A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének
utólagos vizsgálatára irányuló indítványok tárgyában – Dr.
Bagi István alkotmánybíró különvéleményével – meghozta a
következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a mezőgazdasági
szövetkezeti üzletrészről szóló 2000. évi CXLIV. törvény
alkotmányellenes, ezért azt 2001. január 1-jére – a törvény
hatályba lépésének napjára – visszamenőleges hatállyal
megsemmisíti.
2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a mezőgazdasági
szövetkezeti üzletrészek megvásárlásának részletes
szabályairól szóló 31/2001. (III. 3.) Korm. rendelet
alkotmányellenes, ezért azt 2001. március 3-ára – a rendelet
hatályba lépésének napjára – visszamenőleges hatállyal
megsemmisíti.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
1. Az Országgyűlés a 2000. december 19-i ülésnapján elfogadta
a mezőgazdasági szövetkezeti üzletrészről szóló 2000. évi
CXLIV. törvényt (a továbbiakban: Mgüt.), amely a 11. § (1)
bekezdése alapján 2001. január 1-jén hatályba lépett. Az
Alkotmánybírósághoz számos indítvány érkezett, amely az Mgüt.
egészének, illetve egyes rendelkezéseinek, továbbá a
mezőgazdasági szövetkezeti üzletrészek megvásárlásának
részletes szabályairól szóló 31/2001. (III. 3.) Korm.
rendelet (a továbbiakban: Mgütr.) megsemmisítését
kezdeményezte. Az Alkotmánybíróság az indítványokat
egyesítette és egy eljárásban bírálta el.
1.1. Az indítványozók szerint az Mgüt., illetve az Mgütr.
egészében alkotmánysértő, mert ellentétes a jogállamiság
[Alkotmány 2. § (1) bekezdés], a piacgazdaság [Alkotmány 9. §
(1) bekezdés], a vállalkozás és a gazdasági verseny
szabadsága [Alkotmány 9. § (2) bekezdés], valamint a
szövetkezeti autonómia [Alkotmány 12. § (1) bekezdés]
követelményeivel, továbbá sérti a tulajdonhoz való jogot
[Alkotmány 13. § (1) bekezdés] és önkényes megkülönböztetést
tartalmaz [Alkotmány 70/A. § (1) bekezdés]. Az indítványozók
álláspontja az, hogy az üzletrészek kötelező megvásárlásáról
rendelkező Mgüt. alkotmányos szempontból elfogadhatatlan
állami beavatkozást jelent a mezőgazdasági szövetkezetek
gazdasági életébe, és ellehetetleníti működésüket, valamint
indokolatlan különbséget tesz az érintett jogalanyok egyes
csoportjai között.
1.2. A tulajdonhoz való jogra, a piacgazdaságra, a
vállalkozás jogára és a gazdasági verseny szabadságára
hivatkozva támadja több indítványozó, hogy a mezőgazdasági
szövetkezetek kötelesek a vagyonnevesítéskor megállapított
névértéken megvásárolni az “alanyi jogú kívülálló
üzletrészesek” üzletrészeit. A kifizetési kötelezettség – az
indítványozók szerint – a szövetkezetek és közvetve a tagok
tulajdonának elvonását jelenti. A névértéken mint “hatósági
áron” történő vételt pedig olyan előírásnak tekintik, amely
figyelmen kívül hagyja a piaci viszonyokat, és amely azt
eredményezi, hogy a szövetkezetben maradók vagyona jelentős
mértékben csökken, és az üzletrészes tagok nem juthatnak
hozzá üzletrészük ellenértékéhez. Ezzel kapcsolatban az egyik
indítványozó kifogásolja, hogy a törvény nem rendelkezik a
vagyonvesztést elszenvedő tagok és az alanyi jogúnak nem
minősülő üzletrész-tulajdonosok kártalanításáról. Egy másik
indítványozó mindezt azzal egészíti ki, hogy az Mgüt.
szabályozása a mezőgazdasági szövetkezetek
hitelfinanszírozásában részt vevő pénzintézetek tekintetében
is ellentétes a piacgazdaság követelményeivel. Álláspontja
szerint a névértéken történő kifizetési kötelezettség
előírása és a nem fizető szövetkezetek számára előírt
kényszerkölcsön, valamint az azt biztosító zálogjog azt
eredményezik, hogy “a mezőgazdasági szövetkezetek jelentős
része felszámolás útján jogutód nélkül megszűnik, a hitelező
bankok kielégítés nélkül maradnak”. Emellett – az
indítványozó szerint – az Mgüt. az “állam által nyújtott
(kényszer) kölcsön visszafizetésének – a többi hitelezői
igényre tekintet nélküli – preferált elősegítésével (...) az
államot egyoldalú előnyhöz juttatja a bankokkal szemben”.
1.3. Valamennyi indítványozó támadta a törvényt arra
hivatkozva, hogy az érintett jogalanyok egyes csoportjai
tekintetében az Alkotmány 70/A. §-ába ütköző hátrányos
megkülönböztetést alkalmaz. Többen azt sérelmezték, hogy a
törvény a mezőgazdasági szövetkezetekkel szemben
diszkriminatív, emellett számos indítványozó hivatkozott
arra, hogy a törvény indokolatlanul tesz különbséget a tagok
és a kívülálló üzletrész-tulajdonosok között, továbbá
alkotmányos szempontból elfogadhatatlan módon, a többi
érintett rovására juttatja előnyös helyzetbe az ún. “alanyi
jogú kívülálló üzletrészeseket”. Az indítványozók egy része
kifogásolta az “alanyi jogú kívülálló üzletrészesek” közötti
különbségtételt is, mivel annak “nincs ésszerű indoka”. Egy
indítványozó azért is támadja az Mgüt.-t, mert annak hatálya
a cégnyilvántartásból nem törölt szövetkezetekre terjed ki.
Álláspontja szerint a jogalkotó ezzel hátrányos helyzetbe
hozza azokat a külső üzletrész-tulajdonosokat, akik a
vagyonnevesítéskor jutottak üzletrészhez, de időközben a
szövetkezet jogutód nélkül megszűnt vagy gazdasági társasággá
alakult át. Egy másik indítványozó az Mgüt. 1. §-át azért
tartja alkotmánysértőnek, mert az csak a mezőgazdasági
szövetkezetek esetében írja elő a kényszervételt, így az
ipari szövetkezetek külső üzletrész-tulajdonosai nem
juthatnak hozzá azonos feltételekkel üzletrészük
ellenértékéhez. Ez – az indítványozó szerint – a tulajdonhoz
való jog sérelmét okozó megkülönböztetés.
1.4. Az indítványozók közül többen kifogásolták az Mgüt. azon
rendelkezéseit, amelyek alapján a megyei földművelésügyi
hivatal mind az érintett üzletrész-tulajdonosok, mind a
szövetkezetek nevében eljárhat. Több indítványozó ezzel
kapcsolatban hivatkozott a Polgári Törvénykönyvről szóló
1959. évi IV. törvénynek (a továbbiakban: Ptk.) a szerződési
akarat kifejezéséről rendelkező 205. §-ára, valamint a
képviselő jogállásával és eljárásával kapcsolatos 221-223. §-
ára, továbbá a szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvénynek
(a továbbiakban: Sztv.) a szövetkezet képviseletéről
rendelkező 11. §-ára. Egy másik indítványozó érvelése ezt
azzal egészíti ki, hogy a megyei földművelésügyi hivatal a
jogállamisággal ellentétesen közigazgatási határozatot is hoz
az ügyben. “Ebben a konstrukcióban (...) az eladó és a vevő
is ugyanaz a hivatal lesz, amely egyben közigazgatási
határozattal meg is akadályozhatja az adásvételt.” Az Mgüt.-
ben szabályozott “közigazgatási eljárással” kapcsolatban az
egyik indítványozó hivatkozott az Alkotmánynak a
jogorvoslathoz való jogot deklaráló 57. § (5) bekezdésére.
Állítása szerint a törvény a földművelésügyi hivatal
határozatával szembeni jogorvoslati jogot elvonja.
1.5. A szövetkezeti autonómiának és az Sztv.-ben
intézményesített “egy tag – egy szavazat” elvének sérelmét
látja számos indítványozó abban, hogy az Mgüt. 11. § (2)
bekezdése az Sztv. módosításával valamennyi szövetkezet
esetében szavazati joggal ruházza fel a kívülálló üzletrész-
tulajdonosokat a közgyűlésen, illetve a küldöttgyűlésen.
Ezzel olyan “kényszerszövetkezetek” jönnek létre, amelyekben
szövetkezeti tagnak nem minősülő személyek meghatározó
befolyással rendelkeznek a döntéshozatalra.
1.6. Több indítványozó megítélése szerint az Mgüt. sérti az
Alkotmánynak a munkához való jogot biztosító 70/B. §-át.
Álláspontjuk szerint a törvény végrehajtása esetén az
érintett szövetkezetek – fizetésképtelenségük miatt –
felszámolásra kerülnek, és ezáltal megszűnik a szövetkezetben
munkát vállaló több tízezer tag munkahelye, ami a munkához
való jog sérelmét idézi elő.
1.7. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált
jogállamiság alkotórészét képező jogbiztonság szempontjából
kifogásolta az egyik indítványozó azt, hogy ellentétben áll
egymással a törvény célját megfogalmazó preambulum, amely
valamennyi szövetkezetre vonatkozik, és az 1. §, amely
szerint a törvény hatálya a mezőgazdasági szövetkezetre
terjed ki. Egy másik indítványozó szerint az Mgüt. 1. §-a
azért sérti a jogbiztonságot, mert a törvény személyi
hatályát meghatározó rendelkezése – “több, mint 50 %
árbevételt eredményező mezőgazdasági tevékenység” – fogalmi
bizonytalanságot okoz. Emellett több indítványozó
értelmezhetetlennek tartotta az Mgüt. 5. és 7. §-át, amely –
megítélésük szerint – egymással teljesen ellentétes
rendelkezéseket tartalmaz az állami kölcsönnel kapcsolatban.
Egy indítványozó szerint az Mgüt.-nek a lejárt követelések
“közvetlen bírósági végrehajtás” útján történő
érvényesíthetőségéről rendelkező §-a is sérti a
jogbiztonságot, mivel “olyan jogintézményt rendel igénybe
venni, amely nem létezik, illetve más okból nem
alkalmazható”. Ugyanakkor egy másik indítványozó azért
kifogásolja a közvetlen végrehajthatóságra vonatkozó
szabályozást, mert az alapján a kívülálló üzletrész-
tulajdonosok érintett csoportja “mentesül a bírósági vagy
közjegyzői eljárás idő- és költségigényes jogállami garanciái
alól – szemben az összes többi jogalannyal.”
1.8. Az egyik indítványozó – a tartalmi alkotmányossági
kifogások megfogalmazásán túl – arra hivatkozva is
indítványozta az Mgüt. egészének megsemmisítését, hogy a
törvényalkotási eljárás során az Alkotmány 2. § (1)
bekezdésében deklarált jogállamiságot sértő módon figyelmen
kívül hagyták a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (a
továbbiakban: Jat.) és a Magyar Köztársaság Országgyűlésének
Házszabályáról szóló 46/1994. (IX. 30.) OGY határozat (a
továbbiakban: Házszabály) egyes rendelkezéseit. A Jat. 38. §
(2) bekezdése és a Házszabály 98. § (5) bekezdése alapján az
országgyűlési képviselő által előkészített törvényjavaslat
napirendre tűzéséről az Országgyűlés dönt. Ezzel szemben a
Kormány által T/3010. számon előterjesztett törvényjavaslat
részletes vitája során, “szinte az utolsó pillanatban”
benyújtott kapcsolódó módosító javaslatok megszavazása azt
eredményezte, hogy a “törvényjavaslat valamennyi §-a helyébe
jelentősen különböző rendelkezés lépett, és az eredetileg hét
paragrafusból álló szöveg még négy paragrafussal egészült ki.
Gyakorlatilag az előterjesztett és elfogadott, kapcsolódó
módosító javaslat elnevezésű irományok összefüggő egészet,
tartalmilag egy tizenegy paragrafusból álló önálló képviselői
indítványt, azaz teljesen új törvényjavaslatot képeznek.”
Emellett az indítványozó azt is sérelmezi, hogy az Mgüt. 11.
§ (1) bekezdése a kihirdetéstől számítva csupán nyolc napot
biztosít a hatályba lépésig. Ez – véli az indítványozó –
ellentétes a Jat. 12. § (3) bekezdésével, amely szerint a
jogszabály hatálybalépésének időpontját úgy kell
meghatározni, hogy kellő idő maradjon a jogszabály
alkalmazására való felkészülésre. Egy másik indítványozó
megfogalmazása szerint “a társadalom jelentős részét ilyen
mértékben érintő törvényi rendelkezések végrehajtásához –
alkotmányos szabályozást feltételezve is – mindenképpen több
év kellene.” Az egyik indítványozó az Alkotmány
jogállamiságot garantáló 2. § (1) bekezdése mellett a
szövetkezeti tagok és a vállalkozók érdekeit képviselő
szervezetekről rendelkező 4. §-ának sérelmét látja abban,
hogy a Kormány elmulasztotta az egyeztetést a
törvényjavaslatról az Országos Szövetkezeti Tanáccsal mint
országos érdekképviseleti szervvel. Az indítvány
megfogalmazása szerint a “Kormány részéről intézményesen (a
törvény előkészítésének második szakaszában, amikor is
teljesen más alapállásban újrakezdték a kodifikációs munkát)
az egyeztetés elmaradt, noha rendszeresen szorgalmaztuk a
véleményezés lehetőségét.” Egy másik indítványozó a
jogalkotási eljárással kapcsolatban azt kifogásolta, hogy – a
Jat. 12. § (4) bekezdésével ellentétben – nem lépett hatályba
az Mgüt.-vel egy időben annak végrehajtási rendelete. Az
Mgüt. 3. § (2) bekezdése előírja, hogy a kívülálló üzletrész-
tulajdonosoknak külön kormányrendeletben megállapított
jogvesztő határidőn belül kell bejelenteniük igényüket
üzletrészeik eladására. Mindezek alapján – az indítványozó
szerint – a végrehajtási rendelet egyidejű megalkotásának
elmulasztása sérti a jogbiztonságot. Emellett az indítványozó
úgy véli, hogy “a külön kormányrendeletre utalt jogvesztő
határidő megállapítása a kívülálló üzletrészesek
vonatkozásában olyan alapvető jogot – másfelől a jogvesztés
miatt: kötelességet – határoz meg, amelyet magában a
törvényben kellett volna szabályozni.”
1.9. Végezetül, az indítványozók kezdeményezték, hogy az
Alkotmánybíróság a kihirdetésétől kezdődő hatállyal
semmisítse meg az Mgüt.-t és annak végrehajtási rendeletét.
Az egyik indítvány szerint a “jogbiztonság, valamint a magyar
gazdaság és az érintett szövetkezeti tagok és üzletrész-
tulajdonosok fontos érdeke, hogy ne jöjjenek létre
alkotmányellenes törvényen alapuló vagyonátruházások.”
2. Az Alkotmánynak az indítványokban hivatkozott
rendelkezései a következők:
“2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus
jogállam.”
“4. § A szakszervezetek és más érdekképviseletek védik és
képviselik a munkavállalók, a szövetkezeti tagok és a
vállalkozók érdekeit.”
“9. § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben
a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő
védelemben részesül.
(2) A Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás
jogát és a gazdasági verseny szabadságát.”
“12. § (1) Az állam támogatja az önkéntes társuláson alapuló
szövetkezeteket, elismeri a szövetkezetek önállóságát.”
“13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való
jogot.
(2) Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből,
törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen
és azonnali kártalanítás mellett lehet.”
“57. § (5) A Magyar Köztársaságban a törvényben
meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az
olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen,
amely a jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot
– a jogviták ésszerű időn belüli elbírálásának érdekében,
azzal arányosan – a jelenlévő országgyűlési képviselők
kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja.”
“70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén
tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az
állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen
faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény,
nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy
egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
(2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen
hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
(3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az
esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is
segíti.”
“70/B. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a
munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához.”
3. Az Alkotmánybíróság eljárása során megkereste a
földművelésügyi és vidékfejlesztési minisztert, valamint az
igazságügyi minisztert.
II.
Az Alkotmánybíróság először az indítványozóknak az Mgüt.
megalkotásával és hatályba lépésével kapcsolatos formai,
eljárási kifogásait bírálta el.
1. Az Alkotmánybíróság megvizsgálta, hogy sérti-e az
Alkotmánynak a jogállamiságról rendelkező 2. § (1) bekezdését
és az érdekképviseletekről rendelkező 4. §-át az, hogy a
Kormány a jogszabály-előkészítés egyes szakaszaiban nem kérte
ki a szövetkezetek országos érdekképviseleti szervének
véleményét.
A Jat. a jogszabálytervezetek érdekképviseleti szervek általi
véleményezésével kapcsolatban kimondja:
“20. § A jogalkalmazó szerveket, a társadalmi szervezeteket
és az érdekképviseleti szerveket be kell vonni az olyan
jogszabályok tervezetének elkészítésébe, amelyek az általuk
képviselt és védett érdekeket, illetőleg társadalmi
viszonyokat érintik.”
“27. § A Kormány elé terjesztendő jogszabálytervezetről
véleményt nyilvánítanak (...)
c) az érdekelt társadalmi szervezetek és érdekképviseleti
szervek.”
Az Sztv. 2001. január 1-ig hatályban volt 113. §-a kimondta:
“(1) A szövetkezeteket vagy azok tagságát érintő
javaslatoknak a Kormány vagy az Országgyűlés elé terjesztése
előtt meg kell szerezni az érdekelt országos érdekképviseleti
szerv, illetőleg a közös, országos érdekképviseleti szerv
véleményét. Ha a véleményeltérés lényeges, azt döntés végett
a Kormány, illetve az Országgyűlés elé kell terjeszteni.
(2) A közös, országos érdekképviseleti szerv előzetesen
véleményt nyilvánít az Országgyűlés és a Kormány hatáskörébe
tartozó össz-szövetkezeti kérdésben.”
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a közhatalmi
jogosítványokkal nem rendelkező társadalmi, érdekképviseleti
szervek véleményének beszerzése a jogszabály közjogi
érvényességének nem feltétele. [7/1993. (II. 15.) AB
határozat, ABH 1993, 418, 419.; 50/1998. (XI. 27.) AB
határozat, ABH 1998, 387, 397.; 39/1999. (XII. 21.) AB
határozat, ABH 1999, 325, 349.] A 30/2000. (X. 11.) AB
határozat szerint “a jogszabály által kifejezetten és
konkrétan megnevezett, egyetértési, illetve véleményezési
jogkörrel rendelkező szervezetek – a demokratikus
döntéshozatali eljárásban betöltött szerepük miatt az
egyeztetési kötelezettség vonatkozásában – közhatalminak, így
a jogalkotó számára megkerülhetetlennek minősülnek.” E
határozat kimondta, hogy Alkotmánybíróságnak eseti
mérlegeléssel kell eldöntenie azt a kérdést, hogy a külön
törvényekben meghatározott jogalkotási eljárási szabály
megszegése súlyosságánál fogva adott esetben eléri-e az
alkotmánysértés szintjét. (ABK 2000. október, 335, 337-338.)
Az Alkotmánybíróság jelen esetben megállapította, hogy az
Sztv. 113. §-a nem nevezett meg kifejezetten és konkrétan
véleményezési jogkörrel rendelkező szervezeteket, hanem az
“érdekelt országos érdekképviseleti szerv, illetőleg a közös,
országos érdekképviseleti szerv” véleményezését írta elő.
Emellett – ahogyan arra az indítvány is utal – az érintett
érdekképviseleti szervet nem zárták el teljesen a
véleménynyilvánítás lehetőségétől, mivel a jogszabály-
előkészítés egy korábbi szakaszában kifejthette álláspontját.
Mindezeket tekintetbe véve nem állapítható meg az Mgüt.
alkotmányellenessége önmagában azért, mert az érintett
országos érdekképviseleti szerv a jogszabály előkészítése
során nem élhetett maradéktalanul a Jat. és az Sztv. által
biztosított véleményezési lehetőségével.
2. Az Alkotmánybíróság megvizsgálta azt az alkotmányossági
kifogást, amely szerint az Országgyűlés – a jogállamiságot
sértő módon – egy kapcsolódó módosító javaslat benyújtása
nyomán a Kormány által előterjesztett törvényjavaslattól
minden pontjában eltérő törvényt fogadott el.
A mezőgazdasági szövetkezeti üzletrészről szóló T/3010. számú
törvényjavaslatot a Kormány nyújtotta be az Országgyűléshez,
a javaslat előadója a földművelésügyi és vidékfejlesztési
miniszter volt. Közvetlenül a törvényjavaslat részletes
vitájának lezárása előtt (2000. december 5-én) négy
országgyűlési képviselő T/3010/31. számon kapcsolódó módosító
javaslatot terjesztett elő, amely a törvényjavaslat
valamennyi rendelkezésének megváltoztatását javasolta. Az
Országgyűlés december 19-i ülésnapján az ebben a kapcsolódó
módosító javaslatban szereplő tartalommal fogadta el az Mgüt.-
t. Az indítványozó ezzel összefüggésben azt sérelmezte, hogy
a kapcsolódó módosító javaslat valójában képviselők által
előterjesztett önálló törvényjavaslat, amelynek megvitatására
nem kerülhetett volna sor a Kormány által előterjesztett
törvényjavaslat tárgyalásának keretei között.
A Házszabály 102. § (1) bekezdése alapján a
törvényjavaslathoz módosító javaslatot az általános vita
lezárásáig, a módosító javaslathoz kapcsolódó további
módosító javaslatot a részletes vita lezárásáig lehet
benyújtani. A T/3010/31. számú kapcsolódó módosító javaslat
benyújtására a részletes vita lezárását megelőzően, tehát
megfelelő időben került sor.
A Házszabály alapján lehetőség van arra, hogy a képviselők
egy törvényjavaslatnak akár az összes rendelkezéséhez
módosító, illetve kapcsolódó módosító javaslatot nyújtsanak
be, amelynek elfogadásáról vagy elvetéséről végső soron az
Országgyűlés dönt. Ezért alkotmányossági szempontból nem
kifogásolható, hogy az Országgyűlés a T/3010/31. számú
kapcsolódó módosító javaslatban foglaltakkal megegyező
tartalommal fogadta el az Mgüt.-t.
Következésképpen – az indítványban felvetett kifogás alapján
– nem állapítható meg, hogy eljárása során az Országgyűlés az
Mgüt. közjogi érvénytelenségét eredményezően megsértette
volna a Házszabály rendelkezéseit.
3. Az egyik indítványozó szerint az Mgüt.-nek a hatályba
lépésére vonatkozó rendelkezése ellentétes a jogállamiságból
következő jogbiztonság követelményével.
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a jogszabály hatályba
lépésének időpontját úgy kell meghatározni, hogy a jogalanyok
számára legyen tényleges lehetőség arra, hogy magatartásukat
a jog előírásaihoz tudják igazítani. Kellő időt kell
biztosítani arra, hogy az érintettek a jogszabály szövegét
megismerhessék, és eldöntsék, miként alkalmazkodnak a
jogszabály rendelkezéseihez. A jogszabály kihirdetése és
hatályba lépése közötti “kellő idő” mértékét a
jogszabálytervezet kidolgozójának, illetve a jogalkotónak
esetileg kell vizsgálnia, az adott jogszabály jellegét,
valamint a jogszabály végrehajtására való felkészülést
befolyásoló egyéb tényezőket alapul véve. Alkotmányossági
szempontból az bírálható el, hogy a jogalkotó biztosított-e
az érintettek számára legalább minimális felkészülési időt,
vagyis lehetőségük volt-e az érintetteknek a jogszabály
előzetes megismerésére. Alkotmányellenesség csak a
felkészülésre szolgáló időtartam kirívó, a jogbiztonságot
súlyosan veszélyeztető vagy sértő hiánya esetén állapítható
meg. [34/1991. (VI. 15.) AB határozat, ABH 1991, 170, 173-
174.; 7/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 45, 47.;
25/1992. (IV. 30.) AB határozat, ABH 1992, 131, 132.;
28/1992. (IV. 30.) AB határozat, ABH 1992, 155-159.; 41/1997.
(VII. 1.) AB határozat, ABH 1997, 292, 298.; 723/B/1998. AB
határozat, ABH 1999, 795, 798-780.]
Az Mgüt. a Magyar Közlöny 2000. évi 129. számában, december
23-án került kihirdetésre, és a 11. § (1) bekezdése alapján
2001. január 1-jén lépett hatályba. Az Alkotmánybíróság
álláspontja szerint az érintett jogalanyoknak lehetőségük
volt arra, hogy ez alatt a minimális felkészülési idő alatt
az elfogadott jogszabály szövegét megismerjék. Emellett az
Alkotmánybíróság tekintetbe vette azt is, hogy az Mgüt. nem
tartalmaz olyan magatartási szabályt, amelynek kizárólag a
hatályba lépés napján vagy közvetlenül azt követően lehetett
volna eleget tenni, illetve amelynek azonnali nem teljesítése
szankciót vont volna maga után. Mindebből következik, hogy az
Mgüt.-nek a hatályba lépésről rendelkező 11. § (1) bekezdése
nem ellentétes a jogállamiságból fakadó jogbiztonság
követelményével.
4. Az Alkotmánybíróság azt is vizsgálta, hogy nem jelenti-e a
jogállamiság alkotmányos elvének sérelmét az, hogy a
kívülálló üzletrész-tulajdonosok igénybejelentésére előírt
jogvesztő határidőt tartalmazó végrehajtási rendeletet a
Kormány nem az Mgüt. hatálybalépésével egyidejűleg léptette
hatályba. A Jat. 12. § (4) bekezdésében foglaltak szerint
ugyanis a jogszabályt és végrehajtási jogszabályát egy időben
kell hatályba léptetni. Ezzel szemben az Mgüt. 2001. január 1-
jén, az Mgütr. pedig 2001. március 3-án lépett hatályba.
Ahogyan azt az Alkotmánybíróság a 479/E/1997. AB
határozatában megállapította, az Alkotmánybíróságról szóló
1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 49. § (1)
bekezdése alapján a jogalkotói feladat késedelmes
teljesítése, sőt még annak elmulasztása sem tekinthető
önmagában alkotmányellenesnek. Nincs az Alkotmányban olyan
előírás, amely szerint valamely jogszabályi határidő be nem
tartása, pusztán a mulasztás okán, alkotmányellenessé válna.
(ABH 1998, 967, 968-969.) A mulasztás alkotmányellenességét
csak akkor lehet megállapítani, ha az önmagában is
alkotmányellenes helyzetet idézett elő. 1080/D/1997. AB
határozat, ABH 1998, 1043, 1046. Az Alkotmánybíróság mindezek
alapján azt vizsgálta, hogy a Kormány jogszabályalkotási
késedelme párosul-e alkotmányellenességgel. Az Mgüt. 3. § (2)
bekezdése szerint az alanyi jogú kívülálló üzletrész-
tulajdonos az Mgüt. végrehajtására kiadott kormányrendeletben
meghatározott jogvesztő határidőn belül jelentheti be igényét
az üzletrész eladására. Az Alkotmánybíróság megítélése
szerint ez a szabályozási kötelezettség nem vonható az
Alkotmányban meghatározott alapvető jogok szabályozásának
körébe, és az Mgüt. nem a Jat. 15. § (2) bekezdésébe ütköző
módon ad felhatalmazást alapvető jogok és kötelességek
rendeleti szabályozására. Mindemellett az a tény, hogy a
Kormány a Jat. 12. § (4) bekezdéséből fakadó rendeletalkotási
kötelezettségét késedelmesen teljesítette, semmiképpen sem
járhat a felhatalmazást tartalmazó törvény, jelen esetben az
Mgüt. megsemmisítésével. Következésképpen a jogszabályalkotás
késedelme nem eredményezett alkotmányellenességet.
III.
Az Alkotmánybíróság az Mgüt. alkotmányosságának tartalmi
vizsgálata előtt áttekintette a szövetkezeti üzletrészekkel
kapcsolatos, jelen ügyben is irányadó gyakorlatát, valamint
az üzletrészeket érintő jogi szabályozást.
1. A szövetkezetek a hatályos magyar jogban a gazdálkodó
szervezetek speciális típusának minősülnek [Sztv. 3. §; az új
szövetkezetekről szóló 2000. évi CXLI. törvény (a
továbbiakban: Sztv2.) 3. § (1) bekezdés]. Ebből következik,
hogy a szövetkezeteknek mint a gazdasági élet nem természetes
személy jogalanyainak a gazdasági-szervezeti autonómiája az
Alkotmánynak a szövetkezeti önállóságról rendelkező 12. § (1)
bekezdése mellett a piacgazdaságot deklaráló 9. § (1)
bekezdésén alapul. A szövetkezetek önállóságának alkotmányos
védelmét ezek mellett a vállalkozáshoz való jog [9. § (2)
bekezdés], a tulajdonhoz való jog [13. § (1) bekezdés],
valamint az egyesülési szabadság [63. § (1) bekezdés] is
biztosítja. [595/B/1992. AB határozat, ABH 1996, 383, 387-
388.; 598/B/1993. AB határozat, ABH 1998, 557, 561.] Az
Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a szövetkezetek és ezen
belül a mezőgazdasági szövetkezetek tulajdonát nem illeti meg
több védelem, mint a gazdasági élet más szereplőinek saját
tulajdonát, illetve mint a tulajdont általában. [21/1990. (X.
4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 80.]
2. Az Alkotmánybíróság már több határozatában foglalkozott a
gazdasági rendszerváltás idején megvalósított szövetkezeti
átalakítással. A testület következetesen azt az álláspontot
képviselte, hogy a gazdasági rendszerváltás idején a
szövetkezeti tulajdon átalakítása az állam alkotmányos
kötelessége volt. Az Alkotmánybíróság “rendkívüli
körülménynek” minősítette, hogy az államnak rendeznie kellett
az elmúlt rendszer magántulajdont sértő működésének
következményeit, egyúttal meg kellett teremtenie a
piacgazdaság intézményi alapjait. E körülmények indokolták,
hogy az autonómián alapuló szövetkezeti rendszer létrehozását
az állam “kényszer-átalakítás” formájában valósította meg.
[16/1991. (IV. 20.) AB határozat, ABH 1991, 58, 63.; 28/1991.
(VI. 3.) AB határozat, ABH 1991, 88, 107.; 15/1993. (III.
12.) AB határozat, ABH 1993, 112, 117.; 595/B/1992. AB
határozat, ABH 1996, 383, 385.; 598/B/1993. AB határozat, ABH
1998, 557, 560.]
3. A szövetkezeti üzletrészt először az ipari
szövetkezetekről szóló 1971. évi 32. törvényerejű rendelet
módosításáról szóló 1989. évi 12. törvényerejű rendelet
intézményesítette. Az Országgyűlés 1992-ben – a szövetkezetek
kényszerátalakításának keretében – ezt az intézményt vette
alapul és szélesítette ki az akkor működő többi szövetkezeti
típusra, a mezőgazdasági és a fogyasztási szövetkezetekre. A
– részjegytőkével és a termőfölddel csökkentett –
szövetkezeti vagyon vagyonnevesítés útján történő
felosztásáról az Sztv. hatálybalépéséről és az átmeneti
szabályokról szóló 1992. évi II. törvény (a továbbiakban:
Ámtv.) 3-12. §-ai rendelkeztek. A vagyon nevesítése és
felosztása során az Ámtv.-ben meghatározott alanyi kör
üzletrész juttatására szerzett jogosultságot. Az Ámtv. 6. §-a
és 8. § (2) bekezdése meghatározta, hogy a szövetkezeteknek
kiket kell vagyonnevesítésben részesíteniük, a 8. § (1)
bekezdése pedig lehetővé tette a szövetkezeti közgyűlések
számára, hogy üzletrészt juttassanak egy másik meghatározott
alanyi kör számára is. A jogalkotó a kötelező
vagyonnevesítésnél a tagsági (volt tagsági) jogviszonyt
tekintette a jogosultság alapjának, a fakultatív esetben
pedig a szövetkezetnél fennállt, munkavégzésre irányuló
jogviszonyt, illetve az örökösi minőséget. Ennek
eredményeként az egyes szövetkezetek üzletrésztőkéjéből
részesedtek (részesedhettek) – az Ámtv.-ben meghatározott
feltételek alapján – a szövetkezet tagjai, volt tagjai és
olyan személyek is, akik sohasem voltak szövetkezeti tagok
(tagok örökösei, szövetkezeti alkalmazottak, kisegítő
családtagok). Az Ámtv. 10. §-a százalékos mértékben
meghatározta azokat a szempontokat, amelyeket alapul véve
kellett a közgyűlésnek megállapítania az egyes üzletrészeket.
Az Alkotmánybíróság több határozatában alkotmányosnak
minősítette a vagyonnevesítés jogintézményét és a
vagyonnevesítésben részesülők körének meghatározását is. Az
Ámtv.-nek a kötelező vagyonnevesítést előíró szabályai nem a
korábbi tulajdoni igényeket újították fel. A szövetkezeti
tagoknak ugyanis nem volt alkotmányos joguk arra, hogy a
szövetkezeti tulajdont oszthatóvá tegyék, és annak részeit
magántulajdonként megkapják. Az Alkotmánybíróság többször is
hangsúlyozta, hogy rendkívüli körülménynek minősült a
szövetkezetek átalakítása önálló, vállalkozási típusú
szövetkezetekké. Az Ámtv. előírásai, illetve korlátozásai a
gazdasági rendszerváltás jellegéből adódó egyszeri és
átmeneti beavatkozások voltak, és az átalakult szövetkezetek
további átalakulását ilyen jellegű korlátozás már nem
terheli. [28/1991. (VI. 3.) AB határozat, ABH 1991, 88, 106-
107.; 424/B/1994. AB határozat, ABH 1995, 692, 697.;
831/B/1992. AB határozat, ABH 1995, 622, 624.; 595/B/1992. AB
határozat, ABH 1996, 383, 388-389.]
4. Szövetkezeti üzletrészre vonatkozó szabályokat tartalmaz
az Sztv. 55. § (1) bekezdése is, amely kimondja:
“A szövetkezet az eredménytartalékból és a tőketartalékból a
közgyűlés döntése szerint
a) üzletrésztőkét képezhet, melyből tagjainak – az
alapszabály rendelkezésének megfelelően – üzletrészt
juttathat, illetve
b) üzletrésztőkét növelhet, melynek összege az üzletrész-
tulajdonosok között az üzletrészek arányában kerül
felosztásra. Üzletrész tőkenövelés esetén az alapszabály
rendelkezései szerint üzletrésszel nem rendelkező tag részére
is juttatható üzletrész.
Az üzletrésztőkéből az üzletrész-tulajdonosra eső részről a
jogosult kérésére névre szóló értékpapírt kell kiállítani
(szövetkezeti üzletrész).”
A különböző módon létrejött üzletrészek jellemzői – a
megszerzésükre eredetileg jogosultak körét leszámítva –
azonosak: az üzletrész átruházható, örökölhető, a szövetkezet
adózott eredményéből évente osztalékra jogosít, ugyanakkor az
üzletrésztőke felhasználható a veszteség fedezésére [Sztv.
55. § (2) és 56. § (1) bekezdése]. “Az üzletrész nem
jogosítja fel tulajdonosát (sem a tagot, sem a kívülálló
tulajdonost) arra, hogy a szövetkezettől az üzletrész
ellenértékét akár pénzben, akár természetben követelje.”
[598/B/1993. AB határozat, ABH 1998, 557, 561.] Az üzletrész
tulajdonosát e jogcíme alapján – a 2001. január 1-jét
megelőző állapot szerint – a közgyűlésen tanácskozási és
javaslattételi jog illeti meg [Sztv. 56. § (4) bekezdés].
A magyar szövetkezeti jogban a tagsági jogviszony fennállását
a részjegy igazolja. Az Sztv. 52. §-a szerint a tag az
alapszabályban meghatározott számú és összegű részjegyet
jegyezhet. Alapításkor és belépéskor – a lakásszövetkezetek
kivételével – egy részjegy jegyzése kötelező. Az 53. § (1)
bekezdésének második mondata kimondja, hogy a részjegy másra
nem ruházható át, és a szövetkezeti tagnak harmadik
személlyel szemben fennálló kötelezettsége miatt bírósági
végrehajtás alá nem vonható. Az 53. § (2) bekezdés alapján a
részjegy a szövetkezet adózott eredményéből részesedésre
jogosít, ugyanakkor a részjegytőke a veszteség fedezésére
felhasználható [Sztv. 69. § (1) bekezdés]. A tagsági
jogviszony megszűnésekor a részjegy összegét vissza kell
fizetni, kivéve, ha a szövetkezetnek nincs felosztható
vagyona. Mivel a részjegy tulajdonosa a szövetkezet tagja,
ezért szavazati joggal rendelkezik a közgyűlésen [Sztv. 45. §
(1) bekezdés c) pont].
5.1. Az Alkotmánybíróság az 598/B/1993. AB határozatban a
tulajdonhoz való joggal és a hátrányos megkülönböztetés
tilalmával összefüggésben foglalkozott a szövetkezeti tagok
és az üzletrész-tulajdonosok eltérő jogi helyzetével. A
testület abból indult ki, hogy a szövetkezetet a tagok
alkotják. “Az Sztv. a szövetkezeti tagsági viszony
szabályozása körében határozza meg azokat a jogokat, melyek a
tagokat megilletik, ezek között azt, hogy a közgyűlésen
tanácskozási és szavazati joggal részt vehetnek [45. § (1)
bekezdés c) pontja]. A szövetkezeti tag tagi jogállása
természetesen összefüggésben van a tulajdonhoz való jogával,
tekintettel a vagyoni hozzájárulás és a szövetkezeti vagyon
feletti rendelkezésben való részvétel tulajdonjogi
kérdésekkel szorosan összefüggő jellegére. A szövetkezeti tag
emellett tulajdonosa lehet szövetkezeti üzletrésznek is,
amely őt az üzletrészhez mint értékpapírhoz fűződő,
jogszabályban meghatározott jogokkal ruházza fel. (...) A
kívülálló üzletrész-tulajdonos – mivel nem tagja a
szövetkezetnek – csak azokkal a jogokkal rendelkezik, melyek
az üzletrészből magából következnek. Hogy melyek ezek a
jogok, azt a törvényhozó a tulajdonhoz való jog figyelembe
vételével szabadon állapítja meg. Ennek megfelelően a
jogalkotó nem gátolhatja meg, hogy az üzletrész-tulajdonosok
az üzletrésszel rendelkezzenek, nem gátolhatja meg, de
szabályok közé szoríthatja, hogy azt megszerezzék
(szerzőképesség), és az üzletrészhez kapcsolódó, vele együtt
megszerzett jogokat korlátozásuk vagy elvonásuk esetén az
elvonás jellegétől függően állag- vagy értékgaranciával
kompenzálnia kell [Vö.: 64/1993. (XII. 22.) AB határozat]. De
az Alkotmány egyetlen rendelkezése sem zárja ki, hogy a
jogalkotó a gazdálkodó szervezeteket különbözőféleképpen
szabályozza és ezen különböző gazdálkodó szervezetek esetén a
szervezet tagjai és a szervezethez más vagyoni kapcsolat
útján tartozó személyek viszonyai eltérőek legyenek. A
kívülálló üzletrész-tulajdonosok az üzletrész megszerzésekor
annyi jogot szereztek meg, amennyit az Sztv. és az Ámtv.
vonatkozó rendelkezései biztosítottak. Az üzletrész (...)
leírt jellegzetességei kielégítik az alkotmányosság
követelményeit.” (ABH 1998, 557, 562.)
5.2. Az Alkotmánybíróság imént idézett határozatában nem
találta hátrányos megkülönböztetésnek, hogy a kívülálló
üzletrész-tulajdonosok nem rendelkeznek szavazati joggal a
közgyűlésben. “A vizsgálat alá vont Sztv.-beli rendelkezés
nem azonos jogosultakra tartalmaz eltérő szabályokat. Az 56.
§ (4) bekezdése nem az üzletrész-tulajdonosok homogén
csoportján belül tesz különbséget tag és kívülálló között,
hanem eltérő szabályozást tartalmaz a tagra és a nem tag
üzletrész-tulajdonosra nézve. (...) A vizsgált esetben tehát
a tag üzletrész-tulajdonos nem azért vehet részt szavazati
joggal a közgyűlésen, (...) mert ő olyan üzletrész-
tulajdonos, akinek többletjogai vannak más üzletrész-
tulajdonosokkal szemben, hanem azért, mert ő tagja,
alkotmányos önrendelkezési jogának felhasználásával alkotó
eleme a szövetkezetnek.” (ABH 1998, 557, 563.)
6. Az Alkotmánybíróságnak a korábbi határozataiban
kialakított gyakorlata mellett tekintetbe kell venni azt,
hogy a tagokat megillető részjegy, valamint a tagok és
kívülállók tulajdonában lévő üzletrész párhuzamos
szabályozása a mai formájában atipikus, nemzetközi
összehasonlításban is kivételesnek számító jogintézmény. Nem
hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a jogalkotó az Sztv.-
ben nem szabályozta a szövetkezeti üzletrészhez kapcsolódó
jogosítványok sorsát a szövetkezetek átalakulásának esetében,
továbbá nem rendelkezett az üzletrésznek a szövetkezet
elhatározásán alapuló megszüntetéséről, illetve az üzletrészt
megtestesítő értékpapír bevonásáról, megsemmisítéséről.
Az Alkotmánybíróság megállapítása szerint az Alkotmány nem
zárja ki, hogy a jogalkotó gazdaságpolitikai megfontolások
alapján a szövetkezeti üzletrészek megszüntetéséről döntsön,
és a vagyoni hozzájárulásokról, részesedésekről egységes
szempontok szerint rendelkezzen. Az Alkotmánybíróság a
33/1993. (V. 28.) AB határozatban kifejtette, hogy az
Alkotmány – a piacgazdaság deklarálásán túl –
gazdaságpolitikailag semleges, ezért a jogalkotó nagy
szabadsággal rendelkezik az állam gazdaságpolitikájának
meghatározása terén. (ABH 1993, 247, 249-250.) Mindezek
alapján a jogalkotó mérlegelheti, hogy az 1992-ben
létrehozott szövetkezeti üzletrész jogintézménye az elmúlt
évtizedben alkalmasnak bizonyult-e a kívánt jogalkotói cél
elérésére.
IV.
Az Alkotmánybíróság a tartalmi alkotmányossági kifogások
közül először azt vizsgálta meg, hogy az Mgüt. szabályai
sértik-e az Alkotmány 13. §-át.
1. Az Mgüt. alapkoncepcióját megfogalmazó rendelkezés a 2. §
(1) bekezdésében található, amely kimondja, hogy a
mezőgazdasági szövetkezetek – a törvényben meghatározott
eljárás szerint – kötelesek a vagyonnevesítéskor
megállapított névértéken megvásárolni az “alanyi jogú
kívülálló üzletrészesek” üzletrészeit. Az Mgüt. a
mezőgazdasági szövetkezeti üzletrészekhez fűződő, az Sztv. és
az Ámtv. által 1992-ben megállapított jogokat és
kötelezettségeket úgy rendezi át, hogy a szövetkezeteket az
üzletrészek névértékének kifizetésére kötelezi a külső
üzletrészesek meghatározott csoportja számára – az
üzletrészek tényleges értékére tekintet nélkül.
Az Sztv. alapján az üzletrész tulajdonosa – e jogcímen – nem
tagja a szövetkezetnek, és nem rendelkezik tulajdonjoggal a
szövetkezeti vagyonnak az üzletrészével megegyező mértékű
része felett. Az üzletrész tulajdonosa a Sztv. alapján nem
jogosult arra, hogy a szövetkezettől üzletrészének
ellenértékét akár pénzben, akár természetben követelje.
[598/B/1993. AB határozat, ABH 557, 561.] Az üzletrészes az
üzletrészről kiállított értékpapír tulajdonosa, akinek e
tulajdonából következően a szövetkezet adózott eredményéből
évente részesedésre (osztalékra) van joga. [56. § (1)
bekezdés] Az Sztv. a szövetkezetet arra kötelezi, hogy az
üzletrésztőkéből az üzletrész-tulajdonosra eső részről a
jogosult kérésére névre szóló értékpapírt állítson ki [55. §
(1) bekezdés], és – eredményes gazdálkodás esetén – a
jogosultnak arányos részesedést biztosítson az adózott
eredményből. Az Sztv. 61. § (2) bekezdése szerint a
szövetkezet éves kiosztható eredményének nagyobb részét a
személyes közreműködés arányában a tagoknak kell kifizetni.
Az Sztv.-nek ezek a szabályai vonatkoznak azokra az
üzletrészesekre is, akik az Ámtv. alapján a vagyonnevesítés
során tagként vagy kívülállóként jutottak üzletrészhez.
(Ámtv. 5. § második mondata) Az Ámtv. 10. § (1) bekezdése
kimondta: “Az üzletrész mértékét úgy kell meghatározni, hogy
az feleljen meg a nevesíthető vagyon létrehozásában és
gyarapításában való közrehatás mértékének. Ennek során – a 4.
§ (3) bekezdése szerinti kisszövetkezet kivételével – a
nevesíthető vagyon értékének legalább a 40 százalékáig a
tagsági viszony időtartamát, valamint a személyes
közreműködés súlyát és arányát, legalább 20 százalékáig pedig
a vagyoni hozzájárulás mértékét kell alapul venni. Ha a
vagyoni hozzájárulás címén részesítendő jogosultak száma a
vagyoni hozzájárulást teljesítettekéhez képest kisebb, a 20
százalékos határ ennek arányában csökkenthető. A vagyoni
hozzájárulás címén részesítendő jogosultak számának
megállapításánál több örökös esetén a vagyoni hozzájárulást
teljesített jogelődöt kell figyelembe venni.”
Az Alkotmánybíróság – korábbi határozataiból kiindulva –
jelen ügyben megfogalmazza, hogy a kötelezően [Ámtv. 6. §; 8.
§ (2) bekezdés], valamint a közgyűlés döntésétől függően
[Ámtv. 8. § (1) bekezdés] vagyonnevesítésben részesülőknek
nem volt alkotmányosan védett tulajdoni igényük az üzletrész
juttatására, és a vagyonnevesítéssel nem szereztek
tulajdonjogot a szövetkezeti vagyon meghatározott hányada
felett. A vagyonnevesítésben részesítettek nem tulajdoni
szempontok alapján, például tőkebefektetés, vagyoni
hozzájárulás ellenértékeként jutottak üzletrészhez.
[595/B/1992. AB határozat, ABH 1996, 383, 386.; 598/B/1993.
AB határozat, ABH 1998, 557, 559.]
2. Az Alkotmánybíróság szerint az Mgüt. szabályozása, amely e
törvény 2. § (1) bekezdésén alapul, az alkotmányos
tulajdonvédelem körébe eső szövetkezeti vagyon bizonyos
részének, egyes esetekben akár egészének közhatalmi
eszközökkel történő elvonását jelenti. A jogalkotó ugyanis az
Mgüt.-ben arra kötelezett egyes magánjogi jogalanyokat (a
mezőgazdasági szövetkezeteket), hogy saját vagyonuk terhére
más magánjogi jogalanyoknak (az Ámtv. alapján üzletrészt
szerzőknek és azok jogutódainak) kifizetést teljesítsenek. Az
üzletrészek tényleges értékére tekintet nélküli kifizetési
kötelezettséget törvény írja elő, és a konkrét esetekben a
megyei földművelésügyi hivatal mint közigazgatási hatóság
gondoskodik a vételár kifizetéséről. [Mgüt. 2. § (5)
bekezdés, 3. §, 4. §]
3. Az Alkotmánybíróság szerint az érintett szövetkezeteket az
üzletrész névértéken való kifizetésének fedezetéül szolgáló
szövetkezeti vagyon tekintetében is megilleti az Alkotmány
13. §-ában biztosított tulajdonhoz való jog védelme. Az
Alkotmánybíróság a 64/1993. (XII. 22.) AB határozatában
mondta ki először, hogy az Alkotmány a tulajdonjogot mint az
egyéni cselekvési autonómia hagyományos anyagi alapját
részesíti védelemben. (ABH 1993, 373, 380.) Az alkotmányos
tulajdonvédelem a polgári jogi értelemben vett
tulajdonvédelmen túlterjeszkedve biztosítja azt, hogy a
tulajdonhoz való jog alanyai az életviszonyokat és gazdasági
kapcsolatokat alakító gazdasági döntéseket önállóan és
szabadon hozzák meg. Ez magyarázza, hogy az alkotmányos
tulajdonvédelem nemcsak a polgári jogilag a tulajdon
közvetett tárgyának minősülő dolgokra terjed ki, hanem az
egyéb dologi jellegű vagyoni jogokra és egyes nem dologi
jellegű vagyoni jogosultságokra is. A cselekvési autonómiára
hivatkozva részesítette védelemben az Alkotmánybíróság –
egyebek mellett – a helyi önkormányzatok, az egyházak, a
köztestületek vagyonát. Az alkotmányos tulajdonvédelem addig
terjedhet, amíg a védeni kívánt jogosultságok a tulajdon
személyes autonómiát biztosító feladatát látják el. [17/1992.
(III. 30.) AB határozat, ABH 1992, 104, 108.; 33/1992. (V.
29.) AB határozat, ABH 1992, 188, 190.; 4/1993. (II. 12.) AB
határozat, 48, 66-67, 72.; 43/1995. (VI. 30.) AB határozat,
ABH 1995, 188, 195.; 40/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH
1997, 282, 286-287.]
Az Alkotmánybíróság tulajdonvédelmi felfogása összhangban van
az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatával.
Az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és
az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950.
november 4-én kelt Egyezmény első kiegészítő jegyzőkönyvének
első cikke kimondja: “Minden természetes vagy jogi személynek
joga van javai tiszteletben tartásához. Senkit sem lehet
tulajdonától megfosztani, kivéve, ha ez közérdekből és a
törvényben meghatározott feltételek, valamint a nemzetközi
jog általános elvei szerint történik.” A strasbourgi esetjog
szerint az Egyezmény első kiegészítése – az ingó és ingatlan
dolgok védelmén túlmenően – a természetes és jogi személyek
gazdasági életben való részvételhez fűződő érdekeinek széles
körét részesíti védelemben. Az Alkotmánybíróság a 64/1993.
(XII. 22.) AB határozatban megjegyezte, hogy “a javak békés
élvezetéhez való jog” szélesebb védelmet nyújt a technikai
értelemben vett, polgári jog szerinti tulajdonénál. (ABH
1993, 373, 380.)
Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy az Mgüt. által
előírt kifizetési kötelezettség közvetlenül érinti a
mezőgazdasági szövetkezeteknek mint a gazdasági élet
alanyainak vagyoni autonómiáját. A szövetkezetek az
üzletrészek – tényleges értékére tekintet nélkül
meghatározott – vételárának kifizetésére vonatkozó
kötelezettségüknek saját vagyonuk terhére, saját pénzük,
illetve bankszámlapénzük kifizetésével tehetnek eleget. A
kifizetéshez szükséges források biztosítása megkövetelheti a
szövetkezeti tulajdonban lévő dolgok, illetve – a szintén az
alkotmányos tulajdonvédelem körébe eső – egyes vagyoni értékű
jogok elidegenítését vagy megterhelését. Következésképpen a
kifizetési kötelezettség az Alkotmány 13. §-ában
megfogalmazott tulajdonhoz való jogot érinti.
4. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint alkotmányos
szempontból nem indokolható, hogy az üzletrészek
megszüntetésére a szövetkezeteket terhelő, kizárólag
névértéken történő fizetési kötelezettség előírásával
kerüljön sor. “A kívülálló üzletrész-tulajdonosok az
üzletrész megszerzésekor annyi jogot szereztek meg, amennyit
az Sztv. és az Ámtv. vonatkozó rendelkezései biztosítottak.”
598/B/1993. AB határozat, ABH 1998, 557, 562. E határozatból
fakadóan a kívülálló üzletrész-tulajdonosok közvetlenül az
Alkotmány alapján nem támaszthatnak igényt az üzletrészekhez
kapcsolódó jogosítványok bővítésére. Az Sztv. és az Ámtv. az
Alkotmánybíróságnak e határozatában vizsgált rendelkezései az
üzletrészhez kapcsolódó jogokat az alkotmányosság
követelményeinek megfelelően szabályozzák. A tulajdonhoz való
jog alkotmányos védelme megköveteli, hogy a jogalkotó a
gazdasági átalakulás során létrehozott szövetkezeti üzletrész
jogintézményéhez kapcsolódó jogosultságokat és
kötelezettségeket ne egyoldalúan, a jogalanyok egyik
csoportja, a szövetkezetek magántulajdonának terhére rendezze
át. Egy évtizeddel a piacgazdaság alapjainak megteremtése és
a szövetkezeti tulajdon átalakítása után nincs alkotmányos
indoka annak, hogy a jogalkotó olyan szabályozást válasszon,
amely eltér a piacgazdaságban szokásos eszközök
alkalmazásától.
Amennyiben a jogalkotó az elmúlt évtized tapasztalatai
alapján úgy ítéli meg, hogy a vagyonnevesítés keretében ex
gratia juttatott üzletrészekkel nem érte el a kívánt
társadalom- és gazdaságpolitikai célt, akkor – az
Alkotmánnyal összeegyeztethető – különféle eszközökkel
elérheti az üzletrészek megszüntetését. Az ilyen célú
jogalkotást indokolhatja a szövetkezeti üzletrészek
megszüntetésével, bevonásával kapcsolatos törvényi
rendelkezések hiánya és az is, hogy az üzletrész-tulajdonosok
sok esetben – felosztható nyereség hiányában – nem jutottak
osztalékhoz. A jogalkotó azonban nem alkothat olyan
szabályozást, amely a tényleges értéktől függetlenül az
üzletrészek névértékének kifizetésére kötelezi a
szövetkezeteket. Az üzletrész ugyanis, ahogyan azt az
Alkotmánybíróság az 598/B/1993. AB határozatában
hangsúlyozta, a közös szövetkezeti vagyon része, névértéke a
szövetkezet gazdálkodásától függően változhat, és
feljogosítja tulajdonosát, hogy az eredményből (ha a
nyereséges gazdálkodás eredményeképpen van ilyen) osztalék
formájában részesedjék. (ABH 1998, 557, 560-561.)
5. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az Mgüt. az előírt
szabályozással az egyes szövetkezetek cselekvési autonómiáját
biztosító anyagi alap egy részének, bizonyos esetekben
egészének elvonását okozza. Az Alkotmánybíróság a fentiek
alapján arra a megállapításra jutott, hogy az Mgüt.-ben
előírt kifizetési kötelezettség sérti a tulajdonhoz való
jogot.
Az Mgüt.-ben előírt fizetési kötelezettség a mezőgazdasági
szövetkezetek jelentős részét érinti, tömegesnek tekinthető,
az egyes szövetkezetek tulajdonának sérelme mellett a
piacgazdaság alapelemének tekinthető magántulajdoni rend
sérelmét is eredményezi. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza,
hogy az Alkotmánynak a piacgazdaságot deklaráló 9. § (1)
bekezdése a gazdasági élet valamennyi alanyának, így a
mezőgazdasági szövetkezeteknek is gazdasági autonómiát
biztosít. Ez a védelem szoros összefüggésben áll a
tulajdonnak mint a cselekvési autonómia anyagi alapjának
oltalmával. Az Alkotmány 9. § (1) bekezdése és 13. §-a
védelmet nyújt az önkényes állami beavatkozásokkal szemben.
V.
Az Alkotmánybíróság megvizsgálta azt is, hogy a jogalkotó nem
alkalmazott-e az Alkotmány 70/A. §-ával ellentétes
különbségtételt a szövetkezetek, illetve az üzletrész-
tulajdonosok egyes csoportjai között.
1.1. Az Országgyűlés 2000. december 19-én fogadta el a jelen
alkotmányossági vizsgálat tárgyát képező Mgüt.-t, valamint az
Sztv2.-t. Mindkét jogszabály alapvető rendelkezéseket
tartalmaz a szövetkezeti üzletrészek megszüntetéséről. Az
Sztv2. alapján a 2001. január 1. napját követően alapított
szövetkezetek esetében nincs helye üzletrésztőke képzésének
és üzletrész juttatásának. Az ezt megelőzően alapított
szövetkezetek üzletrészeinek megszüntetésével kapcsolatban az
Sztv2. így rendelkezik:
“89. § (2) E törvényt kell alkalmazni a hatálybalépéskor már
működő, bejegyzett szövetkezetre is az alapszabály-módosítás
cégbejegyzésének időpontjától, ha
a) a közgyűlés az alapszabályt e törvény rendelkezéseinek
megfelelően módosítja, és
b) ennek során a korábbi üzletrésztőkét a részjegytőke
részeként – a tagonkénti vagyoni hozzájárulás mértékét
megállapítva – mutatja ki, feltéve, hogy
c) a kívülálló üzletrész-tulajdonosok üzletrészét
megvásárolta és bevonta.
(3) Azok a törvény hatálybalépésekor már működő, bejegyzett
szövetkezetek, amelyek alapszabályának a (2) bekezdés szerint
történő módosítására nem kerül sor, a törvény
hatálybalépésekor irányadó rendelkezéseket az e törvény
hatálybalépésétől számított ötödik naptári év végéig
alkalmazhatják azzal az eltéréssel, hogy a szövetkezet
szövetkezeti üzletrészt a törvény hatálybalépése után nem
bocsáthat ki, a már kibocsátott és tulajdonában lévő, vagy
tulajdonába kerülő üzletrészt pedig haladéktalanul köteles
bevonni az értékpapírok megsemmisítésére vonatkozó
jogszabályok szerint.
(4) Az a szövetkezet, amely a (3) bekezdésben meghatározott
határidő lejártáig alapszabályát a (2) bekezdésben foglaltak
szerint nem módosítja, vagy gazdasági társasággá át nem
alakul, jogutód nélkül megszűnik.
(5) Felhatalmazást kap a Kormány, hogy a (2)-(3) bekezdés
végrehajtásának egyes kérdéseit rendeletben szabályozza.”
Megállapítható, hogy az általános szabályokat tartalmazó
Sztv2. a korábbi alapítású szövetkezetek esetében kizárja,
hogy a jövőben üzletrészt bocsássanak ki, továbbá előírja
számukra, hogy a már meglévő üzletrészeket öt éven belül
vásárolják meg a tulajdonosoktól, és vonják be. Amennyiben
valamely szövetkezet ennek a követelménynek nem tesz eleget,
és gazdasági társasággá sem alakul át, öt év elteltével a
jogszabály erejénél fogva jogutód nélkül megszűnik. Az Mgüt.
az általános szabályokat tartalmazó Sztv2.-höz képest
speciális rendelkezéseket megállapító törvénynek minősül
azokat a szövetkezeteket érintően, amelyek árbevételének
több, mint 50%-a mezőgazdasági tevékenységből származik.
1.2. Az Mgüt. a szövetkezeti üzletrészek megszüntetésével
kapcsolatban a mezőgazdasági szövetkezetek számára az alábbi
speciális feltételeket állapítja meg:
– A mezőgazdasági szövetkezetek kötelesek a
vagyonnevesítéskor megállapított névértéken megvásárolni az
alanyi jogú kívülálló üzletrészesek üzletrészeit [2. § (1)
bekezdés]. Ezzel szemben az Sztv2. a többi szövetkezet és
üzletrészes megállapodására bízza a vételár megállapítását.
– A mezőgazdasági szövetkezetek “közigazgatási eljárás”
keretében kötelesek az üzletrészeket megvásárolni [2. § (5)
bekezdés], amelyben a megyei földművelésügyi hivatal a
szövetkezetek törvényes képviselőjeként jár el [3. § (1)
bekezdés]. Ennek keretében a mezőgazdasági szövetkezet
nevében a földművelésügyi hivatal köti meg a szerződést [4. §
(3) bekezdés], és fizeti ki a szövetkezet által rendelkezésre
bocsátott vételárat az üzletrész-tulajdonosnak [4. § (4)
bekezdés]. Emellett a hivatal mint közigazgatási hatóság jár
el az alanyi jogú kívülálló üzletrész-tulajdonosok
igénybejelentései alapján indult eljárásokban. [3. § (2)
bekezdés; 4. § (1) bekezdés] Az Sztv2. ezzel szemben a többi
szövetkezet esetében nem rendelkezik a vétellel kapcsolatos
eljárásról, ezért arra – a vételi kötelezettség kivételével –
a Ptk. rendelkezései az irányadók.
– A mezőgazdasági szövetkezetek esetében 2001. május 31-ig be
kell fejezni a “közigazgatási eljárást”, és az üzletrészt – a
jogosulti körtől függően – 2001., illetve 2002. július 1.
napjáig kell megvásárolni. [2. § (4) és (5) bekezdés] Az
Sztv2. ezzel szemben úgy rendelkezik, hogy a többi
szövetkezet esetében 2005. december 31-ig kell megszüntetni
az üzletrészeket. [89. § (3) és (4) bekezdés]
– A mezőgazdasági szövetkezet jogosult, de egyben köteles is
igénybe venni az állam pénzügyi segítségét, amennyiben a –
meghatározott alanyi kört illető – vételárat saját forrásból
nem tudja biztosítani. [2. § (3) bekezdés] Az állami segítség
egy éves lejáratú kamatmentes kölcsönt jelent. [5. § (1)
bekezdés; 6. § (1) bekezdés] Az államot a kifizetett vételár
erejéig a szövetkezet vagyonán vagyont terhelő zálogjog
illeti meg, amit a zálogjogi nyilvántartás vezetője törvényen
alapuló zálogjogként jegyez be. [6. § (2) bekezdés] Ez azt
jelenti, hogy az érintett szövetkezeteket az Mgüt.-ben
körülírt feltételekkel kölcsönszerződés-kötési kötelezettség
terheli az állammal szemben.
– Az alanyi jogú, kívülálló üzletrész-tulajdonosokat
megillető, lejárt követelés a mezőgazdasági szövetkezettel
szemben “közvetlen bírósági végrehajtás útján”
érvényesíthető. (8. §)
1.3. Az Alkotmány 70/A. §-a az emberi, illetve állampolgári
jogokkal kapcsolatban fogalmazza meg a diszkrimináció
tilalmát. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a 70/A. § a
személyekre általában, így a jogi személyekre is vonatkozik.
A jogi személy számára is biztosított tehát, hogy alkotmányos
jogait megkülönböztetés nélkül érvényesíthesse. [először:
21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 82.;
1441/B/1990/2. AB határozat, ABH 1991, 590, 591.]
Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a diszkrimináció tilalma
nemcsak az alapjogok körében tett hátrányos megkülönböztetést
zárja ki, hanem azt is megköveteli, hogy a jognak mindenkit
egyenlően (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie,
azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok
azonos mértékű figyelembe vételével kell a jogosultságok és a
kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni. [9/1990.
(IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.]
Az Alkotmány 9. § (1) bekezdése a piacgazdaságot, 9. § (2)
bekezdése pedig a gazdasági verseny szabadságát biztosítja.
Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a szerződési szabadság a
piacgazdaság lényegi elemének és önálló alkotmányos jognak
(de nem alapvető jognak) minősül. [13/1990. (VI. 18.) AB
határozat, ABH 1990, 54, 55.; 32/1991. (VI. 6.) AB határozat,
ABH 1991, 146, 153.; 15/1994. (III. 10.) AB határozat, ABH
1994, 414-415.] A gazdasági verseny szabadságáról rendelkező
alkotmányos szabály is a szerződési szabadság biztosítását
követeli meg. [61/1993. (XI. 29.) AB határozat, ABH 1993,
358, 360.; 13/1995. (III. 1.) AB határozat, ABH 1995, 77,
80.]
Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az Alkotmány
9. §-án alapuló szerződési szabadság mint alapjognak nem
minősülő jog elsősorban az Alkotmány 70/A. §-a közvetítésével
kapcsolódik be az alkotmányos védelembe. Az azonos
szabályozási körbe tartozó polgári jogi jogalanyok között a
vagyoni jogviszonyok körében tett megkülönböztetés – kellő
súlyú alkotmányos indok hiányában – alkotmányosan
megengedhetetlen. Az eltérő jogi szabályozásnak azonban
lehetnek jogon kívüli, gazdasági indokai is. [21/1990. (X.
4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 81.; 53/1992. (X. 29.) AB
határozat, ABH 1992, 261, 263.; 54/1992. (X. 29.) AB
határozat, ABH 1992, 266, 269.; 25/1993. (IV. 23.) AB
határozat, ABH 1993, 188, 192.; 33/1993. (V. 28.) AB
határozat, ABH 1993, 247, 250.; 61/1993. (XI. 29.) AB
határozat, ABH 1993, 358, 360.; 13/1995. (III. 1.) AB
határozat, ABH 1995, 77, 78.; 66/1995. (XI. 24.) AB
határozat, ABH 1995, 333, 343.]
Mindezek alapján az Alkotmánybíróság a polgári jogi
jogalanyok közötti számos megkülönböztetést minősített
alkotmányellenesnek. [50/1991. (X. 3.) AB határozat, ABH
1991, 251.; 18/1992. (III. 30.) AB határozat, ABH 1992, 110.;
34/1992. (VI. 1.) AB határozat, ABH 1992, 192.; 53/1992. (X.
29.) AB határozat, ABH 1992, 261.; 54/1992. (X. 29.) AB
határozat, ABH 1992, 266.; 73/1992. (XII. 28.) AB határozat,
ABH 1992, 306.; 61/1993. (XI. 29.) AB határozat, ABH 1993,
358.; 1/1996. (I. 26.) AB határozat, ABH 1996, 29.; 36/1997.
(VI. 11.) AB határozat, ABH 1997, 222.]
Az Alkotmánybíróság gyakorlata elismeri, hogy a mezőgazdasági
jogalanyokra, illetve a velük jogviszonyban álló személyekre
vonatkozó speciális szabályozásnak számos olyan gazdasági,
gazdaságpolitikai oka lehet, amely kellően indokolja az
eltérő szabályozást. [16/1991. (IV. 20.) AB határozat, ABH
1991, 58, 62. ; 28/1991. (VI. 3.) AB határozat, ABH 1991, 88,
93, 101.; 35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 197, 200-
201.; 8/2000. (III. 31.) AB határozat ABK 2000. március, 64-
65.]
1.4. A mezőgazdasági szövetkezetek és az egyéb szövetkezetek
közötti különbségtétel a jogalanyokat a vagyoni döntések
körében megillető autonómiára, a szerződési szabadságra
vonatkozik. Az Mgüt. mint az üzletrészek kötelező vételére
vonatkozó speciális jogszabály a mezőgazdasági
szövetkezeteknek az Alkotmány 9. §-án alapuló, a vétellel
kapcsolatos döntési szabadságát teljesen elvonja. A törvény a
szövetkezeti vagyoni viszonyok rendezését olyan, a
piacgazdaság viszonyai között elfogadhatatlan
kényszerátalakítás formájában követeli meg, amelyre a
mezőgazdasági szövetkezeteknek mint a gazdasági élet autonóm
alanyainak semmiféle befolyása nincsen. Mindebből következik,
hogy az Mgüt. a mezőgazdasági szövetkezeteket
alkotmányellenes módon, megfelelő indok nélkül hátrányos
megkülönböztetésben részesíti az Sztv2. hatálya alá tartozó
szövetkezetekkel szemben. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza,
hogy a kiépült piacgazdaság viszonyai között az állam a
gazdasági változtatások érdekében nem vehet igénybe olyan
eszközöket, amelyek a gazdasági rendszerváltás idején
kivételesen megengedettek voltak, illetve amelyeket a
piacgazdaság megvalósítása nélkülözhetetlenné tett. A
megszilárdult jogállamiság keretei között a szövetkezeteket a
vagyoni döntések körében megillető cselekvési autonómia
egyetlen szövetkezettípus esetében sem hagyható figyelmen
kívül.
1.5. Az Mgüt.-ben intézményesített “közigazgatási eljárás” is
a mezőgazdasági szövetkezetek szerződési szabadsága
tekintetében jelent alkotmányos indokot nélkülöző hátrányos
megkülönböztetést. A megyei földművelésügyi hivatal a
mezőgazdasági szövetkezet törvényes képviselőjeként vesz
részt a közigazgatási eljárásban, ami sérti a szövetkezetek
döntési autonómiáját. Az Alkotmánybíróság következetes
gyakorlata szerint a jogügyletek létrehozásának szabadsága a
különféle szervezeteket is megilleti. “Az általános
cselekvési szabadság egyik megnyilvánulási formájának
tekinthető a jogügyletek létrehozásának szabadsága, az
önálló, minden hatalmi befolyástól mentes döntési jog az
ilyen ügyletekben.” “Cselekvési autonómiával a társadalmi
szervezetek és a gazdasági társaságok is rendelkeznek. (…)
Mivel az Alkotmány alapvető jogként ismeri el az egyesülési
jogot, a vállalkozás, így a gazdálkodó szervezetek
alapításának és a gazdasági, társadalmi érdekek védelmére
irányuló szervezetek alakításának szabadságát, ezért az
államnak az e jogok gyakorlására létrehozott szervezetek
önállóságát is tiszteletben kell tartania.” [24/1996. (VI.
25.) AB határozat, ABH 1996, 107, 111-112.] Az
Alkotmánybíróság a 67/1997. (XII. 29.) AB határozatban
megállapította, hogy ex lege törvényes képviseleti jog
biztosítása révén a rendelkezési jog elvonása kivételesen
alkalmazott végső eszközként fogadható el, de csak abban az
esetben, ha azt a törvényalkotó megfelelő garanciákkal veszi
körül. (ABH 1997, 411, 416.) Az Mgüt. ezzel szemben semmiféle
garanciát nem tartalmaz az érintett szövetkezetek jogainak
védelmében. Ezen felül az Mgüt.-ben szabályozott eljárásban a
földművelésügyi hivatal a felek képviselője mellett a
közigazgatási hatóság szerepét is betölti, így egy kézben
összpontosulnak az ellenérdekű ügyfeleket és a hatóságot
megillető jogosítványok. A földművelésügyi hivatal az
üzletrészek megszüntetésével kapcsolatban a szövetkezet
érdekkörébe tartozó valamennyi kérdésben a szövetkezet
helyett dönthet.
1.6. Az üzletrész értékének törvényi meghatározását, a
gyorsított eljárást és a szövetkezetek jogérvényesítésének
kizárását nem ellensúlyozzák az állami segítségnyújtásról
szóló rendelkezések. Egyrészt a kölcsönszerződés-kötési
kötelezettség és a földművelésügyi hivatal fellépése miatt az
érintett (fizetésképtelen) szövetkezetnek semmiféle befolyása
nincs arra, hogy igénybe veszi-e és milyen feltételekkel
veszi igénybe az állami kölcsönt. Másrészt a szövetkezet
gazdálkodására és hitelképességére károsan hathat, hogy az
állammal szemben adósságot kell vállalnia, melyet a
szövetkezet vagyonát terhelő, törvényen alapuló zálogjog
biztosít.
1.7. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg,
hogy az Mgüt. az üzletrészek megszüntetésével kapcsolatban a
mezőgazdasági szövetkezeteket alkotmányos szempontból
értékelhető indok nélkül hátrányosan különbözteti meg az
Sztv2. hatálya alá tartozó szövetkezetekkel szemben. A
mezőgazdasági szövetkezeteknek a vagyoni döntéseket illető
autonómiájára és a szerződéskötési eljárással kapcsolatos
rendelkezési jogára vonatkozó megkülönböztetés önkényes,
ezért alkotmányellenes.
2.1. Az Mgüt. nemcsak a mezőgazdasági szövetkezeteket
különbözteti meg hátrányosan más szövetkezetekkel szemben,
hanem az üzletrész-tulajdonosok között is diszkriminációt
alkalmaz. Az Mgüt. a szövetkezeti üzletrész-tulajdonosokkal
kapcsolatban az alábbi különbségtételeket alkalmazza:
– Az 1. § alapján nem tartoznak a törvény hatálya alá azok,
akik nem mezőgazdasági szövetkezet üzletrészével
rendelkeznek. Az Ámtv.-ben szabályozott juttatásokon alapuló
üzletrészek léteznek ipari és fogyasztási szövetkezetekben
is, az Sztv. szabályai alapján pedig más szövetkezetek is
létrehozhattak üzletrészeket, amelyek nem tartoznak a törvény
hatálya alá.
– A mezőgazdasági szövetkezetekben üzletrésszel rendelkező
tagok e minőségükben szintén nem tartoznak a törvény hatálya
alá, mivel az kizárólag kívülállókra és azok örököseire nézve
tartalmaz rendelkezéseket. (Lehetséges azonban, hogy a
kívülálló örököse tagja a szövetkezetnek.)
– A 2. § (2) bekezdés b) pontja alapján azokra a kívülállókra
sem vonatkoznak a törvény rendelkezései, akik a
vagyonnevesítéskor a szövetkezet tagjai voltak, de 1999.
december 31. után kiléptek.
– A 9. § alapján a mezőgazdasági szövetkezetek kívülálló
üzletrész-tulajdonosai közül azok, akik vásárlás útján
jutottak üzletrészhez, a szövetkezettel történő megállapodás
szerinti feltételekkel juthatnak hozzá üzletrészeik
ellenértékéhez.
Az eddig felsorolt esetekben tehát a speciális rendelkezések
hiányában az Sztv2. szabályait kell alkalmazni az üzletrészek
megszüntetésekor. [Az Mgüt. 3. § (1) bekezdése a
mezőgazdasági szövetkezetek esetében egy tekintetben kivételt
tesz: valamennyi kívülálló szövetkezeti üzletrész-tulajdonos
esetében, így a vásárlás útján szerzők és a tagsági
jogviszonyt 1999. december 31. után megszüntetők esetében is,
a szövetkezetnek az üzletrész megvásárlása során eljáró
törvényes képviselőjévé nyilvánítja a megyei földművelésügyi
hivatalt.]
Az Mgüt. – a 3. § (1) bekezdése és a 9. § kivételével – az
ún. “alanyi jogú kívülálló üzletrészesek” jogait rendezi úgy,
hogy a jogosultakat négy csoportba sorolja. A 2. § (2)
bekezdése a következőket tartalmazza:
“E törvény alkalmazása során alanyi jogú kívülálló
üzletrészes az,
a) aki a szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény
végrehajtásáról és az átmeneti szabályokról szóló 1992. évi
II. törvény alapján kívülállóként jutott üzletrészhez,
illetőleg annak örököse,
b) aki a vagyonnevesítéskor a szövetkezet tagja volt, de a
szövetkezetből 1999. december 31. napjáig kilépett,
c) aki szövetkezeti tagtól üzletrészt örökölt,
d) aki a b) és c) pont alattiaktól öröklés útján jutott
üzletrészhez, és – valamennyi esetben – az üzletrész az
igénybejelentés időpontjában is a tulajdonában van.”
Az Mgüt. az “alanyi jogú kívülálló üzletrészesek” esetében
egységesen tér el az Sztv2.-től a következő pontokon: A
szövetkezet az ő esetükben a vagyonnevesítéskor megállapított
névértéken köteles megvásárolni az üzletrészt [2. § (1)
bekezdés], az adásvétel létrehozása “közigazgatási eljárás”
keretében történik, amit 2001. május 31-ig be kell fejezni
[2. § (5) bekezdés], az eljárás során a megyei
földművelésügyi hivatal külön meghatalmazás nélkül is
eljárhat a nevükben.(8. §)
Az “alanyi jogú kívülálló üzletrészesek” közül a 2. § (2)
bekezdés a) pontjában említett személyek esetében a
szövetkezetnek 2001. július 1. napjáig kell megvásárolnia az
üzletrészt [2. § (4) bekezdés a) pont], és az állam a
fizetésképtelen szövetkezeteknek kamatmentes kölcsön
formájában segítséget nyújt a vételár kifizetéséhez [2. § (3)
bekezdés; 5. §]. A 2. § (2) bekezdés b)-d) pontjában említett
személyek üzletrészeit 2002. július 1-ig kell megvásárolni
[2. § (4) bekezdés b) pont; 7. §].
2.2. Az Alkotmánybíróság mindezeket figyelembe véve arra a
következtetésre jutott, hogy az Mgüt. a jogalanyok egyes
csoportjait alkotmányosan elfogadhatatlan szempontok alapján
kedvezőbb elbírálásban részesítette. Az Alkotmánybíróság
hangsúlyozza, hogy alkotmányosan elfogadható cél lehet a
szövetkezeti üzletrészek jogintézményének megszüntetése. A
szabályozásnál azonban abból kell kiindulni, hogy az
üzletrész-tulajdonosok homogén csoportot alkotnak.
[598/B/1993. AB határozat, ABH 1998, 557, 563.] A jogalkotó a
kívülálló üzletrész-tulajdonosok érdekeinek védelme érdekében
– alkotmányos keretek között – számukra eltérő feltételeket
teremthet, mivel ők az üzletrészre és a részjegyre vonatkozó
párhuzamos szabályozás következtében nem rendelkeznek érdemi
befolyással a szövetkezeti döntéshozatalra. Nincs azonban
alkotmányos indoka annak, hogy a törvényhozó ezeket a
szempontokat kizárólag a mezőgazdasági szövetkezetek
esetében, az Mgüt. 2. § (2) bekezdésében alkalmazott önkényes
megkülönböztetésekkel juttassa érvényre. Az Mgüt. alkotmányos
szempontból indokolatlan különbséget tesz azok között is,
akik az üzletrészt öröklés, illetve vétel útján szerezték,
különös tekintettel arra, hogy az üzletrészes tag örököse is
kedvezményezett. Nem indokolható alkotmányosan a
különbségtétel azok között sem, akik 1999. december 31-ig,
illetve azt követően léptek ki a szövetkezetből. A törvény
kedvezményben részesíti a tag (és a kívülálló) örökösét is,
de csak akkor, ha nem tagja a szövetkezetnek. A törvény az
üzletrész-tulajdonos tagokat nem kívánja kedvezményekben
részesíteni, sőt a szabályozás következtében jelentősen
csökken az esélye annak, hogy a nem “alanyi jogú kívülálló
üzletrészesek”, így az üzletrészes tagok egyáltalán
hozzájuthatnak üzletrészük ellenértékéhez.
2.3. Mindemellett az Mgüt. 8. § (1) bekezdése a kívülálló
mezőgazdasági szövetkezeti üzletrész-tulajdonosok egy
csoportját az Alkotmányba ütköző módon, hátrányosan
különbözteti meg más üzletrész-tulajdonosokkal szemben. E
rendelkezés alapján az “alanyi jogú kívülálló üzletrész-
tulajdonosok szövetkezettel szembeni igényének
érvényesítésében a megyei földművelésügyi hivatal külön
meghatalmazás nélkül is eljárhat”. Így a földművelésügyi
hivatal nem kizárólag a szövetkezetek képviseletében, hanem
egyúttal az üzletrész-tulajdonosok képviselőjeként (quasi
meghatalmazottjaként) is részt vesz az eljárásban, ami
ellentétes az Alkotmány 54. § (1) bekezdésén alapuló
önrendelkezési joggal. [8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH
1990, 42, 44-45.; 9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992,
59, 67.; 75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376,
381.; 4/1998. (III. 1.) AB határozat, ABH 1998, 71, 76.] A
bírósági, hatósági eljárások során biztosított rendelkezési
joggal kapcsolatban az 1/1994. (I. 7.) AB határozat kimondta:
“Az önrendelkezési jog fontos tartalmi eleme – egyebek között
– az egyén joga arra, hogy az igény állapotába került alanyi
jogait a különböző állami szervek, így a bíróság előtt is
érvényesítse. Az önrendelkezési jog azonban, mint az
általános cselekvési szabadsághoz való jog, a
jogérvényesítéstől való tartózkodás, a nem cselekvés jogát is
magában foglalja. Mivel ez a jog az egyén autonómiájának
védelmére szolgál, általában mindenkinek szabadságában áll
eldönteni, hogy jogai és törvényes érdekei védelmére nyitva
álló és alkotmányosan biztosított hatósági igényérvényesítési
utat igénybe veszi-e vagy attól tartózkodik.” (ABH 1994, 29,
35-36.) Az Mgüt. tehát az önrendelkezési jog gyakorlása
tekintetében is különbséget tesz az érintett üzletrész-
tulajdonosok között, ez esetben az alanyi jogú kívülálló
üzletrész-tulajdonosok hátrányára.
Következésképpen megállapítható, hogy az Mgüt. a
kedvezményezett üzletrész-tulajdonosok körének alkotmányos
indokot nélkülöző meghatározásával és a kedvezmények önkényes
elosztásával is megsértette az Alkotmány 70/A. § (1)
bekezdését.
VI.
Az Alkotmánybíróság az igények bejelentésére, az üzletrészek
kifizetésére és az azzal kapcsolatos közhatalmi tevékenységre
vonatkozó eljárási rend vizsgálatát az Alkotmány 2. § (1)
bekezdésében foglalt jogállamiság követelménye tekintetében
is elvégezte. Az Mgüt.-ben megállapított eljárási szabályok a
törvény alapkoncepciójának szerves részét alkotják: egyfelől
az eljárási rendelkezések határozzák meg a mezőgazdasági
szövetkezeteket sújtó tulajdonelvonás módját, másfelől a
mezőgazdasági szövetkezeteket jelentős részben az üzletrészek
megszüntetésére vonatkozó eljárás tekintetében éri hátrányos
megkülönböztetés más szövetkezetekkel szemben. Az
Alkotmánybíróság vizsgálata kiterjedt az Mgütr.-re is.
1. Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy az Alkotmány 2. §
(1) bekezdésében foglalt jogállamiság követelményével
teljesen ellentétes az az Mgüt.-ben, illetve az Mgütr.-ben
szabályozott eljárási rend, amelyben a földművelésügyi
hivatal a felek képviselője mellett a közigazgatási hatóság
szerepét is betölti. Az Mgüt. a – polgári jogi tekintetben
vett – szerződő feleket, a – közigazgatási jogi értelemben
vett – ellenérdekű ügyfeleket és a közigazgatási hatóságot
megillető jogosítványokat a megyei földművelésügyi hivatalok
kezében összpontosítja. A szabályozás összevonja az állami
közhatalmi jogosítványokat a polgári jogi képviseletből
származó jogokkal. Jogállamban ilyen jogszabályi megoldásra
semmiféle indok nem kényszerítheti a jogalkotót. Az
Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy az állami közhatalmi
szervek nem rendelkezhetnek hatalmi pozícióval konkrét
magánjogi jogviszonyokban. A magánjogi jogviszonyokban
ugyanis a közhatalmi szervek ugyanolyan jogi helyzetben
vannak, mint más jogalanyok. [69/1995. (XII. 12.) AB
határozat, ABH 1995, 536, 540.] Kiemeli az Alkotmánybíróság,
hogy a különféle eljárások során érvényesülő rendelkezési jog
– amelyet az Alkotmány 54. § (1) bekezdése alapján először a
8/1990. (IV. 23.) AB határozat fogalmazott meg – megsértése
egyúttal az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében megfogalmazott
jogállamiság sérelmét is eredményezi.
2. Az Alkotmánybíróság döntése meghozatalakor figyelembe
vette, hogy az Mgüt.-nek az üzletrészek megszüntetésére
vonatkozó eljárással kapcsolatos szabályai több ponton is
ellentmondásos, alkalmazhatatlan – ezért végrehajthatatlan –
rendelkezéseket tartalmaznak.
Az Mgüt.-nek az állami segítségre vonatkozó 2. § (3)
bekezdése, 5. § (1) bekezdése és 7. §-a egymásnak olyan
jelentős mértékben ellentmondó rendelkezéseket tartalmaz,
hogy a mezőgazdasági szövetkezeteket terhelő kölcsönszerződés-
kötési kötelezettség köre és tartalma nem állapítható meg:
“2. § (3) A (2) bekezdés a) pontja szerinti alanyi jogú
kívülálló üzletrészesek üzletrészeinek megvásárlásához az
állam a szövetkezetnek pénzügyi segítséget biztosít, ha a
szövetkezet a vételárat saját forrásból nem tudja kifizetni.”
“5. § (1) Ha a mezőgazdasági szövetkezet a vételárat saját
forrásból nem tudja biztosítani, az állam – a szövetkezet
kérelmére – a vételárra kölcsönt biztosít.
(2) Ha a szövetkezet a vételár állam által történő
biztosítását kérte, a megyei földművelésügyi hivatal a
szerződést és a mellékleteket megküldi az Állami
Privatizációs és Vagyonkezelő Részvénytársaságnak (a
továbbiakban: ÁPV Rt.), amely a megyei földművelésügyi
hivataloknak az állami vagyon értékesítéséből befolyó összeg
terhére folyósítja a szerződés szerinti vételárat.
(3) A megyei földművelésügyi hivatal az adásvételi szerződés
szerinti módon és esedékességgel kifizeti a vételárat az
alanyi jogú kívülálló üzletrészesnek.”
“7. § A 2. § (2) bekezdésének b)-d) pontjai szerinti alanyi
jogú kívülálló üzletrész-tulajdonosok üzletrészeinek
megvásárlására az 5. § szabályait kell alkalmazni azzal az
eltéréssel, hogy a vételárat a szövetkezetnek kell
biztosítania.”
Az megállapítható, hogy a 2. § (2) bekezdésének a) pontjában
meghatározott jogosultak esetében a fizetésképtelen
szövetkezeteknek az állam kamatmentes kölcsön formájában
juttat segítséget, de az Mgüt. alapján kideríthetetlen, hogy
a 2. § (2) bekezdésének b)-d) pontjaiban említett jogosultak
esetén hogyan biztosít kölcsönt az állam [5. § (1) bekezdés],
ha a vételárat a szövetkezetnek kell biztosítania (7. §). A
szerződéskötési kötelezettséget és az azzal kapcsolatos
állami szerepvállalást érintő ellentmondásos jogi szabályozás
sérti a jogbiztonságot, mert az alapján nem dönthető el, hogy
az üzletrészek megszüntetésére irányuló eljárás során az
érintett jogalanyok milyen ismérvek alapján kötelesek eleget
tenni a szerződéskötési kötelezettségnek.
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint meghatározott
életviszonyok, illetőleg tényállások ellentétes törvényi
rendezése önmagában nem jelent alkotmányellenességet. Az
ilyen rendezés csak akkor válik alkotmányellenessé, ha a
szabályozás alapjogi jogsértéshez vezet. [35/1991. (VI. 20.)
AB határozat, ABH 1991, 175, 176.; 152/B/1998. AB határozat,
ABH 1999, 653, 657.] Ugyanakkor az Alkotmánybíróság a
21/1993. (IV. 2.) AB határozatban kimondta: “Az ugyanazon
törvényen belüli ellentétes szabályozás – különösen ha az a
címzettek, az érintettek, a kötelezettek eltérő körére
vonatkozik – már olyan fokú jogbizonytalanságot jelent, amely
alkotmányellenes. Az anyagi alkotmánysértés, az alapjogi
jogsértés itt ugyanis önmagában annak következtében
megállapítható, hogy az az érintett állampolgároknál olyan
fokú jogbizonytalanságot eredményezhet, amely
kötelezettségeik teljesítését kiszámíthatatlanná,
félreérthetővé és bizonytalanná teszi.” (ABH 1993, 172, 180.)
A fentiek alapján az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy az
Mgüt.-ben, illetve az Mgütr.-ben szabályozott “közigazgatási
eljárás”, az igények bejelentésére, az üzletrészek
kifizetésére és az azzal kapcsolatos közhatalmi tevékenységre
vonatkozó eljárási rend egésze, továbbá a kölcsönszerződés-
kötési kötelezettség körére és tartalmára vonatkozó
rendelkezések sértik az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében
foglalt jogállamiság és annak részét képező jogbiztonság
követelményét.
VII.
Az Alkotmánybíróság az Mgüt. formai és tartalmi vizsgálatának
eredményeképpen az alábbi következtetésekre jutott:
1. Az indítványokban felvetett indokok alapján nem
állapítható meg olyan formai, eljárási jogszabálysértés,
amely az Mgüt. közjogi érvénytelenségét eredményezné, illetve
a hatályba lépésre vonatkozó rendelkezés
alkotmányellenességét okozná.
2. Az Alkotmánybíróság a törvény tartalmi alkotmányossági
vizsgálata alapján az Mgüt. egészét alkotmánysértőnek
minősítette és megsemmisítette, mert:
a) az Alkotmány 13. §-ába ütköző módon, alkotmányos indok
nélkül – részben vagy egészben – elvonja a mezőgazdasági
szövetkezetek vagyonát;
b) az érintett jogalanyokat – az üzletrész-tulajdonosok egyes
csoportjait és a mezőgazdasági szövetkezeteket – az Alkotmány
70/A. § (1) bekezdésébe ütköző hátrányos megkülönböztetéssel
sújtja;
c) az igények bejelentésére, az üzletrészek kifizetésére és
az azzal kapcsolatos közhatalmi tevékenységre vonatkozó
eljárási rend ellentétes az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében
foglalt jogállamiság követelményével.
3. Az Mgüt. 11. § (2) bekezdése a törvény hatályba lépésével
egyidejűleg módosította az Sztv. 56. § (4) bekezdését. Mivel
az Alkotmánybíróság az Mgüt. egészét megsemmisítette, a
törvénynek az Sztv.-t módosító – a mezőgazdasági szövetkezeti
üzletrészek megszüntetésével összefüggésben megalkotott –
rendelkezése szükségszerűen osztja az Mgüt. sorsát.
4. Az Alkotmánybíróság – az erre irányuló indítvány alapján –
a jogbiztonság érdekében, az Mgüt.-vel való szoros
összefüggést tekintetbe véve megsemmisítette az Mgütr.-t is.
5. Mivel az Alkotmánybíróság az Mgüt. és az Mgütr. egészét
megsemmisítette, az indítványokban felvetett egyéb tartalmi
alkotmányossági kifogásokat nem bírálta el.
6. Az Alkotmánybíróság a jogbiztonság érdekében az Abtv. 43.
§ (4) bekezdése alapján az Mgüt.-t 2001. január 1-jére, az
Mgütr.-t 2001. március 3-ára – a hatályba lépés napjára –
visszamenőleges hatállyal semmisítette meg.
A határozatnak a Magyar Közlönyben való közzététele az Abtv.
41. §-án alapul.
Dr. Németh János
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István Dr. Bihari Mihály
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Czúcz Ottó Dr. Erdei Árpád
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila Dr. Holló András
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kiss László Dr. Kukorelli István
alkotmánybíró előadó alkotmánybíró
Dr. Strausz János Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Bagi István alkotmánybíró különvéleménye
Egyetértek a határozat rendelkező részével abban, hogy a
mezőgazdasági üzletrészekről szóló 2000. évi CXLIV. törvény
(másként: Mgüt.) rendelkezéseinek túlnyomó részét
megsemmisíti, úgyszintén a 31/2001. (III. 3.) Korm. rendelet
(másként: Mgütr.) megsemmisítésével.
Eltérő a véleményem az Mgüt. 11. § (2) bekezdésében foglalt,
a szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény (Sztv.) 56. §
(4) bekezdését módosító rendelkezés megsemmisítéséről és a
11. § (1) bekezdés megítéléséről.
A probléma megértéséhez vissza kell térni a szövetkezeti
törvény keletkezéséhez:
1.) Az Sztv. törvényjavaslatához fűzött indokolás célként
jelölte meg azt a szabályozási módot, amely – egyebek között
– a szövetkezetet, mint a gazdaság területén a magántulajdon
alapján működő társas vállalkozást, minden lehetséges
vonatkozásban közelíti a gazdasági társaságokhoz, és ezáltal
is lehetővé teszi az európai szabályozási irányzatokhoz való
alkalmazkodást.
Az Sztv. a tag és a szövetkezet közötti vagyoni kapcsolatnak
a legfontosabb formájaként újból az üzletrész jogintézményét
vezette be, amelyet a egyéb gazdasági társasági formáktól
való megkülönböztetésül nevez "szövetkezeti üzletrész"-nek. A
törvényhozó utalt arra, hogy a hasonló társadalmi-gazdasági
körülmények között megalkotott első egységes szövetkezeti
törvény (az 1947. évi XI. törvény) már ezt a megoldást
választotta, és a háború utáni európai jogfejlődés is
egyértelműen emellett van.
A vizsgált módosítást megelőzően az Sztv. 56. § (4) bekezdése
az olyan üzletrész- tulajdonos számára, aki nem tagja a
szövetkezetnek, a közgyűlésen csak tanácskozási és
javaslattételi jogot engedett, vagyis nem tette lehetővé,
hogy érdemi befolyást gyakoroljon a szövetkezeti közgyűlés
döntéseinek meghozatalára, holott nem vitásan üzletrésze mint
vagyoni érték a szövetkezet vagyonának részét képezte és
képezi és azzal a szövetkezet gazdálkodik.
A vizsgálat tárgyát képező törvény (Mgüt.) 11. § (2)
bekezdése az utóbb említett 56. § (4) bekezdést módosítva a
közgyűlésre és a küldöttgyűlésre vonatkozó szabályok
alkalmazása szempontjából a taggal azonos jogállásúvá tette
az olyan üzletrész-tulajdonost, aki nem tagja a
szövetkezetnek, ekként biztosítva, hogy szavazati joga is
legyen. A módosítást követően a vizsgált rendelkezés az
alábbi lett volna:
“Az az üzletrész-tulajdonos, aki nem tagja a szövetkezetnek,
a közgyűlésre és a küldöttgyűlésre vonatkozó szabályok
alkalmazása szempontjából a taggal azonos jogállású.”
2.) A vizsgált törvény 1-10. §-a a mezőgazdasági
szövetkezetek alanyi jogú kívülálló üzletrész-tulajdonosai
üzletrésze névértékének – a törvényben meghatározott módon és
sorrendben – történő kifizetésére, azaz jogi pozíciójuk
megszüntetésére irányult.
Az Mgüt. 11. § (2) bekezdése ettől eltérő, merőben más
természetű: az Sztv. 56. § (4) bekezdését módosítja,
valamennyi szövetkezeti formára vonatkozó rendelkezést
tartalmaz, nem tesz különbséget a szövetkezetek tevékenységi
profilja, a jogosultak köre vagy bármely más szempont
szerint. Így vonatkozik például az ipari, a kereskedelmi
területen (ÁFÉSz) működő vagy a halászati szövetkezetekre,
továbbá az Sztv. hatálya alá tartozó valamennyi szövetkezeti
társulásra.
Az említett rendelkezés tehát az Sztv. általános szabályait
módosítja, ezzel álláspontom szerint kifejezésre juttatja az
üzletrész intézményének megtartására, az üzletrésszel járó
jogosultságok bővítésére irányuló jogalkotói célt.
A fentiekből – továbbá az Mgüt. szerkezetéből, a 11. § (2)
bekezdésének az azt megelőző rendelkezésekhez való
viszonyából – az következik, hogy az Mgüt. az alkotmányosság
vizsgálata szempontjából két egymástól független "törvényt"
tartalmaz. A törvényhozó által választott
jogszabályszerkesztési megoldás nem ismeretlen a legiszlációs
gyakorlatban. Több, esetenként más irányú törvényi
rendelkezés a jogalkotó szándéka szerint – a jogállamiság
sérelme nélkül – összevontan elfogadható,vagy éppen
különválasztható.
Ezért nem értek egyet a határozattal abban, hogy az említett
rendelkezést a szövetkezetek üzletrészeinek megszüntetésére
irányuló jogalkotói céltól és törvényi koncepciótól nem
választotta külön, hanem a többi rendelkezéssel egyetemben
megsemmisíti. Ezt az álláspontot még akkor sem osztom, ha a
megsemmisítés tartalmi vizsgálat nélkül történt.
Megítélésem szerint ezen rendelkezés tekintetében külön
kellett volna elvégezni az utólagos normakontrollt.
3.) Ennek folytán határozott álláspontom szerint az Mgüt. 11.
§ (2) bekezdése nem a mezőgazdasági szövetkezeti külső
üzletrészek megszüntetésével összefüggésben megalkotott
rendelkezés, így pusztán technikai okokból történő
megsemmisítését semmi nem indokolta.
Határozott álláspontom szerint a 11. § (2) bekezdésének
alkotmányossági vizsgálatát tartalmilag és külön kellett
volna elvégezni, mégpedig az Alkotmány 13. §-án alapuló ún.
alkotmányossági teszt alapján. (Lásd 33/1993. (V. 28.) AB
határozat, ABH 1993. 247.)
Amennyiben az Mgüt. 11. § (2) bekezdésének vizsgálata a fenti
alkotmányossági teszt alapján történt volna meg, és az
Alkotmánybíróság arra az álláspontra jut, hogy nem minősül
alkotmányellenesnek, úgy a rendelkező részben azt lehetett
volna kimondani;
az Alkotmánybíróság az Mgüt. 1-10. §-át teljes egészében, a
11. § (1) bekezdését pedig az 1-10. §-ok vonatkozásában
megsemmisíti, míg egyebekben az indítványokat elutasítja.
Budapest, 2001. április 11.
Dr. Bagi István
alkotmánybíró
. |