szabadsággal szabályozhatja
        a lakásgazdálkodással összefüggő kérdéseket. A lakáspolitika
        megállapítása, a lakáshoz jutás, a lakásbérlet feltételeinek
        megállapítása a jogalkotó kötelessége és hatásköre. Alapvető
        szociális   kérdés    a   lakástulajdon    és    lakásbérlet
        feltételeinek  szabályozása   is.  Ennek   során  tekintetbe
        veendő, hogy  a bérlő számára a bérlakás lényegében ugyanazt
        a  funkciót   látja  el,   mint  a  lakástulajdon;  s  ennek
        megfelelően  a   bérlőnek  a   bérlet   biztos   és   tartós
        fennállásához  fűződő   érdeke  adott   esetben  alkotmányos
        tulajdonvédelemben részesülő  vagyoni jognak  minősülhet. Az
        állami  lakáspolitikára   tartozik,   hogy   a   lakáskérdés
        megoldását milyen  arányban építi  a  magántulajdonban  álló
        lakásokra, illetve a köztulajdonban álló bérlakásokra. Ennek
        az aránynak a megváltoztatása is rá tartozik. A lakásbérleti
        jog tulajdonjoggá való változtatása esetén azonban a korábbi
        tulajdonos tulajdonvédelmét  is érvényesíteni kell, s csakis
        a konkrét helyzet körülményei dönthetik el ennek alkotmányos
        lehetőségét.

        A   törvényen    alapuló   vételi    jog   felhasználása   a
        tulajdonosváltásra nem  eleve és  minden körülmények  között
        alkotmányellenes, de nem is eleve alkotmányos. Emlékeztet az
        Alkotmánybíróság  arra,   hogy  az   Emberi  Jogok   Európai
        Bíróságának teljes ülése egy, a jelen ügyhöz hasonló esetben
        - amelyben  a tulajdonosok  azt sérelmezték,  hogy egy angol
        törvény vételi  jogot adott  bizonyos  fajta,  hosszú  időre
        szóló  házbérletek   bérlőinek  -  egyhangú  ítéletében  nem
        állapította meg  az 1.  Jegyzőkönyv  1.  cikkének  sérelmét.
        (Eur. Court  H.  R.,  James  and  Others  judgement  of  21.
        February 1986, Series A no. 98.)

        b) A  lakások biztosításával  kapcsolatos feladatoknak  az a
        része,  amelyet   korábban  az   állami  bérlakásrendszerrel
        oldottak meg,  ezeknek a lakásoknak önkormányzati tulajdonba
        adásával az  önkormányzatokhoz került,  míg a  lakáspolitika
        továbbra is  kormányzati és törvényhozói hatáskörben maradt.
        A  lakás   különleges  helyet   foglal  el  az  önkormányzat
        vagyontárgyai  között   funkciója  alapján,   mert  a  helyi
        önkormányzat    területén     élő     emberek     legelemibb
        életfeltételének, a  hajléknak a  biztosítását szolgálja. Az
        állampolgárok  megfelelő   lakhatási  lehetősége   érdekében
        erőteljesebben korlátozhatja  a törvényhozás az önkormányzat
        tulajdonosi szabadságát, mint más vagyontárgyak esetében.

        Ennek  megfelelően   az  Lt.   esetében  további  szempontok
        indokolják   a    korlátozás   szükségességét.    A    helyi
        önkormányzatok közszolgáltatási  feladatokat látnak el, ezek
        keretében az  Öt.  8.§  (1)  bekezdése  a  lakásgazdálkodást
        kifejezetten ilyen  feladatként írja  elő. Az  Lt. tehát  az
        Alkotmány   44/A.§-a    szerinti   önkormányzati   alapjogok
        szempontjából olyan  törvény, amely mind a tulajdoni, mind a
        rendeletalkotási szabadságnak  kerete, azaz  korlátja is. Az
        Lt. előírása  az önkormányzatokra  nem egyszerűen  csak mint
        tulajdonosokra, hanem  egyúttal mint  alkotmányos közhatalmi
        szervekre is  vonatkoznak, amelyek  számára az  Lt. kötelező
        feladatkört és hatáskört létesít.

        c) A  lakásrendszer piaci  alapokra helyezése, a lakásvagyon
        privatizációja a  gazdasági rendszerváltás  része. Az állami
        tulajdonban álló  házingatlanok elidegenítése  már  1969-ben
        megindult     a      32/1969.(IX.     30.)Korm.     rendelet
        hatálybalépésével.  Ez   a  folyamat   az   utóbbi   években
        erőteljesen felgyorsult,  és a lakosság körében kialakult az
        a  várakozás,   hogy   a   lakások   eladása   az   új   Lt.
        életbelépésével    folytatódik.     A    lakásvagyont     az
        önkormányzatoknak átadó  törvényből is egyértelmű volt, hogy
        az állam  az  elidegenítést  folytatni  kívánja,  s  hogy  a
        törvény szándéka  szerint e politikáját a tulajdonosváltozás
        nem változtathatja meg.

        d)  A   lakástulajdon  tárgyát,   funkcióját  és  az  átadás
        körülményeit is  mérlegelő fenti meggondolások és - mindezek
        előtt -  az elidegenítés  szabályozásának a  Vátv.  2.§  (7)
        bekezdésében  írott,   és  a   (9)  bekezdésben  a  hatályos
        szabályok  módosítása   lehetőségével  mintegy  megerősített
        fenntartása együttesen  azt alapozzák meg, hogy a vételi jog
        alapításával a  törvényhozó nem  lépte túl  azt  az  ésszerű
        határt, amelyen  belül a tulajdonkorlátozás közérdekből való
        szükségességéről dönthet.

        Az Alkotmánybíróság  ismételten felhívja azonban a figyelmet
        arra, hogy  az újraszabályozás során különböztetni kell azok
        között a  lakások között,  amelyek az Öt., illetve amelyek a
        Vátv. alapján  szálltak  át  az  önkormányzatokra.  A  fenti
        érvelés  kizárólag  azokra  a  lakásokra  érvényes,  amelyek
        tulajdonjogát a  Vátv. alapján,  és az  abban  meghatározott
        teherrel szerezték meg az önkormányzatok.

        3. A  vételi jog  alapította súlyos teher alkotmányosságához
        azonban a tulajdonkorlátozás szükségessége illetve önmagában
        vett közérdekű volta nem elegendő. Az önkormányzatok ugyanis
        tulajdonosává váltak  a volt  állami bérlakásoknak,  s ennek
        jelentőségét  nem   csökkentheti,   hogy   a   lakáspolitika
        elképzelése szerint  a végső  cél a  lakások magántulajdonba
        adása volt.  Ezt a  célt már csak a tulajdonbaadásból fakadó
        alkotmányos kötöttségek figyelembevételével lehet elérni.

        Az önkormányzati lakásvagyonnak az Lt. szerinti megterhelése
        a vételi joggal különbözik attól - az Alkotmánybíróság által
        az 16/1991.(IV.20.)AB  és a 28/1991.(VI.3.)AB határozatokkal
        alkotmányosnak  minősített   -  vételi   jogtól,  amelyet  a
        kárpótlási  törvények   a  termőfölddel   való   kárpótlásra
        bevezettek. Ott  ugyanis a  vételi jog  törvényi alapítása a
        tsz-tagok és  más  jogosultak  ingyenes  tulajdonszerzésének
        szabályozásával  egyszerre  történt,  s  nem  a  megszerzett
        tulajdon későbbi,  tényleges formájában  előre  nem  látható
        megterheléseként. Az  új tulajdonosok  a föld  egy részét  e
        tehertől mentesen  szerezték meg. Végül vételi joggal földet
        csakis az árverésen kialakult áron lehetett vásárolni. Ezzel
        szemben az  önkormányzati tulajdont keletkeztető törvények a
        vételi jogról  nem rendelkeztek,  hanem - elvont teherként -
        csak az  elidegenítés szabályozását  tartották  fenn  -  ezt
        azonban   az   egész   újonnan   keletkezett   önkormányzati
        lakástulajdon terheként.  Az Lt.  továbbá nem a beköltözhető
        lakás  forgalmi   árát,  hanem  annak  felét  jelöli  meg  a
        legmagasabb vételárként,  s  erre  is  részletfizetést  tesz
        kötelezővé.

        Az  Alkotmánybíróság   fenti   határozatai   az   átalakulás
        terheinek  eloszthatóságáról   szólva   külön   kiemelik   a
        jogbiztonság   megkövetelte    korlátot:   ha    az    adott
        vagyontárgyra  nézve   az  átalakulás,   azaz  a  társadalmi
        tulajdonból magántulajdonba  vagy  önkormányzati  tulajdonba
        kerülés megtörtént,  az új  tulajdon  védelme  természetesen
        teljes, "azaz  e vonatkozásban nincs alkotmányos lehetőség a
        társadalmi átalakulás terhének utólagos vagy visszamenőleges
        szétosztására".    [16/1991.(IV.20.)AB     határozat.]    Az
        önkormányzat vonatkozásában  az átalakulás megtörtént, ezért
        a lakástulajdon  terhelésének alkotmányossága  csakis  az  e
        határozatban felvetett szempontok alapján dönthető el.

        Ha tehát  az önkormányzatok tulajdonosi jogainak korlátozása
        a vételi joggal a lakástulajdon vonatkozásában alkotmányosan
        megengedhető is, részleteiben vizsgálandó, hogy a korlátozás
        megfelel-e az arányosság követelményeinek.

        a) A vételi jog önmagában súlyos teher. Ha a jogosult nem is
        él a  vételi jogával,  ez  a  jog  a  lakásra  elidegenítési
        tilalmat jelent.  Az a bizonytalanság, hogy a bérlők öt évig
        évente  jelenthetik   be   vételi   szándékukat,   rendkívül
        megnehezíti az  önkormányzat számára a lakásgazdálkodást. Ha
        a jogosult  él vételi  jogával, az  önkormányzat elveszíti a
        lakás tulajdonjogát.  A vételi  jog tehát  a tulajdon  olyan
        korlátozása, mely  eshetőlegesen a tulajdonjog megszűnéséhez
        vezet. E  teher súlya  miatt az  Lt. által megnyitott ötéves
        határidő aránytalanul  hosszú. Ez  az egyik  oka az  Lt.-ben
        szabályozott vételi jog alkotmányellenességének.

        b)  Mivel  a  vételi  jog,  gyakorlása  esetén,  a  tulajdon
        elvesztésével jár, a közérdek és tulajdonelvonás arányossága
        megköveteli  a   kártalanítást.  A   vételi  jog  csakis  az
        értékgarancia érvényesítése mellett lehet alkotmányos. Ezért
        az  Lt.   szerinti  kártalanításnak   közel  kell  állnia  a
        klasszikus kisajátításhoz  alkotmányosan megkövetelt  teljes
        kártalanításhoz; azzal,  hogy az  egyéb feltételeket, így az
        azonnaliságot az ügy természetének megfelelően szabályozzák.
        Az  önkormányzatnak   a  vételi   jog   folytán   elvesztett
        lakásokért olyan  ellenszolgáltatást  illetve  kártalanítást
        kell  kapnia,  hogy  vagyonában  az  az  érték  megmaradjon,
        amelyet a Vátv.-vel neki átadott lakások képviseltek.

        Az értékgarancia  nyújtásának módját a törvényhozás alakítja
        ki.  Ennek  során  figyelemmel  kell  lenni  az  Lt.  összes
        rendelkezésére. Természetesen  nem követelmény  az, hogy  az
        összes terhet  a  bérlők  viseljék.  Lehetséges  a  hatályos
        rendelkezések minden  olyan változata és kiegészítése, amely
        kielégíti  azt   az  alkotmányossági   feltételt,  hogy   az
        értékgarancia  hiánytalanul  érvényesüljön.  Egyes  támadott
        rendelkezések alkotmányossága  - így  például  a  kárpótlási
        jegyek  névértékben   való  elfogadásának  kötelezettsége  -
        csakis a  kártalanítás egészét  tekintve  ítélhető  meg.  Ha
        ugyanis az eredmény az elvont tulajdon értékének megmaradása
        az  önkormányzatnál,   az  ehhez   vezető   részletszabályok
        önmagukban nem kifogásolhatók.

        4. A  lakástulajdon szerepére  vonatkozó érvek, amelyek a 2.
        pontban  kifejtettek   szerint  megengedhetővé   tették   az
        önkormányzati    lakástulajdon     vételi    joggal     való
        megterhelését, nem  állnak  a  nem  lakás  céljára  szolgáló
        helyiségekre.  Az   Alkotmánybíróság  a   29/1993.(V.4.)  AB
        határozatban alkotmányellenesnek  ítélte a  korábbi,  kötött
        helyiséggazdálkodás    jogszabályait.     Nem     lát     az
        Alkotmánybíróság az  Lt. esetében  sem  alkotmányos  indokot
        arra, hogy  az  önkormányzati  tulajdont  ezen  -  a  szabad
        vállalkozás körébe  tartozó - tulajdoni tárgyak tekintetében
        ilyen  vételi   joggal  megterhelhesse.   Ezért  az  Lt.-ben
        megszabott vételármaximum  aránytalansága már  csak  további
        érv az  enélkül is  fennálló alkotmányellenesség  mellett. A
        nem lakás céljára szolgáló helyiségekre nézve tehát a vételi
        jog még  a forgalmi érték megfizetése esetén is szükségtelen
        és   aránytalan    megterhelése   lenne   az   önkormányzati
        tulajdonnak.

                                    VII.

        1. Az  Alkotmánybíróság megvizsgálta,  hogy az Lt. 20.§-ának
        (2) bekezdése  nem jelent-e  hátrányos  megkülönböztetést  a
        házfelügyelőkkel      szemben.      Az      Alkotmánybíróság
        megállapította, hogy  az Lt.  kifogásolt  rendelkezése  csak
        abban az  esetben teszi lehetővé a használati díj emelését a
        jogcím nélküli  használat  kezdetétől  számított  hat  hónap
        elteltével, ha  a jogcím  nélküli használó másik lakásra nem
        tarthat igényt.  Márpedig a  házfelügyelőkre vonatkozóan  az
        egyes állami  tulajdonban lévő  vagyontárgyak  önkormányzati
        tulajdonba adásáról szóló 1991. XXXIII. törvény (Vátv.) 43.§
        (6) bekezdése  értelmében az  önkormányzati tulajdonban álló
        házfelügyelői   szolgálati    lakást   csak    akkor   lehet
        elidegeníteni,   ha    a   lakás    szolgálati    jellegének
        megszüntetésével egyidejűleg  a  bentlakó  bérlő,  illetőleg
        jóhiszemű   jogcímnélküli    lakáshasználó    elhelyezéséről
        gondoskodtak.  A   használati  díj   emelését  megakadályozó
        szabályozáson nem változtatott az Lt. sem, hiszen a 67.§ (2)
        bekezdése értelmében  az a jóhiszemű volt bérlő (bérlőtárs),
        akinek a bérleti joga a törvény hatálybalépéséig megszűnt, a
        megszűnéskor hatályos  jogszabályok alapján  megfelelő másik
        lakásra tarthat igényt. Ez a rendelkezés vonatkozik a jogcím
        nélküli használó  volt házfelügyelőkre  is. Ennek alapján az
        Alkotmánybíróság sem  a hátrányos  megkülönböztetést, sem az
        emberi méltóság  sérelmét nem  állapította meg  a kifogásolt
        rendelkezéssel  kapcsolatban,   ezért   ez   erre   irányuló
        indítványt elutasította.

        2. Az  Lt. 34-35.§-aival  kapcsolatos  indítvány,  amely  az
        önkormányzat korábbi  törvényben már előírt rendeletalkotási
        kötelezettségének ismételt  megállapítását kifogásolja,  nem
        megalapozott. Alkotmányellenesség  csak akkor állhatna fenn,
        ha a  szabályozás a rendelkezések kollíziója miatt, vagy más
        okból jogbizonytalanságot eredményezne. Ez esetben nem erről
        van  szó,   az   Alkotmánybíróság   a   vitatott   szakaszok
        alkotmányellenességének megállapítására  és megsemmisítésére
        nem látott  okot,  ezért  az  erre  vonatkozó  indítványokat
        elutasította.

        3.  Az  Lt.  43.§  (1)  bekezdésében  a  határozatlan  idejű
        helyiségbérlet felmondására  vonatkozó  szabályok  hátrányos
        megkülönböztető volta  nem állapítható  meg azon  az alapon,
        hogy a  43.§ (2)  bekezdése  az  önkormányzati  helyiségekre
        határozatlan  időre   kötött  szerződésekre   nézve  eltérő,
        kedvezőbb  szabályokat   állapít  meg.   Az   ilyen   eltérő
        szabályozás a  törvényhozó mérlegelési  körébe  tartozik.  A
        kifogásolt szabályozás  a  munka  és  a  foglalkozás  szabad
        megválasztására vonatkozó  alkotmányos  joggal  nem  hozható
        összefüggésbe. Mindezek  alapján az  Alkotmánybíróság az Lt.
        43.§ (1)  bekezdése alkotmányellenességének  megállapítására
        irányuló indítványt elutasította.

        4.  Az   Alkotmánybíróság  a   vételi  jog  alkotmányellenes
        szabályozása miatt  megsemmisített Lt.  45.§ (5) bekezdés d)
        pontját  külön   indítvány  alapján   arra  tekintettel   is
        vizsgálta, hogy  a műemléképületben  lévő lakások kizárása a
        vételi  jog   köréből  nem  valósít-e  meg  alkotmányellenes
        diszkriminációt. Az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy a
        vételi   jog    alkotmányos    szabályozása    esetén    nem
        alkotmányellenes, ha  az állam  a műemléképületekkel  és  az
        azokban lévő  lakásokkal kapcsolatos  védelmi feladatát  oly
        módon kívánja  teljesíteni, hogy e lakásokra nézve nem teszi
        lehetővé a  vételi  jog  előírását.  Ez  a  feladat  ugyanis
        megköveteli,  hogy  csak  olyan  vevők  szerezhessék  meg  a
        műemlékek tulajdonjogát, akik képesek az ebből adódó sajátos
        védelmi  és  karbantartási  követelményeknek  megfelelni.  A
        vételi jog ilyen szempontú válogatásra nem ad lehetőséget.

        5.  Az   Alkotmánybíróság  az   Lt.  47.§  (5)  bekezdésének
        ugyancsak megsemmisített  rendelkezését külön  erre irányuló
        indítvány alapján  abból a  szempontból  is  alkotmányossági
        vizsgálatnak vetette  alá, hogy az épületnek a vételről való
        megállapodás létrejöttével  egyidejűleg kötelező társasházzá
        történő  alakítása   és  ezzel   a  lakásszövetkezeti  forma
        kizárása nem  sérti-e e  az  Alkotmánynak  a  tulajdonjogra,
        illetve  a   szövetkezetek  állami   támogatására  vonatkozó
        rendelkezéseit. Az  Alkotmánybíróság megállapította,  hogy a
        törvényalkotó   az    elidegenítés   szabályozásakor   nincs
        meghatározott jogi formákhoz kötve, tehát a társasházi forma
        választása   nem   alkotmányossági   kérdés.   Emellett   az
        Alkotmánybíróság  rámutat   arra,  hogy   az   elidegenítést
        követően semmi  akadálya  annak,  hogy  az  új  tulajdonosok
        lakásszövetkezetet alapítsanak.

        6.  A   vételi  jog  alkotmányellenes  szabályozása  folytán
        szintén  megsemmisített   Lt.  63.§   (1)  bekezdését  külön
        indítvány  alapján   arra  tekintettel   is   vizsgálta   az
        Alkotmánybíróság, hogy  az a  Polgári Törvénykönyv 226.§ (2)
        bekezdésének sérelmén  keresztül esetleg  nem ellentétes-e a
        szerződési     szabadság     alkotmányos     elvével.     Az
        Alkotmánybíróság   megállapította,    hogy   a    kifogásolt
        rendelkezés nem  ellentétes a  Ptk. hivatkozott szabályával,
        hiszen a  fővárosi  kerületi  önkormányzatok  kötelezése  az
        elidegenítésből  származó   bevételek  50   százalékának   a
        fővárosi  önkormányzat   részére  történő  átengedésére  nem
        jelenti    az     adásvételi     szerződések     tartalmának
        megváltoztatását. Ennek  következtében nem  állapítható meg,
        hogy a kifogásolt rendelkezés sértené a szerződési szabadság
        elvét.

        7. Az  Lt. 75.§  (1) bekezdésének  az a  rendelkezése,  mely
        szerint a  szolgálati  lakásra  kötött  szerződés  megszűnik
        akkor, ha a bérlőnek a lakással rendelkező szervvel fennálló
        munkaviszonya, vagy  a szolgálati lakásra jogosító munkaköre
        vagy tevékenysége megszűnik, nem jelenti sem a házfelügyelői
        szolgálati     lakásra     szoruló     emberek     hátrányos
        megkülönböztetését, sem  szociális biztonsághoz  való  joguk
        sérelmét, hiszen  ez a  szolgálati lakások  fogalmából eredő
        rendelkezés. Ezért  az  alkotmányellenesség  megállapítására
        irányuló indítványt  az  Alkotmánybíróság  elutasította.  Az
        Alkotmánybíróság    megállapítja     egyébként,    hogy    a
        házfelügyelők jogait  a Vátv.  korábban hivatkozott 43.§ (6)
        bekezdése és  az Lt.  67.§ (2) bekezdése mellett az Lt. 75.§
        (2)   bekezdése   is   védi,   olymódon,   hogy   cserelakás
        felajánlását írja elő annak a bérlőnek a részére, akinek nem
        neki felróható  okból szűnt  meg a szolgálati lakásra kötött
        szerződése.

        8. Az  Alkotmánybíróság álláspontja  szerint az Lt. 76.§ (2)
        bekezdésében foglalt,  határozott időre  szóló lakbéremelési
        tilalom nincs közvetlenül összefüggésben az önkormányzatnak,
        mint tulajdonosnak  a  jogállásával.  Az  indítványozó  azon
        érve, mely  szerint a  lakbéremelés korlátozása csökkenti az
        önkormányzat bevételét,  és ezért  sérti tulajdonosi jogait,
        nem bír  alkotmányos relevanciával. Az Alkotmányból, illetve
        az  önkormányzatnak   alkotmányosan  garantált   tulajdonosi
        jogállásából ugyanis meghatározott jövedelemhez való jog nem
        vezethető le.

        A kifogásolt rendelkezéssel kapcsolatban azonban felmerülhet
        a  szerződési  szabadság  alkotmányellenes  korlátozása.  Az
        Alkotmánybíróság   több    határozatában   foglalkozott    a
        szerződési   szabadság    alkotmányos    intézményével.    A
        13/1990.(VI.18.)AB  határozatban   megállapította,  hogy   a
        szerződési szabadság önálló alkotmányos jog, és utalt a Ptk.
        200.§ (1) bekezdésére, amely szerint a szerződés tartalmát a
        felek  szabadon   határozhatják  meg.   A  32/1991.(VI.6.)AB
        határozat   kifejti,   hogy   a   szerződési   szabadság   a
        piacgazdaság egyik  lényegi eleme, amely azonban alkotmányos
        alapjognak   nem    tekinthető.   Alapjog   jellege   önálló
        alkotmányos jogként  való felfogásából sem következik. Ezért
        a  szerződési   szabadságra  nem  vonatkoznak  az  alapjogok
        korlátozásához   az    Alkotmány   8.§    (2)   bekezdésében
        meghatározott követelmények. A 43/1991.(VII.12.)AB határozat
        megállapítja,  hogy   a   szerződési   szabadság   korlátlan
        érvényrejuttatását a polgári jog szabályai [így a Ptk. 198.§
        (2) bekezdése  a kötelező  szerződéskötés jogszabály  általi
        elrendelhetőségéről és  226.§  (1)  bekezdése,  a  szerződés
        egyes tartalmi  elemeinek jogszabályi  meghatározásáról] nem
        teszik lehetővé,  és az  nem következik az Alkotmányból sem.
        Megállapítja továbbá:  "Abban a kérdésben, hogy a szerződési
        szabadságot korlátozó  konkrét jogszabályok alkotmánysértők-
        e, a  szabályozás tárgyával összefüggő jogforrási szintre és
        a szabályozás tartalmára figyelemmel esetenként lehet állást
        foglalni."

        Emlékeztet  az   Alkotmánybíróság  a   lakbérek  jogszabályi
        megkötésével kapcsolatos  korábbi gyakorlatára is [például a
        4/1991.(II.16.)AB és  az  5/1991.(II.16.)AB  határozatokra],
        amelyekben  kifejtette,   hogy   ezek   a   korlátozások   a
        piacgazdaságra    való     átmenet    körülményei     között
        alkotmányosak.

        Az Lt. vitatott rendelkezése meghatározott időszakra állapít
        meg lakbéremelési  tilalmat. E tilalom áttételesen érinti az
        önkormányzás kollektív  alapjogát  annyiban,  amennyiben  az
        önkormányzati   lakásállomány   a   helyi   választópolgárok
        közösségének   érdekeit   szolgálja.   Az   Alkotmánybíróság
        megítélése szerint  ez a  korlátozás -  figyelemmel a  helyi
        közösség jelentős  részét alkotó  bérlők jogos érdekeire, és
        az így  létrejövő állapot  átmeneti jellegére  - arányos, és
        ezért nem  jelenti az  önkormányzat, mint  bérbeadó jogainak
        alkotmányellenes korlátozását.

        9. Az  Alkotmánybíróság -  tekintettel  arra,  hogy  az  Lt.
        megsemmisített rendelkezéseit alkotmányellenesnek találta -,
        nem  foglalkozott   azzal  a   kérdéssel,  hogy   ezeket  az
        elidegenítéssel kapcsolatos  rendelkezéseket az Országgyűlés
        milyen szavazataránnyal  fogadta  el.  Minthogy  azonban  az
        indítványok az  Lt.  egészére  nézve  állítják  a  jelenlévő
        országgyűlési képviselők  kétharmadának szavazatával történő
        elfogadás szükségességét,  az Alkotmánybíróság rámutat arra,
        hogy az  Lt. a  4/1993.(II.12.)AB  határozatban  kifejtettek
        alapján nem minősül olyan törvénynek, amelynek elfogadásához
        minősített többség lenne szükséges.
                               Dr. Sólyom László
                              előadó alkotmánybíró
                           az Alkotmánybíróság elnöke

                Dr. Ádám Antal                  Dr. Kilényi Géza
                 alkotmánybíró                    alkotmánybíró

               Dr. Lábady Tamás                 Dr. Schmidt Péter
                alkotmánybíró                     alkotmánybíró

               Dr. Szabó András              Dr. Tersztyánszky Ödön
                 alkotmánybíró                    alkotmánybíró

               Dr. Vörös Imre                  Dr. Zlinszky János
                alkotmánybíró                     alkotmánybíró
          Dr. Vörös Imre alkotmánybíró párhuzamos véleménye

               A  határozat   indokolása   nincs   összhangban   annak
          rendelkező részével,  mivel az  indokolás nem  az Lt.-ben az
          önkormányzati tulajdonban  álló lakásokra  nézve  kodifikált
          vételi jogot,  hanem csupán  gyakorlása időtartamát  és  azt
          tartja alkotmányellenesnek,  hogy a  vételár  nem  azonos  a
          forgalmi értékkel.  Ez viszont csak és kizárólag az Lt. 47.§
          (1) bekezdésének  és 49.§-ának megsemmisítését alapozza meg,
          míg   az    Lt.   lakások    vonatkozásában   vételi   jogot
          intézményesítő 45.§-a tekintetében irreleváns.

               A    vételi     jog    Lt.-beli     intézményesítésének
          alkotmányellenességét   -   a   megsemmisítés   megalapozása
          érdekében -  már csak  azért is indokolni kell, mivel az Lt.
          47.§ (1) bekezdése és 49.§-a önállóan is megsemmisíthető.

               1. Az  önkormányzat  a  helyi  önkormányzatokról  szóló
          1990. évi  LXV.  törvény  (a  továbbiakban  Öt.)  kifejezett
          rendelkezése alapján,  tehát ex  lege jogi  személy [9.§ (1)
          bekezdés].

               1.1. A jogi személyt a jog kreálja, így jogállását is a
          törvény határozza  meg. Az Alkotmány ugyan az ember alapvető
          jogairól beszél,  ám a  jogi személy alapjogi jogalanyiságát
          az Alkotmánybíróság  számos határozatában  [először: 21/1990
          (X.4.) AB  határozat, majd  7/1991  (II.28.)  AB  határozat;
          1441/B/1990/2. AB  határozat; az  1582/B/1990. AB  határozat
          kifejezetten  a   helyi  önkormányzat   alapjogáról  beszél]
          elismerte, minek  folytán ez  a  tétel  az  Alkotmánybíróság
          állandó gyakorlatává vált.

               Az alapjogi  jogvédelmet  azonban  az  Alkotmánybíróság
          sohasem általános érvénnyel ismerte el, hanem mindig konkrét
          alapjoggal összefüggésben  foglalt állást atekintetben, hogy
          a szóbanforgó  alapjog alkalmazható-e jogi személyre. A jogi
          személyeket  tehát  -  ha  alapjog  által  védett  szférában
          tevékenykednek -  alapjogi védelem illeti meg, amennyiben az
          adott alapjog fogalmilag alkalmazható jogi személyre.

               1.2. A  jogi személyek  különleges csoportja  a közjogi
          jogi személy,  amelyet a  közjog létesít,  és jogállását  az
          államhoz való viszonyának nagyobb intenzitása határozza meg.
          A közjogi  jogi személyek  önállóan látnak el - a közhatalom
          gyakorlóiként - olyan feladatokat, melyeket az adott közjogi
          jogi   személy   hiányában   az   állam   látna   el.   Jogi
          személyiségüket, ennek megfelelően jogállásukat, önállóságuk
          terjedelmét a  jog, az önkormányzatok esetében pedig maga az
          Alkotmány határozza meg (IX. fejezet).

               A  közjogi   jogi  személy   ugyanúgy  lehet   alapjogi
          jogalany, mint  bármely más  jogi személy.  Az állam  és más
          közjogi jogi  személyek ugyan  általában nem  hivatkozhatnak
          alapjogi jogvédelemre,  ez alól  azonban  kivételt  képeznek
          azok  a   közjogi  jogi   személyek,  amelyek  az  Alkotmány
          kifejezett   rendelkezése    alapján   alapjogi   jogalanyok
          (Alkotmány 43-44/A  §). Az  alapjogi garanciarendszer  ennek
          megfelelően az  eredetileg  az  alapjogokkal  védeni  kívánt
          egyén-állam reláción kívül eső jogviszonyok garantálására is
          szolgál, ha az Alkotmány - e jogviszonyokat és az azok által
          megtestesített   jogokat    és   kötelezettségeket   hordozó
          jogalanyokat alapjogilag  védett területhez  sorolva  -  így
          rendelkezik.

               1.3. Az  Alkotmány 42.§-a  a község, a város, a főváros
          és   kerületei,   valamint   a   megye   választópolgárainak
          közösségét megilletően  a helyi önkormányzás jogáról beszél.
          Ez a jog a választópolgárok közösségét érintő helyi közügyek
          önálló, demokratikus  intézésére és  a helyi közhatalomnak a
          lakosság érdekében való gyakorlására irányul. A 43.§ szól az
          önkormányzat alapjogairól,  melyeket  a  44/A.§  részletesen
          felsorol.

               Az Alkotmány  e három rendelkezése olymódon függ össze,
          hogy    a    42.§    általánosan,    generálklauzula-szerűen
          megfogalmazza  a   helyi  önkormányzáshoz   való   kollektív
          alapjogot. Ennek  az alapjognak,  mint a  helyi önkormányzat
          alapjogi   jogalanyisága   szempontjábóli   "anyajognak"   a
          részletezett, de nem kimerítő felsorolását tartalmazza a 43-
          44/A §.  A 44/A  § már  csak azért  sem tekinthető kimerítő,
          hanem csupán önkormányzat-specifikus felsorolásnak, mivel az
          önkormányzatot  jogi   személyként  egyébként   mindazok  az
          alapjogok  megilletik,   melyek  jellegüknél  fogva  a  jogi
          személyekre is  alkalmazhatók. A  helyi önkormányzáshoz való
          kollektív alapjogot  tehát tartalommal  részben a 44/A §-ban
          felsorolt, részben  pedig  azok  az  alapjogok  töltik  meg,
          amelyeket  az   Alkotmány   alapjogokról   rendelkező   XII.
          fejezete, továbbá  az Alkotmány  más fejezetei tartalmaznak,
          de  amelyeket   az  Alkotmánybíróság  -  állandó  gyakorlata
          szerint -  jogi személyekre  is alkalmaz. Az önkormányzáshoz
          való kollektív  alapjog tehát nem választható el a tartalmát
          adó konkrét  alapjogoktól anélkül,  hogy  ez  ne  vezetne  a
          kollektív  alapjog   lényeges  tartalmának   korlátozásához,
          sérelméhez, sőt adott esetben akár a kiüresedéséhez.

               1.4. A  helyi önkormányzáshoz  való  kollektív  alapjog
          alanya a  helyi választópolgárok  közössége  azzal  azonban,
          hogy a  választópolgárok ezt a kollektív alapjogot: "a helyi
          önkormányzást  az   általuk  választott   képviselő-testület
          útján,   illetőleg    helyi   népszavazással   gyakorolják."
          [Alkotmány   44.§    (1)   bekezdés].   Minthogy   a   helyi
          önkormányzáshoz    való     alapjog    tartalma    általános
          megfogalmazásban a helyi közügyek önálló intézése és a helyi
          közhatalom  gyakorlása  (Alkotmány  42.§),  ez  a  kollektív
          alapjog nem  pusztán a  képviselőtestület általában történő,
          formális  megválasztásának  jogát  foglalja  magában,  hanem
          olyan   képviselőtestületét,    amely   a   helyi   közügyek
          intézésére, azok  önálló szabályozására  és igazgatására,  a
          helyi  önkormányzati   autonómia  gyakorlására  a  megfelelő
          jogosítványokkal felruházottan képes is.

               1.5. A  helyi önkormányzáshoz  való  kollektív  alapjog
          ezért  olyan   szerv:  a   képviselőtestület  megválasztását
          jelenti, amely az önkormányzati autonómia tartalmát kitevő -
          adott  esetben  alapjogi  természetű  és  ezért  garanciális
          jellegű - jogosítványok gyakorlása során az állammal szemben
          is  alkotmányosan  garantált  önállósággal  rendelkezik.  Ha
          tehát   a    helyi   önkormányzat   alapjogi   jogviszonyban
          jogalanyként -  az Alkotmányban  biztosított joga  alapján -
          fellép,  az   állammal  szemben   is  védelemben:   alapjogi
          védelemben részesül.  (Ebből a  szempontból  közömbös  -  és
          inkább  jogszabály-szerkesztési   pontatlanságra   vezethető
          vissza - az, hogy az Alkotmány 43.§-a a helyi önkormányzatok
          alapjogairól,  míg   a  44/A.   §-a  a   képviselőtestületet
          megillető jogokról szól.)

               2. Az  Alkotmánybíróság állandó  gyakorlata  szerint  a
          tulajdonhoz való  jog [Alkotmány 13.§ (1) bekezdés] alapjog,
          amely  azonban   nem  korlátozhatatlan  [21/1990  (X.4.)  AB
          határozat; 7/1991 (II.28.) AB határozat; 16/1991 (IV.20.) AB
          határozat; 28/1991  (VI.3.) AB határozat; 4/1993 (II.12.) AB
          határozat IV.2.d/ pont].

               2.1.  A   tulajdonhoz  való  alapjog  azonban  nem  azt
          jelenti, mintha eme alapjog alanyának alkotmány-biztosította
          alanyi  joga   lenne  a  tényleges  tulajdonhoz  jutásra.  A
          tulajdonhoz való  jog annyit  jelent, de annyit feltétlenül,
          hogy  az  állam  alapvetően  és  főszabályként  -  kivételes
          esetektől   eltekintve,   amelyeket   azonban   szintén   az
          Alkotmánynak kell  tartalmaznia -  tartózkodjék  az  alapjog
          alanyának  tulajdonosi   pozíciójába  való  behatolástól.  A
          tulajdonhoz való  jog tehát azt az állammal szembeni közjogi
          igényt fejezi  ki,  hogy  az  állam  köteles  biztosítani  a
          tulajdonhoz jutás  elvi lehetőségét  és  a  már  megszerzett
          tulajdon   védelmét.    A   tulajdonhoz   való   jog   ezért
          főszabályként  negatív   jellegű,  tartalmilag  tartózkodási
          kötelezettséget  megfogalmazó   -  az   állam  beavatkozását
          elhárító -  parancs, amely  a tulajdonhoz való jogból fakadó
          jogi helyzet zavartalan fennállását és élvezetét garantálja.

               A tulajdonhoz  való jogra  az állam  - kivéve akkor, ha
          maga is  tulajdonos -  nem hivatkozhat  a jog alanyához való
          viszonyában;   éppen   ellenkezőleg:   ezek   a   jogalanyok
          hivatkozhatnak az  állammal szemben  erre az  alapjogukra. A
          tulajdonhoz való  jog tehát  korlátokat állít  az államnak a
          tulajdonosokat érintő cselekvése útjába.

               A  tulajdonhoz   való  jog   azonban   nem   egyszerűen
          individuális alapjog, hanem egyben szociálisan kötött is: az
          Alkotmány  szociálisan  kötött  tulajdont  véd.  A  tulajdon
          szociális kötöttsége részben a köztulajdon létében nyilvánul
          meg, amikor  a szociális  kötöttség a  köztulajdon immanens,
          jellegadó vonása,  részben  pedig  a  magántulajdon  terhére
          kívülről:   a    jogalkotó   által   konstituált   különböző
          korlátozásokban.

               A szociális  kötöttségnek, mint  a tulajdonhoz való jog
          egyik lehetséges  korlátozásának csak  addig a  határig  van
          alkotmányosan létjogosultsága,  ennek megfelelően csak addig
          a határig  fogadható el  alkotmányosnak, amíg  még  van  mit
          megkötni. Ha  ennek az  alapjognak a  tartalmát a  szociális
          kötöttségre hivatkozva olymódon töltené ki a jogalkotó, hogy
          a szociális kötöttséget mintegy totálissá téve az alapjogból
          - például  a rendelkezési  jognak egy  bizonyos határon túli
          korlátozása révén - voltaképpen semmi sem marad, a szociális
          kötöttség elveszti  értelmét és  csupán egy alkotmányellenes
          tulajdonelvonást - például általános államosítást - leplez.

               2.2.  A   tulajdonhoz  való   elvont  jogot  a  konkrét
          tulajdonosi  helyzetre,  a  konkrét  tulajdonlásra  nézve  a
          törvényhozó tölti meg tartalommal. E tekintetben a jogalkotó
          adott esetben  a tulajdonhoz  való jog gyakorlása útjába - a
          szociális  kötöttség   konkrét  esetétől  függetlenül  is  -
          korlátokat  állíthat.   A  törvényhozó  azonban  csak  olyan
          konkrét tartalommal  töltheti meg  a tulajdonhoz való elvont
          jogot,  amely  az  Alkotmány  keretei  között  marad:  ez  a
          szabályozás szabadságának korlátja.

               2.3. Összegezve:  A tulajdonhoz  való elvont  alapjogot
          tehát  a   törvényhozó  tölti   meg  a  konkrét  tulajdonlás
          tekintetében tartalommal.  Az alapjognak  az  adott  esetben
          korlátokat is  magában foglaló  szabályozása tekintetében  a
          törvényhozó  viszonylag  szabad.  A  szabályozásnak  azonban
          alkotmányosnak kell  lennie: a szabályozás nem vezethet oda,
          hogy  a   korlátozás  tulajdonképpeni  tárgya  megszűnik.  A
          tulajdonhoz való  jognak fenn  kell maradnia  ahhoz, hogy  a
          korlátozás alkotmányossága  követelményként  egyáltalán  még
          értelmezhető legyen.

               3. A  tulajdonhoz  való  alkotmányos  alapjognak  három
          vonatkozása van.

               3.1. Annak  egyrészt  garantálnia  kell  a  tulajdonosi
          jogállást, vagyis  azt, hogy  az alapjog  alanya  egyáltalán
          tulajdonossá válhasson.  A tulajdonosi  jogállás  ugyanis  a
          jogképességnek   a   tulajdonszerzéssel   összefüggő   egyik
          vonatkozása,  melynek   korlátozása  kizárt   (eltekintve  a
          tulajdoni tárgyban  rejlő,  és  nem  a  személyre  vonatkozó
          sajátosságokból   -    robbanószer,   gépjármű    -    adódó
          korlátoktól).

               A  tulajdonhoz   való  alapjog  másrészt  garantálja  a
          megszerzett (polgári  jogi) tulajdonjog  védelmét az elvonás
          ellen. Harmadrészt  az alapjog garanciát nyújt a tulajdonjog
          korlátozása  ellen  is  azon  keretek  között,  melyeket  az
          Alkotmánybíróság  állandó   gyakorlatában   kialakított   [a
          korlátozás   alkotmányos,   ha   valamely   másik   alapjog,
          alkotmányos   érték   vagy   cél   megvalósítása   érdekében
          elkerülhetetlenül szükséges,  és  az  elérni  kívánt  célhoz
          képest arányos - először: 7/1991 (II.28.) AB határozat].

               3.2. Az  alkotmányossági felülvizsgálat  tárgyát képező
          Lt.-nek  az   indítványokkal  érintett,   az   önkormányzati
          tulajdonban  álló   lakások  és  helyiségek  elidegenítésére
          vonatkozó   rendelkezései    szempontjából    különösen    a
          megszerzett  tulajdonjog   elvonása  elleni  védelemnek  van
          különös jelentősége.

               A tulajdonjog  elvonás  elleni  védelme  ugyan  már  az
          Alkotmány  13.§  (1)  bekezdése  által  nyújtott  védelemből
          következően is  a piacgazdaság  és  a  polgári  demokratikus
          közjogi berendezkedés  jellegadó kategóriája.  A tulajdonjog
          elvonásának kizártságától  függetlenül azonban  az Alkotmány
          lehetővé teszi  a tulajdon  közjogi természetű  elvonását  a
          kisajátítás  [13.§   (2)  bekezdés],   a  tulajdontól   való
          megfosztás eseteként  az elkobzás,  mint a  törvény szerinti
          büntetés [57.§  (4) bekezdés],  végül az  Alkotmány 70/I §-a
          keretei között mozgó közteherviselés (adózás) formájában. Az
          Alkotmány éppen azért rendelkezik három különböző szakaszban
          -  és   nem  a   tulajdonvédelmet  megfogalmazó   13.§   (1)
          bekezdésben   -   ezekről   a   tulajdonelvonásokról,   mert
          magánjogi-tulajdonvédelmi    összefüggésük     -     közjogi
          intézményekről lévén szó - nincs.

               Az Alkotmánybíróság  csak egyetlen esetben fogadta el -
          a    rendszerváltozás     egyszeri,    sajátos    történelmi
          körülményeire   tekintettel    -   a   társadalmi   tulajdon
          lebontásának  alkotmányos  feladatával  összefüggésben  azt,
          hogy a  tulajdoni rendszert átalakító törvények a társadalmi
          tulajdon egykori  létrehozásából származó  terheket elosszák
          azok  között,   akik  a   társadalmi  tulajdont   ingyenesen
          megszerzik [16/1991  (IV.20.) AB határozat; 28/1991. (VI.3.)
          AB  határozat].   "Amint  azonban  az  átalakulás  folyamata
          megtörtént,  az   új  tulajdon   védelme  teljes,   azaz   e
          vonatkozásban  nincs   alkotmányos  lehetőség  a  társadalmi
          átalakulás   terhének    utólagos    vagy    visszamenőleges
          szétosztására." [16/1991 (IV.20.) AB határozat].

               A  fenti   alapelvek  következetes  figyelembevételével
          fogadta  el   alkotmányosnak  az  Alkotmánybíróság  28/1991.
          (VI.3.)      AB      határozatával      a      mezőgazdasági
          termelőszövetkezetek termőföldtulajdonára vonatkozóan később
          a tulajdonviszonyok  rendezése érdekében,  az állam által az
          állampolgárok  tulajdonában   igazságtalanul  okozott  károk
          részleges  kárpótlásáról  szóló  1991.  évi  XXV.  törvénybe
          foglalt  vételi   jogot.  Az   Alkotmánybíróság   ugyanakkor
          hangsúlyozta, hogy  a vételi  jog intézményesítésére  csak a
          rendszerváltással összefüggő  egyszeri,  sajátos  történelmi
          körülmények folytán  és csak a társadalmi tulajdon lebontása
          összefüggésében     van     lehetőség.     Rámutatott     az
          Alkotmánybíróság továbbá  arra is,  hogy csak  a  társadalmi
          tulajdon lebontásából származó terheket lehet szétosztani és
          csak azok  között, akik  majdan a  társadalmi  tulajdont  az
          említett 1991. évi XXV. törvény alapján megszerzik.

               A tulajdonjog elvonásával szemben az Alkotmány 13.§ (1)
          bekezdésében megfogalmazott  védelmet -  mint a  tulajdonhoz
          való jog  egyik vonatkozásának érvényét - tehát nem gyengíti
          a tulajdonjog  vételi joggal  való elvonásával  kapcsolatban
          megfogalmazott   egyszeri   alkalomra   szóló   és   szigorú
          feltételekhez kötött  kivétel. Az Alkotmánybíróság szigorúan
          megszabott követelményei  kizárják azt,  hogy  az  Alkotmány
          13.§ (1)  bekezdése által  átfogott körben  - tehát  ha  nem
          kisajátításról, elkobzásról, vagy közteherviselésről van szó
          -  a   tulajdoni  átalakulástól   függetlenül   és   az   új
          tulajdonosok létrejöttét  követően  azok  terhére  bármilyen
          tulajdonjog-elvonás  történhessen.  A  tulajdoni  átalakulás
          folyamatának adott  területen történő  befejeztével,  az  új
          tulajdonosok  létrejöttével  nem  lehet  utólagosan  -  akár
          vételi  jog   formájában   -   a   tulajdoni   átalakulásra,
          privatizációra hivatkozni.

               3.3.  A   privatizálás  egyébként   -  amint   arra  az
          Alkotmánybíróság  korábban   utalt  -   az  állami  tulajdon
          magántulajdonba adását jelenti. Az állam idegen javakat nem,
          csak  olyan   javakat  privatizálhat,   melyek  tulajdonában
          állnak; a  privatizáció tulajdonosi  döntés, ezért  az állam
          privatizáláshoz   való    joga   tulajdonosi   szabadságából
          következik. Mindebből  az  következik,  hogy  privatizációra
          egyébként sincs  senkinek alanyi  joga [21/1990.  (X.4.)  AB
          határozat   A/IV.    rész;    836/B/1990    AB    határozat;
          1443/B/1990/4. AB határozat].

               4. Az  Alkotmány 12.§ (2) bekezdése értelmében az állam
          tiszteletben  tartja   az  önkormányzatok   tulajdonát.   Az
          Alkotmány  44/A.§   b)  pontja   kimondja,  hogy   a   helyi
          képviselőtestület  "gyakorolja   az  önkormányzati  tulajdon
          tekintetében   a    tulajdonost   megillető    jogokat,   az
          önkormányzat  bevételeivel   önállóan   gazdálkodik,   saját
          felelősségére vállalkozhat..."

               4.1.  Az   önkormányzat  tulajdonosi  jogállásának  eme
          megfogalmazását az  Öt. 77.§  (1)  bekezdése  konkretizálja:
          "Saját    tulajdonnal     rendelkezik    és    költségvetési
          bevételeivel, kiadásaival önállóan gazdálkodik." Az Öt. 78.§
          (1) bekezdése  az önkormányzat  tulajdonát és vagyoni értékű
          jogait összefoglalóan  az önkormányzat  vagyonának (Öt.  77-
          80.§)  nevezi.   Az  önkormányzati  vagyon  tekintetében  az
          önkormányzat ugyan  az Öt.  77.§ (1)  bekezdése  alapján  is
          egyértelműen tulajdonos,  de e  jogállását aláhúzza  az  Öt.
          80.§ (1)  bekezdése 1.  mondata, amikor  leszögezi: "A helyi
          önkormányzatot -  e törvényben  meghatározott eltérésekkel -
          megilletik  mindazok   a  jogok   és  terhelik   mindazok  a
          kötelezettségek, amelyek a tulajdonost megilletik, illetőleg
          terhelik."

               Az Öt.  80.§ (1)  bekezdése második  mondata ugyanakkor
          jogszabályi    alátámasztást    ad    az    Alkotmánybíróság
          álláspontjának, mely szerint az önkormányzáshoz való alapjog
          az ennek  tartalmát kitevő  jogosítványok gyakorlására képes
          szerv megválasztását  jelenti. E  jogszabályhely ugyanis - a
          tulajdonosi  jogállás   77.§  (1)  bekezdését  és  80.§  (1)
          bekezdése első  mondatában  történő  rögzítését  követően  -
          kifejezetten leszögezi  a következő,  második mondatban:  "A
          tulajdonost  megillető   jogok  gyakorlásáról  a  képviselő-
          testület rendelkezik."

               Az    önkormányzat     tulajdonjogának     rendelkezési
          részjogosítványa azonban  korlátozott: egyrészt  az Öt. 80.§
          (2)    bekezdése     adott    vagyontárgy    elidegenítését,
          megterhelését,  vagy   vállalkozásba  való  bevitelét  helyi
          népszavazáshoz kötheti.  Az Öt.  80.§ (3)  bekezdése továbbá
          rögzíti,  hogy  az  önkormányzat  vállalkozási  tevékenysége
          kötelező feladatainak  [Öt. 8.§  (4) bekezdés] ellátását nem
          veszélyeztetheti.

               4.2.   Az   önkormányzatok   tulajdonosi   jogállásának
          megteremtése tudatos,  a többpártrendszeren  alapuló polgári
          demokratikus   politikai   rendszer   melletti   alkotmányos
          döntésből fakad.  Ez fejeződik ki abban, hogy az Öt. - a 77-
          80.§-hoz  fűzött   miniszteri   indokolás   szerint   -   az
          önkormányzatok  működése   egyik  meghatározó   feltételének
          tekinti a  feladatai ellátásához szükséges, megfelelő vagyon
          feletti   rendelkezést.    A   korábbi    tanácsrendszerbeli
          alanytalan állami  tulajdonnal szemben  - melynek  az akkori
          helyi tanács  csak  kezelője  volt  -  a  tulajdonával  való
          rendelkezési   jogot    "valódi   tulajdonként"    kell   az
          önkormányzatok   részére   biztosítani   -   hangoztatja   a
          miniszteri indokolás.

               5.  Bár  a  tulajdonjog  elvonása  általában  sérti  az
          Alkotmány 13.§  (1) bekezdését,  utalni kell  arra, hogy  az
          önkormányzat nem  magánjogi, hanem közjogi jogalany. Törvény
          ugyanis állami  feladattá minősíthet  át önkormányzat  által
          ellátott feladatot;  az önkormányzat ekkor nem hivatkozhat a
          tulajdonhoz  való   alkotmányos  jog   sérelmére,  mivel  az
          önkormányzat tulajdoni  tárgyainak azon  köre  kerül  állami
          tulajdonba,  amely   kizárólag   az   átminősített   feladat
          ellátását szolgálja  [például az  egyes  állami  tulajdonban
          lévő vagyontárgyak önkormányzatok tulajdonába adásáról szóló
          1991.   évi   XXXIII.tv.   (a   továbbiakban   Vátv.)].   Az
          önkormányzati tulajdon  elvonásánál - de korlátozásánál is -
          a tulajdonhoz  való jog  védelmét a  magánjogi jogalanyokhoz
          képest differenciálja,  adott  esetben  gyengíti,  relatívvá
          teszi a  közjogi jogalanyiság ténye. Az elvonás (korlátozás)
          viszonylagosabbá válásának  alkotmányos határát  az jelenti,
          hogy az elvonás vagy korlátozás a helyi önkormányzáshoz való
          kollektív  alapjog   sérelméhez,  illetve  az  önkormányzati
          autonómia kiüresedéséhez vezet-e.

               Az Alkotmány  13.§ (1) bekezdése éppen ebben különbözik
          a   12.§   (2)   bekezdésétől:   az   utóbbiban   nevesített
          önkormányzati  tulajdonhoz   való   alapjog   az   általános
          tulajdonhoz való  joghoz  képest  lényegesen,  de  szigorúan
          megfogalmazott feltételekkel korlátozott.

               5.1.  Az   önkormányzati  vagyon   tehát  az   ellátott
          funkcióhoz kötődő tulajdoni tárgyaktól függően nem homogén.

               a)   Az    önkormányzat   legalapvetőbb    feladataihoz
          kapcsolódó törzsvagyon (ld. Öt. 78-79.§) tekintetében is áll
          az,  hogy  az  önkormányzat  közjogi  jogalany,  aminek  két
          következménye  van.   Egyfelől   a   törzsvagyonba   tartozó
          vagyontárgyak   elvonása   egyértelműen   az   önkormányzati
          autonómia kiüresedéséhez  vezetne, ezért  az  önkormányzatot
          közjogi jogalanyként  is a  magánjogi  jogalanyoknak  kijáró
          feltétlen és abszolút védelem illeti meg.

               A törzsvagyon  másfelől az  önkormányzat  legkötöttebb,
          legkorlátozottabb (forgalomképtelen,  illetve  korlátozottan
          forgalomképes) vagyonrészét  jelenti: rendelkezési  joga  ex
          lege korlátozott.  Tulajdonhoz  való  joga  eme  korlátozása
          tekintetében  az   önkormányzat  azonban   nem   hivatkozhat
          alapjogi jogsérelemre,  mivel a  tilalom nem  korlátozza  az
          önkormányzati  autonómiát.  Éppen  ellenkezőleg:  a  törvény
          által korlátozott,  megkötött  törzsvagyon  az  önkormányzat
          működéséhez  szükséges   legalapvetőbb   anyagi   feltételek
          fennmaradását garantálja.  Ha azonban  a korlátozás  ezen  a
          szemponton alkotmányos  indok nélkül túlmenne, felmerülne az
          alapjogi jogsérelem.

               b)  Az   alapjogi   védelem   a   másik   csoport:   az
          önkormányzatok   hatáskörébe    utalt   közszolgáltatásokhoz
          kapcsolódó vagyontárgyak  esetén relatív,  tekintettel arra,
          hogy  a  tulajdonjog  elvonása  az  önkormányzati  tulajdoni
          mivoltukat indokolttá  tevő hatáskör sorsában osztozik: amíg
          a hatáskör  önkormányzati, a hozzárendelt tulajdon is az, ha
          azonban az adott hatáskör ex lege államivá válik, a tulajdon
          is  átszállhat   az   államra.   Az   önkormányzat   közjogi
          jogalanyisága e  tekintetben abban  mutatkozik meg,  hogy  e
          törzsvagyonnak  nem   minősülő   vagyontárgyak   közvetlenül
          szolgálják  valamely  önkormányzati  feladat  végrehajtását,
          illetve azok  valamely  önkormányzati  hatáskör  ellátásának
          tárgyi   feltételei.   Ennek   megfelelő   megkülönböztetést
          tartalmaz  a   Vátv.  2.§-a   (a  feladat-   és   hatáskörök
          összhangjának   követelményét    emeli   ki   az   ehhez   a
          rendelkezéshez fűzött miniszteri indokolás).

               Mivel rendeltetésük az, hogy az adott hatáskör, illetve
          feladat  ellátását  biztosítsák,  a  törzsvagyonhoz  hasonló
          abszolút és  feltétlen védelem  nem indokolt.  Adott esetben
          ugyanis  nem   az  önkormányzat   tulajdonhoz  való  jogának
          sérelméről, hanem  arról van  csupán szó, hogy a tulajdonjog
          együtt mozog a hatáskörrel (funkcióval).

               Tekintettel  arra,   hogy  az  önkormányzati  autonómia
          határai  a   törvény  által  meghatározottak  [Öt.  1.§  (3)
          bekezdés], az önkormányzat feladatkörének terjedelmét, - így
          az ahhoz  tartozó vagyontárgyakat - illetően nem feltétlenül
          van  alapjogi  helyzetben.  Valamely  önkormányzati  funkció
          államivá válása esetében annak alkotmányosságát az dönti el,
          hogy a  feladat átminősítése  nem jelenti-e az önkormányzati
          önállóság alkotmányellenes korlátozását.

               c) Mindazon  vagyontárgyak, melyek  sem az  első, sem a
          második csoportba nem tartoznak, az önkormányzat ex lege nem
          kötött, "szabad"  vállalkozási vagyonát  alkotják  [például:
          Alkotmány 44/A.§ (1) bekezdés b) pont].

               Az   önkormányzat    közjogi   jogalanyiságából   adódó
          korlátozással azonban  itt is  találkozunk: az  Öt. 80.§ (3)
          bekezdése -  a már  említett 80.§  (2)  bekezdés  mellett  -
          ugyanis kimondja: a helyi önkormányzat vállalkozása kötelező
          feladatainak ellátását  nem veszélyeztetheti,  továbbá  csak
          olyan vállalkozásban  vehet részt,  amelyben felelőssége nem
          haladja  meg  vagyoni  hozzájárulásának  mértékét.  Jóllehet
          elsődlegesen e  rendelkezések az önkormányzatot is megillető
          vállalkozás   jogának    [Alkotmány   9.§    (2)   bekezdés]
          korlátozásáról szólnak,  mögöttesen  az  egyébként  "szabad"
          önkormányzati vállalkozási  vagyon fölötti rendelkezései jog
          közvetett megkötéséről  van  szó.  Ezektől  -  a  törvényben
          tételesen  felsorolt  -  korlátoktól  eltekintve  azonban  e
          harmadik  csoportra   nézve  az   önkormányzatot   megillető
          tulajdonhoz  való   jogra  vonatkozó   alkotmányos   védelem
          egyebekben azonos a magánjogi jogalanyokéval.

               5.2. Az  önkormányzatra, mint  tulajdonosra - a közjogi
          jogalanyiságból   fakadó   eltérésekkel   (korlátozásokkal),
          melyeket maga  az önkormányzatokat,  mint  jogi  személyeket
          éppen ilyen  jogállással konstituáló,  valamint  tulajdonhoz
          való alapjogukat éppen ilyen tartalommal kitöltő Öt. határoz
          meg -,  ugyanúgy a  Polgári Törvénykönyvről  szóló 1959. évi
          IV. törvény  (Ptk.) megfelelő  rendelkezései irányadók, mint
          minden más tulajdonosra. Ezt a Ptk-t módosító 1991. évi XIV.
          törvény  is   megerősítette,  amikor  a  Ptk.  hatályát  "az
          önkormányzati ...  szervezetekre és vagyoni viszonyaikra" is
          kiterjesztette.

               6. Az  Lt. 45. és 54.§-a az önkormányzatok tulajdonában
          álló lakások és nem lakás céljára szolgáló helyiségek bérlői
          javára alapít vételi jogot.

               6.1. Az  Alkotmánybíróság korábban megállapította, hogy
          a vételi  jog a  polgári jogi  tulajdonjog korlátozása - nem
          pedig kisajátítás  -, ahol  a tulajdonosváltozás attól függ,
          hogy a  tulajdonos gyakorolja-e  vételi jogát.  A vételi jog
          nem minősül  kisajátításnak, alkotmányosságát  ezért nem  az
          Alkotmány 13.§  (2) bekezdése,  hanem  13.§  (1)  bekezdése,
          valamint  8.§   (2)  bekezdése  alapján  kell  elbírálni.  A
          törvényen  alapuló   vételi  jog   akkor  sem   minősül   át
          kisajátítássá, ha  alkotmányellenes: ilyenkor a vételi jogot
          alapító  (alkotmányellenes)   törvényt  kell  megsemmisíteni
          [16/1991 (IV.20.) AB határozat III. 3. pont; 28/1991 (VI.3.)
          AB határozat I. A/3. 2. pont].

               Az Alkotmánybíróság ugyanakkor óvakodott attól, hogy az
          adott ügyben  lefolytatott -  az egykori társadalmi tulajdon
          egyik  formájára:   a   mezőgazdasági   termelőszövetkezetek
          termőföldtulajdonára   vonatkoztatott   és   korlátozott   -
          alkotmányossági  vizsgálat   eredményét  (melynek   során  a
          törvényen alapuló vételi jogot az adott esetben a társadalmi
          tulajdon   lebontásának    a    rendszerváltozásból    adódó
          feladatával  összefüggésbe   hozva  alkotmányosnak  találta)
          általánosítsa. A  kárpótlással kapcsolatban  rögzített  -  a
          vételi  joggal   kapcsolatos   -   megállapításoknak   nincs
          precedens-jellege, és  azokra újabb törvényen alapuló vételi
          jog esetén  - hacsak  a  rendszerváltozás  és  a  társadalmi
          tulajdon lebontásának  közös feladata  nem fogja  egységbe a
          kárpótlási és az újabb jogszabályt - hivatkozni nem lehet.

               6.2. Az  Lt. esetében  rendszerváltozással  kapcsolatos
          vonatkozásokról,   a    társadalmi   tulajdon   lebontásának
          alkotmányos feladatáról  nincs szó.  Az Lt.  által alapított
          vételi jog alkotmányosságát ezért önállóan kell vizsgálni.

               Az Lt.  által  alapított  vételi  jog  az  önkormányzat
          tulajdonjogát  megterheli   azáltal,  hogy   a   tulajdonjog
          rendelkezési részjogosítványának gyakorlásától a tulajdonost
          öt  évre  megfosztja.  Az  adott  esetben  a  tulajdonjog  a
          tulajdonos akaratától  függetlenül, sőt esetleg kifejezetten
          akarata ellenére száll át a vételi jog jogosultjára.

               6.3. A  Ptk. 375.§-ában szabályozott vételi jog fogalmi
          eleme az,  hogy a  tulajdonos  maga  enged  vételi  jogot  a
          jogosultnak,   amikor   ebben   az   akaratmegegyezésben   a
          tulajdonos akarati  autonómiája megfelelően kifejezésre jut:
          polgári   jogi    tulajdonjogát   maga   korlátozta,   annak
          rendelkezési részjogosítványáról  maga mondott le a jogosult
          javára  az   opciós  szerződéssel.  A  tulajdonos  ezért  az
          Alkotmány 13.§  (1) bekezdésében  rögzített tulajdonhoz való
          jogának  sérelmére   annál  kevésbé   hivatkozhat,  mivel  a
          korlátozásban,  a   rendelkezési   részjogosítványról   való
          lemondásban éppen  akarati autonómiája nyilvánult meg, így a
          tulajdonhoz  való  jog  sérelmére  hivatkozása  során  saját
          jognyilatkozatával,    mint     jogi     ténnyel     kerülne
          ellentmondásba.

               6.3.1. Az  Lt. által alapított vételi jog ezzel szemben
          a tulajdonos  akarati autonómiáját a vételi jog alapításából
          teljességgel   kizárja,    így    a    tulajdonos    akarati
          autonómiájának megnyilvánulása nélkül kerül olyan helyzetbe,
          hogy tulajdonjoga egy határidőhöz és egy feltételhez kötötté
          válik. A  vételi jog  gyakorlására nyitva álló öt év ugyanis
          egyrészt  olyan  időhatározás,  amelynek  leteltéig  fennáll
          tulajdonjoga akár  akarata  ellenére  történő  átszállásának
          lehetősége:  az  Lt.  által  konstituált  vételi  jog  tehát
          megnyitja a  tulajdonjog elvonásának lehetőségét. A jogosult
          egyoldalú  akaratnyilatkozata   másrészt   olyan   feltétel,
          amelynek  bekövetkeztére   a  tulajdonosnak   szintén  nincs
          befolyása: akarati  autonómiája e korlátozással kapcsolatban
          sem jut kifejezésre.

               6.3.2. A  tulajdonjog  azonban  -  mint  a  dologi  jog
          intézménye  -  fogalmilag  abszolút  szerkezetű  és  negatív
          tartalmú jogviszonyt  jelent.  A  polgári  jogi  tulajdonjog
          fennállása időhatározástól  és feltételtől  való függést nem
          tűr. A  tulajdonjog gyakorlása  természetesen  korlátozható,
          ennek keretében  korlátozható a rendelkezési részjogosítvány
          is. Ha  azonban a  rendelkezési részjogosítványt  törvénnyel
          úgy korlátozzák,  hogy a  tulajdonos  akarati  autonómiáját,
          közreműködését a  vételi jog  alapításából teljesen  kizárva
          megnyitják a tulajdonjog átszállásának lehetőségét, akkor ez
          a korlátozás  már a  tulajdonjog fennállását  és nem  csupán
          gyakorlását érinti.

               A tulajdonjog  elvonásának  állandó  veszélye  miatt  a
          tulajdonjog fennállása  időhatározástól és feltételtől válik
          függővé.   A   tulajdonjog   jogszabállyal   történő   olyan
          korlátozása,  megterhelése,   amely  a   tulajdonos  akarati
          autonómiáját e  tekintetben teljesen  kizárja, legfeljebb és
          csak  a   tulajdonjog  gyakorlására,   de  nem  fennállására
          vonatkozhat.  Amikor  az  Alkotmánybíróság  a  mezőgazdasági
          termelőszövetkezetek  földeladásaira   nézve  alkotmányosnak
          találta  elidegenítési   ügyleteiknek  jogszabály   által  a
          vagyonellenőrző bizottságok  hozzájárulásához kötését, éppen
          a   tulajdonjog   gyakorlásának   megterheléséről   és   nem
          fennállásának (elvonásának) alkotmányosságáról nyilatkozott,
          annál   is    inkább,   mert    az   adott   ügyletekben   a
          tulajdonátszállást, az elidegenítést maguk a tulajdonosok: a
          szövetkezetek kezdeményezték [7/1991 (II.28.) AB határozat].

               6.3.3. Az  Lt. által  alapított vételi jog a tulajdonos
          önkormányzat akarati  autonómiáját a  tulajdon átszállásából
          teljesen kizárja, így az - a tulajdonjog fennállását érintve
          - már  nem a  tulajdonjog átszállásának, hanem a tulajdonjog
          elvonása lehetőségének  minősül. Az  Lt.  által  konstituált
          vételi  jog   olyan  jogi   helyzetet  létesít,  amelyben  a
          tulajdonos   formailag-jogilag   ugyan   tulajdonosa   marad
          dolgának, valójában azonban e jogának csupán a birtoklási és
          használati részjogosítványát  gyakorolhatja. A  rendelkezési
          részjogosítvány megszüntetése  folytán a  jogilag tulajdonos
          ténylegesen már csak használója marad a dolognak.

               Megítélésem  szerint   az  elidegenítési  és  terhelési
          tilalom  -   bár  természetét   tekintve   (a   rendelkezési
          részjogosítványt érintvén)  e tekintetben  hasonló a  vételi
          joggal  való   megterheléshez  -   nem  vet   fel  általában
          alkotmányossági aggályokat,  mert nem  eredményezi  a  dolog
          tulajdonjogának    átszállását;     éppen    az    átszállás
          megakadályozását célozza.

               A polgári  jogi  tulajdonosnak  -  akarata  ellenére  -
          puszta   használóvá    degradálása   ugyan   nem   változtat
          (egyenlőre)   azon,    hogy   a    dolognak    változatlanul
          formáljogilag tulajdonosa, hiszen a tulajdonjog átszállásáig
          ő a tulajdonos, azonban ez a tulajdonjog már nem tartalmazza
          a rendelkezési  részjogosítványt.  Márpedig  a  rendelkezési
          részjogosítvány fennállása  - akár korlátozottan biztosított
          részjogosítvány-gyakorlási  lehetőséggel   -  az,   amely  a
          tulajdonost   dogmatikailag    -   megkülönböztetve   őt   a
          birtokostól, vagy  a  használótól  (Ptk.  XIII.  fejezet)  -
          tulajdonossá teszi.  A tulajdonos  alapvetően a rendelkezési
          részjogosítvány fennállásától az, ami.

               6.3.4. Ha  viszont a  tulajdonos-önkormányzatot akarati
          autonómiája  kikapcsolásával,   adott  esetben  kifejezetten
          akarata ellenére  az Lt.  rendelkezése (az  általa alapított
          vételi jog)  hozza az említett jogi helyzetbe, alkotmányjogi
          értelemben  tulajdonhoz   való  joga  sérelmének  lehetősége
          felmerül. Ez  a jogi  helyzet nem elsősorban polgári jogilag
          aggályos, hiszen nem jár feltétlenül és automatikusan, hanem
          csak  feltételesen  (a  jogosult  egyoldalú  nyilatkozatától
          függően) a  tulajdonjog elvonásával.  Az önkormányzat  tehát
          polgári jogilag  tulajdonos marad, azonban tulajdonjogának -
          rendelkezési    részjogosítványára     vonatkozó     akarati
          autonómiája   kikapcsolásával   megvalósuló   -   átszállása
          alkotmányjogilag  már   tulajdonelvonásnak  minősül,  és  ez
          felveti  a   tulajdonhoz  való   joga  esetleges  sérelmének
          lehetőségét. Az  Lt. által  alapított vételi  jogot ezért az
          Alkotmány  13.§   (1)  bekezdése   és  8.§   (2)   bekezdése
          függvényében kell vizsgálni.

               Amíg az önkormányzat polgári jogilag akár vételi joggal
          terhelten is  tulajdonosa marad dolgának, alkotmányjogilag a
          tulajdonelvonás puszta  lehetősége is a tulajdonhoz való jog
          sérelmét  jelenti   akkor,  ha  e  lehetőség  megnyílta  nem
          feltételezi  a   tulajdonhoz  való  jog  alanyának  legalább
          minimális közreműködését,  akarati  autonómiájának  legalább
          egy minimális  szinten történő  megőrzését. Sérelmet szenved
          ugyanis ekkor  a tulajdonhoz való jog azon vonatkozása, mely
          védelmet biztosít  a megszerzett  tulajdon elvonása ellen. A
          tulajdonos tehát még polgári jogilag ugyan tulajdonos lehet,
          amikor alkotmányjogilag tulajdonhoz való jogának sérelme már
          felmerül,   hiszen    tulajdonjogát   akarati    autonómiája
          legfontosabb    szeletének,     tulajdonjoga    rendelkezési
          részjogosítványának megszüntetésével vonhatják el.

               A tulajdonjog  elvonása lehetőségének  a  tulajdonos  -
          rendelkezési   részjogosítványra    vonatkozó   -    akarati
          autonómiája kikapcsolásával  való megteremtése a tulajdonjog
          fennállását (és  nem  gyakorlását)  érintő  megterhelésként,
          korlátozásként már a tulajdonhoz való jog lényeges tartalmát
          érinti, hiszen  az állam  az alapjogi jogosult ezen alapjogi
          pozícióját szünteti  meg.  Az  Lt.  által  az  önkormányzati
          tulajdon terhére  létesített vételi  jog tehát a tulajdonhoz
          való jog  olyan korlátozása, amely - legalábbis az Lt. által
          bevezetett formában - még törvénnyel sem lehetséges.

               Az Lt.  által  alapított  vételi  jog  következésképpen
          sérti az  Alkotmány 8.§  (2) bekezdését, 13.§ (1) bekezdését
          és az  önkormányzati tulajdont  kiemelten, nevesítetten védő
          12.§ (2)  bekezdését, a  42.§-át,  valamint  a  44/A  §  (1)
          bekezdés b/pontját, ezért alkotmányellenes.

               7. Megítélésem  szerint a vételi jog Lt.-beni alapítása
          alkotmányos indok  nélkül, önkényesen  különbséget  tesz  az
          önkormányzati tulajdon  és az  egyéb tulajdon  között. Ez  a
          megkülönböztetés nem  önmagában tilos,  hanem azért, mert az
          alkotmányos  indok   hiánya  mellett   [21/1990.  (X.4.)  AB
          határozat]   olyannak   sem   minősül,   amely   az   állami
          gazdaságpolitika mérlegelésen  alapuló döntési  körébe esne,
          és esetleg  ezen az alapon lenne alkotmányosnak elfogadható.
          Ez a  megkülönböztetés sérti az Alkotmány  70/A. §-át, ezért
          alkotmányellenes.

               8. Utalni  kell azonban  arra, hogy az önkormányzat nem
          természetes, hanem  jogi  személy,  ezen  belül  is  közjogi
          jogalany, ezért  már ennél  fogva sem  bírhat a  természetes
          személyekhez hasonló  szélesebb körű  és kevésbé feltételes,
          inkább  abszolutizálható   alapjogi  védelemmel.  A  közjogi
          jogalany  -  mint  amelyet  eleve  jogszabály  konstituál  -
          tulajdonhoz  való   joga,  amelynek   konkrét   tulajdonjogi
          pozícióját is  a jogalkotó tölti ki tartalommal, kétszeresen
          is korlátozható. Egy ilyen korlátozás nem feltétlenül és nem
          önmagában  véve  alkotmányellenes.  Mód  van  arra,  hogy  a
          törvényhozó  eleve   korlátozásokkal  terhelt  tulajdonjogot
          rendeljen oda  a közjogi  jogalanyhoz, amint  ez a  korábban
          állami tulajdonban  és tanácsi  kezelésben volt  lakások  és
          helyiségek   önkormányzatok   részére   történő   átadásakor
          történt. Az  említett 32/1969. (IX.30.) Korm. rendelet éppen
          ilyen korlátozást  kodifikált.  Arra  is  mód  van,  hogy  a
          jogalkotó a  megszerzést  követően  utólag  konstituáljon  a
          közjogi  jogalany   tulajdonjogát   érintő   korlátozásokat.
          Mindkét esetben azonban természetes követelmény a korlátozás
          alkotmányossága. A  kérdés az,  hogy a törvényhozó a számára
          kétszeresen is  nyitva álló  korlátozási lehetőséggel  élve,
          vagy  azzal   -  alkotmányellenes  helyzetet  kodifikálva  -
          visszaélve töltötte-e  meg tartalommal a számára nyitva álló
          közjogi  jogalanyiság   tényéből   adódóan   a   természetes
          személyhez  képesti  nagyobb  szabályozási  mozgásteret.  Az
          Alkotmánybíróság utal  arra, hogy az Öt. maga is korlátozott
          tulajdonjogot rendelt az önkormányzatokhoz.

               Megítélésem  szerint   az  önkormányzatok   lakás-   és
          helyiségtulajdonára   vonatkozó   tulajdonjogának   Lt.-beli
          korlátozása  sérti   az  Alkotmány  által  általában  és  az
          önkormányzatok tekintetében  nevesítetten is  megfogalmazott
          és védett tulajdonhoz való jogot, valamint a diszkrimináció-
          tilalmat; a  jogalkotó a  számára a közjogi jogalany polgári
          jogi tulajdonjoga  korlátozó jellegű  szabályozására  nyitva
          álló lehetőséggel  - alkotmányellenes  helyzetet teremtve  -
          visszaélt.

               Az Öt.-nek  és az  1991. évi  XXXIII. törvény  2.§  (7)
          bekezdésének az elidegenítéssel kapcsolatos későbbi törvényi
          szabályozásra  utalása  semmiféle  logikai  kapcsolatba  nem
          hozható a  tulajdonhoz való  jog olyan értelmezésével, amely
          szerint a  piacgazdaságnak és  a többpártrendszeren  alapuló
          parlamentáris  demokráciának   egyaránt  alapintézményét  és
          alapvető garanciáját  képező ezen  alapjog tartalma  nem  az
          állagra, hanem  csak az  érték garantálására vonatkozik. Egy
          későbbi "külön"  törvény megalkotására  történő  -  szokásos
          kodifikációtechnikai - utalás az adott esetben a tulajdonhoz
          való  alkotmányos   alapjog   tartalmára   nézve   semmiféle
          támponttal nem szolgál. A tulajdonhoz való elvont alapjognak
          az Alkotmányban  történő kinyilvánítása konkrét tartalom - a
          védett     tárgy     -     meghatározása     nélkül     üres
          szándéknyilatkozattá degradálódik. Az abszolút szerkezetű és
          negatív   tartalmú    polgári   jogi    tulajdonjognak    az
          alkotmányjogi  tulajdonhoz  való  jogtóli  eloldása  ezt  az
          alapjogot kiüresíti  és azt  minden hitelétől  megfosztva  -
          tartalmatlan kategóriaként  deklarálja. Arra  az  alapjogra,
          amelynek védett  jogtárgya nincs, hivatkozni ugyan lehet, de
          többé nem  érdemes.  A  tulajdonosi  jogállást  és  a  dolog
          tulajdonjogát az  értékgarancia -  mint  védett  jogtárgy  -
          azért  nem   helyettesítheti,  mert   az   értékgarancia   a
          kisajátítás által védett jogtárgy - közérdek által indokolt,
          azonnali, feltétlen és teljes kártalanítással kisért közjogi
          természetű   tulajdonelvonás    -   egyik    eleme.   Mindez
          természetesen  azt   is  jelenti,  hogy  a  hatályos  magyar
          Alkotmány értelmében  - hacsak  nem kisajátítás formájában -
          sem államosításra,  sem ahhoz  hasonló már tulajdonelvonásra
          nincsen  alkotmányos   lehetőség.  Ilyen   lehetőséget  csak
          alkotmányozással lehet megnyitni.

               Mindezekre tekintettel  egy  forgalmi  értéken  történő
          kvázi-kisajátítást  magában  foglaló  vételi  jog  esetleges
          kodifikálása aggályos,  mivel  így  elmosódik  az  Alkotmány
          által szabályozott  tulajdonhoz való  jog és  a  kisajátítás
          közötti  határ.   A  tulajdonhoz   való  jogba  kisajátítási
          lehetőség  értékgaranciával   sem   fér   bele.   A   teljes
          kártalanítás   melletti    tulajdonelvonásnak   ugyanis    a
          kisajátítás   [Alkotmány    13.§   (2)   bekezdés]   szigorú
          feltételrendszerének  kell  megfelelnie.  Az  önkormányzatok
          tulajdonában  álló   lakások  bérlői   számára   biztosított
          törvényen alapuló vételi jog még akkor sem válik alkotmányos
          kisajátítássá, ha teljes kártalanítás mellett történik, mert
          a bérlők  kedvezményezése esetében hiányzik a közérdek, mint
          feltétel.  A  lakásgazdálkodás  nem  ilyen  indok,  mert  az
          önkormányzati lakásállománynak  a bérlők  tulajdonába  adása
          éppenhogy  végképp   lehetetlenné  tesz   bármiféle   állami
          lakáspolitikát, lakásgazdálkodást.  Ettől  eltekintve  sincs
          lehetőség arra,  hogy az  állam  más  tulajdonának  rovására
          alkotmányos korlátozás  nélkül lakáspolitikát  (vagy bármely
          más gazdaság-  vagy társadalompolitikát)  folytasson.  Ha  e
          politikák a  tulajdon elvonásával  járnak, akkor  ez csak  a
          kisajátítás keretei között lehetséges. Az Lt.-beli törvényen
          alapuló vételi  jog intézményének  - akár  az egyébként is a
          kisajátítás   fogalomkörébe   tartozó   értékgaranciával   -
          alkotmányoskénti elfogadása  kijátssza  mind  a  tulajdonhoz
          való  jog,   mind  a   kisajátítás  által   előírt   szigorú
          alkotmányos biztosítékokat azáltal, hogy e vételi jognak sem
          a tulajdonhoz  való jog,  sem a  kisajátítás feltételeit nem
          kell már teljesítenie.

               Megítélésem   szerint    az   Lt.-beli    vételi    jog
          alkotmányellenessége szempontjából  a két  intézmény világos
          elhatárolása sarkalatos  kérdés. Ha  ugyanis  a  tulajdonhoz
          való jogba  bele lehet értelmezni egy "sajátos" kisajátítási
          lehetőséget, elmosódik  a határ  a tulajdonhoz való jog és a
          kisajátítás között.  Nem lehet  a jövőben  tudni, hogy  mire
          terjed ki  a tulajdonhoz való jog alkotmányos biztosítéka és
          mitől  véd   meg  a  kisajátítás  garanciális  feltételekhez
          kötése. Az  értékgaranciára redukált  tulajdonhoz való jogba
          foglalt -  az állag  és az érték közötti - átválthatóság úgy
          teszi viszonylagossá,  bizonytalan tartalmúvá  a tulajdonhoz
          való jogot,  hogy nem vált át kisajátítássá: úgy kerül ki az
          előbbi védelme alól, hogy nem kerül át az utóbbi alkotmányos
          intézménynek a  védőszárnyai alá.  Az a tulajdonjog, amelyre
          nem vonatkozik sem a tulajdonhoz való jog, sem a kisajátítás
          garanciája, tehát amelyre nézve a forgalmi érték megtérítése
          mellett  -   kisajátítást  megalapozó   közérdek  nélkül   -
          tulajdonelvonás lehetséges, már nem tulajdonjog.

          Budapest, 1993. december 21.
                                                        Dr. Vörös Imre
                                                         alkotmánybíró

          Fenntartás nélkül csatlakozom.
                                                      Dr. Szabó András
                                                         alkotmánybíró

          .
          English:
          English:
          .
          Petition filed:
          .
          Subject of the case:
          .
          A law on the lease and the alienation of living accommodation (flats) and other premises
          Number of the Decision:
          .
          64/1993. (XII. 22.)
          Date of the decision:
          .
          12/21/1993
          Summary:
          The Hungarian legislature in July 1993 passed a law on the lease and the alienation of living accommodation (flats) and other premises. These premises became the property of the local governments by force of law (ex lege) in 1990, in the process of the transformation of the former state property. The most questioned part of the new law was the entire chapter on the option to purchase the flats and other premises by the tenants. Under the law local governments are obliged to sell the flats to the tenants at a reduced price specified by the law.
           
          This option to purchase is valid for five years. The option is obviously a serious restriction on the right to property. The Court declared in several decisions that the right to property is a fundamental right, but it can be restricted for necessary public goals. These restrictions must meet a strict constitutional scrutiny. The five year term open to the tenants for the option to purchase the flats is disproportionately long, creating a deeply uncertain situation for the local governments. The other source of unconstitutionality is the lack of guarantee for maintaining the value of the wealth given to the local governments. If they are obliged to sell the flats and other premises for a special reduced price, the value of their property will be significantly diminished. Local governments should be compensated for the losses suffered because of the option.
           
          In the case of other premises that are not used as living accommodation (but as shops, e.g.) there is no social reason to put burdens on the property of the local governments.
           
          Therefore the Court declared the rules related to the option to purchase flats and other premises unconstitutional.
           
          .
          CODICES summary:
          http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-1993-3-017
          .