English

Hungarian
Ügyszám:
.
905/B/2003
Előadó alkotmánybíró: Strausz János Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 65/2003. (XII. 18.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2003/707
.
A döntés kelte: Budapest, 12/16/2003
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                      A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

      Az    Alkotmánybíróság   jogszabály   alkotmányellenességének
      utólagos  vizsgálatára irányuló indítványok tárgyában  –  dr.
      Bihari  Mihály,  dr.  Czúcz Ottó, dr.  Harmathy  Attila,  dr.
      Kukorelli  István  és  dr.  Tersztyánszkyné  dr.  Vasadi  Éva
      alkotmánybírók különvéleményével – meghozta az alábbi
                                   
                              határozatot:

      1.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja,  hogy  a  Rendőrségről
      szóló  1994. évi XXXIV. törvény 33. § (2) bekezdés g) pontja,
      továbbá 38. § (1) bekezdésének „vagy az őrizetbe vett személy
      érdeke   (ittasság  vagy  más  okból  ön-  vagy  közveszélyes
      állapotban van)” szövegrésze alkotmányellenes, ezért azokat a
      határozat kihirdetésének napjával megsemmisíti.

      A 38. § (1) bekezdése a következő szöveggel marad hatályban:
      „38.  §  (1)  A  Rendőrség  az előállított  személyt  24  óra
      időtartamra  jogosult  közbiztonsági őrizetbe  venni,  ha  az
      őrizetbe  vételt a személyazonosság megállapítása szükségessé
      teszi. Az őrizet időtartamába az előállítás ideje beszámít.”

      2.   Az   Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  a  Rendőrség
      Szolgálati Szabályzatáról szóló 3/1995. (III. 1.) BM rendelet
      22. § (3) bekezdés „ ,indokolt esetben közbiztonsági őrizetbe
      vehető” szövegrésze, valamint 41. §-a alkotmányellenes, ezért
      azokat a határozat kihirdetésének napjával megsemmisíti.

      A 22. § (3) bekezdése a következő szöveggel marad hatályban:
      „22.  §  (3) Ittas személy kijózanító állomásra szállításáról
      külön jogszabály rendelkezik. Ittas személy akkor szállítható
      a lakására, ha nincs orvosi ellátást igénylő sérülése, lakása
      a  rendőri  szerv illetékességi területén van, és felügyelete
      nagykorú   hozzátartozó   által   megoldható.   A   szállítás
      költségeit  meg  kell  téríttetni,  ha  az  önhibából   eredő
      ittasság  miatt  vált szükségessé. Egyéb  okból  önkívületben
      lévő  személy  egészségügyi intézetbe  történő  szállításáról
      lehetőleg    orvos   (mentő)   helyszínre   hívásával    kell
      gondoskodni.”

      3.  Az Alkotmánybíróság a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV.
      törvény  19. § (1) bekezdésének második mondata,  33.  §  (2)
      bekezdésének  b)  pontja, valamint 38. § (1)  bekezdésének  a
      megsemmisítéssel nem érintett további szövegrésze, és a 38. §
      (2)  bekezdés „vagy elrejtőzésétől alapos okkal tartani kell”
      szövegrésze   alkotmányellenességének   megállapítására    és
      megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.

      4.  Az Alkotmánybíróság a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV.
      törvény   33.   §   (4)   bekezdés  „kérelmére”   szövegrésze
      alkotmányellenességének megállapítására  és  megsemmisítésére
      irányuló eljárást megszünteti.

      Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben
      közzéteszi.
                                  Indokolás

        A   Rendőrségről   szóló   1994.  évi   XXXIV.   törvény   (a
        továbbiakban: Rtv.) egyes rendelkezéseivel kapcsolatban  több
        indítványt    terjesztettek   elő.   Az   indítványokat    az
        Alkotmánybíróság  egyesítette, majd a  személyi  szabadsághoz
        való   jog   [Alkotmány   55.  §  (1)   bekezdés],   valamint
        kapcsolódóan  az  Alkotmány  8. §  rendelkezéseinek  sérelmét
        állító  indítványokat  elkülönítette,  és  azokat  együttesen
        bírálta  el. Az Alkotmánybíróság beszerezte a belügyminiszter
        és az igazságügy-miniszter véleményét.
                                     
                                     I.

        1.  Egyik  indítványozó az Rtv. 19. § (1)  bekezdése  második
        mondata     alkotmányellenességének     megállapítását     és
        megsemmisítését kérte az Alkotmány 55. § (1)  bekezdésébe  és
        ezzel összefüggésben a 8. § (1) bekezdésébe ütközése miatt. A
        támadott rendelkezés szerint a rendőri intézkedés során annak
        jogszerűsége   nem   vonható   kétségbe,   kivéve,    ha    a
        jogszerűtlenség    mérlegelés   nélkül   kétséget    kizáróan
        megállapítható. Az indítványozó álláspontja szerint a rendőri
        intézkedéssel  szembeni ellenállás természetes  reagálása  az
        érintett személynek, s ezt jogszerűen meg is teheti.

        2.  Két indítványozó tartotta alkotmányellenesnek az Rtv. 33.
        §  (2) bekezdés b) és g) pontjait. A kifogásolt rendelkezések
        kimondják,  hogy a rendőr az illetékes szerv  elé  állíthatja
        azt, aki bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható, illetőleg,
        akit eltűntként köröznek. Az indítványozók megítélése szerint
        senkinek  a  szabadsága  nem  korlátozható  pusztán  azon  az
        alapon,  hogy „bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható”;  az
        egyszerű  gyanú  miatti előállítás semmivel nem  indokolható.
        Mindebből az következik – hangsúlyozzák a kérelmezők  –  hogy
        fogvatartásra  csak bűncselekmény alapos gyanúja  alapján  és
        csak bíróság elé állítás céljából kerülhet sor.
         
        Az  „eltűntként körözött” személy előállítása tekintetében az
        indítványozók  arra  az  álláspontra  helyezkedtek,  hogy  az
        szükségtelen.  Ennek  indokolására  felhozták:   ha   egyszer
        megtalálták  az  érintettet, akkor a körözés  elérte  célját;
        amennyiben   egyéb   különös  ok  nem  áll   fenn,   úgy   őt
        nyilvánvalóan el kell engedni. Ha van olyan különös  ok,  ami
        intézkedést kívánna, akkor annak alapján kell eljárni.

        Az  indítványozói  érvelés azt is tartalmazza,  hogy  mindkét
        beavatkozási  lehetőség aránytalan, mert az alapvető  értéket
        jelentő  személyi szabadság korlátozása lényegesen  súlyosabb
        sérelmet jelent, mint az, ha valaki szabadon él gyanú  alatt,
        vagy éppen nem ismert a tartózkodási helye. Mindez ellentétes
        az  Alkotmány  8.  §-ában,  és  az  55.  §  (1)  bekezdésében
        foglaltakkal.
                                     
        3.  Két  indítványozó  az  Rtv.  33.  §  (4)  bekezdéséből  a
        „kérelmére” szövegrész alkotmányellenességének megállapítását
        kérte,  amiatt, hogy a rendőr csak akkor köteles  közölni  az
        előállítás  okát, ha az előállított személy erre felszólítja.
        Kifejezett  kérelem  hiányában  az  előállítás  okáról   való
        tájékoztatás elmaradása azzal a következménnyel járhat,  hogy
        meghiúsul  a kártérítésre jogosultság [Alkotmány  55.  §  (3)
        bekezdés], a jogorvoslati jog [Alkotmány 57. § (5) bekezdés],
        illetve  a  bírósághoz fordulás jogának (Alkotmány  70/K.  §)
        érvényesülése. Az egyik indítványozó szerint ez a rendelkezés
        az Alkotmány 54. § (1) bekezdését is sérti.

        4. Egy indítványozó sérelmezte az Rtv. közbiztonsági őrizetre
        vonatkozó egyes rendelkezéseit [38. § (1) bekezdés, illetve a
        (2) bekezdésből a „vagy elrejtőzésétől alaposan tartani kell”
        szövegrész].  Az indítványozó előadta, hogy az Rtv.  alapján,
        ha  valaki  nem  tudja igazolni magát, a személyazonosságának
        megállapítására előállítható [33. § (2) bekezdés a) pont].  A
        rendőrség  az előállítással a szükséges ideig, de  legfeljebb
        nyolc  órán át korlátozhatja a személyi szabadságot, s ez  az
        időtartam indokolt esetben négy órával meghosszabbítható [33.
        §  (3)  bekezdés].  Az előállításból azonban  akadály  nélkül
        közbiztonsági őrizet lehet, s ez alapján az érintett  további
        tizenkét  órán  át  fogva tartható [38. §  (1)  bekezdés].  A
        rendőrség  tehát  pusztán  a  személyazonosság  megállapítása
        végett  huszonnégy órán keresztül korlátozhatja  a  személyes
        szabadságot. A szabadságában korlátozott személy ezt az  időt
        az  előállító  helységben  tölti  a  fogvatartottakra  és   a
        fogdaszolgálatra    vonatkozó    szabályok    szerint.     Az
        indítványozói álláspont szerint ez aránytalan korlátozása  az
        alapvető    jogoknak,   emellett   csökkenti   a   rendőrségi
        tevékenység hatékonyságát, felesleges „kényelemhez” szoktatja
        a   hatóságokat.  Bizonyos  esetekben  (ittasság,  ön-   vagy
        közveszélyes   állapot)   a   sokáig   elhúzódó    előállítás
        veszélyeztetheti  a  fogvatartott  személy   testi   épségét,
        egészségét is.

        Az   indítványozó  szerint  a  pártfogolt  személy   72   óra
        időtartamra  történő biztonsági őrizetbe vétele  ésszerűtlen,
        szükségtelen  szabadságkorlátozást  jelent,  ha  erre   annak
        alapján kerül sor, hogy elrejtőzésétől alaposan tartani kell,
        mert  ez  a  rendelkezés sérti a személyi  szabadsághoz  való
        jogot  [Alkotmány  55. § (1) bekezdés], és lehetővé  teszi  a
        kellő  alap nélkül alkalmazott hatósági kényszert.  Mindez  –
        áttételesen  –  sérti  az  Alkotmány  8.  §  (2)  bekezdésben
        foglaltakat   is.   Az   indítványozó  szerint   a   támadott
        rendelkezés  megsemmisítése  esetén  a  pártfogó   felügyelet
        szabályait  megszegő  személy az  Rtv.  alapján  továbbra  is
        megfosztható  szabadságától, de csak az  alkotmányos  mértékű
        8+4 óra időtartamra [Rtv. 33. § (2) bekezdés e) pont].

                                     II.

        Az indítványokkal érintett jogszabályok:

        1. Az Alkotmány rendelkezései:
        „8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
        és  elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek  tiszteletben
        tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
        (2)   A   Magyar  Köztársaságban  az  alapvető   jogokra   és
        kötelességekre  vonatkozó szabályokat törvény állapítja  meg,
        alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
        „54.   §   (1)   A  Magyar  Köztársaságban  minden   embernek
        veleszületett  joga van az élethez és az emberi  méltósághoz,
        amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”
        „55.  §  (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a
        szabadságra  és  a  személyi biztonságra,  senkit  sem  lehet
        szabadságától   másként,  mint  a  törvényben   meghatározott
        okokból   és  a  törvényben  meghatározott  eljárás   alapján
        megfosztani.
        (…)
        (3)  Az,  aki  törvénytelen  letartóztatás  vagy  fogvatartás
        áldozata volt, kártérítésre jogosult.”
           „57.   §   (5)   A  Magyar  Köztársaságban  a   törvényben
        meghatározottak  szerint  mindenki  jogorvoslattal  élhet  az
        olyan  bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés  ellen,
        amely  a jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot
        –  a  jogviták  ésszerű időn belüli elbírálásának  érdekében,
        azzal   arányosan  –  a  jelenlévő  országgyűlési  képviselők
        kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja.”
        „70/K.  §  Az  alapvető  jogok megsértése  miatt  keletkezett
        igények,  továbbá a kötelességek teljesítésével  kapcsolatban
        hozott   állami  döntések  elleni  kifogások  bíróság   előtt
        érvényesíthetők.”

        2. Az Rtv. rendelkezései:
        „17.  § (1) A Rendőrség a feladatának ellátása során a  testi
        épséghez,   a   személyes  szabadsághoz,  a   magánlakás,   a
        magántitok  és a levéltitok sérthetetlenségéhez, a  személyes
        adatokhoz, valamint a tulajdonhoz fűződő jogokat a törvényben
        foglaltak szerint korlátozhatja.
        (2)   A   rendőri  intézkedés  során  a  kényszerítő   eszköz
        alkalmazása esetén lehetőleg kerülni kell a sérülés okozását,
        az  emberi  élet  kioltását. Az intézkedés folytán  megsérült
        személy  részére  –  amint ez lehetséges  –  segítséget  kell
        nyújtani, szükség esetén a rendőr gondoskodik arról,  hogy  a
        sérültet  orvos  elláthassa,  kórházi  elhelyezése  esetén  a
        hozzátartozó vagy más, a sérülttel kapcsolatban álló  személy
        erről értesüljön.
        18.  §  (1)  A fogvatartott részére biztosítani  kell  azt  a
        lehetőséget,  hogy  egy  hozzátartozóját  vagy  más  személyt
        értesítsen, feltéve, hogy ez nem veszélyezteti az  intézkedés
        célját.  Ha a fogvatartott nincs abban a helyzetben,  hogy  e
        jogával  élhessen, az értesítési kötelezettség a  Rendőrséget
        terheli.  Ha  a  fogvatartott fiatalkorú vagy gondnokság  alá
        helyezett,    haladéktalanul   értesíteni   kell    törvényes
        képviselőjét vagy gondnokát.
        (2) A Rendőrség gondoskodik a fogvatartott elhelyezéséről,  a
        fogvatartás     miatt     bekövetkezhető    egészségkárosodás
        megelőzéséhez szükséges ellátásáról. A sérült, beteg vagy más
        okból  sürgős orvosi ellátásra szoruló fogvatartottat  orvosi
        ellátásban kell részesíteni.
        (3)  A  fogvatartott jogait csak annyiban  lehet  korlátozni,
        amennyiben   az  a  szökés  vagy  elrejtőzés,  a  bizonyítási
        eszközök     megváltoztatásának    vagy     megsemmisítésének
        megakadályozását,    újabb    bűncselekmény     elkövetésének
        megelőzését,   illetőleg  az  őrzés  biztonságát,   a   fogda
        rendjének megtartását szolgálja.
        19.  §  (1)  A  jogszabályi előírások végrehajtását  szolgáló
        rendőri   intézkedésnek   –   ha  törvény   vagy   nemzetközi
        megállapodás másként nem rendelkezik – mindenki köteles magát
        alávetni, és a rendőr utasításának engedelmeskedni. A rendőri
        intézkedés  során  annak jogszerűsége nem  vonható  kétségbe,
        kivéve,  ha  a  jogszerűtlenség mérlegelés  nélkül,  kétséget
        kizáróan megállapítható.”
        „33.  §  (1) A rendőr a további intézkedés megtétele céljából
        elfogja és az illetékes hatóság elé állítja azt,
        a) akit szándékos bűncselekmény elkövetésén tetten értek;
        b)  aki ellen külön törvény vagy nemzetközi szerződés alapján
        elfogatóparancsot adtak ki, vagy akinek személykörözésben  az
        elfogását rendelték el;
        c)   akinek   őrizetbe   vételét,  előzetes   letartóztatását
        rendelték  el, vagy akinek ideiglenes kényszergyógykezelését,
        illetőleg elmeállapotának megfigyelését rendelték el;
        d)  aki  az  őrizetbe  vétel,  az előzetes  letartóztatás,  a
        szabadságvesztés   vagy   az   elzárás   végrehajtása   során
        megszökött, vagy a fogvatartás helyéről engedéllyel eltávozva
        oda   nem   tért   vissza,  illetőleg,  aki   az   ideiglenes
        kényszergyógykezelés,  az  elmeállapotának  megfigyelése,   a
        kényszergyógykezelés,    a    kényszergyógyítás    vagy     a
        javítóintézeti nevelés alól magát kivonta;
        e)   akinek   előállítását  külön  törvényben   meghatározott
        feltételek alapján elrendelik.
        (2)  A  rendőr  a  közbiztonság érdekében a hatóság  vagy  az
        illetékes szerv elé állíthatja azt,
        a)  aki  a  rendőr  felszólítására  nem  tudja  magát  hitelt
        érdemlően igazolni, vagy az igazolást megtagadja;
        b) aki bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható;
        (…)
        g) akit eltűntként köröznek.
        (…)”

        A 33. § (4) bekezdésének az indítvány benyújtása időpontjában
        hatályos szövege:
        „33.  §  (4) Az előállítottat kérelmére az előállítás  okáról
        tájékoztatni  kell,  és  az előállítás időtartamáról  részére
        igazolást kell kiállítani.”

        A  33. § (4) bekezdésének az indítvány elbírálásakor hatályos
        szövege:
        „33. § (4) Az előállítottat szóban vagy írásban az előállítás
        okáról  tájékoztatni  kell,  és az  előállítás  időtartamáról
        részére igazolást kell kiállítani.”
        „36/A.  (2)  E  törvény alkalmazásában,  valamint  a  körözés
        elrendelése   szempontjából  eltűntnek  kell   tekinteni   az
        ismeretlen helyen lévő személyt, ha
        a)   az   eltűnés   körülményei,  illetve  az  életviteléről,
        foglalkozásáról,  más  személyi körülményeiről  rendelkezésre
        álló  adatok  azt valószínűsítik, hogy eltűnése  –  kivéve  a
        terheltet   és   a   bűncselekmény   elkövetésével   alaposan
        gyanúsítható     ismeretlen    személyt    –    bűncselekmény
        elkövetésével van összefüggésben;
        b) cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes, illetve
        egészségi  állapota, kora vagy más ok miatt képtelen  magáról
        gondoskodni;
        c)  az  életvitelére, személyi körülményeire,  foglalkozására
        tekintettel az eltűnésére ésszerű magyarázat nem adható;
        d)   az   eltűnés   balesettel,  természeti   katasztrófával,
        öngyilkossággal van összefüggésben.”
        „37.  §  A  rendőr az önveszélyes állapot vagy a személyeket,
        illetőleg    az   anyagi   javakat   közvetlenül    fenyegető
        veszélyhelyzet megszüntetése érdekében
        a)  megteszi a veszélyhelyzet elhárításához, megszüntetéséhez
        haladéktalanul    szükséges,    a    feladatkörébe    tartozó
        intézkedéseket;
        b)  intézkedik az önmagát vagy mást veszélyeztető  állapotban
        lévő   személy   orvosi  vizsgálatára,  és  közreműködik   az
        egészségügyi intézetbe történő szállításában;
        c)    intézkedik    az   öngyilkosság   lehetőség    szerinti
        megakadályozására;
        d)  közterületen vagy nyilvános helyen – ha az  élet  vagy  a
        testi épség védelme megkívánja – intézkedik a magatehetetlen,
        önkívületben   lévő,  illetve  erősen   ittas   vagy   bódult
        személynek a lakására vagy kijózanító állomásra, egészségügyi
        intézetbe kíséréséről, illetőleg szállíttatásáról;
        e)  területet lezárhat, és megakadályozhatja, hogy oda  bárki
        belépjen  vagy onnan távozzék, illetőleg az ott tartózkodókat
        távozásra kötelezheti.
        „38.  §  (1)  A  Rendőrség  az előállított  személyt  24  óra
        időtartamra  jogosult  közbiztonsági őrizetbe  venni,  ha  az
        őrizetbe  vételt  a  személyazonosság megállapítása  vagy  az
        őrizetbe  vett  személy érdeke (ittasság vagy más  okból  ön-
        vagy  közveszélyes  állapotban  van)  szükségessé  teszi.  Az
        őrizet időtartamába az előállítás ideje beszámít.
        (2)  A  Rendőrség  azt  a  feltételes  szabadságra  bocsátott
        elítéltet,    illetve    a   javítóintézetből    ideiglenesen
        elbocsátottat, akit pártfogó felügyelet alá helyeztek,  ha  a
        pártfogolt  a  hatóság elől elrejtőzött  vagy  elrejtőzésétől
        alaposan tartani kell, 72 óra időtartamra őrizetbe veheti.”
        3.  A Rendőrség Szolgálati Szabályzatáról szóló 3/1995. (III.
        1.)  BM  rendelet  (a  továbbiakban:  Szolgálati  Szabályzat)
        rendelkezései:
        „22. §
        (1) ...
        (2) ...
        (3)  Ittas  személy kijózanító állomásra szállításáról  külön
        jogszabály  rendelkezik. Ittas személy  akkor  szállítható  a
        lakására, ha nincs orvosi ellátást igénylő sérülése, lakása a
        rendőri  szerv  illetékességi területén van,  és  felügyelete
        nagykorú   hozzátartozó   által   megoldható.   A   szállítás
        költségeit  meg  kell  téríttetni,  ha  az  önhibából   eredő
        ittasság  miatt  vált szükségessé. Egyéb  okból  önkívületben
        lévő  személy  egészségügyi intézetbe  történő  szállításáról
        lehetőleg    orvos   (mentő)   helyszínre   hívásával    kell
        gondoskodni, indokolt esetben közbiztonsági őrizetbe vehető.”
        „37.  §  (1)  Az igazolás megtagadása vagy a személyi  adatok
        hitelességének    hiánya    miatt    megkezdett    előállítás
        végrehajtását  mellőzni  kell,  ha  az  intézkedés  alá  vont
        személy az előállítás közben megfelelően igazolja magát, vagy
        személyazonosságát    a    rendőr   megállapította,    ellene
        bűncselekmény   gyanúja   nem  merült   fel,   vele   szemben
        kényszerítő eszköz alkalmazására nem került sor.
        (2) Az előállítás akkor is mellőzhető, ha az igazoltatott
        személy személyazonossága más, egyszerűbb módon tisztázható.
        A rendőr a megkezdett, de mellőzött előállításról is
        jelentést készít.”
        „41. § Az eltűntként körözött személyt elő kell állítani,
        amennyiben azt a körözést kibocsátó hatóság kifejezetten
        kéri. Egyéb esetben csak tájékoztatást kell adni az
        igazoltatásról a hely, idő, és amennyiben az megállapítható,
        a tartózkodási hely megjelölésével.”
                                     
                                    III.

        Az  Rtv. 33. § (2) bekezdés g) pontjára, valamint a 38. § (1)
        bekezdésére vonatkozó indítvány részben megalapozott, a többi
        indítvány megalapozatlan.

        1.  A személyi szabadság alapjogát az Alkotmánybíróság eddigi
        működése  során túlnyomórészt a büntetőeljárási,  illetve  az
        ezzel   összefüggő  állami,  hatósági  kényszer   alkalmazása
        tekintetében értelmezte.

        A  66/1991.  (XII.  21.)  AB határozatban  megállapította:  a
        személyes szabadság alkotmányos alapjogát törvény – a büntető
        jogszabály  –  az  Alkotmány megengedő  rendelkezése  folytán
        korlátozhatja.    „A    személyes    szabadságnak    jogszerű
        (’törvényes’)  elvonása  is okozhat  alaptalan  sérelmet.  Az
        egyes  korlátozó  rendelkezések  csak  akkor  fogadhatók   el
        alkotmányszerűnek,   ha   az   általuk   elérni   kívánt   és
        alkotmányosan   elismert   célhoz   képest    a    korlátozás
        szükségszerű   és   arányos.   Az  arányosság   értékeléséhez
        hozzátartozik  az  is,  hogy  a  korlátozás  folytán  esetleg
        bekövetkező és eleve ki nem küszöbölhető sérelmek elfogadható
        mérvű  enyhítésére  garanciák legyenek.  Megfelelő  garanciák
        nélkül  a  szabadságelvonásra  lehetőséget  adó  jogszabályok
        alkotmányszerűsége válhat kétségessé.” (ABH 1991, 342, 347.)

        „A  büntető  jogszabályok – az Alkotmánnyal és  a  nemzetközi
        jogi   szabályokkal  összhangban  –  a  személyes   szabadság
        korlátozását  a  hatóság által tehető kényszerintézkedésekkel
        (pl.     letartóztatás    stb.),    büntetés    kiszabásával,
        kényszergyógykezelés   elrendelésével   megfelelő    eljárási
        szabályok   mellett,  lehetővé  teszik.  […]  [A]z  Alkotmány
        rendelkezéseinek alkalmazásában a személyes szabadságtól való
        megfosztás   abban   az  esetben  törvénytelen   (jogellenes,
        önkényes), ha nem a törvényben meghatározott okokból és nem a
        törvényben meghatározott eljárás alapján történt” (ABH  1991,
        342, 347.).

        Az  Alkotmánybíróság  több  más határozatában  megerősítette,
        hogy   az  Alkotmány  csak  úgy  teszi  lehetővé  a  személyi
        szabadság elvonása okainak és az azzal kapcsolatos eljárásnak
        a   szabályozását,  hogy  ez  a  szabályozás  ne   korlátozza
        szükségtelenül  vagy  aránytalanul a  személyes  szabadsághoz
        való  jogot. E követelmény az Alkotmány 55. § (1) bekezdésnek
        és  az alapvető jogok lényeges tartalmának korlátozását tiltó
        8.  §  (2)  bekezdésnek  egymásra vonatkoztatásán  alapul.  A
        felfogás  megfelel az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett,
        az  emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló,
        Rómában,  1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban:
        Emberi  Jogok  Európai Egyezménye) 5. cikk  1.  a)  pontjával
        kapcsolatos    ítélkezési   gyakorlatnak    is,    ugyanakkor
        túlterjeszkedik  azon,  mivel  érvényesítendőnek   tartja   a
        jogerős  elítélést követő szabadságelvonásra is [részletesen:
        5/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1999, 75, 85-86.].

        Az  Alkotmánybíróság  a pszichiátriai betegekkel  kapcsolatos
        törvényi rendelkezések vizsgálata során fogalmazta meg,  hogy
        az   Alkotmányban  rögzített  jog  érvényesülése  vizsgálható
        valamennyi – a személyi szabadságot valóban érintő  –  állami
        intézkedés alkotmányossági megítélésekor. Az Alkotmány 55.  §
        (1)  bekezdése  ugyanis  általános  érvénnyel  deklarálja   e
        szabadságjogot,  annak a büntetőeljárásra  vonatkozó  további
        garanciáit  az 55. § (2)-(3) bekezdése tartalmazza  [36/2000.
        (X. 27.) AB határozat, ABH 2000, 241, 271.].

        Az   Alkotmánybíróság   ugyanezen   határozatában   kifejtett
        álláspontja  szerint  az elmebetegek személyes  szabadságának
        korlátozásával    kapcsolatos    jogszabályi    rendelkezések
        alkotmányossága – amikor az Alkotmány 55. § (1)  bekezdésének
        sérelme  a  kérdés  – a korlátozás okai, a  korlátozás  módja
        (annak   arányossága),   továbbá  a  közbeiktatott   eljárási
        garanciák  együttes figyelembe vételével ítélhető  meg.  (ABH
        2000,  241,  270.)  Ezzel összefüggésben az  Alkotmánybíróság
        megállapította:  ha a törvényi szabályozás csupán  az  elvont
        alkotmányossági  mércét ismétli meg, ez önmagában  nem  felel
        meg  a  szabadságkorlátozást lehetővé tevő törvénnyel szemben
        támasztott  alkotmányossági kritériumoknak  (ABH  2000,  241,
        273.).

        A   13/2001.  (V.  14.)  AB  határozat  rögzítette,  hogy   a
        fogvatartás   lényegéből  következően   kizárt   a   személyi
        szabadság,  a  szabad  mozgás és a tartózkodási  hely  szabad
        megválasztásának joga (ABH 2001, 177, 193.).

        2.  Az  Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. cikke  szerint:
        „1.   Mindenkinek  joga  van  a  szabadságra  és  a  személyi
        biztonságra.  Szabadságától  senkit  sem  lehet  megfosztani,
        kivéve  az  alábbi  esetekben és a  törvényben  meghatározott
        eljárás útján:
        (...)
        c)  törvényes  letartóztatás  vagy  őrizetbe  vétel  abból  a
        célból, hogy e bűncselekmény elkövetése alapos gyanúja  miatt
        az  illetékes hatóság elé állítsák vagy amikor ésszerű  oknál
        fogva    szükséges,   hogy   megakadályozzák    bűncselekmény
        elkövetésében vagy annak elkövetése után a szökésben;”

        Amennyiben  az  elítélt  fogvatartása  jogszerűen,  megfelelő
        bíróság  által  hozott  és  jogerőre  emelkedett  határozaton
        alapul,  úgy  a  strasbourgi szervek –  függetlenül  a  hazai
        bíróság  esetleges tévedéseitől a jogkérdésekben –  az  ilyen
        fogva  tartást mindig törvényesnek minősítik. Az Emberi Jogok
        Európai  Bizottságának álláspontja szerint  az  Egyezmény  5.
        cikke  1.  pontjának  rendelkezései ugyanis  nem  a  bírósági
        határozatok  törvényességét, hanem a fogva  tartás  törvényes
        eljárás alapján megengedhető eseteit hivatottak szabályozni.

        3.  Az  Alkotmány 40/A. § (2) bekezdése a rendőrség  alapvető
        feladataként  határozza meg a közbiztonság és  a  belső  rend
        védelmét.  A  feladat ellátása, vagyis  a  belső  rend  és  a
        közbiztonság   rendészeti  eszközökkel  történő   védelme   a
        jogsértő  magatartást tanúsítók jogainak korlátozásával  jár.
        Az  Alkotmány  55.  § (1) bekezdése teszi  lehetővé,  hogy  a
        törvényben    meghatározott   okokból   és    a    törvényben
        meghatározott eljárás alapján valakit személyes szabadságától
        megfosszanak.  Az  Alkotmány 8. § (2)  bekezdése  szerint  az
        alapvető  jogokra  és  kötelességekre  vonatkozó  szabályokat
        törvény  állapítja meg. A jogalkotásról szóló 1987.  évi  XI.
        törvény   5.  §-a  tételesen  is  előírja,  hogy  a  személyi
        szabadságjogokat    és   korlátozásukat    törvényben    kell
        szabályozni.

        Az Rtv. 17. § (1) bekezdése jogosítja fel a rendőrséget arra,
        hogy  a  személyes szabadsághoz fűződő jogokat  a  törvényben
        foglaltak szerint korlátozza. Az Rtv. 18. §-a bontja ki  azt,
        hogy  a  fogvatartás  során  milyen  feltételekkel  lehet   a
        személyes   szabadságot  korlátozni.  Ennek   megfelelően   a
        fogvatartott részére biztosítani kell azt a lehetőséget, hogy
        egy   hozzátartozóját  vagy  más  személyt   értesítsen.   Az
        értesítési   kötelezettség  a  rendőrséget  terheli,   ha   a
        fogvatartott  nincs  abban  a  helyzetben,  hogy  e   jogával
        élhessen.  A  rendőrségnek gondoskodnia kell  a  fogvatartott
        elhelyezéséről,  illetve  az egészségkárosodás  megelőzéséhez
        szükséges  ellátásáról. A fogvatartott jogait  csak  annyiban
        lehet  korlátozni, amennyiben az a szökés vagy elrejtőzés,  a
        bizonyítási       eszközök      megváltoztatásának       vagy
        megsemmisítésének   megakadályozását,   újabb   bűncselekmény
        elkövetésének megelőzését, illetőleg az őrzés biztonságát,  a
        fogda rendjének megtartását célozza.

        4.  A személyi szabadság az egyén olyan autonómiáját jelenti,
        amely  feltételezi a teljes akarati és cselekvési szabadságot
        a  jog  keretei között. A személyi szabadság joga mindenkivel
        szemben   érvényesülő  jog,  amely  minden  embert  megillet,
        ugyanakkor nem részesül abszolút védelemben, mivel törvényben
        meghatározott esetekben korlátozható.

        A  személyi szabadság korlátozásának számos formája ismert  a
        magyar   jogrendszerben.   Ezek  jórészt   a   büntetőeljárás
        lefolytatásához  kötődnek; büntető anyagi  jogi  szankcióként
        (szabadságvesztés, kényszergyógykezelés) vagy büntetőeljárási
        kényszercselekményként     (őrizetbe     vétel,      előzetes
        letartóztatás,        ideiglenes        kényszergyógykezelés,
        lakhelyelhagyási  tilalom,  házi  őrizet)  jelennek  meg.   A
        büntetőeljáráson  kívül ugyanakkor más  eljárásokban  is  sor
        kerül  a  személyi  szabadság alapjogának korlátozására,  így
        különösen  az idegenrendészet, a szabálysértési  eljárás,  az
        egészségügyi és a rendészeti igazgatás egyes területein.

        A   korlátozásra  vonatkozó  szabályozásnak  –  az  Alkotmány
        rendelkezéséből  fakadóan  –tartalmaznia  kell  a  korlátozás
        okát,  továbbá  meg  kell  határoznia  az  adott  korlátozási
        formának  megfelelő eljárást. A korlátozás arányosságának  és
        ezzel  együtt  alkotmányosságának megítélését  az  alkotmányi
        követelményeken alapuló tényezők befolyásolják. Ennek körében
        meghatározó   jelentőségű  a  szabadságelvonás  időtartamának
        mértéke,  annak indokoltsága, a szabadságelvonással  érintett
        személy  megfelelő  körülményeinek és az őt  megillető  jogok
        gyakorlásának     biztosítása,    valamint     a     jogtalan
        szabadságelvonás esetére nyújtott jogorvoslati jog  és  egyéb
        jogkövetkezmények meghatározása és azok megfelelősége.

        Az  Alkotmánybíróság  az indítványok  alapján,  a  fentiekben
        foglaltakra tekintettel a jelen ügyben azt vizsgálta, hogy  a
        személyi  szabadság  Rtv.  szerinti korlátozása  szükséges-e,
        továbbá,  hogy az elérni kívánt cél fontossága  és  az  ennek
        érdekében  okozott  alapjogsérelem  súlya  arányban  állnak-e
        egymással.  Az  Alkotmánybíróság állandó  gyakorlata  szerint
        ugyanis  valamely alapjog lényeges tartalmát az a  korlátozás
        sérti, amely – valamely más alapvető jog vagy alkotmányos cél
        érdekében  –  nem  elkerülhetetlenül szükséges,  továbbá,  ha
        szükséges  is,  de a korlátozás által okozott  jogsérelem  az
        elérni kívánt célhoz képest aránytalan [6/1998. (III. 11.) AB
        határozat, ABH 1998, 91, 98-99.].

                                     IV.

        1.1. Az Rtv. 33. § (2) bekezdésének g) pontja lehetővé teszi,
        hogy  a  rendőr  a közbiztonság érdekében a hatóság  vagy  az
        illetékes szerv elé állítsa azt, akit eltűntként köröznek, és
        az  Rtv.  36/A. § (2) bekezdése határozza meg azt,  hogy  kit
        kell eltűntnek tekinteni.

        Az  Alkotmánybíróság  az alapjogi korlátozást  akkor  tekinti
        indokoltnak, ha az valamely más alapvető jog biztosítása vagy
        alkotmányos  cél  érdekében történik. Az eltűntként  körözött
        személyek esetében adódhat olyan helyzet, ami halaszthatatlan
        és  közvetlen rendőri intézkedést igényel. Ezt megalapozhatja
        az  érintett személy fizikai vagy pszichés állapota, amely az
        önrendelkezési   jog   gyakorlását   egyáltalán   nem    vagy
        korlátozottan  teszi lehetővé. Az ilyen helyzetek  kezelésére
        felhatalmazást   ad  az  Rtv.  37.  §-a,  amely   a   rendőrt
        feljogosítja biztonsági intézkedés megtételére. Az Rtv. 2.  §
        (2)  bekezdése  ezen  túlmenően  általánosságban  kötelezi  a
        rendőrséget  arra, hogy feladatának ellátása  során  működjék
        együtt  más  állami vagy önkormányzati szervekkel,  illetőleg
        társadalmi szervezetekkel. Ennek keretében a rendőrség  olyan
        intézkedéseket  tehet,  amelyek  az  eltűntként  körözött  és
        felkutatott  személy helyzetének és alapjogai  biztosításának
        is  megfelelnek  és  nem járnak együtt a  személyi  szabadság
        akárcsak  átmeneti korlátozásával sem. Mindez  nem  zárja  ki
        annak  lehetőségét, hogy amennyiben az Rtv.-ben meghatározott
        más  előállítási  ok az érintettel kapcsolatban  felmerül,  s
        állapota ezt engedi, a rendőr az előállítást foganatosítsa.

        Az  Rtv.  37. §-ában meghatározott rendelkezések tehát  olyan
        jogosítványokat  és  kötelezettségeket  állapítanak   meg   a
        rendőrség  számára, amelyek alkalmazása illetőleg teljesítése
        lehetővé  teszik az emberi életet, testi épséget,  egészséget
        vagy anyagi javakat veszélyeztető helyzetek kezelését, és  az
        adott esetnek megfelelő oltalmazó intézkedés foganatosítását.
        Az  ilyen  intézkedések együtt járhatnak a személyi szabadság
        átmeneti   korlátozásával,  de  ezt  az  elérni  kívánt   cél
        indokolttá teszi. Az előállítás viszont önmagában nem  minden
        esetben  alkalmas az oltalmazásra, ugyanakkor  mindig  együtt
        jár a személyi szabadság korlátozásával.

        Az    Alkotmánybíróság   a   fentiekben   foglaltak   alapján
        megállapította,   hogy   az   eltűntként   körözött   személy
        szabadságának korlátozásával szemben nem merül fel más  olyan
        alapvető jog, amelynek biztosítása éppen az előállítás  révén
        valósulhatna meg.

        Az  Rtv.  33.  §  (2)  bekezdés bevezető mondata  szerint  az
        eltűntként  körözött személy előállítása  is  a  közbiztonság
        érdekében  történik. A közbiztonság védelme – amint  arra  az
        Alkotmánybíróság az indokolás IV/1.2. pontjában rámutatott  –
        az  Alkotmány  40/A.  § (2) bekezdés értelmében  a  rendőrség
        alapvető  feladata, amely magára az államra nézve alkotmányos
        célt  fogalmaz  meg. Bizonyos személyek eltűnése  kapcsolatba
        hozható  a közbiztonsággal, de általánosságban a szükségszerű
        összefüggés   nem  állapítható  meg.  Ezért   a   hivatkozott
        alkotmányos cél elérése nem minden esetben alapozhatja meg  a
        személyi szabadság alapjogának korlátozását.

        További  fontos  körülményként értékelte az  Alkotmánybíróság
        azt  is,  hogy az eltűntként körözött, és ebbéli  minőségében
        előállított  személy  nem követett el  jogsértő  magatartást,
        mert  önmagában az eltűnés nem jogellenes cselekmény. Az Rtv.
        36/A.  §  (2)  bekezdése kifejezetten ki is veszi  az  eltűnt
        személyek    köréből   a   terheltet   és   a   bűncselekmény
        elkövetésével alaposan gyanúsítható ismeretlen személyt.

        Az Rtv. 101. § (1) bekezdés j) pontjában kapott felhatalmazás
        alapján  a  belügyminiszter megalkotta  az  eltűnt  személyek
        felkutatásának  és  a rendkívüli halálesetek  kivizsgálásának
        rendjéről  szóló  23/1994.  (X.  26.)  BM  rendeletet.  Ez  a
        jogszabály rendelkezést tartalmaz arra vonatkozóan,  hogy  az
        eltűnt  személy felkutatására irányuló eljárást  határozattal
        meg  kell szüntetni, ha az eltűnt személy tartózkodási helyét
        megállapították.  Az  eljárás  megszüntetésének   elrendelése
        önmagában  nyilvánvalóan nem igényli az  eltűntként  körözött
        személy  előállítását, erre vonatkozó indokot maga a rendelet
        sem  határoz  meg. A személy- és tárgykörözésről szóló  2001.
        évi   XVIII.   törvény   7.  §  (1)   bekezdése   a   körözés
        visszavonásával kapcsolatban ugyanígy rendelkezik.
        Az  Alkotmánybíróság  a  13/2003. (IV.  9.)  AB  határozatban
        rámutatott arra, hogy a személyi szabadság szükséges és  ezen
        túlmenően  arányos  korlátozására  alkotmányos  cél   elérése
        érdekében   általában   akkor  kerülhet   sor,   ha   azt   a
        korlátozással  érintett  személy  jogsértő  magatartása  vagy
        cselekménye,  illetőleg kényszerítő ok vagy  nyomós  közérdek
        alátámasztja,  illetve indokolja. Ilyen feltételek  hiányában
        az   Alkotmánybíróság   az  alapjog  korlátozását   általában
        alkotmányellenesnek minősíti. (Magyar Közlöny 2003.  évi  35.
        szám, 2620, 2624.)

        A  fentiekben  kifejtettek  arra a következtetésre  vezetnek,
        hogy  az  Rtv.  33. § (2) bekezdés g) pontjában meghatározott
        előállítási  jogcím aránytalan személyi szabadság korlátozást
        eredményez.  Az  aránytalanság abban ragadható  meg,  hogy  a
        jelenleg hatályos törvényi szabályozás alapján bármely eltűnt
        személy  előállítható (az előállítás lehetősége az érintettek
        teljes   körére  kiterjed),  minden  törvényi  differenciálás
        nélkül,  egyedül és kizárólag az intézkedő rendőr egyszemélyi
        döntésétől függően.

        Mindezekre  tekintettel  az Alkotmánybíróság  megállapította,
        hogy  az Rtv. 33. § (2) bekezdés g) pontja sérti az Alkotmány
        8.   §   (2)  bekezdésében  és  az  55.  §  (1)  bekezdésében
        foglaltakat,    ezért   az   alkotmányellenes    rendelkezést
        megsemmisítette.

        1.2.  Az  Alkotmánybíróság a továbbiakban az Rtv. 38.  §  (1)
        bekezdésének azt a rendelkezését vizsgálta, amelynek  alapján
        a  közbiztonsági őrizet abban az esetben is elrendelhető,  ha
        azt  az  előállított  személy  érdeke  szükségessé  teszi.  A
        jogalkotó a szükségességet akkor tekinti fennállónak,  ha  az
        előállított  személy  ittas, illetőleg  más  okból  ön-  vagy
        közveszélyes állapotban van.
        Az   előállítás,  a  közbiztonsági  őrizet  és  a  biztonsági
        (oltalmazó)   intézkedések  viszonyrendszerét   az   Rtv.   a
        következők szerint határozza meg:
        Az  ittasságot, illetőleg az ön- vagy közveszélyes  állapotot
        az Rtv. nem minősíti előállítási jogcímnek. Ennek megfelelően
        a  közbiztonsági  őrizetbe vétel szempontjából  csak  azok  a
        személyek jöhetnek szóba, akiket – az Rtv. 33. § (1)  és  (2)
        bekezdésében   felsorolt   okok  alapján   –   már   korábban
        előállítottak.

        Az   Rtv.  37.  §-ában  meghatározott  biztonsági  intézkedés
        viszont   nem  eredményezi  az  érintett  (ittas,  ön-   vagy
        közveszélyes állapotban lévő személy) előállítását, mert ez a
        rendelkezés  a  rendőrség általános, vagyis  a  nem  jogsértő
        magatartáshoz     kapcsolódó    élet-    és     vagyonvédelmi
        kötelezettségét    írja    elő.   Mindebből    értelemszerűen
        következik, hogy a hatályos szabályozás nem teszi lehetővé az
        Rtv.  37.  §-a  szerinti  biztonsági  (oltalmazó)  intézkedés
        összekapcsolását a közbiztonsági őrizetbe vétellel,  mert  az
        őrizetbe vételre csak olyan személlyel szemben kerülhet  sor,
        akit a rendőr előállított.

        Az  ittas,  ön- vagy közveszélyes állapotban lévő előállított
        vonatkozásában  az  Rtv.-nek az a rendelkezése  az  irányadó,
        amely  előírja,  hogy a sérült, beteg vagy más  okból  sürgős
        orvosi  ellátásra  szoruló fogvatartottat  orvosi  ellátásban
        kell  részesíteni  [Rtv.  18. § (2)  bekezdés].  A  rendőrség
        életvédelmi  kötelezettségének ebben a  speciális  helyzetben
        akkor  tesz  eleget,  ha  a  rászoruló  –  jelen  esetben  az
        előállított  személy  – orvosi ellátását  már  az  előállítás
        időtartama  alatt  biztosítja. Amennyiben ez  megtörténik,  a
        közbiztonsági őrizetbe vétel törvényi alapja egyúttal meg  is
        szűnik: az ittasság kijózanítás révén már nem áll fenn, a más
        okból   ön-   vagy   közveszélyes  személy   pedig   intézeti
        elhelyezést nyert.

        Az   egészségügyről  szóló  1997.  évi   CLIV.   törvény   (a
        továbbiakban:  Eütv.)  199.  §-a  rendelkezik  a   sürgősségi
        gyógykezelésről, amely kötelezővé teszi a beteg pszichiátriai
        intézeti  gyógykezelésbe  vételét,  ha  fennáll  a  közvetlen
        veszélyeztető  magatartás  (ön-és  közveszélyes  állapot).  A
        beteg felvételét követően az intézet vezetője 24 órán belül a
        bíróság  értesítésével kezdeményezi az intézeti  gyógykezelés
        elrendelését. A bíróság a sürgősséggel felvett beteg esetében
        akkor  rendeli  el  a  kötelező  gyógykezelést,  ha  a  beteg
        veszélyeztető  magatartást tanúsít  és  fennáll  az  intézeti
        gyógykezelés    szükségessége.    A    személyi     szabadság
        korlátozásáról tehát a bíróság dönt.

        A  fentiekből az a következtetés vonható le, hogy a rendőrség
        életvédelmi kötelezettségének mind az általános (Rtv. 37.  §)
        mind  a speciális (fogvatartási) körülmények közepette eleget
        tud  tenni.  Ez  a  szabályozási mód és  tartalom  tehát  nem
        diszkriminatív,  mert az érintett személyek jogi  helyzetétől
        függetlenül  biztosítja a rászorulók számára az  egészségügyi
        ellátás  igénybevételét a rendőrség közreműködése  révén.  Az
        orvosi   ellátásra  szoruló  személy  közbiztonsági  őrizetbe
        vételének  elrendelése azonban e kötelezettség teljesítésével
        áll ellentétben.

        Mindezek alapján megállapítható, hogy az ittas vagy más okból
        ön-  vagy  közveszélyes állapotban lévő előállított személyek
        védelmét,  szükség  esetén  ellátását  az  Rtv.  18.  §   (2)
        bekezdésében,   valamint  az  Eütv.   199.   §-ában   foglalt
        rendelkezések    megfelelően    biztosítják,    és     mindez
        szükségtelenné  teszi  a közbiztonsági őrizet  ilyen  esetben
        történő elrendelését.
        Az  Alkotmánybíróság  a  már hivatkozott  állandó  gyakorlata
        alapján az alapjogi korlátozást akkor tekinti indokoltnak, ha
        az valamely más alapvető jog biztosítása vagy alkotmányos cél
        érdekében  történik. Az Rtv. 38. § (1) bekezdésének  vizsgált
        rendelkezése a közbiztonsági őrizetbe vételt az intézkedéssel
        érintett  személy  érdekére alapozza. Az  Alkotmánybíróság  a
        személyi    szabadság   átmeneti   korlátozásának    ezt    a
        szabályozását nem minősítette elkerülhetetlenül szükségesnek,
        ezért  megállapította, hogy az Rtv. 38.  §  (1)  bekezdésének
        „vagy  az  őrizetbe  vett személy érdeke (ittasság  vagy  más
        okból  ön-  vagy  közveszélyes állapotban  van)”  szövegrésze
        sérti  az  Alkotmány 8. § (2) bekezdésében és az  55.  §  (1)
        bekezdésében    foglaltakat.   Ezért    azt    a    határozat
        közzétételének napjával megsemmisítette.

        2.  Az Alkotmánybíróság a szoros tartalmi összefüggés alapján
        elbírálás  körébe  vonta a Szolgálati Szabályzat  22.  §  (3)
        bekezdésének a közbiztonsági őrizetre utaló részét,  mint  az
        Rtv.   38.   §   (1)   bekezdésére   vonatkozó   végrehajtási
        rendelkezést,  valamint  a Szolgálati  Szabályzat  41.  §-át,
        amely  az  Rtv. 33. § (2) bekezdés g) pontja végrehajtásaként
        rendelkezik az eltűntként körözött személy előállításáról.

        Az   Alkotmánybíróság   álláspontja  szerint   a   Szolgálati
        Szabályzat   22.   §   (3)  bekezdésének  „indokolt   esetben
        közbiztonsági őrizetbe vehető” szövegrésze, valamint 41.  §-a
        azért     alkotmányellenesek,    mert    mint    végrehajtási
        rendelkezések,  osztják  a  megsemmisítésre  kerülő  törvényi
        rendelkezések  sorsát. Ezért a megsemmisítésnek  azonos  okok
        alapján van helye.

        3.  Az  egyes indítványok elutasítását az Alkotmánybíróság  a
        következők szerint indokolja:

        3.1.  Az  Rtv. 19. § (1) bekezdés második mondata  szerint  a
        rendőri  intézkedés  során  annak  jogszerűsége  nem  vonható
        kétségbe.  Az indítványozó azt állítja, hogy ez a rendelkezés
        beleütközik az Alkotmány 8. § (1) bekezdésébe és az 55. § (1)
        bekezdésébe.

        A  rendőrség  alkotmányos feladata az állam, és a  társadalom
        különböző   szerveinek  működését  veszélyeztető   és   sértő
        cselekmények  megakadályozása, az állampolgárok  személy-  és
        vagyonbiztonsága alapvető jogának védelme.  Ez  a  védelem  a
        jogellenes magatartást tanúsító személyek jogainak  törvényen
        alapuló korlátozásával valósul meg.

        A  rendőrség  tevékenységével összefüggő alapvető szabályokat
        az  Rtv. állapítja meg. Az Rtv. 2. § foglalja össze e feladat
        ellátásának  alapvető követelményeit,  mint  pl.  a  polgárok
        részére történő segítségnyújtás, az emberi jogok tiszteletben
        tartása,  az  emberi méltóság megóvása. Ezek az  előírások  a
        rendőri   tevékenység   közszolgálati   jellegének   előtérbe
        kerülését  hangsúlyozzák az erőszakos és  egyoldalú  fellépés
        kizárása végett.

        A  rendőri működés alapja az Rtv. 11. § (1) bekezdése szerint
        az,   hogy   a   rendőr  köteles  a  szolgálati  beosztásában
        meghatározott  feladatát a törvényi előírásoknak  megfelelően
        teljesíteni. A rendőri intézkedés eredményessége nem  függhet
        az   intézkedés  alá  vont  személy  belátásától,  ezért   az
        intézkedésben  foglaltak szükség esetén kikényszeríthetők.  A
        kikényszerítés  az intézkedéssel szembeszegülő ellenállásának
        a  leküzdését  jelenti,  amely a törvényi  előírások  alapján
        történhet és a személyi szabadság átmeneti korlátozásával  is
        járhat  (Rtv. 16. §). Ez a korlátozás azonban csak a jogsértő
        magatartást  tanúsítókat érinti. A rendőri kényszerintézkedés
        alapjait  az  Rtv.  19.  § (2) bekezdése  a  rendőr  jogszerű
        intézkedésével szembeni ellenállás esetén teremti  meg,  erre
        az  esetre teszi lehetővé a törvényben meghatározott  rendőri
        intézkedések és kényszerítő eszközök alkalmazását.

        Ahhoz,   hogy   az  ország  belső  rendje  és   közbiztonsága
        rendészeti  eszközökkel eredményesen  védhető  legyen,  az  e
        felett  őrködő  szervezet  számára hatékony  eszközöket  kell
        törvényben  biztosítani.  Ez indokolja  az  Rtv.  19.  §  (1)
        bekezdésének   rendelkezését,  mely  szerint  a   jogszabályi
        előírások végrehajtását szolgáló rendőri intézkedéseknek – ha
        törvény   vagy  más  nemzetközi  megállapodás   másképp   nem
        rendelkezik  – mindenki köteles magát alávetni  és  a  rendőr
        utasításának  engedelmeskedni. Ezzel összefüggésben  az  Rtv.
        19.  §  (1)  bekezdése  második mondata értelmében  pedig  az
        intézkedéssel   érintett  állampolgár   a   helyszínen   csak
        kivételesen  mérlegelheti a rendőri intézkedés jogszerűségét.
        A  rendőri intézkedés jogszerűségének feltételezése tehát nem
        más,  mint egyfajta törvényes vélelem, amely viszont utólagos
        ellenbizonyítással  megdönthető és  ezáltal  orvosolható.  Az
        Rtv. 92. § (1) bekezdése szerint a rendőri intézkedések miatt
        jogorvoslatnak  van  helye. Az Rtv. 93.  §-a  szerint  panasz
        előterjesztésére az jogosult, akivel szemben  az  intézkedést
        foganatosították. A panaszt az intézkedést követő nyolc napon
        belül  az  intézkedést  foganatosító rendőri  szervnél  lehet
        előterjeszteni.  A  panaszt a beérkezéstől számított  tizenöt
        napon   belül  az  intézkedést  foganatosító  rendőri   szerv
        vezetője indokolt határozattal bírálja el. A határozat  ellen
        fellebbezésnek  van  helye.  A  felettes  szerv   határozatát
        írásban a panaszt elbíráló határozatot hozó szerv útján  kell
        közölni   a   fellebbezővel.  A  felettes  szerv   határozata
        közigazgatási  határozat, amelynek bírósági  felülvizsgálatát
        kérheti az, aki a panasz előterjesztésére jogosult.
        A sérelmezett rendőri intézkedéssel szemben tehát végső soron
        bírósági kontrollnak is helye van.
        Az Alkotmánybíróság a fentieket összevetve az Alkotmány 8.  §
        (1)  bekezdésében  és az 55. § (1) bekezdésében  foglaltakkal
        megállapította, hogy az Rtv. 19. § (1) bekezdése nem sérti az
        ember alapvető jogait, ezen belül a szabadságra és a személyi
        biztonságra   vonatkozó   alkotmányi  rendelkezéseket.   Erre
        tekintettel az indítványt elutasította.

        3.2.  Az  Rtv.  33. § (2) bekezdése lehetővé  teszi,  hogy  a
        rendőr  a  közbiztonság érdekében a hatóság vagy az illetékes
        szerv  elé  állítsa – többek között – azt, aki  bűncselekmény
        elkövetésével gyanúsítható. A támadott rendelkezés a személyi
        szabadság korlátozásának – konkrétan: az előállítás – okaként
        a  bűncselekmény  elkövetésének gyanúját  határozza  meg.  Az
        indítványozók  az  alkotmányellenességet  legfőképpen   abban
        látják,  hogy  a bűncselekmény alapos gyanújával  szemben  az
        „egyszerű  gyanú”  –  mint az előállítás oka  –  indokolatlan
        szabadságkorlátozásra ad lehetőséget.

        Az  Alkotmány  55.  §  (1) bekezdése  értelmében  a  személyi
        szabadságtól    történő    megfosztásra    csak    törvényben
        meghatározott   okokból  kerülhet  sor.  Az   Rtv.   vizsgált
        rendelkezése  éppen  egy  ilyen  okot  határoz  meg,   amikor
        kimondja,    hogy   valamely   bűncselekmény    elkövetésével
        gyanúsítható   személyt  a  rendőr  előállíthat.   Ezért   az
        Alkotmánybíróság    elsőként    magának    az    oknak     az
        alkotmányosságát vizsgálta.

        A   gyanú   a  nyomozó  hatóság  tudomására  jutott  objektív
        adatokból levont valószínűségi következtetés arra nézve, hogy
        feltehetően bűncselekmény történt, és hogy annak ki vagy  kik
        voltak  az elkövetői. Annak megfelelően, hogy a gyanú alapját
        képező  adatok milyen szoros vagy kevésbé szoros  kapcsolatot
        mutatnak  a  feltételezett bűncselekménnyel, a rájuk  épített
        valószínűségnek különböző fokozatai lehetnek. A  valószínűség
        alacsonyabb vagy magasabb fokától függően lehet különböztetni
        az „egyszerű”, illetve az alapos gyanú között.

        Ugyanakkor   a   gyanú   fogalmát   sem   az   Rtv.   sem   a
        büntetőeljárásról   szóló   1998.   évi   XIX.   törvény   (a
        továbbiakban:  Be.)  nem  határozza  meg.  A  Be.  6.  §  (2)
        bekezdése  a  büntetőeljárás megindításához  a  bűncselekmény
        gyanújának  meglétét  követeli  meg,  de  konkrét  személlyel
        szemben  az  eljárás csak akkor indítható, ha  az  érintettet
        bűncselekmény elkövetésének megalapozott gyanúja  terheli.  A
        büntetőeljárási  rendelkezésekben megkövetelt,  az  „egyszerű
        gyanút”   meghaladó  valószínűség  garanciális  feltétele   a
        konkrét  személyt  érintő büntetőeljárás  megindításának.  Az
        Rtv. 33. § (2) bekezdés b) pontján alapuló előállítás viszont
        önmagában   és   közvetlenül   nem   irányul   büntetőeljárás
        megindítására,  azaz  nem  feltétlenül  indukál   egy   olyan
        eljárást,  amely  akár a személyi szabadság huzamosabb  idejű
        korlátozását   is  eredményezheti.  Az  előállított   személy
        ugyanis  pusztán  az  előállítás  ténye  alapján  nem   válik
        büntetőeljárási    értelemben    gyanúsítottá,    nem    lesz
        büntetőeljárás  alanya.  Az  előállítás  ideje  alatt  nyílik
        alkalma  a döntésre jogosult hatóságnak arra, hogy az  alapos
        (megalapozott) gyanú fennállását megállapítsa. Éppen ebben  a
        körülményben ragadható meg az az alkotmányjogilag is releváns
        különbség,   amely  miatt  nem  helytálló  az  alapos   gyanú
        megkövetelésére irányuló érvelés.

        Az Rtv. támadott rendelkezése e tekintetben tehát megfelel az
        Alkotmány  előírásainak, és azoknak  a  követelményeknek  is,
        amelyeket      az      Alkotmánybíróság     az      alapjogok
        korlátozhatóságával kapcsolatban kimunkált.

        A  személyi  szabadság korlátozásának másik, az  Alkotmányban
        foglalt   feltétele,  hogy  a  megfosztás  alapjául  szolgáló
        eljárás  törvényben  meghatározott  legyen.  Törvényben  kell
        tehát  meghatározni,  hogy  minek  az  érdekében  történik  a
        korlátozás,  mely  szerv elé történhet az előállítás,  milyen
        időtartamot foghat át, milyen kötelezettségek terhelik  ennek
        során  a  rendőrséget.  A vizsgált rendelkezésre  vonatkozóan
        ezek  a szabályok részben magában az Rtv. 33. §-ában, illetve
        az  Rtv. más fejezeteiben találhatók. A rendőrség működésének
        általános  elvei  és szabályai közül ebből  a  szempontból  a
        fogvatartásra,    valamint    a    jogorvoslatra    vonatkozó
        rendelkezések a relevánsak.

        Az  Rtv.  33. § (2) bekezdésének bevezető mondata alapján  az
        előállítás a közbiztonság érdekében történhet. A közbiztonság
        védelme  az  Alkotmány  40/A. §  (2)  bekezdés  értelmében  a
        rendőrség  alapvető feladata, amely magára az  államra  nézve
        alkotmányos célt fogalmaz meg.

        Az indítvány szerint az előállításra nem általában a hatóság,
        hanem csak a bíróság elé állítás céljából kerülhetne sor.  Az
        Alkotmánybíróság ezzel összefüggésben rámutat arra,  hogy  az
        állam  büntetőjogi  igényének  érvényesítésében  az  ügyészen
        kívül  a  nyomozóhatóság (ideértve a  rendőrséget)  is  részt
        vesz.   Tekintettel  arra,  hogy  a  támadott  rendelkezésnek
        megfelelően az előállításra éppen bűncselekmény elkövetésének
        gyanúja    miatt    kerül    sor,   a    rendőrségnek    mint
        nyomozóhatóságnak   a   vizsgált   rendelkezés   szabályozási
        tartalmából  történő kirekesztése veszélyeztetné a  rendőrség
        egyik   alapvető   feladatának   ellátását,   nevezetesen   a
        büntetőeljárás   megindítására  vonatkozó   kötelezettségének
        teljesítését.
        Az  Rtv.  33.  §  (2)  bekezdés bevezető mondata  szerint  az
        előállítás  a hatóságon kívül vagylagosan az illetékes  szerv
        elé  is történhet. Az „illetékes szerv” kitétel nyilvánvalóan
        az  előállítás  ugyanezen rendelkezés által szabályozott  más
        eseteire vonatkozik, mint például szabálysértés bizonyítására
        vagy   egyéb  szabályszegések  esetére,  tehát  nem  valamely
        bűncselekmény elkövetésének gyanúja miatti előállításra.

        Az  Alkotmánybíróság, tekintettel az Rtv. 97. § (1)  bekezdés
        h)  pontjában foglalt értelmező rendelkezésre, amely  szerint
        az  előállított személy fogvatartottnak minősül, vizsgálta  a
        fogvatartás    időtartamára   és   körülményeire    vonatkozó
        rendelkezéseket  is. Az Rtv. 33. § (3) bekezdése  szerint  az
        előállítással a személyi szabadságot csak a szükséges  ideig,
        de  legfeljebb  8  órán  át  lehet korlátozni,  ami  indokolt
        esetben  4  órával  meghosszabbítható. A  személyi  szabadság
        korlátozásának időtartama tehát meghatározott, s az 12 óránál
        több nem lehet.

        A  fogvatartás körülményeinek megfelelőségét az Rtv.  18.  §-
        ában  foglalt  rendelkezések  biztosítják,  így  különösen  a
        kapcsolatfelvételt, az elhelyezést és az orvosi  ellátást.  A
        hivatkozott   jogszabályhely  tartalmazza   továbbá   azt   a
        garanciális  rendelkezést  is,  amely  a  fogvatartott  jogai
        korlátozásának   terjedelmét  meghatározza.   A   rendőrséget
        terhelő  kötelezettségként állapítja meg az Rtv.  33.  §  (4)
        bekezdése  azt,  hogy az előállítottat az  előállítás  okáról
        tájékoztatni kell, valamint igazolást kell részére kiadni  az
        előállítás időtartamáról.

        Az Rtv. IX. fejezete jogorvoslatot biztosít az előállítással,
        mint  rendőri  intézkedéssel szemben.  Az  előállított  ennek
        megfelelően  panasz  előterjesztésére  jogosult,  amelyet  az
        intézkedést  foganatosító rendőri szerv vezetője határozattal
        bírál  el.  A  határozat ellen fellebbezésnek, illetve  végső
        soron bírósági felülvizsgálatnak van helye.
        A  jogtalan fogvatartás jogkövetkezményeit az Rtv. külön  nem
        szabályozza,   de  más  jogszabályi  előírások   tartalmaznak
        rendelkezést  az  ilyen  esetekre. A Büntető  Törvénykönyvről
        szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) 228. § (1)
        bekezdése  szerint a jogellenes fogvatartás bűntettét  követi
        el  az  a hivatalos személy, aki eljárása során mást személyi
        szabadságától  jogellenesen megfoszt.  Ennek  megfelelően  az
        olyan  rendőrrel szemben, aki jogellenesen állít elő valakit,
        büntetőeljárás  kezdeményezhető. Egy  másik  jogkövetkezmény,
        nevezetesen az államigazgatási jogkörben okozott kárért  való
        felelősség érvényesítésére a megfelelő polgári jogi  eszközök
        rendelkezésre  állnak.  Ha az állam  nevében  eljáró  személy
        (jelen   esetben:   a  rendőr)  hivatali  kötelesség   vétkes
        megszegésével  kárt  okoz,  és a  sérelmes  magatartás  által
        okozott  kár  jogorvoslattal nem  hárítható  el,  az  államot
        kártérítési kötelezettség terheli.

        Az  Alkotmánybíróság  mindezekre tekintettel  megállapította,
        hogy  Rtv.-ben  szabályozott, az előállítás eljárási  rendjét
        meghatározó  rendelkezések megfelelnek a  személyi  szabadság
        átmeneti       korlátozásához      szükséges       alkotmányi
        követelményeknek, ezért az Rtv. 33. § (2) bekezdés b)  pontja
        nem sérti az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének rendelkezését.

        3.3.  Az  indítványozó  az  Rtv. 38.  §  (1)  bekezdésében  a
        személyazonosság     megállapítása     végett     alkalmazott
        közbiztonsági  őrizetet  aránytalan  jogkorlátozásra   vezető
        rendőri  intézkedésnek tartja, a (2) bekezdés szabályozásából
        pedig   a   „vagy   elrejtőzésétől  alaposan  tartani   kell”
        szövegrészt tekinti alkotmányellenesnek.

        3.3.1.   Az  Alkotmánybíróság  elsőként  azt  a  rendelkezést
        vizsgálta,  amely  a  személyazonosság  megállapítása   miatt
        lehetővé  teszi az előállított személy szabadságának  24  óra
        időtartamú korlátozását.

        A Szolgálati Szabályzat 37. § (1) és (2) bekezdése értelmében
        a személyazonosság megállapítható az előállítás mellőzésével,
        vagy  az  előállítás  időtartama  (8+4  óra)  alatt,  ha   az
        intézkedéssel     érintett    személy    az     azonosításban
        együttműködik.  Az  igazolás megtagadása  vagy  egyébként  az
        azonosítást    elősegítő    adatok    közlésének    szándékos
        elmulasztása,  illetőleg félrevezető adatok közlése  vezethet
        oda, hogy az előállításra rendelkezésre álló idő nem bizonyul
        elegendőnek    a    személyazonosság    megállapítására.    A
        közbiztonsági   őrizet  elrendelésénél  számottevő   szerepet
        játszik  az  érintett személy akarata, aki az őrizetbe  vétel
        alól  a  hatósággal  való együttműködés  esetén  mentesülhet.
        Ennek  hiányában a korlátozás indokoltsága mindaddig fennáll,
        amíg    az   alkotmányosan   elfogadható   cél,   vagyis    a
        személyazonosság megállapítása folyamatban  van.  A  személyi
        szabadság  ezen okból, és ilyen mértékű törvényi  korlátozása
        tehát nem tekinthető aránytalannak.

        A    fentiek    alapján   a   közbiztonsági    őrizetnek    a
        személyazonosság megállapításához kapcsolódó elrendelése  nem
        sérti  az  Alkotmány  55.  §  (1) bekezdésében  meghatározott
        személyi    szabadsághoz   fűződő   alapjogot,    ezért    az
        Alkotmánybíróság az indítványt e részében elutasította.

        3.3.2. Az Rtv. 38. § (2) bekezdése a közbiztonsági őrizet egy
        másik   jogcímét   határozza  meg,  amely  szerint   72   óra
        időtartamra korlátozható a pártfogó felügyelet alá  helyezett
        személy (feltételes szabadságra bocsátott elítélt, illetve  a
        javítóintézetből    ideiglenesen   elbocsátott    fiatalkorú)
        szabadsága,  feltéve,  ha  a hatóság  elől  elrejtőzött  vagy
        elrejtőzésétől  alaposan  tartani kell.  Az  indítványozó  ez
        utóbbi fordulat alkotmányellenességének megállapítását kérte.

        A  Btk.  70.  §  (1)  bekezdés 7. pontja alapján  a  pártfogó
        felügyelet  büntetőjogi intézkedés. A Btk. 82. §-a  határozza
        meg  a pártfogó felügyeletre vonatkozó általános szabályokat.
        E szerint pártfogó felügyelet elrendelésének akkor van helye,
        ha  a  feltételes  szabadság, illetve a  próbaidő  eredményes
        elteltéhez   az  elkövető  rendszeres  figyelemmel   kísérése
        szükséges.

        A   pártfogó   felügyelet  alatt  álló  személy   köteles   a
        jogszabályban  és  bírósági határozatban  előírt  magatartási
        szabályokat  megtartani, a pártfogóval rendszeres kapcsolatot
        tartani és részére az ellenőrzéshez szükséges felvilágosítást
        megadni.   A   magatartási  szabályok  kötelezettségeket   és
        tilalmakat  írnak  elő  annak érdekében,  hogy  a  pártfogolt
        képessége  szerint  dolgozzék, és  törvénytisztelő  életmódot
        folytasson.   Ilyen   különösen   a   munkával,   a   kereset
        felhasználásával,  az  időszakos jelentkezéssel,  az  esetleg
        szükséges       gyógykezeléssel,       megelőző-felvilágosító
        egészségügyi  szolgáltatáson  való  részvétellel  kapcsolatos
        kötelezettség,  illetőleg  a  lakó-  és  munkahely   önkényes
        megváltoztatásának, meghatározott helyek  látogatásának  vagy
        egyes    személyekkel   való   érintkezésének   a    tilalma.
        Összefoglalóan megállapítható, hogy a pártfogó felügyelet  az
        elítéltek    ellenőrzését,   irányítását,   a    társadalomba
        beilleszkedésük  segítését  és  támogatását  szolgáló   olyan
        intézkedés,   melyet   önállóan   nem,   hanem    csak    más
        jogintézményekhez  kapcsolódva lehet  a  bíróság  mérlegelése
        alapján,   vagy  kell  a  törvény  kötelező  rendelkezéseiből
        következően elrendelni.

        A pártfogó felügyeletnek a fiatalkorúakra vonatkozó speciális
        szabályait  a  Btk.  119.  §-a  tartalmazza.  E   szerint   a
        felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt, a próbára bocsátott,
        a   feltételes   szabadságra  bocsátott,  a  javítóintézetből
        ideiglenesen elbocsátott és az a fiatalkorú, akivel szemben a
        vádemelést elhalasztották, pártfogó felügyelet alatt  áll.  A
        pártfogó    felügyelet   célja   a   fiatalkorú    társadalmi
        beilleszkedésének  elősegítése valamint az  általános,  és  a
        bíróság,  illetve  az ügyész által előírt  külön  magatartási
        szabályok  betartásának  az ellenőrzése.  Ennek  keretében  a
        pártfogolt   köteles  a  pártfogóval  rendszeres  kapcsolatot
        tartani,  a  pártfogónál a megjelölt időpontban  jelentkezni,
        részére  a  szükséges  felvilágosítást  –  különösen   lakó-,
        illetve   tartózkodási   helyének,   munkahelyének,   illetve
        tanulmányai   helyének,   valamint   családi   körülményeinek
        megváltozásával kapcsolatos tényeket bejelentve – megadni.
        A  büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló  1979.
        évi 11. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Bvtvr.) 94.  §
        (2)  bekezdésében  előírtak  alapján  a  pártfogó  felügyelet
        végrehajtásában  a  rendőrség közreműködik  és  közbiztonsági
        szempontból ellenőrzi a pártfogolt magatartását. A  rendőrség
        közreműködése  során  –  többek  között  –  ellenőrzi   egyes
        magatartási szabályok megtartását, tájékoztatja a bíróságot a
        pártfogolt   ellenőrzése  során  szerzett   tapasztalatairól,
        segíti a hivatásos pártfogó munkáját.

        A   pártfogolt   helyzetéről   megállapítható,   hogy   olyan
        büntetőjogi  intézkedés  hatálya alatt  áll,  amely  személyi
        szabadságtól való megfosztást nem foglal magába, de  alapjogi
        korlátozást   eredményez.  A  korlátozás  legfőképpen   abban
        ragadható meg, hogy – a bíróság által meghatározott körben és
        egyéniesített módon – bizonyos magatartási kötelezettségeknek
        eleget  kell  tennie.  A rendőrség közreműködése  a  pártfogó
        felügyelet  végrehajtásában éppen ezen magatartási  szabályok
        megtartásának  ellenőrzésében valósul  meg.  A  megállapított
        szabályok súlyos megsértése a feltételes szabadság, illetőleg
        az  ideiglenes elbocsátás megszüntetéséhez vezethet, amelyről
        a büntetés-végrehajtási bíró határoz.

        A   Bvtvr.   9.   §-a  rendelkezik  a  feltételes   szabadság
        megszüntetéséről, amely – többek között –  kimondja,  hogy  a
        pártfogolt  szabályszegése esetén a  rendőrség  a  feltételes
        szabadság  megszüntetése érdekében  az  ügyészhez  fordul.  A
        hivatkozott    rendelkezés   (2)    bekezdése    szerint    a
        szabadságvesztés  ideiglenes foganatba  vételének  van  helye
        akkor,  ha  a  pártfogolt  a hatóság  elől  elrejtőzött  vagy
        elrejtőzésétől alapos okkal tartani kell.

        A   Btk.  118.  §-a  értelmében  a  javítóintézetből  történt
        ideiglenes   elbocsátás  –  a  Bvtvr.   9.   §   értelemszerű
        alkalmazásával – megszüntethető, ha a fiatalkorú  a  pártfogó
        felügyelet   szabályait   megszegi.   Ennek   megfelelően   a
        javítóintézeti  nevelés folytatásának elrendelésére  kerülhet
        sor, ha a javítóintézetből ideiglenesen elbocsátott a hatóság
        elől  elrejtőzött  vagy elrejtőzésétől alapos  okkal  tartani
        kell.
        Ha  a  pártfogó  felügyelet alatt álló  magatartásából  és  a
        körülményekből   arra   kell  következtetni,   hogy   a   már
        ténylegesen   alkalmazott  büntetőjogi   intézkedés   sikerét
        kívánja   meghiusítani,   akkor   a   közbiztonsági    őrizet
        elrendelésére indokoltan kerül sor.

        A  fentiekben foglaltak alapján megállapítható, hogy az  Rtv.
        vizsgált szabályozása, mint rendőri intézkedés, egy büntetés-
        végrehajtási  kényszercselekmény elrendelését, illetve  annak
        érvényesíthetőségét   segíti  elő.   Az   állam   büntetőjogi
        igényének   érvényesítése  magában   foglalja   a   büntetés-
        végrehajtás   biztosítását,   amelynek   egyik   eszköze    a
        kényszercselekmények  foganatosítása.  A  személyi  szabadság
        korlátozása ezen alkotmányos cél érdekében történik.

        A  szabadságkorlátozás további garanciáját jelenti, hogy  míg
        az  előállítást a rendőr a helyszínen foganatosítja, addig  a
        közbiztonsági őrizet elrendeléséről a rendőrség, mint hatóság
        dönt,  amely  döntéssel  szemben a  törvény  a  jogorvoslatot
        biztosítja.

        Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság az Rtv. 38. §  (2)
        bekezdésében  a „vagy elrejtőzésétől alaposan  tartani  kell”
        szövegrészének az Alkotmány 55. § (1) bekezdésébe, valamint a
        8.  § (2) bekezdésébe ütközését nem állapította meg, ezért az
        indítványt e részében is elutasította.

        4.  Az  Rtv.-nek az indítványok benyújtásakor hatályos 33.  §
        (4) bekezdése szerint az előállítottat csak akkor kellett  az
        előállítás okáról tájékoztatni, ha ezt ő kifejezetten  kérte.
        Az   indítványozók  ennek  a  feltételnek  a   megkövetelését
        tartották alkotmányellenesnek.

        A  szervezett  bűnözés,  valamint az azzal  összefüggő  egyes
        jelenségek   elleni  fellépés  szabályairól   és   az   ehhez
        kapcsolódó  törvénymódosításokról  szóló  1999.   évi   LXXV.
        törvény  69. §-a 1999. szeptember 1-jei hatállyal módosította
        az  Rtv. 33. § (4) bekezdését. A módosított és a jelenleg  is
        hatályos  szöveg  már nem tartalmazza az indítványozók  által
        sérelmezett   „kérelmére”  kitételt,  tehát  a   tájékoztatás
        hivatalból kötelező.

        Miután  a  módosítás  következtében az indítvány  okafogyottá
        vált,  az  Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és  annak
        közzétételéről  szóló,  módosított  és  egységes  szerkezetbe
        foglalt  3/2001. (XII. 3.) Tü. sz. határozat 31. § a)  pontja
        (ABK   2003.   szeptember-október  564.  569.)   alapján   az
        Alkotmánybíróság az eljárást megszüntette.

        Az Alkotmánybíróság határozatának a Magyar Közlönyben történő
        közzétételét  az Alkotmánybíróságról szóló 1989.  évi  XXXII.
        törvény 41. §-a alapján rendelte el.
                                Dr. Holló András
                           az Alkotmánybíróság elnöke
                                       
                Dr. Bagi István                 Dr. Bihari Mihály
                alkotmánybíró                       alkotmánybíró
                                       
                Dr. Czúcz Ottó                    Dr. Erdei Árpád
                alkotmánybíró                előadó alkotmánybíró
                                       
               Dr. Harmathy Attila                Dr. Kiss László
               alkotmánybíró                        alkotmánybíró
                                       
               Dr. Kukorelli István             Dr. Strausz János
               alkotmánybíró                 előadó alkotmánybíró
                                       
                       Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
                                  alkotmánybíró
          Dr. Czúcz Ottó alkotmánybíró különvéleménye

          1.   Elfogadom  a  többségi  döntéssel  meghozott   határozat
          rendelkező  részének 3. és 4. pontját, valamint a  rendelkező
          rész  1.  pontjából  a Rendőrségről szóló  1994.  évi  XXXIV.
          törvény  (a továbbiakban: Rtv.) 33. § (2) bekezdés g) pontja,
          illetve  a Rendőrség Szolgálati Szabályzatáról szóló  3/1995.
          (III. 1.) BM rendelet (a továbbiakban: Szolgálati Szabályzat)
          41.    §-a    alkotmányellenességének    megállapítását    és
          megsemmisítését.
          Ugyanakkor nem értek egyet azzal, hogy az Alkotmánybíróság  a
          határozat      rendelkező     részének      1.      pontjában
          alkotmányellenesnek   minősítette   az   Rtv.   38.   §   (1)
          bekezdésének „vagy az őrizetbe vett személy érdeke  (ittasság
          vagy   más  okból  ön-  vagy  közveszélyes  állapotban  van)”
          szövegrészét,   továbbá  a  rendelkező  rész   2.   pontjával
          alkotmányellenesnek ítélte a Szolgálati Szabályzat 22. §  (3)
          bekezdésének „indokolt esetben közbiztonsági őrizetbe vehető”
          szövegrészét    és    azokat    a    kihirdetésük    napjával
          megsemmisítette.

          2.  A  többségi döntés az Rtv. 38. § (1) bekezdésének  [és  a
          Szolgálati  Szabályzat 22. § (3) bekezdésének hozzá  szorosan
          kapcsolódó  rendelkezése] alkotmányossági vizsgálata  alapján
          megállapította,   hogy   a   közbiztonsági   őrizetbe   vétel
          korlátozza  az  intézkedés alá vontak  Alkotmány  55.  §  (1)
          bekezdésében  rögzített szabadságra és  személyi  biztonságra
          való  alkotmányos alapjogát. Megállapította, hogy  „az  ittas
          vagy   más  okból  ön-  vagy  közveszélyes  állapotban   lévő
          előállított  személyek védelmét, szükség esetén ellátását  az
          Rtv.  18.  §  (2)  bekezdésében, valamint az  [egészségügyről
          szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.)]…  199.
          §-ában  foglalt  rendelkezések  megfelelően  biztosítják,  és
          mindez szükségtelenné teszi a biztonsági őrizet ilyen esetben
          történő elrendelését”.

          3.  Az  Rtv. 38. §-ának (1) bekezdése alapján a rendőrség  24
          óra  időtartamra  jogosult az előállított  személyt  őrizetbe
          venni, ha az őrizetbe vételt a személyazonosság megállapítása
          vagy az őrizetbe vett személy érdeke (ittasság vagy más okból
          ön- vagy közveszélyes állapotban van) szükségessé teszi.
          A   törvényi  rendelkezésből  –  megítélésem  szerint  –  jól
          kiolvasható, hogy az Rtv. 38. § (1) bekezdése a közbiztonsági
          őrizetbe vétel feltételeként nem egyszerűen az őrizetbe  vett
          személy  érdekét  jelöli meg, hanem  ennek  célját  (mint  az
          idézett  zárójeles kiegészítésből kitűnik) tovább  pontosítva
          rögzíti: ez az intézkedés csak akkor foganatosítható,  ha  az
          érintett  személy  ön-  vagy  közveszélyes  állapotban   van.
          Mindebből    jól   láthatóvá   válik,   hogy    ezekkel    az
          intézkedésekkel  a  jogalkotó  az  érintett   személy   (vagy
          környezete) életének védelmét kívánja szolgálni.
          Ezen  esetben tehát nem önmagában az érintett személy érdeke,
          hanem  az  emberi élet védelme, mint alapjog  áll  szemben  a
          személyi   szabadság  korlátozásával.  Mindezek   alapján   a
          támadott   rendelkezések  alkotmányossága  megítélésénél   az
          Alkotmánybíróságnak a mérlegelésbe be kellett volna vonnia az
          Alkotmány  54. § (1) bekezdésében meghatározott élethez  való
          alapvető jogot is.
          Az  Alkotmánybíróság már a 23/1990. (X. 31.) AB határozatában
          kifejtette,  hogy  „[a]z emberi élet és  az  emberi  méltóság
          elválaszthatatlan  egységet alkot  és  minden  mást  megelőző
          legnagyobb érték. Az emberi élethez és méltósághoz  való  jog
          ugyancsak    egységet    alkotó   olyan    oszthatatlan    és
          korlátozhatatlan  alapjog,  amely  számos  egyéb   alapjognak
          forrása és feltétele” (ABH 1990, 88, 93.).
          Az  Alkotmánybíróság  az  élethez  való  joggal  kapcsolatban
          rámutatott  arra  is, hogy „[a]z élethez  való  jog  objektív
          oldalából  ugyanakkor az államnak nem csupán az a kötelessége
          következik,  hogy az egyes emberek élethez való alanyi  jogát
          ne  sértse  meg,  és hogy annak védelméről  jogalkotással  és
          szervezési intézkedésekkel gondoskodjék, hanem ennél több. Ez
          a   kötelesség   nem  merül  ki  az  egyes   emberek   egyedi
          életvédelmében,   hanem  általában  az   emberi   életet   és
          létfeltételeit  is védi” [64/1991. (XII. 17.)  AB  határozat,
          ABH 1991, 297, 303.].

          4.  Az  Alkotmánybíróság  gyakorlata  következetes  abban   a
          kérdésben,  hogy  az  alkotmányos  alapjogok  más   alapjogok
          érvényesítése  érdekében [az Alkotmány 8. § (2)  bekezdésében
          foglaltak szerint – lényeges tartalmukat kivéve – törvényben]
          korlátozhatók. A korlátozás vizsgálatánál az Alkotmánybíróság
          a  szükségesség és arányosság tesztjét alkalmazza, vagyis  az
          alapjog  korlátozását  akkor  tartja  alkotmányosnak,  ha  az
          elérni  kívánt  cél fontossága és az ennek érdekében  okozott
          alapjogsérelem   súlya   összhangban   van   egymással.    Az
          Alkotmánybíróság  megköveteli azt is, hogy  a  törvényhozó  a
          korlátozás  során az adott cél elérésére alkalmas  legenyhébb
          eszközt  válassza [20/1990. (X. 4.) AB határozat,  ABH  1990,
          69, 71.].

          5.   Megítélésem  szerint  nem  lehet  a  személyi  szabadság
          korlátozásának  szükségességét (s ily módon alkotmányosságát)
          vitatni  olyan esetekben, amikor az intézkedés  megtétele  az
          érintett  személy  „közveszélyes” állapotának,  vagyis  mások
          életét  közvetlenül  fenyegető  veszélyek  elhárítása   miatt
          halaszthatatlan.  A közbiztonság – benne az  emberi  élet  és
          méltóság – védelme az Alkotmány 40/A. § (2) bekezdése szerint
          a  „rendőrség alapvető feladata”. Alkotmányos szempontból nem
          vitatható  tehát az a törvényhozói döntés, amely az  államnak
          az   élet  védelmére  irányuló  kötelezettsége  keretében   a
          rendőrségnek  feladatokat  szab  és  azok  teljesítéséhez   a
          szükséges  eszközöket is rendelkezésre bocsátja. Az,  hogy  a
          rendőrségre   az  élet  védelmével  kapcsolatban   kiemelkedő
          fontosságú  felelősség hárul, világosan kitűnik  a  rendőrség
          feladatairól  szóló rendelkezésekből is. Az  Rtv.  2.  §  (1)
          bekezdése  kifejezetten  a rendőrség feladatává  teszi,  hogy
          védelmet   nyújtson  az  életet,  testi  épséget  közvetlenül
          fenyegető vagy sértő cselekményekkel szemben.
          Még ha el is fogadjuk, hogy az ön- és közveszélyes állapotban
          lévőket  meg  kell  próbálni minél előbb a megfelelő  orvosi,
          egészségügyi  ellátásban részesíttetni, illetve  a  megfelelő
          intézetbe  szállítani,  számolni kell azzal  a  lehetőséggel,
          hogy erre nem mindig nyílik azonnali lehetőség. Előfordulhat,
          hogy  kivételes  helyzetekben: valamilyen  természeti  csapás
          következtében,   a  közlekedési  lehetőségek   hiánya,   vagy
          megfelelő szakember elérhetetlensége, esetleg más okok  miatt
          ez  pillanatnyilag nem oldható meg. Kialakulhatnak olyan,  az
          életet   közvetlenül   fenyegető  vészhelyzetek,   amikor   a
          rendőrségnek   kell  gondoskodni  az  életvédelmi   feladatok
          megoldásáról. A többségi határozat megsemmisítő  rendelkezése
          nyomán ez a lehetőség szűnik meg.

          6.  Álláspontom szerint ugyanezek a megfontolások az ittasság
          és  más  okból önveszélyes állapotban lévő személyek esetében
          is  indokolták  volna,  hogy az érintett  rendelkezéseket  az
          Alkotmánybíróság  ne  minősítse  alkotmányellenesnek,  és  ne
          semmisítse  meg.  Amikor  az  érintett  személy  élete  forog
          veszélyben  s  e veszély elhárítására nincs más lehetőség,  a
          rendőrségnek alkotmányos keretek között meghatározott  összes
          eszközével közre kell működni e veszélyek elhárításában.

          7.  A  közbiztonsági  őrizet – mint a szabadságelvonás  egyik
          fajtája – arányossága megítélésénél különös jelentőséggel bír
          az  a  körülmény  is,  hogy  e  rendelkezések  –  tartalmukat
          tekintve   –   diszpozitív   szabályok,   amelyek   az   eset
          körülményeinek,   többek  között  az  egészségügyi   (orvosi)
          ellátás  igénybevétele,  az ittas  személy  lakására  történő
          szállítása lehetőségeinek mérlegelésén alapulnak. Tény,  hogy
          az Eütv. 199. § (1) bekezdése hasonló szabályozást tartalmaz,
          miszerint pszichiátriai intézetbe szállítható az a beteg, aki
          pszichés  állapota, illetve szenvedélybetegsége következtében
          közvetlen  veszélyeztető  magatartást  tanúsít  és  ez   csak
          azonnali   pszichiátriai  intézeti  gyógykezelésbe   vétellel
          hárítható el.
          Az  ittas, valamint az ön- és közveszélyes állapot azonban  –
          megítélésem  szerint  –  nem azonos  a  pszichés  állapotból,
          illetve  szenvedélybetegségből eredő közvetlen  veszélyeztető
          magatartással,  továbbá az ittas állapot sem  minden  esetben
          teszi  szükségessé a kijózanító állomásra történő szállítást.
          Az  arra rászoruló személy tekintetében tehát a közbiztonsági
          őrizet  a  rendőrség  olyan védő-óvó intézkedése,  amelyet  a
          jogszabályokban  meghatározott  feltételek  szerint  nem   az
          érintett  személy ellen, hanem (az előbb kifejtettek szerint:
          az   élete   védelme)  érdekében  alkalmaznak.  Nem  hagyható
          figyelmen  kívül  ezért  az sem, hogy az  érintett  többnyire
          akaratának  szabad nyilvánítására képtelen  állapotban  lévő,
          vagy segítségre szoruló személy.

          8.   A  szükséges  korlátozás  arányossága  alkotmánybírósági
          megítélésénél egyik döntő szempont annak időtartama. Ebben az
          ügyben  a  legfeljebb  24 óráig tartó  közbiztonsági  őrizet,
          mivel  annak  közvetlen célja az érintett  személy  és  mások
          testi   épségének   és  életének  védelme,   nem   tekinthető
          aránytalannak sem.

          Mindezekre   tekintettel   az   az   álláspontom,   hogy   az
          Alkotmánybíróságnak nem kellett volna a fenti rendelkezéseket
          alkotmányellenesnek minősíteni és megsemmisíteni.

          Budapest, 2003. december 16.
                                                         Dr. Czúcz Ottó
                                                          alkotmánybíró
          A különvéleményhez csatlakozom:
                                                      Dr. Bihari Mihály
                                                          alkotmánybíró
          A különvéleményhez csatlakozom:
                                                    Dr. Harmathy Attila
                                                          alkotmánybíró
          A különvéleményhez csatlakozom:
                                     Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva
                                                          alkotmánybíró

          Kukorelli István alkotmánybíró különvéleménye

          A   határozat   rendelkező  részével  és   indokolásával   is
          egyetértek,  azonban a Rendőrségről szóló  1994.  évi  XXXIV.
          törvény  (a  továbbiakban:  rendőrségi  törvény)  38.  §  (1)
          bekezdését  nem  csupán annyiban tartom  alkotmányellenesnek,
          hogy  az  a  személyes  szabadságot szükségtelenül  korlátozó
          módon  teszi  lehetővé  az előállított ittas,  illetőleg  más
          okból   ön-   vagy  közveszélyes  állapotban   lévő   személy
          közbiztonsági  őrizetének  elrendelését.  Véleményem  szerint
          alkotmányellenes  az is, hogy a rendőrség a  személyazonosság
          megállapítása    érdekében    huszonnégy    órán    keresztül
          korlátozhatja a személyi szabadság alapjogát.

          Az  előállítás  alkalmazása a személyazonosság  megállapítása
          érdekében  a  rendőrség  hatósági tevékenységének  eredményes
          ellátásához    szükséges   lehet.   A   személyi    szabadság
          korlátozásának szükségességét én sem vitatom. Ahogyan azonban
          arra  az  Alkotmánybíróság jelen határozatában is felhívta  a
          figyelmet, az alapjog-korlátozás arányosságának vizsgálatakor
          „meghatározó  jelentőségű  a  szabadságelvonás  időtartamának
          mértéke,  annak indokoltsága, a szabadságelvonással  érintett
          személy  megfelelő  körülményeinek  és  az  őt  illető  jogok
          gyakorlásának     biztosítása,    valamint     a     jogtalan
          szabadságelvonás esetére nyújtott jogorvoslati jog  és  egyéb
          jogkövetkezmények meghatározása és azok megfelelősége”.

          1. A szabadságelvonás időtartamának mértéke

          A rendőrségi törvény 33. § (2) bekezdésének a) pontja alapján
          a rendőr a közbiztonság érdekében a hatóság vagy az illetékes
          szerv  elé  állíthatja azt, aki a rendőr  felszólítására  nem
          tudja  magát  hitelt érdemlően igazolni,  vagy  az  igazolást
          megtagadja.   A   rendőrség   a   személyi   szabadságot   az
          előállítással  csak  a szükséges ideig, de  legfeljebb  nyolc
          órán  át  korlátozhatja. Ha az előállítás célja nem  valósult
          meg,  indokolt  esetben ezt az időtartamot  a  rendőri  szerv
          vezetője egy alkalommal, négy órával meghosszabbíthatja. [33.
          §   (3)   bekezdés]  Az  előállításból  –  ezt   követően   –
          közbiztonsági   őrizet  lehet,  ha  az  őrizetbe   vételt   a
          személyazonosság  megállapítása  szükségessé  teszi,   s   ez
          további tizenkét órás fogvatartást is jelenthet. [38.  §  (1)
          bekezdés]

          A Rendőrség Szolgálati Szabályzatáról szóló 3/1995. (III. 1.)
          BM  rendelet 37. § (1) bekezdése előírja, hogy az  előállítás
          végrehajtását  mellőzni  kell,  ha  az  intézkedés  alá  vont
          személy az előállítás közben megfelelően igazolja magát, vagy
          személyazonosságát    a    rendőr   megállapította,    ellene
          bűncselekmény   gyanúja   nem  merült   fel,   vele   szemben
          kényszerítő  eszköz alkalmazására nem került sor.  Mellőzhető
          az  előállítás,  ha az igazoltatott személy személyazonossága
          más, egyszerűbb módon tisztázható. Ezek a rendeleti szabályok
          azonban  nem teszik a rendőrségi törvény 38. § (1) bekezdését
          alkotmányossá.
          Álláspontom  szerint, a rendőrségi törvény a személyazonosság
          megállapítására  az elérni kívánt célhoz képest  aránytalanul
          hosszú   időt,   huszonnégy  órát  biztosít.  Amennyiben   az
          előállítás  maximális  időtartama  (tizenkét  óra)  alatt   a
          rendőrség  nem  állapítja meg az érintett személyazonosságát,
          akkor  abból  az előállítottra további, a szabadságelvonással
          járó  hátrányok nem származhatnak. A 38. § (1) bekezdésben  a
          közbiztonsági   őrizetbe   vétel  elrendelésére   biztosított
          lehetőség  egyfajta kényelmi szabály, amely  nem  ösztönzi  a
          hatóságot   az   előállított  személyazonosságának   mielőbbi
          megállapítására.  Más  megítélés  alá  esett  volna,   ha   a
          rendőrségi törvény támadott rendelkezése kizárólag rendkívüli
          esetekben,  így  például  a  személyazonosság  megállapítását
          akadályozó,  illetve  az  abban való közreműködést  megtagadó
          személy   esetében  tette  volna  lehetővé  a   közbiztonsági
          őrizetbe vételt.

          2. A szabadságelvonás indokoltsága
          Az  Alkotmánybíróság a 13/2003. (IV. 9.) AB  határozatában  a
          közterület-felügyelő feltartóztatási jogának alkotmányosságát
          vizsgálta.   Feljelentés  megtétele   vagy   egyéb   jogszerű
          intézkedés  céljából a közterület-felügyelő az  érintettet  a
          személyazonosság  megállapítása céljából  igazoltathatja.  [a
          közterület-felügyeletről szóló 1999. évi LXIII. törvény 15. §
          (1)  és  (2)  bekezdés]  Az Alkotmánybíróság  nem  találta  a
          személyi  szabadságot szükségtelenül és aránytalanul sértőnek
          e  rendelkezéseket, mert „az igazoltatás alá vont személyek –
          a  közterület-felügyelet feladatköréhez  tartozó  –  jogsértő
          magatartást   tanúsítottak   (szabálysértést   követtek   el,
          hatósági  határozatban  foglalt  kötelezettséget  megszegtek)
          vagy  ilyen  tevékenységgel  összefüggésbe  hozhatók  (tanú).
          Vagyis a személyi kör jogilag behatárolható, valamilyen  jogi
          eljáráshoz kapcsolható”. (ABK 2003. április, 201, 205.)
          A  rendőrségi  törvény 29., 33. és 38. §-ai alapján  (ahogyan
          azt  a törvényjavaslat miniszteri indokolása is megállapítja)
          az igazoltatás célja a személyazonosság megállapítása, vagyis
          a  rendőrség  – tetszése szerint – bárkit feltartóztathat  és
          igazoltathat. Az igazoltatás alá vont személyek köre tehát  –
          szemben   a   közterület-felügyelő   által   feltartóztatható
          személyek  körével  –  jogilag nem behatárolható,  a  rendőri
          intézkedés  alanya  bárki  lehet. A  rendőrségi  törvény  nem
          kívánja   meg,   hogy  az  igazoltatás,  a   személyazonosság
          megállapítása   valamilyen  jogsértő   magatartáshoz   legyen
          kapcsolható.
          Az  igazoltatás eredménytelensége pedig önmagában is  rendőri
          intézkedést   vonhat   maga  után.   A   rendőr   ugyanis   a
          személyazonosság  megállapítása  céljából  az  igazoltatottat
          feltartóztathatja,   előállíthatja,   ezt   követően    pedig
          közbiztonsági őrizetbe veheti.
          Véleményem   szerint  az  Alkotmánybíróságnak  a   rendőrségi
          törvény   38.   §  (1)  bekezdésére  vonatkozó  normakontroll
          eljárásban   a  szabadságelvonás  (a  közbiztonsági   őrizet)
          indokoltságát is vizsgálnia kellett volna, vagyis azt, hogy a
          támadott  jogszabályi rendelkezés – a rendőrségi törvény  29.
          és a 33. §-aira tekintettel – nem korlátozza-e aránytalanul a
          személyi szabadságot.
          Összefoglalva, álláspontom szerint az Alkotmánybíróságnak meg
          kellett  volna állapítania, hogy a rendőrségi törvény  38.  §
          (1) bekezdése teljes egészében alkotmánysértő.

          Budapest, 2003. december 16.
                                                   Dr. Kukorelli István
                                                          alkotmánybíró
            .
            English:
            English:
            .
            Petition filed:
            .
            Subject of the case:
            .
            Article 33.2.a, b, c, g of the Act XXXIV of 1994 on the Police according to what in the interest of public security the police may bring before the competent authority any person who is unable to prove his or her identity; who may be suspected of a criminal offence
            Number of the Decision:
            .
            65/2003. (XII. 18.)
            Date of the decision:
            .
            12/16/2003
            .
            CODICES summary:
            http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2003-3-008?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
            .