A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló
alkotmányellenesség vizsgálatára irányuló indítványok
tárgyában meghozta az alábbi
határozatot:
Az Alkotmánybíróság az indítványokat, amelyek szerint az
Országgyűlés alkotmányellenes helyzetet idézett elő azzal,
hogy nem alkotott átfogó törvényt a diszkrimináció tilalmáról,
elutasítja; azokat az indítványokat pedig, amelyek szerint az
átfogó diszkrimináció-ellenes törvény megalkotásának
elmulasztásával az Országgyűlés nemzetközi szerződésből eredő
kötelezettségét megsértette, visszautasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
1. Több indítványozó fordult az Alkotmánybírósághoz annak
megállapítása végett, hogy “a Magyar Köztársaság Országgyűlése
jogalkotói feladatát elmulasztotta, és ezzel
alkotmányellenességet idézett elő, mivel nem alkotott átfogó
törvényt a diszkrimináció tilalmáról.”
Az indítványozók szerint az Alkotmány 7. § (1) bekezdése, a
8. § (1)-(2) bekezdései – a Magyar Köztársaság által aláírt
nemzetközi egyezményekre is figyelemmel – együttesen az
Országgyűlés kötelezettségévé teszik egy diszkrimináció-
ellenes törvény megalkotását. Úgy vélik, hogy “a jelenlegi
magyar jogrendszerben meglévő diszkrimináció-ellenes szabályok
– melyek több törvényben, így a Büntető Törvénykönyvben, a
Munka Törvénykönyvében találhatók – nem elégítik ki azokat a
követelményeket, melyek a felhívott alkotmányos
törvényhelyekből és a nemzetközi jogelvekből kötelező
jelleggel erednek”.
Az egyik indítványozó álláspontja szerint “a magyar
társadalomban és állami intézményrendszerében tapasztalható
diszkrimináció kezelésére – mint annak egyik, bár semmiképp
sem kizárólagos eszközére – mindenképp szükség van a
diszkrimináció tilalmát egy törvényben átfogóan szabályozó,
garanciákat nyújtó, szankciókat megállapító és eljárási rendet
intézményesítő jogszabályra.”
2. Az Alkotmánynak az indítványozók által hivatkozott,
illetve az indítvánnyal érintett rendelkezései a következők:
“7. § (1) A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a
nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja
továbbá a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog
összhangját.”
“8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben
tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és
kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg,
alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
“70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén
tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az
állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen
faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény,
nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy
egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
(2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos
megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
(3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az
esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is
segíti.”
II.
Az indítványok az alábbiak szerint megalapozatlanok.
1. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a
továbbiakban: Abtv.) 49. § (1) bekezdése szerint, ha az
Alkotmánybíróság hivatalból, illetőleg bárki indítványára azt
állapítja meg, hogy a jogalkotó szerv a jogszabályi
felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta,
és ezzel alkotmányellenességet idézett elő, a mulasztást
elkövető szervet – határidő megjelölésével – felhívja
feladatának teljesítésére.
E törvényi rendelkezés alkalmazása során a két feltételnek
– a mulasztásnak és az ennek folytán előidézett
alkotmányellenes helyzetnek – együttesen kell fennállnia. Az
Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint a jogalkotói
feladat elmulasztása akkor állapítható meg, ha a jogalkotó
jogalkotási kötelezettsége konkrét jogszabályi
felhatalmazásból ered, vagy valamely alapvető jog
érvényesüléséhez magából az Alkotmányból szükségszerűen
következik a jogszabály megalkotásának kényszere. A jogalkotó
szerv jogszabály-alkotási kötelezettségének konkrét
jogszabályi felhatalmazás nélkül is köteles tehát eleget
tenni, ha azt észleli, hogy a hatás- és feladatkörébe tartozó
területen jogszabályi rendezést igénylő kérdés merült fel,
feltéve, hogy a szabályozást valamely alkotmányos jog
érvényesülése vagy biztosítása kényszerítően megköveteli
[22/1990. (X. 16.) AB határozat, ABH 1990, 83, 86.]. Az állam
jogalkotói kötelezettsége – ahogy erre az Alkotmánybíróság a
37/1992. (VI. 10.) AB határozatában (ABH 1992, 227, 231.)
rámutatott – következhet az Alkotmányból kifejezett
rendelkezés nélkül is, ha valamely alkotmányos alapjog
biztosítása ezt feltétlenül szükségessé teszi.
Az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló
alkotmányellenességgel kapcsolatos gyakorlatát legutóbb
áttekintő 2/2000. (II. 25.) AB határozatban rámutatott arra
is, hogy “az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló
alkotmányellenességet állapít meg akkor is, ha alapjog
érvényesüléséhez szükséges jogszabályi garanciák hiányoznak
[37/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992, 227, 232.]. Az
Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértést
nemcsak akkor állapít meg, ha az adott tárgykörre vonatkozóan
semmilyen szabály nincs [35/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH
1992, 204, 205.], hanem akkor is, ha az adott szabályozási
koncepción belül az Alkotmányból levezethető tartalmú
jogszabályi rendelkezés hiányzik [22/1995. (III. 31.) AB
határozat, ABH 1995, 108, 113.; 29/1997. (IV. 29.) AB
határozat, ABH 1997, 122, 128.; 15/1998. (V. 8.) AB határozat,
ABH 1998, 132, 138.]. A szabályozás tartalmának hiányos
voltából eredő alkotmánysértő mulasztás megállapítása esetében
is a mulasztás, vagy a kifejezett jogszabályi felhatalmazáson
nyugvó, vagy ennek hiányában, a feltétlen jogszabályi
rendezést igénylő jogalkotói kötelezettség elmulasztásán
alapul.” [ABK 2000. február, 26, 30.]
2. Mivel kifejezett alkotmányi felhatalmazás átfogó
diszkrimináció-ellenes törvény megalkotására nézve nincs, az
Alkotmánybíróság a továbbiakban azt vizsgálta, levezethető-e
az Alkotmányból az átfogó kódex megalkotására vonatkozó
törvényhozói kötelezettség.
Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint: “A
jogbiztonság követelményét önmagában nem sérti az, ha valamely
tárgykörre több jogszabály is – és nem egyetlen átfogó –
tartalmaz rendelkezéseket” (1103/B/1990. AB határozat, ABH
1993, 539, 542.). Vagyis önmagában nem alkotmányellenes, ha az
ugyanarra az életviszony-csoportra vonatkozó szabályozás több,
külön törvényben és alacsonyabb szintű jogszabályokban
található, és nem egyetlen jogforrás tartalmazza azt
(725/B/1991. AB határozat, ABH 1992, 663, 664.; 518/B/1996. AB
határozat, ABH 1996, 624, 625.).
Az Alkotmánybíróság arra is többször rámutatott: nem
minden, az alapjoggal összefüggő tárgykör követeli meg a
törvényi szabályozást. Közvetett és távoli összefüggés esetén
a rendeleti szabályozás nem sérti sem az Alkotmány 2. §-ában
írt jogállamiság elvét, sem az Alkotmány 8. §-ában
foglaltakat, sem a jogalkotásról szóló törvényben írtakat. Ha
nem így lenne, mindent törvényben kellene szabályozni.
[64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 300.;
48/1998. (XI. 23.) AB határozat, ABH 1998, 333, 337.; 50/1998.
(XI. 27.) AB határozat, ABH 1998, 387, 400.]. Mindebből az
következik, hogy a jogrendszer egészének kell a hátrányos
megkülönböztetés lehetőségét kizárnia, illetve a hátrányos
megkülönböztetés elleni védelem eszközeit és garanciáit
megteremtenie.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint tehát a
diszkrimináció-ellenes szabályozás “ágazati tagoltsága” nem
eredményez önmagában alkotmányellenességet. A diszkrimináció-
ellenes szabályozás többszintű rendszerben, a generális
alkotmányos szabályhoz kapcsolódóan az egyes nagyobb
jogterületekre, jogágakra lebontott megvalósítása nem
alkalmatlan a hátrányos megkülönböztetés elleni hatékony
fellépés biztosítására. A szabályozásban természetesen
mutatkozhatnak hiányosságok; előfordulhat, hogy a tagolt
szabályozás egyes hátrányos megkülönböztetést megvalósító
esetekre nem tartalmaz rendelkezést. Ezt megfelelő indítvány
alapján, vagy adott esetben hivatalból az Alkotmánybíróságnak
kell megállapítania.
3. Az Alkotmánybíróság azt is vizsgálta, hogy a magyar
jogrendszer – mint azt az indítványozó állítja – valóban híján
van-e a diszkrimináció tilalmát átfogóan szabályozó
jogszabálynak, illetve valóban hiányoznak-e a tilalom
érvényesüléséhez szükséges garanciák, szankciók, valamint
eljárási rend, és mindezek folytán megállapítható-e a
jogalkotói mulasztás.
3.1. A diszkrimináció tilalma a legmagasabb jogforrási
szinten, az Alkotmányban jelenik meg. Az Alkotmány az emberek
egyenlőségét két irányból közelíti meg: egyrészt kimondja,
hogy mindenki egyenlő, másrészt tiltja a hátrányos
megkülönböztetést. Az Alkotmány az egyenjogúság fogalmát tágan
határozza meg: a 70/A. § (1) bekezdésében foglalt felsorolás
gyakorlatilag átfogja az esetleges megkülönböztetés
szempontjából releváns összes életviszonyt, ám példálózó
jellegű, tehát az alkotmányos védelem a felsorolásban nem
szereplő más diszkriminációs szituációra is vonatkozik, ahogy
ezt az Alkotmánybíróság gyakorlata is mutatja. Az “egyéb
helyzet” fordulat így több ízben szolgált jogszabályhelyek
megsemmisítésének alapjául, mint pl. a szexuális irányultság a
20/1999. (VI. 25.) AB határozatban (ABH 1999, 159.), a
jogsértés súlya a nem vagyoni kártérítésnél [34/1992. (VI. 1.)
AB határozat, ABH 1992, 192.], a foglalkozás [74/1995 (XII.
15.) AB határozat, ABH 1995, 369.], vagy a személyiség jogi
avagy természetes mivolta [68/1997. (XII. 29.) AB határozat,
ABH 1997, 421.].
Az Alkotmány 70/A. § (2) bekezdése tehát korántsem
deklaratív, hiszen az Alkotmány e rendelkezése a “mérce” az
Alkotmánybíróság eljárásában a jogalkotás alkotmányosságának
megítéléséhez, a diszkriminatív tartalmú jogszabályok
alkotmányellenessé minősítéséhez és megsemmisítéséhez.
A konkrét, vagyis a jogalkalmazásban és más
élethelyzetekben elszenvedhető hátrányos megkülönböztetés
lehetőségére reagál a 70/A. § (2) bekezdése, amikor kimondja,
hogy az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen
hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti. Az
Alkotmánynak a hátrányos megkülönböztetést tiltó ezen
rendelkezései konkrét megfogalmazás nélkül is az “Alkotmány
részei lennének”, a jogállamiság elvének fogalmi elemei között
lennének felismerhetőek (jogbiztonság, jogegyenlőség).
3.2. A diszkrimináció megállapítása szükségképpen
valamiféle összehasonlítást igényel, minthogy az bizonyos,
meghatározott szempontból egyenlőnek tekintett személyek,
dolgok vagy jelenségek megkülönböztetett kezelésében áll. E
megkülönböztetett kezelésnek a külső világban érzékelhetőnek
kell lennie. A jogi értelemben megragadható diszkrimináció
mindig valamilyen jogra vagy kötelezettségre vonatkoztatva
irtelmezhető: valamely jog megvonásában vagy másokat nem
terhelő kötelezettség megállapításában kell megtestesülnie,
csak így válik jogilag relevánssá.
A megkülönböztetés lehet hátrányos vagy pozitív. Az Alkotmány
70/A. §-a a hátrányos megkülönböztetést tiltja, ahogy ezt az
Alkotmánybíróság az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében
megfogalmazott megkülönböztetési tilalom értelmezésével
kapcsolatban a 9/1990. (IV. 25.) AB határozatban
megállapította: “a diszkrimináció tilalma nem jelenti azt,
hogy minden, még a végső soron nagyobb társadalmi egyenlőséget
célzó megkülönböztetés is tilos. A megkülönböztetés tilalma
arra vonatkozik, hogy a jognak mindenkit egyenlőként (egyenlő
méltóságú személyként) kell kezelnie, azaz az emberi méltóság
alapjogán nem eshet csorba, azonos tisztelettel és
körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű
figyelembevételével kell a jogosultságok és a kedvezmények
elosztásának szempontjait meghatározni. … az azonos személyi
méltóság jogából esetenként következhet olyan jog is, hogy a
javakat és esélyeket mindenki számára (mennyiségileg is)
egyenlően osszák el. De ha valamely – az Alkotmányba nem
ütköző – társadalmi cél, vagy valamely alkotmányos jog csakis
úgy érvényesíthető, hogy e szűkebb értelemben vett egyenlőség
nem valósítható meg, akkor az ilyen pozitív diszkriminációt
nem lehet alkotmányellenesnek minősíteni.
A pozitív diszkrimináció korlátjának a tágabb értelemben
leírt, tehát az egyenlő méltóságra vonatkozó megkülönböztetés
tilalma, illetve az Alkotmányban pozitívan megfogalmazott
alapjogok tekintendők. Bár a társadalmi egyenlőség mint cél,
mint társadalmi érdek, megelőzhet egyéni érdekeket, de nem
kerülhet az egyén alkotmányos jogai elé.”(ABH 1990, 46, 48-
49.)
Az alapvető diszkrimináció-ellenes rendelkezéseket tehát
maga az Alkotmány tartalmazza, ezek részleteit, biztosítékait
a jogforrási hierarchiában az Alkotmány alatt elhelyezkedő
jogszabályok, köztük egyes jogágak átfogó kódexei foglalják
magukban. Az Alkotmány “részletszabályai” – így az “egyenlőség
jogának” részletszabályai is – tehát a különböző kódexekben és
egyéb alacsonyabb szintű jogszabályokban találhatók. Az
Alkotmány és a hozzá szorosan kapcsolódó további jogszabályok
tartalmazzák azokat a rendelkezéseket, amelyek összességükben
a diszkrimináció tilalmának átfogó rendezésére hivatottak.
4. Az Alkotmánybíróság a fentiek fényében azt is
szükségesnek tartotta megvizsgálni, hogy milyen garanciák,
illetve szankciók kapcsolódnak a diszkrimináció alkotmányos
tilalmához, vagyis azon személyek, akiket hátrányos
megkülönböztetés ér, ez ellen milyen jogi eszközöket vehetnek
igénybe.
A diszkrimináció megvalósulása sokféleképpen képzelhető el,
és ehhez igazodóan a jogsértések különböző módon
orvosolhatóak. Világosan elkülöníthető azonban a lehetséges
hátrányos megkülönböztetés két színtere, mégpedig a jogalkotás
és a tág értelemben vett jogalkalmazás. Ez utóbbival
kapcsolatban hangsúlyozandó, hogy nem csupán a közhatalom
birtokában lévő szervek hatósági eljárásuk során – vagy akár
azon kívül is – alkalmazhatnak hátrányos megkülönböztetést,
hanem a civil szféra szereplői is tanúsíthatnak egymással
szemben alkotmányosan meg nem engedett diszkriminatív
magatartást. Mindezeket az eseteket szem előtt tartva kell a
jogalkotónak kialakítania a garanciákat és szankciókat.
4.1. Tekintettel a jogforrási hierarchiára, elvileg kizárt
az, hogy valamely jogszabály anélkül valósítson meg hátrányos
megkülönböztetést, hogy közvetlenül vagy – a jogalkotási
tárgyat magasabb szinten rendező jogszabály megsértése útján –
közvetve az Alkotmányba ne ütköznék. Ha olyan jogi norma
született, amely hátrányos megkülönböztetést foglal magába, az
Abtv. értelmében bárki indítványozhatja az Alkotmánybíróságnál
e norma alkotmányossági vizsgálatát [Abtv. 21. § (2)
bekezdés]. Ugyancsak az Alkotmánybírósághoz fordulhat bárki
annak megállapítása végett, hogy valamely jogterületen
hiányoznak a diszkrimináció tilalmát kibontó speciális
részletszabályok [Abtv. 21. § (4) bekezdés]. Így a jogalkotás
során esetlegesen jelentkező hátrányos megkülönböztetés elleni
fellépés eszközei mindenkinek rendelkezésére állnak. Az
Alkotmánybíróság a ténylegesen fennálló negatív
diszkriminációt a kérdéses rendelkezés megsemmisítésével
szankcionálja, vagy az alkotmányellenes mulasztást elkövető
szervet felhívja feladatának teljesítésére.
4.2. A jogalkalmazás során általános érvényű elv az
Alkotmány 57. §-ában deklarált törvény előtti egyenlőség,
amely “a személyek általános jogegyenlőségének a bírósági
eljárásra való vonatkoztatása” (18/B/1994. AB határozat, ABH
1998, 570, 572.). Az Alkotmánybíróság arra is rámutatott, hogy
az Alkotmány 57. § (1) bekezdése “a törvény előtti
egyenlőséget jogérvényesítési szempontból deklarálja, tehát
valójában eljárásjogi garancia arra, hogy jogainak
érvényesítése tekintetében a bíróság (törvény) előtt mindenki
egyenlő eséllyel rendelkezik.” (191/B/1996. AB határozat, ABH
1997, 629, 631.) A bíróságok és hatóságok által alkalmazott
hátrányos megkülönböztetés elleni fellépés lehetőségét
egyrészt a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló
1997. évi LXVI. törvény 10. §-a biztosítja, kimondva, hogy “a
bíróság előtt mindenki egyenlő”, másrészt a különböző
hatóságok eljárásaira vonatkozó törvények (pl. az
államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi
IV. törvény, az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény)
is tartalmazzák vagy az egyenjogúság kívánalmát, vagy a
diszkrimináció tilalmát. A különböző bíróságok és hatóságok
határozatai, illetve eljárása elleni jogorvoslat pedig
bármilyen jog- (vagy érdek-) sérelem esetén igénybe vehető,
így akkor is, ha annak alapja a diszkrimináció tilalmának
megsértése.
4.3. A jog érvényesülése során a bírósági és hatósági
eljárásokon kívül is megvalósulhat a hátrányos
megkülönböztetés. Amint azt a fentiekben az Alkotmánybíróság
megállapította, az Alkotmány és az Alkotmány rendelkezéseit
kifejtő törvények kimondják a diszkrimináció tilalmát,
kifejtik annak tartalmát. Ezen ágazati szabályozás körében
kiemelkedő jelentőségű a polgári jogi védelem szintje: a
Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a
továbbiakban: Ptk.) 75. § (1) bekezdése szerint ugyanis “A
személyhez fűződő jogokat mindenki köteles tiszteletben
tartani. E jogok a törvény védelme alatt állnak.” “A
személyhez fűződő jogok sérelmét jelenti különösen a
magánszemélyek bármilyen hátrányos megkülönböztetése nemük,
fajuk, nemzetiségük vagy felekezetük szerint, továbbá a
lelkiismereti szabadság sérelme és a személyes szabadság
jogellenes korlátozása, a testi épség, az egészség, valamint a
becsület és az emberi méltóság megsértése.” (Ptk. 76. §)
A védelem másik eszköze a büntetőjog, hiszen a hátrányos
megkülönböztetés legsúlyosabb eseteit az állam büntetéssel
fenyegeti. A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV.
törvény (a továbbiakban: Btk.) például az elévülhetetlen
emberiség elleni bűncselekmények körébe tartozó népirtás (155.
§) és apartheid (157. §) mellett több olyan magatartást is
büntetni rendel, amelynek indítéka, motívuma lehet valamilyen
– jellemzően, de nem feltétlenül etnikai – hátrányos
megkülönböztetés (emberölés: 166. §, testi sértés: 170. §,
kényszerítés: 174. §, lelkiismereti és vallásszabadság
megsértése: 174/A. §, nemzeti, etnikai, faji vagy vallási
csoport tagja elleni erőszak: 174/B. §, személyi szabadság
megsértése: 175. §, jogosulatlan adatkezelés: 177/A. §,
rágalmazás: 179. §, becsületsértés: 180. §, hivatali
visszaélés: 225. §, bántalmazás hivatalos eljárásban: 226. §,
kényszervallatás: 227. §, jogellenes fogvatartás: 228. §,
stb.).
Külön figyelmet igényel a munkajogi szabályozás, minthogy a
nemzetközi tapasztalatok tanúsága szerint ezen a területen
igen gyakori a diszkrimináció. Éppen ezért a munka világában
megvalósulható diszkriminációs esetek kezelésére szolgáló
intézmények a polgári jogi védelem mellett ugyancsak
kiemelkedő fontosságúak.
Az Alkotmány 70/B. §-a mondja ki a munkához való jogot,
illetve rendelkezik a hátrányos megkülönböztetésnek a
foglalkoztatással kapcsolatban felmerülhető vonatkozásairól, a
Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a
továbbiakban: Mt.) pedig a bevezető rendelkezések között
önálló alcímben foglalkozik a hátrányos megkülönböztetés
tilalmával és az előnyben részesítés kötelezettségével. A
közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény
visszautal erre az elvre, mivel eltérő rendelkezés hiányában
az Mt. diszkrimináció tilalmára vonatkozó rendelkezései a
közalkalmazottak foglalkoztatására is vonatkoznak. Ugyanez
vonatkozik a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi
XXIII. törvényre, amelynek 71. § (2) bekezdés a) pontja –
többek között – az Mt. diszkrimináció-tilalmat kimondó 5. §-
ának (1)-(2) és (4) bekezdését alkalmazni rendeli a
köztisztviselői jogviszonyra. Az egyes szabálysértésekről
szóló 218/1999. (XII. 28.) Korm. rendelet pedig önálló címben
tartalmazza a munkaügyi szabálysértéseket, ezek között is
elsőként a munkavállaló hátrányos megkülönböztetését.
A fentiekből levonható az a következtetés, hogy a hatályos
jog általában a diszkrimináció kiküszöbölésére szolgáló
többszintű védelmi rendszerként is működik és az Országgyűlés
a szabályozásnak e módjával is eleget tett jogalkotói
kötelezettségének.
Az indítvány elutasításából azonban olyan következtetés nem
vonható le, hogy a jelenlegi szabályozással az Alkotmány
diszkriminációt tiltó rendelkezéseinek valóra váltásához
szükséges törvényhozási lehetőségek kimerültek volna. Annak
eldöntése viszont, hogy a társadalmi egyenlőség
megteremtésének, valamint a hátrányos megkülönböztetés egyenlő
esélyek megteremtése útján való megelőzésének érdekében,
illetőleg az ellene történő fellépés lehetőségeinek
biztosítására milyen további eszközök igénybevétele és a
szabályozás milyen módja kívánatos, a törvényhozó feladata.
Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság a mulasztásban
megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló
indítványokat elutasította.
IV.
Az indítványozók véleménye szerint az átfogó diszkrimináció-
ellenes törvény megalkotásának elmulasztásával a magyar állam
nemzetközi szerződésből eredő kötelezettséget, illetve az
Alkotmány 7. § (1) bekezdését is megsértette. Nézetük szerint
“a Magyar Köztársaság elfogadta a nemzetközi jogban
általánosan ismert elvet a diszkriminációról, … e tárgykörben
több nemzetközi egyezményt írt alá és ezeket jogrendszerébe
beépítette.” Hivatkoznak az indítványozók az 1976. évi 8.
törvényerejű rendelettel kihirdetett Polgári és Politikai
Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 2. cikkére, amelynek révén
Magyarország kötelezte magát arra, hogy tiszteletben tartja és
biztosítja a területén tartózkodó és joghatósága alá tartozó
minden személy számára az Egyezségokmányban elismert jogokat,
minden megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv,
vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi
származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti
különbségtétel nélkül. Hivatkoztak emellett a 26. Cikkre,
amely az egyenlő törvényes védelemhez való jogot mondja ki.
Indítványukat alátámasztandó felhívták még az 1993. évi XXXI.
törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető
szabadságok védelméről szóló európai egyezményt, valamint az
1968. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett, a faji
megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről New
Yorkban 1965. december 21-én elfogadott nemzetközi egyezményt.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítvány
alapján az esetleges mulasztás tényét az indítványozó által
említett nemzetközi egyezmények tükrében nem vizsgálhatja. A
nemzetközi jogi kötelezettség mulasztással történő megsértése
megállapítására irányuló eljárást (Abtv. 1. § c) pont) ugyanis
csak az Abtv. 21. § (3) bekezdésében meghatározottak
kezdeményezhetik, az indítványozók viszont a felsorolásban
szereplő közjogi pozíciók egyikét sem töltik be. Ezért az
Alkotmánybíróság az indítványokat ebben a részben
visszautasította.
Az Alkotmánybíróság a fentiek alapján megállapította, hogy az
Alkotmány 7. §-ában és 8. § (1)-(2) bekezdéseiben foglalt
kettős követelményt a hatályos szabályozás nem sérti. Az
Országgyűlés “többszintű” diszkrimináció-ellenes
szabályozással is eleget tett jogalkotói kötelezettségének.
Mindezek alapján az Alkotmánybíróság a rendelkező részben
írtak szerint határozott.
Az Alkotmánybíróság a határozatnak a Magyar Közlönyben való
közzétételét annak közérdekűségére tekintettel rendelte el.
Dr. Németh János
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István Dr. Bihari Mihály
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Czúcz Ottó Dr. Erdei Árpád
alkotmánybíró előadó alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila Dr. Holló András
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kiss László Dr. Kukorelli István
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Strausz János Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva
alkotmánybíró alkotmánybíró
. |