English
	Hungarian

Ügyszám: .	935/B/1993
Előadó alkotmánybíró: Sólyom László Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 64/1993. (XII. 22.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 1993/373 .

A döntés kelte: Budapest, 12/21/1993 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenessége utólagos vizsgálatára irányuló  eljárásban -  Dr. Szabó András és Dr. Vörös Imre  alkotmánybíró párhuzamos véleményével - meghozta a következő                         határozatot: Az  Alkotmánybíróság   megállapítja,  hogy   a  lakások   és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról  szóló 1993.  évi LXXVIII. törvény 45.§-a (1) bekezdésével  illetve 54.§-a  (1) bekezdésével alapított vételi jog  alkotmányellenes; ennek  folytán a  törvény  45- 63.§-ait, a 83.§ (1) bekezdésének második mondatát és a 89.§ (3) és  (4) bekezdését  e határozat  közzétételének napjával megsemmisíti. Az Alkotmánybíróság a törvény 20.§-a (2) bekezdése, a 34. és a 35.§, a 43.§ (1) bekezdése, a 75.§ (1) bekezdése és a 76.§ (2)   bekezdése    alkotmányellenességének   megállapítására vonatkozó  indítványokat  és  a  megsemmisítésükre  irányuló kérelmeket elutasítja. Az Alkotmánybíróság  ezt a  határozatát a  Magyar Közlönyben közzéteszi.                          Indokolás                              I. 1993. július  30-án hirdették  ki a  lakások  és  helyiségek bérletére,  valamint  az  elidegenítésükre  vonatkozó  egyes szabályokról  szóló   1993.   évi   LXXVIII.   törvényt   (a továbbiakban: Lt.).  A törvény rendelkezései 1994. január 1- jén lépnek  hatályba, ám egyes (az önkormányzati tulajdonban álló     lakások      elidegenítésének,      megterhelésének megakadályozását és  bérlőinek védelmét szolgáló) szabályait már a törvény kihirdetésének napjától alkalmazni kell. A  törvény   kihirdetését  követően  az  Alkotmánybírósághoz számos   -    a   jogszabály    különböző   rendelkezéseinek alkotmányossági  vizsgálatát   kérő  -  indítvány  érkezett, amelyeket az  Alkotmánybíróság egyesített,  és jelen ügyszám alatt folyó  eljárásban bírált  el.  Tekintettel  a  törvény közeli hatálybalépésére  és az  önkormányzatoknak a  törvény végrehajtásával   kapcsolatos    várható    rendeletalkotási tevékenységére,  valamint  arra,  hogy  az  Alkotmánybíróság jelenleg nem  rendelkezik  az  ún.  "ideiglenes  intézkedés" hatáskörével, az  Alkotmánybíróság megfontolásra ajánlotta a törvényhozónak a  törvény hatálybalépésének elhalasztását az alkotmánybírósági döntés meghozataláig. 1. Az  indítványozók egyike  kezdeményezte az  Lt. 20.§  (2) bekezdése azon  rendelkezésének alkotmányossági vizsgálatát, amely a  jogcím nélküli  lakáshasználat kezdetétől számított hat  hónap   elteltével  lehetővé  teszi  a  használati  díj emelését. Az  indítványozó  szerint  ez  a  szabály  a  volt házfelügyelőkkel,    mint     jóhiszemű    jogcím    nélküli lakáshasználókkal  szemben   az  Alkotmány   70/A. §-a által tiltott hátrányos megkülönböztetést jelent, továbbá sérti az érintettek emberi méltósághoz való jogát. 2.   Indítvány    érkezett   az   Lt.   34.   és   35.§-ának alkotmányossági    vizsgálatára    vonatkozóan.    Ezek    a rendelkezések    önkormányzati     jogforrásban     rendelik meghatározni  az  önkormányzati  lakások  lakbérének  és  az önkormányzat által  nyújtandó  lakbértámogatásnak,  valamint annak a  díjnak a  mértékét, amelyet az önkormányzat által a bérlőnek nyújtott  különszolgáltatásért a  bérlőnek meg kell térítenie. Az  indítványozó szerint a szociális igazgatásról és a  szociális ellátásról  szóló 1993. évi III. törvény már felhatalmazta  az   önkormányzatot   a   lakbér   mértékének megállapítására, így  jelen törvénynek  ugyanilyen  tartalmú rendelkezése anélkül,  hogy a  szociális törvényre bármilyen formában is hivatkozna, a jogalkalmazásban és a helyi szintű jogalkotásban bizonytalanságot teremthet. 3. Az egyik indítványozó alkotmányellenes diszkriminációként és az  Alkotmány  70/B. §-ában biztosított,  a  munka  és  a foglalkozás    szabad    megválasztására    vonatkozó    jog megsértéseként értékelte  az Lt. 43.§ (1) bekezdésének azt a rendelkezését, melynek  értelmében  a  helyiségek  bérletére határozatlan   időre   kötött   szerződéseket   a   bérbeadó cserehelyiség biztosítása  nélkül is  felmondhatja,  míg  az önkormányzati helyiségek  esetében ez  a  jog  öt  évig  nem illeti meg a bérbeadót. 4. Számos  indítványozó kérte  az Lt.-nek  az önkormányzati, valamint az  állami lakások  és helyiségek  elidegenítéséről szóló harmadik  része (45-61.§§-ok)  vételi jogra  vonatkozó rendelkezéseinek alkotmányossági felülvizsgálat: a) Az  indítványozók  álláspontja  szerint  a  vételi  jogra vonatkozó rendelkezések  sértik az  Alkotmány  8.§-ának  (2) bekezdését, mert  a vételi  jog  a  tulajdonos  rendelkezési jogának olyan  korlátozása, amely  az  ezzel  elérni  kívánt célhoz képest  aránytalan. Az indítványozók szerint ezért az Lt.-nek a  vételi jogra vonatkozó rendelkezései az Alkotmány 9.§  (1)   bekezdésének,  illetve   13.§  (1)  bekezdésének, valamint az  önkormányzati tulajdon  tiszteletben tartásáról szóló 12.§ (2) bekezdésének sérelmével járnak. b)  Az   indítványozók  véleménye   szerint  az   Lt.-nek  a részletfizetési kedvezményt  megállapító rendelkezése (50.§) szintén  sérti   az  Alkotmánynak  a  tulajdonosi  autonómia tiszteletbentartását garantáló rendelkezéseit. c) Az adás-vételi szerződés tartalmi elemei között a vételár meghatározása, kevés  kivételtől  eltekintve  (hatósági  ár, bíróság által  megállapított ár),  a felek  megállapodásának eredménye. Ennek  törvény  általi  meghatározása  (49.§)  az indítványozók szerint  ugyancsak sérti  az  Alkotmány  által biztosított magánautonómiát. d) Az  Lt.-nek az  a rendelkezése [57.§ (5) bekezdés], amely lehetővé teszi,  hogy a  vételi  jog  jogosultja  kárpótlási jegyét névértékben  felhasználja  a  vételi  joggal  terhelt helyiségek   megvásárlásakor,   az   indítványozók   szerint ellentétes    az     Alkotmánybíróság     16/1991.(IV.20.)AB határozatában foglaltakkal,  amely szerint amennyiben a volt társadalmi tulajdonból  egy új  tulajdonforma (jelen esetben köztulajdon ) már   létrejött,  nincs   mód  arra,   hogy  a tulajdonjog  új   jogosultját  a  volt  társadalmi  tulajdon egykori létrejöttéből ma adódó kötelezettségekkel terheljék. Márpedig azzal,  hogy az  állam a  törvényben  áthárítja  az önkormányzatokra   a    kárpótlási   jegyek    értékállósága viselésének terhét  (amennyiben névértékben kell elfogadniuk a  kárpótlási   jegyeket),  éppen   őket   sújtja   a   volt tulajdonosok tulajdonhoz juttatásának terhével. e) Több  indítványozó  formai  alkotmányossági  kifogást  is támasztott  az   Lt.-nek   az   ingatlanok   elidegenítésére vonatkozó szabályaival  szemben, hivatkozva  arra,  hogy  az Alkotmány 44/C.§-a  értelmében az  önkormányzatok  alapjogai kizárólag a  jelenlévő képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvénnyel  korlátozhatók, márpedig az Lt.-t csak ún. feles szavazati aránnyal fogadta el az Országgyűlés. 5. Az indítványozók egyike viszont az Alkotmány 70/A. §-ában tiltott hátrányos  megkülönböztetést lát  az  Lt.  45.§  (5) bekezdése d)  pontjának abban  a  rendelkezésében,  amely  a műemléképületben lévő  lakások tekintetében kizárja a vételi jogot. 6.  Egy   indítványozó  az  Alkotmány  tulajdonra  vonatkozó rendelkezéseivel,  valamint   a  szövetkezetek  támogatására vonatkozó 12.§  (1) bekezdésével  ellentétesnek tarja az Lt. 47.§  (5)   bekezdését,  mely   azzal,   hogy   előírja   az elidegenítendő  épületnek   a  vételről   való  megállapodás létrejöttével egyidejűleg  társasházzá  történő  alakítását, lehetetlenné teszi a lakásszövetkezetté alakulást. 7. Több  indítványozó szerint  a törvény  negyedik  részének azon rendelkezései,  amelyek az  eladásból  folyó  bevételek felhasználásának módját  korlátozzák (62-63.§),  szintén  az önkormányzatok  bevételeikkel   való  önálló  gazdálkodására vonatkozóan az Alkotmányban [44/A.§ (1) bekezdés b) pont] és a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvényben (a továbbiakban: Öt.)  [1.§ (6)  bekezdés, 80.§  (8)  bekezdés] biztosított jogait sértik. 8. Az  indítványozók egyike  szerint a  Polgári Törvénykönyv 226.§  (2)   bekezdésével  ellentétes   az  Lt.   63.§   (1) bekezdésének az  a rendelkezése,  amely a  fővárosi kerületi önkormányzatokat  arra  kötelezi,  hogy  az  elidegenítésből származó bevételeiknek keretében az 1970. január 1. és 1993. december 31. között kötött adásvételi szerződésekből befolyó vételárhátralékok 50  százalékát is  átengedjék  a  fővárosi önkormányzatnak. 9. Indítvány  érkezett az  Alkotmánybírósághoz, mely  az Lt. 75.§  (1)   bekezdésének   a   szolgálati   lakásra   kötött szerződések megszűnésére  vonatkozó szabályait  kifogásolja. Az indítványozó  szerint  az,  hogy  a  lakással  rendelkező szervvel  fennálló   munkaviszony  megszűnése,   illetve   a szolgálati  lakásra   jogosító  munkakör   vagy  tevékenység megszűnése automatikusan  megszünteti a  bérleti szerződést, alkotmányellenes megkülönböztetést  jelent  a  házfelügyelői szolgálati lakásokban élők számára, veszélyeztetve szociális biztonságukat. 10. Több  indítványozó álláspontja  szerint az önkormányzati autonómia megsértését  jelenti az Lt. 76.§ (2) bekezdése is, mert az ebben a rendelkezésben foglalt lakbéremelési tilalom egyrészt  bevételeiket   csökkenti,  másrészt  a  jogszabály hatálybalépését megelőző  időre is  kötelezettséget  állapít meg az önkormányzat számára. A   belügyminiszter    az   Alkotmánybíróság   megkeresésére kifejtette álláspontját.                             II. 1. Az önkormányzatok tulajdonhoz juttatása olyan jogalkotási folyamat  keretében   ment  végbe,   amelynek   lezárásaként értékelendő az Lt. hatályba lépése. Az Lt. 1.§ (1) bekezdése értelmében a  törvény hatálya  minden lakásra és a nem lakás céljára szolgáló  helyiségekre terjed  ki,  vagyis  a  helyi önkormányzat tulajdonában  lévő lakásokra és az önkormányzat tulajdonában lévő, nem lakás céljára szolgáló helyiségre is. Az önkormányzatok  tulajdonszerzésének  folyamatát  a  helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény indította el. Az Öt.  107.§-ának  (1)  bekezdése  rendelkezett  az  állami tulajdonban lévő  vagyontárgyaknak arról  a köréről, amelyek az önkormányzatok tulajdonába kerültek. E bekezdés e) pontja értelmében  ilyen   vagyontárgynak  minősültek   a  tanácsi, illetőleg a  tanácsi ingatlankezelő szervek kezelésében lévő állami bérlakások.   E  lakások közül  a tanácsi  kezelésben lévők az  Öt. 107.§ (2) bekezdése szerint a törvény erejénél fogva  (ex  lege),  annak  hatálybalépésének  napján  (1990. szeptember 30-án) önkormányzati tulajdonban kerültek. 2.  Megállapítható,   hogy  az   önkormányzati  lakások   és helyiségek köre  szélesebb az  Öt.  107.§  (2)  bekezdésében meghatározottnál.    Az    ezt    meghaladó    vagyontárgyak önkormányzatok tulajdonába  adása érdekében az Öt. 107.§ (3) bekezdése  értelmében   külön   törvény   megalkotása   volt szükséges. Az  egyik ilyen  külön törvény  az  egyes  állami tulajdonban  lévő  vagyontárgyak  önkormányzatok  tulajdonba adásáról szóló  1991. évi  XXXIII. törvény  (a továbbiakban: Vátv.), amelynek 1.§ (1) bekezdése szerint a megszűnt tanács által alapított  ingatlankezelő  vállalat  kezelésében  álló lakóépület,  valamint   vegyes  rendeltetésű  és  nem  lakás céljára szolgáló  épület, a bennük lévő állami bérlakások és állami tulajdonú  nem lakás  céljára szolgáló  helyiségek, a hozzájuk tartozó  állami tulajdonú  földdel -  a más  állami szerv által  kezelt épületrész  kivételével -  a  települési önkormányzat tulajdonába  kerülnek.  Az  1.§  (2)  bekezdése kimondja, hogy az épület e törvény erejénél fogva, a törvény hatálybalépésének napján a fekvése szerinti községi, városi, megyei   jogú   városi,   fővárosi   kerületi   önkormányzat tulajdonába kerül,  az e  törvényben meghatározott  épületek (épületrészek) kivételével. A Vátv.  2.§ (7)  bekezdés úgy  szól, hogy  az önkormányzati tulajdonba kerülő  lakások és  nem  lakás  céljára  szolgáló helyiségek elosztására, bérletére, bérére és elidegenítésére vonatkozó szabályokat  külön törvény  állapítja meg.  A  (8) bekezdés értelmében  pedig a lakások és helyiségek elosztása és elidegenítése,  illetve bérlete  és bére  tárgykörében  a helyi önkormányzat  - a  (7)  bekezdésben  említett  törvény keretei  között   -  a   helyi  sajátosságok   érvényesítése érdekében rendeletet  adhat ki. A Vátv. 2.§ (7) bekezdésében említett külön törvény az Lt. A Vátv. e külön törvény meghozataláig továbbra is alkalmazni rendelte az  addigi joganyagot,  a lakások elosztásáról és a bérletről szóló  1/1971. (II.8.)  Korm. rendeletet  és ennek végrehajtási  jogszabályait,   az  értékesítés  tekintetében pedig a  32/1969. (IX.30.)  Korm. rendeletet,  a  nem  lakás céljára szolgáló helyiségek bérletére vonatkozó szabályokat, valamint a Polgári Törvénykönyvnek a lakásbérletre vonatkozó rendelkezéseit.                             III. 1. Az  Lt.-nek a  lakások  és  nem  lakás  céljára  szolgáló helyiségek elidegenítésére  vonatkozó szabályai  - a törvény harmadik és  negyedik része  - a  jogalkotó szándéka szerint lezárnák a  "tulajdoni  rendszerváltásnak"  az  ingatlanokra vonatkozó részét,  megteremtve a  piaci viszonyokhoz igazodó lakásgazdálkodás  jogi   feltételeit   és   megszüntetve   a bérlakásrendszer   ellentmondásait.    (Lásd    a    törvény preambulumát.) Az   Alkotmánybíróság   már   a   kárpótlással   kapcsolatos határozataiban is  hangsúlyozta, hogy  kizárólag a  vizsgált törvény  egyes   rendelkezései alkotmányosságáról  foglalhat állást,  a  szabályozási  koncepciót  a  törvény  szövegétől függetlenül     nem     minősítheti.     [28/1991.(VI.3.)AB, 15/1993.(III.12.)AB] Az  Lt.-ben megtestesülő  lakáspolitika és  tulajdonbaadási   célkitűzések  köréből   is  csak  azok törvényi   megvalósításának    alkotmányossága   lehet    az alkotmánybírósági vizsgálat tárgya. Az  Alkotmánybíróság   feladatának  e   korlátai  között  is tekintettel van  az egyes  ügyek kapcsán lényeges történelmi körülményekre. Ez  azonban sohasem  jelentette azt,  hogy  a rendszerváltás rendkívüliségére hivatkozva az alkotmányosság követelményeiben  lehetségesnek  tartott  volna  engedményt. [28/1991.(VI.3.)AB, 11/1992.(III.5.)AB] Az "átalakulás" alkotmányos korlátok között zajlik. Az egyes átalakulási rendelkezések  kapcsán meghatározott alkotmányos feltételek a későbbi lépéseket is megkötik. A folyamat során esetlegesen elkövetett  koncepcionális hibák  kijavítása már csak e kötöttségek figyelembe vételével, és a szerzett jogok tiszteletben tartásával  történhet. Az  Lt. vizsgálata során tekintettel   kell    lenni   arra,    hogy   a   "tulajdoni rendszerváltásnak"    a    korábbi    társadalmi    tulajdon magántulajdonba adása  éppúgy része,  mint az  önkormányzati tulajdonnak -  nagyrészt ugyanebből  a forrásból  történő  - megteremtése és kifejezett védelme az Alkotmányban. 2. Az  önkormányzatok a  volt állami  lakásokat  az  Öt.-vel illetve  az   Vátv.-vel  tulajdonba   kapták.   A   tulajdon átszállását tekintve  egyik törvény  sem hagy  kétséget:  "a törvény erejénél fogva, a törvény hatálybalépésének napján a helyi  önkormányzatok   tulajdonába  kerülnek"  a  felsorolt vagyontárgyak. (Öt.  107.§ (2)  bekezdés, illetve  Vátv. 2.§ (2) bekezdés.) 3. A  Vátv.-vel  átadott  lakásokat  és  nem  lakás  céljára szolgáló helyiségeket az önkormányzatok a Vátv. 2.§ (7), (8) és  (9)  bekezdésében  meghatározott  teherrel  -  az  akkor hatályos  elidegenítési   szabályok  továbbélése  mellett  - szerezték meg. Az önkormányzatoknak  nem volt  és nincs  alanyi joga  arra, hogy meghatározott  tulajdoni tárgyakat,  vagy  a  tulajdont meghatározott feltételekkel szerezzék meg. (1582/B/1990.AB). Az  önkormányzatok   tulajdonnal  való  ellátása  az  állami tulajdonból ingyenes  szerzés  volt,  amelyre  érvényesek  a 16/1991.(IV.20)AB    határozatban    az    ilyen    tulajdon megterhelhetőségéről mondottak. Megjegyzi az Alkotmánybíróság, hogy a vagyon átszállása után - anélkül,  hogy a körülmények lényegesen megváltoztak volna -  csakis   az  ingyenes  vagyonátszállás  egésze  képezheti alkotmányossági vizsgálat  tárgyát, például  azon az alapon, hogy a  vagyonátadási törvények  nem részesítették  volna az önkormányzatot   a   működéséhez   elengedhetetlen   vagyoni juttatásban,  vagy  hogy  a  vagyonjuttatás  számára  csupán terhet  jelentene.   Csupán  az  átszállott  vagyon  terheit vitatni azonban nincs alkotmányos alap. Az   átszálláskori    teher   másrészt   nem   szükségképpen változatlan. A  körülmények megváltozásával  és hosszabb idő után -  rendszerint egy  újabb  szabályozás  kapcsán,  annak indítékait   is    figyelembe   véve    -   a    teher   már felülvizsgálható. A  teher súlyosbítása  viszont azért lehet mindig alkotmányossági  vizsgálat tárgya, mert ekkor már nem a megszerzéskori  teherről van  szó, hanem a már megszerzett tulajdonéról. Alkotmányossági   vizsgálat    folyhat   az   elvont   teher meghatározásáról is. Ennek az ügynek a tárgya éppen az, hogy a Vátv.  2.§ (7) bekezdése szerinti "absztrakt" terhek közül az a  teher, hogy  a lakások  és nem  lakás céljára szolgáló helyiségek  "elidegenítésére   vonatkozó  szabályokat  külön törvény állapítja  meg", alkotmányosan magában foglalhatja-e az Lt. szerint a bérlőknek adott vételi jogot. 4. Az  Lt. az  önkormányzatokra  nézve  súlyosabbá  tette  a lakáselidegenítés   terheit    ahhoz   képest,    ahogy   az önkormányzatok a tulajdont megszerezték. Az  Lt.   szerinti  vételi  jog  súlyosabb  megterhelése  az önkormányzati  tulajdonnak,   mint  a   32/1969.(IX.2.)Korm. rendeletben szabályozott  "vásárlási jog". Noha voltak bírói ítéletek, amelyek  a vásárlási  jogot úgy  értelmezték, hogy azt  az   ingatlant,  amelynek   elidegenítését  a  jogosult kezdeményezte,   az   önkormányzatnak   ki   kell   jelölnie elidegenítésre, ez  az értelmezés  eseti és vitatott maradt. Ezzel szemben  az Lt.-ben  megadott vételi jog egyértelmű és vitathatatlan. Súlyosabb terhet  jelent az Lt. az elidegenítés ellenértékét tekintve is.  A 32/1969.  kormányrendelet alapján  a lakások legmagasabb vételára  a forgalmi  érték 25-70  %-a lehetett, azaz a  felső határ 70 %, szemben az Lt. szerinti maximum 50 %-kal. (Nem  lakás  céljára  szolgáló  helyiségek  esetén  a korábbi 80 % helyett az Lt. 60 %-ban határozza meg a vételár felső  határát.)   A  rendelet   szerint  a   részletfizetés engedélyezése nem volt kötelező, az Lt. szerint igen. 5. A vételi jog természetét tekintve különbözik az Alkotmány 13.§    (2)    bekezdése    szerinti    kisajátítástól.    A 16/1991.(IV.20.)AB   és    a   28/1991.(VI.3.)AB   határozat értelmében a  vételi jog  - akár szerződésen, akár törvényen alapul  -   nem   tulajdonelvonás,   hanem   a   tulajdonjog megterhelése, vagyis korlátozása. A tulajdonváltozás ugyanis attól függ,  hogy a vételi jog jogosultja gyakorolja-e ezt a jogát. A  vételi jog  törvénnyel  való  alapítása  rendkívül súlyos megterhelése  a kötelezett tulajdonának, hiszen, ha a jogosult  él  vételi  jogával,  a  tulajdon  átszáll  rá.  A tulajdonjogot tehát  nem veszti  el a  kötelezett a  törvény erejénél fogva  (mint a törvény általi kisajátításnál), de a jogosult  egyoldalú   aktusával  szemben,   amellyel  az   a tulajdonátszállásról rendelkezik,  nincs ahhoz  hasonlítható bírói felülvizsgálati  lehetőség, mint  a (szintén törvényen alapuló) egyedi,  igazgatási határozattal  való  kisajátítás esetében. A  vételi  jog  gyakorlásának  jogszerűsége  tehát bíróság előtt  nem vitatható,  s csak a körülmények jelentős változása   elvének    alkalmazása   nyújthat    szabadulást rendkívüli méltánylást érdemlő esetekben a tulajdonosnak. A tulajdon  védelmére  szolgáló  bírói  utat  a  vételi  jog törvényi    alapításának     alkotmánybírósági    vizsgálata pótolhatja;  s   ez  az   Lt.-vel   alapított   vételi   jog alkotmányossági vizsgálatát  az  önkormányzatok  helyzetének egyéb súlyosbodása nélkül is szükségessé teszi.                             IV. 1. A  tulajdonhoz való  jog az  Alkotmány 13.§ (1) bekezdése értelmében alapvető  jog. Az alkotmányi tulajdonvédelem köre és módja nem szükségképpen követi a polgári jogi fogalmakat. A szükséges  és arányos korlátozásnak, illetve a tulajdonjog lényeges tartalmának ugyanis nincs polgári jogi megfelelője. A tulajdonjog  részjogosítványai - amelyek még a polgári jog szerint  sem   mindig  a   tulajdonost,  s  egyes  esetekben törvénynél fogva  nem  őt  illetik  -  nem  azonosíthatók  a tulajdonhoz való  jog alkotmányi  védelmet  élvező  lényeges tartalmával. A tulajdon  közjogi megterhelése az alapjogvédelem területén vagy  a   közhatalmi   beavatkozás   alkotmányellenességének kimondásához   és    így   az    alapul   fekvő   jogszabály megsemmisítéséhez     vezet,     vagy     a     teherviselés alkotmányosságának   elismeréséhez,    és   legfeljebb    az állaggarancia értékgaranciával  való  helyettesítéséhez.  Ez utóbbinak az  Alkotmányban kifejezetten  szabályozott szélső esete a  13.§ (2)  bekezdésében szabályozott kisajátítás, de az értékgarancia belépésének más esetei is lehetségesek. A   tulajdon   "elvonása"   alkotmányjogi   értelemben   nem feltétlenül a  polgári jogi  tulajdonjog elvesztése; viszont az  állagelvonás   ellen  az   Alkotmány  nem  ad  feltétlen védelmet. Az  Alkotmány   szerinti  tulajdonvédelem   köre  tehát  nem azonosítható az  absztrakt polgári jogi tulajdon védelmével; azaz    sem     a    birtoklás,    használat,    rendelkezés részjogosítványaival, sem  pedig negatív és abszolút jogként való  meghatározásával.   Az  alapjogként   védett  tulajdon tartalmát a  mindenkori (alkotmányos)  közjogi és  magánjogi korlátokkal   együtt    kell    érteni.    Az    alkotmányos tulajdonvédelem terjedelme  mindig konkrét;  függ a tulajdon alanyától, tárgyától  és funkciójától,  illetve a korlátozás módjától is. A másik oldalról nézve: ugyanezen szempontoktól függően az  adott fajta  közhatalmi beavatkozás  alkotmányos lehetősége a tulajdonjogba más és más. Az Alkotmány  a  tulajdonjogot  mint  az  egyéni  cselekvési autonómia  hagyományos  anyagi  alapját  részesíti  alapjogi védelemben. Az  alkotmányos védelemnek  úgy kell  követnie a tulajdon  társadalmi   szerepének  változását,  hogy  közben ugyanezt a  védelmi feladatot  elláthassa. Amikor  tehát  az egyéni   autonómia   védelméről   van   szó,   az   alapjogi tulajdonvédelem kiterjed  a tulajdon  egykori ilyen szerepét átvevő    vagyoni    jogokra,    illetve    közjogi    alapú jogosítványokra    is     (például     társadalombiztosítási igényekre). A  másik oldalról  viszont, a tulajdon szociális kötöttségei a  tulajdonosi autonómia messzemenő korlátozását alkotmányosan lehetővé teszik. Az alkotmányos védelem módját meghatározza a  tulajdonnak az  a - más alapjogoknál fel nem lelhető -  sajátossága, hogy  alkotmányosan védett  szerepét tekintve általában  helyettesíthető. Az  alkotmányos védelem tárgya elsősorban a tulajdoni tárgy, azaz a tulajdon állaga. Maga az  Alkotmány  teszi  azonban  lehetővé  közérdekből  a kisajátítást, jelezve  ezzel, hogy  a  tulajdon  alkotmányos garanciájának határa a tulajdon értékének biztosítása. Az  alapjogi  tulajdonvédelem  mai  helyzetének  megfelelően terjesztette   ki    az   Alkotmánybíróság    a    tulajdoni alapjogvédelmet már  korábban is  bizonyos, polgári  jogilag nem   tulajdonnak    minősülő   vagyoni    értékű    jogokra [17/1992.(III.30.)AB], illetve  tartotta  megengedhetőnek  a tulajdon védelmében a megkülönböztetést a tulajdon funkciója szerint,  például   a  közcélú   tulajdon  fokozott  védelme érdekében [6/1992.(I.30.)AB]. Az Alkotmánybíróság  tulajdonvédelmi  felfogása  összhangban van az  Emberi Jogok Európai Egyezményével és az Emberi Jogi Bíróság ítélkezésével. Az Egyezmény eredetileg nem vette fel a jogok  és szabadságok  közé a tulajdont. (Nem vették át az Emberi Jogok  Egyetemes Nyilatkozata  17. cikkében  szereplő tulajdonhoz  való   jogot  az   immár  jogilag  is  kötelező Egyezségokmányok sem.)  Az Európai  Emberi Jogi Egyezményhez csak később,  az első jegyzőkönyv fűzte hozzá a "javak békés élvezetéhez"  való   jogot.  Ez  a  megfogalmazás  szélesebb védelmet nyújt  a technikai  értelemben  vett,  polgári  jog szerinti tulajdonénál. Másrészt viszont az Európai Egyezmény széles lehetőséget  hagyott  az  aláíró  államoknak  mind  a "javak"  közérdekből   való  elvonására,   mind  a  tulajdon használata    felett     szükségesnek    mutatkozó    állami ellenőrzésre. 2. A  tulajdonhoz való  alapvető jog  védelmében a  minőségi határvonal ma  már nem  a tulajdon  "korlátozása" és polgári jogi  értelemben   vett  "elvonása"   között   húzódik.   Az alkotmányossági kérdés az lett, hogy milyen esetekben kell a tulajdonosnak    a     közhatalmi     korlátozást     minden ellenszolgáltatás nélkül  eltűrnie,  illetve  mikor  tarthat igényt kártalanításra  tulajdonosi jogai  korlátozásáért.  A jogszabályi  korlátozások   sokasodására  adott   válaszként kitágul a "klasszikus kisajátítás" fogalma, amelyet az állam akkor  alkalmazott   a  (rendszerint   ingatlan-)   tulajdon valamely közcélhoz  elengedhetetlen  megszerzésére,  ha  azt polgári jogi ügylettel nem tudta megszerezni. De ahogy egyre több  tulajdonkorlátozásért  jár  a  kisajátításhoz  hasonló védelem, egyre  több korlátozást  kell minden ellentételezés nélkül  elviselni.   Különösen  érintik  a  korlátozások  az ingatlantulajdont,    ahol    a    klasszikus    kisajátítás "közérdekűségének"   tartalmát    adó   közhasznúság    vagy közcélúság  is  megváltozik  abban  az  értelemben,  hogy  a tulajdonkorlátozás   vagy    a    tulajdonelvonás    gyakran közvetlenül  más  magánszemélyek  javára  szól  (és  csak  a társadalmi problémák  megoldása által a "köz" javára) - mint pl.  a   városrendezés,   földreformok,   bérlővédelem   sok esetében. 3. Az  Alkotmány 13.§  (2)  bekezdése  a  kisajátítást  csak kivételesen   és    közérdekből,   törvényben   szabályozott esetekben  és   módon,   teljes,   feltétlen   és   azonnali kártalanítás  mellett   engedi   meg.   Ez   a   szabály   a kisajátításnak  arra  a  hagyományos  fogalmára  vonatkozik, amikor a  tulajdont teljes  egészében elvonják.  A  tulajdon súlyos megterhelése  is megkövetelheti  azonban az Alkotmány alapján a  kisajátításhoz hasonló  védelmet.  A  közérdekből szükséges  korlátozás   esetében  is  szólhat  valamely  más alkotmányosan figyelembe  veendő szempont  amellett, hogy  a tulajdonos  veszteségét  mégis  ki  kell  egyenlíteni,  vagy legalábbis  mérsékelni.   Ilyen  szempont  lehet  például  a korlátozás súlya,  vagy az, ha a törvény csak a tulajdonosok egy     csoportját     kényszeríti     a     teherviselésre, összehasonlítható más tulajdonosokat azonban nem. Ezekben az esetekben a  beavatkozást igazoló  közérdek és  a tulajdonos kényszerű  jogsérelme  közötti  arányosság  követeli  meg  a kiegyenlítést. Az alapjogi  tulajdonvédelem sajátosságai  miatt  az  állami beavatkozás  alkotmányossága  megítélésének  súlypontja,  az alkotmánybírósági értékelés  voltaképpeni tere  a cél  és az eszköz, a  közérdek és  a tulajdonkorlátozás  arányosságának megítélése lett. Az alapjogkorlátozás szükségessége, illetve elkerülhetetlensége vizsgálatánál  itt eleve figyelembe kell venni, hogy az Alkotmány 13.§ (2) bekezdése a kisajátításhoz csupán a  "közérdeket" kívánja meg, azaz ha az értékgarancia érvényesül, ennél  szigorúbb "szükségesség"  nem alkotmányos követelmény. A  tulajdon társadalmi  és  gazdasági  szerepe, különösen az  egyes szabályozó intézkedések beleilleszkedése adott gazdaságpolitikai  feladatokba,  egyébként  is  sokkal nehezebbé  teszi   a  szükségesség  vagy  elkerülhetetlenség megállapítását, mint  más alapjogok  esetében,  ahol  inkább lehetséges  általános   érvényű  viszonyítás.   Demokratikus társadalomban természetes, hogy a tulajdont érintő gazdasági és szociális kérdésekben a "közérdeket" igen eltérően ítélik meg. A törvénnyel érvényesített "közérdek" alkotmánybírósági vizsgálata ezért  nem a  törvényhozó választásának feltétlen szükségességére irányul,  hanem - még ha formálisan nem is a "közérdek"  fennállására  irányul,  hanem  a  "szükségesség- arányosság" ismérveit  alkalmazza -  arra kell szorítkoznia, indokolt-e  a   közérdekre  hivatkozás,   illetve,  hogy   a "közérdekű" megoldás  nem sért-e  önmagában is  valamely más alkotmányos  jogot  (például  a  hátrányos  megkülönböztetés tilalmát). Ebben  a szellemben járt el az Alkotmánybíróság a 7/1991.(II.28.)AB  és   a  13/1992.(III.25.)AB  határozattal eldöntött ügyekben. (A tsz-ek tömeges földeladásai csakis az akkor  még   csak  tervezett   kárpótlási   és   földtörvény koncepciója           vonatkozásában            minősíthetők "visszaélésszerűnek",  és  az  eladások  engedélyhez  kötése "szükségszerűnek". Az  Alkotmánybíróság tehát a törvényhozói szándékot nem minősítette.) A közérdek és a tulajdonkorlátozás arányossága vizsgálatánál viszont az  Alkotmánybíróság  általában  is  meghatározhatja azokat az ismérveket, amelyek a beavatkozás alkotmányosságát eldöntik.   Ezzel    ellensúlyozhatja   azt    a   kényszerű veszteséget,     amelyet     a     jogbiztonság     közérdek "szükségességének"   korlátozott    felülvizsgálata    miatt szenved. Aránytalannak tekinti például az Alkotmánybíróság a tulajdonkorlátozást, ha  annak időtartama  nem kiszámítható. (Lásd  a   fent  idézetteken   kívül  a   24/1992.(IV.21.)AB határozatot  is.)   Más   esetekben   a   tulajdonkorlátozás arányosságához szükséges  lehet a kártalanítás. Az Alkotmány a  13.§   (2)  bekezdés  szerinti  kisajátításhoz  azonnali, feltétlen  és   teljes   kártalanítást   követel   meg.   Az Alkotmánybíróság       azonban       megállapíthatja       a tulajdonkorlátozás más eseteiben is, hogy az arányosság csak adott kártalanítás mellett áll fenn. A jelen  ügyben azt  kell eldönteni,  hogy az  Lt.  szerinti vételi jog sajátosságai, beleértve az önkormányzati tulajdon keletkezésének és  terheinek történetét  is, magát  a vételi jog törvényi  alapítását teszik-e  alkotmányellenessé,  vagy hogy kártalanítás  (és milyen  kártalanítás) fejében arányos megterhelésnek minősülhet-e ez a vételi jog.                              V. Előkérdésként    a     az     önkormányzatokat     megillető tulajdonvédelem természetét, továbbá a Vátv. 2.§ (7), (8) és (9) bekezdésének jelentőségét kell tisztázni. 1. Az  Alkotmány 12.§  (2)  bekezdése  értelmében  az  állam tiszteletben  tarja   az   önkormányzatok   tulajdonát.   Az Alkotmány alapján  nem merülhet  fel a  kérdés, hogy a helyi önkormányzatok,  mint   a  közhatalom   gyakorlói,  alapjogi védelemben részesülnek-e az állami közhatalommal szemben. Az Alkotmány  42.§,   43.§  és  44/A.§-ának  együttes  olvasata kétségtelenné  teszi   az  alapjogi   védelmet  az  említett alkotmányi  rendelkezések   által  meghatározott  körben.  A 3/1993.(II.4.)AB   határozat    indokolásának   IV.    része tartalmazza az  Ab állásfoglalását  az Alkotmány 44/A.§-ában meghatározott  alapjogok   természetéről   és   korlátairól. Eszerint az  alapjogvédelem az  általános,  illetve  az  Öt. felhatalmazása   alapján    hozott    törvények    keretében érvényesül; a  44/A.§-ban megjelölt  alapjogok valójában  az önkormányzatok önállóságát  szolgáló  hatáskörcsoportok;  az önkormányzati tulajdon  mint eképpen  értelmezett alapjog az önkormányzat  tulajdonosi   jogállásának   sérthetetlenségét biztosítja. A  jelen   ügyben   érintett   önkormányzati   lakástulajdon minősítéséhez  figyelembe  kell  venni  az  alábbi  törvényi rendelkezéseket. Az  Öt. 1.§ (6) bekezdése b) pontja szerint a helyi  önkormányzat tulajdonával  a törvény keretei között rendelkezik   önállóan.    Az   Öt.   80.§   (1)   bekezdése kinyilvánítja:  "A   helyi  önkormányzatot  -  e  törvényben meghatározott eltérésekkel  - megilletik mindazok a jogok és terhelik mindazok  a kötelezettségek,  amelyek a tulajdonost megilletik,  illetve   terhelik."  A   80.§  (3)   bekezdése kimondja, hogy "a helyi önkormányzat vállalkozása a kötelező feladatainak  ellátását   nem  veszélyeztetheti".   Az   Lt. önkormányzatokra   vonatkozó    rendelkezéseinek    többsége kötelező feladatot ír elő. Végül a Polgári törvénykönyv - az 1993. évi  XCII. törvény  által módosított - 685.§ c) pontja úgy   szól,    hogy   a    helyi   önkormányzat   gazdálkodó tevékenységével összefüggő  polgári jogi  kapcsolataira is a gazdálkodó  szervezetre   vonatkozó   rendelkezéseket   kell alkalmazni,  kivéve,   ha  a   törvény  eltérő  rendelkezést tartalmaz. Az  Lt. tárgyi  hatálya alá tartozó kapcsolatokra szabályként nem a Ptk, hanem az Lt. irányadó; az Lt. 1.§ (3) bekezdése  szerint   ugyanis  a  Ptk  csak  az  Lt.-ben  nem szabályozott kérdésekben irányadó. Azok a  korlátok,  amelyeket  a  Vátv.  illetve  az  Lt.  az önkormányzati  lakástulajdonra   kiró,  ebben   a   keretben értelmezendők. Nincs   ellentmondás    a   tulajdonvédelem,    illetve   az önkormányzatok   mint    alkotmányos   közhatalmi    szervek tulajdonosi minőségéből  adódó  lakásgazdálkodási  hatáskör, illetve  -   az  Lt.  keretében  maradó  -  rendeletalkotási kötelezettség   között.   A   tulajdonvédelem   illetve   az önkormányzati önállósághoz  szükséges hatáskör sértetlensége itt ugyanannak a tárgynak két oldala. 2. A  Vátv. 2.§  (7) bekezdése a Vátv. szerint önkormányzati tulajdonba kerülő  lakások és  nem  lakás  céljára  szolgáló helyiségek  elidegenítésére   vonatkozó  szabályozást  külön törvényre utalta,  s a  (9) bekezdés  annak meghozataláig  a régi elidegenítési  szabályokat -  módosításuk lehetőségének érintetlenül hagyása mellett - hatályban tartotta. A  tulajdonátadással  egyidejű  terhelés  ("az  elidegenítés törvényi szabályozásának  fenntartása")  feleslegessé  teszi annak  vizsgálatát,   hogy  a   bérlakás-tulajdon  szociális kötöttsége  nem   tenné-e  egyébként   is  alkotmányossá   a tulajdonosok  (bérbeadók)   rendelkezési  jogának   jelentős törvényi korlátozását. A szabályozás megengedettsége (de nem a tartalma) eredeti teher ezen a tulajdonon. Különösen jelentős  ez az  eleve meglévő  teher a  nem lakás céljára  szolgáló   helyiségek  bérlete   és   elidegenítése törvényi szabályozásának  megengedettsége szempontjából, itt ugyanis  a   lakások  esetében  egyébként  meglévő  tartalmi igazoló szempontok nem lelhetők fel. A (7)  bekezdés miatt  nem kell  foglalkozni azzal sem, hogy alkotmányosan   szorítkozik-e    csakis   az   önkormányzati bérletekre az  Lt.-ben adott  vételi jog: a terhet az (1) és (2) bekezdés szerint átadott épületekre telepíti a törvény. A Vátv.  2.§ (8)  bekezdésében foglalt  felhatalmazó szabály értelmében az  önkormányzati rendeletalkotás  csakis  a  (7) bekezdésben említett törvény keretei között történhet. Ezért a  lakáselidegenítés  akkor  sem  lesz  "törvény  által  nem szabályozott helyi  viszony" (Öt.  16.§ (1) bekezdés), ha az Ab megsemmisíti  az Lt.-t,  és ennek folytán a Vátv. 7.§ (2) bekezdésében  meghatározott   törvényi   szabályozás   éppen hiányzik. Az önkormányzatoknak a rendeletalkotással meg kell várniuk az új törvényt.                             VI. A  törvényhozó   jogosult  tehát  a  lakások  elidegenítését szabályozni;  az   önkormányzat  a  Vátv.  alapján  átszállt lakásokon  eleve   a  rendelkezési  jog  eme  korlátozásával szerzett tulajdont. 1. Az  "elidegenítésre  vonatkozó  szabályozás"  fenntartása külön törvény  számára elvileg  az elidegenítés  teljességét átfogja,  az   eladás  tilalmától   kezdve  az  elidegenítés kötelezővé  tételéig.  Nem  feltétlenül  szükséges,  hogy  e fenntartás alkotmányos  korlátait  az  elidegenítésről  való rendelkezés  korlátozásában   keressük.   Az   önkormányzati lakástulajdon sajátosságai  - keletkezése,  alanya,  tárgya, funkciója, a  törvényi  szabályozás  módja  -  alkotmányosan indokolttá   tehetik    az    elidegenítési    kötelezettség jogszerűségének elismerését, de csak az adott ügyhöz igazodó kompenzáció mellett. Az, hogy  az elidegenítésről való rendelkezést a törvényhozó fenntartotta magának, fogalmilag is azzal jár, hogy az állam a tulajdont  azzal a  teherrel adta  át az  önkormányzatnak, hogy  az   átadott   tulajdon   állagának   védelméért   nem vállalhatott   garanciát.    A   fenntartás    alapján    az önkormányzatoknak  számolniuk   kellett  azzal   az   állami lakáspolitikával,  amely   őket  a  lakások  elidegenítésére készteti. Ennek  a vételi  jog megadása kétségkívül egyenes, súlyos  és   jogilag  közvetlenül  megragadható  formája.  A lakások magánkézbe  juttatásának  állami  politikáját  tette kétségtelenné az  erre vonatkozó  hatályos szabályok életben tartása is  - a módosítási lehetőség kifejezett érintetlenül hagyásával. "Az  elidegenítés   szabályozásának"  fenntartása  esetén  a tulajdon   védelmének    az   a    tágabb   garanciája   jön értelemszerűen  számításba,   amely  a   tulajdon  értékéért kezeskedik, amely  tehát az adott konkrét dolgokon kezdettől bizonytalanná  tett   tulajdon  helyett  az  átadott  vagyon értékéért áll  jót. Ez  a tulajdonvédelem  végső  határa  és biztosítéka az Alkotmányban is. 2.   A    lakások   törvényen   alapuló   vételi   joga   és tulajdonvédelme  az   Lt.-ben  a  vételi  jog  időtartamának jelentős    megrövidítésével     és     az     értékgarancia érvényesítésével alkotmányosan összhangba hozhatók. a) A törvényhozó viszonylag nagy szabadsággal szabályozhatja a lakásgazdálkodással összefüggő kérdéseket. A lakáspolitika megállapítása, a lakáshoz jutás, a lakásbérlet feltételeinek megállapítása a jogalkotó kötelessége és hatásköre. Alapvető szociális   kérdés    a   lakástulajdon    és    lakásbérlet feltételeinek  szabályozása   is.  Ennek   során  tekintetbe veendő, hogy  a bérlő számára a bérlakás lényegében ugyanazt a  funkciót   látja  el,   mint  a  lakástulajdon;  s  ennek megfelelően  a   bérlőnek  a   bérlet   biztos   és   tartós fennállásához  fűződő   érdeke  adott   esetben  alkotmányos tulajdonvédelemben részesülő  vagyoni jognak  minősülhet. Az állami  lakáspolitikára   tartozik,   hogy   a   lakáskérdés megoldását milyen  arányban építi  a  magántulajdonban  álló lakásokra, illetve a köztulajdonban álló bérlakásokra. Ennek az aránynak a megváltoztatása is rá tartozik. A lakásbérleti jog tulajdonjoggá való változtatása esetén azonban a korábbi tulajdonos tulajdonvédelmét  is érvényesíteni kell, s csakis a konkrét helyzet körülményei dönthetik el ennek alkotmányos lehetőségét. A   törvényen    alapuló   vételi    jog   felhasználása   a tulajdonosváltásra nem  eleve és  minden körülmények  között alkotmányellenes, de nem is eleve alkotmányos. Emlékeztet az Alkotmánybíróság  arra,   hogy  az   Emberi  Jogok   Európai Bíróságának teljes ülése egy, a jelen ügyhöz hasonló esetben - amelyben  a tulajdonosok  azt sérelmezték,  hogy egy angol törvény vételi  jogot adott  bizonyos  fajta,  hosszú  időre szóló  házbérletek   bérlőinek  -  egyhangú  ítéletében  nem állapította meg  az 1.  Jegyzőkönyv  1.  cikkének  sérelmét. (Eur. Court  H.  R.,  James  and  Others  judgement  of  21. February 1986, Series A no. 98.) b) A  lakások biztosításával  kapcsolatos feladatoknak  az a része,  amelyet   korábban  az   állami  bérlakásrendszerrel oldottak meg,  ezeknek a lakásoknak önkormányzati tulajdonba adásával az  önkormányzatokhoz került,  míg a  lakáspolitika továbbra is  kormányzati és törvényhozói hatáskörben maradt. A  lakás   különleges  helyet   foglal  el  az  önkormányzat vagyontárgyai  között   funkciója  alapján,   mert  a  helyi önkormányzat    területén     élő     emberek     legelemibb életfeltételének, a  hajléknak a  biztosítását szolgálja. Az állampolgárok  megfelelő   lakhatási  lehetősége   érdekében erőteljesebben korlátozhatja  a törvényhozás az önkormányzat tulajdonosi szabadságát, mint más vagyontárgyak esetében. Ennek  megfelelően   az  Lt.   esetében  további  szempontok indokolják   a    korlátozás   szükségességét.    A    helyi önkormányzatok közszolgáltatási  feladatokat látnak el, ezek keretében az  Öt.  8.§  (1)  bekezdése  a  lakásgazdálkodást kifejezetten ilyen  feladatként írja  elő. Az  Lt. tehát  az Alkotmány   44/A.§-a    szerinti   önkormányzati   alapjogok szempontjából olyan  törvény, amely mind a tulajdoni, mind a rendeletalkotási szabadságnak  kerete, azaz  korlátja is. Az Lt. előírása  az önkormányzatokra  nem egyszerűen  csak mint tulajdonosokra, hanem  egyúttal mint  alkotmányos közhatalmi szervekre is  vonatkoznak, amelyek  számára az  Lt. kötelező feladatkört és hatáskört létesít. c) A  lakásrendszer piaci  alapokra helyezése, a lakásvagyon privatizációja a  gazdasági rendszerváltás  része. Az állami tulajdonban álló  házingatlanok elidegenítése  már  1969-ben megindult     a      32/1969.(IX.     30.)Korm.     rendelet hatálybalépésével.  Ez   a  folyamat   az   utóbbi   években erőteljesen felgyorsult,  és a lakosság körében kialakult az a  várakozás,   hogy   a   lakások   eladása   az   új   Lt. életbelépésével    folytatódik.     A    lakásvagyont     az önkormányzatoknak átadó  törvényből is egyértelmű volt, hogy az állam  az  elidegenítést  folytatni  kívánja,  s  hogy  a törvény szándéka  szerint e politikáját a tulajdonosváltozás nem változtathatja meg. d)  A   lakástulajdon  tárgyát,   funkcióját  és  az  átadás körülményeit is  mérlegelő fenti meggondolások és - mindezek előtt -  az elidegenítés  szabályozásának a  Vátv.  2.§  (7) bekezdésében  írott,   és  a   (9)  bekezdésben  a  hatályos szabályok  módosítása   lehetőségével  mintegy  megerősített fenntartása együttesen  azt alapozzák meg, hogy a vételi jog alapításával a  törvényhozó nem  lépte túl  azt  az  ésszerű határt, amelyen  belül a tulajdonkorlátozás közérdekből való szükségességéről dönthet. Az Alkotmánybíróság  ismételten felhívja azonban a figyelmet arra, hogy  az újraszabályozás során különböztetni kell azok között a  lakások között,  amelyek az Öt., illetve amelyek a Vátv. alapján  szálltak  át  az  önkormányzatokra.  A  fenti érvelés  kizárólag  azokra  a  lakásokra  érvényes,  amelyek tulajdonjogát a  Vátv. alapján,  és az  abban  meghatározott teherrel szerezték meg az önkormányzatok. 3. A  vételi jog  alapította súlyos teher alkotmányosságához azonban a tulajdonkorlátozás szükségessége illetve önmagában vett közérdekű volta nem elegendő. Az önkormányzatok ugyanis tulajdonosává váltak  a volt  állami bérlakásoknak,  s ennek jelentőségét  nem   csökkentheti,   hogy   a   lakáspolitika elképzelése szerint  a végső  cél a  lakások magántulajdonba adása volt.  Ezt a  célt már csak a tulajdonbaadásból fakadó alkotmányos kötöttségek figyelembevételével lehet elérni. Az önkormányzati lakásvagyonnak az Lt. szerinti megterhelése a vételi joggal különbözik attól - az Alkotmánybíróság által az 16/1991.(IV.20.)AB  és a 28/1991.(VI.3.)AB határozatokkal alkotmányosnak  minősített   -  vételi   jogtól,  amelyet  a kárpótlási  törvények   a  termőfölddel   való   kárpótlásra bevezettek. Ott  ugyanis a  vételi jog  törvényi alapítása a tsz-tagok és  más  jogosultak  ingyenes  tulajdonszerzésének szabályozásával  egyszerre  történt,  s  nem  a  megszerzett tulajdon későbbi,  tényleges formájában  előre  nem  látható megterheléseként. Az  új tulajdonosok  a föld  egy részét  e tehertől mentesen  szerezték meg. Végül vételi joggal földet csakis az árverésen kialakult áron lehetett vásárolni. Ezzel szemben az  önkormányzati tulajdont keletkeztető törvények a vételi jogról  nem rendelkeztek,  hanem - elvont teherként - csak az  elidegenítés szabályozását  tartották  fenn  -  ezt azonban   az   egész   újonnan   keletkezett   önkormányzati lakástulajdon terheként.  Az Lt.  továbbá nem a beköltözhető lakás  forgalmi   árát,  hanem  annak  felét  jelöli  meg  a legmagasabb vételárként,  s  erre  is  részletfizetést  tesz kötelezővé. Az  Alkotmánybíróság   fenti   határozatai   az   átalakulás terheinek  eloszthatóságáról   szólva   külön   kiemelik   a jogbiztonság   megkövetelte    korlátot:   ha    az    adott vagyontárgyra  nézve   az  átalakulás,   azaz  a  társadalmi tulajdonból magántulajdonba  vagy  önkormányzati  tulajdonba kerülés megtörtént,  az új  tulajdon  védelme  természetesen teljes, "azaz  e vonatkozásban nincs alkotmányos lehetőség a társadalmi átalakulás terhének utólagos vagy visszamenőleges szétosztására".    [16/1991.(IV.20.)AB     határozat.]    Az önkormányzat vonatkozásában  az átalakulás megtörtént, ezért a lakástulajdon  terhelésének alkotmányossága  csakis  az  e határozatban felvetett szempontok alapján dönthető el. Ha tehát  az önkormányzatok tulajdonosi jogainak korlátozása a vételi joggal a lakástulajdon vonatkozásában alkotmányosan megengedhető is, részleteiben vizsgálandó, hogy a korlátozás megfelel-e az arányosság követelményeinek. a) A vételi jog önmagában súlyos teher. Ha a jogosult nem is él a  vételi jogával,  ez  a  jog  a  lakásra  elidegenítési tilalmat jelent.  Az a bizonytalanság, hogy a bérlők öt évig évente  jelenthetik   be   vételi   szándékukat,   rendkívül megnehezíti az  önkormányzat számára a lakásgazdálkodást. Ha a jogosult  él vételi  jogával, az  önkormányzat elveszíti a lakás tulajdonjogát.  A vételi  jog tehát  a tulajdon  olyan korlátozása, mely  eshetőlegesen a tulajdonjog megszűnéséhez vezet. E  teher súlya  miatt az  Lt. által megnyitott ötéves határidő aránytalanul  hosszú. Ez  az egyik  oka az  Lt.-ben szabályozott vételi jog alkotmányellenességének. b)  Mivel  a  vételi  jog,  gyakorlása  esetén,  a  tulajdon elvesztésével jár, a közérdek és tulajdonelvonás arányossága megköveteli  a   kártalanítást.  A   vételi  jog  csakis  az értékgarancia érvényesítése mellett lehet alkotmányos. Ezért az  Lt.   szerinti  kártalanításnak   közel  kell  állnia  a klasszikus kisajátításhoz  alkotmányosan megkövetelt  teljes kártalanításhoz; azzal,  hogy az  egyéb feltételeket, így az azonnaliságot az ügy természetének megfelelően szabályozzák. Az  önkormányzatnak   a  vételi   jog   folytán   elvesztett lakásokért olyan  ellenszolgáltatást  illetve  kártalanítást kell  kapnia,  hogy  vagyonában  az  az  érték  megmaradjon, amelyet a Vátv.-vel neki átadott lakások képviseltek. Az értékgarancia  nyújtásának módját a törvényhozás alakítja ki.  Ennek  során  figyelemmel  kell  lenni  az  Lt.  összes rendelkezésére. Természetesen  nem követelmény  az, hogy  az összes terhet  a  bérlők  viseljék.  Lehetséges  a  hatályos rendelkezések minden  olyan változata és kiegészítése, amely kielégíti  azt   az  alkotmányossági   feltételt,  hogy   az értékgarancia  hiánytalanul  érvényesüljön.  Egyes  támadott rendelkezések alkotmányossága  - így  például  a  kárpótlási jegyek  névértékben   való  elfogadásának  kötelezettsége  - csakis a  kártalanítás egészét  tekintve  ítélhető  meg.  Ha ugyanis az eredmény az elvont tulajdon értékének megmaradása az  önkormányzatnál,   az  ehhez   vezető   részletszabályok önmagukban nem kifogásolhatók. 4. A  lakástulajdon szerepére  vonatkozó érvek, amelyek a 2. pontban  kifejtettek   szerint  megengedhetővé   tették   az önkormányzati    lakástulajdon     vételi    joggal     való megterhelését, nem  állnak  a  nem  lakás  céljára  szolgáló helyiségekre.  Az   Alkotmánybíróság  a   29/1993.(V.4.)  AB határozatban alkotmányellenesnek  ítélte a  korábbi,  kötött helyiséggazdálkodás    jogszabályait.     Nem     lát     az Alkotmánybíróság az  Lt. esetében  sem  alkotmányos  indokot arra, hogy  az  önkormányzati  tulajdont  ezen  -  a  szabad vállalkozás körébe  tartozó - tulajdoni tárgyak tekintetében ilyen  vételi   joggal  megterhelhesse.   Ezért  az  Lt.-ben megszabott vételármaximum  aránytalansága már  csak  további érv az  enélkül is  fennálló alkotmányellenesség  mellett. A nem lakás céljára szolgáló helyiségekre nézve tehát a vételi jog még  a forgalmi érték megfizetése esetén is szükségtelen és   aránytalan    megterhelése   lenne   az   önkormányzati tulajdonnak.                             VII. 1. Az  Alkotmánybíróság megvizsgálta,  hogy az Lt. 20.§-ának (2) bekezdése  nem jelent-e  hátrányos  megkülönböztetést  a házfelügyelőkkel      szemben.      Az      Alkotmánybíróság megállapította, hogy  az Lt.  kifogásolt  rendelkezése  csak abban az  esetben teszi lehetővé a használati díj emelését a jogcím nélküli  használat  kezdetétől  számított  hat  hónap elteltével, ha  a jogcím  nélküli használó másik lakásra nem tarthat igényt.  Márpedig a  házfelügyelőkre vonatkozóan  az egyes állami  tulajdonban lévő  vagyontárgyak  önkormányzati tulajdonba adásáról szóló 1991. XXXIII. törvény (Vátv.) 43.§ (6) bekezdése  értelmében az  önkormányzati tulajdonban álló házfelügyelői   szolgálati    lakást   csak    akkor   lehet elidegeníteni,   ha    a   lakás    szolgálati    jellegének megszüntetésével egyidejűleg  a  bentlakó  bérlő,  illetőleg jóhiszemű   jogcímnélküli    lakáshasználó    elhelyezéséről gondoskodtak.  A   használati  díj   emelését  megakadályozó szabályozáson nem változtatott az Lt. sem, hiszen a 67.§ (2) bekezdése értelmében  az a jóhiszemű volt bérlő (bérlőtárs), akinek a bérleti joga a törvény hatálybalépéséig megszűnt, a megszűnéskor hatályos  jogszabályok alapján  megfelelő másik lakásra tarthat igényt. Ez a rendelkezés vonatkozik a jogcím nélküli használó  volt házfelügyelőkre  is. Ennek alapján az Alkotmánybíróság sem  a hátrányos  megkülönböztetést, sem az emberi méltóság  sérelmét nem  állapította meg  a kifogásolt rendelkezéssel  kapcsolatban,   ezért   ez   erre   irányuló indítványt elutasította. 2. Az  Lt. 34-35.§-aival  kapcsolatos  indítvány,  amely  az önkormányzat korábbi  törvényben már előírt rendeletalkotási kötelezettségének ismételt  megállapítását kifogásolja,  nem megalapozott. Alkotmányellenesség  csak akkor állhatna fenn, ha a  szabályozás a rendelkezések kollíziója miatt, vagy más okból jogbizonytalanságot eredményezne. Ez esetben nem erről van  szó,   az   Alkotmánybíróság   a   vitatott   szakaszok alkotmányellenességének megállapítására  és megsemmisítésére nem látott  okot,  ezért  az  erre  vonatkozó  indítványokat elutasította. 3.  Az  Lt.  43.§  (1)  bekezdésében  a  határozatlan  idejű helyiségbérlet felmondására  vonatkozó  szabályok  hátrányos megkülönböztető volta  nem állapítható  meg azon  az alapon, hogy a  43.§ (2)  bekezdése  az  önkormányzati  helyiségekre határozatlan  időre   kötött  szerződésekre   nézve  eltérő, kedvezőbb  szabályokat   állapít  meg.   Az   ilyen   eltérő szabályozás a  törvényhozó mérlegelési  körébe  tartozik.  A kifogásolt szabályozás  a  munka  és  a  foglalkozás  szabad megválasztására vonatkozó  alkotmányos  joggal  nem  hozható összefüggésbe. Mindezek  alapján az  Alkotmánybíróság az Lt. 43.§ (1)  bekezdése alkotmányellenességének  megállapítására irányuló indítványt elutasította. 4.  Az   Alkotmánybíróság  a   vételi  jog  alkotmányellenes szabályozása miatt  megsemmisített Lt.  45.§ (5) bekezdés d) pontját  külön   indítvány  alapján   arra  tekintettel   is vizsgálta, hogy  a műemléképületben  lévő lakások kizárása a vételi  jog   köréből  nem  valósít-e  meg  alkotmányellenes diszkriminációt. Az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy a vételi   jog    alkotmányos    szabályozása    esetén    nem alkotmányellenes, ha  az állam  a műemléképületekkel  és  az azokban lévő  lakásokkal kapcsolatos  védelmi feladatát  oly módon kívánja  teljesíteni, hogy e lakásokra nézve nem teszi lehetővé a  vételi  jog  előírását.  Ez  a  feladat  ugyanis megköveteli,  hogy  csak  olyan  vevők  szerezhessék  meg  a műemlékek tulajdonjogát, akik képesek az ebből adódó sajátos védelmi  és  karbantartási  követelményeknek  megfelelni.  A vételi jog ilyen szempontú válogatásra nem ad lehetőséget. 5.  Az   Alkotmánybíróság  az   Lt.  47.§  (5)  bekezdésének ugyancsak megsemmisített  rendelkezését külön  erre irányuló indítvány alapján  abból a  szempontból  is  alkotmányossági vizsgálatnak vetette  alá, hogy az épületnek a vételről való megállapodás létrejöttével  egyidejűleg kötelező társasházzá történő  alakítása   és  ezzel   a  lakásszövetkezeti  forma kizárása nem  sérti-e e  az  Alkotmánynak  a  tulajdonjogra, illetve  a   szövetkezetek  állami   támogatására  vonatkozó rendelkezéseit. Az  Alkotmánybíróság megállapította,  hogy a törvényalkotó   az    elidegenítés   szabályozásakor   nincs meghatározott jogi formákhoz kötve, tehát a társasházi forma választása   nem   alkotmányossági   kérdés.   Emellett   az Alkotmánybíróság  rámutat   arra,  hogy   az   elidegenítést követően semmi  akadálya  annak,  hogy  az  új  tulajdonosok lakásszövetkezetet alapítsanak. 6.  A   vételi  jog  alkotmányellenes  szabályozása  folytán szintén  megsemmisített   Lt.  63.§   (1)  bekezdését  külön indítvány  alapján   arra  tekintettel   is   vizsgálta   az Alkotmánybíróság, hogy  az a  Polgári Törvénykönyv 226.§ (2) bekezdésének sérelmén  keresztül esetleg  nem ellentétes-e a szerződési     szabadság     alkotmányos     elvével.     Az Alkotmánybíróság   megállapította,    hogy   a    kifogásolt rendelkezés nem  ellentétes a  Ptk. hivatkozott szabályával, hiszen a  fővárosi  kerületi  önkormányzatok  kötelezése  az elidegenítésből  származó   bevételek  50   százalékának   a fővárosi  önkormányzat   részére  történő  átengedésére  nem jelenti    az     adásvételi     szerződések     tartalmának megváltoztatását. Ennek  következtében nem  állapítható meg, hogy a kifogásolt rendelkezés sértené a szerződési szabadság elvét. 7. Az  Lt. 75.§  (1) bekezdésének  az a  rendelkezése,  mely szerint a  szolgálati  lakásra  kötött  szerződés  megszűnik akkor, ha a bérlőnek a lakással rendelkező szervvel fennálló munkaviszonya, vagy  a szolgálati lakásra jogosító munkaköre vagy tevékenysége megszűnik, nem jelenti sem a házfelügyelői szolgálati     lakásra     szoruló     emberek     hátrányos megkülönböztetését, sem  szociális biztonsághoz  való  joguk sérelmét, hiszen  ez a  szolgálati lakások  fogalmából eredő rendelkezés. Ezért  az  alkotmányellenesség  megállapítására irányuló indítványt  az  Alkotmánybíróság  elutasította.  Az Alkotmánybíróság    megállapítja     egyébként,    hogy    a házfelügyelők jogait  a Vátv.  korábban hivatkozott 43.§ (6) bekezdése és  az Lt.  67.§ (2) bekezdése mellett az Lt. 75.§ (2)   bekezdése   is   védi,   olymódon,   hogy   cserelakás felajánlását írja elő annak a bérlőnek a részére, akinek nem neki felróható  okból szűnt  meg a szolgálati lakásra kötött szerződése. 8. Az  Alkotmánybíróság álláspontja  szerint az Lt. 76.§ (2) bekezdésében foglalt,  határozott időre  szóló lakbéremelési tilalom nincs közvetlenül összefüggésben az önkormányzatnak, mint tulajdonosnak  a  jogállásával.  Az  indítványozó  azon érve, mely  szerint a  lakbéremelés korlátozása csökkenti az önkormányzat bevételét,  és ezért  sérti tulajdonosi jogait, nem bír  alkotmányos relevanciával. Az Alkotmányból, illetve az  önkormányzatnak   alkotmányosan  garantált   tulajdonosi jogállásából ugyanis meghatározott jövedelemhez való jog nem vezethető le. A kifogásolt rendelkezéssel kapcsolatban azonban felmerülhet a  szerződési  szabadság  alkotmányellenes  korlátozása.  Az Alkotmánybíróság   több    határozatában   foglalkozott    a szerződési   szabadság    alkotmányos    intézményével.    A 13/1990.(VI.18.)AB  határozatban   megállapította,  hogy   a szerződési szabadság önálló alkotmányos jog, és utalt a Ptk. 200.§ (1) bekezdésére, amely szerint a szerződés tartalmát a felek  szabadon   határozhatják  meg.   A  32/1991.(VI.6.)AB határozat   kifejti,   hogy   a   szerződési   szabadság   a piacgazdaság egyik  lényegi eleme, amely azonban alkotmányos alapjognak   nem    tekinthető.   Alapjog   jellege   önálló alkotmányos jogként  való felfogásából sem következik. Ezért a  szerződési   szabadságra  nem  vonatkoznak  az  alapjogok korlátozásához   az    Alkotmány   8.§    (2)   bekezdésében meghatározott követelmények. A 43/1991.(VII.12.)AB határozat megállapítja,  hogy   a   szerződési   szabadság   korlátlan érvényrejuttatását a polgári jog szabályai [így a Ptk. 198.§ (2) bekezdése  a kötelező  szerződéskötés jogszabály  általi elrendelhetőségéről és  226.§  (1)  bekezdése,  a  szerződés egyes tartalmi  elemeinek jogszabályi  meghatározásáról] nem teszik lehetővé,  és az  nem következik az Alkotmányból sem. Megállapítja továbbá:  "Abban a kérdésben, hogy a szerződési szabadságot korlátozó  konkrét jogszabályok alkotmánysértők- e, a  szabályozás tárgyával összefüggő jogforrási szintre és a szabályozás tartalmára figyelemmel esetenként lehet állást foglalni." Emlékeztet  az   Alkotmánybíróság  a   lakbérek  jogszabályi megkötésével kapcsolatos  korábbi gyakorlatára is [például a 4/1991.(II.16.)AB és  az  5/1991.(II.16.)AB  határozatokra], amelyekben  kifejtette,   hogy   ezek   a   korlátozások   a piacgazdaságra    való     átmenet    körülményei     között alkotmányosak. Az Lt. vitatott rendelkezése meghatározott időszakra állapít meg lakbéremelési  tilalmat. E tilalom áttételesen érinti az önkormányzás kollektív  alapjogát  annyiban,  amennyiben  az önkormányzati   lakásállomány   a   helyi   választópolgárok közösségének   érdekeit   szolgálja.   Az   Alkotmánybíróság megítélése szerint  ez a  korlátozás -  figyelemmel a  helyi közösség jelentős  részét alkotó  bérlők jogos érdekeire, és az így  létrejövő állapot  átmeneti jellegére  - arányos, és ezért nem  jelenti az  önkormányzat, mint  bérbeadó jogainak alkotmányellenes korlátozását. 9. Az  Alkotmánybíróság -  tekintettel  arra,  hogy  az  Lt. megsemmisített rendelkezéseit alkotmányellenesnek találta -, nem  foglalkozott   azzal  a   kérdéssel,  hogy   ezeket  az elidegenítéssel kapcsolatos  rendelkezéseket az Országgyűlés milyen szavazataránnyal  fogadta  el.  Minthogy  azonban  az indítványok az  Lt.  egészére  nézve  állítják  a  jelenlévő országgyűlési képviselők  kétharmadának szavazatával történő elfogadás szükségességét,  az Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy az  Lt. a  4/1993.(II.12.)AB  határozatban  kifejtettek alapján nem minősül olyan törvénynek, amelynek elfogadásához minősített többség lenne szükséges.                      Dr. Sólyom László                     előadó alkotmánybíró                  az Alkotmánybíróság elnöke       Dr. Ádám Antal                  Dr. Kilényi Géza        alkotmánybíró                    alkotmánybíró      Dr. Lábady Tamás                 Dr. Schmidt Péter       alkotmánybíró                     alkotmánybíró      Dr. Szabó András              Dr. Tersztyánszky Ödön        alkotmánybíró                    alkotmánybíró      Dr. Vörös Imre                  Dr. Zlinszky János       alkotmánybíró                     alkotmánybíró Dr. Vörös Imre alkotmánybíró párhuzamos véleménye      A  határozat   indokolása   nincs   összhangban   annak rendelkező részével,  mivel az  indokolás nem  az Lt.-ben az önkormányzati tulajdonban  álló lakásokra  nézve  kodifikált vételi jogot,  hanem csupán  gyakorlása időtartamát  és  azt tartja alkotmányellenesnek,  hogy a  vételár  nem  azonos  a forgalmi értékkel.  Ez viszont csak és kizárólag az Lt. 47.§ (1) bekezdésének  és 49.§-ának megsemmisítését alapozza meg, míg   az    Lt.   lakások    vonatkozásában   vételi   jogot intézményesítő 45.§-a tekintetében irreleváns.      A    vételi     jog    Lt.-beli     intézményesítésének alkotmányellenességét   -   a   megsemmisítés   megalapozása érdekében -  már csak  azért is indokolni kell, mivel az Lt. 47.§ (1) bekezdése és 49.§-a önállóan is megsemmisíthető.      1. Az  önkormányzat  a  helyi  önkormányzatokról  szóló 1990. évi  LXV.  törvény  (a  továbbiakban  Öt.)  kifejezett rendelkezése alapján,  tehát ex  lege jogi  személy [9.§ (1) bekezdés].      1.1. A jogi személyt a jog kreálja, így jogállását is a törvény határozza  meg. Az Alkotmány ugyan az ember alapvető jogairól beszél,  ám a  jogi személy alapjogi jogalanyiságát az Alkotmánybíróság  számos határozatában  [először: 21/1990 (X.4.) AB  határozat, majd  7/1991  (II.28.)  AB  határozat; 1441/B/1990/2. AB  határozat; az  1582/B/1990. AB  határozat kifejezetten  a   helyi  önkormányzat   alapjogáról  beszél] elismerte, minek  folytán ez  a  tétel  az  Alkotmánybíróság állandó gyakorlatává vált.      Az alapjogi  jogvédelmet  azonban  az  Alkotmánybíróság sohasem általános érvénnyel ismerte el, hanem mindig konkrét alapjoggal összefüggésben  foglalt állást atekintetben, hogy a szóbanforgó  alapjog alkalmazható-e jogi személyre. A jogi személyeket  tehát  -  ha  alapjog  által  védett  szférában tevékenykednek -  alapjogi védelem illeti meg, amennyiben az adott alapjog fogalmilag alkalmazható jogi személyre.      1.2. A  jogi személyek  különleges csoportja  a közjogi jogi személy,  amelyet a  közjog létesít,  és jogállását  az államhoz való viszonyának nagyobb intenzitása határozza meg. A közjogi  jogi személyek  önállóan látnak el - a közhatalom gyakorlóiként - olyan feladatokat, melyeket az adott közjogi jogi   személy   hiányában   az   állam   látna   el.   Jogi személyiségüket, ennek megfelelően jogállásukat, önállóságuk terjedelmét a  jog, az önkormányzatok esetében pedig maga az Alkotmány határozza meg (IX. fejezet).      A  közjogi   jogi  személy   ugyanúgy  lehet   alapjogi jogalany, mint  bármely más  jogi személy.  Az állam  és más közjogi jogi  személyek ugyan  általában nem  hivatkozhatnak alapjogi jogvédelemre,  ez alól  azonban  kivételt  képeznek azok  a   közjogi  jogi   személyek,  amelyek  az  Alkotmány kifejezett   rendelkezése    alapján   alapjogi   jogalanyok (Alkotmány 43-44/A  §). Az  alapjogi garanciarendszer  ennek megfelelően az  eredetileg  az  alapjogokkal  védeni  kívánt egyén-állam reláción kívül eső jogviszonyok garantálására is szolgál, ha az Alkotmány - e jogviszonyokat és az azok által megtestesített   jogokat    és   kötelezettségeket   hordozó jogalanyokat alapjogilag  védett területhez  sorolva  -  így rendelkezik.      1.3. Az  Alkotmány 42.§-a  a község, a város, a főváros és   kerületei,   valamint   a   megye   választópolgárainak közösségét megilletően  a helyi önkormányzás jogáról beszél. Ez a jog a választópolgárok közösségét érintő helyi közügyek önálló, demokratikus  intézésére és  a helyi közhatalomnak a lakosság érdekében való gyakorlására irányul. A 43.§ szól az önkormányzat alapjogairól,  melyeket  a  44/A.§  részletesen felsorol.      Az Alkotmány  e három rendelkezése olymódon függ össze, hogy    a    42.§    általánosan,    generálklauzula-szerűen megfogalmazza  a   helyi  önkormányzáshoz   való   kollektív alapjogot. Ennek  az alapjognak,  mint a  helyi önkormányzat alapjogi   jogalanyisága   szempontjábóli   "anyajognak"   a részletezett, de nem kimerítő felsorolását tartalmazza a 43- 44/A §.  A 44/A  § már  csak azért  sem tekinthető kimerítő, hanem csupán önkormányzat-specifikus felsorolásnak, mivel az önkormányzatot  jogi   személyként  egyébként   mindazok  az alapjogok  megilletik,   melyek  jellegüknél  fogva  a  jogi személyekre is  alkalmazhatók. A  helyi önkormányzáshoz való kollektív alapjogot  tehát tartalommal  részben a 44/A §-ban felsorolt, részben  pedig  azok  az  alapjogok  töltik  meg, amelyeket  az   Alkotmány   alapjogokról   rendelkező   XII. fejezete, továbbá  az Alkotmány  más fejezetei tartalmaznak, de  amelyeket   az  Alkotmánybíróság  -  állandó  gyakorlata szerint -  jogi személyekre  is alkalmaz. Az önkormányzáshoz való kollektív  alapjog tehát nem választható el a tartalmát adó konkrét  alapjogoktól anélkül,  hogy  ez  ne  vezetne  a kollektív  alapjog   lényeges  tartalmának   korlátozásához, sérelméhez, sőt adott esetben akár a kiüresedéséhez.      1.4. A  helyi önkormányzáshoz  való  kollektív  alapjog alanya a  helyi választópolgárok  közössége  azzal  azonban, hogy a  választópolgárok ezt a kollektív alapjogot: "a helyi önkormányzást  az   általuk  választott   képviselő-testület útján,   illetőleg    helyi   népszavazással   gyakorolják." [Alkotmány   44.§    (1)   bekezdés].   Minthogy   a   helyi önkormányzáshoz    való     alapjog    tartalma    általános megfogalmazásban a helyi közügyek önálló intézése és a helyi közhatalom  gyakorlása  (Alkotmány  42.§),  ez  a  kollektív alapjog nem  pusztán a  képviselőtestület általában történő, formális  megválasztásának  jogát  foglalja  magában,  hanem olyan   képviselőtestületét,    amely   a   helyi   közügyek intézésére, azok  önálló szabályozására  és igazgatására,  a helyi  önkormányzati   autonómia  gyakorlására  a  megfelelő jogosítványokkal felruházottan képes is.      1.5. A  helyi önkormányzáshoz  való  kollektív  alapjog ezért  olyan   szerv:  a   képviselőtestület  megválasztását jelenti, amely az önkormányzati autonómia tartalmát kitevő - adott  esetben  alapjogi  természetű  és  ezért  garanciális jellegű - jogosítványok gyakorlása során az állammal szemben is  alkotmányosan  garantált  önállósággal  rendelkezik.  Ha tehát   a    helyi   önkormányzat   alapjogi   jogviszonyban jogalanyként -  az Alkotmányban  biztosított joga  alapján - fellép,  az   állammal  szemben   is  védelemben:   alapjogi védelemben részesül.  (Ebből a  szempontból  közömbös  -  és inkább  jogszabály-szerkesztési   pontatlanságra   vezethető vissza - az, hogy az Alkotmány 43.§-a a helyi önkormányzatok alapjogairól,  míg   a  44/A.   §-a  a   képviselőtestületet megillető jogokról szól.)      2. Az  Alkotmánybíróság állandó  gyakorlata  szerint  a tulajdonhoz való  jog [Alkotmány 13.§ (1) bekezdés] alapjog, amely  azonban   nem  korlátozhatatlan  [21/1990  (X.4.)  AB határozat; 7/1991 (II.28.) AB határozat; 16/1991 (IV.20.) AB határozat; 28/1991  (VI.3.) AB határozat; 4/1993 (II.12.) AB határozat IV.2.d/ pont].      2.1.  A   tulajdonhoz  való  alapjog  azonban  nem  azt jelenti, mintha eme alapjog alanyának alkotmány-biztosította alanyi  joga   lenne  a  tényleges  tulajdonhoz  jutásra.  A tulajdonhoz való  jog annyit  jelent, de annyit feltétlenül, hogy  az  állam  alapvetően  és  főszabályként  -  kivételes esetektől   eltekintve,   amelyeket   azonban   szintén   az Alkotmánynak kell  tartalmaznia -  tartózkodjék  az  alapjog alanyának  tulajdonosi   pozíciójába  való  behatolástól.  A tulajdonhoz való  jog tehát azt az állammal szembeni közjogi igényt fejezi  ki,  hogy  az  állam  köteles  biztosítani  a tulajdonhoz jutás  elvi lehetőségét  és  a  már  megszerzett tulajdon   védelmét.    A   tulajdonhoz   való   jog   ezért főszabályként  negatív   jellegű,  tartalmilag  tartózkodási kötelezettséget  megfogalmazó   -  az   állam  beavatkozását elhárító -  parancs, amely  a tulajdonhoz való jogból fakadó jogi helyzet zavartalan fennállását és élvezetét garantálja.      A tulajdonhoz  való jogra  az állam  - kivéve akkor, ha maga is  tulajdonos -  nem hivatkozhat  a jog alanyához való viszonyában;   éppen   ellenkezőleg:   ezek   a   jogalanyok hivatkozhatnak az  állammal szemben  erre az  alapjogukra. A tulajdonhoz való  jog tehát  korlátokat állít  az államnak a tulajdonosokat érintő cselekvése útjába.      A  tulajdonhoz   való  jog   azonban   nem   egyszerűen individuális alapjog, hanem egyben szociálisan kötött is: az Alkotmány  szociálisan  kötött  tulajdont  véd.  A  tulajdon szociális kötöttsége részben a köztulajdon létében nyilvánul meg, amikor  a szociális  kötöttség a  köztulajdon immanens, jellegadó vonása,  részben  pedig  a  magántulajdon  terhére kívülről:   a    jogalkotó   által   konstituált   különböző korlátozásokban.      A szociális  kötöttségnek, mint  a tulajdonhoz való jog egyik lehetséges  korlátozásának csak  addig a  határig  van alkotmányosan létjogosultsága,  ennek megfelelően csak addig a határig  fogadható el  alkotmányosnak, amíg  még  van  mit megkötni. Ha  ennek az  alapjognak a  tartalmát a  szociális kötöttségre hivatkozva olymódon töltené ki a jogalkotó, hogy a szociális kötöttséget mintegy totálissá téve az alapjogból - például  a rendelkezési  jognak egy  bizonyos határon túli korlátozása révén - voltaképpen semmi sem marad, a szociális kötöttség elveszti  értelmét és  csupán egy alkotmányellenes tulajdonelvonást - például általános államosítást - leplez.      2.2.  A   tulajdonhoz  való   elvont  jogot  a  konkrét tulajdonosi  helyzetre,  a  konkrét  tulajdonlásra  nézve  a törvényhozó tölti meg tartalommal. E tekintetben a jogalkotó adott esetben  a tulajdonhoz  való jog gyakorlása útjába - a szociális  kötöttség   konkrét  esetétől  függetlenül  is  - korlátokat  állíthat.   A  törvényhozó  azonban  csak  olyan konkrét tartalommal  töltheti meg  a tulajdonhoz való elvont jogot,  amely  az  Alkotmány  keretei  között  marad:  ez  a szabályozás szabadságának korlátja.      2.3. Összegezve:  A tulajdonhoz  való elvont  alapjogot tehát  a   törvényhozó  tölti   meg  a  konkrét  tulajdonlás tekintetében tartalommal.  Az alapjognak  az  adott  esetben korlátokat is  magában foglaló  szabályozása tekintetében  a törvényhozó  viszonylag  szabad.  A  szabályozásnak  azonban alkotmányosnak kell  lennie: a szabályozás nem vezethet oda, hogy  a   korlátozás  tulajdonképpeni  tárgya  megszűnik.  A tulajdonhoz való  jognak fenn  kell maradnia  ahhoz, hogy  a korlátozás alkotmányossága  követelményként  egyáltalán  még értelmezhető legyen.      3. A  tulajdonhoz  való  alkotmányos  alapjognak  három vonatkozása van.      3.1. Annak  egyrészt  garantálnia  kell  a  tulajdonosi jogállást, vagyis  azt, hogy  az alapjog  alanya  egyáltalán tulajdonossá válhasson.  A tulajdonosi  jogállás  ugyanis  a jogképességnek   a   tulajdonszerzéssel   összefüggő   egyik vonatkozása,  melynek   korlátozása  kizárt   (eltekintve  a tulajdoni tárgyban  rejlő,  és  nem  a  személyre  vonatkozó sajátosságokból   -    robbanószer,   gépjármű    -    adódó korlátoktól).      A  tulajdonhoz   való  alapjog  másrészt  garantálja  a megszerzett (polgári  jogi) tulajdonjog  védelmét az elvonás ellen. Harmadrészt  az alapjog garanciát nyújt a tulajdonjog korlátozása  ellen  is  azon  keretek  között,  melyeket  az Alkotmánybíróság  állandó   gyakorlatában   kialakított   [a korlátozás   alkotmányos,   ha   valamely   másik   alapjog, alkotmányos   érték   vagy   cél   megvalósítása   érdekében elkerülhetetlenül szükséges,  és  az  elérni  kívánt  célhoz képest arányos - először: 7/1991 (II.28.) AB határozat].      3.2. Az  alkotmányossági felülvizsgálat  tárgyát képező Lt.-nek  az   indítványokkal  érintett,   az   önkormányzati tulajdonban  álló   lakások  és  helyiségek  elidegenítésére vonatkozó   rendelkezései    szempontjából    különösen    a megszerzett  tulajdonjog   elvonása  elleni  védelemnek  van különös jelentősége.      A tulajdonjog  elvonás  elleni  védelme  ugyan  már  az Alkotmány  13.§  (1)  bekezdése  által  nyújtott  védelemből következően is  a piacgazdaság  és  a  polgári  demokratikus közjogi berendezkedés  jellegadó kategóriája.  A tulajdonjog elvonásának kizártságától  függetlenül azonban  az Alkotmány lehetővé teszi  a tulajdon  közjogi természetű  elvonását  a kisajátítás  [13.§   (2)  bekezdés],   a  tulajdontól   való megfosztás eseteként  az elkobzás,  mint a  törvény szerinti büntetés [57.§  (4) bekezdés],  végül az  Alkotmány 70/I §-a keretei között mozgó közteherviselés (adózás) formájában. Az Alkotmány éppen azért rendelkezik három különböző szakaszban -  és   nem  a   tulajdonvédelmet  megfogalmazó   13.§   (1) bekezdésben   -   ezekről   a   tulajdonelvonásokról,   mert magánjogi-tulajdonvédelmi    összefüggésük     -     közjogi intézményekről lévén szó - nincs.      Az Alkotmánybíróság  csak egyetlen esetben fogadta el - a    rendszerváltozás     egyszeri,    sajátos    történelmi körülményeire   tekintettel    -   a   társadalmi   tulajdon lebontásának  alkotmányos  feladatával  összefüggésben  azt, hogy a  tulajdoni rendszert átalakító törvények a társadalmi tulajdon egykori  létrehozásából származó  terheket elosszák azok  között,   akik  a   társadalmi  tulajdont   ingyenesen megszerzik [16/1991  (IV.20.) AB határozat; 28/1991. (VI.3.) AB  határozat].   "Amint  azonban  az  átalakulás  folyamata megtörtént,  az   új  tulajdon   védelme  teljes,   azaz   e vonatkozásban  nincs   alkotmányos  lehetőség  a  társadalmi átalakulás   terhének    utólagos    vagy    visszamenőleges szétosztására." [16/1991 (IV.20.) AB határozat].      A  fenti   alapelvek  következetes  figyelembevételével fogadta  el   alkotmányosnak  az  Alkotmánybíróság  28/1991. (VI.3.)      AB      határozatával      a      mezőgazdasági termelőszövetkezetek termőföldtulajdonára vonatkozóan később a tulajdonviszonyok  rendezése érdekében,  az állam által az állampolgárok  tulajdonában   igazságtalanul  okozott  károk részleges  kárpótlásáról  szóló  1991.  évi  XXV.  törvénybe foglalt  vételi   jogot.  Az   Alkotmánybíróság   ugyanakkor hangsúlyozta, hogy  a vételi  jog intézményesítésére  csak a rendszerváltással összefüggő  egyszeri,  sajátos  történelmi körülmények folytán  és csak a társadalmi tulajdon lebontása összefüggésében     van     lehetőség.     Rámutatott     az Alkotmánybíróság továbbá  arra is,  hogy csak  a  társadalmi tulajdon lebontásából származó terheket lehet szétosztani és csak azok  között, akik  majdan a  társadalmi  tulajdont  az említett 1991. évi XXV. törvény alapján megszerzik.      A tulajdonjog elvonásával szemben az Alkotmány 13.§ (1) bekezdésében megfogalmazott  védelmet -  mint a  tulajdonhoz való jog  egyik vonatkozásának érvényét - tehát nem gyengíti a tulajdonjog  vételi joggal  való elvonásával  kapcsolatban megfogalmazott   egyszeri   alkalomra   szóló   és   szigorú feltételekhez kötött  kivétel. Az Alkotmánybíróság szigorúan megszabott követelményei  kizárják azt,  hogy  az  Alkotmány 13.§ (1)  bekezdése által  átfogott körben  - tehát  ha  nem kisajátításról, elkobzásról, vagy közteherviselésről van szó -  a   tulajdoni  átalakulástól   függetlenül   és   az   új tulajdonosok létrejöttét  követően  azok  terhére  bármilyen tulajdonjog-elvonás  történhessen.  A  tulajdoni  átalakulás folyamatának adott  területen történő  befejeztével,  az  új tulajdonosok  létrejöttével  nem  lehet  utólagosan  -  akár vételi  jog   formájában   -   a   tulajdoni   átalakulásra, privatizációra hivatkozni.      3.3.  A   privatizálás  egyébként   -  amint   arra  az Alkotmánybíróság  korábban   utalt  -   az  állami  tulajdon magántulajdonba adását jelenti. Az állam idegen javakat nem, csak  olyan   javakat  privatizálhat,   melyek  tulajdonában állnak; a  privatizáció tulajdonosi  döntés, ezért  az állam privatizáláshoz   való    joga   tulajdonosi   szabadságából következik. Mindebből  az  következik,  hogy  privatizációra egyébként sincs  senkinek alanyi  joga [21/1990.  (X.4.)  AB határozat   A/IV.    rész;    836/B/1990    AB    határozat; 1443/B/1990/4. AB határozat].      4. Az  Alkotmány 12.§ (2) bekezdése értelmében az állam tiszteletben  tartja   az  önkormányzatok   tulajdonát.   Az Alkotmány  44/A.§   b)  pontja   kimondja,  hogy   a   helyi képviselőtestület  "gyakorolja   az  önkormányzati  tulajdon tekintetében   a    tulajdonost   megillető    jogokat,   az önkormányzat  bevételeivel   önállóan   gazdálkodik,   saját felelősségére vállalkozhat..."      4.1.  Az   önkormányzat  tulajdonosi  jogállásának  eme megfogalmazását az  Öt. 77.§  (1)  bekezdése  konkretizálja: "Saját    tulajdonnal     rendelkezik    és    költségvetési bevételeivel, kiadásaival önállóan gazdálkodik." Az Öt. 78.§ (1) bekezdése  az önkormányzat  tulajdonát és vagyoni értékű jogait összefoglalóan  az önkormányzat  vagyonának (Öt.  77- 80.§)  nevezi.   Az  önkormányzati  vagyon  tekintetében  az önkormányzat ugyan  az Öt.  77.§ (1)  bekezdése  alapján  is egyértelműen tulajdonos,  de e  jogállását aláhúzza  az  Öt. 80.§ (1)  bekezdése 1.  mondata, amikor  leszögezi: "A helyi önkormányzatot -  e törvényben  meghatározott eltérésekkel - megilletik  mindazok   a  jogok   és  terhelik   mindazok  a kötelezettségek, amelyek a tulajdonost megilletik, illetőleg terhelik."      Az Öt.  80.§ (1)  bekezdése második  mondata ugyanakkor jogszabályi    alátámasztást    ad    az    Alkotmánybíróság álláspontjának, mely szerint az önkormányzáshoz való alapjog az ennek  tartalmát kitevő  jogosítványok gyakorlására képes szerv megválasztását  jelenti. E  jogszabályhely ugyanis - a tulajdonosi  jogállás   77.§  (1)  bekezdését  és  80.§  (1) bekezdése első  mondatában  történő  rögzítését  követően  - kifejezetten leszögezi  a következő,  második mondatban:  "A tulajdonost  megillető   jogok  gyakorlásáról  a  képviselő- testület rendelkezik."      Az    önkormányzat     tulajdonjogának     rendelkezési részjogosítványa azonban  korlátozott: egyrészt  az Öt. 80.§ (2)    bekezdése     adott    vagyontárgy    elidegenítését, megterhelését,  vagy   vállalkozásba  való  bevitelét  helyi népszavazáshoz kötheti.  Az Öt.  80.§ (3)  bekezdése továbbá rögzíti,  hogy  az  önkormányzat  vállalkozási  tevékenysége kötelező feladatainak  [Öt. 8.§  (4) bekezdés] ellátását nem veszélyeztetheti.      4.2.   Az   önkormányzatok   tulajdonosi   jogállásának megteremtése tudatos,  a többpártrendszeren  alapuló polgári demokratikus   politikai   rendszer   melletti   alkotmányos döntésből fakad.  Ez fejeződik ki abban, hogy az Öt. - a 77- 80.§-hoz  fűzött   miniszteri   indokolás   szerint   -   az önkormányzatok  működése   egyik  meghatározó   feltételének tekinti a  feladatai ellátásához szükséges, megfelelő vagyon feletti   rendelkezést.    A   korábbi    tanácsrendszerbeli alanytalan állami  tulajdonnal szemben  - melynek  az akkori helyi tanács  csak  kezelője  volt  -  a  tulajdonával  való rendelkezési   jogot    "valódi   tulajdonként"    kell   az önkormányzatok   részére   biztosítani   -   hangoztatja   a miniszteri indokolás.      5.  Bár  a  tulajdonjog  elvonása  általában  sérti  az Alkotmány 13.§  (1) bekezdését,  utalni kell  arra, hogy  az önkormányzat nem  magánjogi, hanem közjogi jogalany. Törvény ugyanis állami  feladattá minősíthet  át önkormányzat  által ellátott feladatot;  az önkormányzat ekkor nem hivatkozhat a tulajdonhoz  való   alkotmányos  jog   sérelmére,  mivel  az önkormányzat tulajdoni  tárgyainak azon  köre  kerül  állami tulajdonba,  amely   kizárólag   az   átminősített   feladat ellátását szolgálja  [például az  egyes  állami  tulajdonban lévő vagyontárgyak önkormányzatok tulajdonába adásáról szóló 1991.   évi   XXXIII.tv.   (a   továbbiakban   Vátv.)].   Az önkormányzati tulajdon  elvonásánál - de korlátozásánál is - a tulajdonhoz  való jog  védelmét a  magánjogi jogalanyokhoz képest differenciálja,  adott  esetben  gyengíti,  relatívvá teszi a  közjogi jogalanyiság ténye. Az elvonás (korlátozás) viszonylagosabbá válásának  alkotmányos határát  az jelenti, hogy az elvonás vagy korlátozás a helyi önkormányzáshoz való kollektív  alapjog   sérelméhez,  illetve  az  önkormányzati autonómia kiüresedéséhez vezet-e.      Az Alkotmány  13.§ (1) bekezdése éppen ebben különbözik a   12.§   (2)   bekezdésétől:   az   utóbbiban   nevesített önkormányzati  tulajdonhoz   való   alapjog   az   általános tulajdonhoz való  joghoz  képest  lényegesen,  de  szigorúan megfogalmazott feltételekkel korlátozott.      5.1.  Az   önkormányzati  vagyon   tehát  az   ellátott funkcióhoz kötődő tulajdoni tárgyaktól függően nem homogén.      a)   Az    önkormányzat   legalapvetőbb    feladataihoz kapcsolódó törzsvagyon (ld. Öt. 78-79.§) tekintetében is áll az,  hogy  az  önkormányzat  közjogi  jogalany,  aminek  két következménye  van.   Egyfelől   a   törzsvagyonba   tartozó vagyontárgyak   elvonása   egyértelműen   az   önkormányzati autonómia kiüresedéséhez  vezetne, ezért  az  önkormányzatot közjogi jogalanyként  is a  magánjogi  jogalanyoknak  kijáró feltétlen és abszolút védelem illeti meg.      A törzsvagyon  másfelől az  önkormányzat  legkötöttebb, legkorlátozottabb (forgalomképtelen,  illetve  korlátozottan forgalomképes) vagyonrészét  jelenti: rendelkezési  joga  ex lege korlátozott.  Tulajdonhoz  való  joga  eme  korlátozása tekintetében  az   önkormányzat  azonban   nem   hivatkozhat alapjogi jogsérelemre,  mivel a  tilalom nem  korlátozza  az önkormányzati  autonómiát.  Éppen  ellenkezőleg:  a  törvény által korlátozott,  megkötött  törzsvagyon  az  önkormányzat működéséhez  szükséges   legalapvetőbb   anyagi   feltételek fennmaradását garantálja.  Ha azonban  a korlátozás  ezen  a szemponton alkotmányos  indok nélkül túlmenne, felmerülne az alapjogi jogsérelem.      b)  Az   alapjogi   védelem   a   másik   csoport:   az önkormányzatok   hatáskörébe    utalt   közszolgáltatásokhoz kapcsolódó vagyontárgyak  esetén relatív,  tekintettel arra, hogy  a  tulajdonjog  elvonása  az  önkormányzati  tulajdoni mivoltukat indokolttá  tevő hatáskör sorsában osztozik: amíg a hatáskör  önkormányzati, a hozzárendelt tulajdon is az, ha azonban az adott hatáskör ex lege államivá válik, a tulajdon is  átszállhat   az   államra.   Az   önkormányzat   közjogi jogalanyisága e  tekintetben abban  mutatkozik meg,  hogy  e törzsvagyonnak  nem   minősülő   vagyontárgyak   közvetlenül szolgálják  valamely  önkormányzati  feladat  végrehajtását, illetve azok  valamely  önkormányzati  hatáskör  ellátásának tárgyi   feltételei.   Ennek   megfelelő   megkülönböztetést tartalmaz  a   Vátv.  2.§-a   (a  feladat-   és   hatáskörök összhangjának   követelményét    emeli   ki   az   ehhez   a rendelkezéshez fűzött miniszteri indokolás).      Mivel rendeltetésük az, hogy az adott hatáskör, illetve feladat  ellátását  biztosítsák,  a  törzsvagyonhoz  hasonló abszolút és  feltétlen védelem  nem indokolt.  Adott esetben ugyanis  nem   az  önkormányzat   tulajdonhoz  való  jogának sérelméről, hanem  arról van  csupán szó, hogy a tulajdonjog együtt mozog a hatáskörrel (funkcióval).      Tekintettel  arra,   hogy  az  önkormányzati  autonómia határai  a   törvény  által  meghatározottak  [Öt.  1.§  (3) bekezdés], az önkormányzat feladatkörének terjedelmét, - így az ahhoz  tartozó vagyontárgyakat - illetően nem feltétlenül van  alapjogi  helyzetben.  Valamely  önkormányzati  funkció államivá válása esetében annak alkotmányosságát az dönti el, hogy a  feladat átminősítése  nem jelenti-e az önkormányzati önállóság alkotmányellenes korlátozását.      c) Mindazon  vagyontárgyak, melyek  sem az  első, sem a második csoportba nem tartoznak, az önkormányzat ex lege nem kötött, "szabad"  vállalkozási vagyonát  alkotják  [például: Alkotmány 44/A.§ (1) bekezdés b) pont].      Az   önkormányzat    közjogi   jogalanyiságából   adódó korlátozással azonban  itt is  találkozunk: az  Öt. 80.§ (3) bekezdése -  a már  említett 80.§  (2)  bekezdés  mellett  - ugyanis kimondja: a helyi önkormányzat vállalkozása kötelező feladatainak ellátását  nem veszélyeztetheti,  továbbá  csak olyan vállalkozásban  vehet részt,  amelyben felelőssége nem haladja  meg  vagyoni  hozzájárulásának  mértékét.  Jóllehet elsődlegesen e  rendelkezések az önkormányzatot is megillető vállalkozás   jogának    [Alkotmány   9.§    (2)   bekezdés] korlátozásáról szólnak,  mögöttesen  az  egyébként  "szabad" önkormányzati vállalkozási  vagyon fölötti rendelkezései jog közvetett megkötéséről  van  szó.  Ezektől  -  a  törvényben tételesen  felsorolt  -  korlátoktól  eltekintve  azonban  e harmadik  csoportra   nézve  az   önkormányzatot   megillető tulajdonhoz  való   jogra  vonatkozó   alkotmányos   védelem egyebekben azonos a magánjogi jogalanyokéval.      5.2. Az  önkormányzatra, mint  tulajdonosra - a közjogi jogalanyiságból   fakadó   eltérésekkel   (korlátozásokkal), melyeket maga  az önkormányzatokat,  mint  jogi  személyeket éppen ilyen  jogállással konstituáló,  valamint  tulajdonhoz való alapjogukat éppen ilyen tartalommal kitöltő Öt. határoz meg -,  ugyanúgy a  Polgári Törvénykönyvről  szóló 1959. évi IV. törvény  (Ptk.) megfelelő  rendelkezései irányadók, mint minden más tulajdonosra. Ezt a Ptk-t módosító 1991. évi XIV. törvény  is   megerősítette,  amikor  a  Ptk.  hatályát  "az önkormányzati ...  szervezetekre és vagyoni viszonyaikra" is kiterjesztette.      6. Az  Lt. 45. és 54.§-a az önkormányzatok tulajdonában álló lakások és nem lakás céljára szolgáló helyiségek bérlői javára alapít vételi jogot.      6.1. Az  Alkotmánybíróság korábban megállapította, hogy a vételi  jog a  polgári jogi  tulajdonjog korlátozása - nem pedig kisajátítás  -, ahol  a tulajdonosváltozás attól függ, hogy a  tulajdonos gyakorolja-e  vételi jogát.  A vételi jog nem minősül  kisajátításnak, alkotmányosságát  ezért nem  az Alkotmány 13.§  (2) bekezdése,  hanem  13.§  (1)  bekezdése, valamint  8.§   (2)  bekezdése  alapján  kell  elbírálni.  A törvényen  alapuló   vételi  jog   akkor  sem   minősül   át kisajátítássá, ha  alkotmányellenes: ilyenkor a vételi jogot alapító  (alkotmányellenes)   törvényt  kell  megsemmisíteni [16/1991 (IV.20.) AB határozat III. 3. pont; 28/1991 (VI.3.) AB határozat I. A/3. 2. pont].      Az Alkotmánybíróság ugyanakkor óvakodott attól, hogy az adott ügyben  lefolytatott -  az egykori társadalmi tulajdon egyik  formájára:   a   mezőgazdasági   termelőszövetkezetek termőföldtulajdonára   vonatkoztatott   és   korlátozott   - alkotmányossági  vizsgálat   eredményét  (melynek   során  a törvényen alapuló vételi jogot az adott esetben a társadalmi tulajdon   lebontásának    a    rendszerváltozásból    adódó feladatával  összefüggésbe   hozva  alkotmányosnak  találta) általánosítsa. A  kárpótlással kapcsolatban  rögzített  -  a vételi  joggal   kapcsolatos   -   megállapításoknak   nincs precedens-jellege, és  azokra újabb törvényen alapuló vételi jog esetén  - hacsak  a  rendszerváltozás  és  a  társadalmi tulajdon lebontásának  közös feladata  nem fogja  egységbe a kárpótlási és az újabb jogszabályt - hivatkozni nem lehet.      6.2. Az  Lt. esetében  rendszerváltozással  kapcsolatos vonatkozásokról,   a    társadalmi   tulajdon   lebontásának alkotmányos feladatáról  nincs szó.  Az Lt.  által alapított vételi jog alkotmányosságát ezért önállóan kell vizsgálni.      Az Lt.  által  alapított  vételi  jog  az  önkormányzat tulajdonjogát  megterheli   azáltal,  hogy   a   tulajdonjog rendelkezési részjogosítványának gyakorlásától a tulajdonost öt  évre  megfosztja.  Az  adott  esetben  a  tulajdonjog  a tulajdonos akaratától  függetlenül, sőt esetleg kifejezetten akarata ellenére száll át a vételi jog jogosultjára.      6.3. A  Ptk. 375.§-ában szabályozott vételi jog fogalmi eleme az,  hogy a  tulajdonos  maga  enged  vételi  jogot  a jogosultnak,   amikor   ebben   az   akaratmegegyezésben   a tulajdonos akarati  autonómiája megfelelően kifejezésre jut: polgári   jogi    tulajdonjogát   maga   korlátozta,   annak rendelkezési részjogosítványáról  maga mondott le a jogosult javára  az   opciós  szerződéssel.  A  tulajdonos  ezért  az Alkotmány 13.§  (1) bekezdésében  rögzített tulajdonhoz való jogának  sérelmére   annál  kevésbé   hivatkozhat,  mivel  a korlátozásban,  a   rendelkezési   részjogosítványról   való lemondásban éppen  akarati autonómiája nyilvánult meg, így a tulajdonhoz  való  jog  sérelmére  hivatkozása  során  saját jognyilatkozatával,    mint     jogi     ténnyel     kerülne ellentmondásba.      6.3.1. Az  Lt. által alapított vételi jog ezzel szemben a tulajdonos  akarati autonómiáját a vételi jog alapításából teljességgel   kizárja,    így    a    tulajdonos    akarati autonómiájának megnyilvánulása nélkül kerül olyan helyzetbe, hogy tulajdonjoga egy határidőhöz és egy feltételhez kötötté válik. A  vételi jog  gyakorlására nyitva álló öt év ugyanis egyrészt  olyan  időhatározás,  amelynek  leteltéig  fennáll tulajdonjoga akár  akarata  ellenére  történő  átszállásának lehetősége:  az  Lt.  által  konstituált  vételi  jog  tehát megnyitja a  tulajdonjog elvonásának lehetőségét. A jogosult egyoldalú  akaratnyilatkozata   másrészt   olyan   feltétel, amelynek  bekövetkeztére   a  tulajdonosnak   szintén  nincs befolyása: akarati  autonómiája e korlátozással kapcsolatban sem jut kifejezésre.      6.3.2. A  tulajdonjog  azonban  -  mint  a  dologi  jog intézménye  -  fogalmilag  abszolút  szerkezetű  és  negatív tartalmú jogviszonyt  jelent.  A  polgári  jogi  tulajdonjog fennállása időhatározástól  és feltételtől  való függést nem tűr. A  tulajdonjog gyakorlása  természetesen  korlátozható, ennek keretében  korlátozható a rendelkezési részjogosítvány is. Ha  azonban a  rendelkezési részjogosítványt  törvénnyel úgy korlátozzák,  hogy a  tulajdonos  akarati  autonómiáját, közreműködését a  vételi jog  alapításából teljesen  kizárva megnyitják a tulajdonjog átszállásának lehetőségét, akkor ez a korlátozás  már a  tulajdonjog fennállását  és nem  csupán gyakorlását érinti.      A tulajdonjog  elvonásának  állandó  veszélye  miatt  a tulajdonjog fennállása  időhatározástól és feltételtől válik függővé.   A   tulajdonjog   jogszabállyal   történő   olyan korlátozása,  megterhelése,   amely  a   tulajdonos  akarati autonómiáját e  tekintetben teljesen  kizárja, legfeljebb és csak  a   tulajdonjog  gyakorlására,   de  nem  fennállására vonatkozhat.  Amikor  az  Alkotmánybíróság  a  mezőgazdasági termelőszövetkezetek  földeladásaira   nézve  alkotmányosnak találta  elidegenítési   ügyleteiknek  jogszabály   által  a vagyonellenőrző bizottságok  hozzájárulásához kötését, éppen a   tulajdonjog   gyakorlásának   megterheléséről   és   nem fennállásának (elvonásának) alkotmányosságáról nyilatkozott, annál   is    inkább,   mert    az   adott   ügyletekben   a tulajdonátszállást, az elidegenítést maguk a tulajdonosok: a szövetkezetek kezdeményezték [7/1991 (II.28.) AB határozat].      6.3.3. Az  Lt. által  alapított vételi jog a tulajdonos önkormányzat akarati  autonómiáját a  tulajdon átszállásából teljesen kizárja, így az - a tulajdonjog fennállását érintve - már  nem a  tulajdonjog átszállásának, hanem a tulajdonjog elvonása lehetőségének  minősül. Az  Lt.  által  konstituált vételi  jog   olyan  jogi   helyzetet  létesít,  amelyben  a tulajdonos   formailag-jogilag   ugyan   tulajdonosa   marad dolgának, valójában azonban e jogának csupán a birtoklási és használati részjogosítványát  gyakorolhatja. A  rendelkezési részjogosítvány megszüntetése  folytán a  jogilag tulajdonos ténylegesen már csak használója marad a dolognak.      Megítélésem  szerint   az  elidegenítési  és  terhelési tilalom  -   bár  természetét   tekintve   (a   rendelkezési részjogosítványt érintvén)  e tekintetben  hasonló a  vételi joggal  való   megterheléshez  -   nem  vet   fel  általában alkotmányossági aggályokat,  mert nem  eredményezi  a  dolog tulajdonjogának    átszállását;     éppen    az    átszállás megakadályozását célozza.      A polgári  jogi  tulajdonosnak  -  akarata  ellenére  - puszta   használóvá    degradálása   ugyan   nem   változtat (egyenlőre)   azon,    hogy   a    dolognak    változatlanul formáljogilag tulajdonosa, hiszen a tulajdonjog átszállásáig ő a tulajdonos, azonban ez a tulajdonjog már nem tartalmazza a rendelkezési  részjogosítványt.  Márpedig  a  rendelkezési részjogosítvány fennállása  - akár korlátozottan biztosított részjogosítvány-gyakorlási  lehetőséggel   -  az,   amely  a tulajdonost   dogmatikailag    -   megkülönböztetve   őt   a birtokostól, vagy  a  használótól  (Ptk.  XIII.  fejezet)  - tulajdonossá teszi.  A tulajdonos  alapvetően a rendelkezési részjogosítvány fennállásától az, ami.      6.3.4. Ha  viszont a  tulajdonos-önkormányzatot akarati autonómiája  kikapcsolásával,   adott  esetben  kifejezetten akarata ellenére  az Lt.  rendelkezése (az  általa alapított vételi jog)  hozza az említett jogi helyzetbe, alkotmányjogi értelemben  tulajdonhoz   való  joga  sérelmének  lehetősége felmerül. Ez  a jogi  helyzet nem elsősorban polgári jogilag aggályos, hiszen nem jár feltétlenül és automatikusan, hanem csak  feltételesen  (a  jogosult  egyoldalú  nyilatkozatától függően) a  tulajdonjog elvonásával.  Az önkormányzat  tehát polgári jogilag  tulajdonos marad, azonban tulajdonjogának - rendelkezési    részjogosítványára     vonatkozó     akarati autonómiája   kikapcsolásával   megvalósuló   -   átszállása alkotmányjogilag  már   tulajdonelvonásnak  minősül,  és  ez felveti  a   tulajdonhoz  való   joga  esetleges  sérelmének lehetőségét. Az  Lt. által  alapított vételi  jogot ezért az Alkotmány  13.§   (1)  bekezdése   és  8.§   (2)   bekezdése függvényében kell vizsgálni.      Amíg az önkormányzat polgári jogilag akár vételi joggal terhelten is  tulajdonosa marad dolgának, alkotmányjogilag a tulajdonelvonás puszta  lehetősége is a tulajdonhoz való jog sérelmét  jelenti   akkor,  ha  e  lehetőség  megnyílta  nem feltételezi  a   tulajdonhoz  való  jog  alanyának  legalább minimális közreműködését,  akarati  autonómiájának  legalább egy minimális  szinten történő  megőrzését. Sérelmet szenved ugyanis ekkor  a tulajdonhoz való jog azon vonatkozása, mely védelmet biztosít  a megszerzett  tulajdon elvonása ellen. A tulajdonos tehát még polgári jogilag ugyan tulajdonos lehet, amikor alkotmányjogilag tulajdonhoz való jogának sérelme már felmerül,   hiszen    tulajdonjogát   akarati    autonómiája legfontosabb    szeletének,     tulajdonjoga    rendelkezési részjogosítványának megszüntetésével vonhatják el.      A tulajdonjog  elvonása lehetőségének  a  tulajdonos  - rendelkezési   részjogosítványra    vonatkozó   -    akarati autonómiája kikapcsolásával  való megteremtése a tulajdonjog fennállását (és  nem  gyakorlását)  érintő  megterhelésként, korlátozásként már a tulajdonhoz való jog lényeges tartalmát érinti, hiszen  az állam  az alapjogi jogosult ezen alapjogi pozícióját szünteti  meg.  Az  Lt.  által  az  önkormányzati tulajdon terhére  létesített vételi  jog tehát a tulajdonhoz való jog  olyan korlátozása, amely - legalábbis az Lt. által bevezetett formában - még törvénnyel sem lehetséges.      Az Lt.  által  alapított  vételi  jog  következésképpen sérti az  Alkotmány 8.§  (2) bekezdését, 13.§ (1) bekezdését és az  önkormányzati tulajdont  kiemelten, nevesítetten védő 12.§ (2)  bekezdését, a  42.§-át,  valamint  a  44/A  §  (1) bekezdés b/pontját, ezért alkotmányellenes.      7. Megítélésem  szerint a vételi jog Lt.-beni alapítása alkotmányos indok  nélkül, önkényesen  különbséget  tesz  az önkormányzati tulajdon  és az  egyéb tulajdon  között. Ez  a megkülönböztetés nem  önmagában tilos,  hanem azért, mert az alkotmányos  indok   hiánya  mellett   [21/1990.  (X.4.)  AB határozat]   olyannak   sem   minősül,   amely   az   állami gazdaságpolitika mérlegelésen  alapuló döntési  körébe esne, és esetleg  ezen az alapon lenne alkotmányosnak elfogadható. Ez a  megkülönböztetés sérti az Alkotmány  70/A. §-át, ezért alkotmányellenes.      8. Utalni  kell azonban  arra, hogy az önkormányzat nem természetes, hanem  jogi  személy,  ezen  belül  is  közjogi jogalany, ezért  már ennél  fogva sem  bírhat a  természetes személyekhez hasonló  szélesebb körű  és kevésbé feltételes, inkább  abszolutizálható   alapjogi  védelemmel.  A  közjogi jogalany  -  mint  amelyet  eleve  jogszabály  konstituál  - tulajdonhoz  való   joga,  amelynek   konkrét   tulajdonjogi pozícióját is  a jogalkotó tölti ki tartalommal, kétszeresen is korlátozható. Egy ilyen korlátozás nem feltétlenül és nem önmagában  véve  alkotmányellenes.  Mód  van  arra,  hogy  a törvényhozó  eleve   korlátozásokkal  terhelt  tulajdonjogot rendeljen oda  a közjogi  jogalanyhoz, amint  ez a  korábban állami tulajdonban  és tanácsi  kezelésben volt  lakások  és helyiségek   önkormányzatok   részére   történő   átadásakor történt. Az  említett 32/1969. (IX.30.) Korm. rendelet éppen ilyen korlátozást  kodifikált.  Arra  is  mód  van,  hogy  a jogalkotó a  megszerzést  követően  utólag  konstituáljon  a közjogi  jogalany   tulajdonjogát   érintő   korlátozásokat. Mindkét esetben azonban természetes követelmény a korlátozás alkotmányossága. A  kérdés az,  hogy a törvényhozó a számára kétszeresen is  nyitva álló  korlátozási lehetőséggel  élve, vagy  azzal   -  alkotmányellenes  helyzetet  kodifikálva  - visszaélve töltötte-e  meg tartalommal a számára nyitva álló közjogi  jogalanyiság   tényéből   adódóan   a   természetes személyhez  képesti  nagyobb  szabályozási  mozgásteret.  Az Alkotmánybíróság utal  arra, hogy az Öt. maga is korlátozott tulajdonjogot rendelt az önkormányzatokhoz.      Megítélésem  szerint   az  önkormányzatok   lakás-   és helyiségtulajdonára   vonatkozó   tulajdonjogának   Lt.-beli korlátozása  sérti   az  Alkotmány  által  általában  és  az önkormányzatok tekintetében  nevesítetten is  megfogalmazott és védett tulajdonhoz való jogot, valamint a diszkrimináció- tilalmat; a  jogalkotó a  számára a közjogi jogalany polgári jogi tulajdonjoga  korlátozó jellegű  szabályozására  nyitva álló lehetőséggel  - alkotmányellenes  helyzetet teremtve  - visszaélt.      Az Öt.-nek  és az  1991. évi  XXXIII. törvény  2.§  (7) bekezdésének az elidegenítéssel kapcsolatos későbbi törvényi szabályozásra  utalása  semmiféle  logikai  kapcsolatba  nem hozható a  tulajdonhoz való  jog olyan értelmezésével, amely szerint a  piacgazdaságnak és  a többpártrendszeren  alapuló parlamentáris  demokráciának   egyaránt  alapintézményét  és alapvető garanciáját  képező ezen  alapjog tartalma  nem  az állagra, hanem  csak az  érték garantálására vonatkozik. Egy későbbi "külön"  törvény megalkotására  történő  -  szokásos kodifikációtechnikai - utalás az adott esetben a tulajdonhoz való  alkotmányos   alapjog   tartalmára   nézve   semmiféle támponttal nem szolgál. A tulajdonhoz való elvont alapjognak az Alkotmányban  történő kinyilvánítása konkrét tartalom - a védett     tárgy     -     meghatározása     nélkül     üres szándéknyilatkozattá degradálódik. Az abszolút szerkezetű és negatív   tartalmú    polgári   jogi    tulajdonjognak    az alkotmányjogi  tulajdonhoz  való  jogtóli  eloldása  ezt  az alapjogot kiüresíti  és azt  minden hitelétől  megfosztva  - tartalmatlan kategóriaként  deklarálja. Arra  az  alapjogra, amelynek védett  jogtárgya nincs, hivatkozni ugyan lehet, de többé nem  érdemes.  A  tulajdonosi  jogállást  és  a  dolog tulajdonjogát az  értékgarancia -  mint  védett  jogtárgy  - azért  nem   helyettesítheti,  mert   az   értékgarancia   a kisajátítás által védett jogtárgy - közérdek által indokolt, azonnali, feltétlen és teljes kártalanítással kisért közjogi természetű   tulajdonelvonás    -   egyik    eleme.   Mindez természetesen  azt   is  jelenti,  hogy  a  hatályos  magyar Alkotmány értelmében  - hacsak  nem kisajátítás formájában - sem államosításra,  sem ahhoz  hasonló már tulajdonelvonásra nincsen  alkotmányos   lehetőség.  Ilyen   lehetőséget  csak alkotmányozással lehet megnyitni.      Mindezekre tekintettel  egy  forgalmi  értéken  történő kvázi-kisajátítást  magában  foglaló  vételi  jog  esetleges kodifikálása aggályos,  mivel  így  elmosódik  az  Alkotmány által szabályozott  tulajdonhoz való  jog és  a  kisajátítás közötti  határ.   A  tulajdonhoz   való  jogba  kisajátítási lehetőség  értékgaranciával   sem   fér   bele.   A   teljes kártalanítás   melletti    tulajdonelvonásnak   ugyanis    a kisajátítás   [Alkotmány    13.§   (2)   bekezdés]   szigorú feltételrendszerének  kell  megfelelnie.  Az  önkormányzatok tulajdonában  álló   lakások  bérlői   számára   biztosított törvényen alapuló vételi jog még akkor sem válik alkotmányos kisajátítássá, ha teljes kártalanítás mellett történik, mert a bérlők  kedvezményezése esetében hiányzik a közérdek, mint feltétel.  A  lakásgazdálkodás  nem  ilyen  indok,  mert  az önkormányzati lakásállománynak  a bérlők  tulajdonába  adása éppenhogy  végképp   lehetetlenné  tesz   bármiféle   állami lakáspolitikát, lakásgazdálkodást.  Ettől  eltekintve  sincs lehetőség arra,  hogy az  állam  más  tulajdonának  rovására alkotmányos korlátozás  nélkül lakáspolitikát  (vagy bármely más gazdaság-  vagy társadalompolitikát)  folytasson.  Ha  e politikák a  tulajdon elvonásával  járnak, akkor  ez csak  a kisajátítás keretei között lehetséges. Az Lt.-beli törvényen alapuló vételi  jog intézményének  - akár  az egyébként is a kisajátítás   fogalomkörébe   tartozó   értékgaranciával   - alkotmányoskénti elfogadása  kijátssza  mind  a  tulajdonhoz való  jog,   mind  a   kisajátítás  által   előírt   szigorú alkotmányos biztosítékokat azáltal, hogy e vételi jognak sem a tulajdonhoz  való jog,  sem a  kisajátítás feltételeit nem kell már teljesítenie.      Megítélésem   szerint    az   Lt.-beli    vételi    jog alkotmányellenessége szempontjából  a két  intézmény világos elhatárolása sarkalatos  kérdés. Ha  ugyanis  a  tulajdonhoz való jogba  bele lehet értelmezni egy "sajátos" kisajátítási lehetőséget, elmosódik  a határ  a tulajdonhoz való jog és a kisajátítás között.  Nem lehet  a jövőben  tudni, hogy  mire terjed ki  a tulajdonhoz való jog alkotmányos biztosítéka és mitől  véd   meg  a  kisajátítás  garanciális  feltételekhez kötése. Az  értékgaranciára redukált  tulajdonhoz való jogba foglalt -  az állag  és az érték közötti - átválthatóság úgy teszi viszonylagossá,  bizonytalan tartalmúvá  a tulajdonhoz való jogot,  hogy nem vált át kisajátítássá: úgy kerül ki az előbbi védelme alól, hogy nem kerül át az utóbbi alkotmányos intézménynek a  védőszárnyai alá.  Az a tulajdonjog, amelyre nem vonatkozik sem a tulajdonhoz való jog, sem a kisajátítás garanciája, tehát amelyre nézve a forgalmi érték megtérítése mellett  -   kisajátítást  megalapozó   közérdek  nélkül   - tulajdonelvonás lehetséges, már nem tulajdonjog. Budapest, 1993. december 21.                                               Dr. Vörös Imre                                                alkotmánybíró Fenntartás nélkül csatlakozom.                                             Dr. Szabó András                                                alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	A law on the lease and the alienation of living accommodation (flats) and other premises
Number of the Decision: .	64/1993. (XII. 22.)
Date of the decision: .	12/21/1993
Summary: The Hungarian legislature in July 1993 passed a law on the lease and the alienation of living accommodation (flats) and other premises. These premises became the property of the local governments by force of law (ex lege) in 1990, in the process of the transformation of the former state property. The most questioned part of the new law was the entire chapter on the option to purchase the flats and other premises by the tenants. Under the law local governments are obliged to sell the flats to the tenants at a reduced price specified by the law.   This option to purchase is valid for five years. The option is obviously a serious restriction on the right to property. The Court declared in several decisions that the right to property is a fundamental right, but it can be restricted for necessary public goals. These restrictions must meet a strict constitutional scrutiny. The five year term open to the tenants for the option to purchase the flats is disproportionately long, creating a deeply uncertain situation for the local governments. The other source of unconstitutionality is the lack of guarantee for maintaining the value of the wealth given to the local governments. If they are obliged to sell the flats and other premises for a special reduced price, the value of their property will be significantly diminished. Local governments should be compensated for the losses suffered because of the option.   In the case of other premises that are not used as living accommodation (but as shops, e.g.) there is no social reason to put burdens on the property of the local governments.   Therefore the Court declared the rules related to the option to purchase flats and other premises unconstitutional.
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-1993-3-017
.