English

Hungarian
Ügyszám:
.
18/B/2001
Előadó alkotmánybíró: Kukorelli István Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 10/2001. (IV. 12.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2001/123
.
A döntés kelte: Budapest, 04/11/2001
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                      A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

      Az    Alkotmánybíróság   jogszabály   alkotmányellenességének
      utólagos  vizsgálatára irányuló indítványok tárgyában  –  Dr.
      Bagi  István  alkotmánybíró különvéleményével  –  meghozta  a
      következő

                              határozatot:

      1.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy  a  mezőgazdasági
      szövetkezeti  üzletrészről szóló  2000.  évi  CXLIV.  törvény
      alkotmányellenes, ezért azt 2001. január 1-jére –  a  törvény
      hatályba   lépésének  napjára  –  visszamenőleges   hatállyal
      megsemmisíti.

      2.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy  a  mezőgazdasági
      szövetkezeti     üzletrészek    megvásárlásának     részletes
      szabályairól   szóló  31/2001.  (III.  3.)   Korm.   rendelet
      alkotmányellenes, ezért azt 2001. március 3-ára – a  rendelet
      hatályba   lépésének  napjára  –  visszamenőleges   hatállyal
      megsemmisíti.

      Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben
      közzéteszi.
                                  Indokolás

                                     I.

        1. Az Országgyűlés a 2000. december 19-i ülésnapján elfogadta
        a  mezőgazdasági  szövetkezeti üzletrészről szóló  2000.  évi
        CXLIV.  törvényt (a továbbiakban: Mgüt.), amely a 11.  §  (1)
        bekezdése  alapján  2001. január 1-jén  hatályba  lépett.  Az
        Alkotmánybírósághoz számos indítvány érkezett, amely az Mgüt.
        egészének,   illetve   egyes  rendelkezéseinek,   továbbá   a
        mezőgazdasági    szövetkezeti   üzletrészek   megvásárlásának
        részletes   szabályairól  szóló  31/2001.  (III.  3.)   Korm.
        rendelet    (a    továbbiakban:    Mgütr.)    megsemmisítését
        kezdeményezte.    Az   Alkotmánybíróság   az    indítványokat
        egyesítette és egy eljárásban bírálta el.

        1.1.  Az  indítványozók szerint az Mgüt., illetve  az  Mgütr.
        egészében  alkotmánysértő,  mert  ellentétes  a  jogállamiság
        [Alkotmány 2. § (1) bekezdés], a piacgazdaság [Alkotmány 9. §
        (1)   bekezdés],   a  vállalkozás  és  a  gazdasági   verseny
        szabadsága   [Alkotmány  9.  §  (2)  bekezdés],  valamint   a
        szövetkezeti   autonómia  [Alkotmány  12.  §  (1)   bekezdés]
        követelményeivel,  továbbá sérti  a  tulajdonhoz  való  jogot
        [Alkotmány  13. § (1) bekezdés] és önkényes megkülönböztetést
        tartalmaz  [Alkotmány 70/A. § (1) bekezdés]. Az indítványozók
        álláspontja  az, hogy az üzletrészek kötelező megvásárlásáról
        rendelkező   Mgüt.  alkotmányos  szempontból  elfogadhatatlan
        állami  beavatkozást  jelent  a  mezőgazdasági  szövetkezetek
        gazdasági  életébe, és ellehetetleníti működésüket,  valamint
        indokolatlan  különbséget tesz az érintett  jogalanyok  egyes
        csoportjai között.

        1.2.   A   tulajdonhoz  való  jogra,  a   piacgazdaságra,   a
        vállalkozás   jogára  és  a  gazdasági  verseny  szabadságára
        hivatkozva  támadja több indítványozó, hogy  a  mezőgazdasági
        szövetkezetek  kötelesek  a vagyonnevesítéskor  megállapított
        névértéken    megvásárolni   az   “alanyi   jogú    kívülálló
        üzletrészesek” üzletrészeit. A kifizetési kötelezettség –  az
        indítványozók szerint – a szövetkezetek és közvetve  a  tagok
        tulajdonának  elvonását jelenti. A névértéken mint  “hatósági
        áron”  történő vételt pedig olyan előírásnak tekintik,  amely
        figyelmen  kívül  hagyja a piaci viszonyokat,  és  amely  azt
        eredményezi,  hogy a szövetkezetben maradók vagyona  jelentős
        mértékben  csökken,  és az üzletrészes  tagok  nem  juthatnak
        hozzá üzletrészük ellenértékéhez. Ezzel kapcsolatban az egyik
        indítványozó  kifogásolja, hogy a törvény nem  rendelkezik  a
        vagyonvesztést  elszenvedő tagok és  az  alanyi  jogúnak  nem
        minősülő  üzletrész-tulajdonosok kártalanításáról. Egy  másik
        indítványozó  mindezt  azzal  egészíti  ki,  hogy  az   Mgüt.
        szabályozása        a       mezőgazdasági       szövetkezetek
        hitelfinanszírozásában részt vevő pénzintézetek  tekintetében
        is  ellentétes  a piacgazdaság követelményeivel.  Álláspontja
        szerint   a   névértéken  történő  kifizetési   kötelezettség
        előírása  és  a  nem  fizető  szövetkezetek  számára   előírt
        kényszerkölcsön,  valamint  az  azt  biztosító  zálogjog  azt
        eredményezik,  hogy  “a mezőgazdasági szövetkezetek  jelentős
        része  felszámolás útján jogutód nélkül megszűnik, a hitelező
        bankok   kielégítés   nélkül   maradnak”.   Emellett   –   az
        indítványozó  szerint  – az Mgüt. az  “állam  által  nyújtott
        (kényszer)  kölcsön  visszafizetésének –  a  többi  hitelezői
        igényre tekintet nélküli – preferált elősegítésével (...)  az
        államot egyoldalú előnyhöz juttatja a bankokkal szemben”.

        1.3.   Valamennyi  indítványozó  támadta  a   törvényt   arra
        hivatkozva,  hogy  az  érintett jogalanyok  egyes  csoportjai
        tekintetében  az  Alkotmány  70/A.  §-ába  ütköző   hátrányos
        megkülönböztetést  alkalmaz. Többen azt sérelmezték,  hogy  a
        törvény     a    mezőgazdasági    szövetkezetekkel    szemben
        diszkriminatív,  emellett  számos  indítványozó   hivatkozott
        arra,  hogy a törvény indokolatlanul tesz különbséget a tagok
        és   a   kívülálló  üzletrész-tulajdonosok  között,   továbbá
        alkotmányos  szempontból  elfogadhatatlan  módon,   a   többi
        érintett  rovására juttatja előnyös helyzetbe az ún.  “alanyi
        jogú  kívülálló üzletrészeseket”. Az indítványozók egy  része
        kifogásolta az “alanyi jogú kívülálló üzletrészesek”  közötti
        különbségtételt is, mivel annak “nincs ésszerű  indoka”.  Egy
        indítványozó azért is támadja az Mgüt.-t, mert annak  hatálya
        a  cégnyilvántartásból nem törölt szövetkezetekre terjed  ki.
        Álláspontja  szerint  a jogalkotó ezzel  hátrányos  helyzetbe
        hozza   azokat  a  külső  üzletrész-tulajdonosokat,  akik   a
        vagyonnevesítéskor  jutottak  üzletrészhez,  de  időközben  a
        szövetkezet jogutód nélkül megszűnt vagy gazdasági társasággá
        alakult  át.  Egy másik indítványozó az Mgüt. 1.  §-át  azért
        tartja   alkotmánysértőnek,  mert  az  csak  a  mezőgazdasági
        szövetkezetek  esetében  írja elő a  kényszervételt,  így  az
        ipari   szövetkezetek   külső   üzletrész-tulajdonosai    nem
        juthatnak     hozzá    azonos    feltételekkel    üzletrészük
        ellenértékéhez. Ez – az indítványozó szerint – a  tulajdonhoz
        való jog sérelmét okozó megkülönböztetés.

        1.4. Az indítványozók közül többen kifogásolták az Mgüt. azon
        rendelkezéseit,  amelyek  alapján  a  megyei  földművelésügyi
        hivatal  mind  az  érintett  üzletrész-tulajdonosok,  mind  a
        szövetkezetek  nevében  eljárhat.  Több  indítványozó   ezzel
        kapcsolatban  hivatkozott  a  Polgári  Törvénykönyvről  szóló
        1959.  évi IV. törvénynek (a továbbiakban: Ptk.) a szerződési
        akarat  kifejezéséről  rendelkező  205.  §-ára,  valamint   a
        képviselő jogállásával és eljárásával kapcsolatos 221-223. §-
        ára, továbbá a szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvénynek
        (a   továbbiakban:   Sztv.)   a  szövetkezet   képviseletéről
        rendelkező  11.  §-ára. Egy másik indítványozó  érvelése  ezt
        azzal  egészíti ki, hogy a megyei földművelésügyi  hivatal  a
        jogállamisággal ellentétesen közigazgatási határozatot is hoz
        az  ügyben. “Ebben a konstrukcióban (...) az eladó és a  vevő
        is   ugyanaz  a  hivatal  lesz,  amely  egyben  közigazgatási
        határozattal meg is akadályozhatja az adásvételt.” Az  Mgüt.-
        ben  szabályozott “közigazgatási eljárással” kapcsolatban  az
        egyik    indítványozó   hivatkozott   az    Alkotmánynak    a
        jogorvoslathoz  való jogot deklaráló 57. §  (5)  bekezdésére.
        Állítása   szerint   a  törvény  a  földművelésügyi   hivatal
        határozatával szembeni jogorvoslati jogot elvonja.

        1.5.    A   szövetkezeti   autonómiának   és   az   Sztv.-ben
        intézményesített  “egy tag – egy szavazat”  elvének  sérelmét
        látja  számos  indítványozó abban, hogy az Mgüt.  11.  §  (2)
        bekezdése   az  Sztv.  módosításával  valamennyi  szövetkezet
        esetében  szavazati joggal ruházza fel a kívülálló üzletrész-
        tulajdonosokat  a  közgyűlésen,  illetve  a  küldöttgyűlésen.
        Ezzel  olyan “kényszerszövetkezetek” jönnek létre, amelyekben
        szövetkezeti   tagnak  nem  minősülő  személyek   meghatározó
        befolyással rendelkeznek a döntéshozatalra.

        1.6.  Több indítványozó megítélése szerint az Mgüt. sérti  az
        Alkotmánynak  a  munkához való jogot  biztosító  70/B.  §-át.
        Álláspontjuk  szerint  a  törvény  végrehajtása   esetén   az
        érintett   szövetkezetek  –  fizetésképtelenségük   miatt   –
        felszámolásra kerülnek, és ezáltal megszűnik a szövetkezetben
        munkát  vállaló több tízezer tag munkahelye, ami  a  munkához
        való jog sérelmét idézi elő.

        1.7.   Az   Alkotmány   2.   §  (1)  bekezdésében   deklarált
        jogállamiság  alkotórészét képező jogbiztonság  szempontjából
        kifogásolta  az egyik indítványozó azt, hogy ellentétben  áll
        egymással  a  törvény célját megfogalmazó  preambulum,  amely
        valamennyi  szövetkezetre  vonatkozik,  és  az  1.  §,  amely
        szerint  a  törvény  hatálya  a  mezőgazdasági  szövetkezetre
        terjed  ki.  Egy másik indítványozó szerint az Mgüt.  1.  §-a
        azért   sérti  a  jogbiztonságot,  mert  a  törvény  személyi
        hatályát  meghatározó  rendelkezése  –  “több,  mint   50   %
        árbevételt eredményező mezőgazdasági tevékenység”  –  fogalmi
        bizonytalanságot    okoz.    Emellett    több    indítványozó
        értelmezhetetlennek tartotta az Mgüt. 5. és 7. §-át, amely  –
        megítélésük   szerint   –   egymással   teljesen   ellentétes
        rendelkezéseket tartalmaz az állami kölcsönnel  kapcsolatban.
        Egy  indítványozó  szerint az Mgüt.-nek a lejárt  követelések
        “közvetlen     bírósági    végrehajtás”     útján     történő
        érvényesíthetőségéről   rendelkező    §-a    is    sérti    a
        jogbiztonságot,  mivel  “olyan jogintézményt  rendel  igénybe
        venni,   amely   nem   létezik,   illetve   más   okból   nem
        alkalmazható”.   Ugyanakkor  egy  másik  indítványozó   azért
        kifogásolja   a   közvetlen   végrehajthatóságra    vonatkozó
        szabályozást,   mert   az  alapján  a  kívülálló   üzletrész-
        tulajdonosok  érintett csoportja “mentesül  a  bírósági  vagy
        közjegyzői eljárás idő- és költségigényes jogállami garanciái
        alól – szemben az összes többi jogalannyal.”

        1.8.  Az  egyik  indítványozó  – a  tartalmi  alkotmányossági
        kifogások   megfogalmazásán  túl   –   arra   hivatkozva   is
        indítványozta  az  Mgüt.  egészének megsemmisítését,  hogy  a
        törvényalkotási  eljárás  során  az  Alkotmány   2.   §   (1)
        bekezdésében  deklarált jogállamiságot sértő módon  figyelmen
        kívül hagyták a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény  (a
        továbbiakban:  Jat.) és a Magyar Köztársaság Országgyűlésének
        Házszabályáról  szóló  46/1994. (IX. 30.)  OGY  határozat  (a
        továbbiakban: Házszabály) egyes rendelkezéseit. A Jat. 38.  §
        (2) bekezdése és a Házszabály 98. § (5) bekezdése alapján  az
        országgyűlési  képviselő  által előkészített  törvényjavaslat
        napirendre  tűzéséről az Országgyűlés dönt. Ezzel  szemben  a
        Kormány  által  T/3010. számon előterjesztett törvényjavaslat
        részletes   vitája  során,  “szinte  az  utolsó  pillanatban”
        benyújtott  kapcsolódó módosító javaslatok  megszavazása  azt
        eredményezte, hogy a “törvényjavaslat valamennyi §-a  helyébe
        jelentősen különböző rendelkezés lépett, és az eredetileg hét
        paragrafusból álló szöveg még négy paragrafussal egészült ki.
        Gyakorlatilag  az  előterjesztett és  elfogadott,  kapcsolódó
        módosító  javaslat  elnevezésű irományok összefüggő  egészet,
        tartalmilag egy tizenegy paragrafusból álló önálló képviselői
        indítványt,  azaz  teljesen  új törvényjavaslatot  képeznek.”
        Emellett az indítványozó azt is sérelmezi, hogy az Mgüt.  11.
        §  (1)  bekezdése a kihirdetéstől számítva csupán nyolc napot
        biztosít  a  hatályba lépésig. Ez – véli  az  indítványozó  –
        ellentétes  a  Jat. 12. § (3) bekezdésével, amely  szerint  a
        jogszabály    hatálybalépésének    időpontját    úgy     kell
        meghatározni,   hogy   kellő  idő   maradjon   a   jogszabály
        alkalmazására  való  felkészülésre.  Egy  másik  indítványozó
        megfogalmazása  szerint “a társadalom jelentős  részét  ilyen
        mértékben  érintő  törvényi rendelkezések  végrehajtásához  –
        alkotmányos szabályozást feltételezve is – mindenképpen  több
        év    kellene.”   Az   egyik   indítványozó   az    Alkotmány
        jogállamiságot  garantáló  2.  §  (1)  bekezdése  mellett   a
        szövetkezeti  tagok  és  a  vállalkozók  érdekeit   képviselő
        szervezetekről  rendelkező 4. §-ának  sérelmét  látja  abban,
        hogy    a    Kormány   elmulasztotta   az    egyeztetést    a
        törvényjavaslatról  az Országos Szövetkezeti  Tanáccsal  mint
        országos     érdekképviseleti    szervvel.    Az    indítvány
        megfogalmazása  szerint a “Kormány részéről intézményesen  (a
        törvény   előkészítésének  második  szakaszában,  amikor   is
        teljesen más alapállásban újrakezdték a kodifikációs  munkát)
        az  egyeztetés  elmaradt, noha rendszeresen  szorgalmaztuk  a
        véleményezés   lehetőségét.”   Egy   másik   indítványozó   a
        jogalkotási eljárással kapcsolatban azt kifogásolta, hogy – a
        Jat. 12. § (4) bekezdésével ellentétben – nem lépett hatályba
        az  Mgüt.-vel  egy  időben annak végrehajtási  rendelete.  Az
        Mgüt. 3. § (2) bekezdése előírja, hogy a kívülálló üzletrész-
        tulajdonosoknak   külön   kormányrendeletben    megállapított
        jogvesztő   határidőn  belül  kell  bejelenteniük   igényüket
        üzletrészeik  eladására. Mindezek alapján –  az  indítványozó
        szerint  –  a  végrehajtási rendelet egyidejű  megalkotásának
        elmulasztása sérti a jogbiztonságot. Emellett az indítványozó
        úgy  véli,  hogy  “a külön kormányrendeletre utalt  jogvesztő
        határidő     megállapítása    a    kívülálló    üzletrészesek
        vonatkozásában olyan alapvető jogot – másfelől  a  jogvesztés
        miatt:   kötelességet  –  határoz  meg,  amelyet  magában   a
        törvényben kellett volna szabályozni.”

        1.9.  Végezetül,  az  indítványozók kezdeményezték,  hogy  az
        Alkotmánybíróság    a   kihirdetésétől   kezdődő    hatállyal
        semmisítse  meg az Mgüt.-t és annak végrehajtási  rendeletét.
        Az egyik indítvány szerint a “jogbiztonság, valamint a magyar
        gazdaság  és  az  érintett szövetkezeti tagok  és  üzletrész-
        tulajdonosok   fontos   érdeke,  hogy   ne   jöjjenek   létre
        alkotmányellenes törvényen alapuló vagyonátruházások.”

        2.    Az    Alkotmánynak   az   indítványokban    hivatkozott
        rendelkezései a következők:

        “2.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
        jogállam.”
        “4.  §  A  szakszervezetek és más érdekképviseletek védik  és
        képviselik  a  munkavállalók,  a  szövetkezeti  tagok  és   a
        vállalkozók érdekeit.”
        “9. § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben
        a   köztulajdon  és  a  magántulajdon  egyenjogú  és  egyenlő
        védelemben részesül.
        (2)  A Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás
        jogát és a gazdasági verseny szabadságát.”
        “12.  § (1) Az állam támogatja az önkéntes társuláson alapuló
        szövetkezeteket, elismeri a szövetkezetek önállóságát.”
        “13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való
        jogot.
        (2)  Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és  közérdekből,
        törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen
        és azonnali kártalanítás mellett lehet.”
        “57.   §   (5)   A   Magyar   Köztársaságban   a   törvényben
        meghatározottak  szerint  mindenki  jogorvoslattal  élhet  az
        olyan  bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés  ellen,
        amely  a jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot
        –  a  jogviták  ésszerű időn belüli elbírálásának  érdekében,
        azzal   arányosan  –  a  jelenlévő  országgyűlési  képviselők
        kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja.”
        “70/A.  §  (1)  A Magyar Köztársaság biztosítja  a  területén
        tartózkodó  minden  személy számára  az  emberi,  illetve  az
        állampolgári  jogokat, bármely megkülönböztetés,  nevezetesen
        faj,  szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más  vélemény,
        nemzeti  vagy  társadalmi származás, vagyoni, születési  vagy
        egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
        (2)   Az   embereknek  az  (1)  bekezdés  szerinti  bármilyen
        hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
        (3)  A  Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását  az
        esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is
        segíti.”
        “70/B. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a
        munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához.”

        3.   Az   Alkotmánybíróság  eljárása   során   megkereste   a
        földművelésügyi és vidékfejlesztési minisztert,  valamint  az
        igazságügyi minisztert.

                                     II.

        Az  Alkotmánybíróság  először az  indítványozóknak  az  Mgüt.
        megalkotásával  és  hatályba  lépésével  kapcsolatos  formai,
        eljárási kifogásait bírálta el.

        1.   Az   Alkotmánybíróság  megvizsgálta,  hogy  sérti-e   az
        Alkotmánynak a jogállamiságról rendelkező 2. § (1) bekezdését
        és  az  érdekképviseletekről rendelkező 4. §-át  az,  hogy  a
        Kormány a jogszabály-előkészítés egyes szakaszaiban nem kérte
        ki   a   szövetkezetek  országos  érdekképviseleti  szervének
        véleményét.

        A Jat. a jogszabálytervezetek érdekképviseleti szervek általi
        véleményezésével kapcsolatban kimondja:
        “20.  §  A jogalkalmazó szerveket, a társadalmi szervezeteket
        és  az  érdekképviseleti szerveket be  kell  vonni  az  olyan
        jogszabályok tervezetének elkészítésébe, amelyek  az  általuk
        képviselt   és   védett   érdekeket,   illetőleg   társadalmi
        viszonyokat érintik.”
        “27.  §  A  Kormány  elé  terjesztendő  jogszabálytervezetről
        véleményt nyilvánítanak (...)
        c)  az  érdekelt  társadalmi szervezetek és  érdekképviseleti
        szervek.”

        Az Sztv. 2001. január 1-ig hatályban volt 113. §-a kimondta:
        “(1)    A   szövetkezeteket   vagy   azok   tagságát   érintő
        javaslatoknak a Kormány vagy az Országgyűlés elé  terjesztése
        előtt meg kell szerezni az érdekelt országos érdekképviseleti
        szerv,  illetőleg  a  közös, országos érdekképviseleti  szerv
        véleményét. Ha a véleményeltérés lényeges, azt döntés  végett
        a Kormány, illetve az Országgyűlés elé kell terjeszteni.
        (2)  A  közös,  országos  érdekképviseleti  szerv  előzetesen
        véleményt  nyilvánít az Országgyűlés és a Kormány hatáskörébe
        tartozó össz-szövetkezeti kérdésben.”

        Az   Alkotmánybíróság   gyakorlata   szerint   a   közhatalmi
        jogosítványokkal  nem rendelkező társadalmi, érdekképviseleti
        szervek   véleményének   beszerzése  a   jogszabály   közjogi
        érvényességének  nem  feltétele.  [7/1993.   (II.   15.)   AB
        határozat,  ABH  1993,  418,  419.;  50/1998.  (XI.  27.)  AB
        határozat,  ABH  1998,  387, 397.;  39/1999.  (XII.  21.)  AB
        határozat,  ABH  1999,  325, 349.] A  30/2000.  (X.  11.)  AB
        határozat   szerint  “a  jogszabály  által  kifejezetten   és
        konkrétan  megnevezett,  egyetértési,  illetve  véleményezési
        jogkörrel    rendelkező   szervezetek   –   a    demokratikus
        döntéshozatali   eljárásban  betöltött  szerepük   miatt   az
        egyeztetési kötelezettség vonatkozásában – közhatalminak, így
        a   jogalkotó  számára  megkerülhetetlennek  minősülnek.”   E
        határozat    kimondta,    hogy   Alkotmánybíróságnak    eseti
        mérlegeléssel  kell eldöntenie azt a kérdést,  hogy  a  külön
        törvényekben   meghatározott  jogalkotási  eljárási   szabály
        megszegése  súlyosságánál  fogva  adott  esetben  eléri-e  az
        alkotmánysértés szintjét. (ABK 2000. október, 335, 337-338.)

        Az  Alkotmánybíróság  jelen esetben megállapította,  hogy  az
        Sztv.  113.  §-a nem nevezett meg kifejezetten  és  konkrétan
        véleményezési  jogkörrel rendelkező szervezeteket,  hanem  az
        “érdekelt országos érdekképviseleti szerv, illetőleg a közös,
        országos  érdekképviseleti szerv”  véleményezését  írta  elő.
        Emellett  –  ahogyan arra az indítvány is utal – az  érintett
        érdekképviseleti   szervet   nem   zárták   el   teljesen   a
        véleménynyilvánítás   lehetőségétől,  mivel   a   jogszabály-
        előkészítés egy korábbi szakaszában kifejthette álláspontját.
        Mindezeket  tekintetbe  véve nem  állapítható  meg  az  Mgüt.
        alkotmányellenessége  önmagában  azért,  mert   az   érintett
        országos  érdekképviseleti  szerv a  jogszabály  előkészítése
        során  nem  élhetett maradéktalanul a Jat. és az Sztv.  által
        biztosított véleményezési lehetőségével.

        2.  Az  Alkotmánybíróság megvizsgálta azt az  alkotmányossági
        kifogást,  amely  szerint az Országgyűlés – a  jogállamiságot
        sértő  módon  –  egy kapcsolódó módosító javaslat  benyújtása
        nyomán  a  Kormány  által  előterjesztett  törvényjavaslattól
        minden pontjában eltérő törvényt fogadott el.

        A mezőgazdasági szövetkezeti üzletrészről szóló T/3010. számú
        törvényjavaslatot a Kormány nyújtotta be az  Országgyűléshez,
        a  javaslat  előadója  a földművelésügyi és  vidékfejlesztési
        miniszter   volt.  Közvetlenül  a  törvényjavaslat  részletes
        vitájának   lezárása   előtt  (2000.  december   5-én)   négy
        országgyűlési képviselő T/3010/31. számon kapcsolódó módosító
        javaslatot   terjesztett   elő,   amely   a   törvényjavaslat
        valamennyi  rendelkezésének  megváltoztatását  javasolta.  Az
        Országgyűlés  december 19-i ülésnapján az ebben a  kapcsolódó
        módosító javaslatban szereplő tartalommal fogadta el az Mgüt.-
        t.  Az indítványozó ezzel összefüggésben azt sérelmezte, hogy
        a  kapcsolódó  módosító javaslat valójában  képviselők  által
        előterjesztett önálló törvényjavaslat, amelynek megvitatására
        nem  kerülhetett  volna  sor a Kormány  által  előterjesztett
        törvényjavaslat tárgyalásának keretei között.

        A    Házszabály    102.   §   (1)   bekezdése    alapján    a
        törvényjavaslathoz  módosító  javaslatot  az  általános  vita
        lezárásáig,   a   módosító  javaslathoz  kapcsolódó   további
        módosító   javaslatot  a  részletes  vita  lezárásáig   lehet
        benyújtani.  A T/3010/31. számú kapcsolódó módosító  javaslat
        benyújtására  a  részletes vita lezárását  megelőzően,  tehát
        megfelelő időben került sor.

        A  Házszabály  alapján lehetőség van arra, hogy a  képviselők
        egy   törvényjavaslatnak   akár  az  összes   rendelkezéséhez
        módosító,  illetve kapcsolódó módosító javaslatot  nyújtsanak
        be,  amelynek elfogadásáról vagy elvetéséről végső  soron  az
        Országgyűlés  dönt.  Ezért  alkotmányossági  szempontból  nem
        kifogásolható,  hogy  az  Országgyűlés  a  T/3010/31.   számú
        kapcsolódó   módosító   javaslatban  foglaltakkal   megegyező
        tartalommal fogadta el az Mgüt.-t.

        Következésképpen – az indítványban felvetett kifogás  alapján
        – nem állapítható meg, hogy eljárása során az Országgyűlés az
        Mgüt.   közjogi  érvénytelenségét  eredményezően  megsértette
        volna a Házszabály rendelkezéseit.

        3.  Az  egyik  indítványozó szerint az Mgüt.-nek  a  hatályba
        lépésére  vonatkozó rendelkezése ellentétes a jogállamiságból
        következő jogbiztonság követelményével.

        Az  Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a jogszabály hatályba
        lépésének időpontját úgy kell meghatározni, hogy a jogalanyok
        számára  legyen tényleges lehetőség arra, hogy magatartásukat
        a   jog  előírásaihoz  tudják  igazítani.  Kellő  időt   kell
        biztosítani  arra,  hogy az érintettek a jogszabály  szövegét
        megismerhessék,   és  eldöntsék,  miként   alkalmazkodnak   a
        jogszabály  rendelkezéseihez.  A  jogszabály  kihirdetése  és
        hatályba    lépése   közötti   “kellő   idő”    mértékét    a
        jogszabálytervezet  kidolgozójának,  illetve  a  jogalkotónak
        esetileg  kell  vizsgálnia,  az  adott  jogszabály  jellegét,
        valamint   a   jogszabály  végrehajtására  való  felkészülést
        befolyásoló  egyéb  tényezőket alapul  véve.  Alkotmányossági
        szempontból  az bírálható el, hogy a jogalkotó  biztosított-e
        az  érintettek számára legalább minimális felkészülési  időt,
        vagyis  lehetőségük  volt-e  az  érintetteknek  a  jogszabály
        előzetes    megismerésére.   Alkotmányellenesség    csak    a
        felkészülésre  szolgáló  időtartam kirívó,  a  jogbiztonságot
        súlyosan  veszélyeztető vagy sértő hiánya esetén  állapítható
        meg.  [34/1991. (VI. 15.) AB határozat, ABH 1991,  170,  173-
        174.;  7/1992.  (I.  30.) AB határozat, ABH  1992,  45,  47.;
        25/1992.  (IV.  30.)  AB  határozat,  ABH  1992,  131,  132.;
        28/1992. (IV. 30.) AB határozat, ABH 1992, 155-159.; 41/1997.
        (VII.  1.) AB határozat, ABH 1997, 292, 298.; 723/B/1998.  AB
        határozat, ABH 1999, 795, 798-780.]

        Az  Mgüt.  a Magyar Közlöny 2000. évi 129. számában, december
        23-án  került kihirdetésre, és a 11. § (1) bekezdése  alapján
        2001.  január  1-jén  lépett  hatályba.  Az  Alkotmánybíróság
        álláspontja  szerint  az  érintett jogalanyoknak  lehetőségük
        volt  arra, hogy ez alatt a minimális felkészülési idő  alatt
        az  elfogadott jogszabály szövegét megismerjék.  Emellett  az
        Alkotmánybíróság tekintetbe vette azt is, hogy az  Mgüt.  nem
        tartalmaz  olyan magatartási szabályt, amelynek  kizárólag  a
        hatályba  lépés napján vagy közvetlenül azt követően lehetett
        volna eleget tenni, illetve amelynek azonnali nem teljesítése
        szankciót vont volna maga után. Mindebből következik, hogy az
        Mgüt.-nek  a hatályba lépésről rendelkező 11. § (1) bekezdése
        nem   ellentétes   a   jogállamiságból  fakadó   jogbiztonság
        követelményével.

        4. Az Alkotmánybíróság azt is vizsgálta, hogy nem jelenti-e a
        jogállamiság  alkotmányos  elvének  sérelmét   az,   hogy   a
        kívülálló  üzletrész-tulajdonosok  igénybejelentésére  előírt
        jogvesztő  határidőt  tartalmazó  végrehajtási  rendeletet  a
        Kormány  nem az Mgüt. hatálybalépésével egyidejűleg  léptette
        hatályba.  A  Jat.  12. § (4) bekezdésében foglaltak  szerint
        ugyanis a jogszabályt és végrehajtási jogszabályát egy időben
        kell hatályba léptetni. Ezzel szemben az Mgüt. 2001. január 1-
        jén, az Mgütr. pedig 2001. március 3-án lépett hatályba.

        Ahogyan   azt   az   Alkotmánybíróság   a   479/E/1997.    AB
        határozatában  megállapította, az  Alkotmánybíróságról  szóló
        1989.  évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 49.  §  (1)
        bekezdése    alapján   a   jogalkotói   feladat    késedelmes
        teljesítése,  sőt  még  annak  elmulasztása  sem   tekinthető
        önmagában  alkotmányellenesnek. Nincs az  Alkotmányban  olyan
        előírás, amely szerint valamely jogszabályi határidő  be  nem
        tartása, pusztán a mulasztás okán, alkotmányellenessé  válna.
        (ABH  1998,  967, 968-969.) A mulasztás alkotmányellenességét
        csak   akkor   lehet  megállapítani,  ha  az   önmagában   is
        alkotmányellenes  helyzetet  idézett  elő.  1080/D/1997.   AB
        határozat, ABH 1998, 1043, 1046. Az Alkotmánybíróság mindezek
        alapján  azt  vizsgálta,  hogy a  Kormány  jogszabályalkotási
        késedelme párosul-e alkotmányellenességgel. Az Mgüt. 3. § (2)
        bekezdése   szerint  az  alanyi  jogú  kívülálló   üzletrész-
        tulajdonos az Mgüt. végrehajtására kiadott kormányrendeletben
        meghatározott jogvesztő határidőn belül jelentheti be igényét
        az   üzletrész  eladására.  Az  Alkotmánybíróság   megítélése
        szerint  ez  a  szabályozási  kötelezettség  nem  vonható  az
        Alkotmányban  meghatározott  alapvető  jogok  szabályozásának
        körébe,  és az Mgüt. nem a Jat. 15. § (2) bekezdésébe  ütköző
        módon   ad  felhatalmazást  alapvető  jogok  és  kötelességek
        rendeleti  szabályozására. Mindemellett az  a  tény,  hogy  a
        Kormány a Jat. 12. § (4) bekezdéséből fakadó rendeletalkotási
        kötelezettségét  késedelmesen teljesítette,  semmiképpen  sem
        járhat a felhatalmazást tartalmazó törvény, jelen esetben  az
        Mgüt. megsemmisítésével. Következésképpen a jogszabályalkotás
        késedelme nem eredményezett alkotmányellenességet.

                                    III.

        Az  Alkotmánybíróság  az  Mgüt.  alkotmányosságának  tartalmi
        vizsgálata  előtt áttekintette a szövetkezeti  üzletrészekkel
        kapcsolatos,  jelen ügyben is irányadó gyakorlatát,  valamint
        az üzletrészeket érintő jogi szabályozást.

        1.  A  szövetkezetek  a hatályos magyar jogban  a  gazdálkodó
        szervezetek speciális típusának minősülnek [Sztv. 3. §; az új
        szövetkezetekről   szóló   2000.   évi   CXLI.   törvény   (a
        továbbiakban:  Sztv2.) 3. § (1) bekezdés]. Ebből  következik,
        hogy a szövetkezeteknek mint a gazdasági élet nem természetes
        személy  jogalanyainak a gazdasági-szervezeti autonómiája  az
        Alkotmánynak a szövetkezeti önállóságról rendelkező 12. § (1)
        bekezdése  mellett  a  piacgazdaságot  deklaráló  9.  §   (1)
        bekezdésén  alapul. A szövetkezetek önállóságának alkotmányos
        védelmét  ezek mellett a vállalkozáshoz való jog  [9.  §  (2)
        bekezdés],  a  tulajdonhoz való jog  [13.  §  (1)  bekezdés],
        valamint  az  egyesülési szabadság [63. §  (1)  bekezdés]  is
        biztosítja.  [595/B/1992. AB határozat, ABH 1996,  383,  387-
        388.;  598/B/1993.  AB határozat, ABH  1998,  557,  561.]  Az
        Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a szövetkezetek  és  ezen
        belül a mezőgazdasági szövetkezetek tulajdonát nem illeti meg
        több  védelem,  mint a gazdasági élet más szereplőinek  saját
        tulajdonát, illetve mint a tulajdont általában. [21/1990. (X.
        4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 80.]

        2. Az Alkotmánybíróság már több határozatában foglalkozott  a
        gazdasági  rendszerváltás  idején megvalósított  szövetkezeti
        átalakítással.  A testület következetesen azt az  álláspontot
        képviselte,   hogy  a  gazdasági  rendszerváltás   idején   a
        szövetkezeti   tulajdon  átalakítása  az  állam   alkotmányos
        kötelessége    volt.    Az    Alkotmánybíróság    “rendkívüli
        körülménynek” minősítette, hogy az államnak rendeznie kellett
        az   elmúlt   rendszer   magántulajdont   sértő   működésének
        következményeit,   egyúttal   meg   kellett   teremtenie    a
        piacgazdaság  intézményi alapjait. E körülmények  indokolták,
        hogy az autonómián alapuló szövetkezeti rendszer létrehozását
        az  állam  “kényszer-átalakítás” formájában valósította  meg.
        [16/1991. (IV. 20.) AB határozat, ABH 1991, 58, 63.; 28/1991.
        (VI.  3.)  AB  határozat, ABH 1991, 88, 107.; 15/1993.  (III.
        12.)  AB  határozat,  ABH  1993, 112,  117.;  595/B/1992.  AB
        határozat, ABH 1996, 383, 385.; 598/B/1993. AB határozat, ABH
        1998, 557, 560.]

        3.    A    szövetkezeti   üzletrészt   először    az    ipari
        szövetkezetekről  szóló 1971. évi 32.  törvényerejű  rendelet
        módosításáról  szóló  1989.  évi  12.  törvényerejű  rendelet
        intézményesítette. Az Országgyűlés 1992-ben – a szövetkezetek
        kényszerátalakításának keretében – ezt  az  intézményt  vette
        alapul  és szélesítette ki az akkor működő többi szövetkezeti
        típusra, a mezőgazdasági és a fogyasztási szövetkezetekre.  A
        –   részjegytőkével   és   a   termőfölddel   csökkentett   –
        szövetkezeti    vagyon    vagyonnevesítés    útján    történő
        felosztásáról  az  Sztv.  hatálybalépéséről  és  az  átmeneti
        szabályokról  szóló  1992. évi II. törvény  (a  továbbiakban:
        Ámtv.)  3-12.  §-ai  rendelkeztek.  A  vagyon  nevesítése  és
        felosztása  során  az  Ámtv.-ben  meghatározott  alanyi   kör
        üzletrész juttatására szerzett jogosultságot. Az Ámtv. 6. §-a
        és  8.  § (2) bekezdése meghatározta, hogy a szövetkezeteknek
        kiket  kell  vagyonnevesítésben részesíteniük,  a  8.  §  (1)
        bekezdése  pedig  lehetővé  tette a szövetkezeti  közgyűlések
        számára,  hogy üzletrészt juttassanak egy másik meghatározott
        alanyi    kör   számára   is.   A   jogalkotó   a    kötelező
        vagyonnevesítésnél  a  tagsági  (volt  tagsági)   jogviszonyt
        tekintette  a  jogosultság alapjának,  a  fakultatív  esetben
        pedig   a  szövetkezetnél  fennállt,  munkavégzésre  irányuló
        jogviszonyt,    illetve   az   örökösi    minőséget.    Ennek
        eredményeként   az   egyes  szövetkezetek  üzletrésztőkéjéből
        részesedtek  (részesedhettek) –  az  Ámtv.-ben  meghatározott
        feltételek  alapján – a szövetkezet tagjai,  volt  tagjai  és
        olyan  személyek  is, akik sohasem voltak szövetkezeti  tagok
        (tagok   örökösei,   szövetkezeti   alkalmazottak,   kisegítő
        családtagok).   Az   Ámtv.  10.  §-a   százalékos   mértékben
        meghatározta  azokat  a szempontokat, amelyeket  alapul  véve
        kellett a közgyűlésnek megállapítania az egyes üzletrészeket.

        Az   Alkotmánybíróság   több   határozatában   alkotmányosnak
        minősítette   a   vagyonnevesítés   jogintézményét    és    a
        vagyonnevesítésben részesülők körének meghatározását  is.  Az
        Ámtv.-nek a kötelező vagyonnevesítést előíró szabályai nem  a
        korábbi  tulajdoni  igényeket újították fel.  A  szövetkezeti
        tagoknak  ugyanis  nem volt alkotmányos joguk  arra,  hogy  a
        szövetkezeti  tulajdont oszthatóvá tegyék, és  annak  részeit
        magántulajdonként megkapják. Az Alkotmánybíróság többször  is
        hangsúlyozta,   hogy  rendkívüli  körülménynek   minősült   a
        szövetkezetek   átalakítása   önálló,   vállalkozási   típusú
        szövetkezetekké. Az Ámtv. előírásai, illetve  korlátozásai  a
        gazdasági   rendszerváltás  jellegéből  adódó   egyszeri   és
        átmeneti  beavatkozások voltak, és az átalakult szövetkezetek
        további   átalakulását  ilyen  jellegű  korlátozás  már   nem
        terheli. [28/1991. (VI. 3.) AB határozat, ABH 1991, 88,  106-
        107.;   424/B/1994.  AB  határozat,  ABH  1995,  692,   697.;
        831/B/1992. AB határozat, ABH 1995, 622, 624.; 595/B/1992. AB
        határozat, ABH 1996, 383, 388-389.]

        4.  Szövetkezeti üzletrészre vonatkozó szabályokat  tartalmaz
        az Sztv. 55. § (1) bekezdése is, amely kimondja:
        “A szövetkezet az eredménytartalékból és a tőketartalékból  a
        közgyűlés döntése szerint
        a)   üzletrésztőkét   képezhet,  melyből   tagjainak   –   az
        alapszabály   rendelkezésének   megfelelően   –    üzletrészt
        juttathat, illetve
        b)  üzletrésztőkét  növelhet, melynek összege  az  üzletrész-
        tulajdonosok   között   az   üzletrészek   arányában    kerül
        felosztásra.  Üzletrész  tőkenövelés  esetén  az  alapszabály
        rendelkezései szerint üzletrésszel nem rendelkező tag részére
        is juttatható üzletrész.
        Az  üzletrésztőkéből az üzletrész-tulajdonosra eső részről  a
        jogosult  kérésére  névre szóló értékpapírt  kell  kiállítani
        (szövetkezeti üzletrész).”

        A   különböző  módon  létrejött  üzletrészek  jellemzői  –  a
        megszerzésükre  eredetileg  jogosultak  körét  leszámítva   –
        azonosak: az üzletrész átruházható, örökölhető, a szövetkezet
        adózott eredményéből évente osztalékra jogosít, ugyanakkor az
        üzletrésztőke  felhasználható a veszteség  fedezésére  [Sztv.
        55.  §  (2)  és  56.  §  (1) bekezdése].  “Az  üzletrész  nem
        jogosítja  fel  tulajdonosát (sem a tagot,  sem  a  kívülálló
        tulajdonost)   arra,  hogy  a  szövetkezettől  az   üzletrész
        ellenértékét  akár  pénzben,  akár  természetben  követelje.”
        [598/B/1993. AB határozat, ABH 1998, 557, 561.] Az  üzletrész
        tulajdonosát  e  jogcíme  alapján  –  a  2001.  január  1-jét
        megelőző  állapot  szerint  – a közgyűlésen  tanácskozási  és
        javaslattételi jog illeti meg [Sztv. 56. § (4) bekezdés].

        A magyar szövetkezeti jogban a tagsági jogviszony fennállását
        a  részjegy  igazolja.  Az Sztv. 52. §-a  szerint  a  tag  az
        alapszabályban  meghatározott  számú  és  összegű  részjegyet
        jegyezhet.  Alapításkor és belépéskor – a  lakásszövetkezetek
        kivételével – egy részjegy jegyzése kötelező. Az  53.  §  (1)
        bekezdésének második mondata kimondja, hogy a részjegy  másra
        nem   ruházható   át,  és  a  szövetkezeti  tagnak   harmadik
        személlyel  szemben  fennálló kötelezettsége  miatt  bírósági
        végrehajtás alá nem vonható. Az 53. § (2) bekezdés alapján  a
        részjegy  a  szövetkezet  adózott  eredményéből  részesedésre
        jogosít,  ugyanakkor  a részjegytőke a  veszteség  fedezésére
        felhasználható  [Sztv.  69.  §  (1)  bekezdés].   A   tagsági
        jogviszony  megszűnésekor  a részjegy  összegét  vissza  kell
        fizetni,   kivéve,  ha  a  szövetkezetnek  nincs  felosztható
        vagyona.  Mivel  a részjegy tulajdonosa a szövetkezet  tagja,
        ezért szavazati joggal rendelkezik a közgyűlésen [Sztv. 45. §
        (1) bekezdés c) pont].

        5.1.  Az  Alkotmánybíróság az 598/B/1993. AB  határozatban  a
        tulajdonhoz  való  joggal  és  a  hátrányos  megkülönböztetés
        tilalmával  összefüggésben foglalkozott a szövetkezeti  tagok
        és  az  üzletrész-tulajdonosok  eltérő  jogi  helyzetével.  A
        testület  abból  indult  ki, hogy  a  szövetkezetet  a  tagok
        alkotják.   “Az   Sztv.   a  szövetkezeti   tagsági   viszony
        szabályozása körében határozza meg azokat a jogokat, melyek a
        tagokat  megilletik,  ezek között  azt,  hogy  a  közgyűlésen
        tanácskozási és szavazati joggal részt vehetnek  [45.  §  (1)
        bekezdés  c)  pontja].  A  szövetkezeti  tag  tagi  jogállása
        természetesen összefüggésben van a tulajdonhoz való  jogával,
        tekintettel  a vagyoni hozzájárulás és a szövetkezeti  vagyon
        feletti    rendelkezésben    való   részvétel    tulajdonjogi
        kérdésekkel szorosan összefüggő jellegére. A szövetkezeti tag
        emellett  tulajdonosa  lehet  szövetkezeti  üzletrésznek  is,
        amely   őt   az   üzletrészhez  mint  értékpapírhoz   fűződő,
        jogszabályban  meghatározott jogokkal ruházza  fel.  (...)  A
        kívülálló   üzletrész-tulajdonos  –   mivel   nem   tagja   a
        szövetkezetnek – csak azokkal a jogokkal rendelkezik,  melyek
        az  üzletrészből  magából következnek.  Hogy  melyek  ezek  a
        jogok,  azt  a törvényhozó a tulajdonhoz való jog  figyelembe
        vételével   szabadon  állapítja  meg.  Ennek  megfelelően   a
        jogalkotó  nem gátolhatja meg, hogy az üzletrész-tulajdonosok
        az   üzletrésszel  rendelkezzenek,  nem  gátolhatja  meg,  de
        szabályok    közé   szoríthatja,   hogy   azt    megszerezzék
        (szerzőképesség), és az üzletrészhez kapcsolódó, vele  együtt
        megszerzett  jogokat  korlátozásuk vagy elvonásuk  esetén  az
        elvonás   jellegétől  függően  állag-  vagy  értékgaranciával
        kompenzálnia kell [Vö.: 64/1993. (XII. 22.) AB határozat]. De
        az  Alkotmány  egyetlen rendelkezése sem  zárja  ki,  hogy  a
        jogalkotó   a  gazdálkodó  szervezeteket  különbözőféleképpen
        szabályozza és ezen különböző gazdálkodó szervezetek esetén a
        szervezet  tagjai  és  a szervezethez más  vagyoni  kapcsolat
        útján  tartozó  személyek  viszonyai  eltérőek  legyenek.   A
        kívülálló  üzletrész-tulajdonosok az üzletrész megszerzésekor
        annyi  jogot  szereztek meg, amennyit az Sztv.  és  az  Ámtv.
        vonatkozó  rendelkezései biztosítottak.  Az  üzletrész  (...)
        leírt    jellegzetességei   kielégítik   az    alkotmányosság
        követelményeit.” (ABH 1998, 557, 562.)

        5.2.  Az  Alkotmánybíróság  imént idézett  határozatában  nem
        találta   hátrányos  megkülönböztetésnek,  hogy  a  kívülálló
        üzletrész-tulajdonosok nem rendelkeznek  szavazati  joggal  a
        közgyűlésben.  “A  vizsgálat alá vont Sztv.-beli  rendelkezés
        nem  azonos jogosultakra tartalmaz eltérő szabályokat. Az 56.
        §   (4)   bekezdése  nem  az  üzletrész-tulajdonosok  homogén
        csoportján  belül  tesz különbséget tag és kívülálló  között,
        hanem  eltérő  szabályozást tartalmaz a tagra és  a  nem  tag
        üzletrész-tulajdonosra nézve. (...) A vizsgált esetben  tehát
        a  tag  üzletrész-tulajdonos nem azért vehet részt  szavazati
        joggal   a   közgyűlésen,  (...)  mert  ő  olyan   üzletrész-
        tulajdonos,   akinek  többletjogai  vannak   más   üzletrész-
        tulajdonosokkal   szemben,  hanem  azért,   mert   ő   tagja,
        alkotmányos  önrendelkezési jogának  felhasználásával  alkotó
        eleme a szövetkezetnek.” (ABH 1998, 557, 563.)

        6.    Az   Alkotmánybíróságnak   a   korábbi   határozataiban
        kialakított  gyakorlata mellett tekintetbe  kell  venni  azt,
        hogy  a  tagokat  megillető részjegy,  valamint  a  tagok  és
        kívülállók    tulajdonában    lévő    üzletrész    párhuzamos
        szabályozása   a   mai   formájában   atipikus,    nemzetközi
        összehasonlításban is kivételesnek számító jogintézmény.  Nem
        hagyható  figyelmen kívül az sem, hogy a jogalkotó az  Sztv.-
        ben  nem  szabályozta a szövetkezeti üzletrészhez  kapcsolódó
        jogosítványok sorsát a szövetkezetek átalakulásának esetében,
        továbbá   nem  rendelkezett  az  üzletrésznek  a  szövetkezet
        elhatározásán alapuló megszüntetéséről, illetve az üzletrészt
        megtestesítő értékpapír bevonásáról, megsemmisítéséről.

        Az  Alkotmánybíróság megállapítása szerint az  Alkotmány  nem
        zárja  ki,  hogy a jogalkotó gazdaságpolitikai  megfontolások
        alapján  a szövetkezeti üzletrészek megszüntetéséről döntsön,
        és  a  vagyoni  hozzájárulásokról,  részesedésekről  egységes
        szempontok   szerint  rendelkezzen.  Az  Alkotmánybíróság   a
        33/1993.  (V.  28.)  AB  határozatban  kifejtette,  hogy   az
        Alkotmány    –    a   piacgazdaság   deklarálásán    túl    –
        gazdaságpolitikailag  semleges,  ezért   a   jogalkotó   nagy
        szabadsággal   rendelkezik  az  állam   gazdaságpolitikájának
        meghatározása  terén.  (ABH  1993,  247,  249-250.)  Mindezek
        alapján   a   jogalkotó  mérlegelheti,   hogy   az   1992-ben
        létrehozott  szövetkezeti üzletrész jogintézménye  az  elmúlt
        évtizedben  alkalmasnak bizonyult-e a kívánt  jogalkotói  cél
        elérésére.

                                     IV.

        Az  Alkotmánybíróság  a  tartalmi  alkotmányossági  kifogások
        közül  először  azt  vizsgálta meg, hogy az  Mgüt.  szabályai
        sértik-e az Alkotmány 13. §-át.

        1. Az Mgüt. alapkoncepcióját megfogalmazó rendelkezés a 2.  §
        (1)   bekezdésében   található,  amely   kimondja,   hogy   a
        mezőgazdasági  szövetkezetek  –  a  törvényben  meghatározott
        eljárás    szerint    –    kötelesek   a   vagyonnevesítéskor
        megállapított   névértéken  megvásárolni  az   “alanyi   jogú
        kívülálló   üzletrészesek”   üzletrészeit.   Az    Mgüt.    a
        mezőgazdasági szövetkezeti üzletrészekhez fűződő, az Sztv. és
        az    Ámtv.   által   1992-ben   megállapított   jogokat   és
        kötelezettségeket  úgy rendezi át, hogy a szövetkezeteket  az
        üzletrészek  névértékének  kifizetésére  kötelezi   a   külső
        üzletrészesek   meghatározott   csoportja   számára   –    az
        üzletrészek tényleges értékére tekintet nélkül.

        Az  Sztv. alapján az üzletrész tulajdonosa – e jogcímen – nem
        tagja  a szövetkezetnek, és nem rendelkezik tulajdonjoggal  a
        szövetkezeti  vagyonnak  az üzletrészével  megegyező  mértékű
        része  felett. Az üzletrész tulajdonosa a Sztv.  alapján  nem
        jogosult    arra,   hogy   a   szövetkezettől   üzletrészének
        ellenértékét  akár  pénzben,  akár  természetben   követelje.
        [598/B/1993.  AB határozat, ABH 557, 561.] Az üzletrészes  az
        üzletrészről  kiállított  értékpapír  tulajdonosa,  akinek  e
        tulajdonából  következően a szövetkezet adózott  eredményéből
        évente  részesedésre  (osztalékra)  van  joga.  [56.  §   (1)
        bekezdés]  Az  Sztv. a szövetkezetet arra kötelezi,  hogy  az
        üzletrésztőkéből  az  üzletrész-tulajdonosra  eső  részről  a
        jogosult kérésére névre szóló értékpapírt állítson ki [55.  §
        (1)  bekezdés],  és  –  eredményes  gazdálkodás  esetén  –  a
        jogosultnak  arányos  részesedést  biztosítson   az   adózott
        eredményből.  Az  Sztv.  61.  §  (2)  bekezdése   szerint   a
        szövetkezet  éves  kiosztható eredményének nagyobb  részét  a
        személyes közreműködés arányában a tagoknak kell kifizetni.

        Az   Sztv.-nek  ezek  a  szabályai  vonatkoznak   azokra   az
        üzletrészesekre  is, akik az Ámtv. alapján a  vagyonnevesítés
        során   tagként  vagy  kívülállóként  jutottak  üzletrészhez.
        (Ámtv.  5.  §  második mondata) Az Ámtv. 10. § (1)  bekezdése
        kimondta: “Az üzletrész mértékét úgy kell meghatározni,  hogy
        az  feleljen  meg  a  nevesíthető  vagyon  létrehozásában  és
        gyarapításában való közrehatás mértékének. Ennek során – a 4.
        §  (3)  bekezdése  szerinti kisszövetkezet  kivételével  –  a
        nevesíthető  vagyon  értékének legalább a  40  százalékáig  a
        tagsági    viszony   időtartamát,   valamint   a    személyes
        közreműködés súlyát és arányát, legalább 20 százalékáig pedig
        a  vagyoni  hozzájárulás mértékét kell  alapul  venni.  Ha  a
        vagyoni  hozzájárulás címén részesítendő jogosultak  száma  a
        vagyoni hozzájárulást teljesítettekéhez képest kisebb,  a  20
        százalékos  határ  ennek  arányában csökkenthető.  A  vagyoni
        hozzájárulás    címén   részesítendő   jogosultak    számának
        megállapításánál  több örökös esetén a vagyoni  hozzájárulást
        teljesített jogelődöt kell figyelembe venni.”

        Az  Alkotmánybíróság  –  korábbi határozataiból  kiindulva  –
        jelen ügyben megfogalmazza, hogy a kötelezően [Ámtv. 6. §; 8.
        §  (2)  bekezdés],  valamint a közgyűlés  döntésétől  függően
        [Ámtv.  8.  §  (1) bekezdés] vagyonnevesítésben részesülőknek
        nem  volt alkotmányosan védett tulajdoni igényük az üzletrész
        juttatására,   és   a   vagyonnevesítéssel   nem    szereztek
        tulajdonjogot  a  szövetkezeti vagyon  meghatározott  hányada
        felett.  A  vagyonnevesítésben  részesítettek  nem  tulajdoni
        szempontok    alapján,   például   tőkebefektetés,    vagyoni
        hozzájárulás     ellenértékeként    jutottak    üzletrészhez.
        [595/B/1992.  AB határozat, ABH 1996, 383, 386.;  598/B/1993.
        AB határozat, ABH 1998, 557, 559.]

        2. Az Alkotmánybíróság szerint az Mgüt. szabályozása, amely e
        törvény   2.   §   (1)  bekezdésén  alapul,  az   alkotmányos
        tulajdonvédelem  körébe  eső  szövetkezeti  vagyon   bizonyos
        részének,   egyes   esetekben   akár   egészének   közhatalmi
        eszközökkel történő elvonását jelenti. A jogalkotó ugyanis az
        Mgüt.-ben  arra  kötelezett egyes magánjogi  jogalanyokat  (a
        mezőgazdasági  szövetkezeteket), hogy saját vagyonuk  terhére
        más  magánjogi  jogalanyoknak (az  Ámtv.  alapján  üzletrészt
        szerzőknek és azok jogutódainak) kifizetést teljesítsenek. Az
        üzletrészek  tényleges értékére tekintet  nélküli  kifizetési
        kötelezettséget  törvény írja elő, és a konkrét  esetekben  a
        megyei  földművelésügyi  hivatal mint  közigazgatási  hatóság
        gondoskodik  a  vételár  kifizetéséről.  [Mgüt.  2.   §   (5)
        bekezdés, 3. §, 4. §]

        3. Az Alkotmánybíróság szerint az érintett szövetkezeteket az
        üzletrész  névértéken való kifizetésének fedezetéül  szolgáló
        szövetkezeti  vagyon tekintetében is megilleti  az  Alkotmány
        13.  §-ában  biztosított tulajdonhoz  való  jog  védelme.  Az
        Alkotmánybíróság  a  64/1993.  (XII.  22.)  AB  határozatában
        mondta ki először, hogy az Alkotmány a tulajdonjogot mint  az
        egyéni   cselekvési  autonómia  hagyományos  anyagi   alapját
        részesíti  védelemben. (ABH 1993, 373, 380.)  Az  alkotmányos
        tulajdonvédelem    a    polgári    jogi    értelemben    vett
        tulajdonvédelmen  túlterjeszkedve  biztosítja  azt,  hogy   a
        tulajdonhoz való jog alanyai az életviszonyokat és  gazdasági
        kapcsolatokat  alakító  gazdasági  döntéseket   önállóan   és
        szabadon  hozzák  meg.  Ez magyarázza,  hogy  az  alkotmányos
        tulajdonvédelem   nemcsak  a  polgári  jogilag   a   tulajdon
        közvetett  tárgyának minősülő dolgokra terjed  ki,  hanem  az
        egyéb  dologi  jellegű vagyoni jogokra és  egyes  nem  dologi
        jellegű  vagyoni jogosultságokra is. A cselekvési autonómiára
        hivatkozva  részesítette  védelemben  az  Alkotmánybíróság  –
        egyebek  mellett  – a helyi önkormányzatok,  az  egyházak,  a
        köztestületek vagyonát. Az alkotmányos tulajdonvédelem  addig
        terjedhet,  amíg  a  védeni kívánt jogosultságok  a  tulajdon
        személyes autonómiát biztosító feladatát látják el. [17/1992.
        (III.  30.)  AB határozat, ABH 1992, 104, 108.; 33/1992.  (V.
        29.) AB határozat, ABH 1992, 188, 190.; 4/1993. (II. 12.)  AB
        határozat,  48, 66-67, 72.; 43/1995. (VI. 30.) AB  határozat,
        ABH  1995,  188,  195.; 40/1997. (VII. 1.) AB határozat,  ABH
        1997, 282, 286-287.]

        Az Alkotmánybíróság tulajdonvédelmi felfogása összhangban van
        az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatával.
        Az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és
        az  alapvető  szabadságok védelméről  szóló,  Rómában,  1950.
        november  4-én kelt Egyezmény első kiegészítő jegyzőkönyvének
        első cikke kimondja: “Minden természetes vagy jogi személynek
        joga  van  javai  tiszteletben tartásához. Senkit  sem  lehet
        tulajdonától  megfosztani, kivéve, ha  ez  közérdekből  és  a
        törvényben  meghatározott feltételek, valamint  a  nemzetközi
        jog  általános elvei szerint történik.” A strasbourgi esetjog
        szerint  az Egyezmény első kiegészítése – az ingó és ingatlan
        dolgok  védelmén túlmenően – a természetes és jogi  személyek
        gazdasági életben való részvételhez fűződő érdekeinek  széles
        körét  részesíti védelemben. Az Alkotmánybíróság  a  64/1993.
        (XII.  22.) AB határozatban megjegyezte, hogy “a javak  békés
        élvezetéhez  való jog” szélesebb védelmet nyújt  a  technikai
        értelemben  vett,  polgári  jog szerinti  tulajdonénál.  (ABH
        1993, 373, 380.)

        Az  Alkotmánybíróság  úgy ítélte meg,  hogy  az  Mgüt.  által
        előírt   kifizetési   kötelezettség  közvetlenül   érinti   a
        mezőgazdasági   szövetkezeteknek  mint   a   gazdasági   élet
        alanyainak   vagyoni   autonómiáját.   A   szövetkezetek   az
        üzletrészek    –    tényleges   értékére   tekintet    nélkül
        meghatározott    –    vételárának   kifizetésére    vonatkozó
        kötelezettségüknek  saját  vagyonuk  terhére,  saját  pénzük,
        illetve  bankszámlapénzük kifizetésével  tehetnek  eleget.  A
        kifizetéshez szükséges források biztosítása megkövetelheti  a
        szövetkezeti tulajdonban lévő dolgok, illetve – a szintén  az
        alkotmányos tulajdonvédelem körébe eső – egyes vagyoni értékű
        jogok  elidegenítését vagy megterhelését. Következésképpen  a
        kifizetési    kötelezettség   az   Alkotmány    13.    §-ában
        megfogalmazott tulajdonhoz való jogot érinti.

        4.   Az   Alkotmánybíróság  megítélése  szerint   alkotmányos
        szempontból    nem   indokolható,   hogy    az    üzletrészek
        megszüntetésére   a   szövetkezeteket   terhelő,    kizárólag
        névértéken   történő   fizetési   kötelezettség   előírásával
        kerüljön   sor.   “A   kívülálló  üzletrész-tulajdonosok   az
        üzletrész megszerzésekor annyi jogot szereztek meg,  amennyit
        az  Sztv. és az Ámtv. vonatkozó rendelkezései biztosítottak.”
        598/B/1993.  AB határozat, ABH 1998, 557, 562. E határozatból
        fakadóan  a  kívülálló üzletrész-tulajdonosok közvetlenül  az
        Alkotmány  alapján nem támaszthatnak igényt az üzletrészekhez
        kapcsolódó jogosítványok bővítésére. Az Sztv. és az Ámtv.  az
        Alkotmánybíróságnak e határozatában vizsgált rendelkezései az
        üzletrészhez    kapcsolódó    jogokat    az    alkotmányosság
        követelményeinek megfelelően szabályozzák. A tulajdonhoz való
        jog  alkotmányos  védelme megköveteli,  hogy  a  jogalkotó  a
        gazdasági átalakulás során létrehozott szövetkezeti üzletrész
        jogintézményéhez      kapcsolódó      jogosultságokat      és
        kötelezettségeket   ne  egyoldalúan,   a   jogalanyok   egyik
        csoportja, a szövetkezetek magántulajdonának terhére rendezze
        át. Egy évtizeddel a piacgazdaság alapjainak megteremtése  és
        a  szövetkezeti  tulajdon átalakítása után nincs  alkotmányos
        indoka  annak, hogy a jogalkotó olyan szabályozást válasszon,
        amely    eltér    a    piacgazdaságban   szokásos    eszközök
        alkalmazásától.

        Amennyiben   a  jogalkotó  az  elmúlt  évtized  tapasztalatai
        alapján  úgy  ítéli meg, hogy a vagyonnevesítés keretében  ex
        gratia   juttatott  üzletrészekkel  nem  érte  el  a   kívánt
        társadalom-   és   gazdaságpolitikai   célt,   akkor   –   az
        Alkotmánnyal   összeegyeztethető  –   különféle   eszközökkel
        elérheti   az  üzletrészek  megszüntetését.  Az  ilyen   célú
        jogalkotást    indokolhatja   a   szövetkezeti    üzletrészek
        megszüntetésével,     bevonásával    kapcsolatos     törvényi
        rendelkezések hiánya és az is, hogy az üzletrész-tulajdonosok
        sok  esetben – felosztható nyereség hiányában – nem  jutottak
        osztalékhoz.   A   jogalkotó  azonban  nem   alkothat   olyan
        szabályozást,  amely  a  tényleges  értéktől  függetlenül  az
        üzletrészek    névértékének    kifizetésére    kötelezi     a
        szövetkezeteket.  Az  üzletrész  ugyanis,  ahogyan   azt   az
        Alkotmánybíróság    az    598/B/1993.    AB     határozatában
        hangsúlyozta, a közös szövetkezeti vagyon része, névértéke  a
        szövetkezet    gazdálkodásától    függően    változhat,    és
        feljogosítja   tulajdonosát,  hogy  az  eredményből   (ha   a
        nyereséges  gazdálkodás eredményeképpen van  ilyen)  osztalék
        formájában részesedjék. (ABH 1998, 557, 560-561.)

        5.  Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az Mgüt. az előírt
        szabályozással az egyes szövetkezetek cselekvési autonómiáját
        biztosító   anyagi  alap  egy  részének,  bizonyos  esetekben
        egészének  elvonását  okozza. Az Alkotmánybíróság  a  fentiek
        alapján  arra  a  megállapításra jutott,  hogy  az  Mgüt.-ben
        előírt  kifizetési  kötelezettség sérti  a  tulajdonhoz  való
        jogot.

        Az  Mgüt.-ben  előírt fizetési kötelezettség a  mezőgazdasági
        szövetkezetek jelentős részét érinti, tömegesnek  tekinthető,
        az   egyes  szövetkezetek  tulajdonának  sérelme  mellett   a
        piacgazdaság  alapelemének  tekinthető  magántulajdoni   rend
        sérelmét  is  eredményezi. Az Alkotmánybíróság  hangsúlyozza,
        hogy  az  Alkotmánynak a piacgazdaságot deklaráló  9.  §  (1)
        bekezdése  a  gazdasági  élet  valamennyi  alanyának,  így  a
        mezőgazdasági   szövetkezeteknek  is   gazdasági   autonómiát
        biztosít.   Ez   a  védelem  szoros  összefüggésben   áll   a
        tulajdonnak  mint  a  cselekvési autonómia  anyagi  alapjának
        oltalmával.  Az  Alkotmány  9. § (1)  bekezdése  és  13.  §-a
        védelmet nyújt az önkényes állami beavatkozásokkal szemben.

                                     V.

        Az Alkotmánybíróság megvizsgálta azt is, hogy a jogalkotó nem
        alkalmazott-e   az   Alkotmány   70/A.   §-ával    ellentétes
        különbségtételt  a  szövetkezetek,  illetve   az   üzletrész-
        tulajdonosok egyes csoportjai között.

        1.1.  Az Országgyűlés 2000. december 19-én fogadta el a jelen
        alkotmányossági vizsgálat tárgyát képező Mgüt.-t, valamint az
        Sztv2.-t.   Mindkét   jogszabály   alapvető   rendelkezéseket
        tartalmaz  a  szövetkezeti üzletrészek  megszüntetéséről.  Az
        Sztv2.  alapján  a 2001. január 1. napját követően  alapított
        szövetkezetek  esetében nincs helye üzletrésztőke  képzésének
        és   üzletrész  juttatásának.  Az  ezt  megelőzően  alapított
        szövetkezetek üzletrészeinek megszüntetésével kapcsolatban az
        Sztv2. így rendelkezik:

        “89. § (2) E törvényt kell alkalmazni a hatálybalépéskor  már
        működő,  bejegyzett szövetkezetre is az alapszabály-módosítás
        cégbejegyzésének időpontjától, ha
        a)  a  közgyűlés  az alapszabályt e törvény  rendelkezéseinek
        megfelelően módosítja, és
        b)  ennek  során  a  korábbi  üzletrésztőkét  a  részjegytőke
        részeként  –  a  tagonkénti  vagyoni  hozzájárulás   mértékét
        megállapítva – mutatja ki, feltéve, hogy
        c)    a    kívülálló    üzletrész-tulajdonosok    üzletrészét
        megvásárolta és bevonta.
        (3)  Azok  a törvény hatálybalépésekor már működő, bejegyzett
        szövetkezetek, amelyek alapszabályának a (2) bekezdés szerint
        történő    módosítására   nem   kerül    sor,    a    törvény
        hatálybalépésekor  irányadó  rendelkezéseket  az  e   törvény
        hatálybalépésétől   számított  ötödik   naptári   év   végéig
        alkalmazhatják  azzal  az  eltéréssel,  hogy  a   szövetkezet
        szövetkezeti  üzletrészt  a törvény hatálybalépése  után  nem
        bocsáthat  ki, a már kibocsátott és tulajdonában  lévő,  vagy
        tulajdonába  kerülő  üzletrészt pedig haladéktalanul  köteles
        bevonni    az    értékpapírok   megsemmisítésére    vonatkozó
        jogszabályok szerint.
        (4)  Az  a szövetkezet, amely a (3) bekezdésben meghatározott
        határidő  lejártáig alapszabályát a (2) bekezdésben foglaltak
        szerint  nem  módosítja,  vagy gazdasági  társasággá  át  nem
        alakul, jogutód nélkül megszűnik.
        (5)  Felhatalmazást  kap a Kormány, hogy a  (2)-(3)  bekezdés
        végrehajtásának egyes kérdéseit rendeletben szabályozza.”

        Megállapítható,  hogy  az  általános  szabályokat  tartalmazó
        Sztv2.  a  korábbi alapítású szövetkezetek esetében  kizárja,
        hogy  a  jövőben  üzletrészt bocsássanak ki, továbbá  előírja
        számukra,  hogy  a már meglévő üzletrészeket  öt  éven  belül
        vásárolják  meg  a tulajdonosoktól, és vonják be.  Amennyiben
        valamely szövetkezet ennek a követelménynek nem tesz  eleget,
        és  gazdasági  társasággá sem alakul át, öt év  elteltével  a
        jogszabály erejénél fogva jogutód nélkül megszűnik. Az  Mgüt.
        az   általános   szabályokat  tartalmazó  Sztv2.-höz   képest
        speciális  rendelkezéseket  megállapító  törvénynek   minősül
        azokat  a  szövetkezeteket  érintően,  amelyek  árbevételének
        több, mint 50%-a mezőgazdasági tevékenységből származik.

        1.2.  Az  Mgüt.  a  szövetkezeti üzletrészek megszüntetésével
        kapcsolatban a mezőgazdasági szövetkezetek számára az  alábbi
        speciális feltételeket állapítja meg:
        –     A     mezőgazdasági    szövetkezetek    kötelesek     a
        vagyonnevesítéskor megállapított névértéken  megvásárolni  az
        alanyi  jogú kívülálló üzletrészesek üzletrészeit [2.  §  (1)
        bekezdés].  Ezzel  szemben az Sztv2. a többi  szövetkezet  és
        üzletrészes megállapodására bízza a vételár megállapítását.
        –   A  mezőgazdasági  szövetkezetek  “közigazgatási  eljárás”
        keretében kötelesek az üzletrészeket megvásárolni [2.  §  (5)
        bekezdés],  amelyben  a  megyei  földművelésügyi  hivatal   a
        szövetkezetek  törvényes képviselőjeként jár  el  [3.  §  (1)
        bekezdés].   Ennek  keretében  a  mezőgazdasági   szövetkezet
        nevében a földművelésügyi hivatal köti meg a szerződést [4. §
        (3) bekezdés], és fizeti ki a szövetkezet által rendelkezésre
        bocsátott  vételárat  az üzletrész-tulajdonosnak  [4.  §  (4)
        bekezdés]. Emellett a hivatal mint közigazgatási hatóság  jár
        el    az   alanyi   jogú   kívülálló   üzletrész-tulajdonosok
        igénybejelentései  alapján indult  eljárásokban.  [3.  §  (2)
        bekezdés; 4. § (1) bekezdés] Az Sztv2. ezzel szemben a  többi
        szövetkezet  esetében nem rendelkezik a vétellel  kapcsolatos
        eljárásról, ezért arra – a vételi kötelezettség kivételével –
        a Ptk. rendelkezései az irányadók.
        – A mezőgazdasági szövetkezetek esetében 2001. május 31-ig be
        kell fejezni a “közigazgatási eljárást”, és az üzletrészt – a
        jogosulti  körtől függően – 2001., illetve  2002.  július  1.
        napjáig  kell  megvásárolni. [2. § (4) és  (5)  bekezdés]  Az
        Sztv2.   ezzel   szemben  úgy  rendelkezik,  hogy   a   többi
        szövetkezet  esetében 2005. december 31-ig kell  megszüntetni
        az üzletrészeket. [89. § (3) és (4) bekezdés]
        –  A mezőgazdasági szövetkezet jogosult, de egyben köteles is
        igénybe  venni az állam pénzügyi segítségét, amennyiben  a  –
        meghatározott alanyi kört illető – vételárat saját  forrásból
        nem tudja biztosítani. [2. § (3) bekezdés] Az állami segítség
        egy  éves  lejáratú kamatmentes kölcsönt jelent.  [5.  §  (1)
        bekezdés; 6. § (1) bekezdés] Az államot a kifizetett  vételár
        erejéig  a  szövetkezet  vagyonán  vagyont  terhelő  zálogjog
        illeti meg, amit a zálogjogi nyilvántartás vezetője törvényen
        alapuló  zálogjogként jegyez be. [6. § (2) bekezdés]  Ez  azt
        jelenti,   hogy  az  érintett  szövetkezeteket  az  Mgüt.-ben
        körülírt  feltételekkel kölcsönszerződés-kötési kötelezettség
        terheli az állammal szemben.
        –   Az   alanyi   jogú,   kívülálló  üzletrész-tulajdonosokat
        megillető,  lejárt  követelés a mezőgazdasági  szövetkezettel
        szemben     “közvetlen     bírósági    végrehajtás     útján”
        érvényesíthető. (8. §)

        1.3.  Az  Alkotmány 70/A. §-a az emberi, illetve állampolgári
        jogokkal   kapcsolatban  fogalmazza  meg   a   diszkrimináció
        tilalmát. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a 70/A. §  a
        személyekre  általában, így a jogi személyekre is vonatkozik.
        A jogi személy számára is biztosított tehát, hogy alkotmányos
        jogait  megkülönböztetés  nélkül  érvényesíthesse.  [először:
        21/1990.   (X.   4.)  AB  határozat,  ABH  1990,   73,   82.;
        1441/B/1990/2. AB határozat, ABH 1991, 590, 591.]

        Az  Alkotmánybíróság  gyakorlatában a diszkrimináció  tilalma
        nemcsak az alapjogok körében tett hátrányos megkülönböztetést
        zárja  ki,  hanem azt is megköveteli, hogy a jognak mindenkit
        egyenlően  (egyenlő  méltóságú  személyként)  kell  kezelnie,
        azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok
        azonos mértékű figyelembe vételével kell a jogosultságok és a
        kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni. [9/1990.
        (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.]

        Az  Alkotmány 9. § (1) bekezdése a piacgazdaságot, 9.  §  (2)
        bekezdése  pedig a gazdasági verseny szabadságát  biztosítja.
        Az  Alkotmánybíróság gyakorlatában a szerződési  szabadság  a
        piacgazdaság  lényegi elemének és önálló  alkotmányos  jognak
        (de  nem  alapvető jognak) minősül. [13/1990.  (VI.  18.)  AB
        határozat, ABH 1990, 54, 55.; 32/1991. (VI. 6.) AB határozat,
        ABH  1991,  146, 153.; 15/1994. (III. 10.) AB határozat,  ABH
        1994,  414-415.] A gazdasági verseny szabadságáról rendelkező
        alkotmányos  szabály  is a szerződési szabadság  biztosítását
        követeli  meg.  [61/1993. (XI. 29.) AB határozat,  ABH  1993,
        358,  360.;  13/1995. (III. 1.) AB határozat, ABH  1995,  77,
        80.]

        Az  Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az  Alkotmány
        9.  §-án  alapuló  szerződési szabadság mint  alapjognak  nem
        minősülő jog elsősorban az Alkotmány 70/A. §-a közvetítésével
        kapcsolódik   be   az   alkotmányos  védelembe.   Az   azonos
        szabályozási körbe tartozó polgári jogi jogalanyok  között  a
        vagyoni  jogviszonyok körében tett megkülönböztetés  –  kellő
        súlyú    alkotmányos   indok   hiányában   –    alkotmányosan
        megengedhetetlen.  Az  eltérő  jogi  szabályozásnak   azonban
        lehetnek  jogon kívüli, gazdasági indokai is.  [21/1990.  (X.
        4.)  AB  határozat, ABH 1990, 73, 81.; 53/1992. (X.  29.)  AB
        határozat,  ABH  1992,  261,  263.;  54/1992.  (X.  29.)   AB
        határozat,  ABH  1992,  266,  269.;  25/1993.  (IV.  23.)  AB
        határozat,  ABH  1993,  188,  192.;  33/1993.  (V.  28.)   AB
        határozat,  ABH  1993,  247,  250.;  61/1993.  (XI.  29.)  AB
        határozat,  ABH  1993,  358,  360.;  13/1995.  (III.  1.)  AB
        határozat,  ABH  1995,  77,  78.;  66/1995.  (XI.   24.)   AB
        határozat, ABH 1995, 333, 343.]

        Mindezek   alapján  az  Alkotmánybíróság   a   polgári   jogi
        jogalanyok   közötti   számos  megkülönböztetést   minősített
        alkotmányellenesnek.  [50/1991. (X.  3.)  AB  határozat,  ABH
        1991, 251.; 18/1992. (III. 30.) AB határozat, ABH 1992, 110.;
        34/1992. (VI. 1.) AB határozat, ABH 1992, 192.; 53/1992.  (X.
        29.)  AB  határozat,  ABH 1992, 261.; 54/1992.  (X.  29.)  AB
        határozat,  ABH 1992, 266.; 73/1992. (XII. 28.) AB határozat,
        ABH  1992,  306.; 61/1993. (XI. 29.) AB határozat, ABH  1993,
        358.;  1/1996. (I. 26.) AB határozat, ABH 1996, 29.; 36/1997.
        (VI. 11.) AB határozat, ABH 1997, 222.]

        Az Alkotmánybíróság gyakorlata elismeri, hogy a mezőgazdasági
        jogalanyokra, illetve a velük jogviszonyban álló  személyekre
        vonatkozó  speciális szabályozásnak számos  olyan  gazdasági,
        gazdaságpolitikai  oka  lehet,  amely  kellően  indokolja  az
        eltérő  szabályozást. [16/1991. (IV. 20.) AB  határozat,  ABH
        1991, 58, 62. ; 28/1991. (VI. 3.) AB határozat, ABH 1991, 88,
        93, 101.; 35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 197, 200-
        201.; 8/2000. (III. 31.) AB határozat ABK 2000. március,  64-
        65.]

        1.4.  A mezőgazdasági szövetkezetek és az egyéb szövetkezetek
        közötti  különbségtétel  a jogalanyokat  a  vagyoni  döntések
        körében   megillető  autonómiára,  a  szerződési  szabadságra
        vonatkozik.  Az  Mgüt. mint az üzletrészek kötelező  vételére
        vonatkozó     speciális    jogszabály     a     mezőgazdasági
        szövetkezeteknek  az  Alkotmány 9. §-án alapuló,  a  vétellel
        kapcsolatos döntési szabadságát teljesen elvonja. A törvény a
        szövetkezeti   vagyoni   viszonyok   rendezését   olyan,    a
        piacgazdaság       viszonyai      között      elfogadhatatlan
        kényszerátalakítás  formájában  követeli   meg,   amelyre   a
        mezőgazdasági szövetkezeteknek mint a gazdasági élet  autonóm
        alanyainak semmiféle befolyása nincsen. Mindebből következik,
        hogy     az    Mgüt.    a    mezőgazdasági    szövetkezeteket
        alkotmányellenes  módon,  megfelelő  indok  nélkül  hátrányos
        megkülönböztetésben részesíti az Sztv2. hatálya  alá  tartozó
        szövetkezetekkel  szemben. Az Alkotmánybíróság  hangsúlyozza,
        hogy  a  kiépült  piacgazdaság viszonyai között  az  állam  a
        gazdasági  változtatások érdekében nem  vehet  igénybe  olyan
        eszközöket,   amelyek   a  gazdasági  rendszerváltás   idején
        kivételesen   megengedettek  voltak,  illetve   amelyeket   a
        piacgazdaság   megvalósítása   nélkülözhetetlenné   tett.   A
        megszilárdult jogállamiság keretei között a szövetkezeteket a
        vagyoni   döntések  körében  megillető  cselekvési  autonómia
        egyetlen  szövetkezettípus esetében  sem  hagyható  figyelmen
        kívül.

        1.5. Az Mgüt.-ben intézményesített “közigazgatási eljárás” is
        a    mezőgazdasági   szövetkezetek   szerződési    szabadsága
        tekintetében  jelent alkotmányos indokot nélkülöző  hátrányos
        megkülönböztetést.   A  megyei  földművelésügyi   hivatal   a
        mezőgazdasági  szövetkezet  törvényes  képviselőjeként   vesz
        részt  a  közigazgatási eljárásban, ami sérti a szövetkezetek
        döntési   autonómiáját.   Az  Alkotmánybíróság   következetes
        gyakorlata szerint a jogügyletek létrehozásának szabadsága  a
        különféle   szervezeteket   is   megilleti.   “Az   általános
        cselekvési   szabadság   egyik   megnyilvánulási   formájának
        tekinthető   a  jogügyletek  létrehozásának  szabadsága,   az
        önálló,  minden  hatalmi befolyástól mentes  döntési  jog  az
        ilyen  ügyletekben.”  “Cselekvési autonómiával  a  társadalmi
        szervezetek  és  a gazdasági társaságok is rendelkeznek.  (…)
        Mivel  az  Alkotmány alapvető jogként ismeri el az egyesülési
        jogot,   a   vállalkozás,   így  a   gazdálkodó   szervezetek
        alapításának  és  a  gazdasági, társadalmi érdekek  védelmére
        irányuló  szervezetek  alakításának  szabadságát,  ezért   az
        államnak  az  e  jogok  gyakorlására létrehozott  szervezetek
        önállóságát  is  tiszteletben kell tartania.” [24/1996.  (VI.
        25.)   AB   határozat,   ABH   1996,   107,   111-112.]    Az
        Alkotmánybíróság  a  67/1997.  (XII.  29.)  AB   határozatban
        megállapította,  hogy  ex  lege  törvényes  képviseleti   jog
        biztosítása  révén  a  rendelkezési jog elvonása  kivételesen
        alkalmazott végső eszközként fogadható el, de csak  abban  az
        esetben, ha azt a törvényalkotó megfelelő garanciákkal  veszi
        körül. (ABH 1997, 411, 416.) Az Mgüt. ezzel szemben semmiféle
        garanciát  nem  tartalmaz az érintett szövetkezetek  jogainak
        védelmében. Ezen felül az Mgüt.-ben szabályozott eljárásban a
        földművelésügyi  hivatal  a  felek  képviselője   mellett   a
        közigazgatási  hatóság szerepét is betölti,  így  egy  kézben
        összpontosulnak  az  ellenérdekű ügyfeleket  és  a  hatóságot
        megillető   jogosítványok.  A  földművelésügyi   hivatal   az
        üzletrészek   megszüntetésével  kapcsolatban  a   szövetkezet
        érdekkörébe   tartozó  valamennyi  kérdésben  a   szövetkezet
        helyett dönthet.

        1.6.  Az  üzletrész  értékének  törvényi  meghatározását,   a
        gyorsított  eljárást  és a szövetkezetek  jogérvényesítésének
        kizárását  nem  ellensúlyozzák az  állami  segítségnyújtásról
        szóló   rendelkezések.   Egyrészt  a  kölcsönszerződés-kötési
        kötelezettség és a földművelésügyi hivatal fellépése miatt az
        érintett (fizetésképtelen) szövetkezetnek semmiféle befolyása
        nincs  arra,  hogy  igénybe veszi-e és  milyen  feltételekkel
        veszi  igénybe  az  állami kölcsönt. Másrészt  a  szövetkezet
        gazdálkodására  és hitelképességére károsan hathat,  hogy  az
        állammal   szemben   adósságot  kell  vállalnia,   melyet   a
        szövetkezet  vagyonát  terhelő,  törvényen  alapuló  zálogjog
        biztosít.

        1.7.  Mindezek  alapján az Alkotmánybíróság úgy  ítélte  meg,
        hogy az Mgüt. az üzletrészek megszüntetésével kapcsolatban  a
        mezőgazdasági    szövetkezeteket   alkotmányos    szempontból
        értékelhető  indok  nélkül hátrányosan  különbözteti  meg  az
        Sztv2.  hatálya  alá  tartozó  szövetkezetekkel  szemben.   A
        mezőgazdasági  szövetkezeteknek a vagyoni  döntéseket  illető
        autonómiájára  és  a  szerződéskötési eljárással  kapcsolatos
        rendelkezési  jogára  vonatkozó  megkülönböztetés   önkényes,
        ezért alkotmányellenes.

        2.1.   Az   Mgüt.  nemcsak  a  mezőgazdasági  szövetkezeteket
        különbözteti  meg  hátrányosan más szövetkezetekkel  szemben,
        hanem  az  üzletrész-tulajdonosok között  is  diszkriminációt
        alkalmaz.  Az  Mgüt. a szövetkezeti üzletrész-tulajdonosokkal
        kapcsolatban az alábbi különbségtételeket alkalmazza:
        –  Az  1. § alapján nem tartoznak a törvény hatálya alá azok,
        akik     nem    mezőgazdasági    szövetkezet    üzletrészével
        rendelkeznek. Az Ámtv.-ben szabályozott juttatásokon  alapuló
        üzletrészek  léteznek  ipari és fogyasztási  szövetkezetekben
        is,  az  Sztv.  szabályai alapján pedig más szövetkezetek  is
        létrehozhattak üzletrészeket, amelyek nem tartoznak a törvény
        hatálya alá.
        –  A  mezőgazdasági szövetkezetekben üzletrésszel  rendelkező
        tagok  e minőségükben szintén nem tartoznak a törvény hatálya
        alá, mivel az kizárólag kívülállókra és azok örököseire nézve
        tartalmaz  rendelkezéseket.  (Lehetséges  azonban,   hogy   a
        kívülálló örököse tagja a szövetkezetnek.)
        – A 2. § (2) bekezdés b) pontja alapján azokra a kívülállókra
        sem    vonatkoznak   a   törvény   rendelkezései,   akik    a
        vagyonnevesítéskor  a  szövetkezet tagjai  voltak,  de  1999.
        december 31. után kiléptek.
        –  A  9.  §  alapján a mezőgazdasági szövetkezetek  kívülálló
        üzletrész-tulajdonosai  közül  azok,  akik   vásárlás   útján
        jutottak  üzletrészhez, a szövetkezettel történő megállapodás
        szerinti    feltételekkel   juthatnak   hozzá    üzletrészeik
        ellenértékéhez.

        Az  eddig felsorolt esetekben tehát a speciális rendelkezések
        hiányában az Sztv2. szabályait kell alkalmazni az üzletrészek
        megszüntetésekor.   [Az  Mgüt.   3.   §   (1)   bekezdése   a
        mezőgazdasági szövetkezetek esetében egy tekintetben kivételt
        tesz:  valamennyi kívülálló szövetkezeti üzletrész-tulajdonos
        esetében,   így  a  vásárlás  útján  szerzők  és  a   tagsági
        jogviszonyt 1999. december 31. után megszüntetők esetében is,
        a  szövetkezetnek  az  üzletrész  megvásárlása  során  eljáró
        törvényes  képviselőjévé nyilvánítja a megyei földművelésügyi
        hivatalt.]

        Az  Mgüt. – a 3. § (1) bekezdése és a 9. § kivételével  –  az
        ún. “alanyi jogú kívülálló üzletrészesek” jogait rendezi úgy,
        hogy  a  jogosultakat  négy csoportba sorolja.  A  2.  §  (2)
        bekezdése a következőket tartalmazza:
        “E   törvény   alkalmazása  során   alanyi   jogú   kívülálló
        üzletrészes az,
        a)   aki  a  szövetkezetekről  szóló  1992.  évi  I.  törvény
        végrehajtásáról és az átmeneti szabályokról szóló  1992.  évi
        II.   törvény   alapján  kívülállóként  jutott  üzletrészhez,
        illetőleg annak örököse,
        b)  aki a vagyonnevesítéskor a szövetkezet tagja volt,  de  a
        szövetkezetből 1999. december 31. napjáig kilépett,
        c) aki szövetkezeti tagtól üzletrészt örökölt,
        d)  aki  a  b)  és c) pont alattiaktól öröklés  útján  jutott
        üzletrészhez,  és  – valamennyi esetben  –  az  üzletrész  az
        igénybejelentés időpontjában is a tulajdonában van.”

        Az  Mgüt.  az “alanyi jogú kívülálló üzletrészesek”  esetében
        egységesen  tér  el  az  Sztv2.-től a következő  pontokon:  A
        szövetkezet az ő esetükben a vagyonnevesítéskor megállapított
        névértéken  köteles  megvásárolni az  üzletrészt  [2.  §  (1)
        bekezdés],  az adásvétel létrehozása “közigazgatási  eljárás”
        keretében  történik, amit 2001. május 31-ig be  kell  fejezni
        [2.   §   (5)   bekezdés],   az  eljárás   során   a   megyei
        földművelésügyi   hivatal  külön  meghatalmazás   nélkül   is
        eljárhat a nevükben.(8. §)

        Az  “alanyi jogú kívülálló üzletrészesek” közül a  2.  §  (2)
        bekezdés   a)   pontjában  említett  személyek   esetében   a
        szövetkezetnek 2001. július 1. napjáig kell megvásárolnia  az
        üzletrészt  [2.  §  (4)  bekezdés a) pont],  és  az  állam  a
        fizetésképtelen    szövetkezeteknek    kamatmentes    kölcsön
        formájában segítséget nyújt a vételár kifizetéséhez [2. § (3)
        bekezdés; 5. §]. A 2. § (2) bekezdés b)-d) pontjában említett
        személyek  üzletrészeit 2002. július 1-ig  kell  megvásárolni
        [2. § (4) bekezdés b) pont; 7. §].

        2.2.  Az Alkotmánybíróság mindezeket figyelembe véve  arra  a
        következtetésre  jutott,  hogy az Mgüt.  a  jogalanyok  egyes
        csoportjait alkotmányosan elfogadhatatlan szempontok  alapján
        kedvezőbb   elbírálásban  részesítette.  Az  Alkotmánybíróság
        hangsúlyozza,  hogy  alkotmányosan elfogadható  cél  lehet  a
        szövetkezeti  üzletrészek jogintézményének  megszüntetése.  A
        szabályozásnál   azonban  abból  kell  kiindulni,   hogy   az
        üzletrész-tulajdonosok    homogén     csoportot     alkotnak.
        [598/B/1993. AB határozat, ABH 1998, 557, 563.] A jogalkotó a
        kívülálló üzletrész-tulajdonosok érdekeinek védelme érdekében
        –  alkotmányos keretek között – számukra eltérő  feltételeket
        teremthet, mivel ők az üzletrészre és a részjegyre  vonatkozó
        párhuzamos szabályozás következtében nem rendelkeznek  érdemi
        befolyással  a  szövetkezeti döntéshozatalra.  Nincs  azonban
        alkotmányos  indoka  annak,  hogy  a  törvényhozó  ezeket   a
        szempontokat    kizárólag   a   mezőgazdasági   szövetkezetek
        esetében, az Mgüt. 2. § (2) bekezdésében alkalmazott önkényes
        megkülönböztetésekkel juttassa érvényre. Az Mgüt. alkotmányos
        szempontból  indokolatlan különbséget tesz  azok  között  is,
        akik  az  üzletrészt öröklés, illetve vétel útján  szerezték,
        különös tekintettel arra, hogy az üzletrészes tag örököse  is
        kedvezményezett.    Nem    indokolható    alkotmányosan     a
        különbségtétel  azok között sem, akik 1999.  december  31-ig,
        illetve  azt követően léptek ki a szövetkezetből.  A  törvény
        kedvezményben részesíti a tag (és a kívülálló)  örökösét  is,
        de  csak  akkor, ha nem tagja a szövetkezetnek. A törvény  az
        üzletrész-tulajdonos  tagokat  nem  kívánja   kedvezményekben
        részesíteni,  sőt  a  szabályozás  következtében   jelentősen
        csökken  az  esélye annak, hogy a nem “alanyi jogú  kívülálló
        üzletrészesek”,   így   az   üzletrészes   tagok   egyáltalán
        hozzájuthatnak üzletrészük ellenértékéhez.

        2.3.  Mindemellett  az Mgüt. 8. § (1) bekezdése  a  kívülálló
        mezőgazdasági    szövetkezeti   üzletrész-tulajdonosok    egy
        csoportját   az   Alkotmányba   ütköző   módon,   hátrányosan
        különbözteti  meg  más üzletrész-tulajdonosokkal  szemben.  E
        rendelkezés  alapján  az  “alanyi jogú  kívülálló  üzletrész-
        tulajdonosok      szövetkezettel      szembeni      igényének
        érvényesítésében  a  megyei  földművelésügyi  hivatal   külön
        meghatalmazás  nélkül  is eljárhat”.  Így  a  földművelésügyi
        hivatal  nem kizárólag a szövetkezetek képviseletében,  hanem
        egyúttal  az  üzletrész-tulajdonosok  képviselőjeként  (quasi
        meghatalmazottjaként)  is  részt  vesz  az  eljárásban,   ami
        ellentétes   az  Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdésén   alapuló
        önrendelkezési  joggal. [8/1990. (IV. 23.) AB határozat,  ABH
        1990,  42,  44-45.; 9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH  1992,
        59,  67.;  75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH  1995,  376,
        381.;  4/1998. (III. 1.) AB határozat, ABH 1998, 71,  76.]  A
        bírósági,  hatósági eljárások során biztosított  rendelkezési
        joggal kapcsolatban az 1/1994. (I. 7.) AB határozat kimondta:
        “Az önrendelkezési jog fontos tartalmi eleme – egyebek között
        –  az egyén joga arra, hogy az igény állapotába került alanyi
        jogait  a  különböző állami szervek, így a bíróság  előtt  is
        érvényesítse.   Az  önrendelkezési  jog  azonban,   mint   az
        általános    cselekvési    szabadsághoz    való    jog,     a
        jogérvényesítéstől való tartózkodás, a nem cselekvés jogát is
        magában  foglalja.  Mivel  ez a jog az  egyén  autonómiájának
        védelmére  szolgál, általában mindenkinek  szabadságában  áll
        eldönteni,  hogy jogai és törvényes érdekei védelmére  nyitva
        álló és alkotmányosan biztosított hatósági igényérvényesítési
        utat igénybe veszi-e vagy attól tartózkodik.” (ABH 1994,  29,
        35-36.)  Az  Mgüt.  tehát  az önrendelkezési  jog  gyakorlása
        tekintetében  is  különbséget  tesz  az  érintett  üzletrész-
        tulajdonosok  között,  ez esetben az  alanyi  jogú  kívülálló
        üzletrész-tulajdonosok hátrányára.

        Következésképpen   megállapítható,   hogy    az    Mgüt.    a
        kedvezményezett  üzletrész-tulajdonosok  körének  alkotmányos
        indokot nélkülöző meghatározásával és a kedvezmények önkényes
        elosztásával  is  megsértette  az  Alkotmány  70/A.   §   (1)
        bekezdését.

                                     VI.

        Az  Alkotmánybíróság az igények bejelentésére, az üzletrészek
        kifizetésére és az azzal kapcsolatos közhatalmi tevékenységre
        vonatkozó  eljárási rend vizsgálatát az Alkotmány  2.  §  (1)
        bekezdésében  foglalt jogállamiság követelménye  tekintetében
        is elvégezte. Az Mgüt.-ben megállapított eljárási szabályok a
        törvény  alapkoncepciójának szerves részét alkotják: egyfelől
        az  eljárási  rendelkezések határozzák  meg  a  mezőgazdasági
        szövetkezeteket  sújtó  tulajdonelvonás  módját,  másfelől  a
        mezőgazdasági szövetkezeteket jelentős részben az üzletrészek
        megszüntetésére vonatkozó eljárás tekintetében éri  hátrányos
        megkülönböztetés    más    szövetkezetekkel    szemben.    Az
        Alkotmánybíróság vizsgálata kiterjedt az Mgütr.-re is.

        1. Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy az Alkotmány 2. §
        (1)   bekezdésében   foglalt   jogállamiság   követelményével
        teljesen  ellentétes az az Mgüt.-ben, illetve  az  Mgütr.-ben
        szabályozott   eljárási  rend,  amelyben  a   földművelésügyi
        hivatal  a felek képviselője mellett a közigazgatási  hatóság
        szerepét  is  betölti. Az Mgüt. a – polgári jogi  tekintetben
        vett  –  szerződő feleket, a – közigazgatási jogi  értelemben
        vett  –  ellenérdekű ügyfeleket és a közigazgatási  hatóságot
        megillető  jogosítványokat a megyei földművelésügyi hivatalok
        kezében  összpontosítja. A szabályozás összevonja  az  állami
        közhatalmi   jogosítványokat  a  polgári  jogi  képviseletből
        származó  jogokkal. Jogállamban ilyen jogszabályi  megoldásra
        semmiféle   indok   nem  kényszerítheti  a   jogalkotót.   Az
        Alkotmánybíróság  hangsúlyozza,  hogy  az  állami  közhatalmi
        szervek   nem  rendelkezhetnek  hatalmi  pozícióval   konkrét
        magánjogi   jogviszonyokban.  A   magánjogi   jogviszonyokban
        ugyanis  a  közhatalmi  szervek  ugyanolyan  jogi  helyzetben
        vannak,   mint  más  jogalanyok.  [69/1995.  (XII.  12.)   AB
        határozat,  ABH 1995, 536, 540.] Kiemeli az Alkotmánybíróság,
        hogy a különféle eljárások során érvényesülő rendelkezési jog
        –  amelyet az Alkotmány 54. § (1) bekezdése alapján először a
        8/1990.  (IV. 23.) AB határozat fogalmazott meg –  megsértése
        egyúttal  az  Alkotmány 2. § (1) bekezdésében  megfogalmazott
        jogállamiság sérelmét is eredményezi.

        2.  Az  Alkotmánybíróság  döntése  meghozatalakor  figyelembe
        vette,  hogy  az  Mgüt.-nek  az  üzletrészek  megszüntetésére
        vonatkozó  eljárással kapcsolatos szabályai  több  ponton  is
        ellentmondásos, alkalmazhatatlan – ezért végrehajthatatlan  –
        rendelkezéseket tartalmaznak.

        Az   Mgüt.-nek  az  állami  segítségre  vonatkozó  2.  §  (3)
        bekezdése,  5.  §  (1)  bekezdése és 7. §-a  egymásnak  olyan
        jelentős  mértékben  ellentmondó  rendelkezéseket  tartalmaz,
        hogy a mezőgazdasági szövetkezeteket terhelő kölcsönszerződés-
        kötési kötelezettség köre és tartalma nem állapítható meg:

        “2.  §  (3)  A  (2) bekezdés a) pontja szerinti  alanyi  jogú
        kívülálló  üzletrészesek  üzletrészeinek  megvásárlásához  az
        állam  a  szövetkezetnek pénzügyi segítséget biztosít,  ha  a
        szövetkezet a vételárat saját forrásból nem tudja kifizetni.”
        “5.  §  (1) Ha a mezőgazdasági szövetkezet a vételárat  saját
        forrásból  nem  tudja biztosítani, az állam –  a  szövetkezet
        kérelmére – a vételárra kölcsönt biztosít.
        (2)   Ha   a  szövetkezet  a  vételár  állam  által   történő
        biztosítását  kérte,  a  megyei  földművelésügyi  hivatal   a
        szerződést   és   a   mellékleteket   megküldi   az    Állami
        Privatizációs   és   Vagyonkezelő   Részvénytársaságnak    (a
        továbbiakban:   ÁPV  Rt.),  amely  a  megyei  földművelésügyi
        hivataloknak az állami vagyon értékesítéséből befolyó  összeg
        terhére folyósítja a szerződés szerinti vételárat.
        (3)  A megyei földművelésügyi hivatal az adásvételi szerződés
        szerinti  módon  és esedékességgel kifizeti  a  vételárat  az
        alanyi jogú kívülálló üzletrészesnek.”
        “7.  §  A 2. § (2) bekezdésének b)-d) pontjai szerinti alanyi
        jogú    kívülálló    üzletrész-tulajdonosok    üzletrészeinek
        megvásárlására  az 5. § szabályait kell alkalmazni  azzal  az
        eltéréssel,   hogy   a   vételárat  a   szövetkezetnek   kell
        biztosítania.”

        Az  megállapítható, hogy a 2. § (2) bekezdésének a) pontjában
        meghatározott    jogosultak   esetében   a    fizetésképtelen
        szövetkezeteknek  az  állam  kamatmentes  kölcsön  formájában
        juttat segítséget, de az Mgüt. alapján kideríthetetlen,  hogy
        a  2. § (2) bekezdésének b)-d) pontjaiban említett jogosultak
        esetén hogyan biztosít kölcsönt az állam [5. § (1) bekezdés],
        ha  a vételárat a szövetkezetnek kell biztosítania (7. §).  A
        szerződéskötési  kötelezettséget  és  az  azzal   kapcsolatos
        állami szerepvállalást érintő ellentmondásos jogi szabályozás
        sérti a jogbiztonságot, mert az alapján nem dönthető el, hogy
        az  üzletrészek  megszüntetésére irányuló  eljárás  során  az
        érintett jogalanyok milyen ismérvek alapján kötelesek  eleget
        tenni a szerződéskötési kötelezettségnek.

        Az    Alkotmánybíróság   gyakorlata   szerint   meghatározott
        életviszonyok,  illetőleg  tényállások  ellentétes   törvényi
        rendezése  önmagában  nem  jelent  alkotmányellenességet.  Az
        ilyen  rendezés  csak  akkor válik alkotmányellenessé,  ha  a
        szabályozás alapjogi jogsértéshez vezet. [35/1991. (VI.  20.)
        AB  határozat, ABH 1991, 175, 176.; 152/B/1998. AB határozat,
        ABH  1999,  653,  657.]  Ugyanakkor  az  Alkotmánybíróság   a
        21/1993.  (IV.  2.) AB határozatban kimondta:  “Az  ugyanazon
        törvényen belüli ellentétes szabályozás – különösen ha  az  a
        címzettek,  az  érintettek,  a  kötelezettek  eltérő   körére
        vonatkozik – már olyan fokú jogbizonytalanságot jelent, amely
        alkotmányellenes.  Az  anyagi  alkotmánysértés,  az  alapjogi
        jogsértés   itt   ugyanis   önmagában   annak   következtében
        megállapítható,  hogy  az az érintett állampolgároknál  olyan
        fokú       jogbizonytalanságot      eredményezhet,      amely
        kötelezettségeik       teljesítését       kiszámíthatatlanná,
        félreérthetővé és bizonytalanná teszi.” (ABH 1993, 172, 180.)

        A fentiek alapján az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy az
        Mgüt.-ben,  illetve az Mgütr.-ben szabályozott “közigazgatási
        eljárás”,    az   igények   bejelentésére,   az   üzletrészek
        kifizetésére és az azzal kapcsolatos közhatalmi tevékenységre
        vonatkozó  eljárási rend egésze, továbbá a  kölcsönszerződés-
        kötési   kötelezettség   körére   és   tartalmára   vonatkozó
        rendelkezések  sértik  az Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében
        foglalt  jogállamiság  és  annak részét  képező  jogbiztonság
        követelményét.

                                    VII.

        Az Alkotmánybíróság az Mgüt. formai és tartalmi vizsgálatának
        eredményeképpen az alábbi következtetésekre jutott:

        1.   Az   indítványokban  felvetett   indokok   alapján   nem
        állapítható  meg  olyan  formai,  eljárási  jogszabálysértés,
        amely az Mgüt. közjogi érvénytelenségét eredményezné, illetve
        a       hatályba      lépésre      vonatkozó      rendelkezés
        alkotmányellenességét okozná.

        2.  Az  Alkotmánybíróság  a törvény tartalmi  alkotmányossági
        vizsgálata   alapján   az  Mgüt.  egészét   alkotmánysértőnek
        minősítette és megsemmisítette, mert:
        a)  az  Alkotmány  13. §-ába ütköző módon, alkotmányos  indok
        nélkül  –  részben  vagy egészben – elvonja  a  mezőgazdasági
        szövetkezetek vagyonát;
        b) az érintett jogalanyokat – az üzletrész-tulajdonosok egyes
        csoportjait és a mezőgazdasági szövetkezeteket – az Alkotmány
        70/A.  § (1) bekezdésébe ütköző hátrányos megkülönböztetéssel
        sújtja;
        c)  az igények bejelentésére, az üzletrészek kifizetésére  és
        az   azzal  kapcsolatos  közhatalmi  tevékenységre  vonatkozó
        eljárási  rend ellentétes az Alkotmány 2. § (1)  bekezdésében
        foglalt jogállamiság követelményével.

        3.  Az Mgüt. 11. § (2) bekezdése a törvény hatályba lépésével
        egyidejűleg módosította az Sztv. 56. § (4) bekezdését.  Mivel
        az  Alkotmánybíróság  az  Mgüt.  egészét  megsemmisítette,  a
        törvénynek az Sztv.-t módosító – a mezőgazdasági szövetkezeti
        üzletrészek  megszüntetésével  összefüggésben  megalkotott  –
        rendelkezése szükségszerűen osztja az Mgüt. sorsát.

        4. Az Alkotmánybíróság – az erre irányuló indítvány alapján –
        a   jogbiztonság   érdekében,  az   Mgüt.-vel   való   szoros
        összefüggést tekintetbe véve megsemmisítette az Mgütr.-t is.

        5.  Mivel  az Alkotmánybíróság az Mgüt. és az Mgütr.  egészét
        megsemmisítette, az indítványokban felvetett  egyéb  tartalmi
        alkotmányossági kifogásokat nem bírálta el.

        6.  Az Alkotmánybíróság a jogbiztonság érdekében az Abtv. 43.
        §  (4)  bekezdése alapján az Mgüt.-t 2001. január 1-jére,  az
        Mgütr.-t  2001.  március 3-ára – a hatályba lépés  napjára  –
        visszamenőleges hatállyal semmisítette meg.

        A  határozatnak a Magyar Közlönyben való közzététele az Abtv.
        41. §-án alapul.
                                Dr. Németh János
                           az Alkotmánybíróság elnöke
                                       
             Dr. Bagi István                       Dr. Bihari Mihály
             alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                       
             Dr. Czúcz Ottó                          Dr. Erdei Árpád
             alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                       
             Dr. Harmathy Attila                    Dr. Holló András
             alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                       
             Dr. Kiss László                    Dr. Kukorelli István
             alkotmánybíró                      előadó alkotmánybíró
                                       
             Dr. Strausz János    Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva
             alkotmánybíró                             alkotmánybíró
          Dr. Bagi István alkotmánybíró különvéleménye
                                       
          Egyetértek  a  határozat rendelkező részével  abban,  hogy  a
          mezőgazdasági  üzletrészekről szóló 2000. évi CXLIV.  törvény
          (másként:    Mgüt.)    rendelkezéseinek    túlnyomó    részét
          megsemmisíti, úgyszintén a 31/2001. (III. 3.) Korm.  rendelet
          (másként: Mgütr.) megsemmisítésével.

          Eltérő  a véleményem az Mgüt. 11. § (2) bekezdésében foglalt,
          a  szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény (Sztv.) 56.  §
          (4)  bekezdését módosító rendelkezés megsemmisítéséről  és  a
          11. § (1) bekezdés megítéléséről.

          A  probléma  megértéséhez vissza kell  térni  a  szövetkezeti
          törvény keletkezéséhez:

          1.)  Az  Sztv.  törvényjavaslatához fűzött indokolás  célként
          jelölte meg azt a szabályozási módot, amely – egyebek  között
          –  a szövetkezetet, mint a gazdaság területén a magántulajdon
          alapján   működő   társas  vállalkozást,  minden   lehetséges
          vonatkozásban közelíti a gazdasági társaságokhoz, és  ezáltal
          is  lehetővé teszi az európai szabályozási irányzatokhoz való
          alkalmazkodást.

          Az  Sztv. a tag és a szövetkezet közötti vagyoni kapcsolatnak
          a  legfontosabb formájaként újból az üzletrész jogintézményét
          vezette  be,  amelyet  a egyéb gazdasági társasági  formáktól
          való megkülönböztetésül nevez "szövetkezeti üzletrész"-nek. A
          törvényhozó  utalt  arra, hogy a hasonló társadalmi-gazdasági
          körülmények  között  megalkotott első  egységes  szövetkezeti
          törvény  (az  1947.  évi XI. törvény)  már  ezt  a  megoldást
          választotta,  és  a  háború  utáni  európai  jogfejlődés   is
          egyértelműen emellett van.

          A vizsgált módosítást megelőzően az Sztv. 56. § (4) bekezdése
          az  olyan  üzletrész- tulajdonos számára,  aki  nem  tagja  a
          szövetkezetnek,   a   közgyűlésen   csak   tanácskozási    és
          javaslattételi  jogot engedett, vagyis  nem  tette  lehetővé,
          hogy  érdemi  befolyást gyakoroljon a szövetkezeti  közgyűlés
          döntéseinek meghozatalára, holott nem vitásan üzletrésze mint
          vagyoni  érték  a  szövetkezet vagyonának részét  képezte  és
          képezi és azzal a szövetkezet gazdálkodik.

          A   vizsgálat  tárgyát  képező  törvény  (Mgüt.)  11.  §  (2)
          bekezdése  az utóbb említett 56. § (4) bekezdést módosítva  a
          közgyűlésre   és   a   küldöttgyűlésre  vonatkozó   szabályok
          alkalmazása  szempontjából a taggal azonos jogállásúvá  tette
          az    olyan   üzletrész-tulajdonost,   aki   nem   tagja    a
          szövetkezetnek,  ekként biztosítva, hogy  szavazati  joga  is
          legyen.  A  módosítást  követően a  vizsgált  rendelkezés  az
          alábbi lett volna:

          “Az  az üzletrész-tulajdonos, aki nem tagja a szövetkezetnek,
          a   közgyűlésre  és  a  küldöttgyűlésre  vonatkozó  szabályok
          alkalmazása szempontjából a taggal azonos jogállású.”

          2.)   A   vizsgált   törvény  1-10.   §-a   a   mezőgazdasági
          szövetkezetek  alanyi  jogú kívülálló  üzletrész-tulajdonosai
          üzletrésze névértékének – a törvényben meghatározott módon és
          sorrendben  –  történő  kifizetésére,  azaz  jogi  pozíciójuk
          megszüntetésére irányult.

          Az  Mgüt.  11.  §  (2)  bekezdése ettől eltérő,  merőben  más
          természetű:   az  Sztv.  56.  §  (4)  bekezdését   módosítja,
          valamennyi   szövetkezeti  formára   vonatkozó   rendelkezést
          tartalmaz,  nem tesz különbséget a szövetkezetek tevékenységi
          profilja,  a  jogosultak  köre  vagy  bármely  más   szempont
          szerint.  Így  vonatkozik például az  ipari,  a  kereskedelmi
          területen  (ÁFÉSz)  működő vagy a halászati  szövetkezetekre,
          továbbá  az Sztv. hatálya alá tartozó valamennyi szövetkezeti
          társulásra.

          Az  említett rendelkezés tehát az Sztv. általános  szabályait
          módosítja, ezzel álláspontom szerint kifejezésre juttatja  az
          üzletrész  intézményének megtartására, az  üzletrésszel  járó
          jogosultságok bővítésére irányuló jogalkotói célt.

          A  fentiekből – továbbá az Mgüt. szerkezetéből, a 11.  §  (2)
          bekezdésének   az   azt   megelőző   rendelkezésekhez    való
          viszonyából  – az következik, hogy az Mgüt. az alkotmányosság
          vizsgálata  szempontjából két egymástól független  "törvényt"
          tartalmaz.      A      törvényhozó      által      választott
          jogszabályszerkesztési megoldás nem ismeretlen a legiszlációs
          gyakorlatban.   Több,   esetenként   más   irányú    törvényi
          rendelkezés  a  jogalkotó szándéka szerint –  a  jogállamiság
          sérelme   nélkül   –   összevontan   elfogadható,vagy   éppen
          különválasztható.

          Ezért  nem értek egyet a határozattal abban, hogy az említett
          rendelkezést  a  szövetkezetek üzletrészeinek megszüntetésére
          irányuló  jogalkotói  céltól  és  törvényi  koncepciótól  nem
          választotta  külön,  hanem a többi rendelkezéssel  egyetemben
          megsemmisíti. Ezt az álláspontot még akkor sem osztom,  ha  a
          megsemmisítés tartalmi vizsgálat nélkül történt.

          Megítélésem  szerint  ezen  rendelkezés  tekintetében   külön
          kellett volna elvégezni az utólagos normakontrollt.

          3.) Ennek folytán határozott álláspontom szerint az Mgüt. 11.
          §  (2)  bekezdése  nem  a  mezőgazdasági  szövetkezeti  külső
          üzletrészek   megszüntetésével   összefüggésben   megalkotott
          rendelkezés,   így   pusztán   technikai   okokból    történő
          megsemmisítését semmi nem indokolta.

          Határozott  álláspontom  szerint a  11.  §  (2)  bekezdésének
          alkotmányossági  vizsgálatát  tartalmilag  és  külön  kellett
          volna  elvégezni, mégpedig az Alkotmány 13. §-án alapuló  ún.
          alkotmányossági  teszt alapján. (Lásd 33/1993.  (V.  28.)  AB
          határozat, ABH 1993. 247.)

          Amennyiben az Mgüt. 11. § (2) bekezdésének vizsgálata a fenti
          alkotmányossági  teszt  alapján  történt  volna  meg,  és  az
          Alkotmánybíróság  arra az álláspontra jut, hogy  nem  minősül
          alkotmányellenesnek,  úgy a rendelkező részben  azt  lehetett
          volna kimondani;
          az  Alkotmánybíróság az Mgüt. 1-10. §-át teljes egészében,  a
          11.  §  (1)  bekezdését  pedig az 1-10.  §-ok  vonatkozásában
          megsemmisíti, míg egyebekben az indítványokat elutasítja.

          Budapest, 2001. április 11.
                                                        Dr. Bagi István
                                                          alkotmánybíró
            .
            English:
            English:
            .
            Petition filed:
            .
            Subject of the case:
            .
            The Act on Business Stakes in Agricultural Cooperatives violating the principles of private property
            Number of the Decision:
            .
            10/2001. (IV. 12.)
            Date of the decision:
            .
            04/11/2001
            .
            CODICES summary:
            http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2001-1-004?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
            .