A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének
utólagos vizsgálata, valamint mulasztásban megnyilvánuló
alkotmányellenesség megállapítása iránt benyújtott
indítványok tárgyában - dr. Holló András, dr. Kukorelli
István és dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
alkotmánybírák párhuzamos indokolásával, valamint dr.
Bihari Mihály, dr. Erdei Árpád, dr. Holló András és dr.
Kukorelli István alkotmánybírák különvéleményével -
meghozta a következő
határozatot :
1. Az Alkotmánybíróság azt az indítványt, amely
szerint az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény
alkotmányellenesen korlátozza a gyógyíthatatlan betegek
önrendelkezési jogát azáltal, hogy nem teszi lehetővé
számukra életük orvosi segítséggel történő befejezését,
elutasítja.
2. Az Alkotmánybíróság azt az indítványt, amely
szerint mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes
helyzet állt elő annak folytán, hogy a törvényhozó a
Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 166.
§ - 168. §-ait nem hozta összhangba az Alkotmány 54. §
(1) bekezdésével, elutasítja.
3. Az Alkotmánybíróság az annak megállapítására
irányuló indítványokat, melyek szerint az egészségügyről
szóló 1997. évi CLIV. törvény 15. § (2) bekezdése, 20. §
(3) és (4) bekezdése, 22. § (4) bekezdése és 23. § (1)
bekezdése alkotmányellenesen korlátozza a gyógyíthatatlan
betegeknek az életfenntartó vagy életmentő orvosi
beavatkozás visszautasítására vonatkozó önrendelkezési
jogát, elutasítja.
4. Az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1997.
évi CLIV. törvény 17. § (1) bekezdés a) pontjának,
valamint a 18. § (2) bekezdésben a "vagy az (1) bekezdés
b) pontja szerinti esetben" szövegrész
alkotmányellenességének megállapítására és
megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.
5. Az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1997.
évi CLIV. törvény 15. § - 19. §-ai
alkotmányellenességének megállapítására és
megsemmisítésére irányuló indítványt visszautasítja.
6. Az Alkotmánybíróság az egyes egészségügyi
ellátások visszautasításának részletes szabályairól szóló
117/1998. (VI. 16.) Korm. rendelet 3. §-a, 5. § (2)
bekezdése, 6. §-a, 7. §-a és 10. § (2) bekezdése
alkotmányellenességének megállapítására és
megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
Az Alkotmánybírósághoz több indítvány érkezett a
gyógyíthatatlan betegségben szenvedők életük méltó
befejezéséhez való jogával kapcsolatban.
1. Két indítványozó 1993. november 25-én kelt együttes
indítványában azt kérte, hogy az Alkotmánybíróság
állapítsa meg: alkotmányellenes az egészségügyről szóló
1972. évi II. törvény (a továbbiakban: Törvény) 43. § (2)
bekezdésének utolsó mondata, és semmisítse azt meg.
Indítványozták továbbá, hogy az Alkotmánybíróság
állapítsa meg azt is: a törvényhozó mulasztásban
megnyilvánuló alkotmányellenes helyzetet hozott létre
azzal, hogy a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV.
törvény (a továbbiakban: Btk.) 166. § - 168. §-ait nem
hozta összhangba az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével.
A Törvényre vonatkozó indítványaik indoka az volt, hogy
az orvos kötelességévé teszi: az általa
gyógyíthatatlannak tartott beteget is a legnagyobb
gondossággal gyógyítsa, holott az Alkotmány 54. § (1)
bekezdésében biztosított jog az emberi méltósághoz -
álláspontjuk szerint - magában foglalja az élet méltó
befejezéséhez való jogot is. Ez pedig a gyógyíthatatlan
betegek esetében azt jelenti, hogy a betegséggel járó
testi és lelki szenvedéseiket az orvos ne kényszerüljön
akár a beteg akarata ellenére is meghosszabbítani.
A Btk. 166. § - 168. §-aival kapcsolatos indítványukat
azzal indokolták, hogy törvényhozói mulasztás következett
be, mert a Btk-nak az Alkotmány 54. § (1) bekezdése
megalkotását megelőzően meghozott, az emberölés különféle
eseteit büntető rendelkezéseit nem hozták összhangba az
Alkotmánnyal. Ennek folytán pedig a törvény büntetéssel
fenyeget olyan tevékenységet is - a gyógyíthatatlan beteg
kívánságára halála bekövetkeztéhez nyújtott orvosi
segítséget - melyet a beteg Alkotmányon alapuló jogából
következően jogszerűnek kellene tekinteni. Külön is
alkotmányellenesnek tartják, hogy a nem önrendelkezéses
aktív halálba segítés bizonyos eseteit a törvényhozó
"méltányossági ölésként" nem különíti el az emberölés
törvényi tényállásától, és nem kezeli privilegizált
tényállásként azt az esetet, "(...) ha valaki a
gyógyíthatatlan és szenvedő beteget kifejezett akarata
hiányában méltányolható szánalomból segíti a halálba".
Az indítványozók arra tekintettel, hogy az egészségügyről
szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) a
gyógyíthatatlan betegségben szenvedő betegek kezelésére
vonatkozó orvosi kötelezettséget a Törvénytől eltérően
szabályozta, 2001. június 5-én kelt beadványukban
módosították és kiegészítették indítványukat. Módosított
indítványukban hangsúlyozták, hogy bár az Eütv. a
Törvénytől eltérően bizonyos esetekben elismeri a
gyógyíthatatlan beteg jogát életének az emberi
méltóságával összeegyeztethető befejezéséhez, e jogot
változatlanul alkotmányellenesen korlátozza. E körben
sérelmezték a gyógyíthatatlan beteg önrendelkezési
jogának az Eütv. 15. § (2) bekezdése általi korlátozását:
"Az Eütv. 15. § (2) bekezdésében megállapított
önrendelkezési jog 20. §-ra utalással való korlátozása
nézetünk szerint ellentétes (...) az emberi méltóságból
következő önrendelkezési joggal. Az Eütv. 20. § (3)
bekezdése ugyanis az ellátás visszautasításának jogát az
életfenntartó vagy életmentő beavatkozások elvégzése
tekintetében csak akkor engedi meg, ha a betegség az
orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül
- megfelelő egészségügyi ellátás mellett is - halálhoz
vezet és gyógyíthatatlan." Álláspontjuk szerint továbbá
az Eütv. 20. § (4) bekezdése sem egyeztethető össze az
Alkotmány 54. § (1) bekezdésének az emberi méltósághoz
való jogra vonatkozó szabályával, "(...) amely előírásnak
központi eleme az önrendelkezési jog. A beteg ellátás
visszautasítására vonatkozó önrendelkezési jogát nem
lehet attól függővé tenni, hogy aláveti-e magát az
önrendelkezési jog gyakorlásának külön alapjául szolgáló
orvosi vizsgálatnak. E korlátozás aránytalan és az
önrendelkezési jog lényegével ellentétes." Az
indítványozók továbbá azt is kérték, hogy az
Alkotmánybíróság állapítsa meg az Eütv. 22. § (4)
bekezdése, a 23. § (1) bekezdése, valamint összességükben
a 15. § - 19. §-ok alkotmányellenességét, és semmisítse
azokat meg.
Az indítványozók az Eütv. egyes rendelkezései
alkotmányellenességét állító indítványaik alapjául
szolgáló meggyőződésüket az alábbiak szerint fejtették
ki. "[A]z élethez való jog és az emberi méltóság
alkotmányos elvének normatartományába a 'méltó', 'jó',
'emberi' halálhoz: az euthanáziához való jog is
beletartozik." Ezen az alapon tekintik
alkotmányellenesnek, hogy a törvény nem teszi lehetővé a
gyógyíthatatlan beteg halálának elősegítését az
életmentő, életfenntartó beavatkozás beszüntetésével
olyankor is, amikor a beteg nem tett ezzel kapcsolatos
kifejezett rendelkezést: "A beteg kifejezett
rendelkezésének hiánya esetén is megengedhetőnek tartjuk
a passzív euthanáziát, ha a közeli halállal viaskodó
betegnek nem tulajdonítható olyan az emberi méltóság
körében értelmezhető érdek, amely életének fenntartása
mellett szólna". Indítványuk szerint továbbá az emberi
méltósághoz való alkotmányos joggal összeegyeztethető, ha
életének a gyógyíthatatlan beteg rendelkezése alapján
vetnek véget, ezért alkotmányellenesnek tartják ennek
tilalmazását.
Az életnek az emberi méltósággal összeegyeztethető
befejezéséhez való jog korlátozása az indítványozók
szerint azért is alkotmányellenes, mert egy alapjog
lényeges tartalmának korlátozását eredményezi, ezt pedig
az Alkotmány 8. § (2) bekezdése tilalmazza. "Az emberi
méltóság jogának lényege ugyanis az önrendelkezés, amely
a személyiség szabad kibontakoztatására és a személyi
szabadság önrendelkezés alapján történő megélésére
vonatkozik. Ezzel összefüggésben, ha az állam
intézményvédelmi kötelezettségéről beszélhetünk, és ennek
alkotmányos megfogalmazására sor kerül, akkor ez az
állami kötelezettség nem lehet más, mint az emberi
méltóságból következő önrendelkezés biztosítása. Minden
más állami kötelezettség már az emberi méltóság
alapjogának lényegét: a személyes önrendelkezést sérti, s
emiatt ellentétes lenne az Alkotmány 8. § (2)
bekezdésének alapjogi lényegét védő garanciájával. Azt
állapíthatjuk tehát meg, hogy az emberi méltóságot az
annak lényegi tartalmát képező önrendelkezési jog
ellenében védeni nem lehet."
Az indítványozók álláspontja az, hogy bár a különféle
világfelfogások, vallások, ideológiák, illetőleg ezek
követői eltérő, gyakran egymással szöges ellentétben lévő
álláspontot képviselnek az eutanáziáról, az államnak az
eutanázia megítélésében is világnézetileg semlegesnek
kell lennie. Ezt részben az Alkotmány 2. § (1)
bekezdéséből vezetik le, mely szerint Magyarország
független, demokratikus jogállam, részben az Alkotmány 2.
§ (3) bekezdéséből, mely szerint egyetlen állampolgár
tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos
megszerzésére vagy kizárólagos birtokolására.
Álláspontjuk szerint "[e]z a tétel azt tartalmazza, hogy
a demokratikus jogállamisággal összeegyeztethetetlen
erőszakos és kizárólagos állampolgári tevékenységen túl
az állam alapvetően semleges az állampolgári
cselekvésekkel, magatartásokkal szemben. Az iménti
értelmezést alátámasztja az Alkotmány 60. § (1)-(3)
bekezdése is, amely kimondja a gondolat, a lelkiismeret
és a vallás szabadságát, (...) valamint az egyház és az
állam elválasztását." Ebből következik szerintük, hogy az
állam a társadalomban létező világfelfogásokhoz,
vallásokhoz és ideológiákhoz nem egy meghatározott
világnézet alapján alakítja ki viszonyát; a demokratikus
jogállam tehát világnézetileg semleges.
Az indítványozók a Btk. 166. § - 168. §-aival kapcsolatos
indítványukat a módosított és kiegészített indítványukban
változtatás nélkül fenntartották.
Az indítványozók azt is kérték, hogy az Alkotmánybíróság
állapítsa meg az Eütv. 17. § (1) bekezdés a) pontja,
valamint a 18. § (2) bekezdésében a "vagy az (1) bekezdés
b) pontja szerinti esetben" szövegrész
alkotmányellenességét és semmisítse azokat meg.
Indítványozták végül az egyes egészségügyi ellátások
visszautasításának részletes szabályairól szóló 117/1998.
(VI. 16.) Korm. rendelet (a továbbiakban:
Kormányrendelet) 3. §-a, 5. § (2) bekezdése, 6. §-a, 7. §-
a és 10. § (2) bekezdése alkotmányellenességének
megállapítását és megsemmisítését is.
2. Egy súlyos és fájdalmas betegségben szenvedő másik
indítványozó annak megállapítását kérte az
Alkotmánybíróságtól: sérti az emberi méltósághoz való
jogát, hogy a törvény tilalmazza olyan készítménynek az
orvosa által történő rendelkezésére bocsátását, amellyel
véget vethetne az életének.
Az Alkotmánybíróság az indítványokat egyesítette és
együtt bírálta el.
Az Alkotmánybíróság felkérésére az egészségügyi miniszter
véleményt nyilvánított az indítványokban felvetett
kérdésekről.
II.
Az Alkotmánybíróság az indítványozók által is többségében
felhívott következő jogszabályi rendelkezések figyelembe
vételével hozta meg határozatát.
A) Az Alkotmány rendelkezései:
"2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus
jogállam."
"8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember
sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek
tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű
kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és
kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja
meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem
korlátozhatja."
"54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek
veleszületett joga van az élethez és az emberi
méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen
megfosztani."
"70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén
tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az
állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés,
nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy
más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni,
születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel
nélkül."
B) Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény
(a továbbiakban: Abtv.) rendelkezései:
"20. § Az Alkotmánybíróság az arra jogosult indítványa
alapján jár el."
"22. § (2) Az indítványnak a kérelem alapjául szolgáló ok
megjelölése mellett határozott kérelmet kell
tartalmaznia."
C) A Törvény rendelkezése:
"43. § (2) Az orvosnak a legnagyobb gondossággal és
körültekintéssel meg kell tennie mindazokat az
intézkedéseket, amelyek a betegségek megelőzéséhez, a
beteg életének megmentéséhez, gyógyulásához,
munkaképességének helyreállításához szükségesek. Az orvos
az általa gyógyíthatatlannak vélt beteget is a legnagyobb
gondossággal köteles gyógykezelni."
D) Az Eütv. rendelkezései:
"3. § E törvény alkalmazásában (...)
m) invazív beavatkozás: a beteg testébe bőrön,
nyálkahártyán vagy testnyíláson keresztül behatoló
fizikai beavatkozás, ide nem értve a beteg számára
szakmai szempontból elhanyagolható kockázatot jelentő
beavatkozásokat;"
"10. § (1) Az egészségügyi ellátás során a beteg emberi
méltóságát tiszteletben kell tartani."
"13. § (1) A beteg jogosult a számára egyéniesített
formában megadott teljes körű tájékoztatásra.
(2) A betegnek joga van arra, hogy részletes
tájékoztatást kapjon
a) egészségi állapotáról, beleértve ennek orvosi
megítélését is,
b) a javasolt vizsgálatokról, beavatkozásokról,
c) a javasolt vizsgálatok, beavatkozások elvégzésének,
illetve elmaradásának lehetséges előnyeiről és
kockázatairól,
d) a vizsgálatok, beavatkozások elvégzésének tervezett
időpontjairól,
e) döntési jogáról a javasolt vizsgálatok, beavatkozások
tekintetében,
f) a lehetséges alternatív eljárásokról, módszerekről,
g) az ellátás folyamatáról és várható kimeneteléről,
h) a további ellátásokról, valamint
i) a javasolt életmódról.
(3) A betegnek joga van a tájékoztatás során és azt
követően további kérdezésre.
(4) A betegnek joga van megismerni ellátása során az
egyes vizsgálatok, beavatkozások elvégzését követően azok
eredményét, esetleges sikertelenségét, illetve a várttól
eltérő eredményt és annak okait.
(5) A cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes
betegnek is joga van a korának és pszichés állapotának
megfelelő tájékoztatáshoz.
(6) A betegnek joga van megismerni az ellátásában
közvetlenül közreműködő személyek nevét, szakképesítését
és beosztását.
(7) A tájékoztatáshoz fűződő jogok gyakorlásához
szükséges feltételeket a fenntartó biztosítja.
(8) A betegnek joga van arra, hogy számára érthető módon
kapjon tájékoztatást, figyelemmel életkorára,
iskolázottságára, ismereteire, lelkiállapotára, e
tekintetben megfogalmazott kívánságára, valamint arra,
hogy a tájékoztatáshoz szükség esetén és lehetőség
szerint tolmácsot vagy jeltolmácsot biztosítsanak."
"15. § (1) A beteget megilleti az önrendelkezéshez való
jog, amely kizárólag törvényben meghatározott esetekben
és módon korlátozható.
(2) Az önrendelkezési jog gyakorlása keretében a beteg
szabadon döntheti el, hogy kíván-e egészségügyi ellátást
igénybe venni, illetve annak során mely beavatkozások
elvégzésébe egyezik bele, illetve melyeket utasít vissza,
figyelembe véve a 20. §-ban előírt korlátozásokat.
(3) A betegnek joga van arra, hogy a kivizsgálását és
kezelését érintő döntésekben részt vegyen. Az e
törvényben foglalt kivételektől eltekintve bármely
egészségügyi beavatkozás elvégzésének feltétele, hogy
ahhoz a beteg megtévesztéstől, fenyegetéstől és
kényszertől mentes, megfelelő tájékoztatáson alapuló
beleegyezését (a továbbiakban: beleegyezését) adja.
(4) A beteg a (3) bekezdésben foglalt beleegyezését
szóban, írásban vagy ráutaló magatartással megadhatja,
kivéve, ha e törvény eltérően nem rendelkezik.
(5) Az invazív beavatkozásokhoz a beteg írásbeli vagy -
amennyiben erre nem képes - két tanú együttes
jelenlétében, szóban vagy más módon megtett nyilatkozata
szükséges.
(6) A beteg a beavatkozás elvégzéséhez való beleegyezését
bármikor visszavonhatja. A beleegyezés alapos ok nélküli
visszavonása esetén azonban kötelezhető az ennek
következtében felmerült és indokolt költségek
megtérítésére."
"16. § (1) A cselekvőképes beteg - ha e törvény eltérően
nem rendelkezik - közokiratban, teljes bizonyító erejű
magánokiratban vagy - írásképtelensége esetén - két tanú
együttes jelenlétében megtett nyilatkozattal
a) megnevezheti azt a cselekvőképes személyt, aki
jogosult helyette a beleegyezés, illetve a visszautasítás
jogát gyakorolni, illetve, akit a 13. § alapján
tájékoztatni kell,
b) az a) pontban meghatározott személy megjelölésével
vagy anélkül a (2) bekezdés szerinti személyek közül
bárkit kizárhat a beleegyezés és a visszautasítás jogának
helyette történő gyakorlásából, illetve a 13. § szerinti
tájékoztatásból.
(2) Amennyiben a beteg cselekvőképtelen és nincs az (1)
bekezdés a) pontja alapján nyilatkozattételre jogosult
személy, a beleegyezés és a visszautasítás jogának a (4)
bekezdésben foglalt korlátok közötti gyakorlására - az
(1) bekezdés b) pontjában foglaltak figyelembevételével -
a megjelölt sorrendben az alábbi személyek jogosultak:
a) a beteg törvényes képviselője, ennek hiányában
b) a beteggel közös háztartásban élő, cselekvőképes
ba) házastársa vagy élettársa, ennek hiányában
bb) gyermeke, ennek hiányában
bc) szülője, ennek hiányában
bd) testvére, ennek hiányában
be) nagyszülője, ennek hiányában
bf) unokája;
c) a b) pontban megjelölt hozzátartozója hiányában a
beteggel közös háztartásban nem élő, cselekvőképes
ca) gyermeke, ennek hiányában
cb) szülője, ennek hiányában
cc) testvére, ennek hiányában
cd) nagyszülője, ennek hiányában
ce) unokája.
(3) Az egy sorban nyilatkozattételre jogosultak
ellentétes nyilatkozata esetén a beteg egészségi
állapotát várhatóan legkedvezőbben befolyásoló döntést
kell figyelembe venni.
(4) A (2) bekezdés szerinti személyek nyilatkozata -
kizárólag a 13. §-ban foglalt tájékoztatást követően - a
kezelőorvos által javasolt invazív beavatkozásokhoz
történő beleegyezésre terjedhet ki. E nyilatkozat azonban
V a 20. § (3) bekezdése szerinti eset kivételével - a
beavatkozással fölmerülő kockázatoktól eltekintve nem
érintheti hátrányosan a beteg egészségi állapotát, így
különösen nem vezethet súlyos vagy maradandó
egészségkárosodásához. A nyilatkozatról a beteget
cselekvőképessé válását követően azonnal tájékoztatni
kell.
(5) Az egészségügyi ellátással kapcsolatos döntésekben a
cselekvőképtelen, illetve korlátozottan cselekvőképes
beteg véleményét a szakmailag lehetséges mértékig
figyelembe kell venni abban az esetben is, ha a
beleegyezés, illetve a visszautasítás jogát a (2)
bekezdés szerinti személy gyakorolja."
"17. § (1) A beteg beavatkozásokba történő beleegyezését
vélelmezni kell, ha a beteg egészségi állapota
következtében beleegyező nyilatkozat megtételére nem
képes, és
a) a 16. § (1) bekezdés a) pontja szerinti személy
nyilatkozatának beszerzése késedelemmel járna;
b) invazív beavatkozások esetén akkor, ha a 16. § (1)
bekezdés a) pontja vagy a 16. § (2) bekezdése szerinti
személy nyilatkozatának beszerzése késedelemmel járna és
a beavatkozás késedelmes elvégzése a beteg egészségi
állapotának súlyos vagy maradandó károsodásához vezetne.
(2) A beteg beleegyezésére nincs szükség abban az
esetben, ha az adott beavatkozás vagy intézkedés
elmaradása
a) mások - ideértve a 24. hetet betöltött magzatot is -
egészségét vagy testi épségét súlyosan veszélyezteti,
továbbá
b) ha - a 20-23. §-okra is figyelemmel - a beteg
közvetlen életveszélyben van."
"18. § (1) Amennyiben egy invazív beavatkozás során annak
olyan kiterjesztése válik szükségessé, amely előre nem
volt látható, az erre irányuló beleegyezés hiányában a
beavatkozás kiterjesztése - a (2) bekezdés szerinti eset
kivételével - csak akkor végezhető el, ha
a) azt sürgős szükség fennállása indokolja, vagy
b) ennek elmaradása a beteg számára aránytalanul súlyos
terhet jelentene.
(2) Amennyiben a beavatkozás (1) bekezdés szerinti
kiterjesztése a beteg valamely szervének vagy
testrészének elvesztéséhez vagy funkciójának teljes
kieséséhez vezetne, a beavatkozás kiterjesztése - az abba
történő beleegyezés hiányában - csak közvetlen
életveszély fennállása esetén vagy az (1) bekezdés b)
pontja szerinti esetben végezhető el."
"19. § (1) A beteg írásbeli beleegyezése szükséges
bármely - a beavatkozással összefüggésben - életében
eltávolított sejtjének, sejtalkotórészének, szövetének,
szervének, testrészének - egészségügyi ellátásával össze
nem függő - bármilyen célú felhasználásához. Nem kell a
beteg beleegyezése ezen anyagok szokásos módon történő
megsemmisítéséhez.
(2) A betegnek - e törvény keretei között - joga van
arra, hogy halála esetére rendelkezzen a holttestét
irintő beavatkozásokról. A beteg e törvény rendelkezései
szerint megtilthatja, hogy holttestéből szervet és
szövetet átültetés, egyéb gyógyító célú felhasználás,
kutatás vagy oktatás céljából eltávolítsanak."
"20. § (1) A cselekvőképes beteget - a (2)-(3)
bekezdésekben foglaltakra tekintettel, illetőleg a (6)
bekezdésben foglalt eset kivételével - megilleti az
ellátás visszautasításának joga, kivéve, ha annak
elmaradása mások életét vagy testi épségét
veszélyeztetné.
(2) A beteg minden olyan ellátást, amelynek elmaradása
esetén egészségi állapotában várhatóan súlyos vagy
maradandó károsodás következne be, csak közokiratban vagy
teljes bizonyító erejű magánokiratban, illetve
írásképtelensége esetén két tanú együttes jelenlétében
utasíthat vissza. Ez utóbbi esetben a visszautasítást az
egészségügyi dokumentációban rögzíteni kell, amelyet a
tanúk aláírásukkal hitelesítenek.
(3) A betegség természetes lefolyását lehetővé téve az
életfenntartó vagy életmentő beavatkozás
visszautasítására csak abban az esetben van lehetőség, ha
a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az
orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül
- megfelelő egészségügyi ellátás mellett is - halálhoz
vezet és gyógyíthatatlan. Az életfenntartó, illetve
életmentő beavatkozás visszautasítása a (2) bekezdés
szerinti alaki előírások betartásával történhet.
(4) A (3) bekezdés szerinti visszautasítás csak akkor
érvényes, ha egy háromtagú orvosi bizottság a beteget
megvizsgálja és egybehangzóan, írásban nyilatkozik arról,
hogy a beteg döntését annak következményei tudatában
hozta meg, illetve, hogy a (3) bekezdés szerinti
feltételek fennállnak, továbbá a beteg az orvosi
bizottság nyilatkozatát követő 3. napon - két tanú előtt
- ismételten kinyilvánítja a visszautasításra irányuló
szándékát. Amennyiben a beteg nem járul hozzá az orvosi
bizottság vizsgálatához, a kezelés visszautasítására
vonatkozó nyilatkozata nem vehető figyelembe.
(5) A (4) bekezdés szerinti bizottság tagjai a beteg
kezelőorvosa, egy - a beteg gyógykezelésében részt nem
vevő -, a betegség jellegének megfelelő szakorvos,
valamint egy pszichiáter szakorvos.
(6) A beteg nem utasíthatja vissza az életfenntartó vagy
életmentő beavatkozást, ha várandós és előreláthatóan
képes a gyermek kihordására.
(7) A (2)-(3) bekezdések szerinti visszautasítás esetén
meg kell kísérelni a beteg döntése hátterében lévő okok -
személyes beszélgetés alapján történő - feltárását és a
döntés megváltoztatását. Ennek során a 13. § szerinti
tájékoztatáson túl ismételten tájékoztatni kell a
beavatkozás elmaradásának következményeiről.
(8) A beteg a visszautasításra vonatkozó nyilatkozatát
bármikor, alaki kötöttség nélkül visszavonhatja."
"21. § (1) Cselekvőképtelen és korlátozottan
cselekvőképes beteg esetén a 20. § (2) bekezdése szerinti
ellátás nem utasítható vissza.
(2) Amennyiben cselekvőképtelen és korlátozottan
cselekvőképes beteg esetén a 20. § (3) bekezdése szerinti
ellátás visszautasítására kerül sor, az egészségügyi
szolgáltató keresetet indít a beleegyezés bíróság általi
pótlása iránt. A kezelőorvos a bíróság jogerős
határozatának meghozataláig köteles a beteg egészségi
állapota által indokolt ellátások megtételére. Közvetlen
életveszély esetén a szükséges beavatkozások elvégzéséhez
bírósági nyilatkozatpótlásra nincs szükség.
(...)
(4) A (2) bekezdésben meghatározott nyilatkozat pótlására
irányuló eljárás során a bíróság nemperes eljárásban
soron kívül jár el. Az eljárás tárgyi költségmentes. Ha e
törvényből, illetve az eljárás nemperes jellegéből más
nem következik, a bírósági eljárásban a Polgári
perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény szabályait
kell megfelelően alkalmazni."
"22. § (1) A cselekvőképes személy - későbbi esetleges
cselekvőképtelensége esetére - közokiratban
visszautasíthat
a) a 20. § (1) bekezdése szerinti egyes vizsgálatokat,
beavatkozásokat,
b) a 20. § (3) bekezdése szerinti beavatkozásokat,
valamint
c) egyes életfenntartó, életmentő beavatkozásokat, ha
gyógyíthatatlan betegségben szenved és betegsége
következtében önmagát fizikailag ellátni képtelen,
illetve fájdalmai megfelelő gyógykezeléssel sem
enyhíthetők.
(2) A cselekvőképes személy - cselekvőképtelensége
esetére - közokiratban megnevezheti azt a cselekvőképes
személyt, aki az (1) bekezdés szerinti jogát helyette
gyakorolhatja.
(3) Az (1)-(2) bekezdés szerinti nyilatkozat abban az
esetben érvényes, ha pszichiáter szakorvos - egy hónapnál
nem régebbi - szakvéleményben igazolja, hogy a személy
döntését annak lehetséges következményei tudatában hozta
meg. A nyilatkozatot kétévente meg kell újítani, és azt a
beteg bármikor - cselekvőképességére, illetve alaki
kötöttségre tekintet nélkül - visszavonhatja.
(4) A (2) bekezdés szerinti cselekvőképes személy
beavatkozást visszautasító nyilatkozata esetén a 20. §
(4) bekezdése szerinti bizottság nyilatkozik, hogy
a) az (1) bekezdésben foglalt feltételek fennállnak,
továbbá
b) a (2) bekezdés szerinti személy döntését annak
következményei tudatában hozta meg."
"23. § (1) A 20. § (3) bekezdése szerinti beavatkozás
megszüntetésére, illetve mellőzésére csak abban az
esetben kerülhet sor, ha a beteg erre irányuló akarata
világosan és meggyőző módon kideríthető. Kétség esetén a
beteg később tett, személyes nyilatkozatát kell
figyelembe venni; ennek hiányában az életfenntartó,
illetve életmentő beavatkozás elvégzéséhez történő
beleegyezését vélelmezni kell."
E) A Kormányrendelet rendelkezései:
"3. § (1) Az életfenntartó beavatkozás visszautasítása
esetén az egészségügyi intézmény vezetője vagy az általa
kijelölt személy gondoskodik az Eütv. 20. §-ának (4)
bekezdése szerinti bizottság (a továbbiakban: Bizottság)
haladéktalan összehívásáról.
(2) A Bizottságnak a betegség jellegének megfelelő
szakorvos tagja nyilatkozik arról, hogy a beteg olyan
betegségben szenved-e, amely az Eütv. 20. §-ának (3)
bekezdésében megfogalmazott kritériumoknak megfelel.
(3) A Bizottság pszichiáter szakorvos tagja nyilatkozik
arról, hogy a beteg rendelkezik-e a döntés meghozatalához
szükséges belátási képességgel. A belátási képesség
megállapítása során a beteget minden esetben, a beteg
hozzátartozóját [Eütv. 16. § (2) bekezdés] lehetőség
szerint meg kell hallgatni.
(4) Ha a Bizottság döntését követő harmadik napon a
beteg - két tanú előtt - ismételten kinyilvánítja
az életfenntartó beavatkozás visszautasítására
irányuló szándékát, akkor a visszautasított ellátást
meg kell szüntetni, illetve azt meg sem lehet
kezdeni."
"5. § (2) A Bizottság a helyettes döntéshozó döntésével
kapcsolatban írásban nyilatkozik arról, hogy a törvényi
feltételek fennállnak-e, illetve a helyettes döntéshozó
rendelkezik-e belátási képességgel [Eütv. 22. § (4)
bekezdés b) pont]."
"6. § (1) A Bizottság összehívásának rendjét az intézmény
házirendje szabályozza. A szükséges vizsgálatok
elvégzését követően a Bizottság az életfenntartó
beavatkozás visszautasításának érvényességével
kapcsolatos nyilatkozatát haladéktalanul, egyhangúan
hozza meg, amelyet írásba kell foglalni, és azt a
Bizottság tagjai aláírásukkal ellátnak.
(2) A Bizottság nyilatkozata meghozatalát megelőzően
megkeresheti az intézményben működő etikai bizottságot
állásfoglalás kérése céljából.
(3) A Bizottság működése során azt is vizsgálja, hogy a
beteg tájékoztatása megfelelt-e a törvényi
követelményeknek."
"7. § (1) Amennyiben a Bizottság nem állapítja meg az
életfenntartó beavatkozás visszautasításának
érvényességét, a beteg, valamint a helyettes döntéshozó
keresetet indíthat az életfenntartó beavatkozás
visszautasításának érvényességét megállapító bírósági
döntés iránt. A bíróság eljárására az Eütv. 21. §-ának
(4) bekezdése az irányadó.
(2) A beteg jogosult ismételten visszautasítani az
életfenntartó beavatkozást, ha a Bizottság nem
állapította meg az életfenntartó beavatkozás
visszautasításának érvényességét."
"10. § (2) Az egészségügyi szolgáltatónak biztosítania
kell a Bizottság szükség szerinti működését."
F) A Btk. rendelkezései:
"166. § (1) Aki mást megöl, bűntettet követ el, és öt
ivtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel
büntetendő."
"167. § Aki mást méltányolható okból származó erős
felindulásban megöl, bűntettet követ el, és két évtől
nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."
"168. § Aki mást öngyilkosságra rábír, vagy ennek
elkövetéséhez segítséget nyújt, ha az öngyilkosságot
megkísérlik vagy elkövetik, bűntettet követ el, és öt
évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."
III.
1. A törvényhozót régóta nehéz döntés elé állítja azoknak
a gyógyíthatatlan betegeknek az óhaja, akik nem kívánnak
további orvosi segítséget igénybe venni életük
fenntartásához, vagy éppen ahhoz kérnek orvosi
segítséget, hogy életük véget érjen.
2. A korábbi magyar jogszabályok közvetlen módon nem
tartalmaztak a gyógyíthatatlan betegek halálának
kívánságukra történő elősegítését tilalmazó rendelkezést:
"A halálba segítés problémája ma még nem jutott el arra a
jelentőségre, hogy a tételes büntetőtörvények
szükségesnek tartották volna még csak mint az ölés
bizonyos sajátszerű, minősített esetét is figyelembe
venni" (Jámbor László: A halálbasegítés, 1936). A magyar
büntető törvények azonban az 1878. évi V. törvény óta
következetesen büntetéssel fenyegetik az emberölést az
arra való tekintet nélkül, hogy azt a súlyos,
gyógyíthatatlan beteg kívánságára, vagy érdekében orvos
követte-e el. A büntető törvény ezen álláspontjának
elméleti alapjai jutottak kifejezésre neves jogtudósok
munkáiban is. Finkey Ferenc a betegek halálba segítéséről
úgy vélekedett, hogy azt még a gyógyíthatatlan betegek
esetében sem lehet megengedettnek nyilvánítani (Finkey: A
magyar anyagi büntetőjog jelen állapota, 1923). A beteg
halálának elősegítését Angyal Pál is a jog
követelményeivel össze nem egyeztethető tettként írta le:
"Az élet értéktelenségének mindenkép ingatag talaján
nyugvó megállapítása sohasem lehet olyan erős, hogy
megfoszthassa érvényétől azt a lényegében erkölcsi
jellegű normát, mely az ember megölését tiltja" (Angyal:
A magyar büntetőjog kézikönyve II, Az ember élete elleni
bűncselekmények és a párviadal, Budapest, 1928., Atheneum
kiadó).
3. Az Eütv. az indítványokban felvetett kérdésekre is
kiható változásokat vezetett be 1997-ben. Először is
átrendezte az orvos és a beteg viszonyát; ezt jelzi a
törvényhozó szándékát kifejező Általános Indokolás 5.
pontjának a Törvényre vonatkozó kritikus megállapítása:
"A hatályos törvény az egészségügyi viszonyrendszer
szereplőinek jogait és kötelezettségeit sem szabályozza
egyértelműen. Így például kizárólag az egészségügyi
dolgozók kötelezettségeként jelentkeznek olyan, a másik
felet - a betegeket - megillető jogosultságok, amelyek
alanyi jogosultságként való megfogalmazása
elengedhetetlen e jogok érvényesítésének a
szempontjából." Az Eütv. további jellemző vonása a
betegjogok erősítése, ami részben abban fejeződik ki,
hogy "[a]z államnak biztosítania kell a betegek általános
emberi és állampolgári jogainak, valamint az egészségügyi
ellátás nyújtása során releváns betegjogainak érvényre
juttatását" (Általános Indokolás 4. pont).
A törvény e célkitűzéseiből következik, hogy a beteg,
önrendelkezési jogából adódóan, jogosult eldönteni, hogy
kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni, és az
ellátás során mely beavatkozások elvégzéséhez járul
hozzá, illetőleg melyeket utasít vissza. Annak, hogy a
beteg a beavatkozással kapcsolatos beleegyezését
állapotának, betegsége természetének és várható
lefolyásának ismeretében adja meg, vagy utasítja vissza,
az a biztosítéka, hogy az Eütv. a beteg alapvető jogává
teszi, hogy állapotáról folyamatos tájékoztatást kapjon.
Az Eütv. úgy rendelkezik, hogy a beteget az emberi
méltósághoz való jogán alapuló önrendelkezési joga
betegségének természetétől, annak enyhe, vagy súlyos
lefolyásától, gyógyulásának esélyeitől függetlenül illeti
meg. Következésképpen megilleti az orvostudomány állása
szerint olyan gyógyíthatatlan betegségben szenvedő
személyt is, akinek betegsége megfelelő egészségügyi
ellátás mellett is rövid időn belül halálhoz vezet. A
betegnek az életmentő, illetőleg életfenntartó
egészségügyi ellátás visszautasítására vonatkozó jogát
azonban az Eütv. speciális feltételekhez köti. Bár e
feltételekről a későbbiekben részletesebben is szó lesz,
az Alkotmánybíróság már e helyütt is kiemeli, hogy az
életmentő vagy életfenntartó orvosi beavatkozásnak a
gyógyíthatatlan beteg általi visszautasítására csak
közokiratban, vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban,
illetve a beteg írásképtelensége esetén két tanú
jelenlétében kerülhet sor. A visszautasítás csak akkor
érvényes, ha egy háromtagú orvosi bizottság a beteget
megvizsgálja, és egybehangzóan nyilatkozik arról:
gyógyíthatatlan betegségben szenved és döntését annak
következményei tudatában hozta meg. A betegnek az orvosi
bizottság nyilatkozatát követő harmadik napon két tanú
előtt ismételten ki kell nyilvánítania a visszautasításra
irányuló szándékát. Az Eütv. meghatározza az orvosi
bizottság összetételét is: a bizottság egy tagja a
betegség jellegének megfelelő szakorvos, egy másik tagja
pszichiáter szakorvos. Megköveteli a törvény, hogy a
beavatkozás visszautasítása esetén személyes beszélgetés
során kíséreljék meg a beteg döntésének hátterében lévő
okok feltárását és a döntés megváltoztatását. Az Eütv.
részletes szabályozást ad arra az esetre is, ha a
gyógyíthatatlan beteg cselekvőképtelen, vagy
korlátozottan cselekvőképes.
A törvény azt is lehetővé teszi a belátási képessége
birtokában lévő személynek, hogy jövőbeli esetleges
cselekvőképtelenségét feltételezve előre visszautasítson
életmentő beavatkozásokat, ha gyógyíthatatlan betegségben
szenved, önmagát fizikailag ellátni nem képes, illetve
fájdalmai megfelelő gyógykezeléssel sem enyhíthetők.
4. Az orvosi megítélés szerint a leggondosabb kezelés
ellenére rövid időn belül halálhoz vezető gyógyíthatatlan
betegségben szenvedők számára tehát a hatályos magyar
jogszabályok már 1997. óta biztosítják a jogot, hogy "a
betegség természetes lefolyásának lehetővé tétele
céljából" visszautasítsák az életük fenntartásához
szükséges orvosi beavatkozást. E törvényi rendelkezés,
ugyanakkor, amikor érintetlenül hagyja a belenyugvás
szabadságának teljességét azok számára, akik nem kívánják
haláluk bekövetkeztét befolyásolni, lehetővé teszi a
gyógyíthatatlan betegségben szenvedők számára, hogy
életük befejezésének méltóságukkal összeegyeztethető
módját válasszák.
5. Az indítványozók, amint ez az indítványok
ismertetéséből kitűnik, három irányban fogalmaztak meg
alkotmányossági kifogást az Eütv-nek, illetőleg ehhez
kapcsolódóan a Kormányrendeletnek a súlyos,
gyógyíthatatlan betegeket megillető önrendelkezési jog
érvényesülésére vonatkozó szabályait illetően.
Először, az indítványozók álláspontja szerint a
törvényhozó alkotmányellenesen korlátozza a
gyógyíthatatlan betegségben szenvedők önrendelkezési
jogát akkor, amikor csak az életfenntartó vagy életmentő
beavatkozások visszautasításának lehetőségét biztosítja
számukra. Nézetük szerint a törvény csak akkor kerülne
összhangba az Alkotmány 54. § (1) bekezdése által
mindenki, a betegek számára is biztosított joggal az
emberi méltósághoz, ha a törvényhozó a gyógyíthatatlan
betegeket, ha ezt kívánják, ennél szélesebb körű, további
jogosítványokkal ruházná fel: orvosi segítség igénybe
vételére életük méltó módon történő befejezéséhez.
Álláspontjuk szerint az Alkotmánynak az emberi
méltósághoz való jogot biztosító rendelkezéséből az is
levezethető továbbá, hogy az orvos, a haldokló emberi
méltóságának megőrzése érdekében, a beteg ez irányú
kívánságának hiányában is elősegíthesse életének
befejezését.
Másodszor, bár megítélésük szerint "[a]z Eütv. előírásai
- ide értve az általunk kifogásolt rendelkezéseket is -
az emberi méltóság megnyilvánulásának lényegesen
szélesebb lehetőséget biztosítanak, mint az
egészségügyről szóló - korábbi - 1972. évi II. törvény
szabályai", álláspontjuk szerint a törvény a
gyógyíthatatlan betegeket megillető, életfenntartó vagy
életmentő orvosi beavatkozás visszautasítására vonatkozó
jogosultságot még mindig indokolatlan, ezért
alkotmányellenes korlátozásoknak veti alá. Ebben a körben
konkrét formában az Eütv. 15. § (2) bekezdésével, 20. §
(3) bekezdésével, 20. § (4) bekezdésével, a 22. § (4)
bekezdésével és 23. § (1) bekezdésével kapcsolatban
fogalmaztak meg alkotmányossági kifogásokat.
Harmadszor, az indítványozók alkotmányossági kifogásai az
Eütv., illetőleg a Kormányrendelet néhány olyan további
rendelkezéseit érintik, melyek nincsenek közvetlen
összefüggésben az e jogszabályoknak a gyógyíthatatlan
betegek életének méltóságukkal összeegyeztethető
befejezését érintő rendelkezéseivel, hanem a minden
beteget megillető önrendelkezési jogra vonatkoznak.
6. Az Alkotmánybíróság rámutat: az Abtv. 20. §-ára és 22.
§ (2) bekezdésére figyelemmel, és összhangban saját
eljárásának indítványhoz kötöttségét illetően követett
állandó gyakorlatával, az indítványok tartalmának és
irányultságának megfelelően az Eütv. indítványozók által
megjelölt rendelkezéseinek alkotmányossági vizsgálatát
csak abból a szempontból végezte el, hogy azok nem
korlátozzák-e alkotmányellenesen a betegek emberi
méltósághoz való jogát.
Az Alkotmánybíróság arra is rámutat: az indítványozók a
jelenlegi jogi szabályozást lényegében az Alkotmány 54. §
(1) bekezdésével tartják összeegyeztethetetlennek.
Indítványuk megalapozására nem hívtak fel az Alkotmány
által is biztosított olyan egyéb emberi jogokat, melyek
megsértésére a külföldi országok bíróságai és nemzetközi
bíróságok elé terjesztett, az indítványokhoz tartalmilag
hasonló panaszokban hivatkozni szoktak. A későbbiekben
említendő Pretty ügyben például a panaszos kérelme
szerint az emberi életnek a beteg méltóságérzetének
megfelelő befejezéséhez való jog törvény általi
korlátozása a kínzás, kegyetlen, embertelen, megalázó
bánásmód vagy büntetés tilalmával, a magánélet
tiszteletben tartásához való joggal, a lelkiismereti és
vallásszabadsághoz való joggal, valamint a hátrányos
megkülönböztetés tilalmával is összeegyeztethetetlen.
Ezért az Alkotmánybíróság az Abtv. 20. § és 22. § (2)
bekezdésének megfelelően az indítványozók által megjelölt
jogszabályok alkotmányosságának vizsgálatát csak e körben
végezte el.
7. Az Alkotmánybíróság szükségesnek tartotta, hogy az
indítványokban érintett kérdéseket nemzetközi
összefüggéseiben is áttekintse. Ennek eredményeképpen a
következő megállapításra jutott: bár a világ legtöbb
országában tilalmazzák, hogy az orvos bármilyen indokból,
akár a beteg, vagy hozzátartozója kérésére elősegítse
betege halálát, az utóbbi évtizedekben a tudomány,
illetőleg a törvényhozás egyre inkább teret szentel az
arról való gondolkodásnak, hogyan lehetne a súlyos,
gyógyíthatatlan, gyakran nagy fájdalmakkal küszködő
betegek számára az élet méltó befejezéséhez való jogot
biztosítani anélkül, hogy az élet kioltására vonatkozó
tilalom oldása nem kívánt hatásokkal járjon. Ezzel
összefüggésben két fontos fejlemény érdemel említést.
Az egyik az, hogy a 20. század utolsó évtizedeiben számos
ország törvényhozása, illetőleg bírói gyakorlata arra az
álláspontra helyezkedett, hogy bár az élet elleni
cselekmények teljes tilalmát, bármilyen motiváció alapján
került is sor elkövetésükre, változatlanul fenn kell
tartani, a korábbiaktól eltérően el kell azonban ismerni
a betegnek azt a jogosultságát, hogy visszautasíthassa az
élete fenntartására, illetőleg meghosszabbítására
vonatkozó orvosi beavatkozást még akkor is, ha a
visszautasítás minden valószínűség szerint halálát fogja
eredményezni. E jogosultságot, Magyarországhoz hasonlóan,
egyes országokban törvényhozási úton ismerték el. Másutt,
így az Egyesült Királyságban a bírói gyakorlat munkálta
ki a betegnek a beavatkozás visszautasítására vonatkozó
jogát (pl. Ms B. v. an NHS Hospital, Court of Appeal
judgment of 22 March 2002). Ugyanez történt az Amerikai
Egyesült Államokban is (lásd az alábbiakban ugyancsak
említett Cruzan v. Director, Missouri Department of
Health ügyet).
A másik fejlemény az, hogy egyes olyan országokban, ahol
a törvény a gyógyíthatatlan beteg halálának az
elősegítését változatlanul tiltja, mégis büntetlenséget
biztosítanak az orvosnak, ha a halál a betegség végső
szakaszában lévő beteg fájdalmainak csillapítására általa
előírt szer elkerülhetetlen mellékhatásaként következett
be. Erre példa az Egyesült Királyságban a Re J [1991] Fam
33. ügy, Németországban pedig a Legfelsőbb Bíróság egy
1996. évi állásfoglalása, mely szerint az orvosilag
indikált, a haldokló kifejezett vagy feltételezett
kívánságának megfelelő fájdalomcsillapítás akkor sem
jogellenes, ha az - elkerülhetetlen, számításba vett, de
nem szándékolt következményként - a halál bekövetkeztét
siettetheti (BGHSt 42, 305).
E fejlemények ellenére ez idő szerint a legtöbb országban
kevés hajlandóság mutatkozik a gyógyíthatatlan betegségben
szenvedők halálának elősegítésére vonatkozó tilalom
feloldására, vagy enyhítésére. Az Egyesült Királyságban
például, bár 1980-ban az öngyilkossághoz nyújtott
segítségadás bűncselekményének felülvizsgálata során
felmerült, hogy a haldokló iránti szánalomból elkövetett ún.
méltányossági emberölést privilegizált tényállásként
fogalmazzák meg és a korábbinál lényegesen enyhébben, két
évig terjedő szabadságvesztéssel büntessék, végül a
javaslatot elvetették, többek között azért, mert a
méltányossági emberölés fogalmának meghatározása során nem
találtak olyan megoldást, amely a hátrányos helyzetben lévő,
öreg és gyenge betegeket teljes biztonsággal megóvhatná
attól, hogy az új törvényi tényállás alapján életük, akaratuk
ellenére, veszélybe kerüljön. 1994-ben pedig a Lordok Háza
orvosetikai vizsgálóbizottsága, megvizsgálva az eutanáziával
összefüggő kérdéseket, arra a megállapításra jutott, hogy nem
lát elegendő indokot a szándékos emberöléssel kapcsolatos
törvényeknek az eutanázia egyes módozatai lehetővé tételének
érdekében történő enyhítésére.
A fellebbviteli bíróságként eljáró Lordok Házának egy
közelmúltban hozott döntése azt jelzi, hogy az Egyesült
Királyságban nem csak a törvényhozás, hanem a
jogalkalmazás is idegenkedik a régóta fennálló tilalmak
oldása irányában teendő lépésektől. A Dianne Pretty v.
Director of Public Prosecution ügyben a felperes, egy
teljes mozgásképtelenséget okozó gyógyíthatatlan betegség
végső szakaszában lévő beteg annak megállapítását kérte,
hogy a vádhatóság határozata, - melyben visszautasította
az arra irányuló kérelmét, hogy vállaljon
kötelezettséget: nem emel vádat férje ellen emberölés
miatt, ha az majd segítséget nyújt halálához, -
megsértette alapvető emberi jogait, egyebek mellett az
embertelen bánásmód tilalmát és az élethez való jogát.
Élethez való jogának sérelmét abban látta, hogy a
vádhatóság álláspontja megfosztja attól a jogától: ő
dönthesse el, kíván-e tovább élni, és határozatával az
élethez való jogát élete végigélésének kötelezettségévé
változtatta.
A Lordok Háza 2001. november 29-ei ítéletében kimondta: a
felperest nem illeti meg a jog ahhoz, hogy a vádhatóság
büntetlenséget biztosítson férje számára, ha az
közreműködik halálában ([2001] UKHL). Ezzel elvetette az
emberölés e módozatának bírósági határozattal történő
legalizálását.
8. Eddig világszerte csak igen kevés olyan törvény
született, mely lehetővé teszi a súlyos, gyógyíthatatlan
betegségben szenvedő beteg kérésére halálához nyújtott
segítséget. Még ezen országokban sem csillapodnak azonban
az arról folyó viták, hogy ez összeegyeztethető-e az
alkotmányos alapelvekkel.
Hollandiában a korábbi teljes tilalmat a bírói gyakorlat
kezdte feloldani. 1973-tól kezdődően több olyan ítélet
született, melyek a gyógyíthatatlan betegét halálba
segítő orvosokat azzal az indokkal mentettek fel az
emberölés vádja alól, hogy szükséghelyzetben cselekedtek.
A Legfelsőbb Bíróság egy 1984-ben hozott ítéletében
nyilvánította ki elvi éllel, hogy bár más megölése a
büntető törvények alkalmazásában változatlanul
bűncselekménynek tekintendő, a beteget halálba segítő
orvos bizonyos feltételek esetén hivatkozhat arra, hogy
az emberölést szükséghelyzetben követte el. A bírói
gyakorlat ennek feltételeit is kimunkálta. E feltételek a
következők: az orvos a beteg szabadon kinyilvánított
akarata alapján jár el miután tőle és a betegtől
független orvossal konzultációt folytatott, a betegnek ez
a kívánsága átgondolt, megfontolt és tartósan
hangoztatott, a beteg tűrhetetlen fájdalmaktól szenved,
és nincs kilátás állapota javulására, a szenvedés
enyhítését eredményező módszer pedig nem áll
rendelkezésre.
E legfőbb bírói döntés hatott a törvényhozásra is. 1994-
ben módosították a büntető törvényt és a halálesetek
kivizsgálásáról szóló jogszabályt. Ezek úgy rendelkeztek,
hogy gyógyíthatatlan betegét halálba segítő orvosnak
minden ilyen halálesetet jelenteni kell egy e célra
felállított bizottságnak, mely állást foglal az orvos
eljárásának jogszerűségéről, és jelentését megküldi az
ügyésznek, aki dönt arról, hogy büntetőeljárást indít-e
az orvos ellen.
E szabályozás alkalmazásának tapasztalatai alapján átfogó
törvényjavaslatot nyújtottak be a törvényhozáshoz "Az
életnek kérésre történő végetvetés és az öngyilkossághoz
nyújtott segítség eseteinek felülvizsgálatáról" címmel. A
javaslatot a törvényhozás mindkét háza megszavazta, az
2001. október 1-jén lépett hatályba.
A törvény a büntető törvények módosításával
büntetlenséget biztosít az orvosnak az emberölés és az
öngyilkosság elősegítésének bűntette alól, ha kellő
gondossággal és körültekintéssel járt el, és ha jelentést
tett az illetékes halottkémnek a beteg halálában való
közreműködéséről. A kellő gondosság, körültekintés
feltételeit a büntető törvény határozza meg. E szerint az
orvos eljárása akkor kellően gondos, ha meggyőződött
arról: a beteg állapota reménytelen, a betegnek nem
enyhíthető, elviselhetetlen szenvedés a része, és más
ésszerű megoldás nem áll rendelkezésre. A kellő
gondossággal való eljárás akkor állapítható meg, ha az
orvos a beteget részletesen tájékoztatta állapotáról és
kilátásairól, és a beteg szabad akaratából, mindent
megfontolva fejezte ki azt az akaratát, hogy meg kíván
halni. További követelmény az orvossal szemben, hogy a
betegtől független legalább egy orvossal konzultáljon, és
a kellő gondosságát alátámasztó fenti feltételek
meglétéről írásbeli értékelést készítsen, végül hogy a
beteg halálát megfelelő orvosi gondossággal segítse elő.
E halálesetek körülményeinek kivizsgálására Hollandiában
regionális felülvizsgálati bizottságok működnek.
Mindegyiknek legalább három tagja van. Vizsgálódásaikat a
beteg halálában közreműködő orvos bevonásával végzik. Ha
megállapítják, hogy az orvos kellő gondossággal járt el,
az ügyet lezárják, ellenkező esetben értesítik az ügyészt
büntetőeljárás indításának megfontolására.
A törvény a 16-17 éves fiataloknak is megadja a jogot,
hogy határozzanak saját halálukról, a döntési folyamatba
szüleiket is be kell vonni. A 12-15 éves gyermekek
esetében a törvény a szülők beleegyezését is előírja.
A törvény szigorú garanciális feltételek mellett lehetővé
teszi: még mielőtt betegségének végső szakaszába jut, a
beteg írásbeli nyilatkozatban kérheti, hogy orvosa
működjön közre halála elősegítésében.
Belgiumban 2002. május 28-án hoztak törvényt annak
lehetővé tételéről, hogy az orvos a gyógyíthatatlan beteg
kívánságára véget vethessen életének. A törvény
szóhasználatában ez eutanázia, melyet így határoz meg:
eutanázián az orvos által eszközölt azon cselekmény
értendő, mellyel szándékosan véget vet betege életének.
A törvény szerint az eutanáziát elvégző orvos nem követ
el bűncselekményt, ha megbizonyosodik arról, hogy a beteg
nagykorú, cselekvőképes, az eutanáziára vonatkozó
elhatározására önkéntesen, megfontoltan és külső
befolyástól mentesen jutott, orvosi szempontból
kilátástalan a helyzete és olyan állandó, elviselhetetlen
testi, vagy lelki szenvedés állapotában van, melyet
gyógyíthatatlan betegsége, vagy balesete okoz.
A betegnek írásban kell előterjesztenie az eutanázia
iránti kérelmét, amelyet neki magának kell megírnia és
aláírnia. Ha nincsen erre képes állapotban, a kérelmet az
altala választott olyan nagykorú személynek kell
elkészítenie, akinek nem származhat anyagi előnye a beteg
halálából. E személynek a kérelmet az orvos jelenlétében
kell megírnia, ebben az ok megjelölésével rögzítenie
kell, hogy a beteg maga nem képes kérelmet készíteni.
Eutanáziára csak akkor kerülhet sor, ha az orvos
részletes tájékoztatást adott a betegnek egészségi
állapotáról, életkilátásairól, ismertette a még szóba
jöhető terápiás, vagy a fájdalom csillapítására
rendelkezésre álló lehetőségeket. A beteg elhatározásának
megmásíthatatlanságát az orvosnak a beteggel folytatott
beszélgetések során kell ellenőriznie.
Az eutanázia további feltétele a kezelőorvosnak más
orvossal folytatott konzultációja. A konzulens orvossal
szembeni követelmény, hogy az adott betegséggel
kapcsolatos szakismeretekkel rendelkezzen, valamint hogy
mind a beteg, mind a kezelőorvos tekintetében független
legyen. A konzulensnek meg kell vizsgálnia a beteget,
rendelkezésére kell bocsátania a beteg állapotára
vonatkozó összes adatot, iratot. A konzulens orvosnak meg
kell bizonyosodnia a szenvedés állandó, csillapíthatatlan
és elviselhetetlen jellegéről. A konzulens
megállapításait jelentésben foglalja össze. A konzulens
orvos jelentését a kezelőorvos ismerteti a beteggel.
A kezelőorvosnak meg kell bizonyosodnia arról, hogy a
betegnek volt alkalma elhatározását megbeszélnie
mindazokkal, akikkel találkozni kívánt; ha a beteg ezt
kívánja, megbeszélést kell folytatnia a beteg által
megjelölt hozzátartozóival.
Ha a kezelőorvos véleménye szerint a beteg halála nem
következik be rövid időn belül, a törvény az eutanázia
két további feltételét is meghatározza. Az egyik az, hogy
a kezelőorvosnak további konzultációt kell folytatnia egy
második orvossal, lehetőség szerint pszichiáterrel, vagy
az érintett patológiai terület szakértőjével, akinek a
betegtől, az orvostól és az elsőként konzultált orvostól
függetlennek kell lennie. A beteget e második konzultáció
eredményéről is tájékoztatni kell.
A másik feltétel az, hogy a beteg kérelme és az eutanázia
között legalább egy hónap teljen el.
A törvény lehetőséget biztosít arra is, hogy a
cselekvőképes nagykorú személy a jövőben bekövetkező
betegségével kapcsolatban arra az esetre, ha akaratát már
nem tudja kifejezni, írásbeli nyilatkozatban fejezze ki
az eutanáziára vonatkozó kívánságát, amennyiben az orvos
megállapítja, hogy súlyos, gyógyíthatatlan betegségben
szenved, nincsen tudatánál, és állapota a tudomány állása
szerint visszafordíthatatlan. Az írásbeli nyilatkozat
csak akkor vehető figyelembe, ha az a gyógyíthatatlan
betegség kezdetét megelőző öt évnél nem korábban készült,
illetőleg került ismételten megerősítésre.
A törvény kimondja: orvos nem köteles eutanáziát
alkalmazni és más személy sem köteles eutanáziában részt
venni. Ha az orvos a beteg eutanázia iránti kérelmét
megtagadja, a beteg kérésére köteles a kérelmet a beteg
által megjelölt orvoshoz eljuttatni.
Ha az orvos úgy dönt, hogy eleget tesz a beteg eutanázia
iránti kívánságának, a beteg halálától számított négy
napon belül írásos jelentést kell tennie a törvény által
létrehozott Bizottságnak. A Bizottság tizenhat tagja
közül nyolc orvos - közülük legalább négy belga egyetemi
tanár - négy tagja jogászprofesszor vagy ügyvéd, négy
tagja a gyógyíthatatlan betegek problémáiban jártas
szakember. A Bizottság tagjai nem lehetnek parlamenti
képviselők, sem a kormány tagjai.
A Bizottság az orvos jelentésének benyújtásától számított
két hónapon belül dönt arról, hogy az eutanáziára a
törvény rendelkezéseinek megfelelően került-e sor. Ha
kétharmados szótöbbséggel úgy véli, hogy az orvos a
törvény rendelkezéseit nem tartotta tiszteletben, az
iratokat megküldi az ügyésznek.
Az eutanáziára vonatkozó törvényjavaslat benyújtását
követően a nemzetgyűlés felsőházának megkeresésére az
államtanács (Conseil d'État) 2001. július 2-án véleményt
nyilvánított két törvényjavaslatról. Arra az álláspontra
helyezkedett, hogy a javaslatok nem
összeegyeztethetetlenek az Emberi Jogok és Alapvető
Szabadságok Védelméről szóló egyezmény, valamint a
Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya
rendelkezéseivel. Annak a véleményének is hangot adott,
hogy a két javaslatnak azok a rendelkezései, melyek a
törvény előírásai szerint eljáró orvosokat mentesítik a
büntetőjogi felelősség alól, nem ütköznek a büntető
törvény alapelveibe.
Az Amerikai Egyesült Államokban a gyógyíthatatlan
betegségben szenvedők jogait illetően a bírói
gyakorlatban és a törvényhozásban egyaránt lényeges
változások következtek be az elmúlt évtizedekben.
a) A törvények korábban nem tartalmaztak egyértelmű
rendelkezéseket az egészségügyi intézményekben kezelt
betegeknek arra vonatkozó jogáról, hogy az orvos gyógyító
tevékenységét visszautasíthatják-e, és ha igen, milyen
feltételek esetén. Ezért a kezelés abbahagyását kívánó
betegek a bíróságoktól kérték az egészségügyi intézmények
arra való kötelezését, hogy tartsák tiszteletben
pácienseik akaratát. Azt követően, hogy a múlt század
második felében számos olyan ítélet született, melyek e
kereseteknek helyt adtak és kötelezték az egészségügyi
intézményt a kezelés abbahagyására, a szövetségi
Legfelsőbb Bíróság a betegeket megillető joggá
nyilvánította, hogy akár az életben tartásukhoz
feltétlenül szükséges orvosi kezelést is visszautasítsák
(Cruzan v. Director, Missouri Department of Health 497 US
261, 1990.).
b) Az orvosi beavatkozás visszautasítását elismerő bírói
gyakorlat fejlődésével párhuzamosan az Egyesült Államok
több tagállamában kezdeményeztek népszavazást abból a
célból, hogy a gyógyíthatatlan beteg halálának az orvos
általi elősegítését a törvény lehetővé tegye.
Kaliforniában 1988-ban egy erre irányuló népszavazáson a
szükséges szavazatoknak még csak mintegy egyharmada gyűlt
össze, négy évvel később a résztvevőknek már a 48%-a
szavazott az élet kioltásának minden formáját mereven
tiltó jogszabály megváltoztatását célzó törvény
napirendre tűzése mellett. Washington államban egy 1991.
évi népszavazáson a résztvevők 46.4 %-a állt ki az orvos
által történő halálba segítést lehetővé tevő törvény
meghozatala mellett. Oregon az első - és eddig az
egyetlen - amerikai állam, melyben 51 %-os többségbe
kerültek az öngyilkossághoz adott orvosi segítség törvény
általi lehetővé tételének hívei. Az 1994. évi népszavazás
eredményeként meghozott törvény 1997-ben lépett hatályba.
A méltó halálról szóló 1994. évi törvény (Oregon Death
with Dignity Act 1994) azt teszi lehetővé, hogy a
kezelőorvos olyan szert (készítményt) bocsásson
gyógyíthatatlan betege rendelkezésére, mellyel az véget
vethet életének. Erre csak belátási képessége teljes
birtokában lévő nagykorú beteg szóbeli, majd írásban
megismételt kívánságára kerülhet sor, ha a kezelőorvos,
továbbá legalább egy konzulens orvos megállapította, hogy
gyógyíthatatlan betegsége végső stádiumában van. E
kívánság kinyilvánításának megtörténtét két személynek
kell tanúsítania, akik vele sem rokonsági kapcsolatban
nem állnak, sem örökösei, vagy halálának más módon
haszonélvezői nem lehetnek. Nem lehet tanú a kezelőorvos
és annak az egészségügyi intézménynek az alkalmazottja
sem, melyben a beteget kezelik. E kívánság bármikor
visszavonható.
A betegnek tájékoztatnia kell döntéséről közeli
hozzátartozóját, de ha erre képtelen, vagy nem kívánja
hozzátartozóját értesíteni, ez nem lehet akadálya
kívánsága teljesítésének.
Mielőtt a beteg e kívánságának kifejezésre juttatására
sor kerülne, kezelőorvosának minden részletre kiterjedő
tájékoztatást kell adnia a betegség természetéről, a
várható végkifejletről, és meg kell jelölni a lehetséges
alternatívákat (pl. testi és lelki segélyszolgálat
igénybevétele, fájdalomcsillapítás). Ha akár a
kezelőorvos, akár a konzulens orvos feltételezése szerint
a beteget e döntése meghozatalában elmebeli állapota vagy
depressziója befolyásolhatta, a beteget az e téren
járatos szakorvoshoz kell utalniuk, s csak azt követően
dönthetnek a szer/készítmény kiszolgáltatásáról, ha a
szakorvos megállapította, hogy a beteg nem szenved kóros
elmebeli vagy pszichés állapotban.
A törvény kötelező várakozási időket határoz meg a beteg
kívánságának kifejezésre juttatása és a szer
kiszolgáltatása között.
A törvény rendelkezik a beteg kívánságára kiszolgáltatott
készítmény következtében történt elhalálozásának a
végrendeletére, a szerződéseire, és a biztosítási
jogviszonyaira gyakorolt kihatásáról is.
A törvény kimondja: rendelkezéseit nem lehet úgy
értelmezni, hogy azok feljogosítják az orvost aktív
eutanáziára, ugyanakkor biztosítja a törvény szerint
eljáró orvosnak az emberölés, vagy az öngyilkossághoz
segítségnyújtás bűncselekményével és orvosetikai fegyelmi
vétséggel kapcsolatos büntetlenségét.
A beteg kezelőorvosa nem köteles a beteg e törvény
szerint kifejezett kívánságának eleget tenni. Ez esetben
a betegre vonatkozó orvosi feljegyzéseket köteles a beteg
orvosi ellátását átvevő orvosnak átadni.
Végül a törvény rendelkezik arról, hogy a beteg
kívánságának kinyilvánításától kezdve milyen
nyilvántartásokat kell vezetni a történtekről, azokba
milyen adatokat kell bejegyezni.
E törvény alapján Oregon államban sok esetben került már
sor az eutanáziához való jog gyakorlására.
Habár az Egyesült Államok szövetségi törvényhozásában
most vizsgálják az oregoni népszavazás
érvénytelenítésének lehetőségét, tizenhat további
tagállam törvényhozásában terjesztettek be az
öngyilkossághoz nyújtott orvosi segítséget, vagy a
gyógyíthatatlan betegnek az orvos aktív tevékenységével
halálba segítését lehetővé tevő törvényjavaslatot.
Ugyanakkor hat tagállam törvényhozása a jelenlegi tilalom
fenntartását, illetőleg további szigorítását célzó
törvényeket fogadott el.
c) A gyógyíthatatlan betegek kívánságukra orvosi
segítséggel előidézett halálának jogi minősítésére és
jövőbeli törvényi szabályozására az Egyesült Államokban
várhatóan hatást fognak gyakorolni az e tárgykörben a
közelmúltban hozott bírósági döntések is.
A Compassion in Dying v. Washington ügyben a kereset
annak megállapítására irányult, hogy Washington állam
törvénye, mely tilalmazta, hogy orvosok segítséget
nyújtsanak betegeiknek abban, hogy véget vessenek
életüknek, alkotmányellenes. A felperesek álláspontjuk
alátámasztására az Alkotmány tizennegyedik módosítására
hivatkoztak, mely szerint tisztességes jogi eljárás (due
process of law) nélkül senkit sem szabad életétől,
szabadságától illetőleg javaitól megfosztani.
Álláspontjuk szerint a tizennegyedik módosítás szabadság-
fogalma, ahogyan azt az amerikai bíróságok ítélkezési
gyakorlatában értelmezik, kiterjed az egyén
legbensőségesebb viszonylatait illető cselekvési
szabadságára is, ide értve azt is, hogy gyógyíthatatlan
betegsége végső stádiumában lévő beteg orvosi segítséggel
kövessen el öngyilkosságot. A bíróság helyt adott a
keresetnek [79 F.3d 790 (9th Cir. 1996)].
A Quill v. Koppel-ügy orvos felperesei annak
megállapítását kérték, hogy New York állam büntető
törvényének az öngyilkosság elősegítését, illetőleg az
ahhoz nyújtott segítséget tiltó rendelkezése
alkotmányellenes. Részben ugyancsak az Alkotmány
tizennegyedik módosítására hivatkoztak, részben pedig
arra, hogy indokolatlan, ezért alkotmányellenes a
betegnek az orvosi ellátás visszautasítására vonatkozó
joga és az öngyilkosságban való orvosi közreműködés
eltérő törvényi kezelése. Amíg ugyanis az előbbit a jog
nem csak hogy nem tiltja, hanem kifejezetten lehetővé
teszi, az utóbbit bünteti. A keresetnek ebben az ügyben
is helyt adtak [Quill v. Vacco, 80 F.3d 716 (2nd Cir.
1996.)].
A szövetségi Legfelsőbb Bíróság mindkét ítéletet
megváltoztatta, és a kereseteket elutasította [Washington
v. Glucksberg, 521 U.S. 702 (1997), Vacco v. Quill, 521
U.S. 793 (1997)]. A Legfelsőbb Bíróság ítélete absztrakt
normakontrollnak tekinthető; azt mondta ki, hogy a
gyógyíthatatlan betegség végső szakaszában lévő személy
halálához nyújtott orvosi segítség törvényi tilalmazása
nem alkotmányellenes. A határozathoz fűzött öt párhuzamos
indokolás mindazonáltal nyilvánvalóvá teszi: a legfőbb
bírák többsége hajlik arra, hogy a betegségük végső
szakaszában nagy fájdalmakat elszenvedő, ítélőképességük
birtokában lévő betegek jogát ahhoz, hogy segítséget
kaphassanak életük befejezéséhez, legalább olyan erős
jognak tekintse, mint az orvosi kezelés
visszautasításának a törvények által már régóta
biztosított jogot. Ezért jelezték: nem zárható ki, hogy
ha e kérdés konkrét jogvitában merül majd fel, a beteg
javára döntenek.
Ausztráliában az Északi Terület 1995-ben törvényt
fogadott el a gyógyíthatatlan betegek jogairól (Rights of
the Terminally Ill Act 1995.). E törvény lehetővé tette,
hogy az a nagykorú személy, akinek betegsége ésszerű
orvosi megítélés szerint rövidesen halálával fog
végződni, s akinek betegsége a beteg számára elfogadható
gyógymóddal sem kezelhető, súlyos fájdalma, szenvedése
sem enyhíthető, kérhesse kezelőorvosa segítségét élete
befejezéséhez. A törvény a holland, a belga, illetőleg az
oregoni törvényekhez hasonlóan szigorú garanciális
rendelkezéseket tartalmazott.
E törvény csak mintegy két évig volt hatályban. Az
Ausztrál Államszövetség, módosítva az Északi Terület
törvényhozási hatáskörét szabályozó 1978. évi törvényt,
1997-ben kimondta, hogy e hatáskör nem terjed ki olyan
orvosi tevékenység engedélyezésére, melynek
eredményeképpen az orvos szándékos tevékenysége folytán a
beteg meghal. A törvény így érvényét veszítette, a
hatálya idején a beteg halálához nyújtott orvosi
segítséget azonban jogszerűnek ismerték el.
Összefoglalásképpen megállapítható, hogy a
gyógyíthatatlan betegek életének emberi méltóságukkal
összeegyeztethető, kívánságuk szerinti befejezését a
világban ma szabályozó - nem jelentős számú - törvények
ezt főként úgy teszik lehetővé, hogy elismerik a beteg
önrendelkezési jogát még az életfenntartó orvosi
beavatkozás visszautasítására is. Az ismertetett
törvények közül csak a holland, a belga, valamint az
Oregon állambeli törvény teszi lehetővé az indítványozók
által önrendelkezéses aktív eutanáziaként jelölt
lehetőséget.
9. Az elmúlt évtizedekben az Európa Tanács fórumain is
helyet kaptak az élet méltó befejezésével kapcsolatos
kérdések.
9. 1. Habár az Európai Emberi Jogi Egyezmény betartása
felett őrködő strasbourgi szervek elé korábban csak
elvétve kerültek olyan kérelmek, melyekben azt a kérdést
kellett eldönteni, hogy joga van-e a gyógyíthatatlan
betegnek ahhoz: élete kívánsága szerinti befejezéséhez
más közreműködését vegye igénybe, a közelmúltban az
Emberi Jogok Európai Bírósága egy olyan ítéletet hozott,
melyben erről érdemben foglalt állást Dianne Pretty
kérelme nyomán. Az ebben az ügyben a brit Lordok Háza
által hozott ítéletről a 7. pontban már történt említés.
A Bíróságnak abban a kérdésben kellett állást foglalnia,
hogy sérti-e a gyógyíthatatlan betegség végső
szakaszában, belátási képessége birtokában lévő, de
teljes mozgásképtelensége folytán életének önkezével
véget vetni nem képes kérelmező emberi jogait az, hogy a
vádhatóság elutasította büntetlenség biztosítását férje
számára, ha felesége kérésére életének ő vetne véget.
A Bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a
büntetlenség iránti kérelemnek a brit hatóságok által
történt elutasítása nem sérti a kérelmezőnek az európai
emberi jogi Egyezményben biztosított jogait, egyebek
között az élethez való jogot kinyilvánító 2. cikkét. Az
élethez való jognak ugyanis nem tulajdonítható a halálhoz
való jogot biztosító értelem. "Ezért a Bíróság
megállapítja, hogy az Egyezmény 2. cikkéből nem vezethető
le sem a más személy keze általi, sem az állam
segítségével történő elhalálozáshoz való jog" (Pretty v.
the United Kingdom, 2002. április 29-i ítélet 40. pont).
9.2. Az Európa Tanácsnak az emberi lény emberi jogainak
és méltóságának a biológia és az orvostudomány
alkalmazására tekintettel történő védelméről szóló,
Oviedóban, 1997. április 4-én kelt Egyezménye: Az emberi
jogokról és a biomedicináról szóló Egyezmény, valamint az
Egyezménynek az emberi lény klónozásának tilalmáról
szóló, Párizsban, 1998. január 12-én kelt Kiegészítő
Jegyzőkönyve kihirdetéséről szóló 2002. évi VI. törvény
tartalmaz bizonyos támpontot az indítványokban felvetett
kérdésekben való állásfoglaláshoz. Kimondja ugyanis, hogy
egészségügyi beavatkozás csak azután hajtható végre, ha
abba az érdekelt személy szabadon és tájékozottságon
alapuló beleegyezését adta, továbbá, hogy ez a
beleegyezés bármikor visszavonható (5. cikk).
9.3. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése korábban már
több alkalommal is foglalkozott a gyógyíthatatlan
betegeket megillető alapvető emberi jogokkal 613 (1976)
számú határozat, 779 (1996) számú ajánlás. Ez utóbbi
ajánlásban hangot adott annak a meggyőződésének, hogy az
élet meghosszabbítása önmagában nem jelentheti az
orvoslás kizárólagos célját, hanem ugyanolyan mértékben
kell törekedni a szenvedések enyhítésére is.
A Közgyűlés átfogó jelleggel 1999. június 25-én
elfogadott 1418 (1999) ajánlásában fejtette ki
álláspontját ebben a kérdésben.
Az ajánlás alapgondolata, hogy: "A halálos betegek és a
haldoklók méltóságának tisztelete és védelme olyan
kötelezettség, amely az ember méltóságának az élet végéig
tartó sérthetetlenségéből fakad. E tiszteletnek és
védelemnek olyan körülmények kialakításában kell
realizálódnia, melyek között embertársaink méltó
körülmények között halálozhatnak el" (5. pont).
Az ajánlás amellett, hogy a tagállamok széleskörű
intézkedését szorgalmazza a haldoklással járó fájdalom,
testi és lelki szenvedés csökkentésére, valamint a
betegeket sújtó szorongás és a magárahagyottság érzésének
- egyebek mellett hospice szolgálatok igénybe vételével
történő - enyhítésére, két alapvető követelményt fogalmaz
meg.
Az egyik az, hogy a tagállamok biztosítsák, hogy a
haldokló, vagy a betegség végső szakaszába érkezett
betegek akaratuk ellenére gyógykezelésben ne
részesüljenek, egyben azonban kizárva a betegek mások
által történő befolyásolását, vagy kényszerítését.
A másik az, hogy a tagállamok a halálos betegek és
haldoklók élettől való szándékos megfosztása tilalmának
fenntartásával szavatolják e betegek élethez való jogát,
biztosítsák, hogy a gyógyíthatatlan betegek halál utáni
vágya ne képezhessen jogos igényt arra, hogy életüknek
más vessen véget. E követelmény azt is magában foglalja,
hogy e betegek kívánsága életük befejezésére ne
szolgálhasson olyan cselekmények jogalapjául, melyek a
halál beálltának előidézésére irányulnak.
IV.
1. Az indítványozók szerint az, hogy az Eütv.
rendelkezései a súlyos, gyógyíthatatlan beteg számára
csupán azt teszik lehetővé - és szerintük ezt sem kellően
széles körben - hogy az életének további fenntartásához
szükséges orvosi kezelést visszautasítsa, azt azonban
nem, hogy orvosi segítséget vegyen igénybe ahhoz, hogy
életének véget vessen, összeegyeztethetetlen a beteg
emberi méltósághoz való jogával. Ugyanezen okból tartják
alkotmányellenesnek a Btk. rendelkezéseit is, melyek az
emberölés bűncselekménnyé nyilvánítása és a büntetési
tételek megállapítása körében nem veszik tekintetbe, ha
azt a beteg kívánságára, vagy érdekében követték el.
Véleményük szerint az általuk alkotmányossági szempontból
kifogásolt törvényi rendelkezések a gyógyíthatatlan
betegség végső szakaszában lévő betegek közül azokat,
akik úgy döntenének: életük e fizikai és lelki
szenvedésekkel teli időszakát nem kívánják végig élni,
megfosztják az általuk méltónak tartott halál
lehetőségétől. Ez pedig sérti az Alkotmány 54. § (1)
bekezdésében biztosított jogukat az emberi méltósághoz.
2. Annak folytán, hogy az indítványozók álláspontja az,
hogy a törvényhozó két alkotmányos alapjognak: az
élethez, illetőleg az emberi méltósághoz való jognak a
súlyos, gyógyíthatatlan beteg helyzetéből adódó
konfliktusát nem oldotta fel az Alkotmányból folyó
követelményekkel összhangban, az Alkotmánybíróság
mindenekelőtt az élethez és az emberi méltósághoz való
joggal kapcsolatos eddigi ítélkezési gyakorlatát
tekintette át.
3. Az emberi méltósághoz való jog tartalmának részletes
kibontását az Alkotmánybíróság már működésének legelején
hozott határozataiban megkezdte, és ez a folyamat azóta
is tart. Már egyik első határozatában kinyilvánította,
hogy az emberi méltósághoz való jogot az általános
személyiségi jog egyik megfogalmazásának tekinti. Az
általános személyiségi jogot, melynek különféle
aspektusai, például: a személyiség szabad
kibontakoztatásához való jog, az általános cselekvési
szabadság, a magánszférához való jog, vagy - az
indítványok elbírálása szempontjából jelentős -
önrendelkezési szabadság, az Alkotmánybíróság olyan
"anyajognak", azaz olyan szubszidiárius alapjognak
tekintette és tekinti ma is, melyet az Alkotmánybíróság
és a rendes bíróságok egyaránt minden esetben
felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az
adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike
sem alkalmazható [8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH
1990, 42., 44-45.]. Ítélkezési gyakorlatában máig is
tartja magát ehhez az értékeléséhez, melyet egyik
közelmúltbeli határozatában megismételt és megerősített
[36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000, 241., 256-
257.].
4. Az emberi méltósághoz való jognak az Alkotmánybíróság
az alapjogok sorában megkülönböztetett jelentőséget
tulajdonít. Ez abból is kitűnik, hogy ez a jog, az
élethez való joggal együtt, az Alkotmánynak az alapvető
jogokra és kötelességekre vonatkozó fejezete élén
helyezkedik el, azt az Alkotmány az ember veleszületett
jogaként deklarálja, ezért az, a 23/1990. (X. 31.) AB
határozat szóhasználata szerint "minden mást megelőző
legnagyobb érték" (ABH 1990, 88., 93.). Már ebben a
határozatban megfogalmazást nyert az Alkotmánybíróságnak
azon álláspontja is, hogy az emberi élethez és az emberi
méltósághoz való jog elválaszthatatlan egységet alkotó
oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog. A későbbiek
során azután az Alkotmánybíróság elvégezte annak
kimunkálását is, milyen összefüggésben érvényesül az
emberi méltóság korlátozhatatlansága. Arra az álláspontra
helyezkedett, hogy az emberi méltósághoz való jog csupán
az emberi státusz meghatározójaként, csak az élettel
együtt fennálló egységben abszolút és korlátozhatatlan
[64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297., 308.,
312.]. Ezért anyajog mivoltából levezetett egyes
részjogosítványai (mint például az önrendelkezéshez és a
személy testi integritásához való jogok) az Alkotmány 8.
§ (2) bekezdése szerint bármely más alapjoghoz hasonlóan
korlátozhatók [75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH
1995, 376., 383.].
5. Az Alkotmánybíróság több korábbi határozatában is
foglalkozott már az emberi élet kezdetével és végével
összefüggésben felvetődő egyes alkotmányossági kérdésekkel. E
határozatokban azonban, így a 23/1990. (X. 31.) AB
határozatban (ABH 1990, 88.), a 64/1991. (XII. 17.) AB
határozatban (ABH 1991, 297.), valamint a 48/1998. (XI. 23.)
AB határozatban (ABH 1998, 333.) az élethez, valamint az
emberi méltósághoz való jog viszonyának más összefüggései
kaptak hangsúlyt, mint amelyek áttekintését a jelen
indítványok szükségessé teszik. Ezért az első eldöntendő
kérdés az, hogy az emberi méltósághoz való jognak az
Alkotmánybíróság korábbi határozataiban már megjelenített
vetületei kielégítő alapul szolgálnak-e az indítvány
elbírálásához.
Az Alkotmánybíróság álláspontja az, hogy az emberi
méltósághoz való, az Alkotmány 54. § (1) bekezdése által
biztosított jog mibenlétére, lényeges tartalmára,
valamint az Alkotmány 8. § (2) bekezdése által lehetővé
tett törvény általi korlátozhatóságára nézve eddigi
gyakorlata alapján kimunkált elvek megfelelő alapul
szolgálnak az indítványban felvetett kérdésekben való
állásfoglaláshoz is.
Az emberi méltósághoz való jog különféle aspektusai közül
az Alkotmánybíróság alapvetően az embert megillető
önrendelkezési jogot tekinti az emberi méltósághoz való
jog azon megfogalmazásának, melynek alapján
állásfoglalását ki kell alakítania az indítványok által
érintett alkotmányossági kérdésekben.
Az indítványokban megfogalmazott alkotmányossági
kérdéseknek az önrendelkezési jog felől történő
megközelítése a nemzetközi tendenciákkal is összhangban
van. Az e tekintetben alkotmánybírósági feladatokat
ellátó kanadai Legfelsőbb Bíróság egy ítéletében
ugyancsak arra az álláspontra helyezkedett, hogy a
gyógyíthatatlan beteg azon kívánságának törvényi
tilalmazása, hogy életének orvosa vessen véget, a beteg
önrendelkezési szabadsága (egyébként az ítélet által e
konkrét ügyben jogszerűnek talált) korlátozásának minősül
(Rodriguez v. the Attorney General of Canada [1994] 2 LRC
136). Hasonlóképpen vélekedett az Emberi Jogok Európai
Bírósága is a már említett Pretty-ügyben hozott
ítéletében, amikor arra utalt, hogy az orvoslás fejlett
eszközeivel és módszereivel életben tartott, főként
időskorúak vagy súlyosan betegek esetében az arra
vonatkozó törvényi tilalom, hogy életüknek, ha úgy
kívánják, más vessen véget, az önmagukkal való azonosság
tudata, illetőleg az önmagukról való rendelkezés joga
korlátozásának minősül (Pretty-ítélet 66. pont).
6. Az indítványokban felvetett kérdéseket az élethez való
jog, illetőleg az emberi méltóság részét képező
önrendelkezési jog szempontjából vizsgálva az
Alkotmánybíróságnak a következő az álláspontja:
6.1. A gyógyíthatatlan beteg döntése arról, hogy életének
a rá váró szenvedésekkel teli hátralévő részét nem akarja
végig élni, a beteg önrendelkezési jogának része, így
vonatkoznak rá az Alkotmány 54. § (1) bekezdésének
rendelkezései. A saját haláláról való döntés ugyanis
mindenkit megillet, függetlenül attól, hogy egészséges
vagy beteg, és ha beteg, betegsége az orvostudomány
szerint gyógyítható-e, vagy nem. Egyebek mellett ebből is
következik, hogy eltérően a régebbi koroktól, amikor a
jog az öngyilkosságot sok helyütt szankciókkal sújtotta:
az öngyilkosságot elkövetőket haláluk után hátrányos
intézkedések érték (pl. testüket a temetőn kívül
földelték el, vagyonukat elkobozták), a korszerű
jogrendszerek, így a magyar jog sem tilalmazza az
öngyilkosságot, csak az ahhoz nyújtott segítséget
bünteti.
A világnézeti szempontból semleges alkotmányos alapokon
álló jogrendszer ugyanis sem helyeslő, sem helytelenítő
álláspontot nem foglalhat el az ember saját életének
befejezését elhatározó döntésével kapcsolatban; itt olyan
szféráról van szó, melytől az államnak főszabályként
távol kell magát tartania. Az állam e körben csak
annyiban jut szerephez, amennyiben ezt az élethez való
jogra vonatkozó intézményvédelmi kötelezettsége
elkerülhetetlenül szükségessé teszi.
6.2. A fentiekből az Alkotmánybíróság álláspontja szerint
két következtetés adódik.
Egyrészt az, hogy a gyógyíthatatlan beteg arra vonatkozó
elhatározása: életét akár fájdalmainak, szenvedésének
megrövidítése érdekében, akár más meggondolásból nem
kívánja végig élni, ezért visszautasítja az életben
tartásához feltétlenül szükséges orvosi beavatkozást,
önrendelkezési jogának olyan része, melynek gyakorlását a
törvény más alapjog védelméhez elkerülhetetlenül
szükséges mértékben korlátozhatja ugyan, de nem vonhatja
el. Alkotmányossági megítélés tárgya legfeljebb ezen
önrendelkezési jog korlátozásának indokoltsága lehet,
például az, hogy a törvény e lehetőséget a várandós
anyáknak nem biztosítja, illetőleg hogy a jog gyakorlását
bizonyos eljárási követelmények teljesítésétől teszi
függővé.
Másrészt az, hogy a gyógyíthatatlan betegnek az a
kívánsága, hogy életének nem pusztán az életfenntartó,
életmentő orvosi beavatkozás visszautasításával, hanem az
orvos tevőleges segítségével vessen véget,
alkotmányossági megítélés szempontjából már nem
tekinthető az életével, illetőleg halálával kapcsolatos
vnrendelkezési joga olyan részének, melyet a törvény más
alapjog védelme érdekében akár teljes egészében is ne
vonhatna el. Ebben az esetben ugyanis más személy: a
beteg orvosa is cselekvő részesévé válik annak a
folyamatnak, melynek során a beteg az élete befejezésének
a méltóságával összeegyeztethető módját választja. Az
orvos szerepe nem csak a beteg elhatározásának a
teljesítésében áll; a kezelőorvos szükségképpen
közreműködik, gyakran meghatározó módon, már a beteg
döntésének kialakításában is, annak folytán, hogy
felvilágosítást ad részére betegségének természetéről,
várható lefolyásáról, életkilátásairól, a betegséggel
járó fájdalom, vagy szenvedés enyhítésének lehetőségéről.
V.
1. Mivel az indítványozók alkotmányossági kifogásaikat az
emberi élethez és az emberi méltósághoz való jog
összefüggésrendszerébe helyezve állítják azt, hogy a
törvényhozó alkotmányellenesen korlátozza a méltó
halálhoz való jogot, az Alkotmánybíróságnak mindenekelőtt
azt kellett megvizsgálnia, hogy mennyiben irányadó a
jelen indítványok elbírálása szempontjából a korábbi
határozataiban kialakított az az álláspontja, hogy az
emberi méltósághoz való jog csak akkor korlátozhatatlan,
ha az emberi élettel egységben jelentkezik.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az, hogy az
emberi méltósághoz való jog az élettel együtt fennálló
egységben korlátozhatatlan, csak az olyan helyzetre
vonatkozik, amikor az életet és az attól
elválaszthatatlan emberi méltóságot mások korlátoznák. Az
Alkotmánybíróság ezt az alkotmányos tartalmat markánsan
az abortusszal kapcsolatos első határozatában fogalmazta
meg 64/1991. (XII. 17.) AB határozat, amelyben az
eldöntendő kérdés az emberi élet mások általi elvételének
a minősítése volt (ABH 1991, 297-317.). A méltó halálhoz
való jog viszont nem az élettől való megfosztás, hanem az
élet saját elhatározásból való befejezésének
összefüggésében merül fel, még akkor is, ha egyes
módozatainál a halálba induló beteg más személy - az
orvos - segítségét kívánja igénybe venni. Ennek folytán a
méltó halálhoz való jog az indítványokban megfogalmazott
alkotmányos összefüggésben nem az élethez való joggal
fennálló egységben jelentkezik, hanem ellenkezőleg; ezen
életszakasz megélésének kényszeréből adódóan az emberi
méltóság sérelme éppen az által következik be, hogy bár a
beteg gyógyíthatatlan, az élet nem ér véget azon a
ponton, ahol élete a betegség elviselésével járó súlyos
testi, lelki szenvedés, a kiszolgáltatottság és a
reménytelenség érzése folytán kibékíthetetlen
konfliktusba kerül méltóságérzetével.
Következésképpen a gyógyíthatatlan beteg életének emberi
méltósághoz való jogával összhangban történő
befejezésével kapcsolatos alkotmányossági kérdéseknek
akár a halálbüntetésnél, akár a terhesség művi
megszakításánál vizsgálandó alkotmányossági kérdésekhez
képest az a megkülönböztető jegye, hogy az emberi
méltósághoz való jog nem az élethez való joggal
elválaszthatatlan egységben jelentkezik, hanem fordítva:
az egyik érvényesülésével együtt járhat a másik háttérbe
szorulása. Ezért pusztán a méltósághoz való joggal
egységben jelentkező élethez való jognak az
Alkotmánybíróság korábbi határozataiban kifejtettek
szerinti korlátozhatatlanságára hivatkozással nem
állítható megalapozottan, hogy a gyógyíthatatlan beteg
életének emberi méltóságával összeegyeztethető
befejezésére vonatkozó önrendelkezési joga is
korlátozhatatlan.
2. Ez a megállapítás azonban nem áll az indítványozóknak
a jelenlegi törvényi szabályozással szemben
megfogalmazott valamennyi alkotmányossági kifogására.
Szerintük ugyanis nem csak az alkotmányellenes, hogy a
törvény túlságosan szűkre szabottan, lényegében az
életmentő orvosi beavatkozás visszautasítására korlátozva
teszi lehetővé a gyógyíthatatlan beteg életének emberi
méltóságával összeegyeztethető módon történő befejezését.
Azt is alkotmányellenesnek tartják, hogy a törvény
megtiltja: az orvos a gyógyíthatatlan beteg
rendelkezésének hiányában is elősegíthesse halálát az
életmentő, életfenntartó beavatkozás beszüntetésével,
amennyiben a közeli halállal viaskodó betegnek nem
tulajdonítható olyan, az emberi méltóság körében
értelmezhető érdek, mely életének fenntartása mellett
szólna. Alkotmányellenesnek tartják továbbá a
gyógyíthatatlan és szenvedő beteg kifejezett akarata
hiányában méltányolható szánalomból történő halálba
segítésének tilalmazását.
Az Alkotmánybíróság megállapítja: az életmentő,
életfenntartó orvosi beavatkozás beszüntetése, valamint a
beteg halálba segítése a gyógyíthatatlan beteg óhajának
hiányában éppen azt az elemet - a beteg beleegyezését -
iktatná ki az életmentő, életfenntartó beavatkozás
folytatására, illetőleg beszüntetésére vonatkozó
döntéséből, mely kapcsolatot teremtene az élet
folytatása, vagy befejezése közötti választás és a beteg
önrendelkezési joga között. Ezekben az esetekben ugyanis
nem a beteg, hanem más - az orvos - döntené el, mi
egyeztethető össze a beteg emberi méltóságával, és mi
nem. Holott az emberi méltósághoz való joggal kapcsolatos
eddigi határozataiban - legutóbb a 36/2000. (X. 27.) AB
határozatban - az Alkotmánybíróság egyértelművé tette,
hogy a betegeket e mivoltukra tekintettel megillető jog
az emberi méltósághoz önrendelkezési jogukon keresztül
érvényesül. "Az Eütv. - az Alkotmány 54. § (1)
bekezdésébe foglalt emberi méltósághoz való jogot
érvényre juttató - garanciális rendelkezéseket tartalmaz
a betegek önrendelkezési joga tekintetében. A betegek
önrendelkezési jogához tartozik - többek között - az
egészségügyi beavatkozásokba való beleegyezés és az
ellátás visszautasításának joga is" (ABH 2000, 241., 254-
255).
Következésképpen az, hogy a törvény tiltja, illetőleg
büntetni rendeli, ha az orvos vagy más a gyógyíthatatlan
beteg erre vonatkozó kívánsága nélkül vet véget életének,
még ha ezt szándéka szerint a beteg emberi méltóságának
megóvása érdekében tenné is, nincsen közvetlen
alkotmányos összefüggésben a gyógyíthatatlan beteg
önrendelkezési jogával. Ezzel kapcsolatban az
Alkotmánybíróság arra is rámutat, hogy ezt - amint ez a
nemzetközi áttekintésből is kitűnik - a korábbi tilalmak
oldására leginkább törekvő államok törvényhozása sem
teszi lehetővé.
VI.
1. Az Alkotmánybíróság a IV.6.1. pontban már kifejtette:
a gyógyíthatatlan betegnek az az elhatározása, hogy
életét az életfenntartó orvosi beavatkozás igénybe
vételével nem kívánja fenntartani, illetőleg
meghosszabbítani, önrendelkezési jogának része, mellyel
kapcsolatban alkotmányossági megítélés tárgya legfeljebb
ezen önrendelkezési jog korlátozásának indokoltsága
lehet.
Ezzel kapcsolatban az a kérdés merül fel, és az
Alkotmánybíróság a továbbiakban ezt vizsgálta meg, hogy
abból: a törvényhozó a gyógyíthatatlan beteg
önrendelkezési jogának az életfenntartó orvosi
beavatkozás visszautasításában való megnyilvánulását nem
tilalmazza, nem folyik-e az a kötelezettsége, hogy a
gyógyíthatatlan beteg életének emberi méltósága szerinti
befejezésének egyéb módozatait se tilalmazza?
2. Az Alkotmánybíróság rámutat: annak folytán, hogy a
gyógyíthatatlan betegnek önrendelkezési joga alapján joga
van az életfenntartó vagy életmentő beavatkozást
visszautasítva életének emberi méltóságával
összeegyeztethető befejezéséhez, ugyanakkor
megkülönböztetett körültekintéssel kell biztosítani, hogy
az erre vonatkozó szabályozás kizárja az élethez való jog
sérelmét, a törvényhozó mozgástere szűk. Annak a
határvonalnak a meghatározásához, melyen túllépve a
gyógyíthatatlan beteg önrendelkezési joga
érvényesülésének tilalmazása az emberi méltósághoz való
jog alkotmányellenes korlátjává válik, számos,
természetében igen különféle tényező mérlegelése
szükséges. Ez fordítva is így van: ha a törvényhozó
megfelelő garanciák biztosítása nélkül teszi lehetővé az
életnek az emberi méltósággal összeegyeztethető
befejezéséhez való jog érvényesülését, ez nem kellően
körültekintő szabályozás esetén az élettől való önkényes
megfosztás forrásává válhat, s a szabályozás ennek
folytán minősülhet alkotmányellenesnek. Ezért a
törvényhozó csak annyiban engedhet teret a
gyógyíthatatlan beteg önrendelkezési joga
érvényesülésének, amennyiben képes biztosítani, hogy a
döntés a beteg saját, valódi, befolyásolástól mentesen
kialakított akaratát testesítse meg. A szabályozásnak
figyelemmel kell lennie arra, hogy az önrendelkezési jog
érvényesülésének lehetővé tétele ne járjon együtt az
egészségügyi intézményekben való bizalom megrendülésével
sem azok részéről, akik e lehetőséggel nem kívánnak élni.
A törvényhozónak továbbá azt is figyelembe kell vennie,
hogy ha a jogalkotás nem reagál kellő időben és
megfelelően arra a krízishelyzetre, melybe a
gyógyíthatatlan betegség végstádiumában szenvedők
kerülnek, ennek feloldására, amint erre sok országban
számos példa van, a mindennapi gyakorlatban jogon kívüli,
jogellenes megoldásokhoz folyamodnak.
A fentiekből következik az életfenntartó vagy életmentő
beavatkozás visszautasítása jogi szabályozásának sajátos
feltételrendszere.
3. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint annak, hogy a
törvény egészen a közelmúltig világszerte szinte kivétel
nélkül tilalmazta azt is, hogy a gyógyíthatatlan beteg
kívánságára az orvos beszüntesse az élete fenntartását
célzó beavatkozást, továbbá azt is, hogy a beteg
kívánságára az orvos vessen véget az életének, az egyik
kétségtelen indoka az volt, hogy a törvényhozók
megítélése szerint az élethez való jog megóvását szolgáló
korábbi merev tilalmak akár részleges oldásának
feltételei csak mostanában alakultak ki. Az Emberi Jogok
Európai Bizottságának és az Emberi Jogok Európai
Bíróságának több határozata is például szolgálhat arra,
hogy a körülmények változása, ezen belül a tudományos
ismeretek fejlődése egyes emberi jogok korábban
jogszerűnek tartott korlátozását meghaladottá tette (pl.
a Sutherland kontra Egyesült Királyság ügy, a Bizottság
1997. július 1-i jelentése, Goodwin kontra Egyesült
Királyság ügy, a Bíróság 2002. július 3-i ítélete).
Az Alkotmánybíróság álláspontja az, hogy a
gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogának
érvényesülésére vonatkozó törvényi szabályozás területén
a még alkotmányos és már alkotmányellenes szabályozás
közötti határvonal nem egyszer s mindenkorra adott; az
ismeretek szintje, az intézmények állapota, fejlettsége-
fejletlensége és egy sor további tényező befolyással
lehet e kérdés alkotmányosságának megítélésére.
A magyar szabályozás is azt az utat járta be, hogy a
teljes tilalmazás hosszú időszakát követően a törvényhozó
csak 1997-ben tette lehetővé, a Törvény azon előírását
hatályon kívül helyezve, hogy az orvos még az általa
gyógyíthatatlannak vélt beteget is a legnagyobb
gondossággal köteles gyógyítani, hogy a gyógyíthatatlan
beteg visszautasítsa az életmentő, vagy életfenntartó
beavatkozást, azaz - legalább is e körben -
érvényesíthesse az önrendelkezési jogát. Ezzel a
törvényhozó lehetővé tette e betegek számára, hogy maguk
dönthessenek életüknek az emberi méltóságukkal
összeegyeztethető befejezéséről. A törvényhozó
egyidejűleg több rendelkezéssel segítette elő, hogy a
beteg a döntését annak következményei ismeretében,
befolyástól mentesen hozza meg.
4. A gyógyíthatatlan betegeket az Eütv. 20. § (3)
bekezdése, 21. § (2) bekezdése, illetőleg 22. § (1) és
(2) bekezdése szerint megillető jog az életfenntartó,
iletmentő orvosi beavatkozás visszautasítására nem csak a
gyógyíthatatlan, hanem az Alkotmány 54. § (1) bekezdése
alapján minden beteget megillető általános önrendelkezési
jogból következik. Ezt a jogot az Eütv. 15. §-a külön is
nevesíti. A beteget megillető önrendelkezési jog lényege,
hogy minden beteg szabadon döntheti el: kíván-e
egészségügyi ellátást igénybe venni, illetőleg annak
során milyen beavatkozás elvégzésébe egyezik bele,
illetve melyeket utasít vissza. A beteget megillető
önrendelkezési jognak ezt az értelmezését alátámasztják
az Alkotmánybíróság azon korábbi határozatai is, melyek
iránymutatóak arra nézve: hogyan kell a mindenkit
megillető emberi méltósághoz való jogot a beteg ember
sajátos helyzetére alkalmazva értelmezni. A betegek
emberi méltóságának egyik fontos aspektusa ugyanis az,
hogy az ember semmilyen körülmények között nem válhat
eszközzé vagy tárggyá: "Az emberi méltósághoz való jog
azt jelenti, hogy van az egyén autonómiájának,
önrendelkezésének egy olyan, mindenki más rendelkezése
alól kivont magja, amelynél fogva - a klasszikus
megfogalmazás szerint - az ember alany marad, s nem
válhat eszközzé vagy tárggyá" [64/1991. (XII. 17.) AB
határozat, ABH 1991, 297., 308.]. A betegek emberi
méltóságához való jogából következő másik aspektus a
testi integritáshoz való alapjog. "Az emberi méltósághoz
való jog tehát magában foglalja az önrendelkezés
szabadságához való alkotmányos alapjogot csakúgy, mint a
személy testi integritásához fűződő alapjogot is"
[75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376., 381].
A testi integritáshoz való jog az Alkotmánybíróság
álláspontja szerint a betegekre vonatkoztatva azt is
jelenti, hogy főszabályként a beteg egyetértése,
hozzájárulása nélkül testéhez más nem nyúlhat.
Ezzel szemben a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő
személyeknek az a kívánsága, hogy halálukat orvosuk
idézze elő, például erre alkalmas szer rendelkezésre
bocsátásával vagy beadásával, ahogyan erre az
Alkotmánybíróság a IV.6.2. pontban rámutatott, már nem a
betegeket megillető önrendelkezési jognak az a része,
melyet a törvény akár teljes egészében is ne vonhatna el,
mivel ezekben az esetekben a halál más személy - az orvos
- aktív tevékenysége folytán következik be. Ezért a
gyógyíthatatlan beteg halálának kívánságára, aktív orvosi
tevékenységgel való előidézése nem vezethető le a minden
beteget megillető általános önrendelkezési jogból.
Így a gyógyíthatatlan beteg életének fenntartásához
szükséges beavatkozás mellőzése, és aktív orvosi
segítséggel előidézett halála közötti lényeges
különbségekre tekintettel az Alkotmánybíróság álláspontja
szerint abból, hogy az előbbit lehetővé teszi, nem
következik a törvényhozóra nézve olyan alkotmányos
kötelezettség, hogy az utóbbit is engedélyezze.
VII.
A IV.6.2. pontban az Alkotmánybíróság már kialakította
álláspontját arról, hogy ha a gyógyíthatatlan beteg
iletének emberi méltóságával összeegyeztethető
befejezéséhez orvosának segítségét kívánja igénybe venni,
alkotmányossági megítélés szempontjából ez már nem
tekinthető az életével, illetőleg halálával kapcsolatos
önrendelkezési joga törvény által nem korlátozható
részének.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az, hogy
jogszabály tilalmazza: a gyógyíthatatlan betegségben
szenvedő személy kívánságára az orvos - valamely szer,
vagy készítmény beadásával, rendelkezésére bocsátásával,
vagy más módon - cselekvőleg idézze elő halálát, az
önrendelkezési jognak az Alkotmány 8. § (2) bekezdés
értelmében vett korlátozása. Ugyancsak e jog korlátozása,
hogy jogszabály a gyógyíthatatlan betegeknek az
életfenntartó, életmentő orvosi beavatkozás
visszautasítására vonatkozó jogának gyakorlását a
törvényben meghatározott feltételekhez köti,
Az Alkotmánybíróság alábbiakban azt tekintette át, hogy e
korlátozások megfelelnek-e az alapjogok korlátozásához
megkívánt alkotmányos követelményeknek.
VIII.
Az Alkotmánybíróság először azt vizsgálta: megalapozott-e
az indítványozóknak azon állítása, mely szerint az a
jogszabályi tilalom, hogy a gyógyíthatatlan betegségben
szenvedő személy kívánságára az orvos cselekvőleg idézze
elő halálát, e beteget megillető önrendelkezési jog
alkotmányellenes korlátozásának minősül.
1. Az Alkotmánybíróság számos határozatában alakította ki
azokat az ismérveket, amelyeknek valamely alapjog
törvényi korlátozásának eleget kell tennie ahhoz, hogy
kielégítse a jogkorlátozás alkotmányos feltételeit [pl. a
2/1990. (II. 18.) AB határozat, ABH 1990, 18., 20., a
20/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 69., 71., a
30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167., 171.,
valamint a 6/1998. (III. 11.) AB határozat, ABH 1998,
91., 98-99.]. Az Alkotmánybíróság állandó ítélkezési
gyakorlata szerint nem tekinthető az alapjog
alkotmányellenes korlátozásának többek között az, ha a
korlátozást másik alapjog védelme elkerülhetetlenül
szükségessé teszi, és a korlátozással okozott sérelem
egyensúlyban van az adott szabályozási cél fontosságával,
így azzal arányos.
2. Az indítványok által sérelmezett alapjog-korlátozás
alkotmányossági vizsgálatánál az Alkotmánybíróság azt
tartja kiinduló pontnak, hogy a súlyos, gyógyíthatatlan
betegségben szenvedő személyekkel kapcsolatban az e
betegek helyzetéből (állapotából) adódóan az állam
életvédelmi kötelezettségének különleges hangsúllyal kell
érvényesülnie. Ezt az indokolja, hogy kiváltképpen a
gyógyíthatatlan betegség előrehaladott szakaszában lévő,
általában hosszadalmas betegségtől megviselt, érdekeik
érvényesítésére ezért is csökkent mértékben képes
személyek az élet és a halál közötti választásuk során
fokozott mértékben ki vannak téve környezetük
befolyásának. A család, a hozzátartozók, a barátok,
ismerősök, az egészségügyi intézmény dolgozói, a
betegtársak hatással lehetnek a beteg arra vonatkozó
elhatározására, hogy orvosa közreműködését kérje halála
mielőbbi bekövetkezéséhez. Annak tisztázása, hogy a beteg
elhatározásának kialakulásában nem a környezeti befolyás
volt-e a meghatározó, csak akkor lehetséges, ha a beteg
kívánságának teljesítésére vagy annak megtagadására
minden számba jöhető szempontra tekintettel lévő,
átlátható, ellenőrizhető, a téves megítélés és az
esetleges visszaélés lehetőségét kizáró eljárás keretében
kerül sor.
Az e kívánalmaknak megfelelő eljárás meghonosítása
azonban nem csak elhatározás kérdése, hanem számos
feltétel függvénye. Ezek között fontos szerepe van
egyebek mellett az orvosi ismeretek fejlettségi
szintjének, az egészségügyi intézményrendszer általános
állapotának és annak, hogy a beteg kívánságáról való
döntésre és annak végbevitelére kellő számú,
felkészültségű és megfelelő gyakorlattal rendelkező
szakember álljon rendelkezésre.
3. Annak megítélése, hogy a gyógyíthatatlan betegeket
életüknek emberi méltóságukkal összeegyeztethető
befejezése terén megillető önrendelkezési jogosítványokra
vonatkozó jelenlegi törvényi korlátok oldásának
feltételei kialakultak-e, a törvényhozó joga és
felelőssége ugyan, a törvényhozói döntést azonban az
Alkotmánybíróság, az Abtv. által meghatározott keretek
között, alkotmányossági szempontból felülvizsgálhatja.
A korlátozás alkotmányos feltételeinek megítélésénél az
Alkotmánybíróság változatlanul azt tartja irányadónak,
hogy "[a]z állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának
eszközéhez, ha másik alapvető jog és szabadság védelme
vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték
védelme más módon nem érhető el. Az alapjog
korlátozásának alkotmányosságához tehát önmagában nem
elegendő, hogy az másik alapjog vagy szabadság védelme
vagy egyéb alkotmányos cél érdekében történik, hanem
szükséges, hogy megfeleljen az arányosság
követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és az
ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő
arányban legyen egymással" [30/1992. (V. 26.) AB
határozat, ABH 1992, 167., 171.].
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint abban, hogy a
törvény csak részben teszi lehetővé a súlyos,
gyógyíthatatlan betegségben szenvedő betegek
önrendelkezési jogának érvényesülését életüknek emberi
méltósághoz való jogukkal összeegyeztethető bejezéséhez,
részben azonban korlátozza, az államnak az élet védelmét
illetően fennálló, és az Alkotmány 8. § (1) bekezdésén
alapuló kötelezettsége nyilvánul meg az emberi élet
védelmére.
4. Az állam e körben fennálló életvédelmi kötelezettsége
az, hogy azt a bonyolult folyamatot, amelynek során a
beteg arról dönt: él-e az életmentő vagy életfenntartó
beavatkozás visszautasításának lehetőségével, ne
zavarhassák meg e döntési folyamattól idegen hatások. Az
állami intézményvédelmi kötelezettségnek az életéről és
haláláról döntést hozó betegen kívül, tágabb értelemben
mindenki más életének védelmében is kell érvényesülnie,
aki a jövőben kerülhet hasonló helyzetbe. Az
Alkotmánybíróságnak ez a megközelítése összecseng a már
működésének elején kialakított álláspontjával, mely
szerint "[a]z élethez való jog objektív oldalából
ugyanakkor az államnak nem csupán az a kötelessége
következik, hogy az egyes emberek élethez való alanyi
jogát ne sértse meg, és hogy annak védelméről
jogalkotással és szervezési intézkedésekkel gondoskodjék,
hanem ennél több. Ez a kötelesség nem merül ki az egyes
emberek egyedi életvédelmében, hanem általában az emberi
életet és létfeltételeit is védi. Ez utóbbi feladat
minőségileg más, mint az élethez való egyéni alanyi jogok
védelmének összeadása; 'az emberi élet' általában -
következésképp az emberi élet mint érték - a védelem
tárgya." [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991,
297, 303.]. Az Alkotmánybíróság a jelen határozatban
elbírált indítványokkal összefüggésben ezt az
érvrendszert kiegészíti még az egészségügyi
szolgáltatások és az egészségügyi intézmények iránti
közbizalom fontosságával, ami csak azon alapulhat, hogy a
közösség valamennyi tagja - betegek és hozzátartozóik
egyaránt - annak tudatában vehessenek igénybe
egészségügyi szolgáltatást, hogy ha arra kerül a sor,
életük és méltóságuk kérdésében hozott döntésüket a
törvény megfelelő garanciákkal veszi körül.
Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság álláspontja szerint
a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogának az
indítványokban sérelmezett korlátozása egy másik alapvető
jog, az élethez való jog védelme érdekében szükséges.
5. A jogkorlátozás szükségességének vizsgálata során
alkalmazott szempontokat a korlátozás arányosságának
vizsgálatánál is figyelembe kell venni. Egy alapjog
védelmében egy másik alapjog korlátozása akkor tekinthető
aránytalannak, ha indokolatlanul széleskörű. Továbbá, a
korábbi körülmények között aránytalannak nem tekinthető
korlátozás aránytalanná válhat, ha az idők során
kialakultak a feltételei a tilalmak, korlátozások
enyhítésének vagy megszüntetésének, de a törvényhozó
indokolatlanul késlekedik a korlátozások oldásával.
Az Alkotmánybíróság rámutat: a törvényhozó 1997-ben
jutott arra a következtetésre, hogy az addig e téren
fennállt teljes körű tilalmazás meghaladottá vált. Ezért
az Eütv. azon súlyos betegek számára, akiknek betegsége
az orvostudomány állása szerint gyógyíthatatlan és rövid
időn belül halálhoz vezet, lehetővé tette, hogy az
életfenntartó vagy életmentő beavatkozás
visszautasításával életük befejezésének méltóságukkal
összeegyeztethető módját válasszák. Az egészségügyi
miniszter véleménye, mely szerint a jelenlegi
korlátozások további szűkítése az élethez való jog
védelmét illetően jelentős kockázatokkal járna, az
Alkotmánybíróság megítélése szerint ugyancsak azt
támasztja alá, hogy a jelenleg meglévő korlátozásokat nem
lehet aránytalannak tekinteni a védendő célhoz, az
élethez való joghoz viszonyítva.
A fentiek alapján az Alkotmánybíróság arra a
következtetésre jutott, hogy a gyógyíthatatlan betegek
önrendelkezési jogának törvény általi korlátozása nem
tekinthető aránytalannak.
6. Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése alapján elvégzett
szükségességi-arányossági teszt eredménye ezek szerint
az, hogy a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogának
az indítványozók által kifogásolt korlátozását az élethez
való jog védelme indokolja, és a korlátozás terjedelme a
korlátozással védett érdek kiemelkedő alkotmányos értéke
folytán nem tekinthető aránytalannak.
Erre tekintettel az Alkotmánybíróság az annak
megállapítására irányuló indítványt, mely szerint az
Eütv. - annak folytán, hogy akár a gyógyíthatatlan
betegségben szenvedő személyek kívánságára, akár a beteg
feltételezhető érdekének szem előtt tartásával ilyen
kívánság nélkül is nem teszi lehetővé e betegek számára
életük orvosi segítséggel történő befejezését -
alkotmányellenesen korlátozza e betegek önrendelkezési
jogát, elutasította.
IX.
Ezek után az Alkotmánybíróság az indítványozóknak azt az
állítását vizsgálta meg, mely szerint bár a törvény 1997.
óta lehetővé teszi a gyógyíthatatlan betegek számára az
életmentő vagy életfenntartó orvosi beavatkozás
visszautasítását, az, hogy e jog gyakorlását különféle
feltételhez köti, e betegeket megillető önrendelkezési
jog alkotmányellenes korlátozásának minősül.
Az Alkotmánybíróság először általánosságban tekintette
át, hogyan érvényesül a beteget az Eütv. 15. §-a alapján
megillető önrendelkezési jog a súlyos, gyógyíthatatlan
betegek esetében.
Az Eütv. 15. § (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy "[a]z
önrendelkezési jog gyakorlása keretében a beteg szabadon
döntheti el, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe
venni, illetve annak során mely beavatkozások elvégzésébe
egyezik bele, illetőleg melyeket utasít vissza,
figyelembe véve a 20. §-ban előírt korlátozásokat". A
betegek önrendelkezési jogát kinyilvánító törvényi
rendelkezésnek a 20. §-ra utalása az Alkotmánybíróság
megítélése szerint világossá teszi, hogy a törvényhozó a
súlyos betegségben szenvedők egyes kategóriái
tekintetében speciális - az általánosnál kötöttebb -
szabályokat kívánt megállapítani a beavatkozás
visszautasításában megnyilvánuló önrendelkezési jogot
illetően.
Az önmagában nem lehet megalapozott alkotmányossági
kifogás tárgya, hogy abban a körben, melyben a beteg
önrendelkezési jogának gyakorlása kihat a beteg, vagy
mások életére, a törvényhozó a beteg önrendelkezési
jogának általános szabályaihoz képest speciális
szabályokat hoz létre. A beteg önrendelkezési jogára
vonatkozó általános előírásokhoz képest különleges
szabályozás létrehozatalát ebben a körben az államnak az
élethez való joggal összefüggő intézményvédelmi
kötelezettsége indokolja. A súlyos, gyógyíthatatlan
betegnek az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás
visszautasításában megnyilvánuló önrendelkezési joga
kétségtelenül ebbe a körbe tartozik.
E speciális szabályozásnak is meg kell azonban felelnie
az Alkotmány 8. § (2) bekezdése által megszabott
követelményeknek.
A súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedők esetében
e speciális szabályozás lényege az, hogy a törvény az
életmentő vagy életfenntartó beavatkozás visszautasítását
csak akkor teszi lehetővé, ha betegségük megfelelő
egészségügyi ellátás esetén is rövid időn belül halálhoz
vezet; a törvény továbbá a beavatkozás visszautasításához
meghatározott alaki előírások betartását kívánja meg.
Ezek abban állnak, hogy a visszautasításnak közokiratban,
vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban, a beteg
írásképtelensége esetén két tanú jelenlétében kell
megtörténnie. A beavatkozás visszautasítása csak akkor
érvényes, így csak akkor vehető figyelembe, ha egy
háromtagú orvosi bizottság a beteget megvizsgálja, és
egybehangzóan nyilatkozik arról, hogy a beteg a döntését
annak következményei tudatában hozta meg, illetve, hogy a
visszautasítás törvényi feltételei - miszerint a beteg
cselekvőképes, súlyos, az orvostudomány állása szerint
gyógyíthatatlan és megfelelő egészségügyi ellátás esetén
is rövid időn belül halálhoz vezető betegségben szenved -
fennállnak. A betegnek az orvosi bizottság nyilatkozatát
követő 3. napon két tanú előtt ismételten ki kell
nyilvánítania a visszautasításra vonatkozó szándékát. A
várandós és a gyermek kihordására előreláthatóan képes
beteg nem élhet a visszautasítás jogával.
A törvény előírja, hogy a beavatkozás visszautasítása
esetén meg kell kísérelni a döntés hátterében lévő okok
személyes beszélgetés alapján történő feltárását, és a
döntés megváltoztatását.
Korlátozottan cselekvőképes, illetőleg cselekvőképtelen
betegek esetében az életmentő vagy életfenntartó
beavatkozás visszautasítását a törvény további
feltételekhez köti.
Az indítványok e speciális szabályozás indokoltságát
egészében nem vitatják. A szabályozás öt olyan konkrét
elemét jelölik meg, melyekkel összefüggésben a törvény
álláspontjuk szerint alkotmányellenesen korlátozza a
súlyos, gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogát.
1. Az indítványozók szerint ellentétes az emberi
méltóságból következő önrendelkezési joggal az, hogy
"[a]z Eütv. 20. § (3) bekezdése (...) az ellátás
visszautasításának jogát az életfenntartó vagy életmentő
beavatkozások elvégzése tekintetében csak akkor engedi
meg, ha a betegség az orvostudomány mindenkori állása
szerint rövid időn belül - megfelelő egészségügyi ellátás
mellett is - halálhoz vezet és gyógyíthatatlan". Az
indítványozók két tekintetben tartják e rendelkezést
alkotmányellenesnek. Részben azért, mert a törvény
rendelkezéseiből, közelebbről az Eütv. 20. § (4)
bekezdéséből következően nem a beteg, hanem a
beavatkozásnak a beteg által történt visszautasítás
érvényességéről döntő orvosi bizottság megítélésétől
teszi függővé, hogy a beteg haláláig előreláthatólag
hátralévő idő rövidnek tekinthető-e, vagy nem. Részben
pedig azért, mert a törvény csak azon súlyos,
gyógyíthatatlan beteg számára teszi lehetővé az életmentő
vagy életfenntartó beavatkozás visszautasítását, akinek
betegsége előreláthatólag rövid időn belül halálhoz
vezet. Ezt pedig az olyan súlyos, gyógyíthatatlan betegek
esetében, akiknek halála az orvostudomány állása szerint
ugyancsak mindenképpen halálhoz vezet, de előreláthatólag
nem rövid időn belül, önrendelkezési joguk
alkotmányellenes korlátozásának tekintik.
Az indítványozók ezen állításával kapcsolatban az
Alkotmánybíróság álláspontja a következő: ha a beteg
halálának bekövetkeztéig hátralévő idő hosszának
megítélését a törvény valóban nem a beteg, hanem az
orvosi bizottság (szubjektív) mérlegelésére bízná, ez
kétségtelenül alkotmányossági aggályokat vethetne fel. A
beteg ugyanis nyilván másként - végtelenül hosszúként -
éli meg azt az időt is, melyet az orvosi bizottság nem
tart elegendően rövidnek ahhoz, hogy alapul szolgálhasson
a beavatkozás visszautasításához. Ha a törvény
rendelkezésének valóban az volna a tartalma, melyet az
indítványozók tulajdonítanak neki, akkor kétségtelenül
nem a beteg, hanem mások döntenének arról, hogy élete
befejezésének mely módja egyeztethető össze a beteg
emberi méltósághoz való jogával.
Az Alkotmánybíróság álláspontja azonban az, hogy az Eütv.
20. § (3) és (4) bekezdéséből egyértelmű: a törvényhozó
nem az orvosi bizottság, illetőleg tagjai saját
belátásától, illetőleg a beteg helyzetére vonatkozó
beleérzőképességüktől teszi függővé az arról való
döntést, hogy az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás
visszautasításának törvényi feltételei, így az, hogy a
beteg olyan gyógyíthatatlan betegségben szenved, mely
megfelelő egészségügyi ellátás szerint rövid időn belül
halálhoz vezet, fennállnak-e. Az orvosi bizottságnak
abban kell állást foglalnia, hogy a betegség az
orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül
halálhoz vezet-e. Nem arról van tehát szó, hogy a törvény
a beteg önrendelkezési jogának háttérbe szorításával
rajta kívül állóknak - az orvosi bizottságnak - biztosít
elsőbbséget a beteggel szemben az ő emberi méltósághoz
való jogáról történő döntésben. E rendelkezés úgy
értendő, hogy a törvény egy objektív elemet vitt be a
szabályozásba: azt, hogy akkor ad lehetőséget a betegnek
az életmentő beavatkozás visszautasítására, ha betegsége
az orvostudomány mindenkori állása szerint
gyógyíthatatlan, és - ugyancsak az orvostudomány állása
szerint - rövid időn belül halálhoz vezet. Mivel tehát a
rövid idő fogalmát a törvény szerint az orvostudomány
mindenkori állásához mérve, nem pedig ahhoz viszonyítva
kell megítélni, hogy a beteg ezt az időt rövid, vagy
hosszú időként éli-e meg, az orvosi bizottság nem a beteg
önrendelkezési jogának a területére eső kérdésben foglal
állást.
A gyógyíthatatlan beteg önrendelkezési jogának és az
orvostudomány mindenkori állása összekapcsolásának van
egy másik olyan vetülete is, melyet az indítványozók
számításon kívül hagytak, amikor alkotmányossági
kifogásaikat megfogalmazták.
Az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás
visszautasíthatóságának az orvostudomány mindenkori
állásához kötése az Eütv. 20. § (3) bekezdésében szereplő
feltételek közül nem csak a rövid időre, hanem a
gyógyíthatatlanságra is alkalmazandó. Könnyen belátható,
hogy azt a betegséget, amely az orvostudomány állása
szerint ma gyógyíthatatlan, a tudományos ismeretek,
gyógyítási, kezelési eljárások, a műszerezettség, a
felhasználható szerek és készítmények, és talán főként az
egyes, korábban gyógyíthatatlannak hitt betegségek
kezelését illető orvosi jártasság következtében előbb
vagy utóbb már nem lehet gyógyíthatatlan betegségnek
tekinteni. A világon különösen az elmúlt évtizedekben
végbement, az orvostudományra is kiható látványos
fejlődés eredményeként erre számos példa van. A korábban
gyógyíthatatlan betegségek gyógyíthatóvá válását nagyban
elősegíti az is, hogy mára sokkal hozzáférhetőbbé váltak
a más országokban elért tudományos vívmányok, illetőleg
az ott meghonosított gyógyítási eljárások.
Az, hogy több betegség, melyet korábban
gyógyíthatatlannak ítéltek, később gyógyíthatóvá vált,
illetőleg válik, szolgál az Alkotmánybíróság következő
megállapítása alapjául. Szemben az indítványozók azon
álláspontjával, mely szerint a törvényhozó
alkotmányellenesen korlátozza azoknak a gyógyíthatatlan
betegségben szenvedő betegeknek az életmentő vagy
életfenntartó beavatkozás visszautasításához való jogát,
akiknek betegsége az orvostudomány mindenkori állása
szerint nem vezet rövid időn belül a halálukhoz, az
Alkotmánybíróságnak az álláspontja az, hogy e rendelkezés
az élethez való jog szándékától motivált ésszerű, tehát
nem önkényes meggondolásokon nyugszik. Az államnak az
emberi életre vonatkozó intézményvédelmi kötelezettsége
folytán ezért, figyelemmel a fenti VIII. 3. pontban
kifejtettekre is, nem tekinthető alkotmányellenesnek a
törvényhozónak az álláspontja, hogy az életmentő vagy
életfenntartó beavatkozás visszautasításának lehetőségét
azoknak, akik ugyan súlyos, az orvostudomány mai állása
szerint gyógyíthatatlan betegségben szenvednek, de
haláluk az orvostudomány jelenlegi ismeretei alapján
előreláthatólag csak hosszabb idő múlva következik be,
jelenleg ne tegye lehetővé.
Az Alkotmánybíróság a fentiek szerint az indítványt nem
találta megalapozottnak és azt elutasította.
2. Az indítványozók álláspontja szerint az Eütv. 20. §
(4) bekezdése sem egyeztethető össze az Alkotmány 54. §
(1) bekezdésének az emberi méltósághoz való jogra
vonatkozó szabályával, "(...) amely előírásnak központi
eleme az önrendelkezési jog. A beteg ellátás
visszautasítására vonatkozó önrendelkezési jogát nem
lehet attól függővé tenni, hogy aláveti-e magát az
önrendelkezési jog gyakorlásának külön alapjául szolgáló
orvosi vizsgálatnak. E korlátozás aránytalan és az
önrendelkezési jog lényegével ellentétes."
Az Eütv. 20. § (4) bekezdésének az indítványozók által
sérelmezett rendelkezése szerint a visszautasítás csak
akkor érvényes, ha egy háromtagú orvosi bizottság a
beteget megvizsgálja és egybehangzóan, írásban
nyilatkozik arról, hogy a beteg döntését annak
következményei tudatában hozta meg, illetve, hogy a (3)
bekezdés szerinti feltételek fennállnak, továbbá a beteg
az orvosi bizottság nyilatkozatát követő 3. napon - két
tanú előtt - ismételten kinyilvánítja a visszautasításra
irányuló szándékát.
Az Alkotmánybíróság álláspontja az, hogy az államnak az
élethez való joggal kapcsolatos intézményvédelmi
kötelezettségéből adódóan biztosítania kell, hogy az
életmentő vagy életfenntartó beavatkozás
visszautasítására csak a törvény erre vonatkozó
rendelkezéseinek keretei között kerüljön sor.
Nyilvánvalóan ezt célozza a törvénynek az az előírása,
hogy az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás
visszautasítása feltételeinek meglétét egy háromtagú
orvosi bizottságnak kell ellenőriznie. E bizottság,
amely, illetőleg amelynek pszichiáter szakorvos tagja a
beteget meghallgatja [Kormányrendelet 3. § (3) bekezdése]
bizonyosodik meg arról, hogy a beteg súlyos,
gyógyíthatatlan betegségben szenved, a betegnek a
beavatkozás visszautasítására vonatkozó akarata világos
és egyértelmű [Eütv. 23. § (1) bekezdés]. E körben az
Alkotmánybíróság szükségesnek tartja kiemelni a törvény
azon rendelkezését, hogy a beavatkozás visszautasítására
vonatkozó döntést csak az annak következményeit belátó,
tehát cselekvőképes személyek hozhatnak
[cselekvőképtelen, illetőleg korlátozottan cselekvőképes
beteg esetében az Eütv. 21. § (2) bekezdésében megszabott
eljárás irányadó]. Az orvosi bizottságnak tekintettel
kell lennie arra is, hogy az Eütv. 20. § (3) bekezdésének
azt a kívánalmát, mely szerint az életmentő vagy
életfenntartó beavatkozást csak cselekvőképes személy
utasíthat vissza, érvényre kell juttatnia az olyan
esetekben is, amikor a beteg, habár nem helyezték
cselekvőképességét kizáró, vagy korlátozó gondnokság alá,
a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 17.
§ (1) bekezdésére tekintettel cselekvőképtelen. Erre utal
a Kormányrendelet 3. § (3) bekezdése is, amikor arról
rendelkezik, hogy az orvosi bizottság pszichiáter
szakorvos tagjának arról kell nyilatkoznia, hogy a beteg
rendelkezik-e a döntés meghozatalához szükséges belátási
képességgel.
Ezért a visszautasítás érvényességének ahhoz a
feltételhez kötése, hogy az életmentő vagy életfenntartó
beavatkozás beszüntetését megelőzően orvosi bizottságnak
kell megállapítania: a visszautasítás törvény által
megkívánt feltételei fennállnak, az élethez való jog
kiemelkedő alkotmányos értékére tekintettel nem
tekinthető sem szükségtelennek, sem aránytalannak. Mivel
pedig az orvosi bizottság a visszautasítás érvényességét
illetően csak akkor tud véleményt kialakítani, ha a beteg
hozzájárul az orvosi bizottság vizsgálatához, az annak
megállapítására irányuló indítvány, hogy alkotmányellenes
a törvény azon rendelkezése, mely szerint a betegnek a
kezelés visszautasítására vonatkozó nyilatkozata nem
vehető figyelembe, ha nem veti alá magát az orvosi
bizottság vizsgálatának, megalapozatlan, ezért azt az
Alkotmánybíróság elutasította.
3. Az indítványozók szerint "[a]z Eütv. 15. § (2)
bekezdésében megállapított önrendelkezési jog 20. §-ra
utalással való korlátozása (...) ellentétes (...) az emberi
méltóságból következő önrendelkezési joggal. Az Eütv. 20.
§ (3) bekezdése ugyanis az ellátás visszautasításának
jogát az életfenntartó vagy életmentő beavatkozások
elvégzése tekintetében csak akkor engedi meg, ha a
betegség az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid
időn belül - megfelelő egészségügyi ellátás mellett is -
halálhoz vezet és gyógyíthatatlan. Az önrendelkezési jog
20. § (3) bekezdésre utaló korlátozása kizárja pl. a
beteg önrendelkezési jogának gyakorlását a végtagok
amputációjának szükségessége esetében, ha annak
végrehajtására nem gyógyíthatatlan betegség miatt kerülne
sor. Az önrendelkezési jog e korlátozása nem egyeztethető
össze az emberi méltóságból következő önrendelkezési
elvvel."
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Eütv. 20. §
(1) bekezdése alapján nem lehet kétséges: a beteget, ha
cselekvőképes, minden esetben megilleti az ellátás
visszautasításának a joga, kivéve, ha e jog gyakorlása
mások (tehát nem a beteg saját) életét vagy testi épségét
veszélyeztetné. A 20. § (1) bekezdésének az a kitétele,
mely szerint ez a jog a beteget "a (2)-(3) bekezdésben
foglaltakra tekintettel" illeti meg, éppen azt teszi
világossá, hogy a törvény nem csak a rövid időn belül
halálhoz vezető gyógyíthatatlan betegségben szenvedő
beteg számára teszi lehetővé a beavatkozás
visszautasítását, hanem azon beteg számára is, aki, mint
az indítványbeli példa szerinti végtag-amputáció előtt
álló beteg, olyan ellátást utasít vissza, "amelynek
elmaradása esetén egészségi állapotában várhatóan súlyos
vagy maradandó károsodás következne be" [20. § (2)
bekezdés].
Az orvosi beavatkozás visszautasítására az indítványozók
által példaként felhozott végtag-amputáció előtt álló
beteg esetében tehát, eltérően az indítványban
foglaltaktól, nem az Eütv. 20. § (3) bekezdése tartalmaz
rendelkezéseket, hanem a 20. § (2) bekezdése. Az Eütv.
20. § (2) bekezdése az olyan ellátás visszautasításának
feltételeit szabja meg, melynek elmaradása esetén a beteg
egészségi állapotában várhatóan súlyos, vagy maradandó
károsodás következne be. Az ilyen betegségben szenvedők
általi visszautasítás feltételei egyszerűbbek, mint a
beavatkozásnak a gyógyíthatatlan betegek általi
visszautasításának feltételei. Az Alkotmánybíróságnak az
álláspontja az, hogy az Eütv. 20. § (2) bekezdése
szerinti visszautasításnak (ez vonatkozik az indítványban
példaként említett amputáció előtt álló betegre)
lényegében az az egyetlen feltétele, mely szerint a
beavatkozás visszautasítása csak a beteg közokiratban,
vagy teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalt
kívánságára történhet, éppen a beteg érdekében fogalmaz
meg biztosítékokat avégett, hogy az orvosilag indokolt
beavatkozás valóban csak a beteg félreérthetetlen és
utólag is bizonyítható kívánsága alapján maradhasson el,
ezért e korlátozás szükséges, és aránytalannak sem
tekinthető.
Nem megalapozott tehát az indítványozóknak az az
állítása, hogy "[a]z önrendelkezési jog 20. § (3)
bekezdésre utaló korlátozása kizárja pl. a beteg
önrendelkezési jogának gyakorlását a végtagok
amputációjának szükségessége esetében, ha annak
végrehajtására nem gyógyíthatatlan betegség miatt kerülne
sor."
Ezért az Alkotmánybíróság az Eütv. 15. § (2) és 20. § (3)
bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és
megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.
4. Az indítványozók szerint az Eütv. 22. § (4)
bekezdésében foglalt rendelkezés a beteg önrendelkezési
jogának az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével ellentétes
korlátozása.
Bár az indítvány csak az Eütv. 22. § (4) bekezdésének
alkotmányellenességét állítja, elbírálásához az
Alkotmánybíróságnak a 22. § egyes bekezdései közötti
összefüggés folytán át kellett tekintenie - anélkül, hogy
azok alkotmányosságáról állást foglalt volna - e §-nak az
indítványokkal nem érintett rendelkezéseit is.
A 22. § (1) bekezdése lehetővé teszi a cselekvőképes
személy számára, hogy későbbi esetleges
cselekvőképtelensége esetére - tehát a jövőre nézve -
közokiratban visszautasíthasson egyes vizsgálatokat,
beavatkozásokat, valamint hogy az olyan gyógyíthatatlan
betegsége esetére, mely az orvostudomány állása szerint
rövid időn belül megfelelő egészségügyi ellátás esetén is
halálhoz vezet, visszautasíthassa az életfenntartó,
iletmentő beavatkozásokat, továbbá, ha gyógyíthatatlan
betegségben szenved és betegsége következtében önmagát
fizikailag ellátni képtelen, illetve fájdalmai megfelelő
gyógykezeléssel sem enyhíthetők, visszautasíthasson egyes
életfenntartó, életmentő beavatkozásokat is.
A 22. § (2) bekezdése szerint a cselekvőképes személy
cselekvőképtelensége esetére közokiratban megnevezheti
azt a cselekvőképes személyt, aki a törvény 22. § (1)
bekezdés szerinti jogát helyette gyakorolja.
A 22. § (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a (2) és (3)
bekezdés szerinti nyilatkozatok abban az esetben
érvényesek, ha pszichiáter szakorvos szakvéleményben
igazolja, hogy a személy döntését annak lehetséges
következményei tudatában hozta meg.
Végül az indítványozók által kifogásolt 22. § (4)
bekezdése úgy rendelkezik, hogy a 20. § (4) bekezdése
szerinti bizottság nyilatkozik arról: a törvény 22. § (1)
bekezdése szerinti feltételek fennállnak-e, továbbá, hogy
a 22. § (2) bekezdése szerinti személy döntését annak
következményei tudatában hozta-e meg.
Az indítványozók e rendelkezésben kifogásolják: a
cselekvőképes személy arra vonatkozó rendelkezésének
érvényességéhez, hogy cselekvőképtelensége esetére orvosi
beavatkozást visszautasítson, vagy a visszautasítás
jogára mást felhatalmazzon, még külön orvosi bizottsági
jóváhagyás is szükséges annak ellenére, hogy a törvény
rendelkezései szerint pszichiáter szakorvosnak már
korábban igazolnia kellett: a cselekvőképes személy
döntését annak lehetséges következményei tudatában hozta
meg. E kettős jóváhagyás követelménye az, mely az
indítványozók szerint az önrendelkezési jog indokolatlan
korlátozását képezi.
Az Alkotmánybíróság rámutat: az indítvány az Eütv. 22. §-
ának téves értelmezésén alapul. Az orvosi bizottság
ugyanis nem ugyanabban a kérdésben foglal állást, mint a
pszichiáter szakorvos - a cselekvőképes személy döntését
cselekvőképtelensége esetére a döntés lehetséges
következményeinek tudatában hozta-e meg - hanem abban a
kérdésben, hogy a cselekvőképes személy által az orvosi
beavatkozás visszautasítására vonatkozóan másra
átruházott jog alapján e másik, megbízott személy (a
helyettes döntéshozó) a már cselekvőképtelenné vált
megbízó helyett eljárva az orvosi beavatkozás
visszautasítására vonatkozó döntését annak következményei
tudatában hozta-e meg. Következésképpen az Eütv., szemben
az indítványozók állításával, nem kívánja meg, hogy
ugyanannak a követelménynek a meglétét két különféle
testület, illetőleg orvos két különböző eljárásban
ellenőrizze.
Nincsen tehát szó az önrendelkezési jog indokolatlan
korlátozásáról. Ezért az Alkotmánybíróság az indítványt
elutasította.
5. Az indítványozók szerint az Eütv. 23. § (1) bekezdése
alkalmas arra, hogy a beteg önrendelkezési joga utóbb
kétségbe vonható legyen, ezért e rendelkezés ellentétben
áll az Alkotmány 2. § (1) bekezdése szerinti jogállami
jogbiztonság követelményével és a beteg emberi
méltósághoz való jogával.
Ezt az álláspontjukat a következőkkel indokolták:
Az Eütv. 20. § (2) bekezdése szerint az ellátás
visszautasítására vonatkozó jog csak megfelelő alakiságok
mellett gyakorolható. Ehhez képest a 23. § (1)
bekezdésének az a további követelménye, hogy az ellátás
visszautasítására, illetőleg beszüntetésére vonatkozó
akaratnak világosan és meggyőzően kideríthetőnek kell
lennie, az önrendelkezési jog lényegének korlátozása,
ezért alkotmányellenes. Mivel e rendelkezés alkalmazása
folytán a beteg önrendelkezési joga keretében hozott
döntése utóbb kétségbe vonhatóvá válik, a jogbiztonság
követelményével is ellentétes.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az indítvány az
Eütv. rendelkezéseinek félreértésén alapul. A törvény 23.
§ (1) bekezdése ugyanis a 20. § (3) bekezdését hívja fel,
a 23. § (2) bekezdését nem, így csak a 20. § (3)
bekezdésében foglaltakra alkalmazható, mely a
gyógyíthatatlan és rövid időn belül halálhoz vezető
betegségben szenvedők jogát fogalmazza meg az
életfenntartó, életmentő beavatkozás visszautasítására. A
23. § (1) bekezdésnek az a rendelkezése viszont, hogy a
beavatkozás megszüntetésére, mellőzésére csak akkor
kerülhet sor, ha a beteg erre irányuló akarata világosan
és meggyőzően kideríthető, az államnak az emberi élet
megóvását illetően fennálló intézményvédelmi
kötelezettségén alapuló előírás, és semmiben sem
korlátozza a beteg önrendelkezési jogát, továbbá a
jogbiztonságot sem veszélyezteti.
Az Eütv. 23. § (1) bekezdése ezek szerint az
indítványozók által hivatkozott Eütv. 20. § (2)
bekezdésében foglaltakkal nincsen összefüggésben. Ezért
az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.
X.
1. Az indítványozók a Btk. 166. § - 168. §-aival
kapcsolatban két féle alkotmányossági kifogást
fogalmaztak meg.
Egyrészt, álláspontjuk szerint annak folytán, hogy a
törvényhozó megítélésük szerint nem hozta összhangba a
Btk. 166. § -168. §-ait az Alkotmány 54. § (1)
bekezdésével, mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes
helyzet állt elő. Ezt azzal indokolták, hogy az
Alkotmánynak az 1989. évi XXXI. törvénnyel bekövetkezett
módosításakor megalkotott 54. § (1) bekezdése szerinti
emberi méltósághoz való jog magában foglalja az élethez
és a méltósághoz való jog közötti választás jogát is, a
Btk-nak az emberölés különféle eseteit büntetni rendelő
rendelkezései azonban 1989-et követően is hatályban
maradtak, és változatlanul büntetéssel fenyegetik a
gyógyíthatatlan betegek halálát kívánságukra, vagy
esetenként anélkül is elősegítő orvosokat. Bár az
indítványozók nem fejtették ki részletesen, hogy
megítélésük szerint az emberi méltóság megóvásának
szándéka által motivált élet elleni cselekmények teljes
dekriminalizálása, vagy pedig privilegizált
bűncselekménnyé átalakítása állna-e inkább összhangban az
Alkotmány 54. § (1) bekezdésével, a törvényhozó -
álláspontjuk szerint - elmulasztotta a büntető törvény
vonatkozó rendelkezéseit az Alkotmány 1989-től hatályos
rendelkezéséhez hozzáigazítani.
Másrészt alkotmányellenesnek tartják, hogy a nem
önrendelkezéses aktív halálba segítés bizonyos eseteit a
törvényhozó "méltányossági ölésként" nem különíti el az
emberölés törvényi tényállásától, és nem kezeli
privilegizált tényállásként azt az esetet, "(...) ha valaki
a gyógyíthatatlan és szenvedő beteget kifejezett akarata
hiányában méltányolható szánalomból segíti a halálba".
2. Az Alkotmánybíróság e határozatában már állást foglalt
abban: a gyógyíthatatlan beteg önrendelkezési jogának
része, hogy életének befejezése összeegyeztethető legyen
emberi méltóságával.
Nem tartotta azonban megalapozottnak az Alkotmánybíróság
az indítványozóknak azt az álláspontját, mely szerint az
emberi méltósághoz való jogot alkotmányos alapjogként
elismerő 1989. évi alkotmánymódosítás óta a
gyógyíthatatlan betegek arra vonatkozó joga, hogy
életüket méltóságukkal összeegyeztethető módon fejezzék
be, az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből levezethető olyan
jog, melyet törvény nem korlátozhat.
Abban is állást foglalt az Alkotmánybíróság, hogy az
emberi méltósághoz való jognak az indítványozók által
sérelmezett korlátozását az államnak az élethez való
jogra vonatkozó objektív intézményvédelmi kötelessége
indokolja, és hogy e korlátozás terjedelme az élethez
való jog kiemelkedő alkotmányos értékére tekintettel nem
aránytalan, következésképpen nem alkotmányellenes.
Az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás
visszautasításának az Eütv. által 1997-ben történt
lehetővé tételétől eltekintve tehát a törvény
változatlanul tilalmazza, hogy a gyógyíthatatlan beteg
kívánságára vagy anélkül is, emberi méltósághoz való
jogának megóvása érdekében orvos, vagy más vessen véget
életének, illetőleg nyújtson segítséget ehhez. E tilalom
az arra való hivatkozással, hogy a gyógyíthatatlan beteg
korlátozásnak alá nem vethető alkotmányos joga az élete
és méltósága közötti választás során más segítségét vegye
igénybe, az Alkotmánybíróság e határozatának IV-VII.
részében részletesen kifejtett álláspontjára tekintettel
- melynek lényege, hogy itt nem korlátozhatatlan jogról
van szó - nem tekinthető alkotmányellenesnek.
E tilalom megszegőit a Btk. mellett más (így polgári
jogi, munkajogi és közigazgatási) jogszabályok is súlyos
joghátrányokkal fenyegetik. Mindazonáltal az
Alkotmánybíróság álláspontja az, hogy az élethez való jog
kiemelkedő alkotmányos értékére tekintettel semmiképpen
nem tekinthető indokolatlannak, hogy a törvényhozó e
tilalom megszegőivel szemben büntetőjogi szankciókat is
kilátásba helyezzen.
Nem megalapozott tehát az indítványozók azon állítása,
mely szerint mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértésre
került sor annak folytán, hogy a törvényhozó az 1989. évi
alkotmánymódosítást követően a Btk. rendelkezéseit nem
igazította hozzá az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséhez.
3. Az Alkotmánybíróság nem tartja az indítványozóknak azt
az álláspontját sem megalapozottnak, mely szerint annak
folytán is mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes
helyzet állt elő, hogy a törvényhozó az 1989. évi
alkotmánymódosításra tekintettel nem különítette el az
önrendelkezéses aktív halálba segítést az emberölés
törvényi tényállásától. Nem következett be mulasztásban
megnyilvánuló alkotmányellenes helyzet annak folytán sem,
hogy a törvényhozó nem szankcionálta privilegizált
tényállásként azt, ha valaki a gyógyíthatatlan és
szenvedő beteget kifejezett akarata hiányában
méltányolható szánalomból segíti halálba.
Az Alkotmánybíróság megállapítja: minthogy az Alkotmány
szövegébe az 1989. évi alkotmánymódosítás során
beiktatott emberi méltósághoz való jog nem szolgál alapul
olyan következtetés levonásához, hogy a törvényhozó ennek
alapján köteles volna elkülöníteni az önrendelkezéses
aktív halálba segítést az emberölés büntetőjogi
tényállásától, továbbá, hogy a korábbinál enyhébben
kellene szankcionálnia a gyógyíthatatlan beteg iránti
szánalomból elkövetett ölési cselekményeket, nem
következett be mulasztásban álló alkotmánysértés. A
gyógyíthatatlan beteg halálának előidézésében közreműködő
személyek indítékait a bíróság a büntetéskiszabás körében
értékelheti.
Ezért az Alkotmánybíróság a mulasztásban megnyilvánuló
alkotmányellenes helyzet megállapítására irányuló
indítványokat elutasította.
XI.
Az Alkotmánybíróság az Eütv. illetőleg a Kormányrendelet
egyes rendelkezéseire vonatkozó további indítványokat az
alábbiak szerint bírálta el.
1. Az indítványozók szerint az Eütv. 17. § (1) bekezdés
a) pontja sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdése által
deklarált jogállamiság részét képező jogbiztonságot.
Az Alkotmánybíróság megállapítja: az indítvánnyal
érintett rendelkezés az Eütv. II. Fejezetének a beteg
jogait és kötelezettségeit összefoglaló 2. Címén belül az
vnrendelkezéshez való jogra vonatkozó 15. § - 19. §-ok
egyik rendelkezése. Az önrendelkezéshez való jog alapvető
szabálya az, hogy a beteg szabadon döntheti el, mely
beavatkozásokba egyezik bele, illetőleg melyeket utasít
vissza [15. § (2) bekezdés]. A törvény a cselekvőképes
beteg számára megadja azt a jogot is, hogy közokiratban,
vagy teljes bizonyító magánokiratban megnevezheti azt a
személyt, aki jogosult helyette a beleegyezés, illetőleg
a visszautasítás jogát gyakorolni [16. § (1) bekezdés a)
pont]. Ehhez a rendelkezéshez fűzi a törvény 17. § (1)
bekezdésének a) pontja az indítványozók által kifogásolt
azt a rendelkezést, hogy ha a beteg egészségi állapota
következtében beleegyező nyilatkozat megtételére nem
képes és a 16. § (1) bekezdés a) pontja szerinti személy
nyilatkozatának beszerzése késedelemmel járna, a
beavatkozásba történt beleegyezést vélelmezni kell.
Az indítvány szerint az Eütv. 17. § (1) bekezdés a)
pontjában szereplő "késedelemmel járna" olyan pontatlan
megfogalmazás, mely a belőle fakadó jogbizonytalanság
miatt az önrendelkezési jog teljes kiüresítésére
alkalmas. Az indítványozók úgy érvelnek, hogy egy
nyilatkozat beszerzése mindig jelent bizonyos késedelmet,
a törvény azonban nem tisztázza, milyen várható káros
következményekre tekintettel lehet mellőzni a beteg
rendelkezési jogának gyakorlását.
Az indítvány nem megalapozott.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint azoknak a
helyzeteknek a törvényi definíciója, melyekre tekintettel
a beteg által megjelölt személy nyilatkozatának
beszerzését a késedelem veszélye miatt mellőzni lehet, a
gyógyító tevékenységek során előadódó felsorolhatatlanul
nagyszámú és egymástól is eltérő helyzetek természetére
tekintettel nem elvárható a törvényhozótól. A késedelem
fogalmának törvényi behatárolása ezért óhatatlanul
leszűkítené az orvosilag indokolható és szükséges
beavatkozások elvégezhetőségének lehetőségét is. A
törvény megalkotásakor ugyanis nem előreláthatóak,
ezáltal nem definiálhatóak kimerítő módon mindazok a
helyzetek - például hogy a beteg által megnevezett
személy ismeretlen helyen távol van, melyek folytán az
Eütv. 17. § (1) bekezdés a) pontja alkalmazható lehet.
Az Alkotmánybíróság álláspontja az, hogy éppen a
késedelem fogalmának a törvény általi kimerítő,
felsorolásszerű meghatározása válhatna a jogbiztonság
kárára annak folytán, hogy a gyakorlatban mindig újabb és
újabb olyan helyzet merülhet fel, melyre a törvényhozó
nem gondolhatott, és ezért nem tette lehetővé a beteg
által kijelölt személy nyilatkozatának mellőzését. Ez
pedig a törvény rendelkezéseinek gyakori kiegészítését
tenné szükségessé.
A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság az indítványt
elutasította.
2. Az indítványozók szerint az Eütv. 18. § (2)
bekezdésének "vagy az (1) bekezdés b) pontja szerinti
esetben" szövegrésze ellentétes az Alkotmány 54. § (1)
bekezdésével és a 2. § (1) bekezdéssel.
Az Eütv. 18. § (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy ha az
invazív beavatkozás során a beavatkozás olyan
kiterjesztésének szükségessége merül fel, mely a beteg
valamely szervének, vagy testrészének elvesztéséhez, vagy
funkciójának teljes kieséséhez vezetne, a beavatkozás
kiterjesztése a beteg abba való beleegyezésének hiányában
csak közvetlen életveszély fennállása esetén, vagy akkor
végezhető el, ha annak elmaradása a beteg számára
aránytalanul súlyos terhet jelentene.
Az indítványozók szerint a beteg beleegyezésének
hiányában a beavatkozás ilyen kiterjesztésének nem lehet
elégséges indoka, hogy annak elmaradása a beteg számára
aránytalanul súlyos terhet jelentene, mert e törvényi
rendelkezés a beteg önrendelkezési jogának lényegét az
Alkotmány 2. § (1) bekezdése által meghatározott
jogállami jogbiztonság kívánalmával ellentétes módon
korlátozza.
Az indítvány nem megalapozott.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a törvény 18. §
(1) és (2) bekezdésének egymásra tekintettel elvégzett
elemzéséből vitathatatlan az a törvényhozói szándék, hogy
az invazív beavatkozás kiterjesztésének a törvény által
szabályozott mindkét esetében a beteg önrendelkezési
jogának csupán a beteg érdekében feltétlenül szükséges,
minimális korlátozása megengedett. Ennek megfelelően az
invazív beavatkozás kiterjesztésére csak akkor kerülhet
sor, ha az nem volt előrelátható, ezért arról a beteg nem
kaphatott előzetesen tájékoztatást, és azt a 18. § (1)
bekezdés által szabályozott esetben (a beavatkozásnak a
szerv, vagy testrész elvesztésével, vagy funkciójának
teljes kiesésével nem járó kiterjesztése) sürgős szükség
fennállása indokolja, vagy annak elmaradása a beteg
számára indokolatlanul súlyos terhet jelentene; a 18. §
(2) bekezdés által szabályozott esetben (a beavatkozásnak
valamely szerv, vagy testrész elvesztésével, vagy
funkciójának teljes kiesésével járó kiterjesztése) pedig
csak közvetlen életveszély esetében, vagy ha annak
elmaradása a beteg számára aránytalanul súlyos terhet
jelentene.
Az indítványozók által kifogásolt kifejezés - a "beteg
számára aránytalanul súlyos teher" - kétségtelenül
bizonyos mérlegelési sávot hagy az invazív beavatkozást
végző orvos számára annak megítélésében, mi tekintendő
olyan aránytalanul súlyos tehernek, mely a beteget a
beavatkozás kiterjesztésének elmaradása folytán érné. Az
Alkotmánybíróság azonban rámutat: az invazív
beavatkozásokat szükségessé tevő betegségek eltérő
természete, a beteg életkora, általános állapota, az
orvostudomány mindenkori állása és számos más, csak az
adott beavatkozásnál előadódó körülmények
meghatározhatatlanul széles spektruma folytán nem várható
el a törvényhozótól, hogy a beavatkozások egyes fajtáira
külön-külön határozza meg, milyen esetekben kellene a
beteg számára aránytalanul súlyos tehernek tekinteni a
beavatkozás kiterjesztésének elmaradását. Az invazív
beavatkozások természete folytán éppen a beavatkozás
kiterjesztése feltételeinek a kelleténél merevebb
szabályozása válhatna az eredményes orvosi beavatkozás
korlátjává. Az Alkotmánybíróság ezzel kapcsolatban
rámutat arra is, hogy az invazív beavatkozás során
előadódó váratlan helyzetekben tanúsított orvosi
magatartást illetően az Eütv. 18. §-án kívül az orvosi
hivatás gyakorlásának szabályai, az orvosi etika,
valamint a jogi felelősségre vonatkozó normák széles
spektruma együttesen hivatottak arra, hogy az invazív
beavatkozás kiterjesztésének szükségessége esetén a beteg
önrendelkezési jogát messzemenően figyelembe vegyék.
Az Eütv. által használt, és az indítványozók által
kifogásolt "aránytalanul súlyos teher" kifejezés
alkotmányossági megítélésével kapcsolatban végül az
Alkotmánybíróság arra is rámutat, hogy az Eütv. több
rendelkezéséből, így a 13. § (1) és (2) bekezdéséből és a
15. § (3) bekezdéséből is következik, hogy a beteg a
beavatkozáshoz történő beleegyezést megelőzően széleskörű
tájékoztatásra jogosult orvosától, melynek során - a
törvény helyes értelmezése szerint - betegségétől és a
beavatkozás természetétől függően arról is tájékoztatást
kell kapnia, hogy az invazív beavatkozás során
felmerülhet a beavatkozás kiterjesztésének a
szükségessége is.
Ezért az Eütv. 18. § (2) bekezdésének az indítványozók
által kifogásolt szövegrésze nem sérti az Alkotmány 2. §
(1) bekezdése által meghatározott jogállami jogbiztonság
követelményeit.
Erre tekintettel az Alkotmánybíróság az indítványt
elutasította.
3. Az indítványozók szerint az Eütv. 15. § - 19. §-aiban
foglalt önrendelkezési szabályok összességükben
tartalmilag ellentétesek az Alkotmány 54. § (1)
bekezdésével és a 8. § (2) bekezdésével, ezért kérték
ezek megsemmisítését. Ezzel kapcsolatban azonban
határozott indítványt, melyből az álláspontjuk alapjául
szolgáló indokaik kitűntek volna, nem fogalmaztak meg.
Erre tekintettel az Alkotmánybíróság ezt az indítványt az
Abtv. 22. § (2) bekezdésére figyelemmel érdemi vizsgálat
nélkül visszautasította.
4. Az indítványozók azzal az indokkal kezdeményezték a
Kormányrendelet egyes rendelkezéseinek megsemmisítését,
hogy azok az Eütv. általuk alkotmányellenesnek tartott
rendelkezéseinek végrehajtására vonatkoznak. A
Kormányrendelet általuk megjelölt rendelkezéseinek
alkotmányellenességére vonatkozó indítványaikat további
érvekkel nem támasztották alá.
Az Alkotmánybíróság az Eütv-nek azokat a rendelkezéseit,
melyekhez a Kormányrendelet sérelmezett rendelkezései
kapcsolódnak, illetőleg amelyek végrehajtásáról
intézkednek, a fentiek szerint nem találta
alkotmányellenesnek, Pusztán ezen az alapon ezért a
Kormányrendelet e rendelkezései alkotmányellenességének
megállapítására nem kerülhetett sor. Mivel a
Kormányrendelet egyes rendelkezéseinek
alkotmányellenességét állító indítványuk mellett az
indítványozók más érvet nem hoztak fel, az
Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.
Az Alkotmánybíróság e határozatának a Magyar Közlönyben
történő közzétételét az abban tárgyalt kérdések
alkotmányos jelentőségére tekintettel rendelte el.
Dr. Németh János
az Alkotmánybíróság elnöke
előadó alkotmánybíró
Dr. Bagi István Dr. Bihari Mihály
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Czúcz Ottó Dr. Erdei Árpád
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila Dr. Holló András
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kiss László Dr. Kukorelli István
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Strausz János Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybíró párhuzamos
indokolása
Az Alkotmánybíróság többségi határozatának az indítványokat
elutasító rendelkezéseivel egyetértek.
Az Alkotmány nem igényli a kezelés visszautasítása Eütv-ben
foglalt jogának tágítását. Egyetértek ezért a határozatnak
azzal a rendelkezésével, hogy nem jelenti az önrendelkezési
jog alkotmányellenes korlátozását az, hogy az Eütv. nem teszi
lehetővé az élet orvosi segítséggel történő befejezését a
gyógyíthatatlan betegek számára sem. Egyetértek azzal is,
hogy az életfenntartó vagy életmentő orvosi beavatkozás
visszautasítására vonatkozó önrendelkezési jogot nem
korlátozza az Eütv. alkotmányellenesen.
A határozat rendelkezéseihez kapcsolódó indokolással azonban
csak részben értek egyet. Emellett különösen fontosnak tartom
annak hangsúlyozását, hogy a határozat az Eütv.
rendelkezéseinek alkotmányossági vizsgálatát csupán az
indítványok tartalmának és irányultságának megfelelően (III.
rész 6. pont) végezte el.
Ez azt jelenti, hogy a határozat azt vizsgálta:
alkotmányellenes-e az, hogy tilos a gyógyíthatatlan beteg
halálát - kívánsága hiányában - elősegíteni az életmentő,
életfenntartó beavatkozás beszüntetésével; továbbá nem
köteles-e a jogalkotó a gyógyíthatatlan beteg élete (akár
tevőleges, akár passzív közrehatással történő) befejezésének
egyéb, de jelenleg az Eütv-ben nem szereplő módozatait is
biztosítani a beteg kívánsága alapján.
Elfogadom, hogy az Abtv. 20. §-a és a 22. § (2) bekezdése
értelmezhető úgy is, ahogyan azt a határozat teszi: az
Alkotmánybíróságot vizsgálódásában köti az indítványok
tartalma és irányultsága. Így a jelen ügyben - erre irányuló
indítvány hiányában - nyitva maradt az a kérdés, hogy
összeegyeztethetők-e az élethez való joggal az Eütv. ama
szabályai, melyek - közvetve vagy közvetlenül - lehetővé
teszik, hogy ne a beteg döntsön befolyásmentesen, hanem
helyette más személyek döntsenek az ellátás
visszautasításáról az életfenntartó vagy életmentő
beavatkozásokat illetően [Eütv. 20. § (4) bekezdése, Eütv.
22. § (2) bekezdése].
A határozat indokolásától eltérően a rendelkező részben
foglalt döntéseket a következőkkel támasztom alá.
Azonosulva az Alkotmánybíróság korábbi döntéseivel,
meggyőződésem szerint az emberi élet és az emberi méltóság
elválaszthatatlan egységet alkot és minden mást megelőző
legnagyobb alkotmányos érték. Az emberi élethez és
méltósághoz való jog ugyancsak egységet alkotó olyan
oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely számos egyéb
alapjognak forrása és feltétele [23/1990. (X. 31.) AB
határozat, ABH 1990, 88, 93.].
Úgy gondolom, hogy a méltóság az emberi élettel eleve együtt
járó minőség, amely oszthatatlan és korlátozhatatlan, s ezért
minden emberre nézve egyenlő. Az egyenlő méltósághoz való jog
az élethez való joggal egységben azt biztosítja, hogy ne
lehessen emberi életek értéke között jogilag különbséget
tenni. Emberi méltósága és élete mindenkinek érinthetetlen
aki ember, függetlenül fizikai és szellemi fejlettségétől,
illetve állapotától, és attól is, hogy emberi lehetőségéből
mennyit valósított meg, és miért annyit [64/1991. (XII. 17.)
AB határozat, ABH 1991, 297, 309.].
A jelen ügyre nézve a fenti megállapításokból az a
következtetés adódik, hogy az élethez való jog
alkotmányellenes korlátozását jelentené, ha az Eütv. lehetővé
tenné - akár a beteg kívánságára, akár e nélkül - az élet
orvosi segítséggel történő befejezését a gyógyíthatatlan
betegek számára, legyen szó akár tevőleges, akár passzív
segítségről. Azaz nemcsak nem alkotmányellenes az
önrendelkezési jog e korlátozása, hanem éppen fordítva: az
élet orvosi segítséggel történő befejezését lehetővé tévő
szabály lenne az élethez való joggal összeegyeztethetetlen.
Ebben az összefüggésben az önrendelkezési jog nem terjed ki
arra, hogy személyes döntéséhez az egyén mást vagy másokat
igénybe vegyen.
Igaz, hogy az emberi méltósághoz való jog csak az emberi
státusz meghatározójaként, az élethez való joggal fennálló
egységében abszolút és korlátozhatatlan, de anyajog
mivoltából levezetett egyes részjogai (mint pl. az
önrendelkezéshez és a személy testi integritásához való
jogok) az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint, más
alapjoghoz hasonlóan, korlátozhatók [75/1995. (XII. 21.) AB
határozat, ABH 1995, 376, 383.].
A konkrét esetben azonban valamennyi indítványozó - és ennek
nyomán a határozat is - éppen az élethez való joggal szemben
hivatkozik a méltóságra.
A többségi határozat indokolása abból indul ki, hogy a méltó
halálhoz való jog - mivel ez az élet saját elhatározásból
való befejezésének összefüggésében merül fel - nem az élethez
való joggal fennálló egységben jelentkezik és az emberi
méltóság sérelme következik be azáltal, hogy bár a beteg
gyógyíthatatlan, az élet nem ér véget azon a ponton, ahol
élete konfliktusba kerül méltóságérzetével (V. rész 1. pont).
Nem csak az egészséges emberi élet rendelkezik végtelen
méltósággal, hanem a kora vagy egészségügyi állapota miatt
magatehetetlen személy méltósága sem korlátozható. Minden
ember méltósága egyenlő, még akkor is, ha ezt a beteg a
betegsége elviselésével járó súlyos testi, lelki szenvedés,
kiszolgáltatottság és reménytelenség érzése folytán, személy
szerint esetleg másként éli meg. A méltósághoz való jog nem
azonosítható a méltóságérzettel. Az ember fogalmilag nem
kerülhet olyan helyzetbe, hogy élete és méltósága között
választani tudjon: ha "méltóságát megőrzendő" lemond az
életről, akkor ezzel méltósága is megszűnik. Az élet és a
méltóság tehát fogalmilag elválaszthatatlan. Így az emberi
méltóság fogalmának téves értelmezése tükröződik minden olyan
megfogalmazásban, mely az élet és a méltóság közötti
konfliktus és választás lehetőségét felveti. Meggyőződésem
szerint beláthatatlan veszélyeket hordoz magában minden olyan
megközelítés, mely az emberi élet feltétlen méltóságát nem
ismeri el.
Nem értek egyet a határozatnak az indokolás elméleti
megalapozására irányuló azzal a megállapításával sem, hogy a
saját halálról való döntés (IV. rész 6.1. pont) - miként az
öngyilkosság is - az önrendelkezési jog része. Az emberi
méltósághoz való jogból, illetve az abból levezetett
önrendelkezési jogból nem következik a saját halálról való
döntés joga, sem pedig öngyilkosság elkövetéséhez való jog;
ilyen jogok nem léteznek.
Nem az önrendelkezési jogból következik az, hogy az
öngyilkosságot elkövetőket nem érhetik hátrányos
intézkedések, hanem abból, hogy az öngyilkosság olyan jogon
kívüli szituáció, amelyet a jog nem büntet, de nem is
támogathat.
A többségi határozat ebben az összefüggésben tévesen hívja
fel az állam világnézeti semlegességének elvét, amikor arra
hivatkozik, hogy a világnézeti szempontból semleges,
alkotmányos alapokon álló jogrendszer sem helyeslő, sem
helytelenítő álláspontot nem foglalhat el az ember saját
életének befejezését elhatározó döntésével kapcsolatban. Az
allam semlegessége semmiképpen nem zárja ki azt, hogy
alapvető, az Alkotmányban is megnyilvánuló értékek és jogok
iránt elkötelezett legyen; az állam igenis elfoglalhat
határozott álláspontot az élet mellett, sőt köteles az élet
mellett állást foglalni.
Az élethez való jog elfogadhatatlan relativizálását jelentik
ezért az olyan megfogalmazások, melyek az eutanáziával
kapcsolatos döntés kulturális kötöttségére utalnak (pl. VI.
rész 3. pont), és azt sugallják, hogy az életről való
gondolkodás a jövőben alapvetően megváltozhat. Az élet jogi
védelme a jövőben tágulhat (így a méhmagzat jogainak
teljesebb elismerésének irányában), azonban határozottan
gátat kell szabni minden olyan megközelítésnek, mely -
formálisan az önrendelkezési jogra vagy más jogokra, a
gyakorlatban azonban esetleg gazdasági érdekekre való
hivatkozással - az élet védettségének csökkenéséhez vezet.
Beláthatatlan következményekkel járna, ha csak résnyire is
ajtót nyitna a jogalkotó az "értékes" és a "kevésbé értékes"
élet közötti különbségtétel előtt.
Az Alkotmány az élethez való jogot védi. Az emberi
méltósághoz való jogból, illetve az abból eredeztetett
önrendelkezési jogból nem vezethető le sem a más személy keze
általi, sem az állam segítségével történő elhalálozáshoz való
jog, és a "méltó halálhoz való jog" sem, hanem csak az, hogy
a betegeknek lehetőséget kell biztosítani bizonyos
beavatkozások meghatározott feltételek mellett történő
visszautasításához.
Úgy gondolom, hogy az önrendelkezési jog érvényesülésére
vonatkozó törvényi szabályozás területén a még alkotmányos és
a már alkotmányellenes szabályozás közötti határvonal egyszer
s mindenkorra adott. Az a szabályozás alkotmányos, amely a
tájékozott, személyes, minden külső kényszertől és
befolyástól mentes, szabad döntés lehetőségét biztosítja a
visszautasításról. A kezelésnek az ilyen visszautasítása nem
a halált idézi elő, hanem elfogadja, hogy nem tudja azt
megakadályozni. Ami ennél többet jelent a vizsgált körben, az
alkotmányellenes, mert az Alkotmány az élethez való jog
korlátozását kizárja. A halálos betegek és haldoklók élettől
való szándékos megfosztása, bármilyen cselekedet vagy
mulasztás, amelynek célja, hogy közvetlenül vagy közvetve
halált okozzon, tilos kell hogy maradjon.
A fentiekre tekintettel, álláspontom szerint az emberi
méltósághoz való jog érvényesülése szempontjából nem
szükséges a kezelés visszautasításának jogát az Eütv-ben
jelenleg meglévőhöz képest kiterjesztőbben szabályozni.
Budapest, 2003. április 28.
Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
alkotmánybíró
Dr. Holló András alkotmánybíró párhuzamos indokolása és
különvéleménye
I.
1. Egyetértek a határozat rendelkező részének 1.2.4. és 5.
pontjaival, valamint e pontokhoz kapcsolódó indokolásokkal.
A határozat rendelkező részének 1. pontjában elutasítja azt
az indítványt, amely szerint az Eütv. alkotmányellenesen
korlátozza a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogát
azáltal, hogy nem teszi lehetővé számukra életük orvosi
segítséggel történő befejezését.
A határozat rendelkező részének 1. pontjához fűzött
indokolással kapcsolatban - részben azon túl - az alábbiakat
jegyzem meg.
2. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az
Alkotmánybíróság akkor is megállapítja az alkotmánysértő
mulasztást, ha a vizsgált szabályozás - tartalmilag -
alkotmánysértő módon hiányos, azaz nem tartalmaz olyan
garanciális szabályokat, amelyek az Alkotmányból közvetlenül
levezethetők. [22/1995. (III. 31.) AB határozat, ABH 1995,
108, 113; 2/2000. (II. 25.) AB határozat, ABH 2000, 25. 33.]
A határozat megállapítása szerint "...a gyógyíthatatlan betegek
önrendelkezési jogának érvényesülésére vonatkozó törvényi
szabályozás területén a még alkotmányos és már
alkotmányellenes szabályozás közötti határvonal nem egyszer s
mindenkorra adott; az ismeretek szintje, az intézmények
állapota, fejlettsége-fejletlensége és egy sor további
tényező befolyással lehet a kérdés alkotmányosságának
megítélésére." (V.3.pont)
Álláspontom szerint az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében
deklarált emberi méltósághoz való jogból, ezen belül: az
alkotmánybírósági gyakorlat által kiértelmezett
önrendelkezési jogból kényszerítően következik a passzív
eutanázia (a visszautasítási jog) törvényi biztosítása. Ennek
hiányában - az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján - meg
kellett volna állapítani a törvényhozás alkotmánysértő
mulasztását. Az élet méltó befejezésére irányuló
önrendelkezési jognak ennél szélesebb értelmezése az állam
objektív életvédelmi kötelezettségének, e kötelezettség
mértékének, határának és tartalmának meghatározása a
törvényhozó mérlegelésétől függ. Az önrendelkezési jog
jelenlegi alkotmányos igazolása - határának megvonása - nem
zárja ki az önrendelkezési jog - pro futuro - alkotmányosan
lehetséges, megfelelő garanciákkal biztosított szélesebb
értelmezését. Az önrendelkezési jog alkotmányjogi fogalma
ugyanis nem szűkíthető le az önrendelkező "aktív" és a
rendelkezéssel érintett fél kizárólag "passzív" magatartási
viszonyára. Az anya önrendelkezési joga alkotmányosságának
alkotmánybírósági értelmezéséből is következik [48/1998. (XI.
23.) AB határozat, ABH 1998, 333.], hogy az önrendelkezési
jogon alapuló jogviszony, a "rendelkezés" nem csak a másik
fél passzív magatartását idézheti csak elő, hanem az orvos
tevőleges segítségét is. (A magzatát megtartani nem kívánó
anya alkotmányosan elismert önrendelkezési joga kifejezetten
aktív orvosi beavatkozást eredményez.)
Az alkotmánybírósági gyakorlat ismeri a "nem feltétlenül
alkotmányellenes" értékelést. [995/B/1990. AB határozat, ABH
1993, 515, 523; 35/1991. (X. 23.) AB határozat, ABH 1991,
266, 268; 57/1995. (IX. 15.) AB határozat, ABH 1995, 284,
286.] Az Alkotmánybíróság több határozatában utalt arra, hogy
a törvényhozó mérlegelési körébe tartozik a szabályozás
bővítése "eshetőlegesen alkotmányos" irányban.
Következésképpen, ami nem feltétlenül alkotmányellenes - a
pro futuro szabályozást illetően -, az az alkotmányos
szabályozás lehetséges tartományát is jelentheti. Az élet
méltó befejezésére irányuló önrendelkezési jog jelenlegi
alkotmányos határa (az alkotmánysértő mulasztás
elutasításával) nem zárja ki, nem teszi feltétlenül
alkotmányellenessé az önrendelkezési jog esetleges, jövőbeni
tágabb értelmezését. Ennek eldöntése a törvényhozás
szabadságába tartozik.
II.
1. Nem értek egyet a határozat rendelkező része 3. és 6.
pontjával és a hozzájuk tartozó indokolással. A felhívott
törvényi és ezekkel szoros összefüggésben lévő
Kormányrendelet rendelkezéseit meg kellett volna semmisíteni.
2. Az Alkotmánybíróságnak az ellenőrzött (demokratikus)
közhatalomgyakorlás garanciának meghatározása mellett fontos
funkciója az egyén önmeghatározásának, meggyőződése szerinti
életvitele alapvető jogi feltételeinek biztosítása. Az
alapjogok deklarálása (biztosítása) az emberi méltóság
megőrzésének szolgálatában áll. Ezáltal válik az emberi
méltósághoz való jog minden más jog (alapjog) lényeges
tartalmának részévé.
Az Alkotmány 54. §-ából az következik, hogy mindenkinek
legszemélyesebb joga az önmegvalósítás, az önértékelés és
ezen belül saját életéről, életének alakításáról való döntés.
E folyamatot vezérlő belső meggyőződés az emberi méltóság
része, olyan tartomány, amely nem állhat sem az állam, sem
más kényszerítő hatalom alatt: az érinthetetlen lényeg. Ez
fakad az élethez és az emberi méltósághoz való jog
egységéből, oszthatatlanságából.
Az emberi méltóság abszolút jellegű tartalmát a minden ember
egyenlő méltósága testesíti meg [35/1995. (VI. 2.) AB
határozat, ABH 1995, 163, 166.]. Az emberi méltóság abszolút,
korlátozhatatlan jogából levezett önrendelkezési jog [8/1990.
(IV. 23.) AB határozat, ABH 1990, 42, 45.] - tartalma szerint
- eltérő hangsúllyal, szereppel kell, hogy érvényesüljön.
Az önrendelkezési jog súlyát, szerepét tartalmi irányultsága
határozza meg. A házasságkötés szabadsága [19/1992. (I. 30.)
AB határozat, ABH 1992, 115.] a fél perbeli részvételével
kapcsolatos rendelkezési jog [22/1992. (IV. 10.) AB
határozat, ABH 1992, 122.], valamint a pernyertességből folyó
rendelkezési jog [4/1998. (III. 1.) AB határozat, ABH 1998,
41.] nyilván más szerepét, súlyát jelenti az önrendelkezési
jog érvényesülésének, mint az élet méltó befejezésére
irányuló önrendelkezési jog.
Az Alkotmánybíróságnak a véleménynyilvánításhoz való jog
kiemelt kezeléséhez hasonlóan, az élet méltó befejezésére
irányuló önrendelkezési jog tekintetében is - úgyszintén
kiemelt szerepére - figyelembe veendő a korábban alkalmazott
mérce: e jogot korlátozó törvényeket is "megszorítóan kell
értelmezni." [30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167,
178.] Az élet méltó befejezésére irányuló önrendelkezési
jogként az 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) által elismert
passzív eutanáziának az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerinti
védelmét ebben az összefüggésben tartom indokoltnak
értelmezni.
3. A passzív eutanázia az életfenntartó kezelés
visszautasítása az élet méltó befejezésére irányuló
önrendelkezési jog (a továbbiakban: önrendelkezési jog)
alkotmányosan igazolt tartománya. Szélesebb értelemben: az
önrendelkezési jog egyben választást is jelent a
visszautasítás jogának érvényesítése vagy az életfenntartó
kezelés igénylése között. Az élet megtartásával járó
méltóságsérelem, e veszteség megítélése az egyén
önrendelkezési jogának része.
Az ügyet alapjaiban eldöntő kérdés tehát az, hogy az állam
tiszteletben tartja-e az önrendelkezési jog lényeges
tartalmát, azt szükséges és arányos mértékben korlátozza -e.
A probléma eldöntéséhez - az állam életvédelmi oldaláról -
tisztázásra szorul, hogy a passzív eutanázia ismertetett
formájában az állam életvédelmi kötelezettségének mi a
tartalma:
a) az önrendelkezési jog érvényesítéséhez szükséges
garanciák biztosítása azért, hogy olyan jogi
feltételrendszert alakítson ki, amelyben az önrendelkezés
(mindenki más) befolyásától függetlenül tudjon érvényesülni
(az esetleges visszaélések megakadályozása céljából), vagy
b) az állam életvédelmi kötelezettsége ettől több: az
állam életvédelmi kötelezettségének ellensúlyt kell-e képezni
az önrendelkezéssel szemben.
4. Az önrendelkezési jog korlátozásának alkotmányosságát az
Alkotmánybíróság által kimunkált "szükségességi" és
"arányossági" mérce alapján kell megvizsgálni.
Az önrendelkezési jog objektív intézményvédelmi oldala - az
Alkotmánybíróság értelmezése alapján [64/1991. (XII. 17.) AB
határozat, ABH 1991, 297, 302-303.] - az állam alapjogvédelmi
kötelezettsége, amely arra irányul (mivel itt az egyén életét
nem másokkal szemben kell megvédeni), hogy biztosítsa az
alapjog (önrendelkezési jog) tényleges érvényesülését. Az
államnak garantálnia kell a jog érvényesülésének garanciális
feltételeit, a visszaélések lehetőségének elhárítását, hogy
valóban az érintettek rendelkezzenek saját életük utolsó
stádiuma felett.
A passzív eutanáziának az Eütv.-ben szabályozott eljárása, a
határozatban is felhívott rendelkezések szükségtelenül és
aránytalanul korlátozzák a gyógyíthatatlan beteg
önrendelkezési jogát, az életfenntartó kezelés
visszautasítását:
a) Az Eütv. 20. § (3) bekezdése a visszautasítás jogát
az olyan súlyos betegségben szenvedők esetében biztosítja,
amely betegség gyógyíthatatlan és rövid időn belül halálhoz
vezet. A "rövid időn belül" kitétel olyan határozatlan
fogalom, amely értelmezési nehézségeket, adott esetben
önkényes értelmezést is eredményezhet. Az Alkotmánybíróság
több határozatában, az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében
deklarált jogállamiságból levezetett jogbiztonság lényeges
részének értelmezte a normavilágosság követelményét.
[11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 84; 26/1992.
(IV. 30.) AB határozat, ABH 1992, 135, 142.]
A hivatkozott kitétel az értelmezési nehézségek mellett
indokolatlanul kizárja az önrendelkezési jogból a
gyógyíthatatlan és emiatt halálhoz vezető betegségben, nagy
fájdalmakat elviselve szenvedőket. (Az orvostudomány remélt
fejlődését, a gyógyíthatatlan betegségek gyógyíthatóvá
válásának indokolt szempontját, mint feltételt az
önrendelkezési jog alkotmányos tartalma szempontjából - a
várható eredmény időbeli bizonytalansága miatt - nem indokolt
figyelembe venni.).
b) Az Eütv. 20. § (4) bekezdése szerint, annak ellenére,
hogy írásban - az Eütv. 20. § (2) bekezdésének előírásának
megfelelően - a beteg nyilatkozott a visszautasítás
tárgyában, a törvényhozó mintegy automatikusan kétségbe vonva
a beteg belátási képességét, háromtagú orvosi bizottság
vizsgálatát, aktív szerepét írja elő. A belátási képesség
automatikus kétségbevonására utal a hivatkozott törvényi
rendelkezés azon kitétele, miszerint a bizottsági vizsgálat
elutasítása a beteg korábban tett [Eütv. 20. § (2) bekezdés]
visszautasító nyilatkozatát, rendelkezési jogát semmissé
nyilvánítja. Amennyiben az orvosi bizottság egyhangú döntése
igazolja a törvényi feltételeket [Eütv. 20. § (3) bekezdését]
a betegnek az orvosi bizottság nyilatkozatát követően három
napon belül, két tanú előtt ismételten ki kell nyilvánítania
a kezelés visszautasítását. A törvény erejénél fogva történő
bizottsági kirendelés helyett elégséges lenne a belátási
képesség "kétség esetén" törvényi feltételének beiktatása,
ami itt - szemben a később részletezendő Eütv. 23. § (1)
bekezdésével - szükséges és arányos korlátozása lenne az
önrendelkezési jognak.
A beteg újbóli nyilatkozatra kötelezése viszont
szükségtelenül korlátozza önrendelkezési jogát.
c) Az Eütv. 20. (7) bekezdésének alkotmányosságát az
indítványozó nem kifogásolta. Az Alkotmánybíróság állandóan
követett gyakorlata [3/1992. (I. 23.) AB határozat, ABH 1992,
329, 330; 25/1993. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1993, 188,
193; 10/2001. (IV. 12.) AB határozat, ABH 2001, 123. 149.],
hogy a sérelmezett jogszabályi rendelkezésekkel tartalmilag
szorosan összefüggő rendelkezéseket is vizsgálata körébe
vonja. A hivatkozott (7) bekezdés szerint, ha minden törvényi
feltételnek megfelel a beteg rendelkezése a visszautasítás
tárgyában, akkor is "meg kell kísérelni" döntésének
megváltoztatását. Ez a rendelkezés lényegében figyelmen kívül
hagyja, nem értékeli alkotmányos alapjogként a beteg
önrendelkezési jogát; e jog lényeges tartalmának korlátozását
jelenti, ezért alkotmánysértő.
d) Hasonlóképpen az alapjogi tartalom törvényi szintű
relativizálása az Eütv. 23. § (1) bekezdése, amely a 20. §
(3) bekezdésére hivatkozva mintegy elvont, parttalan
értelmezést lehetővé tevő kitételként fogalmazza meg, hogy a
hivatkozott törvényi rendelkezéseknek megfelelő
vnrendelkezési jog érvényesülésére "csak abban az esetben
kerülhet sor, ha a beteg erre irányuló akarata világosan és
meggyőző módon kideríthető. Kétség esetén a beteg később tett
nyilatkozatát kell figyelembe venni."
A hivatkozott törvényi rendelkezés idézett első mondata az
önrendelkezési jog súlyos korlátozása. Az Eütv. szerint
szabályosan (nem alkotmányosan!) lefolytatott eljárási rend
éppen a törvény szándéka szerinti "világos és meggyőző"
akarat-kijelentés megalapozását szolgálja. Az idézett
rendelkezés éppen ezt az eljárást relativizálja, mintegy
"félreteszi" és újraindítja.
A második mondat nehezen értelmezhető, mivel a beteg
nyilatkozatát bármikor visszavonhatja. [Eütv. 20. § (4)
bekezdés utolsó mondat]
5. Összegezve megállapítható:
Az Eütv. hivatkozott rendelkezései jelentős, alkotmányosan
nem indokolható ellensúlyt képezve, szükségtelenül és
aránytalanul korlátozzák az élet méltó befejezésére irányuló
önrendelkezési jogot, ezáltal kiüresítve annak lényeges
tartalmát.
Az állam objektív életvédelmi kötelezettségének (az Eütv.
koncepciójának) arra kell irányulnia, hogy az önrendelkezési
jog befolyástól mentesen - alkotmányosan szükséges korlátozás
mellett - az érvényesülését biztosító jogi eljárás útján,
valóságos jogként nyerjen elismerést.
Mindezekre tekintettel az Eütv. alkotmánysértő 20. § (3), (4)
és (7) bekezdését, valamint az ehhez kapcsolódó, az
alkotmánysértő (3) bekezdésre utaló 20. § (1) bekezdését az
utalás tekintetében pro futuro meg kellett volna semmisíteni.
Hasonlóképpen megsemmisítendő lett volna a Kormányrendeletnek
a határozat rendelkező része 6. pontjában felhívott - az
Eütv. általam alkotmánysértőnek minősített rendelkezéseit
végrehajtó - nem minden vonatkozásában alkotmánysértő
rendelkezései is.
Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata, hogy az
alkotmánysértő rendelkezésekkel szoros összefüggésben lévő
nem alkotmánysértő rendelkezések is megsemmisítésre kerülnek,
ha a fennmaradó jogszabályi rendelkezések önmagukban
elvesztik szabályozó funkciójukat. Ebben az esetben a
vizsgált jogterület - a megsemmisített alkotmánysértő és nem
alkotmánysértő szabályok miatt -, az Alkotmány 2. § (1)
bekezdéséből fakadó alkotmányos követelményre tekintettel,
komplex újraszabályozást igényel. [33/1990. (XII. 26.) AB
határozat, ABH 1990, 191, 196; 16/1995. (III. 13.) AB
határozat, ABH 1995, 464, 466.]
Budapest, 2003. április 28.
Dr. Holló András
alkotmánybíró
A párhuzamos indokoláshoz és a különvéleményhez csatlakozom.
Dr. Kukorelli István
alkotmánybíró
Dr. Holló András alkotmánybíró párhuzamos indokolása és
különvéleménye
I.
1. Egyetértek a határozat rendelkező részének 1.2.4. és 5.
pontjaival, valamint e pontokhoz kapcsolódó indokolásokkal.
A határozat rendelkező részének 1. pontjában elutasítja azt
az indítványt, amely szerint az Eütv. alkotmányellenesen
korlátozza a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogát
azáltal, hogy nem teszi lehetővé számukra életük orvosi
segítséggel történő befejezését.
A határozat rendelkező részének 1. pontjához fűzött
indokolással kapcsolatban - részben azon túl - az alábbiakat
jegyzem meg.
2. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az
Alkotmánybíróság akkor is megállapítja az alkotmánysértő
mulasztást, ha a vizsgált szabályozás - tartalmilag -
alkotmánysértő módon hiányos, azaz nem tartalmaz olyan
garanciális szabályokat, amelyek az Alkotmányból közvetlenül
levezethetők. [22/1995. (III. 31.) AB határozat, ABH 1995,
108, 113; 2/2000. (II. 25.) AB határozat, ABH 2000, 25. 33.]
A határozat megállapítása szerint "...a gyógyíthatatlan betegek
önrendelkezési jogának érvényesülésére vonatkozó törvényi
szabályozás területén a még alkotmányos és már
alkotmányellenes szabályozás közötti határvonal nem egyszer s
mindenkorra adott; az ismeretek szintje, az intézmények
állapota, fejlettsége-fejletlensége és egy sor további
tényező befolyással lehet a kérdés alkotmányosságának
megítélésére." (V.3.pont)
Álláspontom szerint az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében
deklarált emberi méltósághoz való jogból, ezen belül: az
alkotmánybírósági gyakorlat által kiértelmezett
önrendelkezési jogból kényszerítően következik a passzív
eutanázia (a visszautasítási jog) törvényi biztosítása. Ennek
hiányában - az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján - meg
kellett volna állapítani a törvényhozás alkotmánysértő
mulasztását. Az élet méltó befejezésére irányuló
önrendelkezési jognak ennél szélesebb értelmezése az állam
objektív életvédelmi kötelezettségének, e kötelezettség
mértékének, határának és tartalmának meghatározása a
törvényhozó mérlegelésétől függ. Az önrendelkezési jog
jelenlegi alkotmányos igazolása - határának megvonása - nem
zárja ki az önrendelkezési jog - pro futuro - alkotmányosan
lehetséges, megfelelő garanciákkal biztosított szélesebb
értelmezését. Az önrendelkezési jog alkotmányjogi fogalma
ugyanis nem szűkíthető le az önrendelkező "aktív" és a
rendelkezéssel érintett fél kizárólag "passzív" magatartási
viszonyára. Az anya önrendelkezési joga alkotmányosságának
alkotmánybírósági értelmezéséből is következik [48/1998. (XI.
23.) AB határozat, ABH 1998, 333.], hogy az önrendelkezési
jogon alapuló jogviszony, a "rendelkezés" nem csak a másik
fél passzív magatartását idézheti csak elő, hanem az orvos
tevőleges segítségét is. (A magzatát megtartani nem kívánó
anya alkotmányosan elismert önrendelkezési joga kifejezetten
aktív orvosi beavatkozást eredményez.)
Az alkotmánybírósági gyakorlat ismeri a "nem feltétlenül
alkotmányellenes" értékelést. [995/B/1990. AB határozat, ABH
1993, 515, 523; 35/1991. (X. 23.) AB határozat, ABH 1991,
266, 268; 57/1995. (IX. 15.) AB határozat, ABH 1995, 284,
286.] Az Alkotmánybíróság több határozatában utalt arra, hogy
a törvényhozó mérlegelési körébe tartozik a szabályozás
bővítése "eshetőlegesen alkotmányos" irányban.
Következésképpen, ami nem feltétlenül alkotmányellenes - a
pro futuro szabályozást illetően -, az az alkotmányos
szabályozás lehetséges tartományát is jelentheti. Az élet
méltó befejezésére irányuló önrendelkezési jog jelenlegi
alkotmányos határa (az alkotmánysértő mulasztás
elutasításával) nem zárja ki, nem teszi feltétlenül
alkotmányellenessé az önrendelkezési jog esetleges, jövőbeni
tágabb értelmezését. Ennek eldöntése a törvényhozás
szabadságába tartozik.
II.
1. Nem értek egyet a határozat rendelkező része 3. és 6.
pontjával és a hozzájuk tartozó indokolással. A felhívott
törvényi és ezekkel szoros összefüggésben lévő
Kormányrendelet rendelkezéseit meg kellett volna semmisíteni.
2. Az Alkotmánybíróságnak az ellenőrzött (demokratikus)
közhatalomgyakorlás garanciának meghatározása mellett fontos
funkciója az egyén önmeghatározásának, meggyőződése szerinti
életvitele alapvető jogi feltételeinek biztosítása. Az
alapjogok deklarálása (biztosítása) az emberi méltóság
megőrzésének szolgálatában áll. Ezáltal válik az emberi
méltósághoz való jog minden más jog (alapjog) lényeges
tartalmának részévé.
Az Alkotmány 54. §-ából az következik, hogy mindenkinek
legszemélyesebb joga az önmegvalósítás, az önértékelés és
ezen belül saját életéről, életének alakításáról való döntés.
E folyamatot vezérlő belső meggyőződés az emberi méltóság
része, olyan tartomány, amely nem állhat sem az állam, sem
más kényszerítő hatalom alatt: az érinthetetlen lényeg. Ez
fakad az élethez és az emberi méltósághoz való jog
egységéből, oszthatatlanságából.
Az emberi méltóság abszolút jellegű tartalmát a minden ember
egyenlő méltósága testesíti meg [35/1995. (VI. 2.) AB
határozat, ABH 1995, 163, 166.]. Az emberi méltóság abszolút,
korlátozhatatlan jogából levezett önrendelkezési jog [8/1990.
(IV. 23.) AB határozat, ABH 1990, 42, 45.] - tartalma szerint
- eltérő hangsúllyal, szereppel kell, hogy érvényesüljön.
Az önrendelkezési jog súlyát, szerepét tartalmi irányultsága
határozza meg. A házasságkötés szabadsága [19/1992. (I. 30.)
AB határozat, ABH 1992, 115.] a fél perbeli részvételével
kapcsolatos rendelkezési jog [22/1992. (IV. 10.) AB
határozat, ABH 1992, 122.], valamint a pernyertességből folyó
rendelkezési jog [4/1998. (III. 1.) AB határozat, ABH 1998,
41.] nyilván más szerepét, súlyát jelenti az önrendelkezési
jog érvényesülésének, mint az élet méltó befejezésére
irányuló önrendelkezési jog.
Az Alkotmánybíróságnak a véleménynyilvánításhoz való jog
kiemelt kezeléséhez hasonlóan, az élet méltó befejezésére
irányuló önrendelkezési jog tekintetében is - úgyszintén
kiemelt szerepére - figyelembe veendő a korábban alkalmazott
mérce: e jogot korlátozó törvényeket is "megszorítóan kell
értelmezni." [30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167,
178.] Az élet méltó befejezésére irányuló önrendelkezési
jogként az 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) által elismert
passzív eutanáziának az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerinti
védelmét ebben az összefüggésben tartom indokoltnak
értelmezni.
3. A passzív eutanázia az életfenntartó kezelés
visszautasítása az élet méltó befejezésére irányuló
önrendelkezési jog (a továbbiakban: önrendelkezési jog)
alkotmányosan igazolt tartománya. Szélesebb értelemben: az
önrendelkezési jog egyben választást is jelent a
visszautasítás jogának érvényesítése vagy az életfenntartó
kezelés igénylése között. Az élet megtartásával járó
méltóságsérelem, e veszteség megítélése az egyén
önrendelkezési jogának része.
Az ügyet alapjaiban eldöntő kérdés tehát az, hogy az állam
tiszteletben tartja-e az önrendelkezési jog lényeges
tartalmát, azt szükséges és arányos mértékben korlátozza -e.
A probléma eldöntéséhez - az állam életvédelmi oldaláról -
tisztázásra szorul, hogy a passzív eutanázia ismertetett
formájában az állam életvédelmi kötelezettségének mi a
tartalma:
a) az önrendelkezési jog érvényesítéséhez szükséges
garanciák biztosítása azért, hogy olyan jogi
feltételrendszert alakítson ki, amelyben az önrendelkezés
(mindenki más) befolyásától függetlenül tudjon érvényesülni
(az esetleges visszaélések megakadályozása céljából), vagy
b) az állam életvédelmi kötelezettsége ettől több: az
állam életvédelmi kötelezettségének ellensúlyt kell-e képezni
az önrendelkezéssel szemben.
4. Az önrendelkezési jog korlátozásának alkotmányosságát az
Alkotmánybíróság által kimunkált "szükségességi" és
"arányossági" mérce alapján kell megvizsgálni.
Az önrendelkezési jog objektív intézményvédelmi oldala - az
Alkotmánybíróság értelmezése alapján [64/1991. (XII. 17.) AB
határozat, ABH 1991, 297, 302-303.] - az állam alapjogvédelmi
kötelezettsége, amely arra irányul (mivel itt az egyén életét
nem másokkal szemben kell megvédeni), hogy biztosítsa az
alapjog (önrendelkezési jog) tényleges érvényesülését. Az
államnak garantálnia kell a jog érvényesülésének garanciális
feltételeit, a visszaélések lehetőségének elhárítását, hogy
valóban az érintettek rendelkezzenek saját életük utolsó
stádiuma felett.
A passzív eutanáziának az Eütv.-ben szabályozott eljárása, a
határozatban is felhívott rendelkezések szükségtelenül és
aránytalanul korlátozzák a gyógyíthatatlan beteg
önrendelkezési jogát, az életfenntartó kezelés
visszautasítását:
a) Az Eütv. 20. § (3) bekezdése a visszautasítás jogát
az olyan súlyos betegségben szenvedők esetében biztosítja,
amely betegség gyógyíthatatlan és rövid időn belül halálhoz
vezet. A "rövid időn belül" kitétel olyan határozatlan
fogalom, amely értelmezési nehézségeket, adott esetben
önkényes értelmezést is eredményezhet. Az Alkotmánybíróság
több határozatában, az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében
deklarált jogállamiságból levezetett jogbiztonság lényeges
részének értelmezte a normavilágosság követelményét.
[11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 84; 26/1992.
(IV. 30.) AB határozat, ABH 1992, 135, 142.]
A hivatkozott kitétel az értelmezési nehézségek mellett
indokolatlanul kizárja az önrendelkezési jogból a
gyógyíthatatlan és emiatt halálhoz vezető betegségben, nagy
fájdalmakat elviselve szenvedőket. (Az orvostudomány remélt
fejlődését, a gyógyíthatatlan betegségek gyógyíthatóvá
válásának indokolt szempontját, mint feltételt az
önrendelkezési jog alkotmányos tartalma szempontjából - a
várható eredmény időbeli bizonytalansága miatt - nem indokolt
figyelembe venni.).
b) Az Eütv. 20. § (4) bekezdése szerint, annak ellenére,
hogy írásban - az Eütv. 20. § (2) bekezdésének előírásának
megfelelően - a beteg nyilatkozott a visszautasítás
tárgyában, a törvényhozó mintegy automatikusan kétségbe vonva
a beteg belátási képességét, háromtagú orvosi bizottság
vizsgálatát, aktív szerepét írja elő. A belátási képesség
automatikus kétségbevonására utal a hivatkozott törvényi
rendelkezés azon kitétele, miszerint a bizottsági vizsgálat
elutasítása a beteg korábban tett [Eütv. 20. § (2) bekezdés]
visszautasító nyilatkozatát, rendelkezési jogát semmissé
nyilvánítja. Amennyiben az orvosi bizottság egyhangú döntése
igazolja a törvényi feltételeket [Eütv. 20. § (3) bekezdését]
a betegnek az orvosi bizottság nyilatkozatát követően három
napon belül, két tanú előtt ismételten ki kell nyilvánítania
a kezelés visszautasítását. A törvény erejénél fogva történő
bizottsági kirendelés helyett elégséges lenne a belátási
képesség "kétség esetén" törvényi feltételének beiktatása,
ami itt - szemben a később részletezendő Eütv. 23. § (1)
bekezdésével - szükséges és arányos korlátozása lenne az
önrendelkezési jognak.
A beteg újbóli nyilatkozatra kötelezése viszont
szükségtelenül korlátozza önrendelkezési jogát.
c) Az Eütv. 20. (7) bekezdésének alkotmányosságát az
indítványozó nem kifogásolta. Az Alkotmánybíróság állandóan
követett gyakorlata [3/1992. (I. 23.) AB határozat, ABH 1992,
329, 330; 25/1993. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1993, 188,
193; 10/2001. (IV. 12.) AB határozat, ABH 2001, 123. 149.],
hogy a sérelmezett jogszabályi rendelkezésekkel tartalmilag
szorosan összefüggő rendelkezéseket is vizsgálata körébe
vonja. A hivatkozott (7) bekezdés szerint, ha minden törvényi
feltételnek megfelel a beteg rendelkezése a visszautasítás
tárgyában, akkor is "meg kell kísérelni" döntésének
megváltoztatását. Ez a rendelkezés lényegében figyelmen kívül
hagyja, nem értékeli alkotmányos alapjogként a beteg
önrendelkezési jogát; e jog lényeges tartalmának korlátozását
jelenti, ezért alkotmánysértő.
d) Hasonlóképpen az alapjogi tartalom törvényi szintű
relativizálása az Eütv. 23. § (1) bekezdése, amely a 20. §
(3) bekezdésére hivatkozva mintegy elvont, parttalan
értelmezést lehetővé tevő kitételként fogalmazza meg, hogy a
hivatkozott törvényi rendelkezéseknek megfelelő
vnrendelkezési jog érvényesülésére "csak abban az esetben
kerülhet sor, ha a beteg erre irányuló akarata világosan és
meggyőző módon kideríthető. Kétség esetén a beteg később tett
nyilatkozatát kell figyelembe venni."
A hivatkozott törvényi rendelkezés idézett első mondata az
önrendelkezési jog súlyos korlátozása. Az Eütv. szerint
szabályosan (nem alkotmányosan!) lefolytatott eljárási rend
éppen a törvény szándéka szerinti "világos és meggyőző"
akarat-kijelentés megalapozását szolgálja. Az idézett
rendelkezés éppen ezt az eljárást relativizálja, mintegy
"félreteszi" és újraindítja.
A második mondat nehezen értelmezhető, mivel a beteg
nyilatkozatát bármikor visszavonhatja. [Eütv. 20. § (4)
bekezdés utolsó mondat]
5. Összegezve megállapítható:
Az Eütv. hivatkozott rendelkezései jelentős, alkotmányosan
nem indokolható ellensúlyt képezve, szükségtelenül és
aránytalanul korlátozzák az élet méltó befejezésére irányuló
önrendelkezési jogot, ezáltal kiüresítve annak lényeges
tartalmát.
Az állam objektív életvédelmi kötelezettségének (az Eütv.
koncepciójának) arra kell irányulnia, hogy az önrendelkezési
jog befolyástól mentesen - alkotmányosan szükséges korlátozás
mellett - az érvényesülését biztosító jogi eljárás útján,
valóságos jogként nyerjen elismerést.
Mindezekre tekintettel az Eütv. alkotmánysértő 20. § (3), (4)
és (7) bekezdését, valamint az ehhez kapcsolódó, az
alkotmánysértő (3) bekezdésre utaló 20. § (1) bekezdését az
utalás tekintetében pro futuro meg kellett volna semmisíteni.
Hasonlóképpen megsemmisítendő lett volna a Kormányrendeletnek
a határozat rendelkező része 6. pontjában felhívott - az
Eütv. általam alkotmánysértőnek minősített rendelkezéseit
végrehajtó - nem minden vonatkozásában alkotmánysértő
rendelkezései is.
Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata, hogy az
alkotmánysértő rendelkezésekkel szoros összefüggésben lévő
nem alkotmánysértő rendelkezések is megsemmisítésre kerülnek,
ha a fennmaradó jogszabályi rendelkezések önmagukban
elvesztik szabályozó funkciójukat. Ebben az esetben a
vizsgált jogterület - a megsemmisített alkotmánysértő és nem
alkotmánysértő szabályok miatt -, az Alkotmány 2. § (1)
bekezdéséből fakadó alkotmányos követelményre tekintettel,
komplex újraszabályozást igényel. [33/1990. (XII. 26.) AB
határozat, ABH 1990, 191, 196; 16/1995. (III. 13.) AB
határozat, ABH 1995, 464, 466.]
Budapest, 2003. április 28.
Dr. Holló András
alkotmánybíró
A párhuzamos indokoláshoz és a különvéleményhez csatlakozom.
Dr. Kukorelli István
alkotmánybíró
Dr. Bihari Mihály alkotmánybíró különvéleménye
Nem értek egyet azzal, hogy az Alkotmánybíróság a határozat
rendelkező részének 3. pontjában elutasítja az annak
megállapítására irányuló indítványokat, hogy az
egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban:
Eütv.) 20. § (3) és (4) bekezdése alkotmányellenesen
korlátozza a gyógyíthatatlan betegeknek az életfenntartó vagy
életmentő orvosi beavatkozás visszautasítására vonatkozó
önrendelkezési jogát.
Ehhez kapcsolódóan nem értek egyet azzal sem, hogy az
Alkotmánybíróság a határozat rendelkező részének 6. pontjában
elutasítja az egyes egészségügyi ellátások visszautasításának
részletes szabályairól szóló 117/1998. (VI. 16.) Korm.
rendelet (a továbbiakban: Kormányrendelet) 3. § (3) bekezdése
alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére
irányuló indítványokat.
Álláspontom szerint az Eütv. 20. § (3) bekezdésének az a
rendelkezése, mely szerint az életfenntartó, életmentő
beavatkozás csak akkor utasítható vissza, ha a beteg olyan
súlyos betegségben szenved, amely "rövid időn belül" halálhoz
vezet "és gyógyíthatatlan," e két idézett szövegrészében
alkotmányellenes. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése kimondja,
hogy "minden embernek veleszületett joga van az élethez és az
emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen
megfosztani." Az Alkotmánybíróság több határozatában
megállapította, hogy az emberi méltóság alapjogából az
egyének önrendelkezési joga is következik. Az Alkotmány 8. §
(2) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy "az alapvető
jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény
állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem
korlátozhatja." Nézetem szerint az Eütv. 20. § (3)
bekezdésének idézett két szövegrésze az önrendelkezéshez való
jog lényeges tartalmának korlátozását jelenti, és ezért
alkotmányellenes.
Ugyanezen okból alkotmányellenesek az Eütv. 20. § (4)
bekezdésének azon rendelkezései, melyek alapján az
életfenntartó, életmentő kezelések visszautasítására irányuló
nyilatkozat csak akkor érvényes, "ha egy háromtagú orvosi
bizottság a beteget megvizsgálja és egybehangzóan, írásban
nyilatkozik arról, hogy a beteg döntését annak következményei
tudatában hozta meg, [...] továbbá a beteg az orvosi bizottság
nyilatkozatát követő 3. napon - két tanú előtt - ismételten
kinyilvánítja a visszautasításra irányuló szándékát." Az
előzőekből következően alkotmányellenes az Eütv.
végrehajtására kiadott Kormányrendelet 3. § (3) bekezdése is,
mely értelmében a háromtagú bizottság nyilatkozata szükséges
ahhoz, hogy az életfenntartó, életmentő kezeléseket a beteg
visszautasíthassa. A bizottságnak - a betegség jellegének
megfelelő - szakorvos tagja arról nyilatkozik, hogy a beteg
olyan betegségben szenved-e, amely gyógyíthatatlan és rövid
belül halálhoz vezet, a pszichiáter szakorvos tagja pedig
arról, hogy a beteg rendelkezik-e a döntés meghozatalához
szükséges belátási képességgel. Az Alkotmánybíróságnak meg
kellett volna állapítani a hivatkozott jogszabályi helyek
alkotmányellenességét, és meg kellett volna azokat
semmisítenie.
Elfogadom a határozat rendelkező részének 1. pontját, de
megítélésem szerint, az alkotmányos határmegvonás
egyértelműsége szempontjából pontosabb lett volna, ha a
rendelkező rész 1. pontja - az indítványokban foglalt
kéréssel szemben - egyértelműen utasította volna el az
önrendelkezésen alapuló aktív eutanáziát, a következőképpen:
"Az Alkotmánybíróság azt az indítványt, amely szerint az
egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény
alkotmányellenesen korlátozza a gyógyíthatatlan betegek
önrendelkezési jogát azáltal, hogy nem teszi lehetővé
számukra életük aktív orvosi beavatkozással, segítséggel
történő befejezését, elutasítja."
I.
Az emberi méltóságból fakadó önrendelkezési jog és az
eutanázia kapcsolata
Az indítvány az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt
emberi méltósághoz való jog részét képező önrendelkezési jog
olyan területének az értelmezését veti fel, amire az eddigi
alkotmánybírósági határozatok nem tértek ki.
Az emberi méltósághoz való jog - és ennek részeként az
önrendelkezési jog - magában foglalja a betegnek bármilyen
orvosi kezelés - beleértve végső soron az életfenntartó és az
életmentő kezelések - visszautasításának a jogát. A határozat
ezen megállapításával teljes mértékben egyetértek.
Az Alkotmánybíróság korábbi határozataiban már kimondta azt,
hogy az embernek az emberi életéhez és az emberi méltóságához
való joga olyan abszolút jog, amely az emberi státusz
meghatározójaként, az élettel együtt fennálló egységben
abszolút és korlátozhatatlan. Ebből következően, anyajog
mivoltából levezetett egyes részjogosítványai (így az
önrendelkezéshez való jog) az Alkotmány 8. § (2) bekezdése
szerint bármely más alapjoghoz hasonlóan korlátozhatóak.
[75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376, 383.]
Az embernek az élethez és az emberi méltósághoz való joga
egységben és abszolút tartalommal, vagyis korlátozhatatlanul
illeti meg a jog alanyát. Az élethez és a méltósághoz való
jog abszolút tartalmából következik, hogy azoknak bármilyen
mértékű korlátozása alkotmányellenes nemcsak abban az
esetben, ha alapvető jog lényeges tartalmát érinti. A többi
alapjog lényeges tartalmát nem érintő korlátozás is csak
akkor alkotmányos, ha a korlátozás más alapjog érvényesülése
szempontjából szükségszerű és arányos.
Az élethez és a méltósághoz való abszolút tartalmú
(korlátozhatatlan) jog kapcsán nemcsak az Alkotmány 8. § (2)
bekezdésébe foglalt korlát, pontosabban alkotmányosan
megengedett korlátozás - a lényeges tartalom védelme
érdekében - nem jöhet fogalmilag szóba, hanem nem állítható
az élethez és az emberi méltósághoz való joggal szembe olyan
"más" alapjog, amelyre hivatkozva korlátozni lehetne az
élethez és az emberi méltósághoz való jogot.
Az élethez és az emberi méltósághoz való jogból levezetett
konkrét jogok viszont már alkotmányosan korlátozhatóak.
Az élethez való jog nem bontható fel ún. konkrét életjogokra,
illetve élettartalmakra. Az élethez való jog egysége
megbonthatatlan, feldarabolhatatlan. Az élethez való jog csak
a maga egységében és teljességében szemlélhető és
érvényesítendő minden konkrét társadalmi viszonyban. Az
emberi élet alkotmányos védelme - a maga egységében és
korlátozás nélkül - illet meg minden embert a halál
beálltáig.
Az emberi méltósághoz való jog viszont már többféle - elvileg
megszámlálhatatlan - konkrét jog formájában létezik, illetve
ezek együtteseként jelenik meg. Az emberi méltósághoz való
jogból levezetett alapjogok - így az önrendelkezési jogból
levezetett azon joga a beteg embernek, hogy visszautasítsa az
életmentő és életfenntartó, de ezeken túl bármilyen
kezelést - a maguk konkrétságában ítélendők meg abból a
szempontból, hogy a korlátozás megfelel-e az Alkotmány 8. §
(2) bekezdésében írott követelménynek, és azon túl a
szükségesség és arányosság követelményének, továbbá, hogy
valamely más - szintén Alkotmány által védett - alapjog
érvényesítésének az érdekében történik-e.
Összegezve, úgy vélem, hogy míg az élethez való jog csak a
maga egységében és korlátozhatatlanságában létező jog, addig
az emberi méltósághoz való absztrakt jog konkrét,
elválasztható alapjogok összességeként létezik. Az emberi
méltóságot alátámasztó konkrét részjogok korlátozása az
Alkotmánynak megfelelő tartalommal, a feltétlenül szükséges
és arányos mértékben, más alapjog védelme érdekében
alkotmányosan elfogadható.
Az indítványhoz kapcsolódóan, a jelen ügyben az képezheti
alkotmányossági vizsgálat tárgyát, hogy az emberi élet és az
emberi méltóság, mint alkotmányos, korlátozhatatlan és
egységben érvényesítendő és érvényesülő jog mit jelent a maga
általánosságában és konkrét megjelenési formájában, és mit
nem jelent. Nézetem szerint az emberi élethez való jog nem
jelenti, nem jelentheti sem a méltó, sem a méltatlan emberi
életre való kötelezést, sem az emberi élet meghosszabbítását
- különféle orvosi kezelések révén - a beteg határozott
akarata ellenére. Ha ugyanis az embernek az élethez való joga
átfordul az életre való kötelezéssé, ez már az önrendelkezési
jognak a korlátozását, mégpedig a jog lényeges tartalmának a
korlátozását jelenti. Ez viszont alkotmányellenes, mivel az
Alkotmány 8. § (2) bekezdésének azon rendelkezésébe ütközik,
amely kimondja, hogy alapvető jogot csak törvényben és úgy
szabad korlátozni, hogy az a jog lényeges tartalmát ne
érintse.
Az ember tehát sem "méltónak", sem "méltatlannak" tekinthető
életre nem kötelezhető; az állam életvédelmi kötelezettsége
nem lehet olyan erejű, illetve nem terjedhet ki arra, hogy az
egyén szabadságát, az egyén önrendelkezési jogát oly módon
korlátozza, hogy az embernek az élet megválásától való jogát
megtiltsa. Ezt támasztja alá az öngyilkosság "szabadsága" is,
vagyis az, hogy az öngyilkosságot sikertelenül elkövető
személyt nem büntetik azért, mert megkísérelte az
öngyilkosságot, illetve e tettéhez egyéb negatív
jogkövetkezmények sem fűződhetnek.
Mivel az ember a "normális" (egészséges, boldog) életre sem
kötelezhető, még inkább nem kényszeríthető olyan életre,
amelyben elveszíti a méltóságát azáltal, hogy teljesen
kiszolgáltatottá, magatehetetlenné, önmaga ellátására
képtelenné válik, és olyan mértékű fájdalmakat, gyötrelmeket
és szenvedéseket kell kiállnia, amelyek számára már-már
elviselhetetlenek. A gyötrődéssel, kiszolgáltatottsággal járó
élet az egyén számára már emberhez méltatlan életet
jelenthet. Ennek "megélésére", és orvosi kezeléssel
folyamatosan meghosszabbított "továbbélésére" nem kötelezhető
az egyén, és a szabadságában áll ennek, a számára méltatlan
életnek a meghosszabbítását elutasítani.
Az emberhez méltó és az emberhez méltatlan élet között
objektív határ nem húzható meg. Az egyén a maga értékelő
tevékenysége révén mint konkrét, egyedi szubjektum dönt
arról, hogy mely életet tart még méltónak önmaga számára, és
mely életet tekint már méltatlannak. Ennek eldöntése az egyén
szubjektív és abszolút mérlegelési jogán alapul, csak ő
határozhat arról, hogy mely életforma, -fajta, -tartalom,
illetve milyen mértékű szenvedés, kiszolgáltatottság,
magatehetetlenség, ellátásra való képtelenség stb. az, amely
már nem a méltó, hanem a számára méltatlan emberi életet
jelenti, amelyet nem akar tovább élni.
Ha a halál természetes bekövetkeztét az életfenntartó és az
életmentő kezeléssel az egyén akarata ellenére
megakadályozzák, az az embernek az ilyen (általa méltatlannak
tartott) életre való kötelezését, vagyis az egyén
önrendelkezési jogának a súlyos sérelmét jelenti, és így
alkotmányellenes korlátozáshoz vezet.
Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt emberi
méltóságból fakadó önrendelkezési jognak további eleme, hogy
az élethez és a méltósághoz való jog természetesen nemcsak az
élet elfogadásának a jogát foglalja magában, hanem ugyanígy
az élet befejezésének, illetve az élet befejezése
megválasztásának a jogát is magában foglalja; ideértve az
élet befejezése módjának vagy idejének a megválasztását is.
Az emberi élethez és az emberi méltósághoz való jognak része
tehát az élet befejezésének a megválasztása,
megválaszthatósága. Tekintettel arra, hogy ez a jog abszolút
jog - az abszolút szerkezetű jogviszonyokból fakadóan -
mindenki köteles tiszteletben tartani az ember ezen
önrendelkezésből fakadó jogát, vagyis az élet befejezése
szabad megválasztásának a jogát. Ebből következően mindenki
köteles tartózkodni attól, hogy az embert az életfenntartó,
életmentő beavatkozásokkal - kifejezett akarata ellenére -
életben tartsa, és ha ő a halál természetes bekövetkeztét és
lefolyását kívánja, akkor ezt az önrendelkezésből fakadó
akaratát mindenkinek tudomásul kell vennie. Ugyanígy mindenki
köteles tudomásul venni és elfogadni annak az egyénnek az
akaratát és önrendelkezési jogát is, aki nem beteg ugyan, de
az életétől valamilyen ok miatt - pl. szerelmi csalódás,
végtagjainak elvesztése, stb. - meg akar válni.
Az egyes ember önmagához való viszonya a legszemélyesebb
viszony, amelyben az ember értelmi, intellektuális értékelő,
elemző, érzelmi viszonyba kerül önmagával. Az ember önmagára
vonatkozó tudati viszonya - a maga teljességében - abszolút
módon autonóm és szabad. Ennek az abszolút módon szabad
önértékelő viszonynak része az egyén önmaga életéhez,
életének minőségéhez, életének vállalhatóságához fűződő
érzelmi, intellektuális és értékelő viszonya. Az ember
életének és halálának együttes és egymásra vonatkoztatott
értékelése a konkrét egyén legszemélyesebb, leginkább
tiszteletre méltó, a jog által leginkább védett területe.
Ennek a konkrét magatartásokban is megnyilvánuló "öntudatnak"
a része az egyén önrendelkezési joga: élete és halála feletti
rendelkezés. Az egyén önrendelkezési joga döntéseiben - és
így életére és halálára vonatkozó döntéseiben - nyilvánul
meg.
A döntés szabadsága a saját életről és a saját halálról az
önrendelkezési jog lényeges és korlátozhatatlan tartalmát
képezi. Ennek az önrendelkezési jogból fakadó döntési
szabadságnak a része annak mérlegelése is, hogy akár az
egészséges, akár - az esetleg gyógyíthatatlan betegségben
szenvedő - beteg ember mikor, milyen módon választja a
halált, illetve fogadja el a halál természetes
bekövetkezését. Hasonlóan e körbe tartozik annak eldöntése,
hogy mit tart még elfogadható szenvedéssel teli életnek és
mit tart számára már méltatlan (vagyis teljes
kiszolgáltatottsággal, az önmagáról való gondoskodási
képesség híján való, szenvedéssel és kínlódással, fájdalommal
terhes) életnek, amely utóbbit már nem kívánja tovább élni.
Az ember tehát nem a halált választja ebben az esetben, hanem
a számára méltatlan, szenvedéssel teli emberi életet utasítja
el, illetve azt utasítja el, hogy erre a méltatlan emberi
életre továbbra is "kötelezve legyen", más személy (orvos,
ápoló, hozzátartozó, stb.) döntésétől függjön, hogy az egyén
által már méltatlannak ítélt életét meddig élje, vagyis, hogy
ez a számára már méltatlan emberi élet továbbfolytatódjon. Az
egyén az emberi méltóságából és az önmagával kapcsolatos
önrendelkezési jogából fakadó szabadsága alapján utasítja el
az önmaga számára már méltatlan, szenvedésekkel teli,
kiszolgáltatottsággal járó életet, és ezért visszautasítja a
halál természetes módon való bekövetkezését akadályozó
életfenntartó és életmentő kezeléseket. Annak eldöntése, hogy
mikor lép át az ember élete a számára már elfogadhatatlan,
emberhez nem méltó élet fázisába és tartalmába, teljesen az
egyén mérlegelésén alapul. Az ember önrendelkezési jogának
része az arról való döntés is, hogy mely élettartam,
életforma, életmód az, ami még méltó, és melyik az, ami már
méltatlan, esetleg elviselhetetlen önmaga számára.
Az ember választhatja ennek - a számára már méltatlan -
életnek a mesterséges, akár újbóli és újbóli
meghosszabbítását, de dönthet úgy is, hogy elutasítja ezt az
életet, vagyis a számára már az emberi méltóságot megszüntető
életformát, élettartamot, kiszolgáltatottságot. Ez esetben
tehát hangsúlyozottan egyfajta élet elutasításáról és nem
elsősorban a halál választásáról van szó. Helytelen az a -
sokszor hangoztatott - kérdésfelvetés, hogy az élet vagy a
halál között választ az egyén, mivel a gyógyíthatatlan beteg
nem egyszerűen az élet és a halál, hanem kétféle élet: a
súlyos szenvedéssel járó életnek a további vállalása, vagy
pedig ennek az életnek a tovább nem vállalása között választ.
Az emberi méltóságból fakadó önrendelkezési jog - beteg és
egészséges ember esetében egyaránt - nemcsak a halál szabad
megválasztását foglalja magában, hanem az egyén által
méltatlannak ítélt élet továbbélésének elutasítását vagy a
továbbélés időtartamának a lerövidítését is, s ezáltal a
halál bekövetkezését. Ez a választás az Alkotmány 54. §
(1) bekezdésében foglalt emberi méltósághoz való jog részét
képező önrendelkezési jogból levezethető, és következik a
betegnek az Eütv. életmentő, életfenntartó kezelés
visszautasítását lehetővé tevő rendelkezése által biztosított
jogából. Ezt a választási szabadságot az Eütv. 20. §-ának
rendelkezései lényegében jelenleg is biztosítják.
Az életfenntartó és életmentő kezelések visszautasításának a
szabadsága azért vet fel azonban mégis alkotmányossági
problémát, mert ebbe a viszonyrendszerbe egy olyan személy
(az orvos) is belép, aki - szakmájánál és esküjénél fogva -
gyógyításra, illetve - halálos betegség esetén - az
életfenntartó és az életmentő kezelések folyamatos, egészen a
halál bekövetkeztéig tartó biztosítására kötelezett. Így
szembekerül egymással a betegnek az életmentő és
életfenntartó kezelést visszautasító akarata, és az orvosnak
a gyógyítási kötelezettsége. Ez esetben nem két jog (a beteg
és az orvos joga), hanem a beteg önrendelkezési jogából
fakadó visszautasítási joga, és az orvos jogi, szakmai - és
esküje alapján őt kötő - erkölcsi kötelezettsége kerül
egymással szembe. Ebben a konfliktusban az alkotmányos
megoldás csak az lehet, hogy az orvosnak a szakmai
kötelezettsége "meghátrál", "visszavonul" a beteg alkotmányos
önrendelkezési jogából fakadó visszautasítási joga előtt. A
jog és kötelezettség ilyen szembenállásában az alkotmányos
jognak az elsőbbségét kell biztosítani, ebből következően az
orvos tudomásul kell, hogy vegye a beteg önrendelkezési
jogából fakadó akaratát, az életfenntartó és életmentő,
illetve ezen túl is bármely más kezelés visszautasítását. Az
orvos köteles a betegnek továbbra is megadni minden más,
fájdalomenyhítést szolgáló és egyéb szükséges kezelést, de
hagynia kell, hogy a halál természetesen módon bekövetkezzen,
azt nem késleltetheti, lassíthatja életfenntartó és életmentő
kezeléssel. Ebben a viszonyban ez kötelezettsége az orvosnak,
és az orvost ez a kötelezettsége tulajdonképpen a passzív
eutanázia egyfajta sajátos résztvevőjévé teszi. Ez utóbbi
azonban nem vet fel alkotmányos problémát, mivel ez esetben a
beteg önrendelkezési jogának az érvényesüléséről, méghozzá
erősebb érvényesüléséről van szó, az orvos szakmai
kötelezettségének a teljesítésével szemben. Az orvos csak oly
módon válik ebben az esetben a halálhoz vezető útnak a
"kísérőjévé", vagyis valamilyen passzív résztvevőjévé, hogy
az életfenntartó és életmentő kezelést nem adja meg, hanem -
a beteg akaratának megfelelően - hagyja a halálhoz vezető
természetes élettani folyamat lezajlását.
A jelenleg hatályos Eütv. alapvetően ezt az élethelyzetet
modellezi és szabályozza. A beteg önrendelkezési joga, és az
orvos gyógyítási, illetve kezelésnyújtási kötelezettsége (már
nincs esély a gyógyításra, de az orvosnak még mindig meg kell
kísérelnie az élet fenntartását és megmentését) között
feszülő ellentmondás következményeként kell a jogi
szabályozásba az orvos személyét bevonni, és az orvos ezen
passzív magatartásra kötelezését a beteg alkotmányos
önrendelkezési jogával együtt kezelni és szabályozni. Ez
azért is fontos, mert az orvos számára is ilyen alapon kell
biztosítani és kimondani a szakmai kötelezettség nyújtásának
az elmulasztásából fakadó felelőtlenségét, immunitását.
Arra is rá kell azonban mutatni ugyanakkor, hogy az orvost
sem lehet akarata ellenére erre a passzív közreműködésre
kötelezni; az orvosnak - lelkiismereti és szakmai okokra
hivatkozva - szabadságában áll megtagadni azt, hogy egy adott
beteg kezelése során - a beteg határozott és egyértelmű
kérése ellenére - az életmentő és az életfenntartó kezelést
megszüntesse. Ebben az esetben az orvos számára lehetővé kell
tenni azt, hogy kilépjen a kezelési folyamatból, és más orvos
- esetleg hozzátartozó vagy más személy - lépjen be ebbe a
halálhoz vezető folyamatba. A passzív eutanázia esetében
tehát az orvost - ha ő ezt világnézeti, erkölcsi, vagy
szakmai-etikai okok miatt nem tudja elfogadni - még erre a
passzív magatartásra sem lehet kötelezni, hanem lehetővé kell
tenni számára, hogy ebből a viszonyból kilépjen és ezzel a
beteggel való foglalkozást, kezelést ő a saját részéről
megszüntesse. Ez esetben a beteg kezelését - már amennyiben a
beteg kezeléséhez a továbbiakban is szükséges az orvosi
segítség - más orvosnak kell átvennie, s a kezelést
megszüntető orvost a beteg további kezeléséért már felelősség
nem terheli. A kezelést átvevő orvos lesz a továbbiakban a
halálhoz vezető út passzív végigkísérője, ő lesz köteles a
fájdalomenyhítésre és a szenvedő beteg egyéb orvosi
kiszolgálására, de az életmentő és életfenntartó kezelések
elvégzésétől ő is köteles lesz tartózkodni, a beteg
önrendelkezési jogának elsőbbsége következtében.
Nem ugyanez a helyzet azonban az orvos szerepét és helyzetét
illetően a beteg önrendelkezésén alapuló, de az orvos aktív
tevékenységét feltételező aktív eutanázia esetében. Az aktív
eutanázia esetében - igaz ugyan, hogy a beteg egyértelmű
rendelkezése alapján - az orvosnak aktívan, cselekvően kell
közrehatnia abban, hogy a halál bekövetkezzen. Álláspontom
szerint az alkotmányos határ itt húzható meg, mivel ebben az
esetben a beteg önrendelkezési joga már túlmegy az önmaga
(méltatlannak ítélt) életével való rendelkezésen, és
döntésének végrehajtásába bevon egy másik személyt: az orvost
vagy más személyt (egészségügyi ápolószemélyzetet,
hozzátartozót). Ebben az esetben már nem egyszerűen arról van
szó, hogy az orvos hagyja a halál természetes bekövetkeztét,
hanem arról, hogy az orvos megrövidíti a beteg által
méltatlannak ítélt emberi életet és elősegíti, korábbra hozza
magát a halált. A beteg önrendelkezési joga erre már nem
terjedhet ki, nevezetesen nem irányulhat arra, hogy mást -
akár orvost, akár más, nem orvos személyt - arra kötelezzen,
hogy aktív cselekvésével előidézze a halálát. A beteg
önrendelkezési joga ez utóbbira nem terjed ki, ezért kell itt
meghúzni az önrendelkezésen alapuló passzív eutanázia, mint
alkotmányosnak tekinthető, és az önrendelkezésen alapuló
aktív eutanázia, mint már alkotmányellenes, a beteg
önrendelkezési jogán túl lévő, annak tartományán túlmutató
két eset között a határvonalat.
Az alkotmányossági mérce és határvonal itt húzódik meg. Ezért
nem értek egyet az indítványozóknak azzal az álláspontjával,
hogy nemcsak a passzív, hanem az orvos vagy más személy aktív
közreműködésével végrehajtott - bár a beteg önrendelkezésén
alapuló -, de aktív eutanáziát is alkotmányosnak kell
tekinteni, mivel ez esetben az önrendelkezési jog más
személyt (jogalanyt) a halál aktív elősegítésére kötelezne,
illetve ebbe a folyamatba aktívan közreható személyként
bevonna. Erre azonban senkit nem lehet kötelezni, és
következményei alól - más személy önrendelkezési jogára
hivatkozással - senkinek nem adható felmentés.
Álláspontom összefoglalva tehát az, hogy a beteg
önrendelkezési joga, az életmentő és életfenntartó kezelések
visszautasítása során nem terjed ki arra, hogy az orvost vagy
más személyt a halált aktívan előidéző tevékenységre
kötelezzen. A beteg önrendelkezési joga nem terjed ki és nem
elegendő hivatkozási alap arra sem, hogy a halál
bekövetkeztét aktív magatartásával előidéző személy a
büntetőjogi felelősség alól mentesüljön.
II.
Az alkotmányos határmegvonás, az eutanázia-típusok
meghatározása
Az Alkotmánybíróság határozata tartózkodik attól, hogy az
eutanázia fogalmát körülírással vagy definícióval
meghatározza, és ugyanígy tartózkodik attól is, hogy
meghatározza és egymástól elválassza az egyes szóba jöhető
eutanázia típusokat. Az indítványozók kétfajta tipológiát is
adnak, ezek vita tárgyát képezhetik, de - megítélésem szerint
- mégsem ezért szükséges az eutanázia körülírásos
meghatározását és a típusait megadni, hanem azért, mivel az
Alkotmánybíróságnak meg kell vonnia az alkotmányos határt az
eutanázia egyes típusai között. Ez a határmegvonás nem
lehetséges akkor, ha maga az eutanázia fogalma nincs
szabatosan körülírva, illetve az eutanázia egyes típusai
nincsenek - meghatározott, akár többféle szempont alapján -
egymástól elválasztva.
1. Az eutanázia fogalma
A halál megválasztásának nem mindenfajta módja eutanázia,
mivel a nem beteg embernek, vagy a gyógyítható betegségben
szenvedő embernek a halálválasztása során nem eutanáziáról,
hanem pl. öngyilkosságról beszélünk. A tudomány, a
szociológiai, etikai vagy orvosi irodalom a gyógyíthatatlan
vagy a nagy szenvedéssel járó betegségben szenvedő, és az
emberi méltóságot korlátozó, már-már méltatlan emberi
élethelyzetbe jutott betegnek a halál választását, illetve a
halál előidézését tartja általában eutanáziának. A halál
választását jelentheti egyrészt az egyénnek az az igénye,
hogy ne hosszabbítsák meg mesterségesen a szenvedéssel,
fájdalommal terhes, számára már méltatlannak tekintett
életet, és hagyják meghalni. Az eutanázia fogalmába tartozik
az is, amikor a gyógyíthatatlan beteg kívánságára nem várják
meg a halál természetes bekövetkeztét, hanem azt megelőzően
(mielőtt a halál önmagától is bekövetkezne) - önmaga vagy
valaki másnak a közreműködésével - aktív cselekvéssel
előidézik a beteg halálát.
2. A tipológia alapja
Az eutanázia fajták elhatárolása során, első kritériumaként
azt kell meghatározni, hogy kinek a döntésén alapul a
korábbiakban körülírt élethelyzetben lévő személy
halálakarása, halálválasztása, illetve az emberhez már
méltatlannak ítélt élet befejezésének a választása. Második
kritériumként az vizsgálandó meg, hogy ki, és milyen
cselekvéssel vesz részt a beteg akaratának, szándékának a
megvalósításában. Ezek alapján az eutanáziának lényegileg
négyféle típusa különböztethető meg:
a) A beteg önrendelkezésen alapuló passzív eutanázia. Ebben
az esetben a döntést a beteg hozza meg, a kivitelezésben az
orvos vagy más személy passzív cselekedettel működik közre,
tehát azáltal, hogy nem szolgáltatja ki, nem végzi az
életmentő, életfenntartó kezelést.
b) A beteg önrendelkezésén alapuló aktív eutanázia. Ebben az
esetben is a beteg hozza meg a döntést arról, hogy a
továbbiakban nem kívánja folytatni a számára már méltatlannak
ítélt életet, de a halál előidézéséhez valakinek - orvosnak,
hozzátartozónak vagy másnak - olyan kifejezett, aktív
cselekvésére van szükség, amely előidézi a halált.
Álláspontom szerint az eutanázia ezen két típusa között
húzható meg az alkotmányos határvonal. Az önrendelkezésen
alapuló aktív eutanázia - a korábban kifejtettek alapján -
már nem tartozik a betegnek az Alkotmány 54. § (1) bekezdésén
alapuló önrendelkezési jogának a tartományába, mivel az
eljárásba egy idegen személyt is bevon, mégpedig úgy, hogy
aktív cselekvésre kényszeríti, illetve hatalmazza fel a halál
előidézése során. Megítélésem szerint ez utóbbi már nem
vezethető le a beteg önrendelkezési jogából, és a halál
előidézésében aktívan résztvevő személy számára pedig nem
lehet büntetlenséget biztosítani. Sem az orvost, sem más
személyt nem lehet arra kötelezni vagy felhatalmazni, hogy a
halál előidézésében aktívan részt vegyen, és részvétele
esetén büntetlenséget élvezzen.
c) A más döntésén alapuló passzív eutanázia. Ebben az esetben
nem maga a beteg hozza meg a döntést, hanem az orvos vagy más
észleli a betegség gyógyíthatatlanságát vagy a szenvedés
elviselhetetlenségét, és ez a - kívülálló - személy dönt
arról, hogy befejezi, abbahagyja az életmentő vagy
életfenntartó kezelést. Ebben az esetben a döntést nem a
beteg, hanem helyette - tudtával vagy tudta nélkül - más
személy hozza meg. A "cselekvés" ez esetben passzivitásban
nyilvánul meg, mivel a halálhoz vezető természetes élettani
folyamatokat engedik önmaguktól lezajlani, abbahagyják az
életmentő, illetve életfenntartó kezeléseket. Az eutanáziának
ez az esete azért alkotmányellenes, mert az élet
befejezéséről, illetve a számára már méltatlan élet
elutasításáról nem a beteg, hanem helyette más személy dönt,
mégpedig (az orvos esetében) esetleg egy olyan személy, aki
egyébként köteles lenne - mind az Eütv. alapján, mind más
szakmai-etikai-erkölcsi kötelezettsége alapján - az
életmentő, életfenntartó kezelést még akkor is folytatni, ha
a betegség - az orvostudomány mindenkori állása szerint -
gyógyíthatatlan, és nincsen kilátás arra, hogy a beteg
meggyógyítható legyen. Ezzel a döntésével az orvos
tulajdonképpen a gyógyítási, kezelési kötelezettségét is
megszegi, melynek következményei alól nem mentesülhet, e
kötelezettségszegéséért felelősséggel tartozik. Az eutanázia
ezen típusa alkotmányellenes, ezért elfogadhatatlan.
d) A más döntésén alapuló aktív eutanázia. Ebben az esetben
ugyancsak nem a beteg, hanem más dönt az életmentő és az
életfenntartó kezelés megszüntetéséről, és e döntésén túl a
halál bekövetkeztét aktív cselekvésével fel is gyorsítja,
végső soron előidézi azt. A más döntésén alapuló aktív
eutanázia - a korábbiakban kifejtettek alapján -
alkotmányellenes, és elfogadhatatlan.
Táblázat az eutanázia egyes típusairól
Döntés Tevékenység
Önrendelkezésen alapuló
passzív a beteg dönt passzív: az életfenntartó,
eutanázia* életmentő kezelések
beszüntetése vagy el sem
kezdése
Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt önrendelkezési
jogból levezethető alkotmányos határ itt vonható meg
aktív a beteg dönt aktív: a halál
eutanázia bekövetkeztének ktív
cselekvéssel,
beavatkozással történő
elősegítése
Nem önrendelkezésen alapuló
passzív nem a beteg dönt passzív: az
eutanázia életfenntartó,
életmentő kezelések
beszüntetése vagy el
sem kezdése
aktív nem a beteg dönt aktív: a halál
eutanázia bekövetkeztének aktív
cselekvéssel,
beavatkozással történő
elősegítése
* Ebbe az esetkörbe tartozik az is, ha a korlátozottan
cselekvőképes, illetve cselekvőképtelen beteg helyett - annak
korábban, az Eütv. 22. §-a alapján tett nyilatkozata szerint
- más személy dönt az életfenntartó, életmentő kezelések
visszautasításáról. A beteg korábban, nyilatkozata
megtételekor élt önrendelkezési jogával, amikor is általános
érvénnyel visszautasította azokat a kezeléseket, amelyek a
halálos betegség természetes lefolyását megakadályozva, őt -
számára már - méltatlan életre kényszerítenék. Az általa
megnevezett helyettes döntéshozó [Eütv. 22. § (2) bekezdése]
arról dönt, hogy a konkrét élethelyzet olyan-e, amelyet a
beteg saját maga számára már elfogadhatatlan, emberhez
méltatlan életnek tartana, s ezért - a beteg korábbi
felhatalmazása alapján - a beteg helyett visszautasítja az
életmentő és az életfenntartó kezeléseket.
A halál bekövetkeztének vannak egyéb, az eutanáziával részben
érintkező vagy azzal hasonlóságot felmutató más esetkörei
(így például az ún. "kegyes ölés" problematikája vagy az
öngyilkosságban való közreműködés büntetőjogi tényállása).
Ezek részletes meghatározására, illetve az eutanáziától való
elkülönítésére jelen különvéleményemben nem térek ki. Ezekkel
kapcsolatban a határozatban kifejtett döntéssel és
magyarázatokkal egyetértek.
III.
Az önrendelkezési jog alkotmányos és alkotmányellenes
korlátai az Eütv.-ben,
illetve a Kormányrendeletben
1. Az életfenntartó, életmentő kezelések visszautasításának
folyamatát az Eütv., illetve az annak végrehajtására kiadott
Kormányrendelet a következők szerint szabályozza:
a) Az Eütv. 20. § (3) bekezdése szerint a beteg részéről az
életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítására
(melynek célja a betegség természetes lefolyásának lehetővé
tétele) abban az esetben van lehetőség, ha
- a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az
orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül
- megfelelő egészségügyi ellátás mellett is -
- halálhoz vezet és
- gyógyíthatatlan.
b) Ha a beteg az egészségügyi ellátás visszautasítására
irányuló jogát gyakorolni kívánja, és visszautasítja az
életfenntartó és az életmentő kezeléseket, ismételten
tájékoztatni kell döntésének (a beavatkozás elmaradásának)
várható következményeiről, és e jog gyakorlásának
feltételeiről. Az ellátás visszautasításának esetén meg kell
kísérelni a beteg döntése hátterében lévő okok - személyes
beszélgetés alapján történő - feltárását és a döntés
megváltoztatását. [Eütv. 20. § (7) bekezdése, Kormányrendelet
2. § (1) bekezdése]
c) Ha a beteg fenti szándékát továbbra is fenntartja,
haladéktalanul biztosítani kell számára e jog gyakorlásához
szükséges törvényi feltételeket. Intézkedni kell arról, hogy
a beteg nyilatkozatát a megkívánt alakiságok megtartásával
tehesse meg. [Kormányrendelet 2. § (2) bekezdése]
d) A cselekvőképes személy közokiratban, teljes bizonyító
erejű magánokiratban, illetve (írásképtelensége esetén) két
tanú együttes jelenlétében visszautasíthatja a kezelést.
[Eütv. 20. § (2) és (3) bekezdése]
e) Az egészségügyi intézmény vezetője vagy az általa kijelölt
személy gondoskodik egy háromtagú bizottság haladéktalan
összehívásáról. E bizottság tagjai: a beteg kezelőorvosa, egy
- a beteg gyógykezelésében részt nem vevő -, a betegség
jellegének megfelelő szakorvos, valamint egy pszichiáter
szakorvos. [Eütv. 20. § (5) bekezdése, Kormányrendelet 3. §
(1) bekezdés]
f) A háromtagú bizottságnak a szakorvos tagja arról
nyilatkozik, hogy a beteg olyan betegségben szenved-e, amely
az Eütv. 20. §-ának (3) bekezdésében megfogalmazott
kritériumoknak megfelel, a pszichiáter szakorvos pedig arról,
hogy a beteg rendelkezik-e a döntés meghozatalához szükséges
belátási képességgel. A belátási képesség megállapítása során
a beteget minden esetben, a beteg hozzátartozóját lehetőség
szerint meg kell hallgatni. [Kormányrendelet 3. § (2) és (3)
bekezdése]
g) A visszautasítás csak akkor érvényes, ha a háromtagú
orvosi bizottság egybehangzóan, írásban nyilatkozik arról,
hogy a beteg döntését annak következményei tudatában hozta
meg, illetve, hogy az Eütv. 20. § (3) bekezdésébe foglalt
feltételek fennállnak, és
h) a beteg az orvosi bizottság nyilatkozatát követő 3. napon
- két tanú előtt - ismételten kinyilvánítja a
visszautasításra irányuló szándékát. [Eütv. 20. § (4)
bekezdés]
i) Ez esetben a visszautasított ellátást meg kell szüntetni,
illetve azt meg sem lehet kezdeni. [Kormányrendelet 3. § (4)
bekezdés]
j) A beteg a visszautasításra vonatkozó nyilatkozatát
bármikor, alaki kötöttség nélkül visszavonhatja. [Eütv. 20. §
(8) bekezdés]
k) A beteg nem utasíthatja vissza az életfenntartó vagy
életmentő beavatkozást, ha várandós és előre láthatóan képes
a gyermek kihordására. [Eütv. 20. § (6) bekezdése]
l) Nem érvényes a beteg visszautasító nyilatkozata akkor, ha
nem járul hozzá a háromtagú bizottság vizsgálatához, illetve
ha a bizottság azt állapítja meg, hogy az Eütv. 20. §
(3) bekezdésébe foglalt feltételek nem állnak fenn. [Eütv.
20. § (4) bekezdése]
m) Ha a háromtagú bizottság nem állapította meg az
életfenntartó beavatkozás visszautasításának érvényességét, a
beteg, valamint a helyettes döntéshozó keresetet indíthat az
életfenntartó beavatkozás visszautasításának érvényességét
megállapító bírósági döntés iránt. [Kormányrendelet 7. § (1)
bekezdése]
n) A beteg jogosult ismételten visszautasítani az
életfenntartó beavatkozást, ha a bizottság nem állapította
meg az életfenntartó beavatkozás visszautasításának
érvényességét. [Kormányrendelet 7. § (2) bekezdése]
Ezen eljárás egyes részeitől értelemszerűen eltérnek azok az
eljárások, amelyek a beteg korábbi, érvényes, az Eütv. 20. §
(1) bekezdése alapján adott nyilatkozata, illetve az Eütv.
20. § (2) bekezdése alapján állított helyettes döntéshozó
nyilatkozata alapján indulnak.
2. Álláspontom szerint a jelen ügyben alkotmányossági kérdést
az vet fel, hogy a jelenleg hatályos Eütv. 20. § (3) és (4)
bekezdésében, továbbá (7) bekezdésében foglalt törvényi
rendelkezések, és a Kormányrendeletnek a törvény e
rendelkezéseinek a végrehajtására vonatkozó egyes
rendelkezései - így különösen a 3. § (3) bekezdése -
összeegyeztethetőek-e az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből
fakadó emberi méltóságból levezetett önrendelkezési joggal
vagy sem. Vizsgálandó, hogy ezek a jogszabályi rendelkezések
korlátozzák-e vagy sem az önrendelkezési jog lényeges
tartalmát, és amennyiben a korlátozás nem az alapvető jog
lényeges tartalmára vonatkozik, akkor az megfelel-e a
szükségesség-arányosság követelményeinek. A törvényi
korlátozás ugyanis - az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe
foglalt követelmény alapján - csak abban az esetben
alkotmányos, ha az más alapjog érvényesülése szempontjából
szükséges, az alapvető jog lényeges tartalmát nem korlátozza,
és a korlátozás az elérni kívánt céllal arányos.
A beteget megillető, az életfenntartó, életmentő kezelések
visszautasítására vonatkozó jog a betegnek az emberi
méltóságból levezetett önrendelkezési jogának a lényeges
tartalmát jelenti. Ebből következően a visszautasítási jog
tartalmi korlátozása alkotmányosan nem engedhető meg.
Megítélésem szerint a hivatkozott jogszabályi rendelkezésekbe
foglalt előírások túlnyomó többsége alkotmányellenes, mivel
szükségtelen és aránytalan mértékben akadályozza, illetve
korlátozza az emberi méltóságból levezetett önrendelkezési
jog érvényesülését. Továbbá, nem állapítható meg olyan más
alapjog, amelynek érvényesülése érdekében a beteg
önrendelkezési jogát korlátozni kellene.
3. Először azt kell meghatározni, hogy mely korlátozások,
illetve alaki és formai előírások azok, amelyek nem
alkotmányellenesek. Ezt követően mondható ki, hogy az ezen
túlmenő korlátozások alkotmányellenesek, mivel vagy a jog
lényeges tartalmát érintik, vagy szükségtelenek, illetve
szükségesek ugyan, de aránytalanok.
Álláspontom szerint az, hogy a beteg önrendelkezési jogának
érvényesüléséhez - az életmentő és az életfenntartó kezelések
visszautasítása körében - az Eütv. bizonyos alaki és formai
követelményeket ír elő, nem alkotmányellenes. Ezek az
előírások a beteg akaratának tartalmát kell, hogy
egyértelművé tegyék két vonatkozásban: egyrészt, hogy az
akarat tőle származik, másrészt, hogy akarata az életmentő,
életfenntartó kezelések visszautasítására vonatkozik. Ennek
szükséges és megfelelő eszköze, a jogban ismert közokirati
vagy teljes bizonyító erejű magánokirati forma előírása. Az
alaki és formai előírások alkotmányosak tehát, ha arra
irányulnak, hogy egyértelműen és kétségbe vonhatatlanul
kiderüljön a beteg azon akarata, hogy az életmentő és
életfenntartó kezelések beszüntetését kívánja.
Ilyen, alkotmányosnak tekinthető alaki és formai előírásokat
tartalmaz az Eütv. 20. § (2) bekezdése, amely alapján a
visszautasítás közokiratban, vagy teljes bizonyító erejű
magánokiratban kell, hogy történjen, illetve írásképtelenség
esetén két tanú együttes jelenlétében kell, hogy elhangozzék
a betegnek az életmentő és életfenntartó kezelések
visszautasítására irányuló nyilatkozata.
Ezek az alaki és formai előírások nemcsak azt biztosítják,
hogy egyértelműen és kétségbevonhatatlanul kiderüljön a beteg
akarata, hanem azt is, hogy ez az akarat-elhatározás olyan
alakszerűséggel jelenjen meg, amely minden külső személy
számára is bizonyítékul szolgál.
Ezeket az alaki előírásokat és formai követelményeket a beteg
akarata egyértelműségének a bizonyítása, bizonyíthatósága, és
az akarat kétségbevonhatatlanságának a bizonyítása érdekében
nem tartom alkotmányellenesnek. A formai előírások nemcsak a
beteg akaratának a kinyilvánítását bizonyítják, hanem
egyúttal mentesítik a szakmai, illetve jogi felelősség alól
mindazokat, akik a passzív eutanázia lefolytatásában,
lefolyásában valamilyen módon részt vettek. Az alaki-formai
kellékek nemcsak a kezelőszemélyzet számára biztosítják a
mentesülést a felelősség alól, hanem a beteg akaratát és
szándékát - akár utólag - kétségbe vonó hozzátartozók,
rokonok vagy bárki számára bizonyítják a beteg egyértelmű,
kétségbevonhatatlan akaratát és annak kinyilvánítását.
A formai és alaki előírások a beteg önrendelkezési jogának
kereteit, megnyilvánulásának formáit határozzák meg, ezért
nem jelentik az alapvető jog lényeges tartalmának a
korlátozását, tehát sem az Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe,
sem pedig a 8. § (2) bekezdésébe nem ütköznek. Álláspontom
szerint az Eütv.-ben meghatározott alaki és formai előírások
szükségesek és egyben elégségesek is a beteg kezelést
visszautasító akaratának egyértelmű megállapításához.
4. Az Eütv. 20. § (3) és (4) bekezdésében, továbbá a (7)
bekezdésében szereplő további feltételek és előírások
alkotmányellenesek, mivel a beteg önrendelkezési jogának
lényeges tartalmát korlátozzák. Az alkotmányellenes
korlátozások a következők:
a) Alkotmányellenes annak a követelménynek az előírása, hogy
a beteg az életfenntartó vagy életmentő beavatkozásokat csak
abban az esetben utasíthatja vissza, ha "olyan súlyos
betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása
szerint rövid időn belül" halálhoz vezet.
Megítélésem szerint a "rövid idő" előírása azért
alkotmányellenes, mert a "rövid idő" teljesen határozatlan
jogfogalom, és így annak előírása ellentétes az Alkotmány 2.
§ (1) bekezdéséből levezetett jogállamiság elvével, és az
ebből levezetett normavilágosság és egyértelműség alkotmányos
követelményével.
A "rövid idő" észlelése, érzékelése, meghatározása teljesen
szubjektív. Egy iszonyatos fájdalomnak, szenvedésnek kitett
ember számára akár néhány napos további szenvedés is már
elviselhetetlenül hosszúnak tűnhet, míg más számára a nagyon
nagy fájdalommal járó betegség is elviselhető, akár még
hetekig, hónapokig vagy évekig is.
Ezért a rövid idő előírása egyrészt az Alkotmány 2. § (1)
bekezdésében meghatározott jogállamiság, normavilágosság
követelményébe ütközik, másrészt pedig a "rövid idő" fogalma
jogilag eleve meghatározhatatlan. Ebből tehát nem az
következik, hogy a jogalkotónak a rövid idő fogalmát
pontosan, napokban vagy hetekben kellene meghatároznia, hanem
az, hogy a szabályozásból ki kell venni ezt a kritériumot. A
"rövid idő" - a fájdalommal, szenvedéssel, megaláztatással,
kiszolgáltatottsággal terhes időtartam - rövidségének vagy
hosszúságának az értékelése teljes egészében a beteg
megítélése alá, a beteg értékelő szabadságának a tartományába
tartozik. A betegnek kell megítélnie, hogy számára mi a
"rövid idő", és az ő értékelésével szemben senki sem
állíthatja, hogy a hátralévő néhány (5, 10, 20 stb.) napot
vagy akár órát a beteg még kibírja, még ki kell neki bírnia,
az még nem számít "rövid időnek".
Álláspontom szerint a beteg szubjektív értékelésével szemben
semmiféle ellenérv nem hozható fel, ezért az
Alkotmánybíróságnak meg kellett volna állapítania az Eütv.
20. § (3) bekezdésének "rövid időn belül" szövegrésze
alkotmányellenességét, és meg kellett volna azt semmisítenie.
Az alkotmányellenességet nem az alapozza meg, hogy az idő
tartamát a jogalkotó nem jelölte meg konkrétan (napokban,
hetekben vagy órákban), hanem az, hogy a jogalkotó ilyen -
kizárólag a beteg szubjektív értékelésébe tartozó -
kritériumot normatív feltételként határozott meg az
életmentő, illetve életfenntartó kezelés visszautasítása
során.
b) Alkotmányellenes annak a követelménynek az előírása is,
hogy a beteg akkor utasíthatja vissza az életfenntartó,
illetve életmentő kezelést, ha a betegsége "gyógyíthatatlan".
A "gyógyíthatatlan" betegség azért alkotmányellenes előírás,
mivel - álláspontom szerint - az egyébként gyógyíthatónak
tűnő, vagy a csak hosszú évek alatt gyógyítható, vagy a nem
gyógyítható, de meghatározott egészségi állapotban (esetleg
halálközeli állapotban) rögzíthető, stabilizálható, szinten
tartható állapotban lévő személy számára is biztosítani kell
az életfenntartó és az életmentő, de ezeken túl bármilyen más
kezelés visszautasításának jogát. A "gyógyíthatatlanság"
fogalma is teljesen határozatlan jogfogalom, hiába pontosítja
az Eütv. a fogalmat úgy, hogy az "orvostudomány mindenkori
állása szerint" gyógyíthatatlan betegség esetén élhet az
életfenntartó, életmentő kezelés visszautasításának a jogával
a beteg.
Tudományos viták tárgya lehet - és viták tárgya is általában
V szinte minden egyes betegség gyógyíthatóságának vagy
gyógyíthatatlanságának a kérdése.
Mindezekből következően, nézetem szerint az
Alkotmánybíróságnak meg kellett volna állapítania, hogy az
Eütv. 20. § (3) bekezdésének "gyógyíthatatlan" szövegrésze
alkotmányellenes, és azt meg kellett volna semmisítenie.
c) Alkotmányellenes előírás továbbá az is, ha egy háromtagú
bizottság nemcsak azt vizsgálja meg, hogy a beteg milyen
betegségben szenved, illetve, hogy az életfenntartó és
életmentő kezelés visszautasítására irányuló nyilatkozatát
megtette-e, hanem a háromtagú bizottságnak arról is
nyilatkoznia kell, hogy a beteg a visszautasító döntését
annak következményei tudatában hozta-e meg. Ezen előírás
alapján a bizottság megvizsgálja és nyilatkozik arról, hogy a
beteg belátási képessége - a kezelést visszautasító döntés
tekintetében - megvan-e, korlátozott-e, vagy esetleg hiányzik
a belátási képessége. Ez az előírás egyrészt ellentétes a
Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény
rendelkezéseivel, másrészt alkotmányellenes az, hogy az
életfenntartó és életmenő kezelések visszautasítására
irányuló akarat kinyilvánítása miatt, vagyis azért, mert a
beteg - önrendelkezési jogával élve - a passzív eutanázia
mellett dönt, egy háromtagú bizottság e kérdésben a beteg
tulajdonképpeni belátási képességét, lényegében
cselekvőképességét megvizsgálja.
Ha egyéb okból nem vetődik fel a beteg belátási képességének,
cselekvőképességének a korlátozottsága vagy a hiánya, akkor
nem lehet őt arra kényszeríteni, hogy belátási, illetve
cselekvőképességét bizonyítsa, és főleg nem fogadható el az,
hogy a háromtagú bizottság, illetve annak pszichiáter
szakorvos tagjának a nyilatkozatától váljék függővé a beteg
akaratának és önrendelkezési jogának az érvényesülése.
A háromtagú bizottság nyilatkozata a beteg önrendelkezési
jogának a lényeges tartalmát korlátozhatja; sőt nemcsak hogy
korlátozhatja, hanem adott esetben akár meg is akadályozhatja
a beteg önrendelkezési jogának az érvényesülését. Ebből
következően a szabályozás jelenlegi formája nézetem szerint
alkotmányellenes, ezért az Alkotmánybíróságnak meg kellett
volna állapítania az Eütv. 20. § (4) bekezdése hivatkozott
rendelkezésének az alkotmányellenességét, és meg kellett
volna azt semmisítenie.
d) Ugyancsak alkotmányellenes korlátozásnak tartom azt, hogy
a beteg az első nyilatkozatát követő harmadik napon, két tanú
előtt ismételten ki kell, hogy nyilvánítsa az életfenntartó,
illetve életmentő beavatkozás visszautasítására vonatkozó
szándékát és akaratát [Eütv. 20. § (4) bekezdésének utolsó
előtti fordulata]. Ez a szándék- és akaratmegismétlési
kötelezettség megítélésem szerint az alapvető jog lényeges
tartalmát korlátozza. Az Eütv. 20. § (8) bekezdése ugyanis
általános szabályként tartalmazza azt, hogy a beteg az előbbi
nyilatkozatát bármikor visszavonhatja, ha tehát 1 óra, 1 nap,
3 nap, 5 nap múlva, avagy bármikor meggondolja magát,
nyilatkozatát időhatár nélkül visszavonhatja. A beteg
önrendelkezési jogának része ugyanis a saját döntése
megváltoztatásának a joga is, de az arra való kötelezése,
hogy döntését három nap múlva két tanú előtt megismételje,
már akaratának és szándékának alkotmányellenes korlátozását
jelenti.
Mindezekből következően az Alkotmánybíróságnak meg kellett
volna állapítania az Eütv. 20. § (4) bekezdése hivatkozott
rendelkezésének az alkotmányellenességét, és meg kellett
volna azt semmisítenie.
e) Szükségtelen és aránytalan, vagyis alkotmányellenes
korlátozása a beteg önrendelkezési jogából levezetett,
életfenntartó és életmentő beavatkozás visszautasítási
jogának az, hogy az Eütv. 20. §-ának a (7) bekezdése előírja,
hogy az előző kezelések visszautasítása esetén meg kell
kísérelni a beteg döntése hátterében levő okok - személyes
beszélgetés alapján történő - feltárását, és a döntés
megváltoztatását. Ez a döntés megváltoztatására irányuló
kísérlet tulajdonképpen vitatkozási helyzetbe hozza az orvost
a beteggel szemben, holott a beteg döntését korábban már
meghozta. A beteg döntése meghozatala során - nyilván
hosszabb-rövidebb megfontolás után - értékelte saját
állapotát és az életfenntartó és életmentő kezelés
visszautasításának következményeit, s ennek alapján
határozott. Ezt a döntését egyébként is bármikor
visszavonhatja. Az, hogy az Eütv. kötelezően előírja, hogy
ebben a folyamatban az orvos köteles a döntés megváltozatását
megkísérelni, megítélésem szerint a beteg önrendelkezési
jogának alkotmányellenes korlátozása. Erre tekintettel az
Alkotmánybíróságnak meg kellett volna állapítania az Eütv.
20. § (7) bekezdésének alkotmányellenességét, és meg kellett
volna semmisítenie azt.
f) Mivel a Kormányrendelet több rendelkezése - így különösen
a 3. § (3) bekezdése, de ugyanígy pl. a 4. §-a - az Eütv.
nézetem szerint alkotmányellenes részeinek a végrehajtási
szabályairól rendelkezik, ezért - álláspontom szerint - az
Alkotmánybíróságnak meg kellett volna állapítania a
Kormányrendelet ezen rendelkezéseinek az
alkotmányellenességét is, és meg kellett volna azokat
semmisítenie.
Összességében tehát - az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből
levezetve - elfogadom az Eütv. 20. §-ában rögzített
életfenntartó és életmentő kezelés visszautasításának a
jogát. Az önrendelkezési jognak az alaki és formai előírásait
nem tartom alkotmányellenesnek, mivel ezek az alaki előírások
a beteg akarata egyértelműségének a bizonyítására szolgálnak.
Az ezeken túli feltételek, illetve nehezítő, késleltető
eljárások előírását viszont már az önrendelkezési jog
alkotmányellenes korlátozásának tartom. Ebből következően -
álláspontom szerint - az Eütv., valamint a Kormányrendelet -
jelen különvéleményemben hivatkozott rendelkezéseit - az
alkotmányellenesség miatt az Alkotmánybíróságnak meg kellett
volna semmisítenie.
Budapest, 2003. április 28.
Dr. Bihari Mihály
alkotmánybíró
Dr. Erdei Árpád alkotmánybíró különvéleménye
1. Egyetértek a rendelkező rész 1., 2., 3., 5. és 6.
pontjával, továbbá a 4. pontnak az Eütv. 17. § (1) bekezdés
a) pontjára vonatkozó részével, nem értek azonban egyet a 18.
§ (2) bekezdése támadott szövegrésze alkotmányellenességének
megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítvány
elutasításával. A kérdéses szövegrészt az Alkotmánybíróságnak
meg kellett volna semmisítenie.
Egyetértek a többségi határozat indokolásával annyiban, hogy
a törvény 18. § (1) és (2) bekezdésének együttes elemzéséből
a beteg önrendelkezési jogának minimális korlátozására
irányuló törvényhozói szándékra is lehet következtetni, ám a
rendelkezés összességében e szándékon túlmutató korlátozást
jelent. Lehetőséget biztosít ugyanis az invazív beavatkozást
végző orvos számára, hogy a beavatkozást saját
elhatározásából, a beteg önrendelkezési jogára tekintet
nélkül kiterjessze.
2. Az Eütv. 18. §-a az invazív beavatkozás a beteg beegyezése
nélküli kiterjesztésének két esetkörét különbözteti meg. Az
(1) bekezdés mindössze a kiterjesztés szükségességének előre
nem látható voltáról szól, így a feltételek beállta esetén a
(2) bekezdésben írt kivétellel bármilyen invazív beavatkozás
kiterjesztését lehetővé teszi a beteg beleegyezése nélkül. A
(2) bekezdés arra az esetre tartalmaz előírást, amikor a
kiterjesztés (melynek szükségessége mind fogalmilag, mind
pedig az előző bekezdésre utalásból következően ugyancsak
előre nem látható) szerv vagy testrész elvesztését, vagy
funkciójának teljes kiesését eredményezi.
Az (1) bekezdés esetében a kiterjesztés indoka a sürgős
szükség, a (2) bekezdés esetében pedig a közvetlen
életveszély fennállása. Ezen eseteken kívül az (1) bekezdés
b) pontja kifejezetten, a (2) bekezdés pedig visszautalással
lehetővé teszi az invazív beavatkozásnak a beteg beleegyezése
hiányában történő kiterjesztetését, ha annak elmaradása a
beteg számára aránytalan terhet jelent. Az indítvány a
visszautaló szövegrészt támadta.
Az aránytalanul súlyos teher fogalma önmagában nem világos.
Nem állapítható meg, hogy az invazív beavatkozás
kiterjesztésének elmaradása mihez képest jelent a beteg
számára aránytalanul súlyos terhet, de az sem, hogy a "teher"
kifejezés mit takar. A rendelkezés arra sem ad eligazítást,
hogy a döntéshez a beavatkozást végző orvosnak milyen
tényezőket kell figyelembe vennie. Minthogy az utaló
rendelkezéssel az Eütv. 18. § (2) bekezdés szövegébe emelt
szövegrész bizonytalan tartalmánál fogva sérti az Alkotmány
2. § (1) bekezdéséből folyó jogbiztonság követelményét, a 18.
§ (2) bekezdésének erre utaló részét meg kellett volna
semmisíteni.
3. Álláspontom szerint az indítvánnyal tartalmilag érintett
szövegrész a beteg önrendelkezési jogát is sérti. Azt engedi
meg, hogy az orvos kizárólag hivatásának szakmai szabályait
vegye tekintetbe és ezeknek túlnyomó jelentőséget
tulajdonítva döntsön az invazív beavatkozás kiterjesztéséről,
figyelmen kívül hagyva az érintett beteg saját elképzelését
arról, hogy mi jelent számára "aránytalanul" súlyos terhet.
Ebből következően a rendelkezés ellentétes az Alkotmány 54. §
(1) bekezdésében foglaltakkal.
Az Eütv. 18. § (1) bekezdésében említett sürgős szükség,
illetőleg a (2) bekezdésében írt közvetlen életveszély
fennállása az orvosi hivatás szabályai és a beavatkozást
végző orvos szakértelme, valamint szakmai tapasztalatai
alapján számára megítélhető. Az olyan esetben, amikor a
tervezett invazív beavatkozásról szóló, a betegnek adott
tájékoztatás nem lehetett teljes és a beavatkozásnak - éppen
az elvégzése során felismert újabb tényezők miatt - az
eredetileg tervezetteken túl kell terjednie, a sürgősségre,
illetve a közvetlen életveszélyre tekintettel az
önrendelkezési jog korlátozása alkotmányosan elfogadható.
Álláspontom szerint azonban alkotmányellenes az
önrendelkezési jognak az olyan korlátozása, amely elsősorban
a beteg saját megítélésétől függő, számára aránytalanul
súlyos teherként jelzett, ám saját álláspontjának ismerete
nélkül megállapított és a jogszabály által közelebbről meg
nem határozott tényezőn alapul.
Az Eütv. 15. §-a szerint a beteg dönthet arról, mely
beavatkozások elvégzésébe egyezik bele, melyeket utasít
vissza, az invazív beavatkozásokhoz pedig írásbeli vagy két
tanú együttes jelenlétében tett egyéb nyilatkozata szükséges.
A beteget megillető önrendelkezéshez való jog érvényesülését
álláspontom szerint nemcsak az invazív beavatkozás
megválasztásakor, hanem annak kiterjesztése esetén is a
legmesszebbmenőkig biztosítani kell. Amennyiben tehát az
invazív beavatkozás kiterjesztését nem a sürgős szükség,
illetőleg a közvetlen életveszély indokolja, a beteg
beleegyezésének megszerzésétől alkotmányosan eltekinteni nem
lehet.
4. Az indítványozók az Eütv. 18. § (2) bekezdésének az (1)
bekezdés b) pontjára visszautaló szövegrészét támadták és
vélték alkotmányellenesnek. Álláspontom szerint azonban az
(1) bekezdés b) pontjának szövege ["...b) ennek elmaradása a
beteg számára aránytalanul súlyos terhet jelentene."] az
előbbiekben írtak szerint mind az (1) bekezdés, mind pedig a
(2) bekezdés összefüggésében alkotmányellenes, mert sérti az
Alkotmány 2. § (1) bekezdését, valamint az 54. § (1)
bekezdését. Az Alkotmánybíróságnak tehát - állandó
gyakorlatával összhangban - a szoros összefüggésre
tekintettel az Eütv. 18. § (1) bekezdés b) pontját is meg
kellett volna semmisítenie.
Budapest, 2003. április 28.
Dr. Erdei Árpád
alkotmánybíró
. |