A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezésre, jogszabály
alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára, jogszabály
nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatára, valamint
mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására
irányuló indítványok tárgyában meghozta a következő:
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Magyar Köztársaság
1999. évi költségvetéséről szóló 1998. évi XC. törvény 58. §
(1) bekezdése alkotmányellenes, ezért azt 1999. január 1-jére
– a törvény hatálybalépésének napjára – visszamenőleges
hatállyal megsemmisíti.
2. Az Alkotmánybíróság a Magyar Köztársaság 1999. évi
költségvetéséről szóló 1998. évi XC. törvény 58. § (1)
bekezdése nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítására
vonatkozó indítványt elutasítja.
3. Az Alkotmánybíróság az életüktől és szabadságuktól
politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló
1992. évi XXXII. törvény módosításáról szóló 1997. évi XXIX.
törvény 14. § (1) bekezdése alkotmányellenességének
megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat
elutasítja.
4. Az Alkotmánybíróság az alkotmányértelmezésre valamint – az
utólagos normakontroll hatáskörhöz jogkövetkezményként
kapcsolódó – mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség
megállapítására irányuló indítványt visszautasítja.
Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
Az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul
megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény (a
továbbiakban: 3.Kpt.) korábbi rendelkezései szerint az élet
elvesztésért – az ott meghatározott jogosultaknak – egymillió
forint összegű kárpótlás járt. E tekintetben a kárpótlás
összegét korábban maga a kárpótlási törvény határozta meg. A
3.Kpt.-t módosító 1997. évi XXIX. törvény (a továbbiakban:
3.Kpt.mód.) az élet elvesztéséért járó kárpótlás eseteit a
3.Kpt. 2. § (1) bekezdésében meghatározva kibővítette, az
összegszerűség tekintetében pedig akként rendelkezett, hogy a
kárpótlás összegéről, a kifizetés rendjéről, határidejéről,
ütemezéséről külön törvény rendelkezik. E külön jogszabály a
Magyar Köztársaság 1999. évi költségvetéséről szóló 1998. évi
XC. törvény (a továbbiakban: T.), amelynek az 58. § (1)
bekezdése szerint az életüktől és szabadságuktól politikai
okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi
XXXII. törvény 2. §-ának (1) bekezdése alapján járó egyösszegű
kárpótlás 30 000 forint.
Az Alkotmánybírósághoz T. 58. § (1) bekezdése
alkotmányellenességének vizsgálatára és megsemmisítésére több
indítvány érkezett.
1. Az egyik indítványozó szerint a T. 58. § (1) bekezdése
diszkriminatív. Indokolásként az indítványozó kifejtette, hogy
a törvényalkotó két jól elkülöníthető csoportot hozott létre.
Az egyik, akiknek a 3.Kpt. eredeti szabályai szerint egymillió
forintos kárpótlás jár, a másik, akiknek csupán harmincezer. E
két csoport abban is elkülönül egymástól, hogy amíg az első
részére nyitva álló határidő már letelt és az igények
nagyobbrészt elbírálás alá kerültek, addig a második csoport
vonatkozásában az igénybenyújtási határidő megnyílt. Az
indítványozó szerint ez a megoldás a két csoport elbírálása
közötti alkotmányellenes különbségtételt takarja jogi
eszközökkel, hiszen a 3.Kpt. eredeti rendelkezése szerint
kizárt volt, hogy a 3.Kpt.mód. alapján jogosultságot
szerzettek korábban kárpótlási igényt nyújtsanak be. Az
indítványozó úgy véli, hogy a két csoporthoz tatozó igények
jogi alapja valójában ugyanaz (kárpótlás az élet
elvesztéséért), ezért az összegszerűség által létrejött
különbség az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésébe ütközik.
Az indítványozó kifejtette, hogy 1939. március 11-ét követően
a zsidó vagy zsidó származású személyeket súlyos törvényi
diszkriminációnak vetették alá, amely most a T. jelenlegi
formájában tovább folytatódik. A megsemmisíteni kért
rendelkezés – véleménye szerint – az Alkotmány 54. § (1)
bekezdését, az egyenlő méltóságú személyként kezelés elvét is
sérti.
2. Egy másik indítványozó előadta, hogy a 3.Kpt.mód.
megjelenésekor – mivel abban összegszerűség nem szerepelt –
"az érintettek nagy reményt fűztek hozzá". Ennek alapján
elindult az igények benyújtásához szükséges dokumentumok
beszerzése, amely – különösen a külföldön lakó kérelmezők –
tekintetében nagy költségekkel járt: több külföldi szervezet
csak pénzért adott ki igazolást, sokan ügyvédet fogadtak, az
aláírás mintákat hitelesíteni kellett stb. Az indítványozó
szerint az Alkotmány 13. § (1) bekezdésébe foglalt tulajdonhoz
való jogot sérti, hogy "többre jön ki a költség mint maga a
kárpótlás", úgy vélekedett, hogy a 3.Kpt. mód.-ban eleve meg
kellett volna határozni a kárpótlás összegét, hogy a jogosult
eldönthesse, kérelmét beadja-e.
3. A következő indítványozó szerint a T. 58. § (1)
bekezdésében meghatározott egyösszegű kárpótlás az Alkotmány
70/A. § (1) és (3) bekezdésébe ütköző módon "különbséget tesz
magyar polgár és magyar polgár között, az 1938-tól 1945-ig
tartó időszak diszkriminatív törvényeivel összhangban".
4. Indítvány érkezett a T. 58. § (1) bekezdésével
összefüggésben a jogszabály alkotmányellenességének utólagos
vizsgálatára, jogszabály nemzetközi szerződésbe ütközésének
megállapítására, mulasztásban megnyilvánuló
alkotmányellenesség megállapítására, valamint az Alkotmány
értelmezésére.
Az indítványozó álláspontja szerint az emberi méltóságot sérti
"a magyar hatóságok közreműködésével elpusztított szülők
(testvérek) után járó" kárpótlás összege, amely sérelem –
véleménye szerint – "különösebb indokolás nélkül megáll". Az
indítványozó kifejtette, hogy az Alkotmány 70/A. § (1)
bekezdése alapján az "egyéb helyzet" szerinti különbségtétel
tilalmából az egyenlő mértékű kárpótláshoz való jog is
következik, ezért a diszkrimináció tilalmába ütközik, hogy a
3.Kpt. korábbi rendelkezése szerint a jelenlegi 30.000 forint
többszöröse illette meg az élet elvesztéséért kárpótlásra
jogosultakat.
Az indítványozó a T. 58. § (1) bekezdése alkotmányossági
vizsgálatát az Alkotmány 70/D. §-a és 70/E. §-a sérelme
tekintetében is kéri. Az Alkotmány 70/D. §-ával összefüggésben
az indítványozó kifejtette, hogy a törvény "megfosztja az
érintetteket lelki egészségük egy részétől, hiszen az
érintettek már évek óta – többek között – azért várják az
Állam által beígért kárpótlást, hogy a hátralévő életükben e
javak segítségével enyhülést szerezzenek fájdalmukra". Az
Alkotmány 70/E. §-a szerinti szociális biztonság jogával pedig
– az indítványozó szerint – azért áll ellentétben a
megsemmisíteni kért rendelkezés, mert egyrészt költségek
keletkeztek az igénylőknél, amely meghaladja a követelést,
másrészt az Alkotmány 70/E. §-a árvaság esetén is garantálja a
megélhetéshez szükséges ellátást, a jelenlegi igénylők egy
része pedig a sérelmet elszenvedők élő gyermekei. E
tekintetben az indítványozó – feltehetően mint
alkotmányértelmezést – kéri az Alkotmány 70/E. § (1)
bekezdésébe foglalt "árvaság" fogalmának definiálását.
Az indítványozó a nemzetközi szerződésbe ütközés vizsgálatát –
T. 58. § (1) bekezdése tekintetében – az 1947. évi XVIII.
törvénnyel becikkelyezett Párizsi Békeszerződés – faji,
vallási diszkriminációt tiltó – 2. cikk 2. pontjával való
ellentét miatt kéri.
Végül az indítványozó a mulasztásban megnyilvánuló
alkotmányellenesség megállapítását azzal indokolja, hogy
"amennyiben az Alkotmánybíróság megállapítja az
alkotmányellenességet és/vagy a nemzetközi szerződésbe
ütközést, és megsemmisíti a törvényhelyet, az Országgyűlés
mulasztásba kerül a kárpótlási kérdésben való határozathozatal
hiánya miatt".
Az indítványozó a jogszabály nemzetközi szerződésbe ütközése
és az Alkotmány értelmezése hatáskörökben előterjesztett
kérelme tekintetében – mivel e hatáskörökben az eljárást csak
meghatározott közjogi méltóságok indítványozhatják – arra
kérte az Alkotmánybíróság elnökét, hogy az Alkotmánybíróságról
szóló 1989. évi XXXII. törvény 23. § (1) bekezdése alapján az
indítványt az előterjesztésre jogosultaknak küldje meg.
5. Egy másik indítványozó szerint a T. 58. § (1) bekezdésében
meghatározott kárpótlási összeg "összeegyeztethetetlen az
egyenlő elbánás alkotmányos követelményével". Véleménye, hogy
a korábbi szabályozás által biztosított egymillió forintos
kárpótlás helyett a T. által meghatározott harmincezer forint,
a faji-vallási okokból meggyilkoltak még élő hozzátartozóinak
súlyos diszkriminációját eredményezi.
6. Indítvány érkezett a T. 58. § (1) bekezdésén túl, a 3.Kpt.
mód. 14. § (1) bekezdésének vizsgálatára is. Ez utóbbi
rendelkezés értelmében: "E törvény a kihirdetést követő 30.
napon lép hatályba, rendelkezéseit a folyamatban lévő ügyekben
is alkalmazni kell." Az indítványozó szerint e rendelkezés a
jogbiztonságot sérti, mert nem írja elő, hogy azon "kivételes
esetekben, amelyekben az eredeti 1992. évi XXXII. törvény a
kárpótlást kérő számára előnyösebb volt, de az ügy elbírálása
még nem záródott le, az eredeti törvény alkalmazandó". Az
indítványozó alkotmánybírósági határozatra hivatkozva úgy
ítéli meg, hogy az új törvényi szabályozás az érintettekre
nézve csak kedvezőbb lehet.
Az indítványozó a T. 58. § (1) bekezdésével kapcsolatban –
többek között – úgy vélekedik, hogy "a 30.000 Ft.-os
nevetséges 'kárpótlás' megszavazása az elpusztítottak
emlékének a Magyar Állam által való meggyalázása, s mint ilyen
is alkotmánysértő". Véleménye, hogy diszkriminatív az a
kárpótlás, ami nem éri el reálértékben az 1992-es egymilliónak
legalább a felét.
7. A T. 58. § (1) bekezdése alkotmányellenességének utólagos
vizsgálatára, valamint nemzetközi szerződésbe ütközésének
vizsgálatára indítványt nyújtott be a legfőbb ügyész is.
A legfőbb ügyész véleménye, hogy a 3.Kpt. mód. abban a
tekintetben, ahogy meghatározza az élet elvesztéséért járó
kárpótlás eseteit és a kárpótlásra jogosult hozzátartozók
körét, nem alkotmányellenes, megfelel az 1/1995. (II. 8.) és a
22/1996. (VI. 25.) AB határozatban megállapított
alkotmányossági követelményeknek. Ezzel szemben a T. 58. § (1)
bekezdésében megállapított 30.000 forintos kárpótlás "az
összeg rendkívül alacsony voltára tekintettel, önmagában is
sérti az emberi méltóságot, mind általában, különösképpen
pedig az életüktől jogtalanul megfosztottak és túlélő
hozzátartozóik vonatkozásában". Álláspontja, hogy a T. 58. §
(1) bekezdése sérti az Alkotmány 54. § (1) bekezdésbe foglalt
alapjogot.
A legfőbb ügyész szerint a T. 58. § (1) bekezdése az Alkotmány
70/A. § (1) bekezdésével is ellentétben áll. A diszkrimináció
tilalmának sérelmét az indítványozó abban látja, hogy ha a
kárpótlási igényt a 3.Kpt.mód. hatálybalépéséig még nem
bírálták el, akkor azokban az esetekben is csak 30 000 forint
kárpótlás jár, amelyekben korábban egymillió forint. Ezzel
szemben ha a 3.Kpt.mód. hatályba lépése előtt jogerős
határozattal már elbírálták az igényt, akkor egymillió
forintos kárpótlás járt.
Az indítványozó a 22/1996. (VI. 25.) AB határozatot elemezve
arra a következtetésre jutott, hogy az Alkotmánybíróság e
határozatban nem adott "korlátlan felhatalmazást" a
törvényhozónak arra, hogy a kárpótlás összegét tetszőleges
nagyságban állapítsa meg. Összevetve mindezt a 3.Kpt. mód.
által megállapított, az összegszerűség meghatározását külön
törvényre utaló rendelkezéssel az indítványozó arra a
következtetésre jutott, hogy a törvényhozónak lehetősége lett
volna a kárpótlás kifizetésének határidejét, és ütemezését is
meghatározni. Az ütemezett kifizetéssel az "ország teherbíró
képességét" figyelembe véve olyan összeget lehetett volna
meghatározni, amely nem eredményezne a kárpótlásra jogosultak
között önkényes megkülönböztetést, és nem sértené az egyenlő
méltóságú személyként kezelés alkotmányos elvét.
A legfőbb ügyész a nemzetközi szerződésbe ütközés tekintetében
az 1947. évi XVIII. törvénnyel becikkelyezett, Párizsban 1947.
évi február hó 10. napján kelt békeszerződés (a továbbiakban:
Párizsi Békeszerződés) 2. cikk 2. pontját, továbbá az 1976.
évi 8. számú törvényerejű rendelettel kihirdetett, az Egyesült
Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1996. december 16-án
elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi
Egyezségokmánya (a továbbiakban: Egyezségokmány) 2. cikkének
1. pontját, illetve 26. cikkét jelölte meg. E rendelkezések a
faji, vallási vagy ideológiai alapon történő megkülönböztetést
tiltják.
A legfőbb ügyész a fentebb kifejtettek alapján kérte a T. 58.
§ (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítását és
megsemmisítését.
II.
1. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a
továbbiakban: Abtv.) 20. §-a értelmében: "Az Alkotmánybíróság
az arra jogosult indítványa alapján jár el." Az Abtv. 23. §
(1) bekezdése szerint: "Az Alkotmánybíróság elnöke a nem
jogosult által előterjesztett indítványt megküldi az
indítványozásra jogosult szervnek, a nyilvánvalóan alaptalan
indítványt pedig elutasítja."
A nemzetközi szerződésbe ütközés vizsgálata és az Alkotmány
rendelkezéseinek értelmezése tekintetében az indítványozási
jogosultságot az Abtv. 21. § (3) és (6) bekezdései határozzák
meg. Az Alkotmánybíróság elnöke a nem jogosult által
előterjesztett indítványt az Abtv. fenti szabályai alapján
megküldte az Országgyűlés elnökének, a Magyar Köztársaság
elnökének, a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszternek, az
Állami Számvevőszék elnökének, a Legfelsőbb Bíróság elnökének
és a legfőbb ügyésznek. Az Abtv. 21. § (3) és (6) bekezdésében
meghatározott közjogi méltóságok közül a legfőbb ügyész
terjesztett elő – a már ismertetett tartalmú – indítványt
nemzetközi szerződésbe ütközés vizsgálatára.
2. Az Alkotmánybíróság az indítványokat észrevételezés
céljából megküldte a pénzügyminiszternek.
III.
1. Az indítványozók által megjelölt alkotmányi rendelkezések
szerint:
"13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való
jogot."
"54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek
veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz,
amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani."
"70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén
tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az
állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen
faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény,
nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy
egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül."
"70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van
a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez."
"70/E. § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a
szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság,
özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett
munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra
jogosultak."
2. A 3.Kpt. – 3.Kpt.mód.-al megállapított – rendelkezései
értelmében:
"2. § (1) Egyösszegű kárpótlás jár az élet elvesztéséért, ha
a) a magyar bíróság törvénysértő vagy semmissé nyilvánított
ítélete alapján hajtották végre a halálos ítéletet, vagy
b) a sérelmet elszenvedő a büntetőeljárás vagy a büntető
ügyben hozott ítélet végrehajtása során olyan módon vesztette
életét, hogy a halál bekövetkezésének kétséget kizáró oka az
eljáró magyar hatóság szándékos közreműködése volt,
c) a sérelmet szenvedett kétségkívül a magyar hatóság vagy
hatósági személy politikai indíttatású önkénye miatt vesztette
életét,
d) a sérelmet szenvedett a deportálás (2/A. §) vagy a
kényszermunka (2/B. §) ideje alatt halt meg.
(2) A kárpótlás összegéről, a kifizetés rendjéről,
határidejéről, ütemezéséről külön törvény rendelkezik.
(3) A kárpótlásra az élő özvegy, a sérelmet elszenvedő élő
gyermeke és az élő szülő, ezek hiányában – a kárpótlás
összegének felére – az élő testvér jogosult.
(4) Több jogosult esetén a kárpótlás összegét az özvegy, a
gyermekek és a szülők között csoportonként és a csoporton
belül egyenlő arányban kell felosztani. Ezt a rendelkezést
kell alkalmazni arra az esetre is, ha a kárpótlásra több
testvér jogosult.
(...)
(7) Ha az egyösszegű kárpótlást az (1) bekezdés d) pontja
alapján vagy olyan sérelem miatt állapítják meg, amely a
szabadságelvonás alatt (3. §) történt, a túlélő házastársat
(özvegyet) választása szerint illeti meg vagy az egyösszegű
kárpótlás, vagy a sérelmet elszenvedő deportálása,
kényszermunkára hurcolása, szabadságelvonása miatt járó
kárpótlás, feltéve, hogy a jogosultságot mindkét jogcímen
jogerősen megállapították. A túlélő házastárs a választását a
második jogcímet megállapító jogerős határozat kézhezvételét,
illetőleg – ha ez később történik – a (2) bekezdésben említett
törvény hatálybalépését követő 30 napon belül jelentheti be
írásban az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatalnak. Ha
a túlélő házastárs bejelentést nem tesz, a korábban jogerőre
emelkedett határozat alapján jár a kárpótlás."
3. A 3.Kpt.mód. önálló szabályai szerint:
"11. § (1) Ha a túlélő házastárs a Tv. 2. §-ának (7) bekezdése
alapján az egyösszegű kárpótlást választja, de a választást
megelőzően már kárpótlást kapott azért a szabadságelvonásért,
deportálásért, kényszermunkára hurcolásért, amely alatt a
sérelmet szenvedett meghalt, a (2)-(6) bekezdést kell
alkalmazni.
(2) Ha a túlélő házastárs (özvegy) a részére megállapított
egyösszegű kárpótlás összegét elérő címletértékű kárpótlási
jegyet, kis összegű kárpótlást [Tv. 8. § (1) és (2) bekezdés]
kapott, az egyösszegű kárpótlást teljesítettnek kell
tekinteni. Ha az egyösszegű kárpótlást az előbb említettek nem
érik el, a különbözetet ki kell fizetni.
(3) Ha a túlélő házastárs a kárpótlási jegyeit az OKKH-nak
visszaszolgáltatta, akkor a neki megállapított egyösszegű
kárpótlást részére ki kell fizetni, a kárpótlási jegyek egy
részének visszaszolgáltatása esetén az egyösszegű kárpótlás
arányos része jár.
(4) Az egyösszegű kárpótlást teljesítettnek kell tekinteni, ha
a túlélő házastársnak (özvegynek) kárpótlásként életjáradékot
állapítottak meg.
(5) Ha a kifizetett életjáradék a túlélő házastársnak
(özvegynek) járó egyösszegű kárpótlás összegét nem éri el,
akkor – a (4) bekezdésben foglaltaktól eltérően – részére a
különbözetet ki kell fizetni, feltéve, hogy a választásra
vonatkozó bejelentésében ezt kéri. Ez esetben az életjáradék
további folyósítását meg kell szüntetni.
(6) E § alkalmazásában – a (4) bekezdés kivételével – csak azt
a kárpótlást lehet figyelembe venni, amelyet azért a
sérelemért állapítottak meg, amely során a sérelmet szenvedett
meghalt."
(...)
"14. § (1) E törvény a kihirdetését követő 30. napon lép
hatályba, rendelkezéseit a folyamatban lévő ügyekben is
alkalmazni kell."
4. A T. megsemmisíteni kért rendelkezése értelmében:
"58. § (1) Az életüktől és szabadságuktól politikai okból
jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII.
törvény 2. §-ának (1) bekezdése alapján járó egyösszegű
kárpótlás 30.000 forint.
(2) A Nyugdíjfolyósító Igazgatóság a kárpótlást a jogerős és
végrehajtható határozat hozzá érkezésétől számított 30 napon
belül fizeti ki."
IV.
Az Alkotmánybíróság az életüktől és szabadságuktól politikai
okból megfosztottak kárpótlásáról ezidáig két határozatot
hozott. Az 1/1995. (II. 8.) AB határozatban (a továbbiakban
1.Abh.) utólagos normakontroll hatáskörben bírálta el a 3.
Kpt. eredeti szövegével kapcsolatos alkotmányossági
problémákat, míg a 22/1996. (VI. 25.) AB határozatban (a
továbbiakban 2.Abh.) – az 1.Abh.-ban megállapított
alkotmányellenesség kiküszöbölését célzó – törvényjavaslat
alkotmányellenességének előzetes vizsgálatát végezte el.
A személyi sérelemokozás miatt járó kárpótlás alkotmányossági
megítélése kapcsán az Alkotmánybíróság az 1.Abh.-ban és a
2.Abh.-ban a következő sajátosságokra mutatott rá:
1. Az Alkotmánybíróság mindkét határozatban hangsúlyozta, hogy
szemben a tulajdoni kárpótlással az államot az elmúlt
rendszerek személyi sérelemokozásáért kárpótlási kötelezettség
– a jogállami alkotmányt megelőző kötelezettségvállalás
hiányában – még részlegesen sem terhelte. A személyi sérelmek
miatti kárpótlások jogi bázisát az Alkotmány "utáni" ún.
semmisségi törvények teremtették meg annak kimondásával, hogy
az Alkotmány "előtti" törvénytelen elítélések semmissé
nyilvánítása után az érintettek kárpótlásáról külön törvénynek
kell rendelkezni. (ABH 1995. 31, 44, 55.) A 3.Kpt.
kihirdetéskori rendelkezései azonban a kárpótolandók körét
ennél eredetileg is szélesebben határozták meg. Az
Alkotmánybíróság tehát a vizsgálat során mindig szem előtt
tartotta, hogy az állam – az Alkotmány alapján – nem volt
köteles az életüktől és a szabadságuktól megfosztottaknak
kárpótlást adni. (ABH 1996. 89, 104.) Ha a törvényhozás
viszont jogosultágokat állapít meg, a mindenkori szabályozás
összefüggései alapján az alkotmányossági vizsgálat
elvégezhető.
2. Az Alkotmánybíróság – a fentiekkel összhangban – a 3.Kpt.
vizsgálata során rámutatott, hogy mivel az állam a múlt
rendszerekben elkövetett személyi sérelemokozásokért a
jogállami alkotmányt megelőző időre, visszamenőlegesen
állapítja meg a kárpótlási kötelezettségét – éspedig úgy, hogy
a kizárt, elévült és egyéb okból érvényesíthetetlen, illetőleg
eredetileg nem is létezett jóvátételi igényeket a semmisségi
törvényhozás során kilátásba helyezett kárpótlási
kötelezettséggel közös nevezőre hozza – a kifogásolt
törvénynek (3.Kpt.) meghatározó jogalapja a méltányosság. A
személyi sérelemokozásokért járó kárpótlás ezért ex gratia
jellegű, visszamenőleges és egységes jogalapot teremt a
személyi sérelemokozások jóvátételére. Ez az egységes jogalap
bizonyos személyi sérelemokozások ténye, függetlenül attól,
hogy azokért járt-e eredetileg kárpótlás és az milyen okból
volt érvényesíthetetlen, illetőleg, hogy a sérelemokozás a
semmisségi törvények hatálya alá esik-e vagy sem. (ABH 1995.
31, 45.)
Az Alkotmánybíróság azt is hangsúlyozta, hogy a személyi
sérelemokozásokért megállapított kárpótlás igazságosságát,
helyességét sem vizsgálhatja. Tekintettel a visszamenőleges
kárpótlás döntően ex gratia jellegére, a törvény személyi
hatálya tárgyában tágabb a törvényhozó alkotmányos mozgástere
és szabadsága, mint a tulajdoni sérelemokozásokkal kapcsolatos
kárpótlási törvényeknél volt. (ABH 1995. 31, 52.) Az
Alkotmánybíróság kifejtette, hogy a múlt rendszerekben
személyi sérelmet szenvedettek köre lényegében
meghatározhatatlan, felmérhetetlen, mert gyakorlatilag
bárkire, aki a múlt rendszerekben Magyarországon élt, érvényes
lehet, hogy anyagi kihatású vagy pusztán személyi sérelem
érte. (ABH 1996. 89, 99.)
3. A személyi kárpótlással kapcsolatos alkotmányossági
problémák – csakúgy mint a jelen ügyben – a kedvezményezettek
körére, a juttatás mértékére vonatkoztak. Az alkotmányossági
kérdések elbírálásnál irányadó mércét – figyelemmel arra, hogy
nem eleve jogosultakról van szó – az Alkotmánybíróság az
Alkotmány 54. § (1) bekezdés és az Alkotmány 70/A. § (1)
bekezdése egymásra vonatkoztatása alapján alakította ki:
Az Alkotmánybíróság a 9/1990. (IV. 25.) AB határozatában
rámutatott: Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében
megfogalmazott megkülönböztetési tilalom értelmezésével az is
megállapítható: a diszkrimináció tilalma nem jelenti azt, hogy
minden, még a végső soron nagyobb társadalmi egyenlőséget
célzó megkülönböztetés is tilos. A megkülönböztetés tilalma
arra vonatkozik, hogy a jognak mindenkit egyenlőként (egyenlő
méltóságú személyként) kell kezelnie, azaz az emberi méltóság
alapjogán nem eshet csorba, azonos tisztelettel és
körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű
figyelembevételével kell a jogosultságok és a kedvezmények
elosztásának szempontjait meghatározni. (ABH 1990. 46., 48.) A
16/1991. (IV. 20.) AB határozat szerint a pozitív
diszkrimináció elvi határa: az egyenlő méltóságú személyként
kezelés feltétlen betartása, illetve az Alkotmányban
megfogalmazott alapjogok meg nem sértése. Az Alkotmánybíróság
kifejtette, hogy ha nem eleve jogosultak megkülönböztetéséről
van szó, akkor csak az követelhető meg, hogy a nem egyenlő
kezelésnek ésszerű oka legyen, azaz az ne minősüljön
önkényesnek. (ABH 1991, 58, 62.)
Az Alkotmánybíróság az 1.Abh.-ban összegezte álláspontját a
tulajdoni kárpótlás során követett gyakorlata vonatkozásában,
s megállapította, hogy a kárpótlási ügyekben az
Alkotmánybíróság ítélkezésének állandó és következetesen
alkalmazott tétele volt az egyenlő méltóságú személyként
kezelés alkotmányos szempontja. Rámutatott, hogy a személyi
sérelemokozásokért járó kárpótlás szabályainak vizsgálata
során az Alkotmánybíróságnak természetesen fel kell használnia
a tulajdoni kárpótlás során alkalmazott (kialakított) mércét,
mindazonáltal itt minőségileg új a probléma, amely a
felhasználhatóság korlátait is jelenti. Az Alkotmánybíróság
úgy vélte, hogy a személyi sérelemokozásoknál az objektív
szempontok megragadása alig lehetséges, a jogosulti
csoportképzés alkotmányosságának a megítélése, az egyenlő
méltóságú személyként kezelés tesztjének alkalmazása is
rendkívül összetett. (ABH 1995. 31, 42.)
Az 1.Abh.-ban, illetve a 2.Abh.-ban alkalmazott mérce
figyelembe veszi a törvényhozó szélesebb mérlegelési jogkörét.
(Ez fakad abból, hogy ebben a körben kárpótlási kötelezettség
az Alkotmány alapján nem állt fenn, továbbá a juttatás ex
gratia jellegéből, illetve annak következménye, hogy az ország
gazdasági helyzetét – a kárpótlásra fordítható fedezet
korlátozott volta miatt – a kárpótlásra jogosultak
csoportjainak meghatározásakor figyelembe lehet venni.)
A fentiekből, illetve az 1.Abh. és 2.Abh. megállapításaiból az
következik, hogy amikor a 3.Kpt.-vel kapcsolatban – akár a
jogosulti kört, akár a juttatás mértékét illetően – a
megkülönböztetés tilalma merül fel, akkor nem alapjogok, sőt
meghatározóan nem is alanyi jogosultságok közötti
megkülönböztetésről van szó, a megkülönböztetés a pozitív
diszkrimináción belül marad, ezen belül vizsgálandó. A mérce
sajátosságát jól kifejezi az 1.Abh. megállapítása: az
alkalmazott megoldás alkotmányossága nem jelenti azt, hogy
minden más megoldás alkotmányellenes lenne. (ABH 1995. 31,
48.)
V.
1. Az indítványozók a T.58. § (1) bekezdésében meghatározott
30.000 forintot elsősorban a 3.Kpt. eredeti szövege által
megállapított 1 millió forintos kárpótláshoz képest tartják
alkotmányellenesnek. Az Alkotmánybíróságnak ezért elsőként azt
kellett eldöntenie, hogy ez a viszonyítás alapja lehet-e az
alkotmányossági vizsgálatnak.
A 3.Kpt. eredetileg az élet elvesztésért két esetben ígért
kárpótlást. A törvény hatálybalépéskori szövege szerint:
"2. § (1) Egy összegű, 1 000 000 forint kárpótlás jár az élet
elvesztéséért, ha
a) a magyar bíróság törvénysértő vagy semmissé nyilvánított
ítélete alapján hajtották végre a halálos ítéletet, vagy
b) a sérelmet elszenvedő a büntetőeljárás vagy a
büntetőügyben hozott ítélet végrehajtása során olyan módon
vesztette életét, hogy a halál bekövetkezésének kétséget
kizáró oka az eljáró magyar hatóság szándékos közreműködése
volt.
(2) Az (1) bekezdésben említett kárpótlásra az élő özvegy, a
sérelmet elszenvedő élő gyermeke és a még élő szülő, ezek
hiányában – 500 000 forint kárpótlásra – az élő testvér
jogosult."
A törvény, a 20. § (2) bekezdésében az élet elvesztésért járó
kárpótlás további eseteiben külön törvény megalkotását
helyezte kilátásba.
Az indítványozók által vizsgálni kért alkotmányossági
problémák kapcsán az Alkotmánybíróság a következőkből indult
ki.
Az Alkotmánybíróság az 1.Abh.-ban önmagában nem találta
alkotmányellenesnek a 3.Kpt. 2. § (1) bekezdése szerinti
csoportképzést. Az eredetileg meghatározott két esettel
kapcsolatban az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy a törvény
egészének személyi hatályához – az életüktől és szabadságuktól
politikai okból jogtalanul megfosztottak köréhez – képest az
egyösszegű kárpótlásra jogosultság megállapításánál a törvény
szerinti csoportképző ismérv: a magyar igazságszolgáltatás
diszfunkcionális működése által érintett személyi kör. A
feltételrendszerbe bevont további szempont tehát a formális
büntetőeljárás, s az ennek során elkövetett törvénysértés,
amely az élet elvesztéséhez vezetett. (ABH 1995. 31, 53.) Az
Alkotmánybíróság rámutatott, hogy a formális büntetőeljárás,
illetőleg végrehajtás szempontjával a törvényhozó megmaradt a
sérelemokozások körülményei szerinti különbségtétel objektív
ismérveinél, és az, hogy a magyar igazságszolgáltatás
működésének zavarait, működési rendellenességét, mint közös
ismérvet a kárpótlás feltételrendszerébe iktatta, nem önkényes
és nem ésszerűtlen megkülönböztetés, és nem sérti az egyenlő
elbánás alkotmányos követelményét. (ABH 1995. 31, 54.) Tehát a
formális büntetőeljárás ismérveinek alkalmazása, az
igazságszolgáltatás diszfunkcionális működése mint
csoportképző ismérv elfogadható, az e körbe tartozók a
csoportképzés szempontjából homogénnek tekinthetők. E megoldás
alkotmányosságához azonban hozzátartozik, hogy a
törvényhozónak gondoskodnia kell mindazok (a második csoport)
kárpótlási jogosultságának a megállapításáról, akik
büntetőeljáráson kívül, de az akkori törvények szerint
bűncselekménynek minősülő hatósági magatartás miatt szenvedtek
el jogsérelmet. (ABH 1995. 31, 55.) Ezen második csoport
jogosultságát a törvény eredeti 20. § (2) bekezdése elismerte,
illetve külön törvény formájában "ígérvénnyé" tette.
Az Alkotmánybíróság az 1.Abh.-ban a 3.Kpt. 2. § (1)
bekezdésében meghatározott (első) csoporttal kapcsolatban
hangsúlyozta, hogy a külön kezelés indokát az
igazságszolgáltatás diszfunkcionális működése, mint az
Alkotmányban gyökerező kártérítési alap adta meg. Az
Alkotmánybíróság többször rámutatott, hogy a büntetőeljárással
való visszaélés a jogállamiság legsúlyosabb tagadása (ABH
1995. 31, 54.). Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy nem
ésszerűtlen a magyar igazságszolgáltatás szervei
diszfunkcionális működésének és a büntetőeljáráson kívüli
bűncselekményeknek a különválasztása, mert az előző
csoportokra érvényes érvek az utóbbiakra ugyanúgy nem
vonatkoznak. Ez utóbbiak kárpótlása céljából a jogalkotó újabb
törvény hozatalának kötelezettségét határozta meg. (ABH 1995.
31, 55.).
Mindennek a jelen ügy szempontjából azért van relevanciája,
mert eredetileg a törvény szövegében szereplő 1 millió
forintos kárpótlás az első csoporthoz tartozott. Az
Alkotmánybíróság a 2.Abh.-ban eleve nem ezt az összeget vette
alapul (mint a mérték tekintetében az egyetlen alkotmányos
megoldást). Az Alkotmánybíróság által a 2.Abh.-ban vizsgált
törvényjavaslat az élet elvesztéséért – az ott meghatározott
körben – 300.000 forint egyösszegű kárpótlást helyezett
kilátásba. A törvényjavaslat szerint viszont hatályban maradt
volna az eredetileg meghatározott körben az 1 millió forintos
kárpótlás. Ezen alkotmányellenesség kiküszöbölésére az
Alkotmánybíróság azt hangsúlyozta, hogy az újraelosztás során
megállapítható (az eredetileg meghatározott 1 millió forintnál
lényegesen kevesebb) összegnek mind a négy tényállásra (tehát
az első és a második csoportra egyaránt) egységesnek kell
lennie. (ABH 1996. 90, 103.)
Így az Alkotmánybíróság jelen ügyben mindenek előtt azt emeli
ki, hogy az a tény, hogy a törvényhozó eredetileg csupán szűk
– alkotmányosan indokolható – körben (és a jogosultak szűk
csoportjára tekintettel magas összegben) határozta meg az élet
elvesztéséért járó kárpótlás mértékét, még nem jelenti azt,
hogy ez a mérték az a viszonyítási pont, amelyhez az
újraelosztás során a jogosultak további körének egyidejű
bevonásával igazodni kell.
2. A 2.Abh.-t követően az Országgyűlés elfogadta a 3.Kpt. mód.-
ot, amelyben újraszabályozta az élet elvesztéséért járó
kárpótlás eseteit, a kárpótlásra jogosultak körét,
meghatározta továbbá a deportálásért, illetve a
kényszermunkára hurcolásért járó kárpótlást. A 3.Kpt.mód. az
élet elvesztéséért járó kárpótlás eseteit a 2.Abh.-ban
foglaltak szerint rendezte. A 2. § (1) bekezdés a) és b)
pontjaiban meghatározott okokat (első csoport) kiegészítette a
c) és a d) pontokkal (meghatározva ezzel a második csoportot).
E szerint "Egyösszegű kárpótlás jár az élet elvesztéséért, ha:
(...)
c) a sérelmet szenvedett kétségkívül a magyar hatóság vagy
hatósági személy politikai indíttatású önkénye miatt vesztette
iletét,
d) a sérelmet szenvedett a deportálás (2/A. §) vagy a
kényszermunka (2/B. §) ideje alatt halt meg."
E módosítás, illetve kiegészítés következtében a törvényhozó –
a 2. Abh.-ban foglaltaknak megfelelően – a négy tényállást
közös nevezőre hozta, mindkét csoportra egységes szabályokat
állapított meg.
Ugyanakkor a 3.Kpt.mód – a 2.Abh.-ban vizsgált
törvényjavaslattal ellentétben – nem határozta meg az
egyösszegű kárpótlás mértékét; a 2. § (2) bekezdés az
összegszerűség, a kifizetés rendje, határideje és ütemezése
meghatározását külön törvényi szabályozásra utalta.
Az Alkotmánybíróság a 2.Abh. rendelkező része 6. pontjában a
következőket fogalmazta meg: "Ha annak érdekében, hogy a
törvény megfeleljen az alkotmányossági követelményeknek, a
kárpótolandók körét lényegesen – többszörösére, sőt
nagyságrenddel – meg kell növelni, nem ellentétes az
Alkotmánnyal, ha a törvényhozó a kárpótlásra szánt összeget
újra megállapítja és újra elosztja, s ennek következtében
ugyanazért a sérelemért járó kárpótlás nagysága lényegesen
kevesebb lesz, mint az eredetileg megállapított kárpótlási
összeg..." (ABH 1996. 90.) Az Alkotmánybíróság ezen
megállapításaival a 3.Kpt.mód. által megállapított
törvényszövegnek nemcsak a már ismertetett a 2. § (2)
bekezdése (az újraelosztást szabályozó törvény meghozatalának
kilátásba helyezése) hozható összefüggésbe, hanem a 3.Kpt.mód.
következő szabályai is: A 14. § (4) bekezdés szerint "a Tv. 2.
§-a alapján járó kárpótlás teljesítésére a költségvetésről
szóló törvényben 1998. évre kell 3 milliárd forintot
biztosítani.", a 14. § (7) bekezdés értelmében pedig "a Tv. 2.
§-ának (2) bekezdésében említett törvényre vonatkozó
javaslatot a Kormánynak a kárpótlási igény bejelentésére
szolgáló határidő [7. § (2) bekezdés] elteltét követő 3.
hónapon belül kell az Országgyűlés elé terjesztenie." A
3.Kpt.mód. 14. § (7) bekezdésében található, az új törvény
beterjesztésére vonatkozó 3 hónapos határidőt az 1998. évi
XXXIII. törvény 66. §-a általi módosítás 12 hónapra
hosszabbította.
A fentiek alapján megállapítható, hogy a 3.Kpt.mód. – a 2.Abh.
idézett megállapításával összhangban – rendelkezett a pénzügyi
háttér megteremtésének első lépéseiről is (az 1998. évre szánt
3 milliárd forinttal), kimondta, hogy az 1998-as költségvetés
összeállításakor erre figyelemmel kell lenni, a költségvetési
törvényben ezt az összeget biztosítani kell. A 3.Kpt.mód.
szövegének értelmezése alapján egyértelműen megállapítható az
is, hogy a 14. § (7) bekezdésében – a 14. § (4) bekezdése
szerinti költségvetési törvény mellett – külön a 2. § (2)
bekezdése szerinti törvény megalkotását tartotta szükségesnek.
Tehát a 3.Kpt.mód. szövegszerű értelmezése alapján a
törvényalkotó lehetőséget kapott, hogy akár két, tárgy szerint
elváló szabályozás útján egyrészt a pénzügyi keretet
megállapító költségvetési, törvény(ek)ben, másrészt az
újraelosztás részletszabályait konkretizáló – a 2. § (2)
bekezdés és 14. § (7) bekezdés szerinti – törvényben tegyen
eleget alkotmányos feladatának.
3. A 3.Kpt.mód. által megállapított kárpótlást "életre keltő"
törvény, az 1999. évi költségvetést tartalmazó T., amelynek
58. § (1) bekezdése a 3.Kpt. 2. § (1) bekezdése szerinti
(tehát elméletben az élet elvesztésének mind a négy esetére
vonatkozó) egyösszegű kárpótlást 30.000 forintban állapította
meg. A T. a személyi sérelemokozásért járó kárpótlás kérdését
egy más rendelkezésében is érinti. A T. 81. §-a módosította a
nemzeti gondozásról szóló 1992. évi LII. törvényt is, a 2. §
(2) bekezdését az alábbiak szerint állapította meg: "Nem
jogosult az (1) bekezdésben említett nemzeti gondozási díjra
az, aki az életüktől és szabadságuktól politikai okból
jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII.
törvénynek (3.Kpt.) az azt módosító 1997. évi XXIX. törvény
(3.Kpt.mód.) hatálybalépése előtt – 1997. június 7-ig –
hatályban volt 2. §-a szerint kapott kárpótlást." Ez a
módosítás tehát az 1 millió forintos – már kifizetett –
egyösszegű kárpótlás és a nemzeti gondozási díj viszonyát
rendezi.
A fenti tényállás alapján (mind a határidők, mind pedig a
jogszabályi változások összefüggései szerint) megállapítható,
hogy a törvényalkotó a T. megalkotásával az élet elvesztéséért
járó kárpótlásra vonatkozó szabályozást lezárta.
Az egyik indítványozó a T. 58. § (1) bekezdésével
összefüggésben felvetette, hogy a Kpt. 2. § (2) bekezdése a
kifizetés ütemezéséről szól, ezzel szemben a megsemmisíteni
kért rendelkezésből ennek ellenkezője következik.
Az Alkotmánybíróság a kárpótlási folyamat egészét tekintve
többször hangsúlyozta, hogy nem emelhető kifogás az ellen, ha
a kárpótlás szakaszoltan történik 16/1991. (IV. 20.) AB
határozat, ABH 1991. 58., 64.. Ezt a megállapítását az
Alkotmánybíróság az 1.Abh.-ban a személyi sérelemokozással
kapcsolatos kárpótlás tekintetében is fenntartotta (ABH 1995.
31, 49.). Az Alkotmánybíróság szerint ebből az is következik,
hogy nem emelhető kifogás az ellen sem, ha az adott törvény
(saját maga) ad "felhatalmazást" újabb törvény(ek)
megalkotására (jelen ügyben a kárpótlás kifizetésének
ütemezésére), majd a törvényhozó mégsem a szakaszolt
szabályozási technika mellett dönt, hanem egyszerre rendezi
fennmaradt szabályozási kötelezettségét. Ez, mint lehetséges
jogi megoldás a törvényhozó szabadságába tartozik.
Az egyösszegű kárpótlás mértékét a T. 58. § (1) bekezdése
véglegesen állapította meg, ezért szükségtelenné (és
fogalmilag is lehetetlenné) vált e tárgyra vonatkozó további
szabályok megalkotása.
4. A jelen ügyben vizsgálandó alkotmányossági kérdés, hogy a
T. 58. § (1) bekezdésében meghatározott – az élet
elvesztéséért járó kárpótlási folyamatot a szabályozás
szintjén lezáró – rendelkezés sérti-e az egyenlő méltóságú
személyként kezelés elvét.
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az élet elvesztéséért
járó kárpótlás mértékének (összegszerűségének) önmagában nincs
alkotmányossági mércéje. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe és
a 70/A. § (1) bekezdésébe foglalt jogok sem tartalmaznak
önálló – a szabályozástól független – mércét az összegszerűség
megítélésére. A személyi sérelemokozások miatti kárpótlás
körében jelentkező alkotmányossági problémák megítélésre az
Alkotmánybíróság e határozat IV/3. pontjában bemutatott (e
tárgykörben irányadó) módszert dolgozta ki. Ennek lényege,
hogy az egyenlő méltóságú személyként kezelés a sérelem
súlyával arányos kárpótlásban testesül meg. Így az
alkotmányossági kérdések eldöntésekor az Alkotmánybíróság
mindig tekintettel volt az akkor hatályos szabályozás egyéb
rendelkezéseire is. A T. 58. § (1) bekezdésének
alkotmányossági megítélésekor tehát alapvető jelentősége van
annak, hogy a (módosított) 3.Kpt. milyen jogcímeket, és ahhoz
kapcsolódva milyen egyéb jogosultságokat határoz meg.
4.1. Az Alkotmánybíróság a 2.Abh.-ban – az élet elvesztéséért
és a szabadságelvonásért járó kárpótlással összefüggésben –
megállapította: "A szabadságtól megfosztás ugyan felfogható
általánosságban egy sérelemfajtának, a rabságban tartásnak
azonban a valóságban a sérelem súlyosságát, a szenvedés
nagyságát tekintve olyan ténylegesen különböző tipikus módjai
fordultak elő, amelyek nemcsak megengedhetővé tették, de
alkotmányosan meg is követelték az eltérő kárpótlást. Ez volt
a 3.Kpt. korábbi alkotmányossági vizsgálatának eredménye is.
Ha azonban a fogvatartás halált okozott, eme "eredmény"
véglegességét és abszolút súlyát tekintve jelentőségét veszti
a halált megelőző sérelmek és szenvedések különbözősége. Ez a
veszteség minden korábbi sérelmet abszorbeál.
Elméleti oldalról, és az Alkotmánybíróságnak a halálbüntetés-
és az abortusz-határozatban kifejtett álláspontjából kiindulva
az élethez való jog abszolút volta is lehetetlenné teszi az
élet elvételének különböző megítélését egy olyan kárpótlási
rendszerben, amely nem a felelősségre, hanem az okozott kárra
épül. 'Az egyenlő méltósághoz való jog az élethez való joggal
egységben azt biztosítja, hogy ne lehessen az emberi életek
értéke között jogilag különbséget tenni.' (ABH 1991, 309.). Az
elhunytak életének egyformán mérhetetlenül értékes voltát
tekintve nem is vethető fel semmilyen különbségtétel aszerint,
hogy milyen tényleges körülmények között haltak meg, vagy hogy
milyen ideológiákat követő rendszer vitte őket halálba." (ABH
1996. 89, 100-101.)
A jelen ügyre vonatkozóan még egy lényeges megállapítást kell
kiemelni az idézett határozatból:
"Nem indokolható, hogy a halálért járó kárpótlás mellett e
csoportokban a szabadságelvonásért külön összeg jár." (ABH
1996. 89, 103.)
Az Alkotmánybíróság mind az 1.Abh.-ban, mind a 2.Abh.-ban
alapvetően a sérelem súlyát vizsgálta az egyenlő méltóságú
személyként kezelés alkotmányos elve érvényesítésekor. Ennek
figyelembe vétele nyilvánvaló volt akkor, amikor az 1.Abh.-ban
alkotmányellenesnek ítélte a deportálások és a kényszermunkára
hurcolások puszta szabadságelvonásnak minősítését (ABH 1995.
31.), de ez nyilvánvaló a fenti megállapítások alapján is,
nevezetesen: az élet elvesztése a legsúlyosabb sérelem, ez a
veszteség minden korábbi sérelmet abszorbeál. Így a
törvényhozásnak a kárpótlási jogosultság meghatározásakor a
fent bemutatott "elemeket" figyelembe kell vennie, fenn kell
tartania a sérelem súlyához igazodó kárpótlás egymásra épülő
jellegét.
Az Alkotmánybíróság ezért jelen ügyben nem kerülhette el, hogy
a mérték tekintetében összevesse az élet elvesztéséért járó
kárpótlást a szabadságelvonásért járó kárpótlással (tehát azt,
hogy a 3.Kpt. hatályos szabályaiban a T. 58. § (1)
bekezdésében meghatározott összeg kifejezi-e a sérelem
súlyához igazodó kárpótlás követelményét). Az élet
elvesztéséért járó kárpótlás és a szabadságelvonásért járó
kárpótlás "mértékbeli" összehasonlíthatóságát maga a
3.Kpt.mód. teremti meg azzal, hogy a szabadságelvonás
(kényszermunka, deportálás) során életüket vesztettek
kárpótlásáról külön is rendelkezik. A jogosulti kör pedig a
túlélő özvegyek tekintetében azonos. Az ugyanazon
sérelemokozás (végső soron az élet elvesztése) miatt,
ugyanazon jogosultakra irányadó törvényi rendelkezések
megfelelő alapot teremtenek arra, hogy – jelen ügyben – ez a
viszonyrendszer is bekerüljön az Alkotmánybíróság vizsgálati
körébe.
A T. 58. § (1) bekezdése szerint az élet elvesztéséért 30.000
forint egyösszegű kárpótlás jár.
A szabadságvesztésért járó kárpótlással összefüggésben a
kárpótlás mértékének kiszámításánál alkalmazandó alapösszeget
a 3.Kpt. végrehajtására kiadott 111/1992. (VII. 1.) Korm.
rendelet határozza meg, amelynek – a 80/2000. (VI. 8.) Korm
rendelettel módosított 7. §-a – értelmében "A Tv. 7. § (1)
bekezdésében említett alapösszeg 2000-ben 36940 forint." A
szabadságelvonásért járó kárpótlás kárpótlási jegy vagy
életjáradék formájában illeti meg a jogosultakat, a tényleges
összeg – a különböző számítási módok alapján – az alapösszeg
többszöröse is lehet. A szabadságelvonásért járó kárpótlás –
mégha a jogosult az életjáradékot választja is – a törvény
szabályai alapján pontosan összegszerűsíthető.
4.2. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a 3.Kpt.
alapkoncepciója által képviselt pozitív diszkrimináción belül
az egyenlő méltóságú személyként kezelés elvét sérti, hogy az
élet elvesztéséért, mint legsúlyosabb sérelemért járó
kárpótlás a szabadságelvonásért járó kárpótlás összességéhez
képest a T. 58. § (1) bekezdésében akképpen lett meghatározva,
hogy az szükségszerűen és minden esetre kiterjedően kevesebb,
mint a szabadságelvonáshoz kapcsolódó kárpótlás. A T. 58. §
(1) bekezdésében meghatározott összeg az élet elvesztéséért
járó kárpótlás tekintetében olyan helyzetet teremtett, amely
az élet elvesztésének súlyosságát – a személyi sérelemokozások
miatti kárpótlás rendszerében – nem fejezi ki.
A T. 58. § (1) bekezdése által megállapított 30.000 forint nem
igazodik a 3.Kpt. – alkotmányossági szempontból egyébként nem
kifogásolható – szabályaihoz, immár a közös nevezőre hozott
négy tényállás alapján kárpótlásra jogosultak között –
kizárólag az összeg alacsony volta – indokolatlan különbséget
eredményez az alábbiak szerint: A 3.Kpt. 2. § (7) bekezdése
választási lehetőséget biztosított a deportálás és a
kényszermunka alatt meghaltak tekintetében a túlélő özvegy
számára. E rendelkezés értelmében: "Ha az egyösszegű
kárpótlást az (1) bekezdés d) pontja alapján vagy olyan
sérelem miatt állapítják meg, amely a szabadságelvonás alatt
(3. §) történt, a túlélő házastársat (özvegyet) választása
szerint illeti meg vagy az egyösszegű kárpótlás, vagy a
sérelmet elszenvedő deportálása, kényszermunkára hurcolása,
szabadságelvonása miatt járó kárpótlás, feltéve, hogy a
jogosultságot mindkét jogcímen jogerősen megállapították.
(...)"
A 3.Kpt.mód. 11. §-a rendelkezést tartalmaz arra nézve, ha a
deportálás vagy a kényszermunkára hurcolás alatt meghalt
túlélő özvegye az egyösszegű kárpótlást választja, de a
választást megelőzően életjáradék vagy kárpótlási jegy
formájában kárpótlást kapott. A 11. § (2) bekezdése értelmében
ha kárpótlási jegyet választott és az nem éri el az egyösszegű
kárpótlást, akkor a különbözetet ki kell számára fizetni, az
(5) bekezdés értelmében pedig, az életjáradék és az egyösszegű
kárpótlás különbözetét is ki kell fizetni, ha a jogosult kéri.
Tehát a 3.Kpt. mód. – ezen kompenzációs szabályok útján –
eleve azzal számolt, hogy az egyösszegű kárpótlás az egyébként
irányadó alapösszegtől (illetve a különböző számítási módok
alapján annak meghatározott szorzataitól) magasabb lehet. A T.
58. § (1) bekezdése a jogosultakat olyan helyzet elé
állította, amelynek a 3.Kpt.mód.-ból éppen az ellenkezője
következett. A T. 58. § (1) bekezdése alapján fogalmilag
kizárt, hogy előállhasson a 3.Kpt.mód. 11. §-ban vélelmezett
helyzet, mert a szabadságvesztés (deportálás, kényszermunka)
után járó kárpótlás végösszege minden esetkörre kiterjedően
magasabb, mint az egyösszegű kárpótlás. Különösen súlyos ez a
sérelem akkor, ha az egyösszegű kárpótlásban bízva ezen
jogosulti kör kárpótlást korábban nem igényelt. A 3.Kpt.mód.
kihirdetett szövegéből nemcsak a túlélő özvegyek, hanem
valamennyi jogosult alappal bízhatott abban, hogy az élet
elvesztéséért méltányos kárpótlásban részesülnek.
Az Alkotmánybíróság a 2.Abh.-ban rámutatott arra, hogy a
"halál minden korábbi veszteséget abszorbeál", és így a 3.Kpt.
szabályai alapján az egyösszegű kárpótlás mértékének ezt az
elvet tükröznie kell. A módosított 3. Kpt. az alkotmányossági
követelményt érvényesíti (lásd. pl. a 3.Kpt.mód. 11. §-ában
foglalt kompenzációs szabályokat), viszont a T. 58. § (1)
bekezdése a törvény ezen elvet érvényesítő szabályait
lerontja. Így pl. a 3.Kpt. 2. § (7) bekezdés nem vonatkozik a
törvény 2. § (1) bekezdés c) pontjába foglalt arra az esetre,
ha a sérelmet szenvedett előzetes szabadságelvonás nélkül
vesztette életét a magyar hatóság vagy hatósági személy
politikai indíttatású önkénye miatt. Ezáltal a 3.Kpt.mód.
által meghatározott második csoporton belül – a túlélő
özvegyek jogosultságai tekintetében – indokolatlanul nagy
különbség keletkezik. Ugyanis amennyiben az élet elvesztését
nem előzte meg szabadságelvonás, a T. 58. § (1) bekezdése
szerinti kárpótlás jár.
Előállt tehát az a helyzet, hogy az élet elvesztéséért járó
kárpótlás mértéke bizonyos értelemben az azt megelőző
szabadságelvonás fennálltától is függ, felborítva azt az
alkotmányos egyensúlyt, amely elméletileg is megköveteli a
legsúlyosabb sérelem "az élet elvesztése" külön, egységes
elvek szerinti kezelését. Az Alkotmánybíróság szerint ezeket
az egyenlőtlenségeket a 3. Kpt. rendszerében csak és kizárólag
a T. 58. § (1) bekezdése idézte elő.
4.3. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a T. 58. § (1)
bekezdése alkotmányossági megítélésénél az ország anyagi
helyzete sem hozható fel olyan érvként, amelyet figyelembe
lehetne venni. Mint fentebb kifejtésre került a 3.Kpt.mód. 2.
§ (2) bekezdése (a kifizetés ütemezésének lehetővé tételével)
eleve teret nyitott annak, hogy az ország gazdasági
teljesítőképességéhez lehessen igazítani az élet elvesztéséért
járó kárpótlás kifizetését. Tehát az állam nem volt abban a
helyzetben, hogy költségvetési szempontból rövid határidőn
belül a 3.Kpt.mód. által megállapított jogosultak valamennyi
igényét ki kellett volna fizetnie. Ezt csak tovább erősíti a
3.Kpt.mód. 14. § (4) bekezdése, amely már a kárpótlásért járó
összeg meghatározása (és így annak kifizethetősége előtt)
előírta, hogy 1998-ban a kárpótlás teljesítésére 3 milliárd
forintot kell biztosítani. Tehát a törvényhozás a T.
megalkotása során – bár megtehette – nem volt olyan kényszer
alatt, hogy a kárpótlási folyamatot – a kifizetéseket –
lezárja. (A "jogalkotási kényszer" arra vonatkozott, hogy
kezdje el.) Mind a 2.Abh. (azzal, hogy a rendelkező részben
mondta ki: nem alkotmányellenes, ha "az ugyanazért a
sérelemért járó kárpótlás nagysága lényegesen kevesebb lesz
mint az eredetileg megállapított kárpótlási összeg.") mind
pedig a 3.Kpt.mód. tág teret biztosított a törvényhozásnak
arra, hogy az alkotmányellenesség kiküszöbölése során az
ország anyagi helyzetét figyelembe tudja venni.
Az Alkotmánybíróság a fentiek alapján megállapította, hogy a
T. 58. § (1) bekezdése alkotmányellenes, mert a 3.Kpt.
szabályai alapján a sérelem súlyával fordított kárpótlást
eredményez. Ez a személyi sérelemokozások miatti kárpótlás
körében az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdéséből és 54. § (1)
bekezdéséből következő egyenlő méltóságú személyként kezelés
alkotmányos elvét sérti.
A megsemmisítés időpontját az Alkotmánybíróság az Abtv. 43. §
(4) bekezdésében foglalt felhatalmazásra tekintettel
visszamenőleges hatállyal állapította meg. Az Alkotmánybíróság
úgy ítélte meg, hogy az Abtv. 43. § (4) bekezdésében szereplő
ok: az indítványozók különösen fontos érdeke megalapozza a T.
58. § (1) bekezdésének a keletkezés napjára – 1999. január 1-
jével – történő visszamenőleges megsemmisítést. A
megsemmisítés hatálya következtében az alkotmányellenes
rendelkezés helyébe lépő új szabálynak ki kell terjednie a T.
58. § (1) bekezdése által érintett valamennyi jogosultra.
VI.
Az Alkotmánybíróság a T.58. § (1) bekezdése nemzetközi
szerződésbe ütközésének megállapítását kérő indítványt
elutasítja.
1. Az indítványozó a Párizsi Békeszerződés, és az
Egyezségokmány diszkriminációt tiltó rendelkezéseinek sérelmét
állítja.
A Párizsi Békeszerződés 2. cikke a következőképpen
rendelkezik:
"1. Magyarország minden szükséges intézkedést megtesz aziránt,
hogy a magyar fennhatóság alá tartozó minden személynek
biztosítsa faji, nemi, nyelvi vagy vallási különbség nélkül az
emberi jogok és az alapvető szabadságok élvezetét, ideértve a
véleménynyilvánítás, a sajtó és közzététel, a vallásgyakorlat,
a politikai véleménynyilvánítás és a nyilvános gyülekezés
szabadságát.
2. Magyarország továbbá kötelezi magát arra, hogy a
Magyarországban életben lévő jogszabályok sem tartalmukban,
sem alkalmazásuk során a magyar állampolgárságú személyek
között azoknak faja, neme, nyelve vagy vallása alapján nem
fognak különbséget tenni, sem semmiféle megkülönböztetést
maguk után vonni, akár az érdekelteknek személye, javai,
üzleti tevékenysége, foglalkozásbeli vagy pénzügyi érdekei,
személyállapota, politikai vagy polgári jogai tekintetében,
akár pedig bármely egyéb tekintetben."
Az Egyezségokmány szerint:
"2. Cikk
1. Az Egyezségokmányban részes, valamennyi állam kötelezi
magát, hogy tiszteletben tartja és biztosítja a területén
tartózkodó és joghatósága alá tartozó minden személy számára
az Egyezségokmányban elismert jogokat, minden
megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás,
politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi
származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti
különbségtétel nélkül.
2. Az Egyezségokmányban részes államok kötelezik magukat arra,
hogy alkotmányos eljárásukkal és az Egyezségokmány
rendelkezéseivel összhangban gondoskodnak olyan törvényhozási
vagy egyéb intézkedések meghozataláról, amelyek az
Egyezségokmányban elismert jogok érvényesüléséhez szükségesek,
amennyiben ilyenek még nem volnának hatályban."
"26. Cikk
A törvény előtt minden személy egyenlő és minden
megkülönböztetés nélkül joga van egyenlő törvényes védelemre.
Erre tekintettel a törvénynek minden megkülönböztetést
tiltania kell és minden személy számára egyenlő és hatékony
védelmet kell biztosítania bármilyen megkülönböztetés ellen,
mint amilyen például a faj, szín, nem, nyelv, vallás,
politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi
származás, vagyoni, születési vagy más helyzet alapján történő
megkülönböztetés."
2. Az Alkotmánybíróság e határozat V. pontjában foglalt
indokok alapján megállapította, hogy a T. 58. § (1) bekezdése
– a személyi sérelemokozáskért nyújtott kárpótlás megítélésére
irányadó, az Alkotmány 54. § (1) bekezdése és 70/A. § (1)
bekezdése egymásra vonatkoztatásából adódó mérce alapján –
alkotmányellenes. Az Alkotmánybíróság ezért a nemzetközi
szerződésbe ütközést kérő indítvány alapján kizárólag csak azt
vizsgálta, hogy megállapítható-e a T. 58. § (1) bekezdéséről,
hogy az, a jelölt nemzetközi szerződések által is tiltott
faji, vallási diszkriminációt valósít meg.
Az Alkotmánybíróság ezzel összefüggésben az alábbiakra mutat
rá: A 3.Kpt.mód. által megállapított – további – kárpótlásra
jogosultságot teremtő ok egyrészt ha a sérelmet szenvedett
kétségkívül a magyar hatóság vagy hatósági személy politikai
indíttatású önkénye miatt vesztette életét 2. § (1) bekezdés
c) pont, másrészt ha a sérelmet szenvedett a deportálás vagy a
kényszermunka ideje alatt halt meg 2. § (1) bekezdés d) pont.
Kárpótlásra jogosult az élő özvegy, a sérelmet elszenvedő élő
gyermeke és az élő szülő, ezek hiányában – a kárpótlás
összegének felére – az élő testvér 2. § (3) bekezdés. Az
Alkotmánybíróság megítélése szerint nem tekinthetőek kizárólag
faji vagy vallási okból homogén csoportnak azok, akik a
politikai indíttatású önkény következtében, valamint a
deportálás, illetve a kényszermunka során vesztették életüket.
Az Alkotmánybíróság szerint nem állapítható meg olyan egzakt
személyi kör (sem a sérelmet szenvedettek, sem pedig jelenleg
a kárpótlásra jogosultak vonatkozásában), amely az állam által
nyújtott kárpótlás során valamiféle faji vagy vallási
megkülönböztetést valószínűsítene csak és kizárólag e
tekintetben eltérő (kedvezőtlenebb) szabályok megalkotásával.
A T. által megállapított 30.000 forint egyösszegű kárpótlás
nem a jogosultak származását veszi alapul.
Az Alkotmánybíróság mindezek miatt elutasította azt az
indítványt amely annak megállapítására irányult, hogy a T. 58.
§ (1) bekezdése – faji vagy vallási megkülönböztetés alapján –
ütközik a Párizsi Békeszerződés 2. cikk 2. pontjával, illetve
az Egyezségokmány 2. cikk 1. pontjával és 26. cikkével.
VII.
1. Az indítványozók egy csoportja szerint a T. 58. § (1)
bekezdése ellentétben áll az Alkotmány 13. § (1) bekezdésével,
70/D. § (1) bekezdésével és 70/E. § (1) bekezdésével is. Az
Alkotmánybíróság megítélése szerint a T. 58. § (1)
bekezdésében meghatározott 30.000 forint és a felhívott
alkotmányi rendelkezések között nincs összefüggés – és ezáltal
ellentét sem – az alábbiak miatt:
1.1. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az Alkotmány 13. §
(1) bekezdésében foglalt tulajdonhoz való jog, alapjog 7/1991.
(II. 28.) AB határozat, ABH 1991. 22, 25.. Az alkotmányi
tulajdonvédelem sajátosságait az Alkotmánybíróság a 64/1993.
(XII. 22.) AB határozatában bontotta ki, többek között
megállapította, hogy az alkotmányi tulajdonvédelem vonatkozik
bizonyos, polgári jogilag nem tulajdonnak minősülő vagyoni
értékű jogokra is. (ABH 1993. 373, 379-380.). Az
Alkotmánybíróság az 56/1995. (IX. 15.) AB határozatában
kifejtette, hogy az Alkotmány alapján a tulajdonvédelem
kiterjed egyes közjogi alapú jogosítványokra,
társadalombiztosítási igényekre (ABH 1995. 260, 264.).
Az Alkotmánybíróságnak a tulajdonvédelemmel kapcsolatos
gyakorlata azonban egyértelmű atekintetben, hogy az Alkotmány
13. § (1) bekezdésében deklarált alapjog nem vonatkoztatható
valamennyi jogszabályi ígérvényre. Az Alkotmánybíróság a
társadalombiztosításon belül is csak azokat a várományokat
vonta a tulajdonvédelem körébe amelyek mögött
ellenszolgáltatás állt (az Alkotmánybíróság ez irányú
gyakorlata a fentebb jelzett határozaton alapul). Nem terjed
ki továbbá a tulajdonvédelem a szociális igazgatás körében
nyújtott egyes ellátásokra sem.
Az Alkotmánybíróság szerint a T. 58. § (1) bekezdésében
megállapított összeg és az Alkotmány 13. § (1) bekezdése
között nincs összefüggés. Az Alkotmánybíróság e határozatában
már több ízben kifejtette, hogy az állam a személyi
sérelemokozásokért ex gratia juttat kárpótlást. Az állam által
méltányosságból megállapított jogosultság és a tulajdonvédelem
között az igényérvényesítés költségei szempontjából sem
fedezhető fel kapcsolat. Az állam szabad elhatározásából
juttat kárpótlást, a jogosult pedig szabad elhatározásából
dönt, hogy igényli-e azt vagy sem. Az indítványozók által e
tekintetben felvetett probléma az Alkotmány 13. § (1)
bekezdését nem érinti.
1.2. Az Alkotmány 70/D. § (1) bekezdése "a lehető legmagasabb
szintű testi és lelki egészséghez való jogot" deklarálja. Az
Alkotmány 70/D. § (2) bekezdése szerint: "Ezt a jogot a Magyar
Köztársaság a munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az
orvosi ellátás megszervezésével, a rendszeres testedzés
biztosításával, valamint az épített és a természetes környezet
védelmével valósítja meg."
Megállapítható, hogy az Alkotmány 70/D. § (2) bekezdésében nem
szerepel a kárpótlás jogintézménye, mint a jogérvényesüléshez
kapcsolódó intézmény, de ezen túl is nyilvánvaló, hogy az
Alkotmány 70/D. § (1) bekezdésében megfogalmazott jog, és a
kárpótlás egymással semmilyen összefüggésben nem áll.
1.3. Ugyanígy nem hozható kapcsolatba a T.58. § (1) bekezdése
az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdésébe foglalt szociális
biztonsághoz való joggal. Az állam nem szociális okokból
nyújtja sem a tulajdoni, sem pedig a személyi sérelemokozások
utáni kárpótlást. A kárpótlásra való jogosultságra a szociális
helyzet nem hat ki, az igény az egykori vagyoni és nem vagyoni
károk, sérelmek alapján áll fenn. Kétségtelen, hogy – amint az
indítványozó is állítja – az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdése
az "árvaság" esetét is felsorolja, mint olyat, amely a
megélhetéshez szükséges ellátásra teremt jogot. A kárpótlási
folyamatnak, így a személyi sérelemokozások miatti
kárpótlásnak azonban nem az a célja, hogy a "megélhetéshez
szükséges ellátást" biztosítsa. Erre, azaz a szociális
biztonság megvalósulására az állam szociális
intézményrendszert működtet, ehhez a szociális
ellátórendszerhez maga a kárpótlás sem jogilag, sem pedig más
módon nem kapcsolódik.
2. Az egyik indítványozó vizsgálni kéri a 3.Kpt.mód. 14. § (1)
bekezdését is. Ennek értelmében: "E törvény a kihirdetést
követő 30. napon lép hatályba, rendelkezéseit a folyamatban
lévő ügyekben is alkalmazni kell." Az indítványozó szerint az
Alkotmány 2. § (1) bekezdésében meghatározott jogállamiságból
eredő jogbiztonságot sérti, hogy a törvény – a folyamatban
lévő ügyekre történő alkalmazás előírásával – kedvezőtlenebb
helyzetet teremtett azok számára akiknek az ügyét még
jogerősen nem bírálták el.
Az Alkotmánybíróság fentebb már kifejtette álláspontját, hogy
vnmagában a 3.Kpt.mód. – a normatív szövegében – megfelelően
követi az 1.Abh. és a 2.Abh.-ban foglaltakat. A 3.Kpt. a
módosítással, az élet elvesztése után járó kárpótlás
vonatkozásában – a kárpótlás alapjául szolgáló esetek
tekintetében – kedvezőbb lett, kibővült az ún. második
csoporttal.
Ettől különálló probléma a kárpótlás mértéke. A 3.Kpt.mód. nem
határozott meg összegszerűséget, így rendelkezéseiből
önmagában nem következik sem az előnyösebb, sem a hátrányosabb
szabályozás. Az erre vonatkozó külön törvény megalkotásának
szükségessége, a kifizetések ütemezhetősége, az 3.Kpt.mód.-ban
már az 1998-as évre elrendelt – e célt szolgáló – összeg
költségvetési elkülönítése, és a 3.Kpt.mód. egyéb szabályai is
ezt a vélekedést támasztják alá.
Végül azt is figyelembe kell venni, hogy az Alkotmánybíróság a
2.Abh.-ban a mérték tekintetében megnyitotta az eltérő
újraelosztás lehetőségét (amennyiben ez szükséges) azzal, hogy
ennek nincs hatása a korábbi rendelkezések szerint kifizetett
kárpótlásra. Tehát az Alkotmánybíróság ebben az ügyben
kizárólag a lezárt jogviszonyok védelmét tette meg
jogbiztonsági követelménynek, ennek azonban a 3.Kpt.mód. 14. §
(1) bekezdése megfelel.
Minderre tekintettel az Alkotmánybíróság 3.Kpt.mód. 14. § (1)
bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és
megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.
3. Az egyik indítványozó – kérelmének tartalmából kivehetően –
a felvetett alkotmányossági problémával összefüggésben az
Alkotmány 70/E. §-ában szereplő árvaság fogalmának az
értelmezését is kérte. Az Abtv. 1. § g) pontja értelmében az
Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik az Alkotmány
rendelkezéseinek (absztrakt) értelmezése. Az Abtv. 21. § (6)
bekezdése értelmében az 1. § g) pontja szerinti eljárást az
Országgyűlés vagy annak állandó bizottsága, a köztársasági
elnök, a Kormány vagy annak tagja, az Állami Számvevőszék
elnöke, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, és a legfőbb ügyész
indítványozhatják.
Mivel a kérelem nem az Abtv. 21. § (6) bekezdése szerinti
jogosulttól származik, az Alkotmánybíróság elnöke az
indítványt az Abtv. 23. § (1) bekezdése alapján – a nemzetközi
szerződésbe ütközés vizsgálatára irányuló kérelemmel együtt –
megküldte az Abtv. 21. § (6) bekezdése szerinti jogosultaknak.
Alkotmányértelmezésre irányuló kérelmet egyik jogosult sem
terjesztett elő.
Az Alkotmánybíróság ezért ezt az indítványt, mint nem
jogosulttól érkezőt visszautasította.
4. Az Alkotmánybíróság visszautasította a mulasztásban
megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló
kérelmet is. Az indítványozó ennek megállapítását az utólagos
absztrakt normakontrollal összefüggésben kérte, véleménye
szerint, ha az Alkotmánybíróság megsemmisíti a T. 58. § (1)
bekezdését "az Országgyűlés mulasztásba kerül a kárpótlási
kérdésben való határozathozatal hiánya miatt."
Az Alkotmánybíróságnak a mulasztásban megnyilvánuló
alkotmányellenesség vizsgálatára az Abtv. 1. § e) pontja
alapján áll fenn hatásköre. Az Abtv. 49. § (1) bekezdése
szerint. "Ha az Alkotmánybíróság hivatalból, illetőleg bárki
indítványára azt állapítja meg, hogy a jogalkotó szerv a
jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát
elmulasztotta és ezzel alkotmányellenességet idézett elő, a
mulasztást elkövető szervet – határidő megjelölésével –
felhívja feladatának teljesítésére." A (2) bekezdés értelmében
pedig: "A mulasztást elkövető szerv a megjelölt határidőn
belül köteles jogalkotói feladatának eleget tenni."
Az Alkotmánybíróságnak az Abtv. 1. § e) pontja és 49. §-a
szerinti hatáskörétől különálló kérdés az utólagos
normakontroll során meghozott döntésben az alkotmányellenesség
jogkövetkezményeinek rendezése. Az Abtv. 43. § (1) bekezdése
az alkotmányellenes rendelkezés megsemmisítésének
főszabályaként a határozat közzétételének napját jelöli meg.
Az Abtv. 43. § (4) bekezdése azonban lehetőséget biztosít az
Alkotmánybíróságnak arra, hogy ha a jogbiztonság vagy az
eljárást kezdeményezők különösen fontos érdeke megköveteli, a
megsemmisítés időpontját ettől eltérően határozza meg. Az
alkotmányellenesség jogkövetkezményeinek az utólagos
normakontroll keretében történő rendezése mellett az
alkotmányos szabályozás meghozataláig terjedő időt egyben
mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértésnek minősíteni az
Abtv. fenti szabályai alapján nem lehetséges.
Mivel az indítványozónak a mulasztásban megnyilvánuló
alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványa
valójában az utólagos normakontroll során meghozott döntés
jogkövetkezményeivel függ össze, az Alkotmánybíróság e
kérelmet visszautasította.
A határozatnak a Magyar Közlönyben való közzététele az Abtv.
41. §-án alapul.
Dr. Németh János
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István Dr. Bihari Mihály
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Czúcz Ottó Dr. Erdei Árpád
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila Dr. Holló András
alkotmánybíró előadó alkotmánybíró
Dr. Kiss László Dr. Kukorelli István
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Strausz János Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
alkotmánybíró alkotmánybíró
. |