Hungarian
Ügyszám:
.
1236/B/1993
Előadó alkotmánybíró: Németh János Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A határozat száma: 22/2003. (IV. 28.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2003/235
.
A határozat kelte: Budapest, 04/28/2003
.
.
A határozat szövege:
.
A határozat szövege:
                     A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

    Az  Alkotmánybíróság  jogszabály  alkotmányellenességének
    utólagos  vizsgálata, valamint mulasztásban megnyilvánuló
    alkotmányellenesség   megállapítása   iránt    benyújtott
    indítványok  tárgyában - dr. Holló András, dr.  Kukorelli
    István   és   dr.   Tersztyánszkyné   dr.   Vasadi    Éva
    alkotmánybírák  párhuzamos  indokolásával,  valamint  dr.
    Bihari  Mihály, dr. Erdei Árpád, dr. Holló András és  dr.
    Kukorelli   István  alkotmánybírák  különvéleményével   -
    meghozta a következő

                             határozatot :
                                   
        1.  Az  Alkotmánybíróság  azt  az  indítványt,  amely
    szerint  az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV.  törvény
    alkotmányellenesen  korlátozza a gyógyíthatatlan  betegek
    önrendelkezési  jogát azáltal, hogy  nem  teszi  lehetővé
    számukra  életük orvosi segítséggel történő  befejezését,
    elutasítja.

        2.  Az  Alkotmánybíróság  azt  az  indítványt,  amely
    szerint   mulasztásban   megnyilvánuló   alkotmányellenes
    helyzet  állt  elő annak folytán, hogy  a  törvényhozó  a
    Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény  166.
    §  -  168. §-ait nem hozta összhangba az Alkotmány 54.  §
    (1) bekezdésével, elutasítja.

        3.   Az  Alkotmánybíróság  az  annak  megállapítására
    irányuló  indítványokat, melyek szerint az egészségügyről
    szóló 1997. évi CLIV. törvény 15. § (2) bekezdése, 20.  §
    (3)  és (4) bekezdése, 22. § (4) bekezdése és 23.  §  (1)
    bekezdése alkotmányellenesen korlátozza a gyógyíthatatlan
    betegeknek   az   életfenntartó  vagy  életmentő   orvosi
    beavatkozás  visszautasítására  vonatkozó  önrendelkezési
    jogát, elutasítja.

        4.  Az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1997.
    évi  CLIV.  törvény  17.  § (1)  bekezdés  a)  pontjának,
    valamint  a 18. § (2) bekezdésben a "vagy az (1) bekezdés
    b)      pontja      szerinti     esetben"      szövegrész
    alkotmányellenességének        megállapítására         és
    megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.

        5.  Az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1997.
    évi     CLIV.    törvény    15.    §    -    19.     §-ai
    alkotmányellenességének        megállapítására         és
    megsemmisítésére irányuló indítványt visszautasítja.

        6.   Az   Alkotmánybíróság  az   egyes   egészségügyi
    ellátások visszautasításának részletes szabályairól szóló
    117/1998.  (VI.  16.) Korm. rendelet 3.  §-a,  5.  §  (2)
    bekezdése,  6.  §-a,  7.  §-a  és  10.  §  (2)  bekezdése
    alkotmányellenességének        megállapítására         és
    megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.

    Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben
    közzéteszi.
                                 Indokolás

                                    I.

      Az   Alkotmánybírósághoz  több   indítvány   érkezett   a
      gyógyíthatatlan   betegségben  szenvedők   életük   méltó
      befejezéséhez való jogával kapcsolatban.

      1.  Két  indítványozó 1993. november 25-én kelt  együttes
      indítványában   azt   kérte,  hogy  az   Alkotmánybíróság
      állapítsa  meg: alkotmányellenes az egészségügyről  szóló
      1972. évi II. törvény (a továbbiakban: Törvény) 43. § (2)
      bekezdésének  utolsó  mondata,  és  semmisítse  azt  meg.
      Indítványozták    továbbá,   hogy   az   Alkotmánybíróság
      állapítsa   meg   azt  is:  a  törvényhozó   mulasztásban
      megnyilvánuló  alkotmányellenes  helyzetet  hozott  létre
      azzal, hogy a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV.
      törvény  (a továbbiakban: Btk.) 166. § - 168.  §-ait  nem
      hozta összhangba az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével.

      A  Törvényre vonatkozó indítványaik indoka az volt,  hogy
      az     orvos     kötelességévé    teszi:    az     általa
      gyógyíthatatlannak  tartott  beteget  is   a   legnagyobb
      gondossággal  gyógyítsa, holott az Alkotmány  54.  §  (1)
      bekezdésében  biztosított jog  az  emberi  méltósághoz  -
      álláspontjuk  szerint - magában foglalja  az  élet  méltó
      befejezéséhez  való jogot is. Ez pedig a  gyógyíthatatlan
      betegek  esetében  azt jelenti, hogy a  betegséggel  járó
      testi  és  lelki szenvedéseiket az orvos ne kényszerüljön
      akár a beteg akarata ellenére is meghosszabbítani.

      A  Btk.  166.  § - 168. §-aival kapcsolatos indítványukat
      azzal indokolták, hogy törvényhozói mulasztás következett
      be,  mert  a  Btk-nak az Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdése
      megalkotását megelőzően meghozott, az emberölés különféle
      eseteit  büntető rendelkezéseit nem hozták összhangba  az
      Alkotmánnyal.  Ennek folytán pedig a törvény  büntetéssel
      fenyeget olyan tevékenységet is - a gyógyíthatatlan beteg
      kívánságára   halála  bekövetkeztéhez   nyújtott   orvosi
      segítséget  - melyet a beteg Alkotmányon alapuló  jogából
      következően  jogszerűnek  kellene  tekinteni.  Külön   is
      alkotmányellenesnek  tartják, hogy a nem  önrendelkezéses
      aktív  halálba  segítés  bizonyos eseteit  a  törvényhozó
      "méltányossági  ölésként" nem különíti  el  az  emberölés
      törvényi   tényállásától,  és  nem  kezeli  privilegizált
      tényállásként   azt  az  esetet,   "(...)   ha   valaki   a
      gyógyíthatatlan  és  szenvedő beteget kifejezett  akarata
      hiányában méltányolható szánalomból segíti a halálba".

      Az indítványozók arra tekintettel, hogy az egészségügyről
      szóló  1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.)  a
      gyógyíthatatlan  betegségben szenvedő betegek  kezelésére
      vonatkozó  orvosi  kötelezettséget a Törvénytől  eltérően
      szabályozta,   2001.   június  5-én  kelt   beadványukban
      módosították és kiegészítették indítványukat.  Módosított
      indítványukban  hangsúlyozták,  hogy  bár  az   Eütv.   a
      Törvénytől   eltérően  bizonyos  esetekben   elismeri   a
      gyógyíthatatlan   beteg   jogát   életének   az    emberi
      méltóságával  összeegyeztethető  befejezéséhez,  e  jogot
      változatlanul  alkotmányellenesen  korlátozza.  E  körben
      sérelmezték   a   gyógyíthatatlan  beteg   önrendelkezési
      jogának az Eütv. 15. § (2) bekezdése általi korlátozását:
      "Az   Eütv.   15.   §   (2)  bekezdésében   megállapított
      önrendelkezési  jog 20. §-ra utalással  való  korlátozása
      nézetünk  szerint  ellentétes (...) az  emberi  méltóságból
      következő  önrendelkezési joggal.  Az  Eütv.  20.  §  (3)
      bekezdése ugyanis az ellátás visszautasításának jogát  az
      életfenntartó  vagy  életmentő  beavatkozások   elvégzése
      tekintetében  csak akkor engedi meg,  ha  a  betegség  az
      orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn  belül
      -  megfelelő egészségügyi ellátás mellett is  -  halálhoz
      vezet  és gyógyíthatatlan." Álláspontjuk szerint  továbbá
      az  Eütv.  20. § (4) bekezdése sem egyeztethető össze  az
      Alkotmány  54.  § (1) bekezdésének az emberi  méltósághoz
      való jogra vonatkozó szabályával, "(...) amely előírásnak
      központi  eleme  az önrendelkezési jog. A  beteg  ellátás
      visszautasítására  vonatkozó  önrendelkezési  jogát   nem
      lehet  attól  függővé  tenni,  hogy  aláveti-e  magát  az
      önrendelkezési jog gyakorlásának külön alapjául  szolgáló
      orvosi  vizsgálatnak.  E  korlátozás  aránytalan  és   az
      önrendelkezési    jog    lényegével    ellentétes."    Az
      indítványozók   továbbá   azt   is   kérték,   hogy    az
      Alkotmánybíróság  állapítsa  meg  az  Eütv.  22.  §   (4)
      bekezdése, a 23. § (1) bekezdése, valamint összességükben
      a  15.  § - 19. §-ok alkotmányellenességét, és semmisítse
      azokat meg.

      Az    indítványozók   az   Eütv.   egyes    rendelkezései
      alkotmányellenességét   állító   indítványaik    alapjául
      szolgáló  meggyőződésüket az alábbiak  szerint  fejtették
      ki.   "[A]z  élethez  való  jog  és  az  emberi  méltóság
      alkotmányos  elvének normatartományába a  'méltó',  'jó',
      'emberi'   halálhoz:  az  euthanáziához   való   jog   is
      beletartozik."      Ezen     az      alapon      tekintik
      alkotmányellenesnek, hogy a törvény nem teszi lehetővé  a
      gyógyíthatatlan    beteg   halálának   elősegítését    az
      életmentő,   életfenntartó  beavatkozás   beszüntetésével
      olyankor  is,  amikor a beteg nem tett ezzel  kapcsolatos
      kifejezett     rendelkezést:    "A    beteg    kifejezett
      rendelkezésének hiánya esetén is megengedhetőnek  tartjuk
      a  passzív  euthanáziát,  ha a közeli  halállal  viaskodó
      betegnek  nem  tulajdonítható olyan  az  emberi  méltóság
      körében  értelmezhető  érdek, amely életének  fenntartása
      mellett  szólna". Indítványuk szerint továbbá  az  emberi
      méltósághoz való alkotmányos joggal összeegyeztethető, ha
      életének  a  gyógyíthatatlan beteg  rendelkezése  alapján
      vetnek  véget,  ezért alkotmányellenesnek  tartják  ennek
      tilalmazását.

      Az   életnek   az  emberi  méltósággal  összeegyeztethető
      befejezéséhez   való  jog  korlátozása  az  indítványozók
      szerint  azért  is  alkotmányellenes,  mert  egy  alapjog
      lényeges tartalmának korlátozását eredményezi, ezt  pedig
      az  Alkotmány 8. § (2) bekezdése tilalmazza.  "Az  emberi
      méltóság jogának lényege ugyanis az önrendelkezés,  amely
      a  személyiség  szabad kibontakoztatására és  a  személyi
      szabadság   önrendelkezés  alapján   történő   megélésére
      vonatkozik.   Ezzel   összefüggésben,   ha    az    állam
      intézményvédelmi kötelezettségéről beszélhetünk, és ennek
      alkotmányos  megfogalmazására  sor  kerül,  akkor  ez  az
      állami  kötelezettség  nem  lehet  más,  mint  az  emberi
      méltóságból  következő önrendelkezés biztosítása.  Minden
      más   állami   kötelezettség  már  az   emberi   méltóság
      alapjogának lényegét: a személyes önrendelkezést sérti, s
      emiatt   ellentétes   lenne  az  Alkotmány   8.   §   (2)
      bekezdésének  alapjogi lényegét védő  garanciájával.  Azt
      állapíthatjuk  tehát  meg, hogy az emberi  méltóságot  az
      annak   lényegi   tartalmát  képező  önrendelkezési   jog
      ellenében védeni nem lehet."

      Az  indítványozók álláspontja az, hogy  bár  a  különféle
      világfelfogások,  vallások,  ideológiák,  illetőleg  ezek
      követői eltérő, gyakran egymással szöges ellentétben lévő
      álláspontot  képviselnek az eutanáziáról, az államnak  az
      eutanázia  megítélésében  is  világnézetileg  semlegesnek
      kell   lennie.  Ezt  részben  az  Alkotmány  2.   §   (1)
      bekezdéséből   vezetik  le,  mely  szerint   Magyarország
      független, demokratikus jogállam, részben az Alkotmány 2.
      §  (3)  bekezdéséből,  mely szerint egyetlen  állampolgár
      tevékenysége   sem   irányulhat   a   hatalom   erőszakos
      megszerzésére     vagy     kizárólagos     birtokolására.
      Álláspontjuk szerint "[e]z a tétel azt tartalmazza,  hogy
      a   demokratikus   jogállamisággal  összeegyeztethetetlen
      erőszakos  és kizárólagos állampolgári tevékenységen  túl
      az    állam    alapvetően   semleges   az    állampolgári
      cselekvésekkel,   magatartásokkal  szemben.   Az   iménti
      értelmezést  alátámasztja  az  Alkotmány  60.  §  (1)-(3)
      bekezdése  is, amely kimondja a gondolat, a  lelkiismeret
      és  a  vallás szabadságát, (...) valamint az egyház  és  az
      állam elválasztását." Ebből következik szerintük, hogy az
      állam    a   társadalomban   létező   világfelfogásokhoz,
      vallásokhoz   és  ideológiákhoz  nem  egy   meghatározott
      világnézet  alapján alakítja ki viszonyát; a demokratikus
      jogállam tehát világnézetileg semleges.

      Az indítványozók a Btk. 166. § - 168. §-aival kapcsolatos
      indítványukat a módosított és kiegészített indítványukban
      változtatás nélkül fenntartották.

      Az  indítványozók azt is kérték, hogy az Alkotmánybíróság
      állapítsa  meg  az  Eütv. 17. § (1) bekezdés  a)  pontja,
      valamint a 18. § (2) bekezdésében a "vagy az (1) bekezdés
      b)      pontja      szerinti     esetben"      szövegrész
      alkotmányellenességét és semmisítse azokat meg.

      Indítványozták  végül  az  egyes  egészségügyi  ellátások
      visszautasításának részletes szabályairól szóló 117/1998.
      (VI.     16.)    Korm.    rendelet    (a    továbbiakban:
      Kormányrendelet) 3. §-a, 5. § (2) bekezdése, 6. §-a, 7. §-
      a   és   10.   §  (2)  bekezdése  alkotmányellenességének
      megállapítását és megsemmisítését is.

      2.  Egy  súlyos  és fájdalmas betegségben szenvedő  másik
      indítványozó     annak    megállapítását     kérte     az
      Alkotmánybíróságtól:  sérti az  emberi  méltósághoz  való
      jogát,  hogy a törvény tilalmazza olyan készítménynek  az
      orvosa  által történő rendelkezésére bocsátását, amellyel
      véget vethetne az életének.

      Az   Alkotmánybíróság  az  indítványokat  egyesítette  és
      együtt bírálta el.

      Az Alkotmánybíróság felkérésére az egészségügyi miniszter
      véleményt   nyilvánított   az  indítványokban   felvetett
      kérdésekről.

                                    II.

      Az Alkotmánybíróság az indítványozók által is többségében
      felhívott  következő jogszabályi rendelkezések figyelembe
      vételével hozta meg határozatát.

                      A) Az Alkotmány rendelkezései:

      "2.  §  (1)  A Magyar Köztársaság független, demokratikus
      jogállam."

      "8.   §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  elismeri  az  ember
      sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait,  ezek
      tiszteletben  tartása  és  védelme  az  állam   elsőrendű
      kötelessége.
      (2)  A  Magyar  Köztársaságban  az  alapvető  jogokra  és
      kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja
      meg,   alapvető  jog  lényeges  tartalmát   azonban   nem
      korlátozhatja."

      "54.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaságban  minden  embernek
      veleszületett   joga  van  az  élethez   és   az   emberi
      méltósághoz,  amelyektől  senkit  nem  lehet   önkényesen
      megfosztani."

      "70/A.  § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén
      tartózkodó  minden személy számára az emberi, illetve  az
      állampolgári     jogokat,    bármely    megkülönböztetés,
      nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy
      más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni,
      születési  vagy  egyéb  helyzet  szerinti  különbségtétel
      nélkül."

         B) Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény
                  (a továbbiakban: Abtv.) rendelkezései:
                                     
      "20.  §  Az  Alkotmánybíróság az arra jogosult indítványa
      alapján jár el."

      "22. § (2) Az indítványnak a kérelem alapjául szolgáló ok
      megjelölése    mellett    határozott    kérelmet     kell
      tartalmaznia."
                                     
                        C) A Törvény rendelkezése:

      "43.  §  (2)  Az  orvosnak a legnagyobb  gondossággal  és
      körültekintéssel   meg   kell   tennie   mindazokat    az
      intézkedéseket,  amelyek  a betegségek  megelőzéséhez,  a
      beteg      életének     megmentéséhez,     gyógyulásához,
      munkaképességének helyreállításához szükségesek. Az orvos
      az általa gyógyíthatatlannak vélt beteget is a legnagyobb
      gondossággal köteles gyógykezelni."

                        D) Az Eütv. rendelkezései:

      "3. § E törvény alkalmazásában (...)
      m)   invazív   beavatkozás:  a   beteg   testébe   bőrön,
      nyálkahártyán   vagy   testnyíláson  keresztül   behatoló
      fizikai  beavatkozás,  ide  nem  értve  a  beteg  számára
      szakmai  szempontból  elhanyagolható  kockázatot  jelentő
      beavatkozásokat;"

      "10.  §  (1) Az egészségügyi ellátás során a beteg emberi
      méltóságát tiszteletben kell tartani."

      "13.  §  (1)  A  beteg  jogosult a számára  egyéniesített
      formában megadott teljes körű tájékoztatásra.
      (2)   A   betegnek   joga   van  arra,   hogy   részletes
      tájékoztatást kapjon
      a)   egészségi   állapotáról,  beleértve   ennek   orvosi
      megítélését is,
      b) a javasolt vizsgálatokról, beavatkozásokról,
      c)  a  javasolt  vizsgálatok, beavatkozások elvégzésének,
      illetve    elmaradásának   lehetséges    előnyeiről    és
      kockázatairól,
      d)  a  vizsgálatok, beavatkozások elvégzésének  tervezett
      időpontjairól,
      e)  döntési jogáról a javasolt vizsgálatok, beavatkozások
      tekintetében,
      f) a lehetséges alternatív eljárásokról, módszerekről,
      g) az ellátás folyamatáról és várható kimeneteléről,
      h) a további ellátásokról, valamint
      i) a javasolt életmódról.
      (3)  A  betegnek  joga van a tájékoztatás  során  és  azt
      követően további kérdezésre.
      (4)  A  betegnek  joga van megismerni ellátása  során  az
      egyes vizsgálatok, beavatkozások elvégzését követően azok
      eredményét, esetleges sikertelenségét, illetve a  várttól
      eltérő eredményt és annak okait.
      (5)  A  cselekvőképtelen  és korlátozottan  cselekvőképes
      betegnek  is  joga van a korának és pszichés  állapotának
      megfelelő tájékoztatáshoz.
      (6)   A  betegnek  joga  van  megismerni  az  ellátásában
      közvetlenül  közreműködő személyek nevét, szakképesítését
      és beosztását.
      (7)   A   tájékoztatáshoz  fűződő   jogok   gyakorlásához
      szükséges feltételeket a fenntartó biztosítja.
      (8)  A betegnek joga van arra, hogy számára érthető módon
      kapjon     tájékoztatást,     figyelemmel     életkorára,
      iskolázottságára,    ismereteire,   lelkiállapotára,    e
      tekintetben  megfogalmazott kívánságára,  valamint  arra,
      hogy   a  tájékoztatáshoz  szükség  esetén  és  lehetőség
      szerint tolmácsot vagy jeltolmácsot biztosítsanak."

      "15.  § (1) A beteget megilleti az önrendelkezéshez  való
      jog,  amely kizárólag törvényben meghatározott  esetekben
      és módon korlátozható.
      (2)  Az  önrendelkezési jog gyakorlása keretében a  beteg
      szabadon  döntheti el, hogy kíván-e egészségügyi ellátást
      igénybe  venni,  illetve annak során  mely  beavatkozások
      elvégzésébe egyezik bele, illetve melyeket utasít vissza,
      figyelembe véve a 20. §-ban előírt korlátozásokat.
      (3)  A  betegnek  joga van arra, hogy a kivizsgálását  és
      kezelését   érintő  döntésekben  részt   vegyen.   Az   e
      törvényben   foglalt   kivételektől  eltekintve   bármely
      egészségügyi  beavatkozás  elvégzésének  feltétele,  hogy
      ahhoz   a   beteg   megtévesztéstől,   fenyegetéstől   és
      kényszertől  mentes,  megfelelő  tájékoztatáson   alapuló
      beleegyezését (a továbbiakban: beleegyezését) adja.
      (4)  A  beteg  a  (3)  bekezdésben foglalt  beleegyezését
      szóban,  írásban  vagy ráutaló magatartással  megadhatja,
      kivéve, ha e törvény eltérően nem rendelkezik.
      (5)  Az invazív beavatkozásokhoz a beteg írásbeli vagy  -
      amennyiben   erre   nem  képes  -   két   tanú   együttes
      jelenlétében, szóban vagy más módon megtett  nyilatkozata
      szükséges.
      (6) A beteg a beavatkozás elvégzéséhez való beleegyezését
      bármikor visszavonhatja. A beleegyezés alapos ok  nélküli
      visszavonása   esetén   azonban  kötelezhető   az   ennek
      következtében    felmerült    és    indokolt    költségek
      megtérítésére."

      "16.  § (1) A cselekvőképes beteg - ha e törvény eltérően
      nem  rendelkezik  - közokiratban, teljes bizonyító  erejű
      magánokiratban vagy - írásképtelensége esetén - két  tanú
      együttes jelenlétében megtett nyilatkozattal
      a)   megnevezheti  azt  a  cselekvőképes  személyt,   aki
      jogosult helyette a beleegyezés, illetve a visszautasítás
      jogát   gyakorolni,  illetve,  akit  a  13.   §   alapján
      tájékoztatni kell,
      b)  az  a)  pontban meghatározott személy  megjelölésével
      vagy  anélkül  a  (2) bekezdés szerinti  személyek  közül
      bárkit kizárhat a beleegyezés és a visszautasítás jogának
      helyette  történő gyakorlásából, illetve a 13. § szerinti
      tájékoztatásból.
      (2)  Amennyiben a beteg cselekvőképtelen és nincs az  (1)
      bekezdés  a)  pontja alapján nyilatkozattételre  jogosult
      személy, a beleegyezés és a visszautasítás jogának a  (4)
      bekezdésben  foglalt korlátok közötti gyakorlására  -  az
      (1) bekezdés b) pontjában foglaltak figyelembevételével -
      a megjelölt sorrendben az alábbi személyek jogosultak:
      a) a beteg törvényes képviselője, ennek hiányában
      b) a beteggel közös háztartásban élő, cselekvőképes
      ba) házastársa vagy élettársa, ennek hiányában
      bb) gyermeke, ennek hiányában
      bc) szülője, ennek hiányában
      bd) testvére, ennek hiányában
      be) nagyszülője, ennek hiányában
      bf) unokája;
      c)  a  b)  pontban megjelölt hozzátartozója  hiányában  a
      beteggel közös háztartásban nem élő, cselekvőképes
      ca) gyermeke, ennek hiányában
      cb) szülője, ennek hiányában
      cc) testvére, ennek hiányában
      cd) nagyszülője, ennek hiányában
      ce) unokája.
      (3)   Az   egy   sorban   nyilatkozattételre   jogosultak
      ellentétes   nyilatkozata  esetén   a   beteg   egészségi
      állapotát  várhatóan  legkedvezőbben befolyásoló  döntést
      kell figyelembe venni.
      (4)  A  (2)  bekezdés szerinti személyek  nyilatkozata  -
      kizárólag a 13. §-ban foglalt tájékoztatást követően -  a
      kezelőorvos   által  javasolt  invazív   beavatkozásokhoz
      történő beleegyezésre terjedhet ki. E nyilatkozat azonban
      V  a  20. § (3) bekezdése szerinti eset kivételével  -  a
      beavatkozással  fölmerülő  kockázatoktól  eltekintve  nem
      érintheti  hátrányosan a beteg egészségi  állapotát,  így
      különösen    nem    vezethet   súlyos   vagy    maradandó
      egészségkárosodásához.   A   nyilatkozatról   a   beteget
      cselekvőképessé  válását  követően  azonnal  tájékoztatni
      kell.
      (5) Az egészségügyi ellátással kapcsolatos döntésekben  a
      cselekvőképtelen,  illetve  korlátozottan   cselekvőképes
      beteg   véleményét   a  szakmailag  lehetséges   mértékig
      figyelembe  kell  venni  abban  az  esetben  is,   ha   a
      beleegyezés,  illetve  a  visszautasítás  jogát   a   (2)
      bekezdés szerinti személy gyakorolja."

      "17.  § (1) A beteg beavatkozásokba történő beleegyezését
      vélelmezni   kell,   ha   a  beteg   egészségi   állapota
      következtében  beleegyező  nyilatkozat  megtételére   nem
      képes, és
             a)  a 16. § (1) bekezdés a) pontja szerinti személy
               nyilatkozatának beszerzése késedelemmel járna;
      b)  invazív beavatkozások esetén akkor, ha a  16.  §  (1)
      bekezdés  a)  pontja vagy a 16. § (2) bekezdése  szerinti
      személy nyilatkozatának beszerzése késedelemmel járna  és
      a  beavatkozás  késedelmes elvégzése  a  beteg  egészségi
      állapotának súlyos vagy maradandó károsodásához vezetne.
      (2)  A  beteg  beleegyezésére  nincs  szükség  abban   az
      esetben,   ha   az  adott  beavatkozás  vagy   intézkedés
      elmaradása
      a)  mások - ideértve a 24. hetet betöltött magzatot is  -
      egészségét  vagy  testi  épségét súlyosan  veszélyezteti,
      továbbá
      b)  ha  -  a  20-23.  §-okra is  figyelemmel  -  a  beteg
      közvetlen életveszélyben van."

      "18. § (1) Amennyiben egy invazív beavatkozás során annak
      olyan  kiterjesztése válik szükségessé, amely  előre  nem
      volt  látható, az erre irányuló beleegyezés  hiányában  a
      beavatkozás kiterjesztése - a (2) bekezdés szerinti  eset
      kivételével - csak akkor végezhető el, ha
      a) azt sürgős szükség fennállása indokolja, vagy
      b)  ennek elmaradása a beteg számára aránytalanul  súlyos
      terhet jelentene.
      (2)   Amennyiben  a  beavatkozás  (1)  bekezdés  szerinti
      kiterjesztése    a   beteg   valamely   szervének    vagy
      testrészének   elvesztéséhez  vagy  funkciójának   teljes
      kieséséhez vezetne, a beavatkozás kiterjesztése - az abba
      történő    beleegyezés   hiányában   -   csak   közvetlen
      életveszély  fennállása esetén vagy az  (1)  bekezdés  b)
      pontja szerinti esetben végezhető el."

      "19.  §  (1)  A  beteg  írásbeli  beleegyezése  szükséges
      bármely  -  a  beavatkozással összefüggésben  -  életében
      eltávolított  sejtjének, sejtalkotórészének,  szövetének,
      szervének, testrészének - egészségügyi ellátásával  össze
      nem  függő - bármilyen célú felhasználásához. Nem kell  a
      beteg  beleegyezése ezen anyagok szokásos  módon  történő
      megsemmisítéséhez.
      (2)  A  betegnek - e törvény keretei között  -  joga  van
      arra,  hogy  halála  esetére  rendelkezzen  a  holttestét
      irintő  beavatkozásokról. A beteg e törvény rendelkezései
      szerint   megtilthatja,  hogy  holttestéből  szervet   és
      szövetet  átültetés,  egyéb gyógyító  célú  felhasználás,
      kutatás vagy oktatás céljából eltávolítsanak."

      "20.   §   (1)  A  cselekvőképes  beteget  -  a   (2)-(3)
      bekezdésekben  foglaltakra tekintettel, illetőleg  a  (6)
      bekezdésben  foglalt  eset  kivételével  -  megilleti  az
      ellátás   visszautasításának  joga,  kivéve,   ha   annak
      elmaradása    mások    életét    vagy    testi    épségét
      veszélyeztetné.
      (2)  A  beteg minden olyan ellátást, amelynek  elmaradása
      esetén   egészségi  állapotában  várhatóan  súlyos   vagy
      maradandó károsodás következne be, csak közokiratban vagy
      teljes    bizonyító    erejű   magánokiratban,    illetve
      írásképtelensége  esetén két tanú  együttes  jelenlétében
      utasíthat vissza. Ez utóbbi esetben a visszautasítást  az
      egészségügyi  dokumentációban rögzíteni kell,  amelyet  a
      tanúk aláírásukkal hitelesítenek.
      (3)  A  betegség természetes lefolyását lehetővé téve  az
      életfenntartó       vagy      életmentő       beavatkozás
      visszautasítására csak abban az esetben van lehetőség, ha
      a  beteg  olyan  súlyos  betegségben  szenved,  amely  az
      orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn  belül
      -  megfelelő egészségügyi ellátás mellett is  -  halálhoz
      vezet   és  gyógyíthatatlan.  Az  életfenntartó,  illetve
      életmentő  beavatkozás  visszautasítása  a  (2)  bekezdés
      szerinti alaki előírások betartásával történhet.
      (4)  A  (3)  bekezdés szerinti visszautasítás csak  akkor
      érvényes,  ha  egy háromtagú orvosi bizottság  a  beteget
      megvizsgálja és egybehangzóan, írásban nyilatkozik arról,
      hogy  a  beteg  döntését  annak következményei  tudatában
      hozta   meg,  illetve,  hogy  a  (3)  bekezdés   szerinti
      feltételek   fennállnak,  továbbá  a  beteg   az   orvosi
      bizottság nyilatkozatát követő 3. napon - két tanú  előtt
      -  ismételten  kinyilvánítja a visszautasításra  irányuló
      szándékát. Amennyiben a beteg nem járul hozzá  az  orvosi
      bizottság   vizsgálatához,  a  kezelés  visszautasítására
      vonatkozó nyilatkozata nem vehető figyelembe.
      (5)  A  (4)  bekezdés szerinti bizottság tagjai  a  beteg
      kezelőorvosa,  egy - a beteg gyógykezelésében  részt  nem
      vevő   -,  a  betegség  jellegének  megfelelő  szakorvos,
      valamint egy pszichiáter szakorvos.
      (6)  A beteg nem utasíthatja vissza az életfenntartó vagy
      életmentő  beavatkozást,  ha várandós  és  előreláthatóan
      képes a gyermek kihordására.
      (7)  A  (2)-(3) bekezdések szerinti visszautasítás esetén
      meg kell kísérelni a beteg döntése hátterében lévő okok -
      személyes beszélgetés alapján történő - feltárását  és  a
      döntés  megváltoztatását. Ennek során a  13.  §  szerinti
      tájékoztatáson   túl  ismételten  tájékoztatni   kell   a
      beavatkozás elmaradásának következményeiről.
      (8)  A  beteg  a visszautasításra vonatkozó nyilatkozatát
      bármikor, alaki kötöttség nélkül visszavonhatja."

      "21.    §    (1)    Cselekvőképtelen   és   korlátozottan
      cselekvőképes beteg esetén a 20. § (2) bekezdése szerinti
      ellátás nem utasítható vissza.
      (2)    Amennyiben   cselekvőképtelen   és   korlátozottan
      cselekvőképes beteg esetén a 20. § (3) bekezdése szerinti
      ellátás  visszautasítására  kerül  sor,  az  egészségügyi
      szolgáltató keresetet indít a beleegyezés bíróság  általi
      pótlása   iránt.   A   kezelőorvos  a   bíróság   jogerős
      határozatának  meghozataláig köteles  a  beteg  egészségi
      állapota  által indokolt ellátások megtételére. Közvetlen
      életveszély esetén a szükséges beavatkozások elvégzéséhez
      bírósági nyilatkozatpótlásra nincs szükség.
      (...)
      (4) A (2) bekezdésben meghatározott nyilatkozat pótlására
      irányuló  eljárás  során  a bíróság  nemperes  eljárásban
      soron kívül jár el. Az eljárás tárgyi költségmentes. Ha e
      törvényből,  illetve az eljárás nemperes  jellegéből  más
      nem   következik,   a  bírósági  eljárásban   a   Polgári
      perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény  szabályait
      kell megfelelően alkalmazni."

      "22.  §  (1) A cselekvőképes személy - későbbi  esetleges
      cselekvőképtelensége     esetére      -      közokiratban
      visszautasíthat
      a)  a  20.  § (1) bekezdése szerinti egyes vizsgálatokat,
      beavatkozásokat,
      b)  a  20.  §  (3)  bekezdése  szerinti  beavatkozásokat,
      valamint
      c)  egyes  életfenntartó, életmentő  beavatkozásokat,  ha
      gyógyíthatatlan   betegségben   szenved   és    betegsége
      következtében   önmagát  fizikailag   ellátni   képtelen,
      illetve    fájdalmai   megfelelő   gyógykezeléssel    sem
      enyhíthetők.
      (2)   A   cselekvőképes  személy  -  cselekvőképtelensége
      esetére  -  közokiratban megnevezheti azt a cselekvőképes
      személyt,  aki  az (1) bekezdés szerinti  jogát  helyette
      gyakorolhatja.
      (3)  Az  (1)-(2) bekezdés szerinti nyilatkozat  abban  az
      esetben érvényes, ha pszichiáter szakorvos - egy hónapnál
      nem  régebbi - szakvéleményben igazolja, hogy  a  személy
      döntését annak lehetséges következményei tudatában  hozta
      meg. A nyilatkozatot kétévente meg kell újítani, és azt a
      beteg   bármikor  -  cselekvőképességére,  illetve  alaki
      kötöttségre tekintet nélkül - visszavonhatja.
      (4)   A   (2)  bekezdés  szerinti  cselekvőképes  személy
      beavatkozást visszautasító nyilatkozata esetén  a  20.  §
      (4) bekezdése szerinti bizottság nyilatkozik, hogy
      a)  az  (1)  bekezdésben  foglalt feltételek  fennállnak,
      továbbá
      b)   a  (2)  bekezdés  szerinti  személy  döntését  annak
      következményei tudatában hozta meg."

      "23.  §  (1)  A 20. § (3) bekezdése szerinti  beavatkozás
      megszüntetésére,  illetve  mellőzésére  csak   abban   az
      esetben  kerülhet  sor, ha a beteg erre irányuló  akarata
      világosan és meggyőző módon kideríthető. Kétség esetén  a
      beteg   később   tett,   személyes   nyilatkozatát   kell
      figyelembe   venni;  ennek  hiányában  az  életfenntartó,
      illetve   életmentő   beavatkozás  elvégzéséhez   történő
      beleegyezését vélelmezni kell."

                    E) A Kormányrendelet rendelkezései:

      "3.  §  (1)  Az életfenntartó beavatkozás visszautasítása
      esetén  az egészségügyi intézmény vezetője vagy az általa
      kijelölt  személy  gondoskodik az Eütv.  20.  §-ának  (4)
      bekezdése  szerinti bizottság (a továbbiakban: Bizottság)
      haladéktalan összehívásáról.
      (2)   A  Bizottságnak  a  betegség  jellegének  megfelelő
      szakorvos  tagja nyilatkozik arról, hogy  a  beteg  olyan
      betegségben  szenved-e, amely az  Eütv.  20.  §-ának  (3)
      bekezdésében megfogalmazott kritériumoknak megfelel.
      (3)  A  Bizottság pszichiáter szakorvos tagja nyilatkozik
      arról, hogy a beteg rendelkezik-e a döntés meghozatalához
      szükséges  belátási  képességgel.  A  belátási   képesség
      megállapítása  során a beteget minden  esetben,  a  beteg
      hozzátartozóját  [Eütv.  16. §  (2)  bekezdés]  lehetőség
      szerint meg kell hallgatni.
      (4) Ha a  Bizottság  döntését  követő  harmadik  napon  a
          beteg -    két tanú előtt - ismételten  kinyilvánítja
          az    életfenntartó   beavatkozás   visszautasítására
          irányuló szándékát, akkor a  visszautasított ellátást
          meg  kell  szüntetni,  illetve  azt  meg  sem   lehet
          kezdeni."

      "5.  §  (2) A Bizottság a helyettes döntéshozó döntésével
      kapcsolatban írásban nyilatkozik arról, hogy  a  törvényi
      feltételek  fennállnak-e, illetve a helyettes  döntéshozó
      rendelkezik-e  belátási  képességgel  [Eütv.  22.  §  (4)
      bekezdés b) pont]."

      "6. § (1) A Bizottság összehívásának rendjét az intézmény
      házirendje    szabályozza.   A   szükséges    vizsgálatok
      elvégzését   követően   a  Bizottság   az   életfenntartó
      beavatkozás       visszautasításának      érvényességével
      kapcsolatos   nyilatkozatát  haladéktalanul,   egyhangúan
      hozza  meg,  amelyet  írásba  kell  foglalni,  és  azt  a
      Bizottság tagjai aláírásukkal ellátnak.
      (2)  A  Bizottság  nyilatkozata  meghozatalát  megelőzően
      megkeresheti  az  intézményben működő etikai  bizottságot
      állásfoglalás kérése céljából.
      (3)  A Bizottság működése során azt is vizsgálja, hogy  a
      beteg     tájékoztatása    megfelelt-e     a     törvényi
      követelményeknek."

      "7.  §  (1) Amennyiben a Bizottság nem állapítja  meg  az
      életfenntartó        beavatkozás       visszautasításának
      érvényességét,  a beteg, valamint a helyettes  döntéshozó
      keresetet    indíthat   az   életfenntartó    beavatkozás
      visszautasításának  érvényességét  megállapító   bírósági
      döntés  iránt. A bíróság eljárására az Eütv.  21.  §-ának
      (4) bekezdése az irányadó.
      (2)  A  beteg  jogosult  ismételten  visszautasítani   az
      életfenntartó   beavatkozást,   ha   a   Bizottság    nem
      állapította     meg    az    életfenntartó    beavatkozás
      visszautasításának érvényességét."

      "10.  §  (2)  Az egészségügyi szolgáltatónak biztosítania
      kell a Bizottság szükség szerinti működését."

                         F) A Btk. rendelkezései:

      "166.  §  (1) Aki mást megöl, bűntettet követ el,  és  öt
      ivtől    tizenöt    évig    terjedő   szabadságvesztéssel
      büntetendő."

      "167.  §  Aki  mást  méltányolható  okból  származó  erős
      felindulásban  megöl, bűntettet követ el,  és  két  évtől
      nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."

      "168.   §  Aki  mást  öngyilkosságra  rábír,  vagy  ennek
      elkövetéséhez  segítséget  nyújt,  ha  az  öngyilkosságot
      megkísérlik  vagy elkövetik, bűntettet követ  el,  és  öt
      évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."

                                   III.
                                     
      1. A törvényhozót régóta nehéz döntés elé állítja azoknak
      a  gyógyíthatatlan betegeknek az óhaja, akik nem kívánnak
      további   orvosi   segítséget   igénybe   venni    életük
      fenntartásához,   vagy   éppen   ahhoz   kérnek    orvosi
      segítséget, hogy életük véget érjen.

      2.  A  korábbi  magyar jogszabályok közvetlen  módon  nem
      tartalmaztak   a   gyógyíthatatlan   betegek    halálának
      kívánságukra történő elősegítését tilalmazó rendelkezést:
      "A halálba segítés problémája ma még nem jutott el arra a
      jelentőségre,    hogy    a    tételes    büntetőtörvények
      szükségesnek  tartották  volna  még  csak  mint  az  ölés
      bizonyos  sajátszerű,  minősített  esetét  is  figyelembe
      venni"  (Jámbor László: A halálbasegítés, 1936). A magyar
      büntető  törvények azonban az 1878. évi  V.  törvény  óta
      következetesen  büntetéssel fenyegetik az  emberölést  az
      arra   való   tekintet  nélkül,  hogy   azt   a   súlyos,
      gyógyíthatatlan  beteg kívánságára, vagy érdekében  orvos
      követte-e  el.  A  büntető  törvény  ezen  álláspontjának
      elméleti  alapjai  jutottak kifejezésre neves  jogtudósok
      munkáiban is. Finkey Ferenc a betegek halálba segítéséről
      úgy  vélekedett,  hogy azt még a gyógyíthatatlan  betegek
      esetében sem lehet megengedettnek nyilvánítani (Finkey: A
      magyar  anyagi büntetőjog jelen állapota, 1923). A  beteg
      halálának   elősegítését   Angyal   Pál    is    a    jog
      követelményeivel össze nem egyeztethető tettként írta le:
      "Az  élet  értéktelenségének  mindenkép  ingatag  talaján
      nyugvó  megállapítása  sohasem  lehet  olyan  erős,  hogy
      megfoszthassa   érvényétől  azt  a  lényegében   erkölcsi
      jellegű  normát, mely az ember megölését tiltja" (Angyal:
      A  magyar büntetőjog kézikönyve II, Az ember élete elleni
      bűncselekmények és a párviadal, Budapest, 1928., Atheneum
      kiadó).

      3.  Az  Eütv.  az indítványokban felvetett kérdésekre  is
      kiható  változásokat  vezetett be  1997-ben.  Először  is
      átrendezte  az orvos és a beteg viszonyát;  ezt  jelzi  a
      törvényhozó  szándékát  kifejező Általános  Indokolás  5.
      pontjának  a  Törvényre vonatkozó kritikus megállapítása:
      "A   hatályos  törvény  az  egészségügyi  viszonyrendszer
      szereplőinek  jogait és kötelezettségeit sem  szabályozza
      egyértelműen.  Így  például  kizárólag  az   egészségügyi
      dolgozók kötelezettségeként jelentkeznek olyan,  a  másik
      felet  -  a betegeket - megillető jogosultságok,  amelyek
      alanyi      jogosultságként      való      megfogalmazása
      elengedhetetlen     e     jogok    érvényesítésének     a
      szempontjából."  Az  Eütv.  további  jellemző  vonása   a
      betegjogok  erősítése, ami részben  abban  fejeződik  ki,
      hogy "[a]z államnak biztosítania kell a betegek általános
      emberi és állampolgári jogainak, valamint az egészségügyi
      ellátás  nyújtása  során releváns betegjogainak  érvényre
      juttatását" (Általános Indokolás 4. pont).

      A  törvény  e célkitűzéseiből következik, hogy  a  beteg,
      önrendelkezési jogából adódóan, jogosult eldönteni,  hogy
      kíván-e  egészségügyi  ellátást  igénybe  venni,  és   az
      ellátás  során  mely  beavatkozások  elvégzéséhez   járul
      hozzá,  illetőleg melyeket utasít vissza. Annak,  hogy  a
      beteg    a   beavatkozással   kapcsolatos   beleegyezését
      állapotának,   betegsége   természetének    és    várható
      lefolyásának ismeretében adja meg, vagy utasítja  vissza,
      az  a  biztosítéka, hogy az Eütv. a beteg alapvető jogává
      teszi,  hogy állapotáról folyamatos tájékoztatást kapjon.
      Az  Eütv.  úgy  rendelkezik, hogy  a  beteget  az  emberi
      méltósághoz   való  jogán  alapuló  önrendelkezési   joga
      betegségének  természetétől,  annak  enyhe,  vagy  súlyos
      lefolyásától, gyógyulásának esélyeitől függetlenül illeti
      meg.  Következésképpen megilleti az orvostudomány  állása
      szerint   olyan   gyógyíthatatlan  betegségben   szenvedő
      személyt  is,  akinek  betegsége  megfelelő  egészségügyi
      ellátás  mellett  is rövid időn belül halálhoz  vezet.  A
      betegnek    az    életmentő,   illetőleg    életfenntartó
      egészségügyi  ellátás visszautasítására  vonatkozó  jogát
      azonban  az  Eütv. speciális feltételekhez  köti.  Bár  e
      feltételekről a későbbiekben részletesebben is szó  lesz,
      az  Alkotmánybíróság már e helyütt is  kiemeli,  hogy  az
      életmentő  vagy  életfenntartó  orvosi  beavatkozásnak  a
      gyógyíthatatlan   beteg  általi  visszautasítására   csak
      közokiratban, vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban,
      illetve   a  beteg  írásképtelensége  esetén   két   tanú
      jelenlétében  kerülhet sor. A visszautasítás  csak  akkor
      érvényes,  ha  egy háromtagú orvosi bizottság  a  beteget
      megvizsgálja,   és   egybehangzóan   nyilatkozik   arról:
      gyógyíthatatlan  betegségben szenved  és  döntését  annak
      következményei tudatában hozta meg. A betegnek az  orvosi
      bizottság  nyilatkozatát követő harmadik napon  két  tanú
      előtt ismételten ki kell nyilvánítania a visszautasításra
      irányuló  szándékát.  Az  Eütv.  meghatározza  az  orvosi
      bizottság  összetételét  is:  a  bizottság  egy  tagja  a
      betegség jellegének megfelelő szakorvos, egy másik  tagja
      pszichiáter  szakorvos. Megköveteli  a  törvény,  hogy  a
      beavatkozás  visszautasítása esetén személyes beszélgetés
      során  kíséreljék meg a beteg döntésének hátterében  lévő
      okok  feltárását és a döntés megváltoztatását.  Az  Eütv.
      részletes  szabályozást  ad  arra  az  esetre  is,  ha  a
      gyógyíthatatlan     beteg     cselekvőképtelen,      vagy
      korlátozottan cselekvőképes.

      A  törvény  azt  is  lehetővé teszi a belátási  képessége
      birtokában  lévő  személynek,  hogy  jövőbeli   esetleges
      cselekvőképtelenségét feltételezve előre  visszautasítson
      életmentő beavatkozásokat, ha gyógyíthatatlan betegségben
      szenved,  önmagát fizikailag ellátni nem  képes,  illetve
      fájdalmai megfelelő gyógykezeléssel sem enyhíthetők.

      4.  Az  orvosi  megítélés szerint a leggondosabb  kezelés
      ellenére rövid időn belül halálhoz vezető gyógyíthatatlan
      betegségben  szenvedők számára tehát  a  hatályos  magyar
      jogszabályok már 1997. óta biztosítják a jogot,  hogy  "a
      betegség   természetes   lefolyásának   lehetővé   tétele
      céljából"   visszautasítsák  az   életük   fenntartásához
      szükséges  orvosi  beavatkozást. E törvényi  rendelkezés,
      ugyanakkor,  amikor  érintetlenül  hagyja  a  belenyugvás
      szabadságának teljességét azok számára, akik nem kívánják
      haláluk  bekövetkeztét  befolyásolni,  lehetővé  teszi  a
      gyógyíthatatlan  betegségben  szenvedők   számára,   hogy
      életük   befejezésének  méltóságukkal   összeegyeztethető
      módját válasszák.

      5.    Az   indítványozók,   amint   ez   az   indítványok
      ismertetéséből  kitűnik, három irányban  fogalmaztak  meg
      alkotmányossági  kifogást  az Eütv-nek,  illetőleg  ehhez
      kapcsolódóan    a    Kormányrendeletnek     a     súlyos,
      gyógyíthatatlan  betegeket megillető  önrendelkezési  jog
      érvényesülésére vonatkozó szabályait illetően.

      Először,   az   indítványozók   álláspontja   szerint   a
      törvényhozó      alkotmányellenesen     korlátozza      a
      gyógyíthatatlan   betegségben  szenvedők   önrendelkezési
      jogát  akkor, amikor csak az életfenntartó vagy életmentő
      beavatkozások  visszautasításának lehetőségét  biztosítja
      számukra.  Nézetük szerint a törvény csak  akkor  kerülne
      összhangba  az  Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdése   által
      mindenki,  a  betegek  számára is biztosított  joggal  az
      emberi  méltósághoz, ha a törvényhozó  a  gyógyíthatatlan
      betegeket, ha ezt kívánják, ennél szélesebb körű, további
      jogosítványokkal  ruházná fel:  orvosi  segítség  igénybe
      vételére   életük  méltó  módon  történő   befejezéséhez.
      Álláspontjuk   szerint   az   Alkotmánynak   az    emberi
      méltósághoz  való jogot biztosító rendelkezéséből  az  is
      levezethető  továbbá, hogy az orvos,  a  haldokló  emberi
      méltóságának  megőrzése  érdekében,  a  beteg  ez  irányú
      kívánságának   hiányában   is   elősegíthesse    életének
      befejezését.

      Másodszor, bár megítélésük szerint "[a]z Eütv.  előírásai
      -  ide értve az általunk kifogásolt rendelkezéseket is  -
      az    emberi   méltóság   megnyilvánulásának   lényegesen
      szélesebb    lehetőséget    biztosítanak,     mint     az
      egészségügyről  szóló - korábbi - 1972. évi  II.  törvény
      szabályai",    álláspontjuk   szerint   a    törvény    a
      gyógyíthatatlan  betegeket megillető, életfenntartó  vagy
      életmentő  orvosi beavatkozás visszautasítására vonatkozó
      jogosultságot    még    mindig    indokolatlan,     ezért
      alkotmányellenes korlátozásoknak veti alá. Ebben a körben
      konkrét formában az Eütv. 15. § (2) bekezdésével,  20.  §
      (3)  bekezdésével, 20. § (4) bekezdésével, a  22.  §  (4)
      bekezdésével  és  23.  §  (1)  bekezdésével  kapcsolatban
      fogalmaztak meg alkotmányossági kifogásokat.

      Harmadszor, az indítványozók alkotmányossági kifogásai az
      Eütv.,  illetőleg a Kormányrendelet néhány olyan  további
      rendelkezéseit   érintik,  melyek   nincsenek   közvetlen
      összefüggésben  az  e jogszabályoknak  a  gyógyíthatatlan
      betegek    életének    méltóságukkal    összeegyeztethető
      befejezését  érintő  rendelkezéseivel,  hanem  a   minden
      beteget megillető önrendelkezési jogra vonatkoznak.

      6. Az Alkotmánybíróság rámutat: az Abtv. 20. §-ára és 22.
      §  (2)  bekezdésére  figyelemmel,  és  összhangban  saját
      eljárásának  indítványhoz kötöttségét  illetően  követett
      állandó  gyakorlatával,  az  indítványok  tartalmának  és
      irányultságának megfelelően az Eütv. indítványozók  által
      megjelölt  rendelkezéseinek  alkotmányossági  vizsgálatát
      csak  abból  a  szempontból végezte  el,  hogy  azok  nem
      korlátozzák-e   alkotmányellenesen   a   betegek   emberi
      méltósághoz való jogát.

      Az  Alkotmánybíróság arra is rámutat: az indítványozók  a
      jelenlegi jogi szabályozást lényegében az Alkotmány 54. §
      (1)    bekezdésével   tartják   összeegyeztethetetlennek.
      Indítványuk  megalapozására nem hívtak fel  az  Alkotmány
      által  is biztosított olyan egyéb emberi jogokat,  melyek
      megsértésére a külföldi országok bíróságai és  nemzetközi
      bíróságok  elé terjesztett, az indítványokhoz tartalmilag
      hasonló  panaszokban hivatkozni szoktak.  A  későbbiekben
      említendő  Pretty  ügyben  például  a  panaszos   kérelme
      szerint  az  emberi  életnek  a  beteg  méltóságérzetének
      megfelelő   befejezéséhez   való   jog   törvény   általi
      korlátozása  a  kínzás, kegyetlen,  embertelen,  megalázó
      bánásmód    vagy   büntetés   tilalmával,   a   magánélet
      tiszteletben  tartásához való joggal, a lelkiismereti  és
      vallásszabadsághoz  való  joggal,  valamint  a  hátrányos
      megkülönböztetés   tilalmával  is  összeegyeztethetetlen.
      Ezért  az  Alkotmánybíróság az Abtv. 20. § és 22.  §  (2)
      bekezdésének megfelelően az indítványozók által megjelölt
      jogszabályok alkotmányosságának vizsgálatát csak e körben
      végezte el.

      7.  Az  Alkotmánybíróság szükségesnek tartotta,  hogy  az
      indítványokban     érintett     kérdéseket     nemzetközi
      összefüggéseiben  is áttekintse. Ennek eredményeképpen  a
      következő  megállapításra jutott:  bár  a  világ  legtöbb
      országában tilalmazzák, hogy az orvos bármilyen indokból,
      akár  a  beteg,  vagy hozzátartozója kérésére  elősegítse
      betege   halálát,  az  utóbbi  évtizedekben  a  tudomány,
      illetőleg  a törvényhozás egyre inkább teret  szentel  az
      arról  való  gondolkodásnak,  hogyan  lehetne  a  súlyos,
      gyógyíthatatlan,   gyakran  nagy  fájdalmakkal   küszködő
      betegek  számára az élet méltó befejezéséhez  való  jogot
      biztosítani  anélkül,  hogy az élet kioltására  vonatkozó
      tilalom  oldása  nem  kívánt  hatásokkal  járjon.   Ezzel
      összefüggésben két fontos fejlemény érdemel említést.
      Az egyik az, hogy a 20. század utolsó évtizedeiben számos
      ország törvényhozása, illetőleg bírói gyakorlata arra  az
      álláspontra   helyezkedett,  hogy  bár  az  élet   elleni
      cselekmények teljes tilalmát, bármilyen motiváció alapján
      került  is  sor  elkövetésükre, változatlanul  fenn  kell
      tartani, a korábbiaktól eltérően el kell azonban  ismerni
      a betegnek azt a jogosultságát, hogy visszautasíthassa az
      élete    fenntartására,   illetőleg    meghosszabbítására
      vonatkozó  orvosi  beavatkozást  még  akkor  is,   ha   a
      visszautasítás minden valószínűség szerint halálát  fogja
      eredményezni. E jogosultságot, Magyarországhoz hasonlóan,
      egyes országokban törvényhozási úton ismerték el. Másutt,
      így  az  Egyesült Királyságban a bírói gyakorlat munkálta
      ki  a  betegnek a beavatkozás visszautasítására vonatkozó
      jogát  (pl.  Ms  B. v. an NHS Hospital, Court  of  Appeal
      judgment  of 22 March 2002). Ugyanez történt az  Amerikai
      Egyesült  Államokban  is (lásd az  alábbiakban  ugyancsak
      említett  Cruzan  v.  Director,  Missouri  Department  of
      Health ügyet).
      A  másik fejlemény az, hogy egyes olyan országokban, ahol
      a   törvény   a   gyógyíthatatlan  beteg   halálának   az
      elősegítését  változatlanul tiltja, mégis  büntetlenséget
      biztosítanak  az  orvosnak, ha a halál a  betegség  végső
      szakaszában lévő beteg fájdalmainak csillapítására általa
      előírt  szer elkerülhetetlen mellékhatásaként következett
      be. Erre példa az Egyesült Királyságban a Re J [1991] Fam
      33.  ügy,  Németországban pedig a Legfelsőbb Bíróság  egy
      1996.  évi  állásfoglalása,  mely  szerint  az  orvosilag
      indikált,   a   haldokló  kifejezett  vagy  feltételezett
      kívánságának  megfelelő  fájdalomcsillapítás  akkor   sem
      jogellenes, ha az - elkerülhetetlen, számításba vett,  de
      nem  szándékolt következményként - a halál  bekövetkeztét
      siettetheti (BGHSt 42, 305).

      E  fejlemények  ellenére ez idő szerint a  legtöbb  országban
      kevés  hajlandóság  mutatkozik a gyógyíthatatlan  betegségben
      szenvedők    halálának   elősegítésére   vonatkozó    tilalom
      feloldására,   vagy  enyhítésére.  Az  Egyesült  Királyságban
      például,    bár   1980-ban   az   öngyilkossághoz    nyújtott
      segítségadás    bűncselekményének    felülvizsgálata    során
      felmerült, hogy a haldokló iránti szánalomból elkövetett  ún.
      méltányossági    emberölést    privilegizált    tényállásként
      fogalmazzák  meg  és a korábbinál lényegesen  enyhébben,  két
      évig   terjedő   szabadságvesztéssel   büntessék,   végül   a
      javaslatot   elvetették,  többek   között   azért,   mert   a
      méltányossági  emberölés fogalmának meghatározása  során  nem
      találtak olyan megoldást, amely a hátrányos helyzetben  lévő,
      öreg  és  gyenge  betegeket  teljes  biztonsággal  megóvhatná
      attól, hogy az új törvényi tényállás alapján életük, akaratuk
      ellenére,  veszélybe kerüljön. 1994-ben pedig a  Lordok  Háza
      orvosetikai  vizsgálóbizottsága, megvizsgálva az eutanáziával
      összefüggő kérdéseket, arra a megállapításra jutott, hogy nem
      lát  elegendő  indokot  a szándékos emberöléssel  kapcsolatos
      törvényeknek az eutanázia egyes módozatai lehetővé  tételének
      érdekében történő enyhítésére.

      A  fellebbviteli  bíróságként eljáró Lordok  Házának  egy
      közelmúltban hozott döntése azt jelzi, hogy  az  Egyesült
      Királyságban   nem   csak   a   törvényhozás,   hanem   a
      jogalkalmazás  is idegenkedik a régóta fennálló  tilalmak
      oldása  irányában teendő lépésektől. A Dianne  Pretty  v.
      Director  of  Public Prosecution ügyben a  felperes,  egy
      teljes mozgásképtelenséget okozó gyógyíthatatlan betegség
      végső  szakaszában lévő beteg annak megállapítását kérte,
      hogy  a vádhatóság határozata, - melyben visszautasította
      az     arra    irányuló    kérelmét,    hogy    vállaljon
      kötelezettséget:  nem  emel vádat férje  ellen  emberölés
      miatt,   ha   az  majd  segítséget  nyújt  halálához,   -
      megsértette  alapvető emberi jogait, egyebek  mellett  az
      embertelen  bánásmód tilalmát és az élethez  való  jogát.
      Élethez  való  jogának  sérelmét  abban  látta,  hogy   a
      vádhatóság  álláspontja megfosztja  attól  a  jogától:  ő
      dönthesse  el,  kíván-e tovább élni, és határozatával  az
      élethez  való  jogát élete végigélésének kötelezettségévé
      változtatta.

      A Lordok Háza 2001. november 29-ei ítéletében kimondta: a
      felperest  nem illeti meg a jog ahhoz, hogy a  vádhatóság
      büntetlenséget   biztosítson   férje   számára,   ha   az
      közreműködik halálában ([2001] UKHL). Ezzel elvetette  az
      emberölés  e  módozatának bírósági  határozattal  történő
      legalizálását.

      8.  Eddig  világszerte  csak  igen  kevés  olyan  törvény
      született,  mely lehetővé teszi a súlyos, gyógyíthatatlan
      betegségben  szenvedő beteg kérésére  halálához  nyújtott
      segítséget. Még ezen országokban sem csillapodnak azonban
      az  arról  folyó  viták,  hogy ez összeegyeztethető-e  az
      alkotmányos alapelvekkel.

      Hollandiában a korábbi teljes tilalmat a bírói  gyakorlat
      kezdte  feloldani. 1973-tól kezdődően több  olyan  ítélet
      született,  melyek  a  gyógyíthatatlan  betegét   halálba
      segítő  orvosokat  azzal  az indokkal  mentettek  fel  az
      emberölés vádja alól, hogy szükséghelyzetben cselekedtek.
      A  Legfelsőbb  Bíróság  egy  1984-ben  hozott  ítéletében
      nyilvánította  ki  elvi éllel, hogy bár  más  megölése  a
      büntető     törvények    alkalmazásában     változatlanul
      bűncselekménynek  tekintendő, a  beteget  halálba  segítő
      orvos  bizonyos feltételek esetén hivatkozhat arra,  hogy
      az  emberölést  szükséghelyzetben  követte  el.  A  bírói
      gyakorlat ennek feltételeit is kimunkálta. E feltételek a
      következők:  az  orvos  a  beteg szabadon  kinyilvánított
      akarata   alapján  jár  el  miután  tőle  és  a  betegtől
      független orvossal konzultációt folytatott, a betegnek ez
      a    kívánsága   átgondolt,   megfontolt   és    tartósan
      hangoztatott,  a beteg tűrhetetlen fájdalmaktól  szenved,
      és   nincs   kilátás  állapota  javulására,  a  szenvedés
      enyhítését    eredményező   módszer   pedig    nem    áll
      rendelkezésre.

      E  legfőbb bírói döntés hatott a törvényhozásra is. 1994-
      ben  módosították  a büntető törvényt  és  a  halálesetek
      kivizsgálásáról szóló jogszabályt. Ezek úgy rendelkeztek,
      hogy  gyógyíthatatlan  betegét  halálba  segítő  orvosnak
      minden  ilyen  halálesetet jelenteni  kell  egy  e  célra
      felállított  bizottságnak, mely állást  foglal  az  orvos
      eljárásának  jogszerűségéről, és jelentését  megküldi  az
      ügyésznek,  aki dönt arról, hogy büntetőeljárást  indít-e
      az orvos ellen.

      E szabályozás alkalmazásának tapasztalatai alapján átfogó
      törvényjavaslatot  nyújtottak be  a  törvényhozáshoz  "Az
      életnek  kérésre történő végetvetés és az öngyilkossághoz
      nyújtott segítség eseteinek felülvizsgálatáról" címmel. A
      javaslatot  a  törvényhozás mindkét háza megszavazta,  az
      2001. október 1-jén lépett hatályba.

      A    törvény    a    büntető   törvények    módosításával
      büntetlenséget  biztosít az orvosnak az emberölés  és  az
      öngyilkosság  elősegítésének  bűntette  alól,  ha   kellő
      gondossággal és körültekintéssel járt el, és ha jelentést
      tett  az  illetékes halottkémnek a beteg  halálában  való
      közreműködéséről.   A   kellő  gondosság,   körültekintés
      feltételeit a büntető törvény határozza meg. E szerint az
      orvos  eljárása  akkor  kellően gondos,  ha  meggyőződött
      arról:  a  beteg  állapota reménytelen,  a  betegnek  nem
      enyhíthető,  elviselhetetlen szenvedés a  része,  és  más
      ésszerű   megoldás   nem  áll  rendelkezésre.   A   kellő
      gondossággal való eljárás akkor állapítható  meg,  ha  az
      orvos  a beteget részletesen tájékoztatta állapotáról  és
      kilátásairól,  és  a  beteg  szabad  akaratából,  mindent
      megfontolva  fejezte ki azt az akaratát, hogy  meg  kíván
      halni.  További követelmény az orvossal szemben,  hogy  a
      betegtől független legalább egy orvossal konzultáljon, és
      a   kellő   gondosságát  alátámasztó   fenti   feltételek
      meglétéről  írásbeli értékelést készítsen, végül  hogy  a
      beteg halálát megfelelő orvosi gondossággal segítse elő.

      E  halálesetek körülményeinek kivizsgálására Hollandiában
      regionális    felülvizsgálati    bizottságok    működnek.
      Mindegyiknek legalább három tagja van. Vizsgálódásaikat a
      beteg halálában közreműködő orvos bevonásával végzik.  Ha
      megállapítják, hogy az orvos kellő gondossággal járt  el,
      az ügyet lezárják, ellenkező esetben értesítik az ügyészt
      büntetőeljárás indításának megfontolására.

      A  törvény a 16-17 éves fiataloknak is megadja  a  jogot,
      hogy  határozzanak saját halálukról, a döntési folyamatba
      szüleiket  is  be  kell  vonni. A  12-15  éves  gyermekek
      esetében a törvény a szülők beleegyezését is előírja.

      A törvény szigorú garanciális feltételek mellett lehetővé
      teszi:  még mielőtt betegségének végső szakaszába jut,  a
      beteg   írásbeli  nyilatkozatban  kérheti,  hogy   orvosa
      működjön közre halála elősegítésében.

      Belgiumban  2002.  május  28-án  hoztak  törvényt   annak
      lehetővé tételéről, hogy az orvos a gyógyíthatatlan beteg
      kívánságára   véget   vethessen   életének.   A   törvény
      szóhasználatában  ez eutanázia, melyet így  határoz  meg:
      eutanázián  az  orvos  által  eszközölt  azon  cselekmény
      értendő, mellyel szándékosan véget vet betege életének.

      A  törvény szerint az eutanáziát elvégző orvos nem  követ
      el bűncselekményt, ha megbizonyosodik arról, hogy a beteg
      nagykorú,   cselekvőképes,   az   eutanáziára   vonatkozó
      elhatározására   önkéntesen,   megfontoltan   és    külső
      befolyástól    mentesen   jutott,   orvosi    szempontból
      kilátástalan a helyzete és olyan állandó, elviselhetetlen
      testi,  vagy  lelki  szenvedés  állapotában  van,  melyet
      gyógyíthatatlan betegsége, vagy balesete okoz.

      A  betegnek  írásban  kell előterjesztenie  az  eutanázia
      iránti  kérelmét, amelyet neki magának kell  megírnia  és
      aláírnia. Ha nincsen erre képes állapotban, a kérelmet az
      altala   választott   olyan  nagykorú   személynek   kell
      elkészítenie, akinek nem származhat anyagi előnye a beteg
      halálából.  E személynek a kérelmet az orvos jelenlétében
      kell  megírnia,  ebben  az  ok megjelölésével  rögzítenie
      kell, hogy a beteg maga nem képes kérelmet készíteni.

      Eutanáziára  csak  akkor  kerülhet  sor,  ha   az   orvos
      részletes   tájékoztatást  adott  a  betegnek   egészségi
      állapotáról,  életkilátásairól, ismertette  a  még  szóba
      jöhető   terápiás,   vagy   a   fájdalom   csillapítására
      rendelkezésre álló lehetőségeket. A beteg elhatározásának
      megmásíthatatlanságát az orvosnak a  beteggel  folytatott
      beszélgetések során kell ellenőriznie.

      Az  eutanázia  további  feltétele  a  kezelőorvosnak  más
      orvossal  folytatott konzultációja. A konzulens  orvossal
      szembeni   követelmény,   hogy   az   adott   betegséggel
      kapcsolatos szakismeretekkel rendelkezzen, valamint  hogy
      mind  a  beteg, mind a kezelőorvos tekintetében független
      legyen.  A  konzulensnek meg kell vizsgálnia  a  beteget,
      rendelkezésére   kell  bocsátania  a   beteg   állapotára
      vonatkozó összes adatot, iratot. A konzulens orvosnak meg
      kell bizonyosodnia a szenvedés állandó, csillapíthatatlan
      és     elviselhetetlen    jellegéről.     A     konzulens
      megállapításait jelentésben foglalja össze.  A  konzulens
      orvos jelentését a kezelőorvos ismerteti a beteggel.

      A  kezelőorvosnak meg kell bizonyosodnia  arról,  hogy  a
      betegnek    volt   alkalma   elhatározását   megbeszélnie
      mindazokkal, akikkel találkozni kívánt; ha  a  beteg  ezt
      kívánja,  megbeszélést  kell  folytatnia  a  beteg  által
      megjelölt hozzátartozóival.

      Ha  a  kezelőorvos véleménye szerint a beteg  halála  nem
      következik  be rövid időn belül, a törvény  az  eutanázia
      két további feltételét is meghatározza. Az egyik az, hogy
      a kezelőorvosnak további konzultációt kell folytatnia egy
      második orvossal, lehetőség szerint pszichiáterrel,  vagy
      az  érintett patológiai terület szakértőjével,  akinek  a
      betegtől, az orvostól és az elsőként konzultált  orvostól
      függetlennek kell lennie. A beteget e második konzultáció
      eredményéről is tájékoztatni kell.

      A másik feltétel az, hogy a beteg kérelme és az eutanázia
      között legalább egy hónap teljen el.

      A   törvény   lehetőséget  biztosít  arra  is,   hogy   a
      cselekvőképes  nagykorú  személy  a  jövőben  bekövetkező
      betegségével kapcsolatban arra az esetre, ha akaratát már
      nem  tudja kifejezni, írásbeli nyilatkozatban fejezze  ki
      az  eutanáziára vonatkozó kívánságát, amennyiben az orvos
      megállapítja,  hogy  súlyos, gyógyíthatatlan  betegségben
      szenved, nincsen tudatánál, és állapota a tudomány állása
      szerint  visszafordíthatatlan.  Az  írásbeli  nyilatkozat
      csak  akkor  vehető  figyelembe, ha az a  gyógyíthatatlan
      betegség kezdetét megelőző öt évnél nem korábban készült,
      illetőleg került ismételten megerősítésre.

      A   törvény   kimondja:  orvos  nem  köteles   eutanáziát
      alkalmazni és más személy sem köteles eutanáziában  részt
      venni.  Ha  az  orvos a beteg eutanázia  iránti  kérelmét
      megtagadja, a beteg kérésére köteles a kérelmet  a  beteg
      által megjelölt orvoshoz eljuttatni.

      Ha  az orvos úgy dönt, hogy eleget tesz a beteg eutanázia
      iránti  kívánságának,  a beteg halálától  számított  négy
      napon  belül írásos jelentést kell tennie a törvény által
      létrehozott  Bizottságnak.  A  Bizottság  tizenhat  tagja
      közül  nyolc orvos - közülük legalább négy belga egyetemi
      tanár  -  négy  tagja jogászprofesszor vagy ügyvéd,  négy
      tagja   a  gyógyíthatatlan  betegek  problémáiban  jártas
      szakember.  A  Bizottság tagjai nem  lehetnek  parlamenti
      képviselők, sem a kormány tagjai.

      A Bizottság az orvos jelentésének benyújtásától számított
      két  hónapon  belül  dönt arról, hogy  az  eutanáziára  a
      törvény  rendelkezéseinek megfelelően  került-e  sor.  Ha
      kétharmados  szótöbbséggel úgy  véli,  hogy  az  orvos  a
      törvény  rendelkezéseit  nem  tartotta  tiszteletben,  az
      iratokat megküldi az ügyésznek.

      Az   eutanáziára  vonatkozó  törvényjavaslat  benyújtását
      követően  a  nemzetgyűlés felsőházának  megkeresésére  az
      államtanács (Conseil d'État) 2001. július 2-án  véleményt
      nyilvánított két törvényjavaslatról. Arra az  álláspontra
      helyezkedett,       hogy      a      javaslatok       nem
      összeegyeztethetetlenek  az  Emberi  Jogok  és   Alapvető
      Szabadságok  Védelméről  szóló  egyezmény,   valamint   a
      Polgári  és  Politikai  Jogok Nemzetközi  Egyezségokmánya
      rendelkezéseivel. Annak a véleményének is  hangot  adott,
      hogy  a  két javaslatnak azok a rendelkezései,  melyek  a
      törvény  előírásai szerint eljáró orvosokat mentesítik  a
      büntetőjogi  felelősség  alól,  nem  ütköznek  a  büntető
      törvény alapelveibe.

      Az   Amerikai   Egyesült  Államokban  a   gyógyíthatatlan
      betegségben   szenvedők   jogait   illetően    a    bírói
      gyakorlatban  és  a  törvényhozásban  egyaránt   lényeges
      változások következtek be az elmúlt évtizedekben.

      a)  A  törvények  korábban  nem  tartalmaztak  egyértelmű
      rendelkezéseket  az  egészségügyi  intézményekben  kezelt
      betegeknek arra vonatkozó jogáról, hogy az orvos gyógyító
      tevékenységét  visszautasíthatják-e, és ha  igen,  milyen
      feltételek  esetén.  Ezért a kezelés abbahagyását  kívánó
      betegek a bíróságoktól kérték az egészségügyi intézmények
      arra   való   kötelezését,  hogy   tartsák   tiszteletben
      pácienseik  akaratát. Azt követően, hogy  a  múlt  század
      második  felében számos olyan ítélet született, melyek  e
      kereseteknek  helyt adtak és kötelezték  az  egészségügyi
      intézményt   a   kezelés  abbahagyására,   a   szövetségi
      Legfelsőbb   Bíróság   a   betegeket   megillető    joggá
      nyilvánította,   hogy   akár   az   életben   tartásukhoz
      feltétlenül  szükséges orvosi kezelést is visszautasítsák
      (Cruzan v. Director, Missouri Department of Health 497 US
      261, 1990.).

      b)  Az orvosi beavatkozás visszautasítását elismerő bírói
      gyakorlat  fejlődésével párhuzamosan az Egyesült  Államok
      több  tagállamában  kezdeményeztek népszavazást  abból  a
      célból,  hogy a gyógyíthatatlan beteg halálának az  orvos
      általi    elősegítését   a   törvény   lehetővé    tegye.
      Kaliforniában 1988-ban egy erre irányuló népszavazáson  a
      szükséges szavazatoknak még csak mintegy egyharmada gyűlt
      össze,  négy  évvel később a résztvevőknek  már  a  48%-a
      szavazott  az  élet kioltásának minden  formáját  mereven
      tiltó    jogszabály   megváltoztatását   célzó    törvény
      napirendre tűzése mellett. Washington államban egy  1991.
      évi  népszavazáson a résztvevők 46.4 %-a állt ki az orvos
      által  történő  halálba  segítést lehetővé  tevő  törvény
      meghozatala  mellett.  Oregon  az  első  -  és  eddig  az
      egyetlen  -  amerikai állam, melyben  51  %-os  többségbe
      kerültek az öngyilkossághoz adott orvosi segítség törvény
      általi lehetővé tételének hívei. Az 1994. évi népszavazás
      eredményeként meghozott törvény 1997-ben lépett hatályba.

      A  méltó  halálról szóló 1994. évi törvény (Oregon  Death
      with  Dignity  Act  1994)  azt  teszi  lehetővé,  hogy  a
      kezelőorvos    olyan   szert   (készítményt)    bocsásson
      gyógyíthatatlan betege rendelkezésére, mellyel  az  véget
      vethet  életének.  Erre  csak belátási  képessége  teljes
      birtokában  lévő  nagykorú beteg  szóbeli,  majd  írásban
      megismételt  kívánságára kerülhet sor, ha a  kezelőorvos,
      továbbá legalább egy konzulens orvos megállapította, hogy
      gyógyíthatatlan  betegsége  végső  stádiumában   van.   E
      kívánság  kinyilvánításának megtörténtét  két  személynek
      kell  tanúsítania,  akik vele sem rokonsági  kapcsolatban
      nem  állnak,  sem  örökösei,  vagy  halálának  más  módon
      haszonélvezői nem lehetnek. Nem lehet tanú a  kezelőorvos
      és  annak  az  egészségügyi intézménynek az alkalmazottja
      sem,  melyben  a  beteget kezelik.  E  kívánság  bármikor
      visszavonható.

      A   betegnek   tájékoztatnia   kell   döntéséről   közeli
      hozzátartozóját,  de ha erre képtelen, vagy  nem  kívánja
      hozzátartozóját   értesíteni,  ez  nem   lehet   akadálya
      kívánsága teljesítésének.

      Mielőtt  a  beteg e kívánságának kifejezésre  juttatására
      sor  kerülne, kezelőorvosának minden részletre  kiterjedő
      tájékoztatást  kell  adnia  a betegség  természetéről,  a
      várható  végkifejletről, és meg kell jelölni a lehetséges
      alternatívákat   (pl.  testi  és  lelki   segélyszolgálat
      igénybevétele,   fájdalomcsillapítás).    Ha    akár    a
      kezelőorvos, akár a konzulens orvos feltételezése szerint
      a beteget e döntése meghozatalában elmebeli állapota vagy
      depressziója  befolyásolhatta,  a  beteget  az  e   téren
      járatos  szakorvoshoz kell utalniuk, s csak azt  követően
      dönthetnek  a  szer/készítmény kiszolgáltatásáról,  ha  a
      szakorvos megállapította, hogy a beteg nem szenved  kóros
      elmebeli vagy pszichés állapotban.

      A  törvény kötelező várakozási időket határoz meg a beteg
      kívánságának   kifejezésre   juttatása    és    a    szer
      kiszolgáltatása között.

      A törvény rendelkezik a beteg kívánságára kiszolgáltatott
      készítmény   következtében  történt   elhalálozásának   a
      végrendeletére,   a  szerződéseire,  és   a   biztosítási
      jogviszonyaira gyakorolt kihatásáról is.

      A   törvény   kimondja:  rendelkezéseit  nem  lehet   úgy
      értelmezni,  hogy  azok  feljogosítják  az  orvost  aktív
      eutanáziára,  ugyanakkor  biztosítja  a  törvény  szerint
      eljáró  orvosnak  az  emberölés, vagy az  öngyilkossághoz
      segítségnyújtás bűncselekményével és orvosetikai fegyelmi
      vétséggel kapcsolatos büntetlenségét.

      A  beteg  kezelőorvosa  nem köteles  a  beteg  e  törvény
      szerint  kifejezett kívánságának eleget tenni. Ez esetben
      a betegre vonatkozó orvosi feljegyzéseket köteles a beteg
      orvosi ellátását átvevő orvosnak átadni.

      Végül   a   törvény  rendelkezik  arról,  hogy  a   beteg
      kívánságának     kinyilvánításától     kezdve      milyen
      nyilvántartásokat  kell  vezetni a  történtekről,  azokba
      milyen adatokat kell bejegyezni.

      E  törvény alapján Oregon államban sok esetben került már
      sor az eutanáziához való jog gyakorlására.

      Habár  az  Egyesült  Államok szövetségi  törvényhozásában
      most      vizsgálják      az     oregoni      népszavazás
      érvénytelenítésének   lehetőségét,    tizenhat    további
      tagállam    törvényhozásában    terjesztettek    be    az
      öngyilkossághoz  nyújtott  orvosi  segítséget,   vagy   a
      gyógyíthatatlan  betegnek az orvos aktív  tevékenységével
      halálba   segítését   lehetővé  tevő   törvényjavaslatot.
      Ugyanakkor hat tagállam törvényhozása a jelenlegi tilalom
      fenntartását,   illetőleg  további   szigorítását   célzó
      törvényeket fogadott el.

      c)   A   gyógyíthatatlan  betegek   kívánságukra   orvosi
      segítséggel  előidézett halálának  jogi  minősítésére  és
      jövőbeli  törvényi szabályozására az Egyesült  Államokban
      várhatóan  hatást fognak gyakorolni az  e  tárgykörben  a
      közelmúltban hozott bírósági döntések is.

      A  Compassion  in  Dying v. Washington ügyben  a  kereset
      annak  megállapítására  irányult, hogy  Washington  állam
      törvénye,   mely  tilalmazta,  hogy  orvosok   segítséget
      nyújtsanak   betegeiknek  abban,  hogy   véget   vessenek
      életüknek,  alkotmányellenes. A  felperesek  álláspontjuk
      alátámasztására  az Alkotmány tizennegyedik  módosítására
      hivatkoztak, mely szerint tisztességes jogi eljárás  (due
      process  of  law)  nélkül  senkit  sem  szabad  életétől,
      szabadságától     illetőleg     javaitól     megfosztani.
      Álláspontjuk szerint a tizennegyedik módosítás szabadság-
      fogalma,  ahogyan  azt  az amerikai bíróságok  ítélkezési
      gyakorlatában    értelmezik,    kiterjed     az     egyén
      legbensőségesebb    viszonylatait    illető    cselekvési
      szabadságára  is, ide értve azt is, hogy  gyógyíthatatlan
      betegsége végső stádiumában lévő beteg orvosi segítséggel
      kövessen  el  öngyilkosságot. A  bíróság  helyt  adott  a
      keresetnek [79 F.3d 790 (9th Cir. 1996)].

      A    Quill   v.   Koppel-ügy   orvos   felperesei   annak
      megállapítását  kérték,  hogy  New  York  állam   büntető
      törvényének  az öngyilkosság elősegítését,  illetőleg  az
      ahhoz     nyújtott    segítséget    tiltó    rendelkezése
      alkotmányellenes.   Részben   ugyancsak   az    Alkotmány
      tizennegyedik  módosítására  hivatkoztak,  részben  pedig
      arra,   hogy   indokolatlan,  ezért  alkotmányellenes   a
      betegnek  az  orvosi ellátás visszautasítására  vonatkozó
      joga  és  az  öngyilkosságban  való  orvosi  közreműködés
      eltérő törvényi kezelése. Amíg ugyanis az előbbit  a  jog
      nem  csak  hogy  nem tiltja, hanem kifejezetten  lehetővé
      teszi,  az utóbbit bünteti. A keresetnek ebben az  ügyben
      is  helyt  adtak [Quill v. Vacco, 80 F.3d 716  (2nd  Cir.
      1996.)].

      A   szövetségi   Legfelsőbb  Bíróság   mindkét   ítéletet
      megváltoztatta, és a kereseteket elutasította [Washington
      v.  Glucksberg, 521 U.S. 702 (1997), Vacco v. Quill,  521
      U.S.  793 (1997)]. A Legfelsőbb Bíróság ítélete absztrakt
      normakontrollnak  tekinthető;  azt  mondta  ki,  hogy   a
      gyógyíthatatlan betegség végső szakaszában  lévő  személy
      halálához  nyújtott orvosi segítség törvényi  tilalmazása
      nem alkotmányellenes. A határozathoz fűzött öt párhuzamos
      indokolás  mindazonáltal nyilvánvalóvá teszi:  a  legfőbb
      bírák  többsége  hajlik  arra, hogy  a  betegségük  végső
      szakaszában  nagy fájdalmakat elszenvedő, ítélőképességük
      birtokában  lévő  betegek jogát  ahhoz,  hogy  segítséget
      kaphassanak  életük  befejezéséhez, legalább  olyan  erős
      jognak     tekintse,    mint    az     orvosi     kezelés
      visszautasításának   a   törvények   által   már   régóta
      biztosított jogot. Ezért jelezték: nem zárható  ki,  hogy
      ha  e  kérdés konkrét jogvitában merül majd fel, a  beteg
      javára döntenek.

      Ausztráliában   az   Északi  Terület  1995-ben   törvényt
      fogadott el a gyógyíthatatlan betegek jogairól (Rights of
      the  Terminally Ill Act 1995.). E törvény lehetővé tette,
      hogy  az  a  nagykorú személy, akinek  betegsége  ésszerű
      orvosi   megítélés   szerint  rövidesen   halálával   fog
      végződni,  s akinek betegsége a beteg számára elfogadható
      gyógymóddal  sem  kezelhető, súlyos fájdalma,  szenvedése
      sem  enyhíthető,  kérhesse kezelőorvosa segítségét  élete
      befejezéséhez. A törvény a holland, a belga, illetőleg az
      oregoni   törvényekhez  hasonlóan   szigorú   garanciális
      rendelkezéseket tartalmazott.

      E  törvény  csak  mintegy  két évig  volt  hatályban.  Az
      Ausztrál  Államszövetség,  módosítva  az  Északi  Terület
      törvényhozási  hatáskörét szabályozó 1978. évi  törvényt,
      1997-ben  kimondta, hogy e hatáskör nem terjed  ki  olyan
      orvosi      tevékenység     engedélyezésére,      melynek
      eredményeképpen az orvos szándékos tevékenysége folytán a
      beteg  meghal.  A  törvény  így  érvényét  veszítette,  a
      hatálya   idején   a  beteg  halálához  nyújtott   orvosi
      segítséget azonban jogszerűnek ismerték el.

      Összefoglalásképpen      megállapítható,      hogy      a
      gyógyíthatatlan  betegek  életének  emberi  méltóságukkal
      összeegyeztethető,  kívánságuk  szerinti  befejezését   a
      világban  ma szabályozó - nem jelentős számú -  törvények
      ezt  főként úgy teszik lehetővé, hogy elismerik  a  beteg
      önrendelkezési   jogát   még  az   életfenntartó   orvosi
      beavatkozás    visszautasítására   is.   Az   ismertetett
      törvények  közül  csak a holland, a  belga,  valamint  az
      Oregon  állambeli törvény teszi lehetővé az indítványozók
      által    önrendelkezéses   aktív   eutanáziaként   jelölt
      lehetőséget.

      9.  Az  elmúlt évtizedekben az Európa Tanács fórumain  is
      helyet  kaptak  az  élet méltó befejezésével  kapcsolatos
      kérdések.

      9.  1.  Habár az Európai Emberi Jogi Egyezmény  betartása
      felett  őrködő  strasbourgi  szervek  elé  korábban  csak
      elvétve  kerültek olyan kérelmek, melyekben azt a kérdést
      kellett  eldönteni,  hogy  joga van-e  a  gyógyíthatatlan
      betegnek  ahhoz:  élete kívánsága szerinti  befejezéséhez
      más  közreműködését  vegye  igénybe,  a  közelmúltban  az
      Emberi  Jogok Európai Bírósága egy olyan ítéletet hozott,
      melyben  erről  érdemben  foglalt  állást  Dianne  Pretty
      kérelme  nyomán.  Az ebben az ügyben a brit  Lordok  Háza
      által  hozott ítéletről a 7. pontban már történt említés.
      A  Bíróságnak abban a kérdésben kellett állást foglalnia,
      hogy    sérti-e   a   gyógyíthatatlan   betegség    végső
      szakaszában,  belátási  képessége  birtokában  lévő,   de
      teljes   mozgásképtelensége  folytán  életének  önkezével
      véget vetni nem képes kérelmező emberi jogait az, hogy  a
      vádhatóság  elutasította büntetlenség biztosítását  férje
      számára, ha felesége kérésére életének ő vetne véget.

      A  Bíróság  arra  az  álláspontra  helyezkedett,  hogy  a
      büntetlenség  iránti  kérelemnek a brit  hatóságok  által
      történt  elutasítása nem sérti a kérelmezőnek az  európai
      emberi  jogi  Egyezményben  biztosított  jogait,  egyebek
      között  az élethez való jogot kinyilvánító 2. cikkét.  Az
      élethez való jognak ugyanis nem tulajdonítható a halálhoz
      való   jogot   biztosító  értelem.   "Ezért   a   Bíróság
      megállapítja, hogy az Egyezmény 2. cikkéből nem vezethető
      le   sem  a  más  személy  keze  általi,  sem  az   állam
      segítségével történő elhalálozáshoz való jog" (Pretty  v.
      the United Kingdom, 2002. április 29-i ítélet 40. pont).

      9.2.  Az  Európa Tanácsnak az emberi lény emberi jogainak
      és   méltóságának   a   biológia  és   az   orvostudomány
      alkalmazására   tekintettel  történő  védelméről   szóló,
      Oviedóban, 1997. április 4-én kelt Egyezménye: Az  emberi
      jogokról és a biomedicináról szóló Egyezmény, valamint az
      Egyezménynek  az  emberi  lény  klónozásának   tilalmáról
      szóló,  Párizsban,  1998. január  12-én  kelt  Kiegészítő
      Jegyzőkönyve kihirdetéséről szóló 2002. évi  VI.  törvény
      tartalmaz  bizonyos támpontot az indítványokban felvetett
      kérdésekben való állásfoglaláshoz. Kimondja ugyanis, hogy
      egészségügyi beavatkozás csak azután hajtható  végre,  ha
      abba  az  érdekelt  személy szabadon  és  tájékozottságon
      alapuló   beleegyezését  adta,   továbbá,   hogy   ez   a
      beleegyezés bármikor visszavonható (5. cikk).

      9.3. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése korábban  már
      több   alkalommal   is  foglalkozott  a   gyógyíthatatlan
      betegeket  megillető alapvető emberi jogokkal 613  (1976)
      számú  határozat,  779 (1996) számú  ajánlás.  Ez  utóbbi
      ajánlásban hangot adott annak a meggyőződésének, hogy  az
      élet   meghosszabbítása  önmagában  nem   jelentheti   az
      orvoslás  kizárólagos célját, hanem ugyanolyan  mértékben
      kell törekedni a szenvedések enyhítésére is.

      A   Közgyűlés   átfogó  jelleggel  1999.   június   25-én
      elfogadott   1418   (1999)   ajánlásában   fejtette    ki
      álláspontját ebben a kérdésben.

      Az  ajánlás alapgondolata, hogy: "A halálos betegek és  a
      haldoklók   méltóságának  tisztelete  és  védelme   olyan
      kötelezettség, amely az ember méltóságának az élet végéig
      tartó   sérthetetlenségéből  fakad.  E  tiszteletnek   és
      védelemnek   olyan   körülmények   kialakításában    kell
      realizálódnia,   melyek   között   embertársaink    méltó
      körülmények között halálozhatnak el" (5. pont).

      Az   ajánlás   amellett,  hogy  a  tagállamok  széleskörű
      intézkedését  szorgalmazza a haldoklással járó  fájdalom,
      testi  és  lelki  szenvedés  csökkentésére,  valamint   a
      betegeket sújtó szorongás és a magárahagyottság érzésének
      -  egyebek  mellett hospice szolgálatok igénybe vételével
      történő - enyhítésére, két alapvető követelményt fogalmaz
      meg.

      Az  egyik  az,  hogy  a  tagállamok biztosítsák,  hogy  a
      haldokló,  vagy  a  betegség  végső  szakaszába  érkezett
      betegek    akaratuk    ellenére    gyógykezelésben     ne
      részesüljenek,  egyben azonban kizárva  a  betegek  mások
      által történő befolyásolását, vagy kényszerítését.

      A  másik  az,  hogy  a  tagállamok a halálos  betegek  és
      haldoklók  élettől való szándékos megfosztása  tilalmának
      fenntartásával szavatolják e betegek élethez való  jogát,
      biztosítsák, hogy a gyógyíthatatlan betegek  halál  utáni
      vágya  ne  képezhessen jogos igényt arra, hogy  életüknek
      más  vessen véget. E követelmény azt is magában foglalja,
      hogy   e   betegek   kívánsága  életük  befejezésére   ne
      szolgálhasson  olyan cselekmények jogalapjául,  melyek  a
      halál beálltának előidézésére irányulnak.

                                    IV.
                                     
      1.   Az   indítványozók  szerint  az,   hogy   az   Eütv.
      rendelkezései  a  súlyos, gyógyíthatatlan  beteg  számára
      csupán azt teszik lehetővé - és szerintük ezt sem kellően
      széles  körben  - hogy az életének további fenntartásához
      szükséges  orvosi  kezelést visszautasítsa,  azt  azonban
      nem,  hogy  orvosi segítséget vegyen igénybe ahhoz,  hogy
      életének  véget  vessen,  összeegyeztethetetlen  a  beteg
      emberi  méltósághoz való jogával. Ugyanezen okból tartják
      alkotmányellenesnek a Btk. rendelkezéseit is,  melyek  az
      emberölés  bűncselekménnyé nyilvánítása  és  a  büntetési
      tételek  megállapítása körében nem veszik tekintetbe,  ha
      azt  a  beteg  kívánságára, vagy érdekében  követték  el.
      Véleményük szerint az általuk alkotmányossági szempontból
      kifogásolt   törvényi  rendelkezések  a   gyógyíthatatlan
      betegség  végső  szakaszában lévő betegek  közül  azokat,
      akik   úgy   döntenének:  életük  e  fizikai   és   lelki
      szenvedésekkel  teli időszakát nem kívánják  végig  élni,
      megfosztják    az   általuk   méltónak   tartott    halál
      lehetőségétől.  Ez  pedig sérti az Alkotmány  54.  §  (1)
      bekezdésében biztosított jogukat az emberi méltósághoz.

      2.  Annak folytán, hogy az indítványozók álláspontja  az,
      hogy   a  törvényhozó  két  alkotmányos  alapjognak:   az
      élethez,  illetőleg az emberi méltósághoz való  jognak  a
      súlyos,    gyógyíthatatlan   beteg   helyzetéből    adódó
      konfliktusát  nem  oldotta  fel  az  Alkotmányból   folyó
      követelményekkel    összhangban,   az    Alkotmánybíróság
      mindenekelőtt  az  élethez és az emberi méltósághoz  való
      joggal    kapcsolatos   eddigi   ítélkezési   gyakorlatát
      tekintette át.

      3.  Az  emberi méltósághoz való jog tartalmának részletes
      kibontását az Alkotmánybíróság már működésének  legelején
      hozott  határozataiban megkezdte, és ez a folyamat  azóta
      is  tart.  Már  egyik első határozatában kinyilvánította,
      hogy  az  emberi  méltósághoz  való  jogot  az  általános
      személyiségi  jog  egyik  megfogalmazásának  tekinti.  Az
      általános    személyiségi   jogot,   melynek    különféle
      aspektusai,     például:     a     személyiség     szabad
      kibontakoztatásához  való jog,  az  általános  cselekvési
      szabadság,  a  magánszférához  való  jog,   vagy   -   az
      indítványok   elbírálása   szempontjából    jelentős    -
      önrendelkezési   szabadság,  az  Alkotmánybíróság   olyan
      "anyajognak",   azaz   olyan  szubszidiárius   alapjognak
      tekintette  és  tekinti ma is, melyet az Alkotmánybíróság
      és   a   rendes   bíróságok   egyaránt   minden   esetben
      felhívhatnak  az  egyén autonómiájának védelmére,  ha  az
      adott  tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike
      sem  alkalmazható  [8/1990. (IV. 23.) AB  határozat,  ABH
      1990,  42.,  44-45.].  Ítélkezési gyakorlatában  máig  is
      tartja   magát  ehhez  az  értékeléséhez,  melyet   egyik
      közelmúltbeli  határozatában megismételt és  megerősített
      [36/2000.  (X.  27.) AB határozat, ABH 2000,  241.,  256-
      257.].

      4.  Az emberi méltósághoz való jognak az Alkotmánybíróság
      az   alapjogok   sorában  megkülönböztetett  jelentőséget
      tulajdonít.  Ez  abból is kitűnik,  hogy  ez  a  jog,  az
      élethez  való joggal együtt, az Alkotmánynak az  alapvető
      jogokra   és   kötelességekre  vonatkozó  fejezete   élén
      helyezkedik  el, azt az Alkotmány az ember  veleszületett
      jogaként  deklarálja, ezért az, a 23/1990.  (X.  31.)  AB
      határozat  szóhasználata szerint  "minden  mást  megelőző
      legnagyobb  érték"  (ABH 1990, 88.,  93.).  Már  ebben  a
      határozatban  megfogalmazást nyert az Alkotmánybíróságnak
      azon  álláspontja is, hogy az emberi élethez és az emberi
      méltósághoz  való jog elválaszthatatlan  egységet  alkotó
      oszthatatlan  és  korlátozhatatlan alapjog.  A  későbbiek
      során   azután   az   Alkotmánybíróság  elvégezte   annak
      kimunkálását  is,  milyen  összefüggésben  érvényesül  az
      emberi méltóság korlátozhatatlansága. Arra az álláspontra
      helyezkedett, hogy az emberi méltósághoz való jog  csupán
      az  emberi  státusz meghatározójaként,  csak  az  élettel
      együtt  fennálló  egységben abszolút és  korlátozhatatlan
      [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297.,  308.,
      312.].   Ezért   anyajog  mivoltából   levezetett   egyes
      részjogosítványai (mint például az önrendelkezéshez és  a
      személy testi integritásához való jogok) az Alkotmány  8.
      §  (2) bekezdése szerint bármely más alapjoghoz hasonlóan
      korlátozhatók  [75/1995. (XII.  21.)  AB  határozat,  ABH
      1995, 376., 383.].

      5.   Az   Alkotmánybíróság  több  korábbi  határozatában   is
      foglalkozott  már  az  emberi  élet  kezdetével  és   végével
      összefüggésben felvetődő egyes alkotmányossági kérdésekkel. E
      határozatokban   azonban,  így  a  23/1990.   (X.   31.)   AB
      határozatban  (ABH  1990,  88.), a  64/1991.  (XII.  17.)  AB
      határozatban (ABH 1991, 297.), valamint a 48/1998. (XI.  23.)
      AB  határozatban  (ABH  1998, 333.) az élethez,  valamint  az
      emberi  méltósághoz  való jog viszonyának  más  összefüggései
      kaptak   hangsúlyt,   mint  amelyek  áttekintését   a   jelen
      indítványok  szükségessé  teszik. Ezért  az  első  eldöntendő
      kérdés  az,  hogy  az  emberi  méltósághoz  való  jognak   az
      Alkotmánybíróság  korábbi  határozataiban  már  megjelenített
      vetületei   kielégítő   alapul  szolgálnak-e   az   indítvány
      elbírálásához.

      Az   Alkotmánybíróság  álláspontja  az,  hogy  az  emberi
      méltósághoz való, az Alkotmány 54. § (1) bekezdése  által
      biztosított   jog   mibenlétére,   lényeges   tartalmára,
      valamint  az Alkotmány 8. § (2) bekezdése által  lehetővé
      tett   törvény  általi  korlátozhatóságára  nézve  eddigi
      gyakorlata  alapján  kimunkált  elvek  megfelelő   alapul
      szolgálnak  az  indítványban felvetett  kérdésekben  való
      állásfoglaláshoz is.

      Az emberi méltósághoz való jog különféle aspektusai közül
      az   Alkotmánybíróság  alapvetően  az  embert   megillető
      önrendelkezési  jogot tekinti az emberi méltósághoz  való
      jog     azon    megfogalmazásának,    melynek     alapján
      állásfoglalását  ki kell alakítania az indítványok  által
      érintett alkotmányossági kérdésekben.

      Az    indítványokban    megfogalmazott    alkotmányossági
      kérdéseknek   az   önrendelkezési   jog   felől   történő
      megközelítése  a nemzetközi tendenciákkal is  összhangban
      van.   Az  e  tekintetben  alkotmánybírósági  feladatokat
      ellátó   kanadai   Legfelsőbb  Bíróság   egy   ítéletében
      ugyancsak  arra  az  álláspontra  helyezkedett,  hogy   a
      gyógyíthatatlan   beteg   azon   kívánságának    törvényi
      tilalmazása, hogy életének orvosa vessen véget,  a  beteg
      önrendelkezési  szabadsága (egyébként az ítélet  által  e
      konkrét ügyben jogszerűnek talált) korlátozásának minősül
      (Rodriguez v. the Attorney General of Canada [1994] 2 LRC
      136).  Hasonlóképpen vélekedett az Emberi  Jogok  Európai
      Bírósága   is   a   már  említett  Pretty-ügyben   hozott
      ítéletében,  amikor arra utalt, hogy az orvoslás  fejlett
      eszközeivel  és  módszereivel  életben  tartott,   főként
      időskorúak  vagy  súlyosan  betegek  esetében   az   arra
      vonatkozó  törvényi  tilalom,  hogy  életüknek,  ha   úgy
      kívánják,  más vessen véget, az önmagukkal való azonosság
      tudata,  illetőleg  az önmagukról való  rendelkezés  joga
      korlátozásának minősül (Pretty-ítélet 66. pont).

      6. Az indítványokban felvetett kérdéseket az élethez való
      jog,   illetőleg   az  emberi  méltóság   részét   képező
      önrendelkezési    jog    szempontjából    vizsgálva    az
      Alkotmánybíróságnak a következő az álláspontja:

      6.1. A gyógyíthatatlan beteg döntése arról, hogy életének
      a rá váró szenvedésekkel teli hátralévő részét nem akarja
      végig  élni,  a beteg önrendelkezési jogának  része,  így
      vonatkoznak  rá  az  Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdésének
      rendelkezései.  A  saját haláláról  való  döntés  ugyanis
      mindenkit  megillet, függetlenül attól,  hogy  egészséges
      vagy  beteg,  és  ha  beteg, betegsége  az  orvostudomány
      szerint gyógyítható-e, vagy nem. Egyebek mellett ebből is
      következik,  hogy eltérően a régebbi koroktól,  amikor  a
      jog  az öngyilkosságot sok helyütt szankciókkal sújtotta:
      az  öngyilkosságot  elkövetőket  haláluk  után  hátrányos
      intézkedések   érték  (pl.  testüket  a   temetőn   kívül
      földelték   el,   vagyonukat  elkobozták),   a   korszerű
      jogrendszerek,  így  a  magyar  jog  sem  tilalmazza   az
      öngyilkosságot,   csak  az  ahhoz   nyújtott   segítséget
      bünteti.

      A  világnézeti szempontból semleges alkotmányos  alapokon
      álló  jogrendszer ugyanis sem helyeslő, sem  helytelenítő
      álláspontot  nem  foglalhat el az  ember  saját  életének
      befejezését elhatározó döntésével kapcsolatban; itt olyan
      szféráról  van  szó,  melytől az  államnak  főszabályként
      távol  kell  magát  tartania.  Az  állam  e  körben  csak
      annyiban  jut  szerephez, amennyiben ezt az élethez  való
      jogra     vonatkozó    intézményvédelmi    kötelezettsége
      elkerülhetetlenül szükségessé teszi.

      6.2. A fentiekből az Alkotmánybíróság álláspontja szerint
      két következtetés adódik.

      Egyrészt  az, hogy a gyógyíthatatlan beteg arra vonatkozó
      elhatározása:  életét  akár  fájdalmainak,  szenvedésének
      megrövidítése  érdekében,  akár  más  meggondolásból  nem
      kívánja  végig  élni,  ezért  visszautasítja  az  életben
      tartásához  feltétlenül  szükséges  orvosi  beavatkozást,
      önrendelkezési jogának olyan része, melynek gyakorlását a
      törvény    más   alapjog   védelméhez   elkerülhetetlenül
      szükséges mértékben korlátozhatja ugyan, de nem  vonhatja
      el.  Alkotmányossági  megítélés  tárgya  legfeljebb  ezen
      önrendelkezési  jog  korlátozásának  indokoltsága  lehet,
      például  az,  hogy  a  törvény e lehetőséget  a  várandós
      anyáknak nem biztosítja, illetőleg hogy a jog gyakorlását
      bizonyos  eljárási  követelmények  teljesítésétől   teszi
      függővé.

      Másrészt  az,  hogy  a  gyógyíthatatlan  betegnek  az   a
      kívánsága,  hogy  életének nem pusztán az  életfenntartó,
      életmentő orvosi beavatkozás visszautasításával, hanem az
      orvos     tevőleges    segítségével     vessen     véget,
      alkotmányossági   megítélés   szempontjából    már    nem
      tekinthető  az életével, illetőleg halálával  kapcsolatos
      vnrendelkezési joga olyan részének, melyet a törvény  más
      alapjog  védelme  érdekében akár teljes egészében  is  ne
      vonhatna  el.  Ebben az esetben ugyanis  más  személy:  a
      beteg   orvosa  is  cselekvő  részesévé  válik  annak   a
      folyamatnak, melynek során a beteg az élete befejezésének
      a  méltóságával  összeegyeztethető módját  választja.  Az
      orvos   szerepe  nem  csak  a  beteg  elhatározásának   a
      teljesítésében    áll;   a   kezelőorvos    szükségképpen
      közreműködik,  gyakran meghatározó  módon,  már  a  beteg
      döntésének   kialakításában  is,  annak   folytán,   hogy
      felvilágosítást  ad  részére betegségének  természetéről,
      várható  lefolyásáról,  életkilátásairól,  a  betegséggel
      járó fájdalom, vagy szenvedés enyhítésének lehetőségéről.
                                     
                                    V.
                                     
      1. Mivel az indítványozók alkotmányossági kifogásaikat az
      emberi   élethez  és  az  emberi  méltósághoz  való   jog
      összefüggésrendszerébe  helyezve  állítják  azt,  hogy  a
      törvényhozó   alkotmányellenesen   korlátozza   a   méltó
      halálhoz való jogot, az Alkotmánybíróságnak mindenekelőtt
      azt  kellett  megvizsgálnia, hogy  mennyiben  irányadó  a
      jelen  indítványok  elbírálása  szempontjából  a  korábbi
      határozataiban  kialakított az az  álláspontja,  hogy  az
      emberi  méltósághoz való jog csak akkor korlátozhatatlan,
      ha az emberi élettel egységben jelentkezik.

      Az  Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  az,  hogy  az
      emberi  méltósághoz való jog az élettel  együtt  fennálló
      egységben   korlátozhatatlan,  csak  az  olyan  helyzetre
      vonatkozik,    amikor    az   életet    és    az    attól
      elválaszthatatlan emberi méltóságot mások korlátoznák. Az
      Alkotmánybíróság  ezt az alkotmányos tartalmat  markánsan
      az  abortusszal kapcsolatos első határozatában fogalmazta
      meg  64/1991.  (XII.  17.)  AB  határozat,  amelyben   az
      eldöntendő kérdés az emberi élet mások általi elvételének
      a  minősítése volt (ABH 1991, 297-317.). A méltó halálhoz
      való jog viszont nem az élettől való megfosztás, hanem az
      élet     saját    elhatározásból    való    befejezésének
      összefüggésében  merül  fel,  még  akkor  is,  ha   egyes
      módozatainál  a  halálba induló beteg más  személy  -  az
      orvos - segítségét kívánja igénybe venni. Ennek folytán a
      méltó  halálhoz való jog az indítványokban megfogalmazott
      alkotmányos  összefüggésben nem az  élethez  való  joggal
      fennálló egységben jelentkezik, hanem ellenkezőleg;  ezen
      életszakasz  megélésének kényszeréből adódóan  az  emberi
      méltóság sérelme éppen az által következik be, hogy bár a
      beteg  gyógyíthatatlan,  az élet  nem  ér  véget  azon  a
      ponton,  ahol élete a betegség elviselésével járó  súlyos
      testi,  lelki  szenvedés,  a  kiszolgáltatottság   és   a
      reménytelenség     érzése     folytán     kibékíthetetlen
      konfliktusba kerül méltóságérzetével.

      Következésképpen a gyógyíthatatlan beteg életének  emberi
      méltósághoz    való    jogával    összhangban     történő
      befejezésével  kapcsolatos  alkotmányossági   kérdéseknek
      akár   a   halálbüntetésnél,  akár   a   terhesség   művi
      megszakításánál  vizsgálandó alkotmányossági  kérdésekhez
      képest   az  a  megkülönböztető  jegye,  hogy  az  emberi
      méltósághoz   való  jog  nem  az  élethez   való   joggal
      elválaszthatatlan egységben jelentkezik, hanem  fordítva:
      az  egyik érvényesülésével együtt járhat a másik háttérbe
      szorulása.  Ezért  pusztán  a  méltósághoz  való   joggal
      egységben    jelentkező   élethez    való    jognak    az
      Alkotmánybíróság   korábbi   határozataiban   kifejtettek
      szerinti    korlátozhatatlanságára   hivatkozással    nem
      állítható  megalapozottan, hogy a  gyógyíthatatlan  beteg
      életének     emberi     méltóságával    összeegyeztethető
      befejezésére    vonatkozó    önrendelkezési    joga    is
      korlátozhatatlan.

      2.  Ez a megállapítás azonban nem áll az indítványozóknak
      a     jelenlegi    törvényi    szabályozással     szemben
      megfogalmazott  valamennyi  alkotmányossági   kifogására.
      Szerintük  ugyanis nem csak az alkotmányellenes,  hogy  a
      törvény   túlságosan  szűkre  szabottan,  lényegében   az
      életmentő orvosi beavatkozás visszautasítására korlátozva
      teszi  lehetővé  a gyógyíthatatlan beteg életének  emberi
      méltóságával összeegyeztethető módon történő befejezését.
      Azt   is  alkotmányellenesnek  tartják,  hogy  a  törvény
      megtiltja:    az    orvos    a   gyógyíthatatlan    beteg
      rendelkezésének  hiányában is  elősegíthesse  halálát  az
      életmentő,   életfenntartó  beavatkozás  beszüntetésével,
      amennyiben  a  közeli  halállal  viaskodó  betegnek   nem
      tulajdonítható   olyan,   az  emberi   méltóság   körében
      értelmezhető  érdek,  mely életének  fenntartása  mellett
      szólna.    Alkotmányellenesnek    tartják    továbbá    a
      gyógyíthatatlan  és  szenvedő  beteg  kifejezett  akarata
      hiányában   méltányolható  szánalomból  történő   halálba
      segítésének tilalmazását.

      Az    Alkotmánybíróság   megállapítja:   az    életmentő,
      életfenntartó orvosi beavatkozás beszüntetése, valamint a
      beteg  halálba segítése a gyógyíthatatlan beteg  óhajának
      hiányában  éppen azt az elemet - a beteg beleegyezését  -
      iktatná   ki   az  életmentő,  életfenntartó  beavatkozás
      folytatására,    illetőleg    beszüntetésére    vonatkozó
      döntéséből,   mely   kapcsolatot   teremtene   az    élet
      folytatása, vagy befejezése közötti választás és a  beteg
      önrendelkezési joga között. Ezekben az esetekben  ugyanis
      nem  a  beteg,  hanem más - az orvos  -  döntené  el,  mi
      egyeztethető  össze  a beteg emberi méltóságával,  és  mi
      nem. Holott az emberi méltósághoz való joggal kapcsolatos
      eddigi  határozataiban - legutóbb a 36/2000. (X. 27.)  AB
      határozatban  -  az Alkotmánybíróság egyértelművé  tette,
      hogy  a betegeket e mivoltukra tekintettel megillető  jog
      az  emberi  méltósághoz önrendelkezési jogukon  keresztül
      érvényesül.  "Az  Eütv.  -  az  Alkotmány   54.   §   (1)
      bekezdésébe   foglalt  emberi  méltósághoz   való   jogot
      érvényre  juttató - garanciális rendelkezéseket tartalmaz
      a  betegek  önrendelkezési joga tekintetében.  A  betegek
      önrendelkezési  jogához tartozik -  többek  között  -  az
      egészségügyi  beavatkozásokba  való  beleegyezés  és   az
      ellátás visszautasításának joga is" (ABH 2000, 241., 254-
      255).

      Következésképpen  az,  hogy a törvény  tiltja,  illetőleg
      büntetni  rendeli, ha az orvos vagy más a gyógyíthatatlan
      beteg erre vonatkozó kívánsága nélkül vet véget életének,
      még  ha  ezt szándéka szerint a beteg emberi méltóságának
      megóvása    érdekében   tenné   is,   nincsen   közvetlen
      alkotmányos   összefüggésben  a   gyógyíthatatlan   beteg
      önrendelkezési    jogával.    Ezzel    kapcsolatban    az
      Alkotmánybíróság arra is rámutat, hogy ezt - amint  ez  a
      nemzetközi áttekintésből is kitűnik - a korábbi  tilalmak
      oldására  leginkább  törekvő  államok  törvényhozása  sem
      teszi lehetővé.

                                    VI.
                                     
      1.  Az Alkotmánybíróság a IV.6.1. pontban már kifejtette:
      a  gyógyíthatatlan  betegnek  az  az  elhatározása,  hogy
      életét   az  életfenntartó  orvosi  beavatkozás   igénybe
      vételével     nem    kívánja    fenntartani,    illetőleg
      meghosszabbítani, önrendelkezési jogának  része,  mellyel
      kapcsolatban alkotmányossági megítélés tárgya  legfeljebb
      ezen   önrendelkezési  jog  korlátozásának   indokoltsága
      lehet.

      Ezzel   kapcsolatban  az  a  kérdés  merül  fel,  és   az
      Alkotmánybíróság a továbbiakban ezt vizsgálta  meg,  hogy
      abból:    a    törvényhozó   a   gyógyíthatatlan    beteg
      önrendelkezési    jogának   az    életfenntartó    orvosi
      beavatkozás visszautasításában való megnyilvánulását  nem
      tilalmazza,  nem  folyik-e az a  kötelezettsége,  hogy  a
      gyógyíthatatlan beteg életének emberi méltósága  szerinti
      befejezésének egyéb módozatait se tilalmazza?

      2.  Az  Alkotmánybíróság rámutat: annak folytán,  hogy  a
      gyógyíthatatlan betegnek önrendelkezési joga alapján joga
      van   az   életfenntartó   vagy  életmentő   beavatkozást
      visszautasítva      életének     emberi      méltóságával
      összeegyeztethető        befejezéséhez,        ugyanakkor
      megkülönböztetett körültekintéssel kell biztosítani, hogy
      az erre vonatkozó szabályozás kizárja az élethez való jog
      sérelmét,   a  törvényhozó  mozgástere  szűk.   Annak   a
      határvonalnak  a  meghatározásához,  melyen  túllépve   a
      gyógyíthatatlan      beteg      önrendelkezési       joga
      érvényesülésének  tilalmazása az emberi méltósághoz  való
      jog    alkotmányellenes   korlátjává    válik,    számos,
      természetében   igen   különféle   tényező    mérlegelése
      szükséges.  Ez  fordítva is így  van:  ha  a  törvényhozó
      megfelelő garanciák biztosítása nélkül teszi lehetővé  az
      életnek    az    emberi   méltósággal   összeegyeztethető
      befejezéséhez  való jog érvényesülését,  ez  nem  kellően
      körültekintő szabályozás esetén az élettől való  önkényes
      megfosztás  forrásává  válhat,  s  a  szabályozás   ennek
      folytán    minősülhet   alkotmányellenesnek.   Ezért    a
      törvényhozó    csak    annyiban    engedhet    teret    a
      gyógyíthatatlan      beteg      önrendelkezési       joga
      érvényesülésének,  amennyiben képes biztosítani,  hogy  a
      döntés  a  beteg saját, valódi, befolyásolástól  mentesen
      kialakított  akaratát  testesítse meg.  A  szabályozásnak
      figyelemmel kell lennie arra, hogy az önrendelkezési  jog
      érvényesülésének  lehetővé tétele  ne  járjon  együtt  az
      egészségügyi  intézményekben való bizalom megrendülésével
      sem azok részéről, akik e lehetőséggel nem kívánnak élni.
      A  törvényhozónak továbbá azt is figyelembe kell  vennie,
      hogy   ha  a  jogalkotás  nem  reagál  kellő  időben   és
      megfelelően    arra   a   krízishelyzetre,    melybe    a
      gyógyíthatatlan    betegség   végstádiumában    szenvedők
      kerülnek,  ennek  feloldására, amint erre  sok  országban
      számos példa van, a mindennapi gyakorlatban jogon kívüli,
      jogellenes megoldásokhoz folyamodnak.

      A  fentiekből következik az életfenntartó vagy  életmentő
      beavatkozás visszautasítása jogi szabályozásának  sajátos
      feltételrendszere.

      3.  Az Alkotmánybíróság megítélése szerint annak, hogy  a
      törvény  egészen a közelmúltig világszerte szinte kivétel
      nélkül  tilalmazta  azt is, hogy a gyógyíthatatlan  beteg
      kívánságára  az  orvos beszüntesse az élete  fenntartását
      célzó   beavatkozást,  továbbá  azt  is,  hogy  a   beteg
      kívánságára az orvos vessen véget az életének,  az  egyik
      kétségtelen   indoka   az  volt,  hogy   a   törvényhozók
      megítélése szerint az élethez való jog megóvását szolgáló
      korábbi   merev   tilalmak   akár   részleges   oldásának
      feltételei csak mostanában alakultak ki. Az Emberi  Jogok
      Európai   Bizottságának  és  az  Emberi   Jogok   Európai
      Bíróságának  több határozata is például szolgálhat  arra,
      hogy  a  körülmények változása, ezen belül  a  tudományos
      ismeretek   fejlődése   egyes   emberi   jogok   korábban
      jogszerűnek tartott korlátozását meghaladottá tette  (pl.
      a  Sutherland kontra Egyesült Királyság ügy, a  Bizottság
      1997.  július  1-i  jelentése,  Goodwin  kontra  Egyesült
      Királyság ügy, a Bíróság 2002. július 3-i ítélete).

      Az    Alkotmánybíróság    álláspontja    az,    hogy    a
      gyógyíthatatlan     betegek    önrendelkezési     jogának
      érvényesülésére vonatkozó törvényi szabályozás  területén
      a  még  alkotmányos  és már alkotmányellenes  szabályozás
      közötti  határvonal nem egyszer s mindenkorra  adott;  az
      ismeretek  szintje, az intézmények állapota, fejlettsége-
      fejletlensége  és  egy  sor további  tényező  befolyással
      lehet e kérdés alkotmányosságának megítélésére.

      A  magyar  szabályozás is azt az utat járta  be,  hogy  a
      teljes tilalmazás hosszú időszakát követően a törvényhozó
      csak  1997-ben  tette lehetővé, a Törvény azon  előírását
      hatályon  kívül  helyezve, hogy az orvos  még  az  általa
      gyógyíthatatlannak   vélt   beteget   is   a   legnagyobb
      gondossággal  köteles gyógyítani, hogy a  gyógyíthatatlan
      beteg  visszautasítsa  az életmentő,  vagy  életfenntartó
      beavatkozást,   azaz   -   legalább   is   e   körben   -
      érvényesíthesse   az  önrendelkezési   jogát.   Ezzel   a
      törvényhozó lehetővé tette e betegek számára, hogy  maguk
      dönthessenek    életüknek   az    emberi    méltóságukkal
      összeegyeztethető    befejezéséről.     A     törvényhozó
      egyidejűleg  több rendelkezéssel segítette  elő,  hogy  a
      beteg   a   döntését  annak  következményei  ismeretében,
      befolyástól mentesen hozza meg.

      4.  A  gyógyíthatatlan  betegeket  az  Eütv.  20.  §  (3)
      bekezdése, 21. § (2) bekezdése, illetőleg 22.  §  (1)  és
      (2)  bekezdése  szerint megillető jog  az  életfenntartó,
      iletmentő orvosi beavatkozás visszautasítására nem csak a
      gyógyíthatatlan, hanem az Alkotmány 54. §  (1)  bekezdése
      alapján minden beteget megillető általános önrendelkezési
      jogból következik. Ezt a jogot az Eütv. 15. §-a külön  is
      nevesíti. A beteget megillető önrendelkezési jog lényege,
      hogy   minden   beteg  szabadon  döntheti   el:   kíván-e
      egészségügyi  ellátást  igénybe  venni,  illetőleg  annak
      során   milyen  beavatkozás  elvégzésébe  egyezik   bele,
      illetve  melyeket  utasít  vissza.  A  beteget  megillető
      önrendelkezési  jognak ezt az értelmezését  alátámasztják
      az  Alkotmánybíróság azon korábbi határozatai is,  melyek
      iránymutatóak  arra  nézve:  hogyan  kell   a   mindenkit
      megillető  emberi méltósághoz való jogot  a  beteg  ember
      sajátos   helyzetére  alkalmazva  értelmezni.  A  betegek
      emberi  méltóságának egyik fontos aspektusa  ugyanis  az,
      hogy  az  ember semmilyen körülmények között  nem  válhat
      eszközzé  vagy tárggyá: "Az emberi méltósághoz  való  jog
      azt   jelenti,   hogy   van   az  egyén   autonómiájának,
      önrendelkezésének  egy olyan, mindenki  más  rendelkezése
      alól   kivont  magja,  amelynél  fogva  -  a   klasszikus
      megfogalmazás  szerint  - az ember  alany  marad,  s  nem
      válhat  eszközzé vagy tárggyá" [64/1991.  (XII.  17.)  AB
      határozat,  ABH  1991,  297.,  308.].  A  betegek  emberi
      méltóságához  való  jogából következő  másik  aspektus  a
      testi  integritáshoz való alapjog. "Az emberi méltósághoz
      való   jog   tehát  magában  foglalja  az   önrendelkezés
      szabadságához való alkotmányos alapjogot csakúgy, mint  a
      személy   testi   integritásához  fűződő  alapjogot   is"
      [75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376.,  381].
      A   testi  integritáshoz  való  jog  az  Alkotmánybíróság
      álláspontja  szerint  a betegekre  vonatkoztatva  azt  is
      jelenti,   hogy   főszabályként  a   beteg   egyetértése,
      hozzájárulása nélkül testéhez más nem nyúlhat.

      Ezzel  szemben  a  gyógyíthatatlan  betegségben  szenvedő
      személyeknek  az  a  kívánsága,  hogy  halálukat  orvosuk
      idézze  elő,  például  erre alkalmas  szer  rendelkezésre
      bocsátásával   vagy   beadásával,   ahogyan    erre    az
      Alkotmánybíróság a IV.6.2. pontban rámutatott, már nem  a
      betegeket  megillető önrendelkezési jognak  az  a  része,
      melyet a törvény akár teljes egészében is ne vonhatna el,
      mivel ezekben az esetekben a halál más személy - az orvos
      -  aktív  tevékenysége  folytán következik  be.  Ezért  a
      gyógyíthatatlan beteg halálának kívánságára, aktív orvosi
      tevékenységgel való előidézése nem vezethető le a  minden
      beteget megillető általános önrendelkezési jogból.

      Így   a  gyógyíthatatlan  beteg  életének  fenntartásához
      szükséges   beavatkozás  mellőzése,   és   aktív   orvosi
      segítséggel    előidézett   halála    közötti    lényeges
      különbségekre tekintettel az Alkotmánybíróság álláspontja
      szerint  abból,  hogy  az  előbbit  lehetővé  teszi,  nem
      következik   a  törvényhozóra  nézve  olyan   alkotmányos
      kötelezettség, hogy az utóbbit is engedélyezze.
                                     
                                   VII.

      A  IV.6.2.  pontban az Alkotmánybíróság már  kialakította
      álláspontját  arról,  hogy  ha  a  gyógyíthatatlan  beteg
      iletének     emberi     méltóságával    összeegyeztethető
      befejezéséhez orvosának segítségét kívánja igénybe venni,
      alkotmányossági  megítélés  szempontjából  ez   már   nem
      tekinthető  az életével, illetőleg halálával  kapcsolatos
      önrendelkezési   joga  törvény  által  nem   korlátozható
      részének.

      Az   Alkotmánybíróság  álláspontja   szerint   az,   hogy
      jogszabály   tilalmazza:  a  gyógyíthatatlan  betegségben
      szenvedő  személy kívánságára az orvos -  valamely  szer,
      vagy  készítmény beadásával, rendelkezésére bocsátásával,
      vagy  más  módon  - cselekvőleg idézze  elő  halálát,  az
      önrendelkezési  jognak az Alkotmány  8.  §  (2)  bekezdés
      értelmében vett korlátozása. Ugyancsak e jog korlátozása,
      hogy   jogszabály   a   gyógyíthatatlan   betegeknek   az
      életfenntartó,      életmentő     orvosi      beavatkozás
      visszautasítására   vonatkozó   jogának   gyakorlását   a
      törvényben meghatározott feltételekhez köti,

      Az Alkotmánybíróság alábbiakban azt tekintette át, hogy e
      korlátozások  megfelelnek-e az  alapjogok  korlátozásához
      megkívánt alkotmányos követelményeknek.

                                   VIII.

      Az Alkotmánybíróság először azt vizsgálta: megalapozott-e
      az  indítványozóknak azon állítása,  mely  szerint  az  a
      jogszabályi  tilalom, hogy a gyógyíthatatlan  betegségben
      szenvedő személy kívánságára az orvos cselekvőleg  idézze
      elő  halálát,  e  beteget  megillető  önrendelkezési  jog
      alkotmányellenes korlátozásának minősül.

      1. Az Alkotmánybíróság számos határozatában alakította ki
      azokat   az   ismérveket,  amelyeknek  valamely   alapjog
      törvényi  korlátozásának eleget kell tennie  ahhoz,  hogy
      kielégítse a jogkorlátozás alkotmányos feltételeit [pl. a
      2/1990.  (II. 18.) AB határozat, ABH 1990,  18.,  20.,  a
      20/1990.  (X.  4.) AB határozat, ABH 1990,  69.,  71.,  a
      30/1992.  (V.  26.) AB határozat, ABH 1992,  167.,  171.,
      valamint  a  6/1998. (III. 11.) AB határozat,  ABH  1998,
      91.,  98-99.].  Az  Alkotmánybíróság  állandó  ítélkezési
      gyakorlata    szerint   nem   tekinthető    az    alapjog
      alkotmányellenes korlátozásának többek között  az,  ha  a
      korlátozást   másik   alapjog  védelme  elkerülhetetlenül
      szükségessé  teszi,  és a korlátozással  okozott  sérelem
      egyensúlyban van az adott szabályozási cél fontosságával,
      így azzal arányos.

      2.  Az  indítványok  által sérelmezett alapjog-korlátozás
      alkotmányossági  vizsgálatánál  az  Alkotmánybíróság  azt
      tartja  kiinduló  pontnak, hogy a súlyos, gyógyíthatatlan
      betegségben  szenvedő  személyekkel  kapcsolatban  az   e
      betegek   helyzetéből  (állapotából)  adódóan  az   állam
      életvédelmi kötelezettségének különleges hangsúllyal kell
      érvényesülnie.  Ezt  az indokolja,  hogy  kiváltképpen  a
      gyógyíthatatlan betegség előrehaladott szakaszában  lévő,
      általában  hosszadalmas betegségtől  megviselt,  érdekeik
      érvényesítésére   ezért  is  csökkent   mértékben   képes
      személyek  az  élet és a halál közötti választásuk  során
      fokozott    mértékben   ki   vannak   téve    környezetük
      befolyásának.  A  család,  a  hozzátartozók,  a  barátok,
      ismerősök,   az   egészségügyi  intézmény   dolgozói,   a
      betegtársak  hatással  lehetnek a  beteg  arra  vonatkozó
      elhatározására, hogy orvosa közreműködését  kérje  halála
      mielőbbi bekövetkezéséhez. Annak tisztázása, hogy a beteg
      elhatározásának kialakulásában nem a környezeti  befolyás
      volt-e  a meghatározó, csak akkor lehetséges, ha a  beteg
      kívánságának   teljesítésére  vagy  annak   megtagadására
      minden   számba   jöhető  szempontra  tekintettel   lévő,
      átlátható,  ellenőrizhető,  a  téves  megítélés   és   az
      esetleges visszaélés lehetőségét kizáró eljárás keretében
      kerül sor.

      Az   e   kívánalmaknak  megfelelő  eljárás  meghonosítása
      azonban  nem  csak  elhatározás  kérdése,  hanem   számos
      feltétel  függvénye.  Ezek  között  fontos  szerepe   van
      egyebek   mellett   az   orvosi   ismeretek   fejlettségi
      szintjének,  az egészségügyi intézményrendszer  általános
      állapotának  és  annak,  hogy a beteg  kívánságáról  való
      döntésre    és    annak   végbevitelére   kellő    számú,
      felkészültségű   és  megfelelő  gyakorlattal   rendelkező
      szakember álljon rendelkezésre.

      3.  Annak  megítélése,  hogy a gyógyíthatatlan  betegeket
      életüknek    emberi    méltóságukkal    összeegyeztethető
      befejezése terén megillető önrendelkezési jogosítványokra
      vonatkozó    jelenlegi   törvényi   korlátok    oldásának
      feltételei   kialakultak-e,   a   törvényhozó   joga   és
      felelőssége  ugyan,  a törvényhozói  döntést  azonban  az
      Alkotmánybíróság,  az  Abtv. által meghatározott  keretek
      között, alkotmányossági szempontból felülvizsgálhatja.

      A  korlátozás alkotmányos feltételeinek megítélésénél  az
      Alkotmánybíróság  változatlanul azt  tartja  irányadónak,
      hogy  "[a]z állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának
      eszközéhez,  ha  másik alapvető jog és szabadság  védelme
      vagy   érvényesülése,  illetve  egyéb  alkotmányos  érték
      védelme   más   módon   nem   érhető   el.   Az   alapjog
      korlátozásának  alkotmányosságához  tehát  önmagában  nem
      elegendő,  hogy  az másik alapjog vagy szabadság  védelme
      vagy  egyéb  alkotmányos  cél érdekében  történik,  hanem
      szükséges,     hogy     megfeleljen     az     arányosság
      követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága  és  az
      ennek  érdekében  okozott alapjogsérelem súlya  megfelelő
      arányban   legyen  egymással"  [30/1992.  (V.   26.)   AB
      határozat, ABH 1992, 167., 171.].

      Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint  abban,  hogy  a
      törvény   csak   részben   teszi   lehetővé   a   súlyos,
      gyógyíthatatlan     betegségben     szenvedő      betegek
      önrendelkezési  jogának érvényesülését  életüknek  emberi
      méltósághoz  való jogukkal összeegyeztethető bejezéséhez,
      részben  azonban korlátozza, az államnak az élet védelmét
      illetően  fennálló, és az Alkotmány 8. §  (1)  bekezdésén
      alapuló  kötelezettsége  nyilvánul  meg  az  emberi  élet
      védelmére.

      4.  Az állam e körben fennálló életvédelmi kötelezettsége
      az,  hogy  azt a bonyolult folyamatot, amelynek  során  a
      beteg  arról  dönt: él-e az életmentő vagy  életfenntartó
      beavatkozás    visszautasításának    lehetőségével,    ne
      zavarhassák meg e döntési folyamattól idegen hatások.  Az
      állami  intézményvédelmi kötelezettségnek az életéről  és
      haláláról  döntést hozó betegen kívül, tágabb  értelemben
      mindenki  más  életének védelmében is kell érvényesülnie,
      aki   a   jövőben   kerülhet   hasonló   helyzetbe.    Az
      Alkotmánybíróságnak ez a megközelítése összecseng  a  már
      működésének   elején  kialakított  álláspontjával,   mely
      szerint   "[a]z  élethez  való  jog  objektív   oldalából
      ugyanakkor  az  államnak  nem  csupán  az  a  kötelessége
      következik,  hogy  az egyes emberek élethez  való  alanyi
      jogát   ne   sértse   meg,  és  hogy   annak   védelméről
      jogalkotással és szervezési intézkedésekkel gondoskodjék,
      hanem  ennél több. Ez a kötelesség nem merül ki az  egyes
      emberek egyedi életvédelmében, hanem általában az  emberi
      életet  és  létfeltételeit is  védi.  Ez  utóbbi  feladat
      minőségileg más, mint az élethez való egyéni alanyi jogok
      védelmének  összeadása;  'az  emberi  élet'  általában  -
      következésképp  az  emberi élet mint érték  -  a  védelem
      tárgya."  [64/1991.  (XII. 17.) AB határozat,  ABH  1991,
      297,  303.].  Az  Alkotmánybíróság a  jelen  határozatban
      elbírált    indítványokkal    összefüggésben    ezt    az
      érvrendszert     kiegészíti    még    az     egészségügyi
      szolgáltatások  és  az  egészségügyi  intézmények  iránti
      közbizalom fontosságával, ami csak azon alapulhat, hogy a
      közösség  valamennyi  tagja - betegek  és  hozzátartozóik
      egyaránt    -   annak   tudatában   vehessenek    igénybe
      egészségügyi  szolgáltatást, hogy ha arra  kerül  a  sor,
      életük  és  méltóságuk  kérdésében  hozott  döntésüket  a
      törvény megfelelő garanciákkal veszi körül.

      Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság álláspontja szerint
      a   gyógyíthatatlan  betegek  önrendelkezési  jogának  az
      indítványokban sérelmezett korlátozása egy másik alapvető
      jog, az élethez való jog védelme érdekében szükséges.

      5.  A  jogkorlátozás  szükségességének  vizsgálata  során
      alkalmazott   szempontokat  a  korlátozás  arányosságának
      vizsgálatánál  is  figyelembe  kell  venni.  Egy  alapjog
      védelmében egy másik alapjog korlátozása akkor tekinthető
      aránytalannak, ha indokolatlanul széleskörű.  Továbbá,  a
      korábbi  körülmények között aránytalannak nem  tekinthető
      korlátozás   aránytalanná  válhat,  ha  az   idők   során
      kialakultak   a   feltételei  a  tilalmak,   korlátozások
      enyhítésének  vagy  megszüntetésének,  de  a  törvényhozó
      indokolatlanul késlekedik a korlátozások oldásával.

      Az   Alkotmánybíróság  rámutat:  a  törvényhozó  1997-ben
      jutott  arra  a  következtetésre, hogy az addig  e  téren
      fennállt teljes körű tilalmazás meghaladottá vált.  Ezért
      az  Eütv.  azon súlyos betegek számára, akiknek betegsége
      az  orvostudomány állása szerint gyógyíthatatlan és rövid
      időn  belül  halálhoz  vezet,  lehetővé  tette,  hogy  az
      életfenntartó       vagy      életmentő       beavatkozás
      visszautasításával  életük  befejezésének   méltóságukkal
      összeegyeztethető  módját  válasszák.   Az   egészségügyi
      miniszter    véleménye,   mely   szerint   a    jelenlegi
      korlátozások  további  szűkítése  az  élethez  való   jog
      védelmét   illetően  jelentős  kockázatokkal  járna,   az
      Alkotmánybíróság   megítélése   szerint   ugyancsak   azt
      támasztja alá, hogy a jelenleg meglévő korlátozásokat nem
      lehet  aránytalannak  tekinteni  a  védendő  célhoz,   az
      élethez való joghoz viszonyítva.

      A    fentiek   alapján   az   Alkotmánybíróság   arra   a
      következtetésre  jutott,  hogy a gyógyíthatatlan  betegek
      önrendelkezési  jogának  törvény általi  korlátozása  nem
      tekinthető aránytalannak.

      6.  Az  Alkotmány  8. § (2) bekezdése  alapján  elvégzett
      szükségességi-arányossági teszt  eredménye  ezek  szerint
      az, hogy a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogának
      az indítványozók által kifogásolt korlátozását az élethez
      való jog védelme indokolja, és a korlátozás terjedelme  a
      korlátozással védett érdek kiemelkedő alkotmányos  értéke
      folytán nem tekinthető aránytalannak.

      Erre    tekintettel   az   Alkotmánybíróság   az    annak
      megállapítására  irányuló  indítványt,  mely  szerint  az
      Eütv.  -  annak  folytán,  hogy  akár  a  gyógyíthatatlan
      betegségben szenvedő személyek kívánságára, akár a  beteg
      feltételezhető  érdekének  szem  előtt  tartásával  ilyen
      kívánság  nélkül is nem teszi lehetővé e betegek  számára
      életük   orvosi   segítséggel   történő   befejezését   -
      alkotmányellenesen  korlátozza e  betegek  önrendelkezési
      jogát, elutasította.

                                    IX.

      Ezek után az Alkotmánybíróság az indítványozóknak azt  az
      állítását vizsgálta meg, mely szerint bár a törvény 1997.
      óta  lehetővé teszi a gyógyíthatatlan betegek számára  az
      életmentő    vagy   életfenntartó   orvosi    beavatkozás
      visszautasítását,  az,  hogy e jog gyakorlását  különféle
      feltételhez  köti,  e betegeket megillető  önrendelkezési
      jog alkotmányellenes korlátozásának minősül.

      Az  Alkotmánybíróság  először általánosságban  tekintette
      át,  hogyan érvényesül a beteget az Eütv. 15. §-a alapján
      megillető  önrendelkezési jog a  súlyos,  gyógyíthatatlan
      betegek esetében.

      Az  Eütv. 15. § (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy "[a]z
      önrendelkezési jog gyakorlása keretében a beteg  szabadon
      döntheti  el, hogy kíván-e egészségügyi ellátást  igénybe
      venni, illetve annak során mely beavatkozások elvégzésébe
      egyezik   bele,   illetőleg   melyeket   utasít   vissza,
      figyelembe  véve  a  20. §-ban előírt korlátozásokat".  A
      betegek   önrendelkezési  jogát   kinyilvánító   törvényi
      rendelkezésnek  a  20. §-ra utalása  az  Alkotmánybíróság
      megítélése szerint világossá teszi, hogy a törvényhozó  a
      súlyos    betegségben    szenvedők    egyes    kategóriái
      tekintetében  speciális  -  az általánosnál  kötöttebb  -
      szabályokat    kívánt   megállapítani    a    beavatkozás
      visszautasításában  megnyilvánuló  önrendelkezési   jogot
      illetően.

      Az   önmagában  nem  lehet  megalapozott  alkotmányossági
      kifogás  tárgya,  hogy abban a körben,  melyben  a  beteg
      önrendelkezési  jogának gyakorlása kihat  a  beteg,  vagy
      mások  életére,  a  törvényhozó  a  beteg  önrendelkezési
      jogának    általános   szabályaihoz   képest    speciális
      szabályokat  hoz  létre.  A beteg  önrendelkezési  jogára
      vonatkozó   általános  előírásokhoz   képest   különleges
      szabályozás létrehozatalát ebben a körben az államnak  az
      élethez    való    joggal   összefüggő   intézményvédelmi
      kötelezettsége   indokolja.  A  súlyos,   gyógyíthatatlan
      betegnek  az  életmentő  vagy  életfenntartó  beavatkozás
      visszautasításában   megnyilvánuló  önrendelkezési   joga
      kétségtelenül ebbe a körbe tartozik.

      E  speciális szabályozásnak is meg kell azonban  felelnie
      az   Alkotmány  8.  §  (2)  bekezdése  által   megszabott
      követelményeknek.

      A  súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedők esetében
      e  speciális  szabályozás lényege az, hogy a  törvény  az
      életmentő vagy életfenntartó beavatkozás visszautasítását
      csak   akkor  teszi  lehetővé,  ha  betegségük  megfelelő
      egészségügyi ellátás esetén is rövid időn belül  halálhoz
      vezet; a törvény továbbá a beavatkozás visszautasításához
      meghatározott  alaki  előírások betartását  kívánja  meg.
      Ezek abban állnak, hogy a visszautasításnak közokiratban,
      vagy  teljes  bizonyító  erejű  magánokiratban,  a  beteg
      írásképtelensége   esetén  két  tanú  jelenlétében   kell
      megtörténnie.  A beavatkozás visszautasítása  csak  akkor
      érvényes,  így  csak  akkor  vehető  figyelembe,  ha  egy
      háromtagú  orvosi  bizottság a beteget  megvizsgálja,  és
      egybehangzóan nyilatkozik arról, hogy a beteg a  döntését
      annak következményei tudatában hozta meg, illetve, hogy a
      visszautasítás  törvényi feltételei - miszerint  a  beteg
      cselekvőképes,  súlyos, az orvostudomány  állása  szerint
      gyógyíthatatlan és megfelelő egészségügyi ellátás  esetén
      is rövid időn belül halálhoz vezető betegségben szenved -
      fennállnak.  A betegnek az orvosi bizottság nyilatkozatát
      követő  3.  napon  két  tanú  előtt  ismételten  ki  kell
      nyilvánítania a visszautasításra vonatkozó  szándékát.  A
      várandós  és  a gyermek kihordására előreláthatóan  képes
      beteg nem élhet a visszautasítás jogával.

      A  törvény  előírja,  hogy a beavatkozás  visszautasítása
      esetén  meg kell kísérelni a döntés hátterében lévő  okok
      személyes  beszélgetés alapján történő feltárását,  és  a
      döntés megváltoztatását.

      Korlátozottan  cselekvőképes, illetőleg  cselekvőképtelen
      betegek   esetében   az  életmentő   vagy   életfenntartó
      beavatkozás    visszautasítását   a    törvény    további
      feltételekhez köti.

      Az  indítványok  e  speciális  szabályozás  indokoltságát
      egészében  nem  vitatják. A szabályozás öt olyan  konkrét
      elemét  jelölik meg, melyekkel összefüggésben  a  törvény
      álláspontjuk  szerint  alkotmányellenesen  korlátozza   a
      súlyos, gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogát.

      1.   Az   indítványozók  szerint  ellentétes  az   emberi
      méltóságból  következő  önrendelkezési  joggal  az,  hogy
      "[a]z   Eütv.  20.  §  (3)  bekezdése  (...)  az  ellátás
      visszautasításának jogát az életfenntartó vagy  életmentő
      beavatkozások  elvégzése tekintetében csak  akkor  engedi
      meg,  ha  a  betegség az orvostudomány mindenkori  állása
      szerint rövid időn belül - megfelelő egészségügyi ellátás
      mellett  is  -  halálhoz  vezet és  gyógyíthatatlan".  Az
      indítványozók  két  tekintetben  tartják  e  rendelkezést
      alkotmányellenesnek.  Részben  azért,  mert   a   törvény
      rendelkezéseiből,  közelebbről  az  Eütv.   20.   §   (4)
      bekezdéséből   következően   nem   a   beteg,   hanem   a
      beavatkozásnak   a  beteg  által  történt  visszautasítás
      érvényességéről  döntő  orvosi  bizottság   megítélésétől
      teszi  függővé,  hogy  a  beteg haláláig  előreláthatólag
      hátralévő  idő rövidnek tekinthető-e, vagy  nem.  Részben
      pedig   azért,   mert   a  törvény  csak   azon   súlyos,
      gyógyíthatatlan beteg számára teszi lehetővé az életmentő
      vagy  életfenntartó beavatkozás visszautasítását,  akinek
      betegsége  előreláthatólag  rövid  időn  belül   halálhoz
      vezet. Ezt pedig az olyan súlyos, gyógyíthatatlan betegek
      esetében, akiknek halála az orvostudomány állása  szerint
      ugyancsak mindenképpen halálhoz vezet, de előreláthatólag
      nem    rövid    időn    belül,    önrendelkezési    joguk
      alkotmányellenes korlátozásának tekintik.

      Az   indítványozók  ezen  állításával   kapcsolatban   az
      Alkotmánybíróság  álláspontja a  következő:  ha  a  beteg
      halálának    bekövetkeztéig   hátralévő   idő   hosszának
      megítélését  a  törvény valóban nem  a  beteg,  hanem  az
      orvosi  bizottság  (szubjektív) mérlegelésére  bízná,  ez
      kétségtelenül alkotmányossági aggályokat vethetne fel.  A
      beteg  ugyanis nyilván másként - végtelenül hosszúként  -
      éli  meg  azt az időt is, melyet az orvosi bizottság  nem
      tart elegendően rövidnek ahhoz, hogy alapul szolgálhasson
      a    beavatkozás   visszautasításához.   Ha   a   törvény
      rendelkezésének  valóban az volna a tartalma,  melyet  az
      indítványozók  tulajdonítanak neki,  akkor  kétségtelenül
      nem  a  beteg, hanem mások döntenének arról,  hogy  élete
      befejezésének  mely  módja  egyeztethető  össze  a  beteg
      emberi méltósághoz való jogával.

      Az Alkotmánybíróság álláspontja azonban az, hogy az Eütv.
      20.  §  (3) és (4) bekezdéséből egyértelmű: a törvényhozó
      nem   az   orvosi  bizottság,  illetőleg   tagjai   saját
      belátásától,  illetőleg  a  beteg  helyzetére   vonatkozó
      beleérzőképességüktől  teszi  függővé   az   arról   való
      döntést, hogy az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás
      visszautasításának törvényi feltételei, így  az,  hogy  a
      beteg  olyan  gyógyíthatatlan betegségben  szenved,  mely
      megfelelő  egészségügyi ellátás szerint rövid időn  belül
      halálhoz  vezet,  fennállnak-e.  Az  orvosi  bizottságnak
      abban   kell   állást  foglalnia,  hogy  a  betegség   az
      orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn  belül
      halálhoz vezet-e. Nem arról van tehát szó, hogy a törvény
      a  beteg  önrendelkezési  jogának  háttérbe  szorításával
      rajta  kívül állóknak - az orvosi bizottságnak - biztosít
      elsőbbséget  a  beteggel szemben az ő emberi  méltósághoz
      való   jogáról  történő  döntésben.  E  rendelkezés   úgy
      értendő,  hogy a törvény egy objektív elemet  vitt  be  a
      szabályozásba: azt, hogy akkor ad lehetőséget a  betegnek
      az  életmentő beavatkozás visszautasítására, ha betegsége
      az     orvostudomány    mindenkori     állása     szerint
      gyógyíthatatlan,  és - ugyancsak az orvostudomány  állása
      szerint - rövid időn belül halálhoz vezet. Mivel tehát  a
      rövid  idő  fogalmát a törvény szerint  az  orvostudomány
      mindenkori  állásához mérve, nem pedig ahhoz  viszonyítva
      kell  megítélni,  hogy a beteg ezt az  időt  rövid,  vagy
      hosszú időként éli-e meg, az orvosi bizottság nem a beteg
      önrendelkezési jogának a területére eső kérdésben  foglal
      állást.

      A  gyógyíthatatlan  beteg önrendelkezési  jogának  és  az
      orvostudomány  mindenkori állása  összekapcsolásának  van
      egy  másik  olyan  vetülete is, melyet  az  indítványozók
      számításon    kívül   hagytak,   amikor   alkotmányossági
      kifogásaikat megfogalmazták.

      Az     életmentő    vagy    életfenntartó     beavatkozás
      visszautasíthatóságának   az   orvostudomány   mindenkori
      állásához kötése az Eütv. 20. § (3) bekezdésében szereplő
      feltételek  közül  nem  csak  a  rövid  időre,  hanem   a
      gyógyíthatatlanságra is alkalmazandó. Könnyen  belátható,
      hogy  azt  a  betegséget, amely az  orvostudomány  állása
      szerint   ma  gyógyíthatatlan,  a  tudományos  ismeretek,
      gyógyítási,  kezelési  eljárások,  a  műszerezettség,   a
      felhasználható szerek és készítmények, és talán főként az
      egyes,   korábban   gyógyíthatatlannak  hitt   betegségek
      kezelését  illető  orvosi jártasság  következtében  előbb
      vagy  utóbb  már  nem  lehet gyógyíthatatlan  betegségnek
      tekinteni.  A  világon különösen az  elmúlt  évtizedekben
      végbement,   az   orvostudományra  is  kiható   látványos
      fejlődés  eredményeként erre számos példa van. A korábban
      gyógyíthatatlan betegségek gyógyíthatóvá válását  nagyban
      elősegíti az is, hogy mára sokkal hozzáférhetőbbé  váltak
      a  más  országokban elért tudományos vívmányok, illetőleg
      az ott meghonosított gyógyítási eljárások.

      Az,     hogy     több    betegség,    melyet     korábban
      gyógyíthatatlannak  ítéltek, később  gyógyíthatóvá  vált,
      illetőleg  válik,  szolgál az Alkotmánybíróság  következő
      megállapítása  alapjául. Szemben  az  indítványozók  azon
      álláspontjával,     mely    szerint     a     törvényhozó
      alkotmányellenesen korlátozza azoknak  a  gyógyíthatatlan
      betegségben   szenvedő  betegeknek  az   életmentő   vagy
      életfenntartó beavatkozás visszautasításához való  jogát,
      akiknek  betegsége  az  orvostudomány  mindenkori  állása
      szerint  nem  vezet  rövid időn belül  a  halálukhoz,  az
      Alkotmánybíróságnak az álláspontja az, hogy e rendelkezés
      az  élethez való jog szándékától motivált ésszerű,  tehát
      nem  önkényes  meggondolásokon nyugszik. Az  államnak  az
      emberi  életre  vonatkozó intézményvédelmi kötelezettsége
      folytán  ezért,  figyelemmel a  fenti  VIII.  3.  pontban
      kifejtettekre  is,  nem tekinthető alkotmányellenesnek  a
      törvényhozónak  az  álláspontja, hogy az  életmentő  vagy
      életfenntartó beavatkozás visszautasításának  lehetőségét
      azoknak,  akik ugyan súlyos, az orvostudomány mai  állása
      szerint   gyógyíthatatlan  betegségben   szenvednek,   de
      haláluk  az  orvostudomány  jelenlegi  ismeretei  alapján
      előreláthatólag  csak hosszabb idő múlva  következik  be,
      jelenleg ne tegye lehetővé.

      Az  Alkotmánybíróság a fentiek szerint az indítványt  nem
      találta megalapozottnak és azt elutasította.

      2.  Az  indítványozók álláspontja szerint az Eütv. 20.  §
      (4)  bekezdése sem egyeztethető össze az Alkotmány 54.  §
      (1)   bekezdésének  az  emberi  méltósághoz  való   jogra
      vonatkozó  szabályával, "(...) amely előírásnak  központi
      eleme    az   önrendelkezési   jog.   A   beteg   ellátás
      visszautasítására  vonatkozó  önrendelkezési  jogát   nem
      lehet  attól  függővé  tenni,  hogy  aláveti-e  magát  az
      önrendelkezési jog gyakorlásának külön alapjául  szolgáló
      orvosi  vizsgálatnak.  E  korlátozás  aránytalan  és   az
      önrendelkezési jog lényegével ellentétes."

      Az  Eütv.  20. § (4) bekezdésének az indítványozók  által
      sérelmezett  rendelkezése szerint a  visszautasítás  csak
      akkor  érvényes,  ha  egy háromtagú  orvosi  bizottság  a
      beteget    megvizsgálja    és   egybehangzóan,    írásban
      nyilatkozik   arról,   hogy  a   beteg   döntését   annak
      következményei tudatában hozta meg, illetve, hogy  a  (3)
      bekezdés szerinti feltételek fennállnak, továbbá a  beteg
      az  orvosi bizottság nyilatkozatát követő 3. napon -  két
      tanú  előtt - ismételten kinyilvánítja a visszautasításra
      irányuló szándékát.

      Az  Alkotmánybíróság álláspontja az, hogy az államnak  az
      élethez    való   joggal   kapcsolatos   intézményvédelmi
      kötelezettségéből  adódóan  biztosítania  kell,  hogy  az
      életmentő       vagy      életfenntartó       beavatkozás
      visszautasítására   csak   a   törvény   erre   vonatkozó
      rendelkezéseinek    keretei    között    kerüljön    sor.
      Nyilvánvalóan  ezt célozza a törvénynek az  az  előírása,
      hogy   az   életmentő   vagy  életfenntartó   beavatkozás
      visszautasítása  feltételeinek  meglétét  egy   háromtagú
      orvosi   bizottságnak  kell  ellenőriznie.  E  bizottság,
      amely,  illetőleg amelynek pszichiáter szakorvos tagja  a
      beteget meghallgatja [Kormányrendelet 3. § (3) bekezdése]
      bizonyosodik   meg   arról,   hogy   a   beteg    súlyos,
      gyógyíthatatlan  betegségben  szenved,   a   betegnek   a
      beavatkozás  visszautasítására vonatkozó akarata  világos
      és  egyértelmű [Eütv. 23. § (1) bekezdés].  E  körben  az
      Alkotmánybíróság szükségesnek tartja kiemelni  a  törvény
      azon  rendelkezését, hogy a beavatkozás visszautasítására
      vonatkozó  döntést csak az annak következményeit  belátó,
      tehát       cselekvőképes       személyek       hozhatnak
      [cselekvőképtelen, illetőleg korlátozottan  cselekvőképes
      beteg esetében az Eütv. 21. § (2) bekezdésében megszabott
      eljárás  irányadó].   Az orvosi bizottságnak  tekintettel
      kell lennie arra is, hogy az Eütv. 20. § (3) bekezdésének
      azt   a  kívánalmát,  mely  szerint  az  életmentő   vagy
      életfenntartó  beavatkozást  csak  cselekvőképes  személy
      utasíthat  vissza,  érvényre  kell  juttatnia  az   olyan
      esetekben   is,  amikor  a  beteg,  habár  nem  helyezték
      cselekvőképességét kizáró, vagy korlátozó gondnokság alá,
      a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 17.
      § (1) bekezdésére tekintettel cselekvőképtelen. Erre utal
      a  Kormányrendelet 3. § (3) bekezdése  is,  amikor  arról
      rendelkezik,   hogy   az  orvosi  bizottság   pszichiáter
      szakorvos tagjának arról kell nyilatkoznia, hogy a  beteg
      rendelkezik-e a döntés meghozatalához szükséges  belátási
      képességgel.

      Ezért   a   visszautasítás   érvényességének   ahhoz    a
      feltételhez  kötése, hogy az életmentő vagy életfenntartó
      beavatkozás  beszüntetését megelőzően orvosi bizottságnak
      kell   megállapítania:  a  visszautasítás  törvény  által
      megkívánt  feltételei fennállnak,  az  élethez  való  jog
      kiemelkedő    alkotmányos   értékére   tekintettel    nem
      tekinthető sem szükségtelennek, sem aránytalannak.  Mivel
      pedig  az orvosi bizottság a visszautasítás érvényességét
      illetően csak akkor tud véleményt kialakítani, ha a beteg
      hozzájárul  az orvosi bizottság vizsgálatához,  az  annak
      megállapítására irányuló indítvány, hogy alkotmányellenes
      a  törvény  azon rendelkezése, mely szerint a betegnek  a
      kezelés  visszautasítására  vonatkozó  nyilatkozata   nem
      vehető  figyelembe,  ha  nem veti  alá  magát  az  orvosi
      bizottság  vizsgálatának, megalapozatlan,  ezért  azt  az
      Alkotmánybíróság elutasította.

      3.  Az  indítványozók  szerint  "[a]z  Eütv.  15.  §  (2)
      bekezdésében  megállapított önrendelkezési jog  20.  §-ra
      utalással való korlátozása (...) ellentétes (...) az emberi
      méltóságból következő önrendelkezési joggal. Az Eütv. 20.
      §  (3)  bekezdése  ugyanis az ellátás  visszautasításának
      jogát   az  életfenntartó  vagy  életmentő  beavatkozások
      elvégzése  tekintetében  csak  akkor  engedi  meg,  ha  a
      betegség az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid
      időn belül - megfelelő egészségügyi ellátás mellett is  -
      halálhoz vezet és gyógyíthatatlan. Az önrendelkezési  jog
      20.  §  (3)  bekezdésre utaló korlátozása kizárja  pl.  a
      beteg   önrendelkezési  jogának  gyakorlását  a  végtagok
      amputációjának   szükségessége   esetében,    ha    annak
      végrehajtására nem gyógyíthatatlan betegség miatt kerülne
      sor. Az önrendelkezési jog e korlátozása nem egyeztethető
      össze  az  emberi  méltóságból  következő  önrendelkezési
      elvvel."

      Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Eütv.  20.  §
      (1)  bekezdése alapján nem lehet kétséges: a beteget,  ha
      cselekvőképes,  minden  esetben  megilleti   az   ellátás
      visszautasításának a joga, kivéve, ha  e  jog  gyakorlása
      mások (tehát nem a beteg saját) életét vagy testi épségét
      veszélyeztetné. A 20. § (1) bekezdésének az  a  kitétele,
      mely  szerint  ez a jog a beteget "a (2)-(3)  bekezdésben
      foglaltakra  tekintettel" illeti  meg,  éppen  azt  teszi
      világossá,  hogy  a törvény nem csak a rövid  időn  belül
      halálhoz   vezető  gyógyíthatatlan  betegségben  szenvedő
      beteg    számára    teszi    lehetővé    a    beavatkozás
      visszautasítását, hanem azon beteg számára is, aki,  mint
      az  indítványbeli  példa szerinti végtag-amputáció  előtt
      álló  beteg,  olyan  ellátást  utasít  vissza,  "amelynek
      elmaradása esetén egészségi állapotában várhatóan  súlyos
      vagy  maradandó  károsodás  következne  be"  [20.  §  (2)
      bekezdés].

      Az  orvosi beavatkozás visszautasítására az indítványozók
      által  példaként  felhozott végtag-amputáció  előtt  álló
      beteg    esetében   tehát,   eltérően   az   indítványban
      foglaltaktól, nem az Eütv. 20. § (3) bekezdése  tartalmaz
      rendelkezéseket,  hanem a 20. § (2) bekezdése.  Az  Eütv.
      20.  §  (2) bekezdése az olyan ellátás visszautasításának
      feltételeit szabja meg, melynek elmaradása esetén a beteg
      egészségi  állapotában várhatóan súlyos,  vagy  maradandó
      károsodás  következne be. Az ilyen betegségben  szenvedők
      általi  visszautasítás feltételei  egyszerűbbek,  mint  a
      beavatkozásnak    a   gyógyíthatatlan   betegek    általi
      visszautasításának feltételei. Az Alkotmánybíróságnak  az
      álláspontja  az,  hogy  az  Eütv.  20.  §  (2)  bekezdése
      szerinti visszautasításnak (ez vonatkozik az indítványban
      példaként   említett   amputáció  előtt   álló   betegre)
      lényegében  az  az  egyetlen feltétele,  mely  szerint  a
      beavatkozás  visszautasítása csak a  beteg  közokiratban,
      vagy   teljes   bizonyító  erejű  magánokiratba   foglalt
      kívánságára  történhet, éppen a beteg érdekében  fogalmaz
      meg  biztosítékokat  avégett, hogy az orvosilag  indokolt
      beavatkozás  valóban  csak  a beteg  félreérthetetlen  és
      utólag is bizonyítható kívánsága alapján maradhasson  el,
      ezért  e  korlátozás  szükséges,  és  aránytalannak   sem
      tekinthető.

      Nem   megalapozott  tehát  az  indítványozóknak   az   az
      állítása,  hogy  "[a]z  önrendelkezési  jog  20.  §   (3)
      bekezdésre   utaló  korlátozása  kizárja  pl.   a   beteg
      önrendelkezési    jogának    gyakorlását    a    végtagok
      amputációjának   szükségessége   esetében,    ha    annak
      végrehajtására nem gyógyíthatatlan betegség miatt kerülne
      sor."

      Ezért az Alkotmánybíróság az Eütv. 15. § (2) és 20. § (3)
      bekezdése   alkotmányellenességének  megállapítására   és
      megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.

      4.   Az   indítványozók  szerint  az  Eütv.  22.  §   (4)
      bekezdésében  foglalt rendelkezés a beteg  önrendelkezési
      jogának  az  Alkotmány 54. § (1) bekezdésével  ellentétes
      korlátozása.

      Bár  az  indítvány  csak az Eütv. 22. § (4)  bekezdésének
      alkotmányellenességét    állítja,    elbírálásához     az
      Alkotmánybíróságnak  a  22. §  egyes  bekezdései  közötti
      összefüggés folytán át kellett tekintenie - anélkül, hogy
      azok alkotmányosságáról állást foglalt volna - e §-nak az
      indítványokkal nem érintett rendelkezéseit is.

      A  22.  §  (1)  bekezdése lehetővé teszi a  cselekvőképes
      személy      számára,     hogy     későbbi      esetleges
      cselekvőképtelensége esetére - tehát  a  jövőre  nézve  -
      közokiratban   visszautasíthasson  egyes   vizsgálatokat,
      beavatkozásokat,  valamint hogy az olyan  gyógyíthatatlan
      betegsége  esetére, mely az orvostudomány állása  szerint
      rövid időn belül megfelelő egészségügyi ellátás esetén is
      halálhoz   vezet,  visszautasíthassa  az   életfenntartó,
      iletmentő  beavatkozásokat, továbbá,  ha  gyógyíthatatlan
      betegségben  szenved  és betegsége következtében  önmagát
      fizikailag ellátni képtelen, illetve fájdalmai  megfelelő
      gyógykezeléssel sem enyhíthetők, visszautasíthasson egyes
      életfenntartó, életmentő beavatkozásokat is.

      A  22.  §  (2) bekezdése szerint a cselekvőképes  személy
      cselekvőképtelensége  esetére  közokiratban  megnevezheti
      azt  a  cselekvőképes személyt, aki a törvény 22.  §  (1)
      bekezdés szerinti jogát helyette gyakorolja.

      A  22. § (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a (2) és (3)
      bekezdés   szerinti  nyilatkozatok   abban   az   esetben
      érvényesek,   ha  pszichiáter  szakorvos  szakvéleményben
      igazolja,   hogy  a  személy  döntését  annak  lehetséges
      következményei tudatában hozta meg.

      Végül  az  indítványozók  által  kifogásolt  22.  §   (4)
      bekezdése  úgy  rendelkezik, hogy a 20. §  (4)  bekezdése
      szerinti bizottság nyilatkozik arról: a törvény 22. § (1)
      bekezdése szerinti feltételek fennállnak-e, továbbá, hogy
      a  22.  §  (2) bekezdése szerinti személy döntését  annak
      következményei tudatában hozta-e meg.

      Az   indítványozók  e  rendelkezésben   kifogásolják:   a
      cselekvőképes   személy  arra  vonatkozó  rendelkezésének
      érvényességéhez, hogy cselekvőképtelensége esetére orvosi
      beavatkozást   visszautasítson,  vagy  a   visszautasítás
      jogára  mást felhatalmazzon, még külön orvosi  bizottsági
      jóváhagyás  is szükséges annak ellenére, hogy  a  törvény
      rendelkezései   szerint  pszichiáter   szakorvosnak   már
      korábban  igazolnia  kellett:  a  cselekvőképes   személy
      döntését annak lehetséges következményei tudatában  hozta
      meg.  E  kettős  jóváhagyás  követelménye  az,  mely   az
      indítványozók szerint az önrendelkezési jog  indokolatlan
      korlátozását képezi.

      Az Alkotmánybíróság rámutat: az indítvány az Eütv. 22. §-
      ának  téves  értelmezésén  alapul.  Az  orvosi  bizottság
      ugyanis nem ugyanabban a kérdésben foglal állást, mint  a
      pszichiáter szakorvos - a cselekvőképes személy  döntését
      cselekvőképtelensége   esetére   a   döntés    lehetséges
      következményeinek tudatában hozta-e meg - hanem  abban  a
      kérdésben, hogy a cselekvőképes személy által  az  orvosi
      beavatkozás    visszautasítására    vonatkozóan     másra
      átruházott  jog  alapján e másik,  megbízott  személy  (a
      helyettes  döntéshozó)  a  már  cselekvőképtelenné   vált
      megbízó    helyett   eljárva   az   orvosi    beavatkozás
      visszautasítására vonatkozó döntését annak következményei
      tudatában hozta-e meg. Következésképpen az Eütv., szemben
      az  indítványozók  állításával,  nem  kívánja  meg,  hogy
      ugyanannak  a  követelménynek a  meglétét  két  különféle
      testület,   illetőleg  orvos  két  különböző   eljárásban
      ellenőrizze.

      Nincsen  tehát  szó  az önrendelkezési  jog  indokolatlan
      korlátozásáról. Ezért az Alkotmánybíróság  az  indítványt
      elutasította.

      5.  Az indítványozók szerint az Eütv. 23. § (1) bekezdése
      alkalmas  arra,  hogy a beteg önrendelkezési  joga  utóbb
      kétségbe  vonható legyen, ezért e rendelkezés ellentétben
      áll  az  Alkotmány 2. § (1) bekezdése szerinti  jogállami
      jogbiztonság   követelményével   és   a   beteg    emberi
      méltósághoz való jogával.

      Ezt az álláspontjukat a következőkkel indokolták:

      Az   Eütv.  20.  §  (2)  bekezdése  szerint  az   ellátás
      visszautasítására vonatkozó jog csak megfelelő alakiságok
      mellett   gyakorolható.  Ehhez  képest  a   23.   §   (1)
      bekezdésének az a további követelménye, hogy  az  ellátás
      visszautasítására,  illetőleg  beszüntetésére   vonatkozó
      akaratnak  világosan  és meggyőzően  kideríthetőnek  kell
      lennie,  az  önrendelkezési jog  lényegének  korlátozása,
      ezért  alkotmányellenes. Mivel e rendelkezés  alkalmazása
      folytán  a  beteg  önrendelkezési joga  keretében  hozott
      döntése  utóbb  kétségbe vonhatóvá válik, a  jogbiztonság
      követelményével is ellentétes.

      Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint az indítvány  az
      Eütv. rendelkezéseinek félreértésén alapul. A törvény 23.
      § (1) bekezdése ugyanis a 20. § (3) bekezdését hívja fel,
      a  23.  §  (2)  bekezdését nem, így  csak  a  20.  §  (3)
      bekezdésében    foglaltakra    alkalmazható,    mely    a
      gyógyíthatatlan  és  rövid  időn  belül  halálhoz  vezető
      betegségben   szenvedők   jogát   fogalmazza    meg    az
      életfenntartó, életmentő beavatkozás visszautasítására. A
      23.  § (1) bekezdésnek az a rendelkezése viszont, hogy  a
      beavatkozás  megszüntetésére,  mellőzésére   csak   akkor
      kerülhet  sor, ha a beteg erre irányuló akarata világosan
      és  meggyőzően  kideríthető, az államnak az  emberi  élet
      megóvását      illetően     fennálló     intézményvédelmi
      kötelezettségén   alapuló  előírás,   és   semmiben   sem
      korlátozza  a  beteg  önrendelkezési  jogát,  továbbá   a
      jogbiztonságot sem veszélyezteti.

      Az   Eütv.   23.   §  (1)  bekezdése  ezek   szerint   az
      indítványozók   által  hivatkozott  Eütv.   20.   §   (2)
      bekezdésében  foglaltakkal nincsen összefüggésben.  Ezért
      az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.

                                    X.
                                     
      1.  Az  indítványozók  a  Btk.  166.  §  -  168.  §-aival
      kapcsolatban    két    féle   alkotmányossági    kifogást
      fogalmaztak meg.

      Egyrészt,  álláspontjuk szerint  annak  folytán,  hogy  a
      törvényhozó  megítélésük szerint nem hozta  összhangba  a
      Btk.   166.  §  -168.  §-ait  az  Alkotmány  54.  §   (1)
      bekezdésével, mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes
      helyzet   állt  elő.  Ezt  azzal  indokolták,   hogy   az
      Alkotmánynak  az 1989. évi XXXI. törvénnyel bekövetkezett
      módosításakor  megalkotott 54. § (1)  bekezdése  szerinti
      emberi  méltósághoz való jog magában foglalja az  élethez
      és  a méltósághoz való jog közötti választás jogát is,  a
      Btk-nak  az emberölés különféle eseteit büntetni  rendelő
      rendelkezései  azonban  1989-et  követően  is   hatályban
      maradtak,  és  változatlanul  büntetéssel  fenyegetik   a
      gyógyíthatatlan   betegek  halálát   kívánságukra,   vagy
      esetenként  anélkül  is  elősegítő  orvosokat.   Bár   az
      indítványozók   nem   fejtették  ki   részletesen,   hogy
      megítélésük   szerint  az  emberi  méltóság   megóvásának
      szándéka  által motivált élet elleni cselekmények  teljes
      dekriminalizálása,      vagy     pedig      privilegizált
      bűncselekménnyé átalakítása állna-e inkább összhangban az
      Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdésével,  a  törvényhozó   -
      álláspontjuk  szerint - elmulasztotta a  büntető  törvény
      vonatkozó  rendelkezéseit az Alkotmány 1989-től  hatályos
      rendelkezéséhez hozzáigazítani.

      Másrészt   alkotmányellenesnek  tartják,   hogy   a   nem
      önrendelkezéses aktív halálba segítés bizonyos eseteit  a
      törvényhozó "méltányossági ölésként" nem különíti  el  az
      emberölés   törvényi   tényállásától,   és   nem   kezeli
      privilegizált tényállásként azt az esetet, "(...) ha valaki
      a  gyógyíthatatlan és szenvedő beteget kifejezett akarata
      hiányában méltányolható szánalomból segíti a halálba".

      2. Az Alkotmánybíróság e határozatában már állást foglalt
      abban:  a  gyógyíthatatlan beteg  önrendelkezési  jogának
      része,  hogy életének befejezése összeegyeztethető legyen
      emberi méltóságával.

      Nem  tartotta azonban megalapozottnak az Alkotmánybíróság
      az  indítványozóknak azt az álláspontját, mely szerint az
      emberi  méltósághoz  való  jogot alkotmányos  alapjogként
      elismerő    1989.    évi   alkotmánymódosítás    óta    a
      gyógyíthatatlan   betegek  arra  vonatkozó   joga,   hogy
      életüket  méltóságukkal összeegyeztethető módon  fejezzék
      be, az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből levezethető olyan
      jog, melyet törvény nem korlátozhat.

      Abban  is  állást  foglalt az Alkotmánybíróság,  hogy  az
      emberi  méltósághoz  való jognak az  indítványozók  által
      sérelmezett  korlátozását  az államnak  az  élethez  való
      jogra  vonatkozó  objektív  intézményvédelmi  kötelessége
      indokolja,  és  hogy e korlátozás terjedelme  az  élethez
      való jog kiemelkedő alkotmányos értékére tekintettel  nem
      aránytalan, következésképpen nem alkotmányellenes.

      Az     életmentő    vagy    életfenntartó     beavatkozás
      visszautasításának  az  Eütv.  által   1997-ben   történt
      lehetővé    tételétől   eltekintve   tehát   a    törvény
      változatlanul  tilalmazza, hogy a  gyógyíthatatlan  beteg
      kívánságára  vagy  anélkül is,  emberi  méltósághoz  való
      jogának  megóvása érdekében orvos, vagy más vessen  véget
      életének, illetőleg nyújtson segítséget ehhez. E  tilalom
      az  arra való hivatkozással, hogy a gyógyíthatatlan beteg
      korlátozásnak alá nem vethető alkotmányos joga  az  élete
      és méltósága közötti választás során más segítségét vegye
      igénybe,  az  Alkotmánybíróság  e  határozatának  IV-VII.
      részében  részletesen kifejtett álláspontjára tekintettel
      -  melynek lényege, hogy itt nem korlátozhatatlan  jogról
      van szó - nem tekinthető alkotmányellenesnek.

      E  tilalom  megszegőit a Btk. mellett  más  (így  polgári
      jogi,  munkajogi és közigazgatási) jogszabályok is súlyos
      joghátrányokkal     fenyegetik.     Mindazonáltal      az
      Alkotmánybíróság álláspontja az, hogy az élethez való jog
      kiemelkedő  alkotmányos értékére tekintettel  semmiképpen
      nem  tekinthető  indokolatlannak, hogy  a  törvényhozó  e
      tilalom  megszegőivel szemben büntetőjogi szankciókat  is
      kilátásba helyezzen.

      Nem  megalapozott tehát az indítványozók  azon  állítása,
      mely szerint mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértésre
      került sor annak folytán, hogy a törvényhozó az 1989. évi
      alkotmánymódosítást  követően a Btk.  rendelkezéseit  nem
      igazította hozzá az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséhez.

      3. Az Alkotmánybíróság nem tartja az indítványozóknak azt
      az  álláspontját sem megalapozottnak, mely szerint  annak
      folytán  is  mulasztásban megnyilvánuló  alkotmányellenes
      helyzet  állt  elő,  hogy  a  törvényhozó  az  1989.  évi
      alkotmánymódosításra tekintettel nem  különítette  el  az
      önrendelkezéses  aktív  halálba  segítést  az   emberölés
      törvényi  tényállásától. Nem következett be  mulasztásban
      megnyilvánuló alkotmányellenes helyzet annak folytán sem,
      hogy   a   törvényhozó  nem  szankcionálta  privilegizált
      tényállásként   azt,  ha  valaki  a  gyógyíthatatlan   és
      szenvedő    beteget    kifejezett    akarata    hiányában
      méltányolható szánalomból segíti halálba.

      Az  Alkotmánybíróság megállapítja: minthogy az  Alkotmány
      szövegébe   az   1989.   évi   alkotmánymódosítás   során
      beiktatott emberi méltósághoz való jog nem szolgál alapul
      olyan következtetés levonásához, hogy a törvényhozó ennek
      alapján  köteles  volna elkülöníteni  az  önrendelkezéses
      aktív   halálba   segítést   az   emberölés   büntetőjogi
      tényállásától,  továbbá,  hogy  a  korábbinál   enyhébben
      kellene  szankcionálnia  a gyógyíthatatlan  beteg  iránti
      szánalomból   elkövetett   ölési   cselekményeket,    nem
      következett  be  mulasztásban  álló  alkotmánysértés.   A
      gyógyíthatatlan beteg halálának előidézésében közreműködő
      személyek indítékait a bíróság a büntetéskiszabás körében
      értékelheti.

      Ezért  az  Alkotmánybíróság a mulasztásban  megnyilvánuló
      alkotmányellenes    helyzet   megállapítására    irányuló
      indítványokat elutasította.

                                    XI.
                                     
      Az  Alkotmánybíróság az Eütv. illetőleg a Kormányrendelet
      egyes rendelkezéseire vonatkozó további indítványokat  az
      alábbiak szerint bírálta el.

      1.  Az  indítványozók szerint az Eütv. 17. § (1) bekezdés
      a)  pontja  sérti  az Alkotmány 2. § (1) bekezdése  által
      deklarált jogállamiság részét képező jogbiztonságot.

      Az   Alkotmánybíróság   megállapítja:   az   indítvánnyal
      érintett  rendelkezés az Eütv. II.  Fejezetének  a  beteg
      jogait és kötelezettségeit összefoglaló 2. Címén belül az
      vnrendelkezéshez való jogra vonatkozó 15. §  -  19.  §-ok
      egyik rendelkezése. Az önrendelkezéshez való jog alapvető
      szabálya  az,  hogy  a beteg szabadon döntheti  el,  mely
      beavatkozásokba  egyezik bele, illetőleg melyeket  utasít
      vissza  [15.  §  (2) bekezdés]. A törvény a cselekvőképes
      beteg  számára megadja azt a jogot is, hogy közokiratban,
      vagy  teljes bizonyító magánokiratban megnevezheti azt  a
      személyt,  aki jogosult helyette a beleegyezés, illetőleg
      a  visszautasítás jogát gyakorolni [16. § (1) bekezdés a)
      pont].  Ehhez a rendelkezéshez fűzi a törvény 17.  §  (1)
      bekezdésének a) pontja az indítványozók által  kifogásolt
      azt  a  rendelkezést, hogy ha a beteg egészségi  állapota
      következtében  beleegyező  nyilatkozat  megtételére   nem
      képes  és a 16. § (1) bekezdés a) pontja szerinti személy
      nyilatkozatának   beszerzése   késedelemmel   járna,    a
      beavatkozásba történt beleegyezést vélelmezni kell.

      Az  indítvány  szerint az Eütv. 17.  §  (1)  bekezdés  a)
      pontjában  szereplő "késedelemmel járna" olyan  pontatlan
      megfogalmazás,  mely  a  belőle fakadó  jogbizonytalanság
      miatt   az   önrendelkezési  jog   teljes   kiüresítésére
      alkalmas.  Az  indítványozók  úgy  érvelnek,   hogy   egy
      nyilatkozat beszerzése mindig jelent bizonyos késedelmet,
      a  törvény  azonban nem tisztázza, milyen  várható  káros
      következményekre  tekintettel  lehet  mellőzni  a   beteg
      rendelkezési jogának gyakorlását.

      Az indítvány nem megalapozott.

      Az   Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint   azoknak   a
      helyzeteknek a törvényi definíciója, melyekre tekintettel
      a   beteg   által   megjelölt   személy   nyilatkozatának
      beszerzését a késedelem veszélye miatt mellőzni lehet,  a
      gyógyító  tevékenységek során előadódó felsorolhatatlanul
      nagyszámú  és  egymástól is eltérő helyzetek természetére
      tekintettel  nem elvárható a törvényhozótól. A  késedelem
      fogalmának   törvényi  behatárolása   ezért   óhatatlanul
      leszűkítené   az  orvosilag  indokolható   és   szükséges
      beavatkozások   elvégezhetőségének  lehetőségét   is.   A
      törvény   megalkotásakor  ugyanis   nem   előreláthatóak,
      ezáltal  nem  definiálhatóak kimerítő  módon  mindazok  a
      helyzetek  -  például  hogy  a  beteg  által  megnevezett
      személy  ismeretlen helyen távol van, melyek  folytán  az
      Eütv. 17. § (1) bekezdés a) pontja alkalmazható lehet.

      Az   Alkotmánybíróság  álláspontja  az,  hogy   éppen   a
      késedelem   fogalmának   a   törvény   általi   kimerítő,
      felsorolásszerű  meghatározása  válhatna  a  jogbiztonság
      kárára annak folytán, hogy a gyakorlatban mindig újabb és
      újabb  olyan  helyzet merülhet fel, melyre a  törvényhozó
      nem  gondolhatott, és ezért nem tette  lehetővé  a  beteg
      által  kijelölt  személy nyilatkozatának  mellőzését.  Ez
      pedig  a  törvény rendelkezéseinek gyakori  kiegészítését
      tenné szükségessé.

      A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság az indítványt
      elutasította.

      2.   Az   indítványozók  szerint  az  Eütv.  18.  §   (2)
      bekezdésének  "vagy  az (1) bekezdés b)  pontja  szerinti
      esetben"  szövegrésze ellentétes az Alkotmány 54.  §  (1)
      bekezdésével és a 2. § (1) bekezdéssel.

      Az  Eütv. 18. § (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy ha az
      invazív    beavatkozás   során   a   beavatkozás    olyan
      kiterjesztésének szükségessége merül fel,  mely  a  beteg
      valamely szervének, vagy testrészének elvesztéséhez, vagy
      funkciójának  teljes  kieséséhez vezetne,  a  beavatkozás
      kiterjesztése a beteg abba való beleegyezésének hiányában
      csak  közvetlen életveszély fennállása esetén, vagy akkor
      végezhető  el,  ha  annak  elmaradása  a  beteg   számára
      aránytalanul súlyos terhet jelentene.

      Az   indítványozók   szerint  a   beteg   beleegyezésének
      hiányában a beavatkozás ilyen kiterjesztésének nem  lehet
      elégséges  indoka, hogy annak elmaradása a beteg  számára
      aránytalanul  súlyos terhet jelentene,  mert  e  törvényi
      rendelkezés  a beteg önrendelkezési jogának  lényegét  az
      Alkotmány   2.   §  (1)  bekezdése  által   meghatározott
      jogállami  jogbiztonság  kívánalmával  ellentétes   módon
      korlátozza.

      Az indítvány nem megalapozott.

      Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint a törvény 18.  §
      (1)  és  (2) bekezdésének egymásra tekintettel  elvégzett
      elemzéséből vitathatatlan az a törvényhozói szándék, hogy
      az  invazív beavatkozás kiterjesztésének a törvény  által
      szabályozott  mindkét  esetében  a  beteg  önrendelkezési
      jogának  csupán a beteg érdekében feltétlenül  szükséges,
      minimális  korlátozása megengedett. Ennek megfelelően  az
      invazív  beavatkozás kiterjesztésére csak akkor  kerülhet
      sor, ha az nem volt előrelátható, ezért arról a beteg nem
      kaphatott  előzetesen tájékoztatást, és azt a 18.  §  (1)
      bekezdés  által szabályozott esetben (a beavatkozásnak  a
      szerv,  vagy  testrész elvesztésével,  vagy  funkciójának
      teljes  kiesésével nem járó kiterjesztése) sürgős szükség
      fennállása  indokolja,  vagy  annak  elmaradása  a  beteg
      számára indokolatlanul súlyos terhet jelentene; a  18.  §
      (2) bekezdés által szabályozott esetben (a beavatkozásnak
      valamely   szerv,   vagy  testrész  elvesztésével,   vagy
      funkciójának teljes kiesésével járó kiterjesztése)  pedig
      csak   közvetlen  életveszély  esetében,  vagy  ha  annak
      elmaradása  a  beteg számára aránytalanul  súlyos  terhet
      jelentene.

      Az  indítványozók által kifogásolt kifejezés -  a  "beteg
      számára   aránytalanul  súlyos  teher"  -   kétségtelenül
      bizonyos  mérlegelési sávot hagy az invazív  beavatkozást
      végző  orvos  számára annak megítélésében, mi  tekintendő
      olyan  aránytalanul súlyos tehernek,  mely  a  beteget  a
      beavatkozás kiterjesztésének elmaradása folytán érné.  Az
      Alkotmánybíróság    azonban    rámutat:    az     invazív
      beavatkozásokat   szükségessé  tevő   betegségek   eltérő
      természete,  a  beteg  életkora, általános  állapota,  az
      orvostudomány mindenkori állása és számos  más,  csak  az
      adott       beavatkozásnál      előadódó      körülmények
      meghatározhatatlanul széles spektruma folytán nem várható
      el  a törvényhozótól, hogy a beavatkozások egyes fajtáira
      külön-külön  határozza meg, milyen  esetekben  kellene  a
      beteg  számára aránytalanul súlyos tehernek  tekinteni  a
      beavatkozás  kiterjesztésének  elmaradását.  Az   invazív
      beavatkozások  természete  folytán  éppen  a  beavatkozás
      kiterjesztése   feltételeinek   a   kelleténél   merevebb
      szabályozása  válhatna az eredményes  orvosi  beavatkozás
      korlátjává.   Az   Alkotmánybíróság  ezzel   kapcsolatban
      rámutat  arra  is,  hogy  az  invazív  beavatkozás  során
      előadódó   váratlan   helyzetekben   tanúsított    orvosi
      magatartást  illetően az Eütv. 18. §-án kívül  az  orvosi
      hivatás   gyakorlásának  szabályai,  az   orvosi   etika,
      valamint  a  jogi  felelősségre vonatkozó  normák  széles
      spektruma  együttesen hivatottak arra,  hogy  az  invazív
      beavatkozás kiterjesztésének szükségessége esetén a beteg
      önrendelkezési jogát messzemenően figyelembe vegyék.

      Az  Eütv.  által  használt,  és  az  indítványozók  által
      kifogásolt   "aránytalanul   súlyos   teher"    kifejezés
      alkotmányossági  megítélésével  kapcsolatban   végül   az
      Alkotmánybíróság  arra is rámutat,  hogy  az  Eütv.  több
      rendelkezéséből, így a 13. § (1) és (2) bekezdéséből és a
      15.  §  (3)  bekezdéséből is következik, hogy a  beteg  a
      beavatkozáshoz történő beleegyezést megelőzően széleskörű
      tájékoztatásra  jogosult orvosától,  melynek  során  -  a
      törvény  helyes értelmezése szerint - betegségétől  és  a
      beavatkozás  természetétől függően arról is tájékoztatást
      kell   kapnia,   hogy   az  invazív   beavatkozás   során
      felmerülhet    a    beavatkozás    kiterjesztésének     a
      szükségessége is.

      Ezért  az  Eütv. 18. § (2) bekezdésének az  indítványozók
      által kifogásolt szövegrésze nem sérti az Alkotmány 2.  §
      (1)  bekezdése által meghatározott jogállami jogbiztonság
      követelményeit.

      Erre   tekintettel  az  Alkotmánybíróság  az   indítványt
      elutasította.

      3.  Az indítványozók szerint az Eütv. 15. § - 19. §-aiban
      foglalt     önrendelkezési    szabályok    összességükben
      tartalmilag   ellentétesek  az  Alkotmány   54.   §   (1)
      bekezdésével  és  a 8. § (2) bekezdésével,  ezért  kérték
      ezek    megsemmisítését.   Ezzel   kapcsolatban   azonban
      határozott  indítványt, melyből az álláspontjuk  alapjául
      szolgáló  indokaik kitűntek volna, nem  fogalmaztak  meg.
      Erre tekintettel az Alkotmánybíróság ezt az indítványt az
      Abtv.  22. § (2) bekezdésére figyelemmel érdemi vizsgálat
      nélkül visszautasította.

      4.  Az  indítványozók azzal az indokkal kezdeményezték  a
      Kormányrendelet  egyes rendelkezéseinek  megsemmisítését,
      hogy  azok  az Eütv. általuk alkotmányellenesnek  tartott
      rendelkezéseinek    végrehajtására     vonatkoznak.     A
      Kormányrendelet    általuk   megjelölt   rendelkezéseinek
      alkotmányellenességére  vonatkozó indítványaikat  további
      érvekkel nem támasztották alá.

      Az  Alkotmánybíróság az Eütv-nek azokat a rendelkezéseit,
      melyekhez  a  Kormányrendelet  sérelmezett  rendelkezései
      kapcsolódnak,     illetőleg    amelyek    végrehajtásáról
      intézkednek,    a    fentiek    szerint    nem    találta
      alkotmányellenesnek,  Pusztán  ezen  az  alapon  ezért  a
      Kormányrendelet  e  rendelkezései alkotmányellenességének
      megállapítására   nem   kerülhetett    sor.    Mivel    a
      Kormányrendelet           egyes          rendelkezéseinek
      alkotmányellenességét  állító  indítványuk   mellett   az
      indítványozók    más   érvet   nem   hoztak    fel,    az
      Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.

      Az  Alkotmánybíróság e határozatának a Magyar  Közlönyben
      történő   közzétételét   az   abban   tárgyalt   kérdések
      alkotmányos jelentőségére tekintettel rendelte el.
                               Dr. Németh János
                          az Alkotmánybíróság elnöke
                             előadó alkotmánybíró
                                       
            Dr. Bagi István                       Dr. Bihari Mihály
            alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                       
            Dr. Czúcz Ottó                          Dr. Erdei Árpád
            alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                       
            Dr. Harmathy Attila                    Dr. Holló András
            alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                       
            Dr. Kiss László                    Dr. Kukorelli István
            alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                       
            Dr. Strausz János    Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva
            alkotmánybíró                             alkotmánybíró
        Dr.  Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybíró  párhuzamos
        indokolása

        Az  Alkotmánybíróság többségi határozatának az  indítványokat
        elutasító rendelkezéseivel egyetértek.
        Az  Alkotmány nem igényli a kezelés visszautasítása  Eütv-ben
        foglalt  jogának tágítását. Egyetértek ezért  a  határozatnak
        azzal  a  rendelkezésével, hogy nem jelenti az önrendelkezési
        jog alkotmányellenes korlátozását az, hogy az Eütv. nem teszi
        lehetővé  az  élet orvosi segítséggel történő  befejezését  a
        gyógyíthatatlan  betegek számára sem.  Egyetértek  azzal  is,
        hogy  az  életfenntartó  vagy  életmentő  orvosi  beavatkozás
        visszautasítására   vonatkozó   önrendelkezési   jogot    nem
        korlátozza az Eütv. alkotmányellenesen.

        A  határozat rendelkezéseihez kapcsolódó indokolással azonban
        csak részben értek egyet. Emellett különösen fontosnak tartom
        annak    hangsúlyozását,   hogy   a   határozat   az    Eütv.
        rendelkezéseinek   alkotmányossági  vizsgálatát   csupán   az
        indítványok tartalmának és irányultságának megfelelően  (III.
        rész 6. pont) végezte el.
        Ez   azt   jelenti,   hogy   a   határozat   azt   vizsgálta:
        alkotmányellenes-e  az,  hogy tilos a  gyógyíthatatlan  beteg
        halálát  -  kívánsága hiányában - elősegíteni  az  életmentő,
        életfenntartó   beavatkozás  beszüntetésével;   továbbá   nem
        köteles-e  a  jogalkotó a gyógyíthatatlan beteg  élete  (akár
        tevőleges,  akár passzív közrehatással történő) befejezésének
        egyéb,  de  jelenleg az Eütv-ben nem szereplő  módozatait  is
        biztosítani a beteg kívánsága alapján.

        Elfogadom,  hogy  az Abtv. 20. §-a és a 22. §  (2)  bekezdése
        értelmezhető  úgy  is,  ahogyan azt  a  határozat  teszi:  az
        Alkotmánybíróságot   vizsgálódásában  köti   az   indítványok
        tartalma  és irányultsága. Így a jelen ügyben - erre irányuló
        indítvány  hiányában  -  nyitva  maradt  az  a  kérdés,  hogy
        összeegyeztethetők-e  az élethez való  joggal  az  Eütv.  ama
        szabályai,  melyek  -  közvetve vagy közvetlenül  -  lehetővé
        teszik,  hogy  ne  a  beteg  döntsön befolyásmentesen,  hanem
        helyette     más    személyek    döntsenek     az     ellátás
        visszautasításáról    az   életfenntartó    vagy    életmentő
        beavatkozásokat  illetően [Eütv. 20. § (4)  bekezdése,  Eütv.
        22. § (2) bekezdése].

        A  határozat  indokolásától  eltérően  a  rendelkező  részben
        foglalt döntéseket a következőkkel támasztom alá.

        Azonosulva    az   Alkotmánybíróság   korábbi    döntéseivel,
        meggyőződésem  szerint az emberi élet és az  emberi  méltóság
        elválaszthatatlan  egységet alkot  és  minden  mást  megelőző
        legnagyobb   alkotmányos  érték.   Az   emberi   élethez   és
        méltósághoz   való  jog  ugyancsak  egységet   alkotó   olyan
        oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely számos  egyéb
        alapjognak  forrása  és  feltétele  [23/1990.  (X.  31.)   AB
        határozat, ABH 1990, 88, 93.].

        Úgy  gondolom, hogy a méltóság az emberi élettel eleve együtt
        járó minőség, amely oszthatatlan és korlátozhatatlan, s ezért
        minden emberre nézve egyenlő. Az egyenlő méltósághoz való jog
        az  élethez  való  joggal egységben azt biztosítja,  hogy  ne
        lehessen  emberi  életek  értéke között  jogilag  különbséget
        tenni.  Emberi  méltósága és élete mindenkinek  érinthetetlen
        aki  ember,  függetlenül fizikai és szellemi  fejlettségétől,
        illetve  állapotától, és attól is, hogy emberi  lehetőségéből
        mennyit valósított meg, és miért annyit [64/1991. (XII.  17.)
        AB határozat, ABH 1991, 297, 309.].

        A   jelen  ügyre  nézve  a  fenti  megállapításokból   az   a
        következtetés    adódik,   hogy   az   élethez    való    jog
        alkotmányellenes korlátozását jelentené, ha az Eütv. lehetővé
        tenné  -  akár a beteg kívánságára, akár e nélkül -  az  élet
        orvosi  segítséggel  történő  befejezését  a  gyógyíthatatlan
        betegek  számára,  legyen  szó akár tevőleges,  akár  passzív
        segítségről.    Azaz   nemcsak   nem   alkotmányellenes    az
        önrendelkezési  jog e korlátozása, hanem éppen  fordítva:  az
        élet  orvosi  segítséggel történő befejezését  lehetővé  tévő
        szabály  lenne  az élethez való joggal összeegyeztethetetlen.
        Ebben  az összefüggésben az önrendelkezési jog nem terjed  ki
        arra,  hogy  személyes döntéséhez az egyén mást vagy  másokat
        igénybe vegyen.

        Igaz,  hogy  az  emberi méltósághoz való jog csak  az  emberi
        státusz  meghatározójaként, az élethez való  joggal  fennálló
        egységében   abszolút   és   korlátozhatatlan,   de   anyajog
        mivoltából   levezetett   egyes  részjogai   (mint   pl.   az
        önrendelkezéshez  és  a  személy  testi  integritásához  való
        jogok)   az  Alkotmány  8.  §  (2)  bekezdése  szerint,   más
        alapjoghoz hasonlóan, korlátozhatók [75/1995. (XII.  21.)  AB
        határozat, ABH 1995, 376, 383.].

        A  konkrét esetben azonban valamennyi indítványozó - és ennek
        nyomán  a határozat is - éppen az élethez való joggal szemben
        hivatkozik a méltóságra.

        A  többségi határozat indokolása abból indul ki, hogy a méltó
        halálhoz  való  jog  - mivel ez az élet saját  elhatározásból
        való befejezésének összefüggésében merül fel - nem az élethez
        való  joggal  fennálló  egységben jelentkezik  és  az  emberi
        méltóság  sérelme  következik be azáltal, hogy  bár  a  beteg
        gyógyíthatatlan,  az élet nem ér véget azon  a  ponton,  ahol
        élete konfliktusba kerül méltóságérzetével (V. rész 1. pont).

        Nem  csak  az  egészséges  emberi élet  rendelkezik  végtelen
        méltósággal,  hanem a kora vagy egészségügyi  állapota  miatt
        magatehetetlen  személy  méltósága sem  korlátozható.  Minden
        ember  méltósága  egyenlő, még akkor is, ha  ezt  a  beteg  a
        betegsége  elviselésével járó súlyos testi, lelki  szenvedés,
        kiszolgáltatottság és reménytelenség érzése folytán,  személy
        szerint  esetleg másként éli meg. A méltósághoz való jog  nem
        azonosítható  a  méltóságérzettel. Az  ember  fogalmilag  nem
        kerülhet  olyan  helyzetbe, hogy élete  és  méltósága  között
        választani  tudjon:  ha  "méltóságát  megőrzendő"  lemond  az
        életről,  akkor ezzel méltósága is megszűnik. Az  élet  és  a
        méltóság  tehát fogalmilag elválaszthatatlan. Így  az  emberi
        méltóság fogalmának téves értelmezése tükröződik minden olyan
        megfogalmazásban,  mely  az  élet  és  a   méltóság   közötti
        konfliktus  és  választás lehetőségét felveti.  Meggyőződésem
        szerint beláthatatlan veszélyeket hordoz magában minden olyan
        megközelítés,  mely az emberi élet feltétlen  méltóságát  nem
        ismeri el.

        Nem   értek  egyet  a  határozatnak  az  indokolás   elméleti
        megalapozására irányuló azzal a megállapításával sem, hogy  a
        saját  halálról való döntés (IV. rész 6.1. pont) - miként  az
        öngyilkosság  is  - az önrendelkezési jog  része.  Az  emberi
        méltósághoz   való   jogból,  illetve  az  abból   levezetett
        önrendelkezési  jogból nem következik a saját  halálról  való
        döntés  joga, sem pedig öngyilkosság elkövetéséhez való  jog;
        ilyen jogok nem léteznek.
        Nem   az   önrendelkezési  jogból  következik  az,  hogy   az
        öngyilkosságot    elkövetőket    nem    érhetik     hátrányos
        intézkedések, hanem abból, hogy az öngyilkosság  olyan  jogon
        kívüli  szituáció,  amelyet  a jog  nem  büntet,  de  nem  is
        támogathat.
        A  többségi  határozat ebben az összefüggésben tévesen  hívja
        fel  az állam világnézeti semlegességének elvét, amikor  arra
        hivatkozik,   hogy   a   világnézeti  szempontból   semleges,
        alkotmányos  alapokon  álló  jogrendszer  sem  helyeslő,  sem
        helytelenítő  álláspontot nem foglalhat  el  az  ember  saját
        életének  befejezését elhatározó döntésével kapcsolatban.  Az
        allam  semlegessége  semmiképpen  nem  zárja  ki  azt,   hogy
        alapvető, az Alkotmányban is megnyilvánuló értékek  és  jogok
        iránt   elkötelezett  legyen;  az  állam  igenis  elfoglalhat
        határozott álláspontot az élet mellett, sőt köteles  az  élet
        mellett állást foglalni.

        Az  élethez való jog elfogadhatatlan relativizálását jelentik
        ezért   az  olyan  megfogalmazások,  melyek  az  eutanáziával
        kapcsolatos döntés kulturális kötöttségére utalnak  (pl.  VI.
        rész  3.  pont),  és  azt sugallják,  hogy  az  életről  való
        gondolkodás a jövőben alapvetően megváltozhat. Az  élet  jogi
        védelme   a  jövőben  tágulhat  (így  a  méhmagzat   jogainak
        teljesebb   elismerésének  irányában),  azonban  határozottan
        gátat  kell  szabni  minden  olyan  megközelítésnek,  mely  -
        formálisan  az  önrendelkezési  jogra  vagy  más  jogokra,  a
        gyakorlatban   azonban  esetleg  gazdasági   érdekekre   való
        hivatkozással  -  az élet védettségének csökkenéséhez  vezet.
        Beláthatatlan  következményekkel járna, ha csak  résnyire  is
        ajtót  nyitna a jogalkotó az "értékes" és a "kevésbé értékes"
        élet közötti különbségtétel előtt.

        Az   Alkotmány  az  élethez  való  jogot  védi.   Az   emberi
        méltósághoz   való  jogból,  illetve  az  abból  eredeztetett
        önrendelkezési jogból nem vezethető le sem a más személy keze
        általi, sem az állam segítségével történő elhalálozáshoz való
        jog,  és a "méltó halálhoz való jog" sem, hanem csak az, hogy
        a    betegeknek   lehetőséget   kell   biztosítani   bizonyos
        beavatkozások   meghatározott  feltételek   mellett   történő
        visszautasításához.
        Úgy  gondolom,  hogy  az önrendelkezési  jog  érvényesülésére
        vonatkozó törvényi szabályozás területén a még alkotmányos és
        a már alkotmányellenes szabályozás közötti határvonal egyszer
        s  mindenkorra adott. Az a szabályozás alkotmányos,  amely  a
        tájékozott,   személyes,   minden   külső   kényszertől    és
        befolyástól  mentes, szabad döntés lehetőségét  biztosítja  a
        visszautasításról. A kezelésnek az ilyen visszautasítása  nem
        a  halált  idézi  elő, hanem elfogadja, hogy  nem  tudja  azt
        megakadályozni. Ami ennél többet jelent a vizsgált körben, az
        alkotmányellenes,  mert  az Alkotmány  az  élethez  való  jog
        korlátozását kizárja. A halálos betegek és haldoklók  élettől
        való   szándékos   megfosztása,  bármilyen  cselekedet   vagy
        mulasztás,  amelynek  célja, hogy közvetlenül  vagy  közvetve
        halált okozzon, tilos kell hogy maradjon.

        A   fentiekre  tekintettel,  álláspontom  szerint  az  emberi
        méltósághoz   való   jog  érvényesülése   szempontjából   nem
        szükséges  a  kezelés visszautasításának  jogát  az  Eütv-ben
        jelenleg meglévőhöz képest kiterjesztőbben szabályozni.

        Budapest, 2003. április 28.
                                   Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
                                                        alkotmánybíró
        Dr.  Holló  András  alkotmánybíró  párhuzamos  indokolása  és
        különvéleménye

                                      I.

        1.  Egyetértek a határozat rendelkező részének 1.2.4.  és  5.
        pontjaival, valamint e pontokhoz kapcsolódó indokolásokkal.

        A  határozat rendelkező részének 1. pontjában elutasítja  azt
        az  indítványt,  amely  szerint az  Eütv.  alkotmányellenesen
        korlátozza  a  gyógyíthatatlan betegek  önrendelkezési  jogát
        azáltal,  hogy  nem  teszi lehetővé  számukra  életük  orvosi
        segítséggel történő befejezését.
        A   határozat   rendelkező  részének  1.   pontjához   fűzött
        indokolással kapcsolatban - részben azon túl - az  alábbiakat
        jegyzem meg.

        2.   Az   Alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata  szerint   az
        Alkotmánybíróság  akkor  is  megállapítja  az  alkotmánysértő
        mulasztást,  ha  a  vizsgált  szabályozás  -  tartalmilag   -
        alkotmánysértő  módon  hiányos,  azaz  nem  tartalmaz   olyan
        garanciális  szabályokat, amelyek az Alkotmányból közvetlenül
        levezethetők.  [22/1995. (III. 31.) AB határozat,  ABH  1995,
        108, 113; 2/2000. (II. 25.) AB határozat, ABH 2000, 25. 33.]
        A határozat megállapítása szerint "...a gyógyíthatatlan betegek
        önrendelkezési  jogának  érvényesülésére  vonatkozó  törvényi
        szabályozás    területén   a   még   alkotmányos    és    már
        alkotmányellenes szabályozás közötti határvonal nem egyszer s
        mindenkorra  adott;  az  ismeretek  szintje,  az  intézmények
        állapota,   fejlettsége-fejletlensége  és  egy  sor   további
        tényező   befolyással   lehet  a  kérdés   alkotmányosságának
        megítélésére." (V.3.pont)

        Álláspontom  szerint  az  Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdésében
        deklarált  emberi  méltósághoz való jogból,  ezen  belül:  az
        alkotmánybírósági      gyakorlat     által      kiértelmezett
        önrendelkezési  jogból  kényszerítően  következik  a  passzív
        eutanázia (a visszautasítási jog) törvényi biztosítása. Ennek
        hiányában  -  az Alkotmánybíróság gyakorlata  alapján  -  meg
        kellett   volna   állapítani  a  törvényhozás  alkotmánysértő
        mulasztását.    Az    élet   méltó   befejezésére    irányuló
        önrendelkezési  jognak ennél szélesebb értelmezése  az  állam
        objektív   életvédelmi  kötelezettségének,  e   kötelezettség
        mértékének,   határának   és  tartalmának   meghatározása   a
        törvényhozó   mérlegelésétől  függ.  Az  önrendelkezési   jog
        jelenlegi alkotmányos igazolása - határának megvonása  -  nem
        zárja  ki  az önrendelkezési jog - pro futuro - alkotmányosan
        lehetséges,  megfelelő  garanciákkal  biztosított   szélesebb
        értelmezését.  Az  önrendelkezési jog  alkotmányjogi  fogalma
        ugyanis  nem  szűkíthető  le  az önrendelkező  "aktív"  és  a
        rendelkezéssel  érintett fél kizárólag "passzív"  magatartási
        viszonyára.  Az  anya önrendelkezési joga  alkotmányosságának
        alkotmánybírósági értelmezéséből is következik [48/1998. (XI.
        23.)  AB  határozat, ABH 1998, 333.], hogy az  önrendelkezési
        jogon  alapuló jogviszony, a "rendelkezés" nem csak  a  másik
        fél  passzív magatartását idézheti csak elő, hanem  az  orvos
        tevőleges  segítségét is. (A magzatát megtartani  nem  kívánó
        anya  alkotmányosan elismert önrendelkezési joga kifejezetten
        aktív orvosi beavatkozást eredményez.)

        Az  alkotmánybírósági  gyakorlat ismeri  a  "nem  feltétlenül
        alkotmányellenes" értékelést. [995/B/1990. AB határozat,  ABH
        1993,  515,  523; 35/1991. (X. 23.) AB határozat,  ABH  1991,
        266,  268;  57/1995. (IX. 15.) AB határozat, ABH  1995,  284,
        286.] Az Alkotmánybíróság több határozatában utalt arra, hogy
        a  törvényhozó  mérlegelési  körébe  tartozik  a  szabályozás
        bővítése      "eshetőlegesen      alkotmányos"      irányban.
        Következésképpen,  ami nem feltétlenül alkotmányellenes  -  a
        pro   futuro  szabályozást  illetően  -,  az  az  alkotmányos
        szabályozás  lehetséges tartományát is  jelentheti.  Az  élet
        méltó  befejezésére  irányuló  önrendelkezési  jog  jelenlegi
        alkotmányos     határa    (az    alkotmánysértő     mulasztás
        elutasításával)   nem   zárja  ki,  nem   teszi   feltétlenül
        alkotmányellenessé az önrendelkezési jog esetleges,  jövőbeni
        tágabb   értelmezését.   Ennek   eldöntése   a   törvényhozás
        szabadságába tartozik.

                                      II.

        1.  Nem  értek egyet a határozat rendelkező része  3.  és  6.
        pontjával  és  a hozzájuk tartozó indokolással.  A  felhívott
        törvényi    és    ezekkel    szoros    összefüggésben    lévő
        Kormányrendelet rendelkezéseit meg kellett volna semmisíteni.

        2.   Az  Alkotmánybíróságnak  az  ellenőrzött  (demokratikus)
        közhatalomgyakorlás garanciának meghatározása mellett  fontos
        funkciója az egyén önmeghatározásának, meggyőződése  szerinti
        életvitele   alapvető  jogi  feltételeinek  biztosítása.   Az
        alapjogok   deklarálása  (biztosítása)  az  emberi   méltóság
        megőrzésének  szolgálatában  áll.  Ezáltal  válik  az  emberi
        méltósághoz  való  jog  minden  más  jog  (alapjog)  lényeges
        tartalmának részévé.
        Az  Alkotmány  54.  §-ából  az következik,  hogy  mindenkinek
        legszemélyesebb  joga az önmegvalósítás,  az  önértékelés  és
        ezen belül saját életéről, életének alakításáról való döntés.
        E  folyamatot  vezérlő belső meggyőződés az  emberi  méltóság
        része,  olyan tartomány, amely nem állhat sem az  állam,  sem
        más  kényszerítő hatalom alatt: az érinthetetlen  lényeg.  Ez
        fakad   az   élethez  és  az  emberi  méltósághoz  való   jog
        egységéből, oszthatatlanságából.

        Az  emberi méltóság abszolút jellegű tartalmát a minden ember
        egyenlő  méltósága  testesíti  meg  [35/1995.  (VI.  2.)   AB
        határozat, ABH 1995, 163, 166.]. Az emberi méltóság abszolút,
        korlátozhatatlan jogából levezett önrendelkezési jog [8/1990.
        (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990, 42, 45.] - tartalma szerint
        - eltérő hangsúllyal, szereppel kell, hogy érvényesüljön.
        Az  önrendelkezési jog súlyát, szerepét tartalmi irányultsága
        határozza meg. A házasságkötés szabadsága [19/1992. (I.  30.)
        AB  határozat,  ABH  1992, 115.] a fél perbeli  részvételével
        kapcsolatos   rendelkezési  jog  [22/1992.   (IV.   10.)   AB
        határozat, ABH 1992, 122.], valamint a pernyertességből folyó
        rendelkezési jog [4/1998. (III. 1.) AB határozat,  ABH  1998,
        41.]  nyilván  más szerepét, súlyát jelenti az önrendelkezési
        jog   érvényesülésének,  mint  az  élet  méltó   befejezésére
        irányuló önrendelkezési jog.

        Az  Alkotmánybíróságnak  a  véleménynyilvánításhoz  való  jog
        kiemelt  kezeléséhez  hasonlóan, az élet  méltó  befejezésére
        irányuló  önrendelkezési  jog tekintetében  is  -  úgyszintén
        kiemelt  szerepére - figyelembe veendő a korábban alkalmazott
        mérce:  e  jogot korlátozó törvényeket is "megszorítóan  kell
        értelmezni." [30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992,  167,
        178.]  Az  élet  méltó  befejezésére irányuló  önrendelkezési
        jogként  az  1997. évi CLIV. törvény (Eütv.)  által  elismert
        passzív eutanáziának az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerinti
        védelmét   ebben   az   összefüggésben   tartom   indokoltnak
        értelmezni.

        3.    A    passzív   eutanázia   az   életfenntartó   kezelés
        visszautasítása   az   élet   méltó   befejezésére   irányuló
        önrendelkezési  jog  (a  továbbiakban:  önrendelkezési   jog)
        alkotmányosan  igazolt tartománya. Szélesebb  értelemben:  az
        önrendelkezési   jog   egyben   választást   is   jelent    a
        visszautasítás  jogának érvényesítése vagy  az  életfenntartó
        kezelés   igénylése   között.  Az  élet  megtartásával   járó
        méltóságsérelem,    e   veszteség   megítélése    az    egyén
        önrendelkezési jogának része.

        Az  ügyet  alapjaiban eldöntő kérdés tehát az, hogy az  állam
        tiszteletben   tartja-e   az  önrendelkezési   jog   lényeges
        tartalmát, azt szükséges és arányos mértékben korlátozza  -e.
        A  probléma  eldöntéséhez - az állam életvédelmi oldaláról  -
        tisztázásra  szorul,  hogy  a passzív  eutanázia  ismertetett
        formájában  az  állam  életvédelmi  kötelezettségének  mi   a
        tartalma:

            a)   az  önrendelkezési  jog  érvényesítéséhez  szükséges
        garanciák     biztosítása    azért,    hogy    olyan     jogi
        feltételrendszert  alakítson ki,  amelyben  az  önrendelkezés
        (mindenki  más) befolyásától függetlenül tudjon  érvényesülni
        (az esetleges visszaélések megakadályozása céljából), vagy

            b)  az  állam életvédelmi kötelezettsége ettől  több:  az
        állam életvédelmi kötelezettségének ellensúlyt kell-e képezni
        az önrendelkezéssel szemben.

        4.  Az önrendelkezési jog korlátozásának alkotmányosságát  az
        Alkotmánybíróság    által   kimunkált   "szükségességi"    és
        "arányossági" mérce alapján kell megvizsgálni.
        Az  önrendelkezési jog objektív intézményvédelmi oldala -  az
        Alkotmánybíróság értelmezése alapján [64/1991. (XII. 17.)  AB
        határozat, ABH 1991, 297, 302-303.] - az állam alapjogvédelmi
        kötelezettsége, amely arra irányul (mivel itt az egyén életét
        nem  másokkal  szemben kell megvédeni),  hogy  biztosítsa  az
        alapjog  (önrendelkezési  jog) tényleges  érvényesülését.  Az
        államnak  garantálnia kell a jog érvényesülésének garanciális
        feltételeit,  a visszaélések lehetőségének elhárítását,  hogy
        valóban  az  érintettek rendelkezzenek  saját  életük  utolsó
        stádiuma felett.

        A  passzív eutanáziának az Eütv.-ben szabályozott eljárása, a
        határozatban  is  felhívott rendelkezések  szükségtelenül  és
        aránytalanul    korlátozzák    a    gyógyíthatatlan     beteg
        önrendelkezési     jogát,     az    életfenntartó     kezelés
        visszautasítását:

            a)  Az  Eütv. 20. § (3) bekezdése a visszautasítás  jogát
        az  olyan  súlyos betegségben szenvedők esetében  biztosítja,
        amely  betegség gyógyíthatatlan és rövid időn belül  halálhoz
        vezet.  A  "rövid  időn  belül"  kitétel  olyan  határozatlan
        fogalom,   amely  értelmezési  nehézségeket,  adott   esetben
        önkényes  értelmezést is eredményezhet.  Az  Alkotmánybíróság
        több  határozatában,  az  Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében
        deklarált  jogállamiságból levezetett  jogbiztonság  lényeges
        részének    értelmezte   a   normavilágosság   követelményét.
        [11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 84;  26/1992.
        (IV. 30.) AB határozat, ABH 1992, 135, 142.]
        A  hivatkozott  kitétel  az  értelmezési  nehézségek  mellett
        indokolatlanul   kizárja   az   önrendelkezési    jogból    a
        gyógyíthatatlan  és emiatt halálhoz vezető betegségben,  nagy
        fájdalmakat  elviselve szenvedőket. (Az orvostudomány  remélt
        fejlődését,   a   gyógyíthatatlan  betegségek   gyógyíthatóvá
        válásának    indokolt   szempontját,   mint   feltételt    az
        önrendelkezési  jog alkotmányos tartalma  szempontjából  -  a
        várható eredmény időbeli bizonytalansága miatt - nem indokolt
        figyelembe venni.).
           
            b)  Az Eütv. 20. § (4) bekezdése szerint, annak ellenére,
        hogy  írásban  - az Eütv. 20. § (2) bekezdésének  előírásának
        megfelelően   -   a   beteg  nyilatkozott  a   visszautasítás
        tárgyában, a törvényhozó mintegy automatikusan kétségbe vonva
        a  beteg  belátási  képességét,  háromtagú  orvosi  bizottság
        vizsgálatát,  aktív  szerepét írja elő. A  belátási  képesség
        automatikus  kétségbevonására  utal  a  hivatkozott  törvényi
        rendelkezés  azon kitétele, miszerint a bizottsági  vizsgálat
        elutasítása a beteg korábban tett [Eütv. 20. § (2)  bekezdés]
        visszautasító  nyilatkozatát,  rendelkezési  jogát   semmissé
        nyilvánítja. Amennyiben az orvosi bizottság egyhangú  döntése
        igazolja a törvényi feltételeket [Eütv. 20. § (3) bekezdését]
        a  betegnek az orvosi bizottság nyilatkozatát követően  három
        napon  belül, két tanú előtt ismételten ki kell nyilvánítania
        a  kezelés visszautasítását. A törvény erejénél fogva történő
        bizottsági  kirendelés  helyett elégséges  lenne  a  belátási
        képesség  "kétség  esetén" törvényi feltételének  beiktatása,
        ami  itt  -  szemben a később részletezendő Eütv. 23.  §  (1)
        bekezdésével  -  szükséges és arányos  korlátozása  lenne  az
        önrendelkezési jognak.

        A    beteg    újbóli    nyilatkozatra   kötelezése    viszont
        szükségtelenül korlátozza önrendelkezési jogát.

             c)  Az  Eütv.  20. (7) bekezdésének alkotmányosságát  az
        indítványozó  nem kifogásolta. Az Alkotmánybíróság  állandóan
        követett gyakorlata [3/1992. (I. 23.) AB határozat, ABH 1992,
        329,  330;  25/1993. (IV. 23.) AB határozat, ABH  1993,  188,
        193;  10/2001. (IV. 12.) AB határozat, ABH 2001, 123.  149.],
        hogy  a  sérelmezett jogszabályi rendelkezésekkel tartalmilag
        szorosan  összefüggő  rendelkezéseket  is  vizsgálata  körébe
        vonja. A hivatkozott (7) bekezdés szerint, ha minden törvényi
        feltételnek  megfelel a beteg rendelkezése  a  visszautasítás
        tárgyában,   akkor   is   "meg  kell  kísérelni"   döntésének
        megváltoztatását. Ez a rendelkezés lényegében figyelmen kívül
        hagyja,   nem  értékeli  alkotmányos  alapjogként   a   beteg
        önrendelkezési jogát; e jog lényeges tartalmának korlátozását
        jelenti, ezért alkotmánysértő.

             d)  Hasonlóképpen az alapjogi tartalom  törvényi  szintű
        relativizálása az Eütv. 23. § (1) bekezdése, amely  a  20.  §
        (3)   bekezdésére   hivatkozva  mintegy   elvont,   parttalan
        értelmezést lehetővé tevő kitételként fogalmazza meg, hogy  a
        hivatkozott      törvényi     rendelkezéseknek      megfelelő
        vnrendelkezési  jog érvényesülésére "csak  abban  az  esetben
        kerülhet  sor, ha a beteg erre irányuló akarata világosan  és
        meggyőző módon kideríthető. Kétség esetén a beteg később tett
        nyilatkozatát kell figyelembe venni."
        A  hivatkozott törvényi rendelkezés idézett első  mondata  az
        önrendelkezési  jog  súlyos  korlátozása.  Az  Eütv.  szerint
        szabályosan  (nem alkotmányosan!) lefolytatott eljárási  rend
        éppen  a  törvény  szándéka szerinti  "világos  és  meggyőző"
        akarat-kijelentés   megalapozását   szolgálja.   Az   idézett
        rendelkezés  éppen  ezt  az eljárást  relativizálja,  mintegy
        "félreteszi" és újraindítja.
        A   második  mondat  nehezen  értelmezhető,  mivel  a   beteg
        nyilatkozatát  bármikor  visszavonhatja.  [Eütv.  20.  §  (4)
        bekezdés utolsó mondat]

        5. Összegezve megállapítható:

        Az  Eütv.  hivatkozott rendelkezései jelentős,  alkotmányosan
        nem   indokolható   ellensúlyt  képezve,  szükségtelenül   és
        aránytalanul korlátozzák az élet méltó befejezésére  irányuló
        önrendelkezési  jogot,  ezáltal  kiüresítve  annak   lényeges
        tartalmát.
        Az  állam  objektív életvédelmi kötelezettségének  (az  Eütv.
        koncepciójának) arra kell irányulnia, hogy az  önrendelkezési
        jog befolyástól mentesen - alkotmányosan szükséges korlátozás
        mellett  -  az  érvényesülését biztosító jogi eljárás  útján,
        valóságos jogként nyerjen elismerést.

        Mindezekre tekintettel az Eütv. alkotmánysértő 20. § (3), (4)
        és   (7)   bekezdését,  valamint  az  ehhez  kapcsolódó,   az
        alkotmánysértő (3) bekezdésre utaló 20. § (1)  bekezdését  az
        utalás tekintetében pro futuro meg kellett volna semmisíteni.
        Hasonlóképpen megsemmisítendő lett volna a Kormányrendeletnek
        a  határozat  rendelkező része 6. pontjában  felhívott  -  az
        Eütv.  általam  alkotmánysértőnek  minősített  rendelkezéseit
        végrehajtó   -   nem  minden  vonatkozásában   alkotmánysértő
        rendelkezései is.

        Az    Alkotmánybíróság    állandó   gyakorlata,    hogy    az
        alkotmánysértő  rendelkezésekkel szoros  összefüggésben  lévő
        nem alkotmánysértő rendelkezések is megsemmisítésre kerülnek,
        ha   a   fennmaradó   jogszabályi  rendelkezések   önmagukban
        elvesztik   szabályozó  funkciójukat.  Ebben  az  esetben   a
        vizsgált jogterület - a megsemmisített alkotmánysértő és  nem
        alkotmánysértő  szabályok miatt -,  az  Alkotmány  2.  §  (1)
        bekezdéséből  fakadó  alkotmányos követelményre  tekintettel,
        komplex  újraszabályozást igényel. [33/1990.  (XII.  26.)  AB
        határozat,  ABH  1990,  191,  196;  16/1995.  (III.  13.)  AB
        határozat, ABH 1995, 464, 466.]

        Budapest, 2003. április 28.
                                                     Dr. Holló András
                                                        alkotmánybíró

        A párhuzamos indokoláshoz és a különvéleményhez csatlakozom.
                                                 Dr. Kukorelli István
                                                        alkotmánybíró
          Dr.  Holló  András  alkotmánybíró  párhuzamos  indokolása  és
          különvéleménye

                                        I.

          1.  Egyetértek a határozat rendelkező részének 1.2.4.  és  5.
          pontjaival, valamint e pontokhoz kapcsolódó indokolásokkal.

          A  határozat rendelkező részének 1. pontjában elutasítja  azt
          az  indítványt,  amely  szerint az  Eütv.  alkotmányellenesen
          korlátozza  a  gyógyíthatatlan betegek  önrendelkezési  jogát
          azáltal,  hogy  nem  teszi lehetővé  számukra  életük  orvosi
          segítséggel történő befejezését.
          A   határozat   rendelkező  részének  1.   pontjához   fűzött
          indokolással kapcsolatban - részben azon túl - az  alábbiakat
          jegyzem meg.

          2.   Az   Alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata  szerint   az
          Alkotmánybíróság  akkor  is  megállapítja  az  alkotmánysértő
          mulasztást,  ha  a  vizsgált  szabályozás  -  tartalmilag   -
          alkotmánysértő  módon  hiányos,  azaz  nem  tartalmaz   olyan
          garanciális  szabályokat, amelyek az Alkotmányból közvetlenül
          levezethetők.  [22/1995. (III. 31.) AB határozat,  ABH  1995,
          108, 113; 2/2000. (II. 25.) AB határozat, ABH 2000, 25. 33.]
          A határozat megállapítása szerint "...a gyógyíthatatlan betegek
          önrendelkezési  jogának  érvényesülésére  vonatkozó  törvényi
          szabályozás    területén   a   még   alkotmányos    és    már
          alkotmányellenes szabályozás közötti határvonal nem egyszer s
          mindenkorra  adott;  az  ismeretek  szintje,  az  intézmények
          állapota,   fejlettsége-fejletlensége  és  egy  sor   további
          tényező   befolyással   lehet  a  kérdés   alkotmányosságának
          megítélésére." (V.3.pont)

          Álláspontom  szerint  az  Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdésében
          deklarált  emberi  méltósághoz való jogból,  ezen  belül:  az
          alkotmánybírósági      gyakorlat     által      kiértelmezett
          önrendelkezési  jogból  kényszerítően  következik  a  passzív
          eutanázia (a visszautasítási jog) törvényi biztosítása. Ennek
          hiányában  -  az Alkotmánybíróság gyakorlata  alapján  -  meg
          kellett   volna   állapítani  a  törvényhozás  alkotmánysértő
          mulasztását.    Az    élet   méltó   befejezésére    irányuló
          önrendelkezési  jognak ennél szélesebb értelmezése  az  állam
          objektív   életvédelmi  kötelezettségének,  e   kötelezettség
          mértékének,   határának   és  tartalmának   meghatározása   a
          törvényhozó   mérlegelésétől  függ.  Az  önrendelkezési   jog
          jelenlegi alkotmányos igazolása - határának megvonása  -  nem
          zárja  ki  az önrendelkezési jog - pro futuro - alkotmányosan
          lehetséges,  megfelelő  garanciákkal  biztosított   szélesebb
          értelmezését.  Az  önrendelkezési jog  alkotmányjogi  fogalma
          ugyanis  nem  szűkíthető  le  az önrendelkező  "aktív"  és  a
          rendelkezéssel  érintett fél kizárólag "passzív"  magatartási
          viszonyára.  Az  anya önrendelkezési joga  alkotmányosságának
          alkotmánybírósági értelmezéséből is következik [48/1998. (XI.
          23.)  AB  határozat, ABH 1998, 333.], hogy az  önrendelkezési
          jogon  alapuló jogviszony, a "rendelkezés" nem csak  a  másik
          fél  passzív magatartását idézheti csak elő, hanem  az  orvos
          tevőleges  segítségét is. (A magzatát megtartani  nem  kívánó
          anya  alkotmányosan elismert önrendelkezési joga kifejezetten
          aktív orvosi beavatkozást eredményez.)

          Az  alkotmánybírósági  gyakorlat ismeri  a  "nem  feltétlenül
          alkotmányellenes" értékelést. [995/B/1990. AB határozat,  ABH
          1993,  515,  523; 35/1991. (X. 23.) AB határozat,  ABH  1991,
          266,  268;  57/1995. (IX. 15.) AB határozat, ABH  1995,  284,
          286.] Az Alkotmánybíróság több határozatában utalt arra, hogy
          a  törvényhozó  mérlegelési  körébe  tartozik  a  szabályozás
          bővítése      "eshetőlegesen      alkotmányos"      irányban.
          Következésképpen,  ami nem feltétlenül alkotmányellenes  -  a
          pro   futuro  szabályozást  illetően  -,  az  az  alkotmányos
          szabályozás  lehetséges tartományát is  jelentheti.  Az  élet
          méltó  befejezésére  irányuló  önrendelkezési  jog  jelenlegi
          alkotmányos     határa    (az    alkotmánysértő     mulasztás
          elutasításával)   nem   zárja  ki,  nem   teszi   feltétlenül
          alkotmányellenessé az önrendelkezési jog esetleges,  jövőbeni
          tágabb   értelmezését.   Ennek   eldöntése   a   törvényhozás
          szabadságába tartozik.

                                        II.

          1.  Nem  értek egyet a határozat rendelkező része  3.  és  6.
          pontjával  és  a hozzájuk tartozó indokolással.  A  felhívott
          törvényi    és    ezekkel    szoros    összefüggésben    lévő
          Kormányrendelet rendelkezéseit meg kellett volna semmisíteni.

          2.   Az  Alkotmánybíróságnak  az  ellenőrzött  (demokratikus)
          közhatalomgyakorlás garanciának meghatározása mellett  fontos
          funkciója az egyén önmeghatározásának, meggyőződése  szerinti
          életvitele   alapvető  jogi  feltételeinek  biztosítása.   Az
          alapjogok   deklarálása  (biztosítása)  az  emberi   méltóság
          megőrzésének  szolgálatában  áll.  Ezáltal  válik  az  emberi
          méltósághoz  való  jog  minden  más  jog  (alapjog)  lényeges
          tartalmának részévé.
          Az  Alkotmány  54.  §-ából  az következik,  hogy  mindenkinek
          legszemélyesebb  joga az önmegvalósítás,  az  önértékelés  és
          ezen belül saját életéről, életének alakításáról való döntés.
          E  folyamatot  vezérlő belső meggyőződés az  emberi  méltóság
          része,  olyan tartomány, amely nem állhat sem az  állam,  sem
          más  kényszerítő hatalom alatt: az érinthetetlen  lényeg.  Ez
          fakad   az   élethez  és  az  emberi  méltósághoz  való   jog
          egységéből, oszthatatlanságából.

          Az  emberi méltóság abszolút jellegű tartalmát a minden ember
          egyenlő  méltósága  testesíti  meg  [35/1995.  (VI.  2.)   AB
          határozat, ABH 1995, 163, 166.]. Az emberi méltóság abszolút,
          korlátozhatatlan jogából levezett önrendelkezési jog [8/1990.
          (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990, 42, 45.] - tartalma szerint
          - eltérő hangsúllyal, szereppel kell, hogy érvényesüljön.
          Az  önrendelkezési jog súlyát, szerepét tartalmi irányultsága
          határozza meg. A házasságkötés szabadsága [19/1992. (I.  30.)
          AB  határozat,  ABH  1992, 115.] a fél perbeli  részvételével
          kapcsolatos   rendelkezési  jog  [22/1992.   (IV.   10.)   AB
          határozat, ABH 1992, 122.], valamint a pernyertességből folyó
          rendelkezési jog [4/1998. (III. 1.) AB határozat,  ABH  1998,
          41.]  nyilván  más szerepét, súlyát jelenti az önrendelkezési
          jog   érvényesülésének,  mint  az  élet  méltó   befejezésére
          irányuló önrendelkezési jog.

          Az  Alkotmánybíróságnak  a  véleménynyilvánításhoz  való  jog
          kiemelt  kezeléséhez  hasonlóan, az élet  méltó  befejezésére
          irányuló  önrendelkezési  jog tekintetében  is  -  úgyszintén
          kiemelt  szerepére - figyelembe veendő a korábban alkalmazott
          mérce:  e  jogot korlátozó törvényeket is "megszorítóan  kell
          értelmezni." [30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992,  167,
          178.]  Az  élet  méltó  befejezésére irányuló  önrendelkezési
          jogként  az  1997. évi CLIV. törvény (Eütv.)  által  elismert
          passzív eutanáziának az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerinti
          védelmét   ebben   az   összefüggésben   tartom   indokoltnak
          értelmezni.

          3.    A    passzív   eutanázia   az   életfenntartó   kezelés
          visszautasítása   az   élet   méltó   befejezésére   irányuló
          önrendelkezési  jog  (a  továbbiakban:  önrendelkezési   jog)
          alkotmányosan  igazolt tartománya. Szélesebb  értelemben:  az
          önrendelkezési   jog   egyben   választást   is   jelent    a
          visszautasítás  jogának érvényesítése vagy  az  életfenntartó
          kezelés   igénylése   között.  Az  élet  megtartásával   járó
          méltóságsérelem,    e   veszteség   megítélése    az    egyén
          önrendelkezési jogának része.

          Az  ügyet  alapjaiban eldöntő kérdés tehát az, hogy az  állam
          tiszteletben   tartja-e   az  önrendelkezési   jog   lényeges
          tartalmát, azt szükséges és arányos mértékben korlátozza  -e.
          A  probléma  eldöntéséhez - az állam életvédelmi oldaláról  -
          tisztázásra  szorul,  hogy  a passzív  eutanázia  ismertetett
          formájában  az  állam  életvédelmi  kötelezettségének  mi   a
          tartalma:

              a)   az  önrendelkezési  jog  érvényesítéséhez  szükséges
          garanciák     biztosítása    azért,    hogy    olyan     jogi
          feltételrendszert  alakítson ki,  amelyben  az  önrendelkezés
          (mindenki  más) befolyásától függetlenül tudjon  érvényesülni
          (az esetleges visszaélések megakadályozása céljából), vagy

              b)  az  állam életvédelmi kötelezettsége ettől  több:  az
          állam életvédelmi kötelezettségének ellensúlyt kell-e képezni
          az önrendelkezéssel szemben.

          4.  Az önrendelkezési jog korlátozásának alkotmányosságát  az
          Alkotmánybíróság    által   kimunkált   "szükségességi"    és
          "arányossági" mérce alapján kell megvizsgálni.
          Az  önrendelkezési jog objektív intézményvédelmi oldala -  az
          Alkotmánybíróság értelmezése alapján [64/1991. (XII. 17.)  AB
          határozat, ABH 1991, 297, 302-303.] - az állam alapjogvédelmi
          kötelezettsége, amely arra irányul (mivel itt az egyén életét
          nem  másokkal  szemben kell megvédeni),  hogy  biztosítsa  az
          alapjog  (önrendelkezési  jog) tényleges  érvényesülését.  Az
          államnak  garantálnia kell a jog érvényesülésének garanciális
          feltételeit,  a visszaélések lehetőségének elhárítását,  hogy
          valóban  az  érintettek rendelkezzenek  saját  életük  utolsó
          stádiuma felett.

          A  passzív eutanáziának az Eütv.-ben szabályozott eljárása, a
          határozatban  is  felhívott rendelkezések  szükségtelenül  és
          aránytalanul    korlátozzák    a    gyógyíthatatlan     beteg
          önrendelkezési     jogát,     az    életfenntartó     kezelés
          visszautasítását:

              a)  Az  Eütv. 20. § (3) bekezdése a visszautasítás  jogát
          az  olyan  súlyos betegségben szenvedők esetében  biztosítja,
          amely  betegség gyógyíthatatlan és rövid időn belül  halálhoz
          vezet.  A  "rövid  időn  belül"  kitétel  olyan  határozatlan
          fogalom,   amely  értelmezési  nehézségeket,  adott   esetben
          önkényes  értelmezést is eredményezhet.  Az  Alkotmánybíróság
          több  határozatában,  az  Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében
          deklarált  jogállamiságból levezetett  jogbiztonság  lényeges
          részének    értelmezte   a   normavilágosság   követelményét.
          [11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 84;  26/1992.
          (IV. 30.) AB határozat, ABH 1992, 135, 142.]
          A  hivatkozott  kitétel  az  értelmezési  nehézségek  mellett
          indokolatlanul   kizárja   az   önrendelkezési    jogból    a
          gyógyíthatatlan  és emiatt halálhoz vezető betegségben,  nagy
          fájdalmakat  elviselve szenvedőket. (Az orvostudomány  remélt
          fejlődését,   a   gyógyíthatatlan  betegségek   gyógyíthatóvá
          válásának    indokolt   szempontját,   mint   feltételt    az
          önrendelkezési  jog alkotmányos tartalma  szempontjából  -  a
          várható eredmény időbeli bizonytalansága miatt - nem indokolt
          figyelembe venni.).
             
              b)  Az Eütv. 20. § (4) bekezdése szerint, annak ellenére,
          hogy  írásban  - az Eütv. 20. § (2) bekezdésének  előírásának
          megfelelően   -   a   beteg  nyilatkozott  a   visszautasítás
          tárgyában, a törvényhozó mintegy automatikusan kétségbe vonva
          a  beteg  belátási  képességét,  háromtagú  orvosi  bizottság
          vizsgálatát,  aktív  szerepét írja elő. A  belátási  képesség
          automatikus  kétségbevonására  utal  a  hivatkozott  törvényi
          rendelkezés  azon kitétele, miszerint a bizottsági  vizsgálat
          elutasítása a beteg korábban tett [Eütv. 20. § (2)  bekezdés]
          visszautasító  nyilatkozatát,  rendelkezési  jogát   semmissé
          nyilvánítja. Amennyiben az orvosi bizottság egyhangú  döntése
          igazolja a törvényi feltételeket [Eütv. 20. § (3) bekezdését]
          a  betegnek az orvosi bizottság nyilatkozatát követően  három
          napon  belül, két tanú előtt ismételten ki kell nyilvánítania
          a  kezelés visszautasítását. A törvény erejénél fogva történő
          bizottsági  kirendelés  helyett elégséges  lenne  a  belátási
          képesség  "kétség  esetén" törvényi feltételének  beiktatása,
          ami  itt  -  szemben a később részletezendő Eütv. 23.  §  (1)
          bekezdésével  -  szükséges és arányos  korlátozása  lenne  az
          önrendelkezési jognak.

          A    beteg    újbóli    nyilatkozatra   kötelezése    viszont
          szükségtelenül korlátozza önrendelkezési jogát.

               c)  Az  Eütv.  20. (7) bekezdésének alkotmányosságát  az
          indítványozó  nem kifogásolta. Az Alkotmánybíróság  állandóan
          követett gyakorlata [3/1992. (I. 23.) AB határozat, ABH 1992,
          329,  330;  25/1993. (IV. 23.) AB határozat, ABH  1993,  188,
          193;  10/2001. (IV. 12.) AB határozat, ABH 2001, 123.  149.],
          hogy  a  sérelmezett jogszabályi rendelkezésekkel tartalmilag
          szorosan  összefüggő  rendelkezéseket  is  vizsgálata  körébe
          vonja. A hivatkozott (7) bekezdés szerint, ha minden törvényi
          feltételnek  megfelel a beteg rendelkezése  a  visszautasítás
          tárgyában,   akkor   is   "meg  kell  kísérelni"   döntésének
          megváltoztatását. Ez a rendelkezés lényegében figyelmen kívül
          hagyja,   nem  értékeli  alkotmányos  alapjogként   a   beteg
          önrendelkezési jogát; e jog lényeges tartalmának korlátozását
          jelenti, ezért alkotmánysértő.

               d)  Hasonlóképpen az alapjogi tartalom  törvényi  szintű
          relativizálása az Eütv. 23. § (1) bekezdése, amely  a  20.  §
          (3)   bekezdésére   hivatkozva  mintegy   elvont,   parttalan
          értelmezést lehetővé tevő kitételként fogalmazza meg, hogy  a
          hivatkozott      törvényi     rendelkezéseknek      megfelelő
          vnrendelkezési  jog érvényesülésére "csak  abban  az  esetben
          kerülhet  sor, ha a beteg erre irányuló akarata világosan  és
          meggyőző módon kideríthető. Kétség esetén a beteg később tett
          nyilatkozatát kell figyelembe venni."
          A  hivatkozott törvényi rendelkezés idézett első  mondata  az
          önrendelkezési  jog  súlyos  korlátozása.  Az  Eütv.  szerint
          szabályosan  (nem alkotmányosan!) lefolytatott eljárási  rend
          éppen  a  törvény  szándéka szerinti  "világos  és  meggyőző"
          akarat-kijelentés   megalapozását   szolgálja.   Az   idézett
          rendelkezés  éppen  ezt  az eljárást  relativizálja,  mintegy
          "félreteszi" és újraindítja.
          A   második  mondat  nehezen  értelmezhető,  mivel  a   beteg
          nyilatkozatát  bármikor  visszavonhatja.  [Eütv.  20.  §  (4)
          bekezdés utolsó mondat]

          5. Összegezve megállapítható:

          Az  Eütv.  hivatkozott rendelkezései jelentős,  alkotmányosan
          nem   indokolható   ellensúlyt  képezve,  szükségtelenül   és
          aránytalanul korlátozzák az élet méltó befejezésére  irányuló
          önrendelkezési  jogot,  ezáltal  kiüresítve  annak   lényeges
          tartalmát.
          Az  állam  objektív életvédelmi kötelezettségének  (az  Eütv.
          koncepciójának) arra kell irányulnia, hogy az  önrendelkezési
          jog befolyástól mentesen - alkotmányosan szükséges korlátozás
          mellett  -  az  érvényesülését biztosító jogi eljárás  útján,
          valóságos jogként nyerjen elismerést.

          Mindezekre tekintettel az Eütv. alkotmánysértő 20. § (3), (4)
          és   (7)   bekezdését,  valamint  az  ehhez  kapcsolódó,   az
          alkotmánysértő (3) bekezdésre utaló 20. § (1)  bekezdését  az
          utalás tekintetében pro futuro meg kellett volna semmisíteni.
          Hasonlóképpen megsemmisítendő lett volna a Kormányrendeletnek
          a  határozat  rendelkező része 6. pontjában  felhívott  -  az
          Eütv.  általam  alkotmánysértőnek  minősített  rendelkezéseit
          végrehajtó   -   nem  minden  vonatkozásában   alkotmánysértő
          rendelkezései is.

          Az    Alkotmánybíróság    állandó   gyakorlata,    hogy    az
          alkotmánysértő  rendelkezésekkel szoros  összefüggésben  lévő
          nem alkotmánysértő rendelkezések is megsemmisítésre kerülnek,
          ha   a   fennmaradó   jogszabályi  rendelkezések   önmagukban
          elvesztik   szabályozó  funkciójukat.  Ebben  az  esetben   a
          vizsgált jogterület - a megsemmisített alkotmánysértő és  nem
          alkotmánysértő  szabályok miatt -,  az  Alkotmány  2.  §  (1)
          bekezdéséből  fakadó  alkotmányos követelményre  tekintettel,
          komplex  újraszabályozást igényel. [33/1990.  (XII.  26.)  AB
          határozat,  ABH  1990,  191,  196;  16/1995.  (III.  13.)  AB
          határozat, ABH 1995, 464, 466.]

          Budapest, 2003. április 28.
                                                       Dr. Holló András
                                                          alkotmánybíró

          A párhuzamos indokoláshoz és a különvéleményhez csatlakozom.
                                                   Dr. Kukorelli István
                                                          alkotmánybíró
          Dr. Bihari Mihály alkotmánybíró különvéleménye

          Nem  értek  egyet azzal, hogy az Alkotmánybíróság a határozat
          rendelkező   részének  3.  pontjában  elutasítja   az   annak
          megállapítására    irányuló    indítványokat,     hogy     az
          egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban:
          Eütv.)   20.   §  (3)  és  (4)  bekezdése  alkotmányellenesen
          korlátozza a gyógyíthatatlan betegeknek az életfenntartó vagy
          életmentő   orvosi  beavatkozás  visszautasítására  vonatkozó
          önrendelkezési jogát.

          Ehhez  kapcsolódóan  nem  értek  egyet  azzal  sem,  hogy  az
          Alkotmánybíróság a határozat rendelkező részének 6. pontjában
          elutasítja az egyes egészségügyi ellátások visszautasításának
          részletes  szabályairól  szóló  117/1998.  (VI.  16.)   Korm.
          rendelet (a továbbiakban: Kormányrendelet) 3. § (3) bekezdése
          alkotmányellenességének megállapítására  és  megsemmisítésére
          irányuló indítványokat.

          Álláspontom  szerint  az Eütv. 20. § (3)  bekezdésének  az  a
          rendelkezése,   mely  szerint  az  életfenntartó,   életmentő
          beavatkozás  csak akkor utasítható vissza, ha a  beteg  olyan
          súlyos betegségben szenved, amely "rövid időn belül" halálhoz
          vezet  "és  gyógyíthatatlan," e  két  idézett  szövegrészében
          alkotmányellenes. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése  kimondja,
          hogy "minden embernek veleszületett joga van az élethez és az
          emberi  méltósághoz, amelyektől senkit nem  lehet  önkényesen
          megfosztani."    Az   Alkotmánybíróság   több   határozatában
          megállapította,  hogy  az  emberi  méltóság  alapjogából   az
          egyének önrendelkezési joga is következik. Az Alkotmány 8.  §
          (2)  bekezdése  pedig  úgy  rendelkezik,  hogy  "az  alapvető
          jogokra   és  kötelességekre  vonatkozó  szabályokat  törvény
          állapítja  meg, alapvető jog lényeges tartalmát  azonban  nem
          korlátozhatja."   Nézetem  szerint  az  Eütv.   20.   §   (3)
          bekezdésének idézett két szövegrésze az önrendelkezéshez való
          jog  lényeges  tartalmának  korlátozását  jelenti,  és  ezért
          alkotmányellenes.

          Ugyanezen  okból  alkotmányellenesek  az  Eütv.  20.  §   (4)
          bekezdésének   azon   rendelkezései,   melyek   alapján    az
          életfenntartó, életmentő kezelések visszautasítására irányuló
          nyilatkozat  csak  akkor érvényes, "ha egy  háromtagú  orvosi
          bizottság  a  beteget megvizsgálja és egybehangzóan,  írásban
          nyilatkozik arról, hogy a beteg döntését annak következményei
          tudatában  hozta meg, [...] továbbá a beteg az orvosi bizottság
          nyilatkozatát követő 3. napon - két tanú előtt  -  ismételten
          kinyilvánítja  a  visszautasításra  irányuló  szándékát."  Az
          előzőekből    következően    alkotmányellenes    az     Eütv.
          végrehajtására kiadott Kormányrendelet 3. § (3) bekezdése is,
          mely  értelmében a háromtagú bizottság nyilatkozata szükséges
          ahhoz,  hogy az életfenntartó, életmentő kezeléseket a  beteg
          visszautasíthassa.  A  bizottságnak - a  betegség  jellegének
          megfelelő - szakorvos tagja arról nyilatkozik, hogy  a  beteg
          olyan  betegségben szenved-e, amely gyógyíthatatlan és  rövid
          belül  halálhoz  vezet, a pszichiáter szakorvos  tagja  pedig
          arról,  hogy  a  beteg rendelkezik-e a döntés  meghozatalához
          szükséges  belátási  képességgel. Az Alkotmánybíróságnak  meg
          kellett  volna  állapítani a hivatkozott  jogszabályi  helyek
          alkotmányellenességét,   és   meg   kellett   volna    azokat
          semmisítenie.

          Elfogadom  a  határozat rendelkező részének  1.  pontját,  de
          megítélésem    szerint,    az    alkotmányos    határmegvonás
          egyértelműsége  szempontjából  pontosabb  lett  volna,  ha  a
          rendelkező  rész  1.  pontja  -  az  indítványokban   foglalt
          kéréssel  szemben  -  egyértelműen  utasította  volna  el  az
          önrendelkezésen  alapuló aktív eutanáziát, a következőképpen:
          "Az  Alkotmánybíróság  azt az indítványt,  amely  szerint  az
          egészségügyről    szóló    1997.    évi     CLIV.     törvény
          alkotmányellenesen   korlátozza  a  gyógyíthatatlan   betegek
          önrendelkezési   jogát  azáltal,  hogy  nem  teszi   lehetővé
          számukra  életük  aktív  orvosi  beavatkozással,  segítséggel
          történő befejezését, elutasítja."

                                        I.
               Az emberi méltóságból fakadó önrendelkezési jog és az
                               eutanázia kapcsolata
                                         
          Az  indítvány  az  Alkotmány 54. § (1)  bekezdésében  foglalt
          emberi méltósághoz való jog részét képező önrendelkezési  jog
          olyan  területének az értelmezését veti fel, amire az  eddigi
          alkotmánybírósági határozatok nem tértek ki.
          Az  emberi  méltósághoz  való jog -  és  ennek  részeként  az
          önrendelkezési  jog  - magában foglalja a betegnek  bármilyen
          orvosi kezelés - beleértve végső soron az életfenntartó és az
          életmentő kezelések - visszautasításának a jogát. A határozat
          ezen megállapításával teljes mértékben egyetértek.

          Az  Alkotmánybíróság korábbi határozataiban már kimondta azt,
          hogy az embernek az emberi életéhez és az emberi méltóságához
          való  joga  olyan  abszolút  jog,  amely  az  emberi  státusz
          meghatározójaként,  az  élettel  együtt  fennálló   egységben
          abszolút  és  korlátozhatatlan.  Ebből  következően,  anyajog
          mivoltából   levezetett  egyes  részjogosítványai   (így   az
          önrendelkezéshez való jog) az Alkotmány 8.  §  (2)  bekezdése
          szerint  bármely  más  alapjoghoz  hasonlóan  korlátozhatóak.
          [75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376, 383.]

          Az  embernek  az élethez és az emberi méltósághoz  való  joga
          egységben  és abszolút tartalommal, vagyis korlátozhatatlanul
          illeti  meg  a jog alanyát. Az élethez és a méltósághoz  való
          jog  abszolút tartalmából következik, hogy azoknak  bármilyen
          mértékű   korlátozása  alkotmányellenes  nemcsak   abban   az
          esetben, ha alapvető jog lényeges tartalmát érinti.  A  többi
          alapjog  lényeges  tartalmát nem érintő  korlátozás  is  csak
          akkor  alkotmányos, ha a korlátozás más alapjog érvényesülése
          szempontjából szükségszerű és arányos.

          Az   élethez   és   a  méltósághoz  való  abszolút   tartalmú
          (korlátozhatatlan) jog kapcsán nemcsak az Alkotmány 8. §  (2)
          bekezdésébe   foglalt   korlát,   pontosabban   alkotmányosan
          megengedett   korlátozás  -  a  lényeges   tartalom   védelme
          érdekében  - nem jöhet fogalmilag szóba, hanem nem  állítható
          az  élethez és az emberi méltósághoz való joggal szembe olyan
          "más"  alapjog,  amelyre  hivatkozva  korlátozni  lehetne  az
          élethez és az emberi méltósághoz való jogot.

          Az  élethez  és az emberi méltósághoz való jogból  levezetett
          konkrét jogok viszont már alkotmányosan korlátozhatóak.

          Az élethez való jog nem bontható fel ún. konkrét életjogokra,
          illetve   élettartalmakra.  Az  élethez  való   jog   egysége
          megbonthatatlan, feldarabolhatatlan. Az élethez való jog csak
          a   maga   egységében   és   teljességében   szemlélhető   és
          érvényesítendő  minden  konkrét  társadalmi  viszonyban.   Az
          emberi  élet  alkotmányos védelme  -  a  maga  egységében  és
          korlátozás  nélkül  -  illet  meg  minden  embert   a   halál
          beálltáig.

          Az emberi méltósághoz való jog viszont már többféle - elvileg
          megszámlálhatatlan - konkrét jog formájában létezik,  illetve
          ezek  együtteseként jelenik meg. Az emberi  méltósághoz  való
          jogból  levezetett  alapjogok - így az önrendelkezési  jogból
          levezetett azon joga a beteg embernek, hogy visszautasítsa az
          életmentő   és   életfenntartó,  de  ezeken   túl   bármilyen
          kezelést  -  a  maguk konkrétságában ítélendők  meg  abból  a
          szempontból, hogy a korlátozás megfelel-e az Alkotmány  8.  §
          (2)   bekezdésében  írott  követelménynek,  és  azon  túl   a
          szükségesség  és  arányosság követelményének,  továbbá,  hogy
          valamely  más  -  szintén Alkotmány által  védett  -  alapjog
          érvényesítésének az érdekében történik-e.

          Összegezve, úgy vélem, hogy míg az élethez való  jog  csak  a
          maga  egységében és korlátozhatatlanságában létező jog, addig
          az   emberi   méltósághoz   való   absztrakt   jog   konkrét,
          elválasztható  alapjogok összességeként  létezik.  Az  emberi
          méltóságot  alátámasztó  konkrét  részjogok  korlátozása   az
          Alkotmánynak  megfelelő tartalommal, a feltétlenül  szükséges
          és   arányos   mértékben,  más  alapjog   védelme   érdekében
          alkotmányosan elfogadható.

          Az  indítványhoz  kapcsolódóan, a jelen ügyben  az  képezheti
          alkotmányossági vizsgálat tárgyát, hogy az emberi élet és  az
          emberi   méltóság,  mint  alkotmányos,  korlátozhatatlan   és
          egységben érvényesítendő és érvényesülő jog mit jelent a maga
          általánosságában  és konkrét megjelenési formájában,  és  mit
          nem  jelent. Nézetem szerint az emberi élethez való  jog  nem
          jelenti,  nem jelentheti sem a méltó, sem a méltatlan  emberi
          életre  való kötelezést, sem az emberi élet meghosszabbítását
          -  különféle  orvosi  kezelések révén -  a  beteg  határozott
          akarata ellenére. Ha ugyanis az embernek az élethez való joga
          átfordul az életre való kötelezéssé, ez már az önrendelkezési
          jognak a korlátozását, mégpedig a jog lényeges tartalmának  a
          korlátozását jelenti. Ez viszont alkotmányellenes,  mivel  az
          Alkotmány 8. § (2) bekezdésének azon rendelkezésébe  ütközik,
          amely  kimondja, hogy alapvető jogot csak törvényben  és  úgy
          szabad  korlátozni,  hogy  az a  jog  lényeges  tartalmát  ne
          érintse.

          Az  ember tehát sem "méltónak", sem "méltatlannak" tekinthető
          életre  nem  kötelezhető; az állam életvédelmi kötelezettsége
          nem lehet olyan erejű, illetve nem terjedhet ki arra, hogy az
          egyén  szabadságát, az egyén önrendelkezési jogát  oly  módon
          korlátozza, hogy az embernek az élet megválásától való  jogát
          megtiltsa. Ezt támasztja alá az öngyilkosság "szabadsága" is,
          vagyis  az,  hogy  az  öngyilkosságot  sikertelenül  elkövető
          személyt   nem   büntetik   azért,   mert   megkísérelte   az
          öngyilkosságot,    illetve   e   tettéhez    egyéb    negatív
          jogkövetkezmények sem fűződhetnek.

          Mivel  az ember a "normális" (egészséges, boldog) életre  sem
          kötelezhető,  még  inkább  nem kényszeríthető  olyan  életre,
          amelyben   elveszíti  a  méltóságát  azáltal,  hogy  teljesen
          kiszolgáltatottá,    magatehetetlenné,   önmaga    ellátására
          képtelenné  válik, és olyan mértékű fájdalmakat, gyötrelmeket
          és  szenvedéseket  kell  kiállnia,  amelyek  számára  már-már
          elviselhetetlenek. A gyötrődéssel, kiszolgáltatottsággal járó
          élet   az   egyén  számára  már  emberhez  méltatlan   életet
          jelenthet.   Ennek   "megélésére",   és   orvosi   kezeléssel
          folyamatosan meghosszabbított "továbbélésére" nem kötelezhető
          az  egyén,  és a szabadságában áll ennek, a számára méltatlan
          életnek a meghosszabbítását elutasítani.

          Az  emberhez  méltó  és  az emberhez  méltatlan  élet  között
          objektív  határ  nem húzható meg. Az egyén  a  maga  értékelő
          tevékenysége  révén  mint  konkrét,  egyedi  szubjektum  dönt
          arról, hogy mely életet tart még méltónak önmaga számára,  és
          mely életet tekint már méltatlannak. Ennek eldöntése az egyén
          szubjektív  és  abszolút mérlegelési  jogán  alapul,  csak  ő
          határozhat  arról,  hogy mely életforma,  -fajta,  -tartalom,
          illetve   milyen   mértékű   szenvedés,   kiszolgáltatottság,
          magatehetetlenség, ellátásra való képtelenség stb. az,  amely
          már  nem  a  méltó, hanem a számára méltatlan  emberi  életet
          jelenti, amelyet nem akar tovább élni.

          Ha  a halál természetes bekövetkeztét az életfenntartó és  az
          életmentő    kezeléssel    az    egyén    akarata    ellenére
          megakadályozzák, az az embernek az ilyen (általa méltatlannak
          tartott)   életre   való   kötelezését,   vagyis   az   egyén
          önrendelkezési  jogának  a súlyos sérelmét  jelenti,  és  így
          alkotmányellenes korlátozáshoz vezet.

          Az   Alkotmány   54.  §  (1)  bekezdésében   foglalt   emberi
          méltóságból fakadó önrendelkezési jognak további eleme,  hogy
          az élethez és a méltósághoz való jog természetesen nemcsak az
          élet  elfogadásának a jogát foglalja magában, hanem  ugyanígy
          az   élet   befejezésének,   illetve   az   élet   befejezése
          megválasztásának  a  jogát is magában foglalja;  ideértve  az
          élet  befejezése módjának vagy idejének a megválasztását  is.
          Az  emberi élethez és az emberi méltósághoz való jognak része
          tehát     az     élet    befejezésének    a    megválasztása,
          megválaszthatósága. Tekintettel arra, hogy ez a jog  abszolút
          jog  -  az  abszolút  szerkezetű jogviszonyokból  fakadóan  -
          mindenki   köteles  tiszteletben  tartani   az   ember   ezen
          önrendelkezésből  fakadó  jogát, vagyis  az  élet  befejezése
          szabad  megválasztásának a jogát. Ebből következően  mindenki
          köteles  tartózkodni attól, hogy az embert az  életfenntartó,
          életmentő  beavatkozásokkal - kifejezett akarata  ellenére  -
          életben tartsa, és ha ő a halál természetes bekövetkeztét  és
          lefolyását  kívánja,  akkor  ezt az  önrendelkezésből  fakadó
          akaratát mindenkinek tudomásul kell vennie. Ugyanígy mindenki
          köteles  tudomásul venni és elfogadni annak  az  egyénnek  az
          akaratát és önrendelkezési jogát is, aki nem beteg ugyan,  de
          az  életétől  valamilyen  ok miatt - pl.  szerelmi  csalódás,
          végtagjainak elvesztése, stb. - meg akar válni.

          Az  egyes  ember  önmagához való viszonya  a  legszemélyesebb
          viszony,  amelyben az ember értelmi, intellektuális értékelő,
          elemző,  érzelmi viszonyba kerül önmagával. Az ember önmagára
          vonatkozó  tudati viszonya - a maga teljességében -  abszolút
          módon  autonóm  és  szabad. Ennek az  abszolút  módon  szabad
          önértékelő   viszonynak  része  az  egyén  önmaga   életéhez,
          életének   minőségéhez,  életének  vállalhatóságához   fűződő
          érzelmi,  intellektuális  és  értékelő  viszonya.  Az   ember
          életének  és  halálának  együttes és egymásra  vonatkoztatott
          értékelése   a   konkrét  egyén  legszemélyesebb,   leginkább
          tiszteletre  méltó,  a jog által leginkább  védett  területe.
          Ennek a konkrét magatartásokban is megnyilvánuló "öntudatnak"
          a része az egyén önrendelkezési joga: élete és halála feletti
          rendelkezés.  Az egyén önrendelkezési joga döntéseiben  -  és
          így  életére  és halálára vonatkozó döntéseiben  -  nyilvánul
          meg.

          A  döntés  szabadsága a saját életről és a saját halálról  az
          önrendelkezési  jog  lényeges és  korlátozhatatlan  tartalmát
          képezi.   Ennek  az  önrendelkezési  jogból  fakadó   döntési
          szabadságnak  a  része annak mérlegelése  is,  hogy  akár  az
          egészséges,  akár  -  az esetleg gyógyíthatatlan  betegségben
          szenvedő  -  beteg  ember  mikor, milyen  módon  választja  a
          halált,    illetve    fogadja   el   a   halál    természetes
          bekövetkezését.  Hasonlóan e körbe tartozik annak  eldöntése,
          hogy  mit  tart még elfogadható szenvedéssel teli életnek  és
          mit    tart    számára   már   méltatlan    (vagyis    teljes
          kiszolgáltatottsággal,   az   önmagáról   való   gondoskodási
          képesség híján való, szenvedéssel és kínlódással, fájdalommal
          terhes)  életnek, amely utóbbit már nem kívánja tovább  élni.
          Az ember tehát nem a halált választja ebben az esetben, hanem
          a számára méltatlan, szenvedéssel teli emberi életet utasítja
          el,  illetve  azt  utasítja el, hogy erre a méltatlan  emberi
          életre  továbbra  is "kötelezve legyen", más személy  (orvos,
          ápoló, hozzátartozó, stb.) döntésétől függjön, hogy az  egyén
          által már méltatlannak ítélt életét meddig élje, vagyis, hogy
          ez a számára már méltatlan emberi élet továbbfolytatódjon. Az
          egyén  az  emberi  méltóságából és az  önmagával  kapcsolatos
          önrendelkezési jogából fakadó szabadsága alapján utasítja  el
          az   önmaga  számára  már  méltatlan,  szenvedésekkel   teli,
          kiszolgáltatottsággal járó életet, és ezért visszautasítja  a
          halál   természetes  módon  való  bekövetkezését   akadályozó
          életfenntartó és életmentő kezeléseket. Annak eldöntése, hogy
          mikor  lép  át  az ember élete a számára már elfogadhatatlan,
          emberhez  nem méltó élet fázisába és tartalmába, teljesen  az
          egyén  mérlegelésén  alapul. Az ember önrendelkezési  jogának
          része   az  arról  való  döntés  is,  hogy  mely  élettartam,
          életforma, életmód az, ami még méltó, és melyik az,  ami  már
          méltatlan, esetleg elviselhetetlen önmaga számára.

          Az  ember  választhatja  ennek - a számára  már  méltatlan  -
          életnek    a    mesterséges,   akár    újbóli    és    újbóli
          meghosszabbítását, de dönthet úgy is, hogy elutasítja ezt  az
          életet, vagyis a számára már az emberi méltóságot megszüntető
          életformát,  élettartamot, kiszolgáltatottságot.  Ez  esetben
          tehát  hangsúlyozottan  egyfajta élet elutasításáról  és  nem
          elsősorban a halál választásáról van szó. Helytelen  az  a  -
          sokszor  hangoztatott - kérdésfelvetés, hogy az élet  vagy  a
          halál  között választ az egyén, mivel a gyógyíthatatlan beteg
          nem  egyszerűen  az élet és a halál, hanem  kétféle  élet:  a
          súlyos  szenvedéssel járó életnek a további  vállalása,  vagy
          pedig ennek az életnek a tovább nem vállalása között választ.

          Az  emberi méltóságból fakadó önrendelkezési jog -  beteg  és
          egészséges  ember esetében egyaránt - nemcsak a halál  szabad
          megválasztását  foglalja  magában,  hanem  az   egyén   által
          méltatlannak  ítélt élet továbbélésének elutasítását  vagy  a
          továbbélés  időtartamának a lerövidítését  is,  s  ezáltal  a
          halál  bekövetkezését.  Ez a választás  az  Alkotmány  54.  §
          (1)  bekezdésében foglalt emberi méltósághoz való jog  részét
          képező  önrendelkezési jogból levezethető,  és  következik  a
          betegnek   az   Eütv.   életmentő,   életfenntartó    kezelés
          visszautasítását lehetővé tevő rendelkezése által biztosított
          jogából.  Ezt  a választási szabadságot az Eütv.  20.  §-ának
          rendelkezései lényegében jelenleg is biztosítják.

          Az életfenntartó és életmentő kezelések visszautasításának  a
          szabadsága   azért  vet  fel  azonban  mégis  alkotmányossági
          problémát,  mert ebbe a viszonyrendszerbe egy  olyan  személy
          (az  orvos) is belép, aki - szakmájánál és esküjénél fogva  -
          gyógyításra,  illetve  -  halálos  betegség   esetén   -   az
          életfenntartó és az életmentő kezelések folyamatos, egészen a
          halál  bekövetkeztéig  tartó  biztosítására  kötelezett.  Így
          szembekerül   egymással   a   betegnek   az   életmentő    és
          életfenntartó kezelést visszautasító akarata, és az  orvosnak
          a  gyógyítási kötelezettsége. Ez esetben nem két jog (a beteg
          és  az  orvos  joga),  hanem a beteg  önrendelkezési  jogából
          fakadó visszautasítási joga, és az orvos jogi, szakmai  -  és
          esküje  alapján  őt  kötő  -  erkölcsi  kötelezettsége  kerül
          egymással   szembe.  Ebben  a  konfliktusban  az  alkotmányos
          megoldás   csak  az  lehet,  hogy  az  orvosnak   a   szakmai
          kötelezettsége "meghátrál", "visszavonul" a beteg alkotmányos
          önrendelkezési jogából fakadó visszautasítási joga  előtt.  A
          jog  és  kötelezettség ilyen szembenállásában az  alkotmányos
          jognak az elsőbbségét kell biztosítani, ebből következően  az
          orvos  tudomásul  kell,  hogy vegye  a  beteg  önrendelkezési
          jogából  fakadó  akaratát,  az  életfenntartó  és  életmentő,
          illetve ezen túl is bármely más kezelés visszautasítását.  Az
          orvos  köteles  a  betegnek továbbra is megadni  minden  más,
          fájdalomenyhítést  szolgáló és egyéb szükséges  kezelést,  de
          hagynia kell, hogy a halál természetesen módon bekövetkezzen,
          azt nem késleltetheti, lassíthatja életfenntartó és életmentő
          kezeléssel. Ebben a viszonyban ez kötelezettsége az orvosnak,
          és  az  orvost ez a kötelezettsége tulajdonképpen  a  passzív
          eutanázia  egyfajta sajátos résztvevőjévé  teszi.  Ez  utóbbi
          azonban nem vet fel alkotmányos problémát, mivel ez esetben a
          beteg  önrendelkezési  jogának az érvényesüléséről,  méghozzá
          erősebb   érvényesüléséről  van   szó,   az   orvos   szakmai
          kötelezettségének a teljesítésével szemben. Az orvos csak oly
          módon  válik  ebben  az  esetben a halálhoz  vezető  útnak  a
          "kísérőjévé",  vagyis valamilyen passzív résztvevőjévé,  hogy
          az életfenntartó és életmentő kezelést nem adja meg, hanem  -
          a  beteg  akaratának megfelelően - hagyja a  halálhoz  vezető
          természetes élettani folyamat lezajlását.

          A  jelenleg  hatályos Eütv. alapvetően ezt  az  élethelyzetet
          modellezi és szabályozza. A beteg önrendelkezési joga, és  az
          orvos gyógyítási, illetve kezelésnyújtási kötelezettsége (már
          nincs esély a gyógyításra, de az orvosnak még mindig meg kell
          kísérelnie  az  élet  fenntartását  és  megmentését)   között
          feszülő   ellentmondás   következményeként   kell   a    jogi
          szabályozásba  az orvos személyét bevonni, és az  orvos  ezen
          passzív   magatartásra  kötelezését   a   beteg   alkotmányos
          önrendelkezési  jogával  együtt kezelni  és  szabályozni.  Ez
          azért  is fontos, mert az orvos számára is ilyen alapon  kell
          biztosítani  és kimondani a szakmai kötelezettség nyújtásának
          az elmulasztásából fakadó felelőtlenségét, immunitását.

          Arra  is  rá kell azonban mutatni ugyanakkor, hogy az  orvost
          sem  lehet  akarata  ellenére erre a  passzív  közreműködésre
          kötelezni;  az  orvosnak - lelkiismereti  és  szakmai  okokra
          hivatkozva - szabadságában áll megtagadni azt, hogy egy adott
          beteg  kezelése  során  -  a beteg határozott  és  egyértelmű
          kérése  ellenére - az életmentő és az életfenntartó  kezelést
          megszüntesse. Ebben az esetben az orvos számára lehetővé kell
          tenni azt, hogy kilépjen a kezelési folyamatból, és más orvos
          -  esetleg hozzátartozó vagy más személy - lépjen be  ebbe  a
          halálhoz  vezető  folyamatba. A  passzív  eutanázia  esetében
          tehát  az  orvost  -  ha  ő ezt világnézeti,  erkölcsi,  vagy
          szakmai-etikai okok miatt nem tudja elfogadni -  még  erre  a
          passzív magatartásra sem lehet kötelezni, hanem lehetővé kell
          tenni  számára, hogy ebből a viszonyból kilépjen és  ezzel  a
          beteggel  való  foglalkozást, kezelést  ő  a  saját  részéről
          megszüntesse. Ez esetben a beteg kezelését - már amennyiben a
          beteg  kezeléséhez  a  továbbiakban is  szükséges  az  orvosi
          segítség   -  más  orvosnak  kell  átvennie,  s  a   kezelést
          megszüntető orvost a beteg további kezeléséért már felelősség
          nem  terheli.  A kezelést átvevő orvos lesz a továbbiakban  a
          halálhoz  vezető út passzív végigkísérője, ő lesz  köteles  a
          fájdalomenyhítésre   és  a  szenvedő   beteg   egyéb   orvosi
          kiszolgálására,  de  az életmentő és életfenntartó  kezelések
          elvégzésétől   ő  is  köteles  lesz  tartózkodni,   a   beteg
          önrendelkezési jogának elsőbbsége következtében.

          Nem  ugyanez a helyzet azonban az orvos szerepét és helyzetét
          illetően  a beteg önrendelkezésén alapuló, de az orvos  aktív
          tevékenységét feltételező aktív eutanázia esetében. Az  aktív
          eutanázia  esetében  - igaz ugyan, hogy  a  beteg  egyértelmű
          rendelkezése  alapján - az orvosnak aktívan, cselekvően  kell
          közrehatnia  abban,  hogy a halál bekövetkezzen.  Álláspontom
          szerint az alkotmányos határ itt húzható meg, mivel ebben  az
          esetben  a  beteg önrendelkezési joga már túlmegy  az  önmaga
          (méltatlannak   ítélt)   életével  való   rendelkezésen,   és
          döntésének végrehajtásába bevon egy másik személyt: az orvost
          vagy    más    személyt    (egészségügyi   ápolószemélyzetet,
          hozzátartozót). Ebben az esetben már nem egyszerűen arról van
          szó,  hogy az orvos hagyja a halál természetes bekövetkeztét,
          hanem   arról,  hogy  az  orvos  megrövidíti  a  beteg  által
          méltatlannak ítélt emberi életet és elősegíti, korábbra hozza
          magát  a  halált. A beteg önrendelkezési joga  erre  már  nem
          terjedhet  ki, nevezetesen nem irányulhat arra, hogy  mást  -
          akár  orvost, akár más, nem orvos személyt - arra kötelezzen,
          hogy   aktív  cselekvésével  előidézze  a  halálát.  A  beteg
          önrendelkezési joga ez utóbbira nem terjed ki, ezért kell itt
          meghúzni  az önrendelkezésen alapuló passzív eutanázia,  mint
          alkotmányosnak  tekinthető,  és  az  önrendelkezésen  alapuló
          aktív   eutanázia,   mint  már  alkotmányellenes,   a   beteg
          önrendelkezési  jogán  túl lévő, annak tartományán  túlmutató
          két eset között a határvonalat.

          Az alkotmányossági mérce és határvonal itt húzódik meg. Ezért
          nem  értek egyet az indítványozóknak azzal az álláspontjával,
          hogy nemcsak a passzív, hanem az orvos vagy más személy aktív
          közreműködésével  végrehajtott - bár a beteg  önrendelkezésén
          alapuló  -,  de  aktív  eutanáziát  is  alkotmányosnak   kell
          tekinteni,  mivel  ez  esetben  az  önrendelkezési  jog   más
          személyt  (jogalanyt) a halál aktív elősegítésére  kötelezne,
          illetve  ebbe  a  folyamatba  aktívan  közreható  személyként
          bevonna.   Erre  azonban  senkit  nem  lehet  kötelezni,   és
          következményei  alól  -  más  személy  önrendelkezési  jogára
          hivatkozással - senkinek nem adható felmentés.

          Álláspontom   összefoglalva   tehát   az,   hogy   a    beteg
          önrendelkezési joga, az életmentő és életfenntartó  kezelések
          visszautasítása során nem terjed ki arra, hogy az orvost vagy
          más   személyt   a  halált  aktívan  előidéző   tevékenységre
          kötelezzen. A beteg önrendelkezési joga nem terjed ki és  nem
          elegendő   hivatkozási   alap  arra   sem,   hogy   a   halál
          bekövetkeztét   aktív  magatartásával  előidéző   személy   a
          büntetőjogi felelősség alól mentesüljön.

                                        II.

                Az alkotmányos határmegvonás, az eutanázia-típusok
                                   meghatározása

          Az  Alkotmánybíróság határozata tartózkodik  attól,  hogy  az
          eutanázia    fogalmát    körülírással    vagy    definícióval
          meghatározza,   és  ugyanígy  tartózkodik  attól   is,   hogy
          meghatározza  és egymástól elválassza az egyes  szóba  jöhető
          eutanázia típusokat. Az indítványozók kétfajta tipológiát  is
          adnak, ezek vita tárgyát képezhetik, de - megítélésem szerint
          -   mégsem   ezért   szükséges   az   eutanázia   körülírásos
          meghatározását és a típusait megadni, hanem azért,  mivel  az
          Alkotmánybíróságnak meg kell vonnia az alkotmányos határt  az
          eutanázia  egyes  típusai  között.  Ez  a  határmegvonás  nem
          lehetséges   akkor,  ha  maga  az  eutanázia  fogalma   nincs
          szabatosan  körülírva,  illetve az  eutanázia  egyes  típusai
          nincsenek  - meghatározott, akár többféle szempont alapján  -
          egymástól elválasztva.

          1. Az eutanázia fogalma

          A  halál  megválasztásának nem mindenfajta  módja  eutanázia,
          mivel  a  nem  beteg embernek, vagy a gyógyítható betegségben
          szenvedő  embernek a halálválasztása során nem  eutanáziáról,
          hanem   pl.   öngyilkosságról  beszélünk.   A   tudomány,   a
          szociológiai,  etikai vagy orvosi irodalom a  gyógyíthatatlan
          vagy  a  nagy szenvedéssel járó betegségben szenvedő,  és  az
          emberi   méltóságot  korlátozó,  már-már   méltatlan   emberi
          élethelyzetbe jutott betegnek a halál választását, illetve  a
          halál  előidézését  tartja általában  eutanáziának.  A  halál
          választását  jelentheti egyrészt az egyénnek  az  az  igénye,
          hogy  ne  hosszabbítsák  meg  mesterségesen  a  szenvedéssel,
          fájdalommal   terhes,  számára  már  méltatlannak   tekintett
          életet,  és hagyják meghalni. Az eutanázia fogalmába tartozik
          az  is, amikor a gyógyíthatatlan beteg kívánságára nem várják
          meg  a  halál természetes bekövetkeztét, hanem azt megelőzően
          (mielőtt  a  halál önmagától is bekövetkezne) -  önmaga  vagy
          valaki   másnak  a  közreműködésével  -  aktív   cselekvéssel
          előidézik a beteg halálát.

          2. A tipológia alapja

          Az  eutanázia  fajták elhatárolása során, első kritériumaként
          azt  kell  meghatározni,  hogy  kinek  a  döntésén  alapul  a
          korábbiakban    körülírt    élethelyzetben    lévő    személy
          halálakarása,  halálválasztása,  illetve  az   emberhez   már
          méltatlannak  ítélt élet befejezésének a választása.  Második
          kritériumként  az  vizsgálandó  meg,  hogy  ki,   és   milyen
          cselekvéssel  vesz  részt a beteg akaratának,  szándékának  a
          megvalósításában.  Ezek  alapján az  eutanáziának  lényegileg
          négyféle típusa különböztethető meg:

          a)  A  beteg önrendelkezésen alapuló passzív eutanázia. Ebben
          az  esetben a döntést a beteg hozza meg, a kivitelezésben  az
          orvos  vagy más személy passzív cselekedettel működik  közre,
          tehát  azáltal,  hogy  nem  szolgáltatja  ki,  nem  végzi  az
          életmentő, életfenntartó kezelést.

          b)  A beteg önrendelkezésén alapuló aktív eutanázia. Ebben az
          esetben  is  a  beteg  hozza meg  a  döntést  arról,  hogy  a
          továbbiakban nem kívánja folytatni a számára már méltatlannak
          ítélt  életet, de a halál előidézéséhez valakinek - orvosnak,
          hozzátartozónak   vagy  másnak  -  olyan  kifejezett,   aktív
          cselekvésére van szükség, amely előidézi a halált.

          Álláspontom  szerint  az  eutanázia ezen  két  típusa  között
          húzható  meg  az  alkotmányos határvonal. Az  önrendelkezésen
          alapuló  aktív eutanázia - a korábban kifejtettek  alapján  -
          már nem tartozik a betegnek az Alkotmány 54. § (1) bekezdésén
          alapuló  önrendelkezési  jogának  a  tartományába,  mivel  az
          eljárásba  egy idegen személyt is bevon, mégpedig  úgy,  hogy
          aktív cselekvésre kényszeríti, illetve hatalmazza fel a halál
          előidézése  során.  Megítélésem szerint  ez  utóbbi  már  nem
          vezethető  le  a  beteg önrendelkezési jogából,  és  a  halál
          előidézésében  aktívan résztvevő személy  számára  pedig  nem
          lehet  büntetlenséget biztosítani. Sem  az  orvost,  sem  más
          személyt nem lehet arra kötelezni vagy felhatalmazni, hogy  a
          halál  előidézésében  aktívan  részt  vegyen,  és  részvétele
          esetén büntetlenséget élvezzen.

          c) A más döntésén alapuló passzív eutanázia. Ebben az esetben
          nem maga a beteg hozza meg a döntést, hanem az orvos vagy más
          észleli  a  betegség gyógyíthatatlanságát  vagy  a  szenvedés
          elviselhetetlenségét,  és  ez a - kívülálló  -  személy  dönt
          arról,   hogy   befejezi,  abbahagyja   az   életmentő   vagy
          életfenntartó  kezelést. Ebben az esetben  a  döntést  nem  a
          beteg,  hanem  helyette - tudtával vagy tudta  nélkül  -  más
          személy  hozza  meg. A "cselekvés" ez esetben  passzivitásban
          nyilvánul  meg, mivel a halálhoz vezető természetes  élettani
          folyamatokat  engedik  önmaguktól lezajlani,  abbahagyják  az
          életmentő, illetve életfenntartó kezeléseket. Az eutanáziának
          ez   az   esete   azért  alkotmányellenes,   mert   az   élet
          befejezéséről,   illetve  a  számára   már   méltatlan   élet
          elutasításáról nem a beteg, hanem helyette más személy  dönt,
          mégpedig  (az orvos esetében) esetleg egy olyan személy,  aki
          egyébként  köteles  lenne - mind az Eütv. alapján,  mind  más
          szakmai-etikai-erkölcsi   kötelezettsége   alapján    -    az
          életmentő, életfenntartó kezelést még akkor is folytatni,  ha
          a  betegség  - az orvostudomány mindenkori állása  szerint  -
          gyógyíthatatlan,  és  nincsen  kilátás  arra,  hogy  a  beteg
          meggyógyítható   legyen.  Ezzel   a   döntésével   az   orvos
          tulajdonképpen  a  gyógyítási,  kezelési  kötelezettségét  is
          megszegi,  melynek  következményei alól  nem  mentesülhet,  e
          kötelezettségszegéséért felelősséggel tartozik. Az  eutanázia
          ezen típusa alkotmányellenes, ezért elfogadhatatlan.

          d)  A  más döntésén alapuló aktív eutanázia. Ebben az esetben
          ugyancsak  nem  a  beteg, hanem más dönt az életmentő  és  az
          életfenntartó kezelés megszüntetéséről, és e döntésén  túl  a
          halál  bekövetkeztét aktív cselekvésével  fel  is  gyorsítja,
          végső  soron  előidézi  azt.  A más  döntésén  alapuló  aktív
          eutanázia   -   a   korábbiakban   kifejtettek   alapján    -
          alkotmányellenes, és elfogadhatatlan.

                      Táblázat az eutanázia egyes típusairól

                                 Döntés             Tevékenység
          Önrendelkezésen alapuló

                passzív      a beteg dönt    passzív: az életfenntartó,
                eutanázia*                   életmentő kezelések      
                                             beszüntetése vagy el sem                                    
                                             kezdése

              Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt önrendelkezési
                 jogból levezethető alkotmányos határ itt vonható meg

                aktív        a beteg dönt    aktív: a halál
                eutanázia                    bekövetkeztének ktív
                                             cselekvéssel,
                                             beavatkozással   történő
                                             elősegítése

          Nem önrendelkezésen alapuló
                passzív    nem a beteg dönt  passzív: az
                eutanázia                    életfenntartó,
                                             életmentő kezelések
                                             beszüntetése vagy el
                                             sem kezdése

                aktív      nem a beteg dönt  aktív: a halál
                eutanázia                    bekövetkeztének aktív
                                             cselekvéssel,
                                             beavatkozással történő
                                             elősegítése

          *  Ebbe  az  esetkörbe  tartozik az is,  ha  a  korlátozottan
          cselekvőképes, illetve cselekvőképtelen beteg helyett - annak
          korábban, az Eütv. 22. §-a alapján tett nyilatkozata  szerint
          -  más  személy  dönt  az életfenntartó, életmentő  kezelések
          visszautasításáról.    A    beteg   korábban,    nyilatkozata
          megtételekor élt önrendelkezési jogával, amikor is  általános
          érvénnyel  visszautasította azokat a kezeléseket,  amelyek  a
          halálos betegség természetes lefolyását megakadályozva, őt  -
          számára  már  -  méltatlan életre kényszerítenék.  Az  általa
          megnevezett helyettes döntéshozó [Eütv. 22. § (2)  bekezdése]
          arról  dönt,  hogy a konkrét élethelyzet olyan-e,  amelyet  a
          beteg   saját  maga  számára  már  elfogadhatatlan,  emberhez
          méltatlan  életnek  tartana,  s  ezért  -  a  beteg   korábbi
          felhatalmazása  alapján - a beteg helyett  visszautasítja  az
          életmentő és az életfenntartó kezeléseket.

          A halál bekövetkeztének vannak egyéb, az eutanáziával részben
          érintkező  vagy  azzal hasonlóságot felmutató  más  esetkörei
          (így  például  az  ún. "kegyes ölés" problematikája  vagy  az
          öngyilkosságban  való  közreműködés büntetőjogi  tényállása).
          Ezek  részletes meghatározására, illetve az eutanáziától való
          elkülönítésére jelen különvéleményemben nem térek ki. Ezekkel
          kapcsolatban   a   határozatban   kifejtett   döntéssel    és
          magyarázatokkal egyetértek.

                                       III.

          Az   önrendelkezési   jog  alkotmányos  és   alkotmányellenes
          korlátai az Eütv.-ben,
          illetve a Kormányrendeletben

          1.  Az  életfenntartó, életmentő kezelések visszautasításának
          folyamatát az Eütv., illetve az annak végrehajtására  kiadott
          Kormányrendelet a következők szerint szabályozza:
          a)  Az Eütv. 20. § (3) bekezdése szerint a beteg részéről  az
          életfenntartó  vagy  életmentő beavatkozás  visszautasítására
          (melynek  célja a betegség természetes lefolyásának  lehetővé
          tétele) abban az esetben van lehetőség, ha
              -  a  beteg  olyan súlyos betegségben szenved,  amely  az
              orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn  belül
              - megfelelő egészségügyi ellátás mellett is -
              - halálhoz vezet és
              - gyógyíthatatlan.

          b)  Ha  a  beteg  az  egészségügyi ellátás  visszautasítására
          irányuló  jogát  gyakorolni  kívánja,  és  visszautasítja  az
          életfenntartó   és   az  életmentő  kezeléseket,   ismételten
          tájékoztatni  kell  döntésének (a beavatkozás  elmaradásának)
          várható    következményeiről,   és   e   jog    gyakorlásának
          feltételeiről. Az ellátás visszautasításának esetén meg  kell
          kísérelni  a  beteg döntése hátterében lévő okok -  személyes
          beszélgetés  alapján  történő  -  feltárását  és   a   döntés
          megváltoztatását. [Eütv. 20. § (7) bekezdése, Kormányrendelet
          2. § (1) bekezdése]

          c)  Ha  a  beteg  fenti  szándékát  továbbra  is  fenntartja,
          haladéktalanul  biztosítani kell számára e jog  gyakorlásához
          szükséges törvényi feltételeket. Intézkedni kell arról,  hogy
          a  beteg  nyilatkozatát a megkívánt alakiságok  megtartásával
          tehesse meg. [Kormányrendelet 2. § (2) bekezdése]

          d)  A  cselekvőképes személy közokiratban,  teljes  bizonyító
          erejű  magánokiratban, illetve (írásképtelensége esetén)  két
          tanú  együttes  jelenlétében  visszautasíthatja  a  kezelést.
          [Eütv. 20. § (2) és (3) bekezdése]

          e) Az egészségügyi intézmény vezetője vagy az általa kijelölt
          személy  gondoskodik  egy  háromtagú  bizottság  haladéktalan
          összehívásáról. E bizottság tagjai: a beteg kezelőorvosa, egy
          -  a  beteg  gyógykezelésében részt nem vevő  -,  a  betegség
          jellegének  megfelelő  szakorvos,  valamint  egy  pszichiáter
          szakorvos. [Eütv. 20. § (5) bekezdése, Kormányrendelet  3.  §
          (1) bekezdés]

          f)   A   háromtagú  bizottságnak  a  szakorvos  tagja   arról
          nyilatkozik, hogy a beteg olyan betegségben szenved-e,  amely
          az   Eütv.   20.   §-ának  (3)  bekezdésében   megfogalmazott
          kritériumoknak megfelel, a pszichiáter szakorvos pedig arról,
          hogy  a beteg rendelkezik-e a döntés meghozatalához szükséges
          belátási képességgel. A belátási képesség megállapítása során
          a  beteget  minden esetben, a beteg hozzátartozóját lehetőség
          szerint meg kell hallgatni. [Kormányrendelet 3. § (2) és  (3)
          bekezdése]

          g)  A  visszautasítás  csak akkor érvényes,  ha  a  háromtagú
          orvosi  bizottság  egybehangzóan, írásban nyilatkozik  arról,
          hogy  a  beteg döntését annak következményei tudatában  hozta
          meg,  illetve,  hogy  az Eütv. 20. § (3) bekezdésébe  foglalt
          feltételek fennállnak, és

          h)  a beteg az orvosi bizottság nyilatkozatát követő 3. napon
          -    két   tanú   előtt   -   ismételten   kinyilvánítja    a
          visszautasításra  irányuló  szándékát.  [Eütv.  20.   §   (4)
          bekezdés]

          i)  Ez esetben a visszautasított ellátást meg kell szüntetni,
          illetve azt meg sem lehet kezdeni. [Kormányrendelet 3. §  (4)
          bekezdés]

          j)   A   beteg  a  visszautasításra  vonatkozó  nyilatkozatát
          bármikor, alaki kötöttség nélkül visszavonhatja. [Eütv. 20. §
          (8) bekezdés]

          k)  A  beteg  nem  utasíthatja vissza az  életfenntartó  vagy
          életmentő beavatkozást, ha várandós és előre láthatóan  képes
          a gyermek kihordására. [Eütv. 20. § (6) bekezdése]

          l)  Nem érvényes a beteg visszautasító nyilatkozata akkor, ha
          nem  járul hozzá a háromtagú bizottság vizsgálatához, illetve
          ha  a  bizottság  azt  állapítja meg, hogy  az  Eütv.  20.  §
          (3)  bekezdésébe foglalt feltételek nem állnak  fenn.  [Eütv.
          20. § (4) bekezdése]

          m)   Ha   a  háromtagú  bizottság  nem  állapította  meg   az
          életfenntartó beavatkozás visszautasításának érvényességét, a
          beteg, valamint a helyettes döntéshozó keresetet indíthat  az
          életfenntartó  beavatkozás  visszautasításának  érvényességét
          megállapító bírósági döntés iránt. [Kormányrendelet 7. §  (1)
          bekezdése]

          n)   A   beteg   jogosult   ismételten   visszautasítani   az
          életfenntartó  beavatkozást, ha a bizottság  nem  állapította
          meg    az    életfenntartó   beavatkozás   visszautasításának
          érvényességét. [Kormányrendelet 7. § (2) bekezdése]

          Ezen eljárás egyes részeitől értelemszerűen eltérnek azok  az
          eljárások, amelyek a beteg korábbi, érvényes, az Eütv. 20.  §
          (1)  bekezdése alapján adott nyilatkozata, illetve  az  Eütv.
          20.  §  (2)  bekezdése alapján állított helyettes  döntéshozó
          nyilatkozata alapján indulnak.

          2. Álláspontom szerint a jelen ügyben alkotmányossági kérdést
          az  vet fel, hogy a jelenleg hatályos Eütv. 20. § (3) és  (4)
          bekezdésében,  továbbá  (7)  bekezdésében  foglalt   törvényi
          rendelkezések,   és   a  Kormányrendeletnek   a   törvény   e
          rendelkezéseinek    a    végrehajtására    vonatkozó    egyes
          rendelkezései  -  így  különösen  a  3.  §  (3)  bekezdése  -
          összeegyeztethetőek-e  az Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdéséből
          fakadó  emberi  méltóságból levezetett önrendelkezési  joggal
          vagy  sem. Vizsgálandó, hogy ezek a jogszabályi rendelkezések
          korlátozzák-e  vagy  sem  az  önrendelkezési   jog   lényeges
          tartalmát,  és  amennyiben a korlátozás nem az  alapvető  jog
          lényeges   tartalmára  vonatkozik,  akkor  az  megfelel-e   a
          szükségesség-arányosság    követelményeinek.    A    törvényi
          korlátozás  ugyanis  -  az Alkotmány  8.  §  (2)  bekezdésébe
          foglalt   követelmény  alapján  -  csak  abban   az   esetben
          alkotmányos,  ha  az más alapjog érvényesülése  szempontjából
          szükséges, az alapvető jog lényeges tartalmát nem korlátozza,
          és a korlátozás az elérni kívánt céllal arányos.
          A  beteget  megillető, az életfenntartó, életmentő  kezelések
          visszautasítására   vonatkozó  jog  a  betegnek   az   emberi
          méltóságból  levezetett  önrendelkezési  jogának  a  lényeges
          tartalmát  jelenti.  Ebből következően a visszautasítási  jog
          tartalmi korlátozása alkotmányosan nem engedhető meg.
          Megítélésem szerint a hivatkozott jogszabályi rendelkezésekbe
          foglalt  előírások túlnyomó többsége alkotmányellenes,  mivel
          szükségtelen  és  aránytalan mértékben  akadályozza,  illetve
          korlátozza  az  emberi méltóságból levezetett  önrendelkezési
          jog  érvényesülését. Továbbá, nem állapítható meg  olyan  más
          alapjog,   amelynek   érvényesülése   érdekében    a    beteg
          önrendelkezési jogát korlátozni kellene.

          3.  Először  azt  kell meghatározni, hogy mely  korlátozások,
          illetve   alaki  és  formai  előírások  azok,   amelyek   nem
          alkotmányellenesek. Ezt követően mondható ki,  hogy  az  ezen
          túlmenő  korlátozások alkotmányellenesek, mivel  vagy  a  jog
          lényeges  tartalmát  érintik,  vagy  szükségtelenek,  illetve
          szükségesek ugyan, de aránytalanok.

          Álláspontom  szerint az, hogy a beteg önrendelkezési  jogának
          érvényesüléséhez - az életmentő és az életfenntartó kezelések
          visszautasítása körében - az Eütv. bizonyos alaki  és  formai
          követelményeket  ír  elő,  nem  alkotmányellenes.   Ezek   az
          előírások   a   beteg   akaratának   tartalmát   kell,   hogy
          egyértelművé  tegyék  két vonatkozásban:  egyrészt,  hogy  az
          akarat  tőle származik, másrészt, hogy akarata az  életmentő,
          életfenntartó  kezelések visszautasítására vonatkozik.  Ennek
          szükséges  és  megfelelő eszköze, a jogban ismert  közokirati
          vagy  teljes bizonyító erejű magánokirati forma előírása.  Az
          alaki  és  formai  előírások  alkotmányosak  tehát,  ha  arra
          irányulnak,   hogy  egyértelműen  és  kétségbe  vonhatatlanul
          kiderüljön  a  beteg  azon  akarata,  hogy  az  életmentő  és
          életfenntartó kezelések beszüntetését kívánja.

          Ilyen,  alkotmányosnak tekinthető alaki és formai előírásokat
          tartalmaz  az  Eütv.  20. § (2) bekezdése,  amely  alapján  a
          visszautasítás  közokiratban,  vagy  teljes  bizonyító  erejű
          magánokiratban  kell, hogy történjen, illetve írásképtelenség
          esetén  két tanú együttes jelenlétében kell, hogy elhangozzék
          a   betegnek   az   életmentő   és  életfenntartó   kezelések
          visszautasítására irányuló nyilatkozata.

          Ezek  az  alaki és formai előírások nemcsak azt  biztosítják,
          hogy egyértelműen és kétségbevonhatatlanul kiderüljön a beteg
          akarata,  hanem  azt is, hogy ez az akarat-elhatározás  olyan
          alakszerűséggel  jelenjen  meg, amely  minden  külső  személy
          számára is bizonyítékul szolgál.

          Ezeket az alaki előírásokat és formai követelményeket a beteg
          akarata egyértelműségének a bizonyítása, bizonyíthatósága, és
          az  akarat kétségbevonhatatlanságának a bizonyítása érdekében
          nem tartom alkotmányellenesnek. A formai előírások nemcsak  a
          beteg   akaratának   a  kinyilvánítását  bizonyítják,   hanem
          egyúttal  mentesítik a szakmai, illetve jogi felelősség  alól
          mindazokat,   akik   a  passzív  eutanázia   lefolytatásában,
          lefolyásában  valamilyen módon részt vettek. Az  alaki-formai
          kellékek  nemcsak  a kezelőszemélyzet számára  biztosítják  a
          mentesülést  a  felelősség alól, hanem a  beteg  akaratát  és
          szándékát  -  akár  utólag  -  kétségbe  vonó  hozzátartozók,
          rokonok  vagy  bárki számára bizonyítják a beteg  egyértelmű,
          kétségbevonhatatlan akaratát és annak kinyilvánítását.

          A  formai  és alaki előírások a beteg önrendelkezési  jogának
          kereteit,  megnyilvánulásának formáit határozzák  meg,  ezért
          nem   jelentik   az  alapvető  jog  lényeges  tartalmának   a
          korlátozását,  tehát sem az Alkotmány 54. § (1)  bekezdésébe,
          sem  pedig  a  8. § (2) bekezdésébe nem ütköznek. Álláspontom
          szerint  az Eütv.-ben meghatározott alaki és formai előírások
          szükségesek  és  egyben  elégségesek  is  a  beteg   kezelést
          visszautasító akaratának egyértelmű megállapításához.

          4.  Az  Eütv.  20. § (3) és (4) bekezdésében, továbbá  a  (7)
          bekezdésében   szereplő  további  feltételek   és   előírások
          alkotmányellenesek,  mivel  a  beteg  önrendelkezési  jogának
          lényeges    tartalmát   korlátozzák.   Az    alkotmányellenes
          korlátozások a következők:

          a)  Alkotmányellenes annak a követelménynek az előírása, hogy
          a  beteg az életfenntartó vagy életmentő beavatkozásokat csak
          abban   az  esetben  utasíthatja  vissza,  ha  "olyan  súlyos
          betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása
          szerint rövid időn belül" halálhoz vezet.
          Megítélésem   szerint   a   "rövid   idő"   előírása    azért
          alkotmányellenes,  mert a "rövid idő"  teljesen  határozatlan
          jogfogalom, és így annak előírása ellentétes az Alkotmány  2.
          §  (1)  bekezdéséből levezetett jogállamiság elvével,  és  az
          ebből levezetett normavilágosság és egyértelműség alkotmányos
          követelményével.
          A  "rövid  idő" észlelése, érzékelése, meghatározása teljesen
          szubjektív.  Egy iszonyatos fájdalomnak, szenvedésnek  kitett
          ember  számára  akár néhány napos további  szenvedés  is  már
          elviselhetetlenül hosszúnak tűnhet, míg más számára a  nagyon
          nagy  fájdalommal  járó  betegség is  elviselhető,  akár  még
          hetekig, hónapokig vagy évekig is.
          Ezért  a  rövid idő előírása egyrészt az Alkotmány 2.  §  (1)
          bekezdésében   meghatározott  jogállamiság,   normavilágosság
          követelményébe ütközik, másrészt pedig a "rövid idő"  fogalma
          jogilag   eleve  meghatározhatatlan.  Ebből  tehát   nem   az
          következik,   hogy  a  jogalkotónak  a  rövid  idő   fogalmát
          pontosan, napokban vagy hetekben kellene meghatároznia, hanem
          az, hogy a szabályozásból ki kell venni ezt a kritériumot.  A
          "rövid  idő"  - a fájdalommal, szenvedéssel, megaláztatással,
          kiszolgáltatottsággal terhes időtartam  -  rövidségének  vagy
          hosszúságának   az  értékelése  teljes  egészében   a   beteg
          megítélése alá, a beteg értékelő szabadságának a tartományába
          tartozik.  A  betegnek kell megítélnie,  hogy  számára  mi  a
          "rövid  idő",  és  az  ő  értékelésével  szemben  senki   sem
          állíthatja,  hogy a hátralévő néhány (5, 10, 20  stb.)  napot
          vagy  akár órát a beteg még kibírja, még ki kell neki bírnia,
          az még nem számít "rövid időnek".
          Álláspontom szerint a beteg szubjektív értékelésével  szemben
          semmiféle    ellenérv    nem   hozható    fel,    ezért    az
          Alkotmánybíróságnak  meg kellett volna állapítania  az  Eütv.
          20.   §  (3)  bekezdésének  "rövid  időn  belül"  szövegrésze
          alkotmányellenességét, és meg kellett volna azt semmisítenie.
          Az  alkotmányellenességet nem az alapozza meg,  hogy  az  idő
          tartamát  a  jogalkotó  nem jelölte meg konkrétan  (napokban,
          hetekben  vagy órákban), hanem az, hogy a jogalkotó  ilyen  -
          kizárólag   a   beteg  szubjektív  értékelésébe   tartozó   -
          kritériumot   normatív   feltételként   határozott   meg   az
          életmentő,   illetve  életfenntartó  kezelés  visszautasítása
          során.

          b)  Alkotmányellenes annak a követelménynek az  előírása  is,
          hogy  a  beteg  akkor  utasíthatja vissza  az  életfenntartó,
          illetve életmentő kezelést, ha a betegsége "gyógyíthatatlan".
          A  "gyógyíthatatlan" betegség azért alkotmányellenes előírás,
          mivel  -  álláspontom  szerint - az egyébként  gyógyíthatónak
          tűnő,  vagy a csak hosszú évek alatt gyógyítható, vagy a  nem
          gyógyítható,  de meghatározott egészségi állapotban  (esetleg
          halálközeli  állapotban) rögzíthető, stabilizálható,  szinten
          tartható állapotban lévő személy számára is biztosítani  kell
          az életfenntartó és az életmentő, de ezeken túl bármilyen más
          kezelés   visszautasításának  jogát.  A  "gyógyíthatatlanság"
          fogalma is teljesen határozatlan jogfogalom, hiába pontosítja
          az  Eütv.  a  fogalmat úgy, hogy az "orvostudomány mindenkori
          állása  szerint"  gyógyíthatatlan betegség  esetén  élhet  az
          életfenntartó, életmentő kezelés visszautasításának a jogával
          a beteg.
          Tudományos viták tárgya lehet - és viták tárgya is  általában
          V   szinte  minden  egyes  betegség  gyógyíthatóságának  vagy
          gyógyíthatatlanságának a kérdése.
          Mindezekből     következően,     nézetem      szerint      az
          Alkotmánybíróságnak  meg kellett volna állapítania,  hogy  az
          Eütv.  20.  §  (3) bekezdésének "gyógyíthatatlan" szövegrésze
          alkotmányellenes, és azt meg kellett volna semmisítenie.

          c)  Alkotmányellenes előírás továbbá az is, ha egy  háromtagú
          bizottság  nemcsak  azt vizsgálja meg, hogy  a  beteg  milyen
          betegségben  szenved,  illetve,  hogy  az  életfenntartó   és
          életmentő  kezelés  visszautasítására irányuló  nyilatkozatát
          megtette-e,   hanem   a  háromtagú  bizottságnak   arról   is
          nyilatkoznia  kell,  hogy  a beteg a  visszautasító  döntését
          annak  következményei  tudatában hozta-e  meg.  Ezen  előírás
          alapján a bizottság megvizsgálja és nyilatkozik arról, hogy a
          beteg  belátási  képessége - a kezelést visszautasító  döntés
          tekintetében - megvan-e, korlátozott-e, vagy esetleg hiányzik
          a  belátási  képessége. Ez az előírás egyrészt  ellentétes  a
          Polgári   Törvénykönyvről  szóló  1959.   évi   IV.   törvény
          rendelkezéseivel,  másrészt  alkotmányellenes  az,  hogy   az
          életfenntartó   és   életmenő   kezelések   visszautasítására
          irányuló  akarat kinyilvánítása miatt, vagyis azért,  mert  a
          beteg  -  önrendelkezési jogával élve - a  passzív  eutanázia
          mellett  dönt,  egy háromtagú bizottság e kérdésben  a  beteg
          tulajdonképpeni      belátási     képességét,      lényegében
          cselekvőképességét megvizsgálja.
          Ha egyéb okból nem vetődik fel a beteg belátási képességének,
          cselekvőképességének a korlátozottsága vagy a  hiánya,  akkor
          nem  lehet  őt  arra  kényszeríteni, hogy  belátási,  illetve
          cselekvőképességét bizonyítsa, és főleg nem fogadható el  az,
          hogy   a   háromtagú  bizottság,  illetve  annak  pszichiáter
          szakorvos tagjának a nyilatkozatától váljék függővé  a  beteg
          akaratának és önrendelkezési jogának az érvényesülése.
          A  háromtagú  bizottság nyilatkozata a  beteg  önrendelkezési
          jogának a lényeges tartalmát korlátozhatja; sőt nemcsak  hogy
          korlátozhatja, hanem adott esetben akár meg is akadályozhatja
          a  beteg  önrendelkezési  jogának  az  érvényesülését.  Ebből
          következően  a szabályozás jelenlegi formája nézetem  szerint
          alkotmányellenes,  ezért az Alkotmánybíróságnak  meg  kellett
          volna  állapítania  az Eütv. 20. § (4) bekezdése  hivatkozott
          rendelkezésének  az  alkotmányellenességét,  és  meg  kellett
          volna azt semmisítenie.

          d)  Ugyancsak alkotmányellenes korlátozásnak tartom azt, hogy
          a beteg az első nyilatkozatát követő harmadik napon, két tanú
          előtt  ismételten ki kell, hogy nyilvánítsa az életfenntartó,
          illetve  életmentő  beavatkozás  visszautasítására  vonatkozó
          szándékát  és  akaratát [Eütv. 20. § (4) bekezdésének  utolsó
          előtti   fordulata].  Ez  a  szándék-  és  akaratmegismétlési
          kötelezettség  megítélésem szerint az alapvető  jog  lényeges
          tartalmát  korlátozza. Az Eütv. 20. § (8)  bekezdése  ugyanis
          általános szabályként tartalmazza azt, hogy a beteg az előbbi
          nyilatkozatát bármikor visszavonhatja, ha tehát 1 óra, 1 nap,
          3  nap,  5  nap  múlva,  avagy  bármikor  meggondolja  magát,
          nyilatkozatát   időhatár  nélkül  visszavonhatja.   A   beteg
          önrendelkezési   jogának  része  ugyanis  a   saját   döntése
          megváltoztatásának  a  joga is, de az arra  való  kötelezése,
          hogy  döntését  három nap múlva két tanú előtt  megismételje,
          már  akaratának és szándékának alkotmányellenes  korlátozását
          jelenti.
          Mindezekből  következően az Alkotmánybíróságnak  meg  kellett
          volna  állapítania  az Eütv. 20. § (4) bekezdése  hivatkozott
          rendelkezésének  az  alkotmányellenességét,  és  meg  kellett
          volna azt semmisítenie.

          e)   Szükségtelen   és  aránytalan,  vagyis  alkotmányellenes
          korlátozása   a  beteg  önrendelkezési  jogából   levezetett,
          életfenntartó   és   életmentő  beavatkozás   visszautasítási
          jogának az, hogy az Eütv. 20. §-ának a (7) bekezdése előírja,
          hogy  az  előző  kezelések visszautasítása  esetén  meg  kell
          kísérelni  a  beteg döntése hátterében levő okok -  személyes
          beszélgetés  alapján  történő  -  feltárását,  és  a   döntés
          megváltoztatását.  Ez  a  döntés  megváltoztatására  irányuló
          kísérlet tulajdonképpen vitatkozási helyzetbe hozza az orvost
          a  beteggel  szemben,  holott a beteg döntését  korábban  már
          meghozta.  A  beteg  döntése  meghozatala  során  -   nyilván
          hosszabb-rövidebb   megfontolás  után   -   értékelte   saját
          állapotát   és   az   életfenntartó  és   életmentő   kezelés
          visszautasításának   következményeit,   s    ennek    alapján
          határozott.   Ezt   a   döntését   egyébként   is    bármikor
          visszavonhatja.  Az, hogy az Eütv. kötelezően  előírja,  hogy
          ebben a folyamatban az orvos köteles a döntés megváltozatását
          megkísérelni,  megítélésem  szerint  a  beteg  önrendelkezési
          jogának  alkotmányellenes korlátozása.  Erre  tekintettel  az
          Alkotmánybíróságnak  meg kellett volna állapítania  az  Eütv.
          20.  § (7) bekezdésének alkotmányellenességét, és meg kellett
          volna semmisítenie azt.

          f)  Mivel a Kormányrendelet több rendelkezése - így különösen
          a  3.  §  (3) bekezdése, de ugyanígy pl. a 4. §-a - az  Eütv.
          nézetem  szerint  alkotmányellenes részeinek  a  végrehajtási
          szabályairól  rendelkezik, ezért - álláspontom szerint  -  az
          Alkotmánybíróságnak   meg   kellett   volna   állapítania   a
          Kormányrendelet        ezen        rendelkezéseinek        az
          alkotmányellenességét  is,  és  meg  kellett   volna   azokat
          semmisítenie.

          Összességében  tehát - az Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdéséből
          levezetve   -   elfogadom  az  Eütv.  20.  §-ában   rögzített
          életfenntartó  és  életmentő  kezelés  visszautasításának   a
          jogát. Az önrendelkezési jognak az alaki és formai előírásait
          nem tartom alkotmányellenesnek, mivel ezek az alaki előírások
          a beteg akarata egyértelműségének a bizonyítására szolgálnak.
          Az  ezeken  túli  feltételek,  illetve  nehezítő,  késleltető
          eljárások   előírását  viszont  már  az  önrendelkezési   jog
          alkotmányellenes korlátozásának tartom. Ebből  következően  -
          álláspontom szerint - az Eütv., valamint a Kormányrendelet  -
          jelen  különvéleményemben  hivatkozott  rendelkezéseit  -  az
          alkotmányellenesség miatt az Alkotmánybíróságnak meg  kellett
          volna semmisítenie.

          Budapest, 2003. április 28.
                                                      Dr. Bihari Mihály
                                                          alkotmánybíró
          Dr. Erdei Árpád alkotmánybíró különvéleménye

          1.  Egyetértek  a  rendelkező rész  1.,  2.,  3.,  5.  és  6.
          pontjával,  továbbá a 4. pontnak az Eütv. 17. § (1)  bekezdés
          a) pontjára vonatkozó részével, nem értek azonban egyet a 18.
          §  (2) bekezdése támadott szövegrésze alkotmányellenességének
          megállapítására   és   megsemmisítésére  irányuló   indítvány
          elutasításával. A kérdéses szövegrészt az Alkotmánybíróságnak
          meg kellett volna semmisítenie.

          Egyetértek a többségi határozat indokolásával annyiban,  hogy
          a  törvény 18. § (1) és (2) bekezdésének együttes elemzéséből
          a   beteg   önrendelkezési  jogának  minimális  korlátozására
          irányuló törvényhozói szándékra is lehet következtetni, ám  a
          rendelkezés  összességében e szándékon túlmutató  korlátozást
          jelent.  Lehetőséget biztosít ugyanis az invazív beavatkozást
          végző    orvos    számára,   hogy   a   beavatkozást    saját
          elhatározásából,  a  beteg  önrendelkezési  jogára   tekintet
          nélkül kiterjessze.

          2. Az Eütv. 18. §-a az invazív beavatkozás a beteg beegyezése
          nélküli  kiterjesztésének két esetkörét különbözteti meg.  Az
          (1)  bekezdés mindössze a kiterjesztés szükségességének előre
          nem látható voltáról szól, így a feltételek beállta esetén  a
          (2)  bekezdésben írt kivétellel bármilyen invazív beavatkozás
          kiterjesztését lehetővé teszi a beteg beleegyezése nélkül.  A
          (2)  bekezdés  arra  az esetre tartalmaz előírást,  amikor  a
          kiterjesztés  (melynek  szükségessége mind  fogalmilag,  mind
          pedig  az  előző  bekezdésre utalásból következően  ugyancsak
          előre  nem  látható)  szerv vagy testrész  elvesztését,  vagy
          funkciójának teljes kiesését eredményezi.

          Az  (1)  bekezdés  esetében a kiterjesztés  indoka  a  sürgős
          szükség,   a   (2)  bekezdés  esetében  pedig   a   közvetlen
          életveszély  fennállása. Ezen eseteken kívül az (1)  bekezdés
          b)  pontja kifejezetten, a (2) bekezdés pedig visszautalással
          lehetővé teszi az invazív beavatkozásnak a beteg beleegyezése
          hiányában  történő  kiterjesztetését, ha annak  elmaradása  a
          beteg  számára  aránytalan  terhet  jelent.  Az  indítvány  a
          visszautaló szövegrészt támadta.

          Az  aránytalanul súlyos teher fogalma önmagában nem  világos.
          Nem    állapítható   meg,   hogy   az   invazív   beavatkozás
          kiterjesztésének  elmaradása  mihez  képest  jelent  a  beteg
          számára aránytalanul súlyos terhet, de az sem, hogy a "teher"
          kifejezés  mit takar. A rendelkezés arra sem ad  eligazítást,
          hogy   a  döntéshez  a  beavatkozást  végző  orvosnak  milyen
          tényezőket   kell  figyelembe  vennie.  Minthogy   az   utaló
          rendelkezéssel  az Eütv. 18. § (2) bekezdés  szövegébe  emelt
          szövegrész  bizonytalan tartalmánál fogva sérti az  Alkotmány
          2. § (1) bekezdéséből folyó jogbiztonság követelményét, a 18.
          §  (2)  bekezdésének  erre  utaló részét  meg  kellett  volna
          semmisíteni.

          3.  Álláspontom szerint az indítvánnyal tartalmilag  érintett
          szövegrész a beteg önrendelkezési jogát is sérti. Azt  engedi
          meg,  hogy  az orvos kizárólag hivatásának szakmai szabályait
          vegye    tekintetbe   és   ezeknek   túlnyomó    jelentőséget
          tulajdonítva döntsön az invazív beavatkozás kiterjesztéséről,
          figyelmen  kívül hagyva az érintett beteg saját  elképzelését
          arról,  hogy mi jelent számára "aránytalanul" súlyos  terhet.
          Ebből következően a rendelkezés ellentétes az Alkotmány 54. §
          (1) bekezdésében foglaltakkal.

          Az  Eütv.  18.  §  (1) bekezdésében említett sürgős  szükség,
          illetőleg   a  (2)  bekezdésében  írt  közvetlen  életveszély
          fennállása  az  orvosi hivatás szabályai  és  a  beavatkozást
          végző   orvos  szakértelme,  valamint  szakmai  tapasztalatai
          alapján  számára  megítélhető. Az  olyan  esetben,  amikor  a
          tervezett  invazív  beavatkozásról szóló,  a  betegnek  adott
          tájékoztatás nem lehetett teljes és a beavatkozásnak -  éppen
          az  elvégzése  során  felismert újabb  tényezők  miatt  -  az
          eredetileg  tervezetteken túl kell terjednie, a  sürgősségre,
          illetve    a    közvetlen   életveszélyre   tekintettel    az
          önrendelkezési  jog  korlátozása  alkotmányosan  elfogadható.
          Álláspontom     szerint    azonban    alkotmányellenes     az
          önrendelkezési jognak az olyan korlátozása, amely  elsősorban
          a  beteg  saját  megítélésétől  függő,  számára  aránytalanul
          súlyos  teherként  jelzett, ám saját álláspontjának  ismerete
          nélkül  megállapított és a jogszabály által  közelebbről  meg
          nem határozott tényezőn alapul.

          Az  Eütv.  15.  §-a  szerint  a  beteg  dönthet  arról,  mely
          beavatkozások  elvégzésébe  egyezik  bele,  melyeket   utasít
          vissza,  az invazív beavatkozásokhoz pedig írásbeli vagy  két
          tanú együttes jelenlétében tett egyéb nyilatkozata szükséges.
          A  beteget megillető önrendelkezéshez való jog érvényesülését
          álláspontom    szerint   nemcsak   az   invazív   beavatkozás
          megválasztásakor,  hanem  annak  kiterjesztése  esetén  is  a
          legmesszebbmenőkig  biztosítani  kell.  Amennyiben  tehát  az
          invazív  beavatkozás  kiterjesztését nem  a  sürgős  szükség,
          illetőleg   a  közvetlen  életveszély  indokolja,   a   beteg
          beleegyezésének megszerzésétől alkotmányosan eltekinteni  nem
          lehet.

          4.  Az  indítványozók az Eütv. 18. § (2) bekezdésének az  (1)
          bekezdés  b)  pontjára visszautaló szövegrészét  támadták  és
          vélték  alkotmányellenesnek. Álláspontom szerint  azonban  az
          (1)  bekezdés  b) pontjának szövege ["...b) ennek elmaradása  a
          beteg  számára  aránytalanul súlyos  terhet  jelentene."]  az
          előbbiekben írtak szerint mind az (1) bekezdés, mind pedig  a
          (2) bekezdés összefüggésében alkotmányellenes, mert sérti  az
          Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdését,  valamint  az  54.  §  (1)
          bekezdését.   Az   Alkotmánybíróságnak   tehát   -    állandó
          gyakorlatával    összhangban   -   a   szoros   összefüggésre
          tekintettel  az  Eütv. 18. § (1) bekezdés b) pontját  is  meg
          kellett volna semmisítenie.

          Budapest, 2003. április 28.
                                                        Dr. Erdei Árpád
                                                          alkotmánybíró
            .
            English:
            .
            Petition filed:
            .
            .
            Number of the Decision:
            .
            22/2003. (IV. 28.)
            Date of the decision:
            .
            04/28/2003
            .
            .