English
	Hungarian

Ügyszám: .	905/B/2003
Előadó alkotmánybíró: Strausz János Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 65/2003. (XII. 18.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 2003/707 .

A döntés kelte: Budapest, 12/16/2003 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                 A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az    Alkotmánybíróság   jogszabály   alkotmányellenességének utólagos  vizsgálatára irányuló indítványok tárgyában  –  dr. Bihari  Mihály,  dr.  Czúcz Ottó, dr.  Harmathy  Attila,  dr. Kukorelli  István  és  dr.  Tersztyánszkyné  dr.  Vasadi  Éva alkotmánybírók különvéleményével – meghozta az alábbi                                                       határozatot: 1.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja,  hogy  a  Rendőrségről szóló  1994. évi XXXIV. törvény 33. § (2) bekezdés g) pontja, továbbá 38. § (1) bekezdésének „vagy az őrizetbe vett személy érdeke   (ittasság  vagy  más  okból  ön-  vagy  közveszélyes állapotban van)” szövegrésze alkotmányellenes, ezért azokat a határozat kihirdetésének napjával megsemmisíti. A 38. § (1) bekezdése a következő szöveggel marad hatályban: „38.  §  (1)  A  Rendőrség  az előállított  személyt  24  óra időtartamra  jogosult  közbiztonsági őrizetbe  venni,  ha  az őrizetbe  vételt a személyazonosság megállapítása szükségessé teszi. Az őrizet időtartamába az előállítás ideje beszámít.” 2.   Az   Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  a  Rendőrség Szolgálati Szabályzatáról szóló 3/1995. (III. 1.) BM rendelet 22. § (3) bekezdés „ ,indokolt esetben közbiztonsági őrizetbe vehető” szövegrésze, valamint 41. §-a alkotmányellenes, ezért azokat a határozat kihirdetésének napjával megsemmisíti. A 22. § (3) bekezdése a következő szöveggel marad hatályban: „22.  §  (3) Ittas személy kijózanító állomásra szállításáról külön jogszabály rendelkezik. Ittas személy akkor szállítható a lakására, ha nincs orvosi ellátást igénylő sérülése, lakása a  rendőri  szerv illetékességi területén van, és felügyelete nagykorú   hozzátartozó   által   megoldható.   A   szállítás költségeit  meg  kell  téríttetni,  ha  az  önhibából   eredő ittasság  miatt  vált szükségessé. Egyéb  okból  önkívületben lévő  személy  egészségügyi intézetbe  történő  szállításáról lehetőleg    orvos   (mentő)   helyszínre   hívásával    kell gondoskodni.” 3.  Az Alkotmánybíróság a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény  19. § (1) bekezdésének második mondata,  33.  §  (2) bekezdésének  b)  pontja, valamint 38. § (1)  bekezdésének  a megsemmisítéssel nem érintett további szövegrésze, és a 38. § (2)  bekezdés „vagy elrejtőzésétől alapos okkal tartani kell” szövegrésze   alkotmányellenességének   megállapítására    és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja. 4.  Az Alkotmánybíróság a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény   33.   §   (4)   bekezdés  „kérelmére”   szövegrésze alkotmányellenességének megállapítására  és  megsemmisítésére irányuló eljárást megszünteti. Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.                           Indokolás A   Rendőrségről   szóló   1994.  évi   XXXIV.   törvény   (a továbbiakban: Rtv.) egyes rendelkezéseivel kapcsolatban  több indítványt    terjesztettek   elő.   Az   indítványokat    az Alkotmánybíróság  egyesítette, majd a  személyi  szabadsághoz való   jog   [Alkotmány   55.  §  (1)   bekezdés],   valamint kapcsolódóan  az  Alkotmány  8. §  rendelkezéseinek  sérelmét állító  indítványokat  elkülönítette,  és  azokat  együttesen bírálta  el. Az Alkotmánybíróság beszerezte a belügyminiszter és az igazságügy-miniszter véleményét.                                                            I. 1.  Egyik  indítványozó az Rtv. 19. § (1)  bekezdése  második mondata     alkotmányellenességének     megállapítását     és megsemmisítését kérte az Alkotmány 55. § (1)  bekezdésébe  és ezzel összefüggésben a 8. § (1) bekezdésébe ütközése miatt. A támadott rendelkezés szerint a rendőri intézkedés során annak jogszerűsége   nem   vonható   kétségbe,   kivéve,    ha    a jogszerűtlenség    mérlegelés   nélkül   kétséget    kizáróan megállapítható. Az indítványozó álláspontja szerint a rendőri intézkedéssel  szembeni ellenállás természetes  reagálása  az érintett személynek, s ezt jogszerűen meg is teheti. 2.  Két indítványozó tartotta alkotmányellenesnek az Rtv. 33. §  (2) bekezdés b) és g) pontjait. A kifogásolt rendelkezések kimondják,  hogy a rendőr az illetékes szerv  elé  állíthatja azt, aki bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható, illetőleg, akit eltűntként köröznek. Az indítványozók megítélése szerint senkinek  a  szabadsága  nem  korlátozható  pusztán  azon  az alapon,  hogy „bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható”;  az egyszerű  gyanú  miatti előállítás semmivel nem  indokolható. Mindebből az következik – hangsúlyozzák a kérelmezők  –  hogy fogvatartásra  csak bűncselekmény alapos gyanúja  alapján  és csak bíróság elé állítás céljából kerülhet sor.   Az  „eltűntként körözött” személy előállítása tekintetében az indítványozók  arra  az  álláspontra  helyezkedtek,  hogy  az szükségtelen.  Ennek  indokolására  felhozták:   ha   egyszer megtalálták  az  érintettet, akkor a körözés  elérte  célját; amennyiben   egyéb   különös  ok  nem  áll   fenn,   úgy   őt nyilvánvalóan el kell engedni. Ha van olyan különös  ok,  ami intézkedést kívánna, akkor annak alapján kell eljárni. Az  indítványozói  érvelés azt is tartalmazza,  hogy  mindkét beavatkozási  lehetőség aránytalan, mert az alapvető  értéket jelentő  személyi szabadság korlátozása lényegesen  súlyosabb sérelmet jelent, mint az, ha valaki szabadon él gyanú  alatt, vagy éppen nem ismert a tartózkodási helye. Mindez ellentétes az  Alkotmány  8.  §-ában,  és  az  55.  §  (1)  bekezdésében foglaltakkal.                               3.  Két  indítványozó  az  Rtv.  33.  §  (4)  bekezdéséből  a „kérelmére” szövegrész alkotmányellenességének megállapítását kérte,  amiatt, hogy a rendőr csak akkor köteles  közölni  az előállítás  okát, ha az előállított személy erre felszólítja. Kifejezett  kérelem  hiányában  az  előállítás  okáról   való tájékoztatás elmaradása azzal a következménnyel járhat,  hogy meghiúsul  a kártérítésre jogosultság [Alkotmány  55.  §  (3) bekezdés], a jogorvoslati jog [Alkotmány 57. § (5) bekezdés], illetve  a  bírósághoz fordulás jogának (Alkotmány  70/K.  §) érvényesülése. Az egyik indítványozó szerint ez a rendelkezés az Alkotmány 54. § (1) bekezdését is sérti. 4. Egy indítványozó sérelmezte az Rtv. közbiztonsági őrizetre vonatkozó egyes rendelkezéseit [38. § (1) bekezdés, illetve a (2) bekezdésből a „vagy elrejtőzésétől alaposan tartani kell” szövegrész].  Az indítványozó előadta, hogy az Rtv.  alapján, ha  valaki  nem  tudja igazolni magát, a személyazonosságának megállapítására előállítható [33. § (2) bekezdés a) pont].  A rendőrség  az előállítással a szükséges ideig, de  legfeljebb nyolc  órán át korlátozhatja a személyi szabadságot, s ez  az időtartam indokolt esetben négy órával meghosszabbítható [33. §  (3)  bekezdés].  Az előállításból azonban  akadály  nélkül közbiztonsági őrizet lehet, s ez alapján az érintett  további tizenkét  órán  át  fogva tartható [38. §  (1)  bekezdés].  A rendőrség  tehát  pusztán  a  személyazonosság  megállapítása végett  huszonnégy órán keresztül korlátozhatja  a  személyes szabadságot. A szabadságában korlátozott személy ezt az  időt az  előállító  helységben  tölti  a  fogvatartottakra  és   a fogdaszolgálatra    vonatkozó    szabályok    szerint.     Az indítványozói álláspont szerint ez aránytalan korlátozása  az alapvető    jogoknak,   emellett   csökkenti   a   rendőrségi tevékenység hatékonyságát, felesleges „kényelemhez” szoktatja a   hatóságokat.  Bizonyos  esetekben  (ittasság,  ön-   vagy közveszélyes   állapot)   a   sokáig   elhúzódó    előállítás veszélyeztetheti  a  fogvatartott  személy   testi   épségét, egészségét is. Az   indítványozó  szerint  a  pártfogolt  személy   72   óra időtartamra  történő biztonsági őrizetbe vétele  ésszerűtlen, szükségtelen  szabadságkorlátozást  jelent,  ha  erre   annak alapján kerül sor, hogy elrejtőzésétől alaposan tartani kell, mert  ez  a  rendelkezés sérti a személyi  szabadsághoz  való jogot  [Alkotmány  55. § (1) bekezdés], és lehetővé  teszi  a kellő  alap nélkül alkalmazott hatósági kényszert.  Mindez  – áttételesen  –  sérti  az  Alkotmány  8.  §  (2)  bekezdésben foglaltakat   is.   Az   indítványozó  szerint   a   támadott rendelkezés  megsemmisítése  esetén  a  pártfogó   felügyelet szabályait  megszegő  személy az  Rtv.  alapján  továbbra  is megfosztható  szabadságától, de csak az  alkotmányos  mértékű 8+4 óra időtartamra [Rtv. 33. § (2) bekezdés e) pont].                              II. Az indítványokkal érintett jogszabályok: 1. Az Alkotmány rendelkezései: „8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és  elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek  tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége. (2)   A   Magyar  Köztársaságban  az  alapvető   jogokra   és kötelességekre  vonatkozó szabályokat törvény állapítja  meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.” „54.   §   (1)   A  Magyar  Köztársaságban  minden   embernek veleszületett  joga van az élethez és az emberi  méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.” „55.  §  (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a szabadságra  és  a  személyi biztonságra,  senkit  sem  lehet szabadságától   másként,  mint  a  törvényben   meghatározott okokból   és  a  törvényben  meghatározott  eljárás   alapján megfosztani. (…) (3)  Az,  aki  törvénytelen  letartóztatás  vagy  fogvatartás áldozata volt, kártérítésre jogosult.”    „57.   §   (5)   A  Magyar  Köztársaságban  a   törvényben meghatározottak  szerint  mindenki  jogorvoslattal  élhet  az olyan  bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés  ellen, amely  a jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot –  a  jogviták  ésszerű időn belüli elbírálásának  érdekében, azzal   arányosan  –  a  jelenlévő  országgyűlési  képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja.” „70/K.  §  Az  alapvető  jogok megsértése  miatt  keletkezett igények,  továbbá a kötelességek teljesítésével  kapcsolatban hozott   állami  döntések  elleni  kifogások  bíróság   előtt érvényesíthetők.” 2. Az Rtv. rendelkezései: „17.  § (1) A Rendőrség a feladatának ellátása során a  testi épséghez,   a   személyes  szabadsághoz,  a   magánlakás,   a magántitok  és a levéltitok sérthetetlenségéhez, a  személyes adatokhoz, valamint a tulajdonhoz fűződő jogokat a törvényben foglaltak szerint korlátozhatja. (2)   A   rendőri  intézkedés  során  a  kényszerítő   eszköz alkalmazása esetén lehetőleg kerülni kell a sérülés okozását, az  emberi  élet  kioltását. Az intézkedés folytán  megsérült személy  részére  –  amint ez lehetséges  –  segítséget  kell nyújtani, szükség esetén a rendőr gondoskodik arról,  hogy  a sérültet  orvos  elláthassa,  kórházi  elhelyezése  esetén  a hozzátartozó vagy más, a sérülttel kapcsolatban álló  személy erről értesüljön. 18.  §  (1)  A fogvatartott részére biztosítani  kell  azt  a lehetőséget,  hogy  egy  hozzátartozóját  vagy  más  személyt értesítsen, feltéve, hogy ez nem veszélyezteti az  intézkedés célját.  Ha a fogvatartott nincs abban a helyzetben,  hogy  e jogával  élhessen, az értesítési kötelezettség a  Rendőrséget terheli.  Ha  a  fogvatartott fiatalkorú vagy gondnokság  alá helyezett,    haladéktalanul   értesíteni   kell    törvényes képviselőjét vagy gondnokát. (2) A Rendőrség gondoskodik a fogvatartott elhelyezéséről,  a fogvatartás     miatt     bekövetkezhető    egészségkárosodás megelőzéséhez szükséges ellátásáról. A sérült, beteg vagy más okból  sürgős orvosi ellátásra szoruló fogvatartottat  orvosi ellátásban kell részesíteni. (3)  A  fogvatartott jogait csak annyiban  lehet  korlátozni, amennyiben   az  a  szökés  vagy  elrejtőzés,  a  bizonyítási eszközök     megváltoztatásának    vagy     megsemmisítésének megakadályozását,    újabb    bűncselekmény     elkövetésének megelőzését,   illetőleg  az  őrzés  biztonságát,   a   fogda rendjének megtartását szolgálja. 19.  §  (1)  A  jogszabályi előírások végrehajtását  szolgáló rendőri   intézkedésnek   –   ha  törvény   vagy   nemzetközi megállapodás másként nem rendelkezik – mindenki köteles magát alávetni, és a rendőr utasításának engedelmeskedni. A rendőri intézkedés  során  annak jogszerűsége nem  vonható  kétségbe, kivéve,  ha  a  jogszerűtlenség mérlegelés  nélkül,  kétséget kizáróan megállapítható.” „33.  §  (1) A rendőr a további intézkedés megtétele céljából elfogja és az illetékes hatóság elé állítja azt, a) akit szándékos bűncselekmény elkövetésén tetten értek; b)  aki ellen külön törvény vagy nemzetközi szerződés alapján elfogatóparancsot adtak ki, vagy akinek személykörözésben  az elfogását rendelték el; c)   akinek   őrizetbe   vételét,  előzetes   letartóztatását rendelték  el, vagy akinek ideiglenes kényszergyógykezelését, illetőleg elmeállapotának megfigyelését rendelték el; d)  aki  az  őrizetbe  vétel,  az előzetes  letartóztatás,  a szabadságvesztés   vagy   az   elzárás   végrehajtása   során megszökött, vagy a fogvatartás helyéről engedéllyel eltávozva oda   nem   tért   vissza,  illetőleg,  aki   az   ideiglenes kényszergyógykezelés,  az  elmeállapotának  megfigyelése,   a kényszergyógykezelés,    a    kényszergyógyítás    vagy     a javítóintézeti nevelés alól magát kivonta; e)   akinek   előállítását  külön  törvényben   meghatározott feltételek alapján elrendelik. (2)  A  rendőr  a  közbiztonság érdekében a hatóság  vagy  az illetékes szerv elé állíthatja azt, a)  aki  a  rendőr  felszólítására  nem  tudja  magát  hitelt érdemlően igazolni, vagy az igazolást megtagadja; b) aki bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható; (…) g) akit eltűntként köröznek. (…)” A 33. § (4) bekezdésének az indítvány benyújtása időpontjában hatályos szövege: „33.  §  (4) Az előállítottat kérelmére az előállítás  okáról tájékoztatni  kell,  és  az előállítás időtartamáról  részére igazolást kell kiállítani.” A  33. § (4) bekezdésének az indítvány elbírálásakor hatályos szövege: „33. § (4) Az előállítottat szóban vagy írásban az előállítás okáról  tájékoztatni  kell,  és az  előállítás  időtartamáról részére igazolást kell kiállítani.” „36/A.  (2)  E  törvény alkalmazásában,  valamint  a  körözés elrendelése   szempontjából  eltűntnek  kell   tekinteni   az ismeretlen helyen lévő személyt, ha a)   az   eltűnés   körülményei,  illetve  az  életviteléről, foglalkozásáról,  más  személyi körülményeiről  rendelkezésre álló  adatok  azt valószínűsítik, hogy eltűnése  –  kivéve  a terheltet   és   a   bűncselekmény   elkövetésével   alaposan gyanúsítható     ismeretlen    személyt    –    bűncselekmény elkövetésével van összefüggésben; b) cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes, illetve egészségi  állapota, kora vagy más ok miatt képtelen  magáról gondoskodni; c)  az  életvitelére, személyi körülményeire,  foglalkozására tekintettel az eltűnésére ésszerű magyarázat nem adható; d)   az   eltűnés   balesettel,  természeti   katasztrófával, öngyilkossággal van összefüggésben.” „37.  §  A  rendőr az önveszélyes állapot vagy a személyeket, illetőleg    az   anyagi   javakat   közvetlenül    fenyegető veszélyhelyzet megszüntetése érdekében a)  megteszi a veszélyhelyzet elhárításához, megszüntetéséhez haladéktalanul    szükséges,    a    feladatkörébe    tartozó intézkedéseket; b)  intézkedik az önmagát vagy mást veszélyeztető  állapotban lévő   személy   orvosi  vizsgálatára,  és  közreműködik   az egészségügyi intézetbe történő szállításában; c)    intézkedik    az   öngyilkosság   lehetőség    szerinti megakadályozására; d)  közterületen vagy nyilvános helyen – ha az  élet  vagy  a testi épség védelme megkívánja – intézkedik a magatehetetlen, önkívületben   lévő,  illetve  erősen   ittas   vagy   bódult személynek a lakására vagy kijózanító állomásra, egészségügyi intézetbe kíséréséről, illetőleg szállíttatásáról; e)  területet lezárhat, és megakadályozhatja, hogy oda  bárki belépjen  vagy onnan távozzék, illetőleg az ott tartózkodókat távozásra kötelezheti. „38.  §  (1)  A  Rendőrség  az előállított  személyt  24  óra időtartamra  jogosult  közbiztonsági őrizetbe  venni,  ha  az őrizetbe  vételt  a  személyazonosság megállapítása  vagy  az őrizetbe  vett  személy érdeke (ittasság vagy más  okból  ön- vagy  közveszélyes  állapotban  van)  szükségessé  teszi.  Az őrizet időtartamába az előállítás ideje beszámít. (2)  A  Rendőrség  azt  a  feltételes  szabadságra  bocsátott elítéltet,    illetve    a   javítóintézetből    ideiglenesen elbocsátottat, akit pártfogó felügyelet alá helyeztek,  ha  a pártfogolt  a  hatóság elől elrejtőzött  vagy  elrejtőzésétől alaposan tartani kell, 72 óra időtartamra őrizetbe veheti.” 3.  A Rendőrség Szolgálati Szabályzatáról szóló 3/1995. (III. 1.)  BM  rendelet  (a  továbbiakban:  Szolgálati  Szabályzat) rendelkezései: „22. § (1) ... (2) ... (3)  Ittas  személy kijózanító állomásra szállításáról  külön jogszabály  rendelkezik. Ittas személy  akkor  szállítható  a lakására, ha nincs orvosi ellátást igénylő sérülése, lakása a rendőri  szerv  illetékességi területén van,  és  felügyelete nagykorú   hozzátartozó   által   megoldható.   A   szállítás költségeit  meg  kell  téríttetni,  ha  az  önhibából   eredő ittasság  miatt  vált szükségessé. Egyéb  okból  önkívületben lévő  személy  egészségügyi intézetbe  történő  szállításáról lehetőleg    orvos   (mentő)   helyszínre   hívásával    kell gondoskodni, indokolt esetben közbiztonsági őrizetbe vehető.” „37.  §  (1)  Az igazolás megtagadása vagy a személyi  adatok hitelességének    hiánya    miatt    megkezdett    előállítás végrehajtását  mellőzni  kell,  ha  az  intézkedés  alá  vont személy az előállítás közben megfelelően igazolja magát, vagy személyazonosságát    a    rendőr   megállapította,    ellene bűncselekmény   gyanúja   nem  merült   fel,   vele   szemben kényszerítő eszköz alkalmazására nem került sor. (2) Az előállítás akkor is mellőzhető, ha az igazoltatott személy személyazonossága más, egyszerűbb módon tisztázható. A rendőr a megkezdett, de mellőzött előállításról is jelentést készít.” „41. § Az eltűntként körözött személyt elő kell állítani, amennyiben azt a körözést kibocsátó hatóság kifejezetten kéri. Egyéb esetben csak tájékoztatást kell adni az igazoltatásról a hely, idő, és amennyiben az megállapítható, a tartózkodási hely megjelölésével.”                                                           III. Az  Rtv. 33. § (2) bekezdés g) pontjára, valamint a 38. § (1) bekezdésére vonatkozó indítvány részben megalapozott, a többi indítvány megalapozatlan. 1.  A személyi szabadság alapjogát az Alkotmánybíróság eddigi működése  során túlnyomórészt a büntetőeljárási,  illetve  az ezzel   összefüggő  állami,  hatósági  kényszer   alkalmazása tekintetében értelmezte. A  66/1991.  (XII.  21.)  AB határozatban  megállapította:  a személyes szabadság alkotmányos alapjogát törvény – a büntető jogszabály  –  az  Alkotmány megengedő  rendelkezése  folytán korlátozhatja.    „A    személyes    szabadságnak    jogszerű (’törvényes’)  elvonása  is okozhat  alaptalan  sérelmet.  Az egyes  korlátozó  rendelkezések  csak  akkor  fogadhatók   el alkotmányszerűnek,   ha   az   általuk   elérni   kívánt   és alkotmányosan   elismert   célhoz   képest    a    korlátozás szükségszerű   és   arányos.   Az  arányosság   értékeléséhez hozzátartozik  az  is,  hogy  a  korlátozás  folytán  esetleg bekövetkező és eleve ki nem küszöbölhető sérelmek elfogadható mérvű  enyhítésére  garanciák legyenek.  Megfelelő  garanciák nélkül  a  szabadságelvonásra  lehetőséget  adó  jogszabályok alkotmányszerűsége válhat kétségessé.” (ABH 1991, 342, 347.) „A  büntető  jogszabályok – az Alkotmánnyal és  a  nemzetközi jogi   szabályokkal  összhangban  –  a  személyes   szabadság korlátozását  a  hatóság által tehető kényszerintézkedésekkel (pl.     letartóztatás    stb.),    büntetés    kiszabásával, kényszergyógykezelés   elrendelésével   megfelelő    eljárási szabályok   mellett,  lehetővé  teszik.  […]  [A]z  Alkotmány rendelkezéseinek alkalmazásában a személyes szabadságtól való megfosztás   abban   az  esetben  törvénytelen   (jogellenes, önkényes), ha nem a törvényben meghatározott okokból és nem a törvényben meghatározott eljárás alapján történt” (ABH  1991, 342, 347.). Az  Alkotmánybíróság  több  más határozatában  megerősítette, hogy   az  Alkotmány  csak  úgy  teszi  lehetővé  a  személyi szabadság elvonása okainak és az azzal kapcsolatos eljárásnak a   szabályozását,  hogy  ez  a  szabályozás  ne   korlátozza szükségtelenül  vagy  aránytalanul a  személyes  szabadsághoz való  jogot. E követelmény az Alkotmány 55. § (1) bekezdésnek és  az alapvető jogok lényeges tartalmának korlátozását tiltó 8.  §  (2)  bekezdésnek  egymásra vonatkoztatásán  alapul.  A felfogás  megfelel az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az  emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában,  1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Emberi  Jogok  Európai Egyezménye) 5. cikk  1.  a)  pontjával kapcsolatos    ítélkezési   gyakorlatnak    is,    ugyanakkor túlterjeszkedik  azon,  mivel  érvényesítendőnek   tartja   a jogerős  elítélést követő szabadságelvonásra is [részletesen: 5/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1999, 75, 85-86.]. Az  Alkotmánybíróság  a pszichiátriai betegekkel  kapcsolatos törvényi rendelkezések vizsgálata során fogalmazta meg,  hogy az   Alkotmányban  rögzített  jog  érvényesülése  vizsgálható valamennyi – a személyi szabadságot valóban érintő  –  állami intézkedés alkotmányossági megítélésekor. Az Alkotmány 55.  § (1)  bekezdése  ugyanis  általános  érvénnyel  deklarálja   e szabadságjogot,  annak a büntetőeljárásra  vonatkozó  további garanciáit  az 55. § (2)-(3) bekezdése tartalmazza  [36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000, 241, 271.]. Az   Alkotmánybíróság   ugyanezen   határozatában   kifejtett álláspontja  szerint  az elmebetegek személyes  szabadságának korlátozásával    kapcsolatos    jogszabályi    rendelkezések alkotmányossága – amikor az Alkotmány 55. § (1)  bekezdésének sérelme  a  kérdés  – a korlátozás okai, a  korlátozás  módja (annak   arányossága),   továbbá  a  közbeiktatott   eljárási garanciák  együttes figyelembe vételével ítélhető  meg.  (ABH 2000,  241,  270.)  Ezzel összefüggésben az  Alkotmánybíróság megállapította:  ha a törvényi szabályozás csupán  az  elvont alkotmányossági  mércét ismétli meg, ez önmagában  nem  felel meg  a  szabadságkorlátozást lehetővé tevő törvénnyel szemben támasztott  alkotmányossági kritériumoknak  (ABH  2000,  241, 273.). A   13/2001.  (V.  14.)  AB  határozat  rögzítette,  hogy   a fogvatartás   lényegéből  következően   kizárt   a   személyi szabadság,  a  szabad  mozgás és a tartózkodási  hely  szabad megválasztásának joga (ABH 2001, 177, 193.). 2.  Az  Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. cikke  szerint: „1.   Mindenkinek  joga  van  a  szabadságra  és  a  személyi biztonságra.  Szabadságától  senkit  sem  lehet  megfosztani, kivéve  az  alábbi  esetekben és a  törvényben  meghatározott eljárás útján: (...) c)  törvényes  letartóztatás  vagy  őrizetbe  vétel  abból  a célból, hogy e bűncselekmény elkövetése alapos gyanúja  miatt az  illetékes hatóság elé állítsák vagy amikor ésszerű  oknál fogva    szükséges,   hogy   megakadályozzák    bűncselekmény elkövetésében vagy annak elkövetése után a szökésben;” Amennyiben  az  elítélt  fogvatartása  jogszerűen,  megfelelő bíróság  által  hozott  és  jogerőre  emelkedett  határozaton alapul,  úgy  a  strasbourgi szervek –  függetlenül  a  hazai bíróság  esetleges tévedéseitől a jogkérdésekben –  az  ilyen fogva  tartást mindig törvényesnek minősítik. Az Emberi Jogok Európai  Bizottságának álláspontja szerint  az  Egyezmény  5. cikke  1.  pontjának  rendelkezései ugyanis  nem  a  bírósági határozatok  törvényességét, hanem a fogva  tartás  törvényes eljárás alapján megengedhető eseteit hivatottak szabályozni. 3.  Az  Alkotmány 40/A. § (2) bekezdése a rendőrség  alapvető feladataként  határozza meg a közbiztonság és  a  belső  rend védelmét.  A  feladat ellátása, vagyis  a  belső  rend  és  a közbiztonság   rendészeti  eszközökkel  történő   védelme   a jogsértő  magatartást tanúsítók jogainak korlátozásával  jár. Az  Alkotmány  55.  § (1) bekezdése teszi  lehetővé,  hogy  a törvényben    meghatározott   okokból   és    a    törvényben meghatározott eljárás alapján valakit személyes szabadságától megfosszanak.  Az  Alkotmány 8. § (2)  bekezdése  szerint  az alapvető  jogokra  és  kötelességekre  vonatkozó  szabályokat törvény  állapítja meg. A jogalkotásról szóló 1987.  évi  XI. törvény   5.  §-a  tételesen  is  előírja,  hogy  a  személyi szabadságjogokat    és   korlátozásukat    törvényben    kell szabályozni. Az Rtv. 17. § (1) bekezdése jogosítja fel a rendőrséget arra, hogy  a  személyes szabadsághoz fűződő jogokat  a  törvényben foglaltak szerint korlátozza. Az Rtv. 18. §-a bontja ki  azt, hogy  a  fogvatartás  során  milyen  feltételekkel  lehet   a személyes   szabadságot  korlátozni.  Ennek   megfelelően   a fogvatartott részére biztosítani kell azt a lehetőséget, hogy egy   hozzátartozóját  vagy  más  személyt   értesítsen.   Az értesítési   kötelezettség  a  rendőrséget  terheli,   ha   a fogvatartott  nincs  abban  a  helyzetben,  hogy  e   jogával élhessen.  A  rendőrségnek gondoskodnia kell  a  fogvatartott elhelyezéséről,  illetve  az egészségkárosodás  megelőzéséhez szükséges  ellátásáról. A fogvatartott jogait  csak  annyiban lehet  korlátozni, amennyiben az a szökés vagy elrejtőzés,  a bizonyítási       eszközök      megváltoztatásának       vagy megsemmisítésének   megakadályozását,   újabb   bűncselekmény elkövetésének megelőzését, illetőleg az őrzés biztonságát,  a fogda rendjének megtartását célozza. 4.  A személyi szabadság az egyén olyan autonómiáját jelenti, amely  feltételezi a teljes akarati és cselekvési szabadságot a  jog  keretei között. A személyi szabadság joga mindenkivel szemben   érvényesülő  jog,  amely  minden  embert  megillet, ugyanakkor nem részesül abszolút védelemben, mivel törvényben meghatározott esetekben korlátozható. A  személyi szabadság korlátozásának számos formája ismert  a magyar   jogrendszerben.   Ezek  jórészt   a   büntetőeljárás lefolytatásához  kötődnek; büntető anyagi  jogi  szankcióként (szabadságvesztés, kényszergyógykezelés) vagy büntetőeljárási kényszercselekményként     (őrizetbe     vétel,      előzetes letartóztatás,        ideiglenes        kényszergyógykezelés, lakhelyelhagyási  tilalom,  házi  őrizet)  jelennek  meg.   A büntetőeljáráson  kívül ugyanakkor más  eljárásokban  is  sor kerül  a  személyi  szabadság alapjogának korlátozására,  így különösen  az idegenrendészet, a szabálysértési  eljárás,  az egészségügyi és a rendészeti igazgatás egyes területein. A   korlátozásra  vonatkozó  szabályozásnak  –  az  Alkotmány rendelkezéséből  fakadóan  –tartalmaznia  kell  a  korlátozás okát,  továbbá  meg  kell  határoznia  az  adott  korlátozási formának  megfelelő eljárást. A korlátozás arányosságának  és ezzel  együtt  alkotmányosságának megítélését  az  alkotmányi követelményeken alapuló tényezők befolyásolják. Ennek körében meghatározó   jelentőségű  a  szabadságelvonás  időtartamának mértéke,  annak indokoltsága, a szabadságelvonással  érintett személy  megfelelő  körülményeinek és az őt  megillető  jogok gyakorlásának     biztosítása,    valamint     a     jogtalan szabadságelvonás esetére nyújtott jogorvoslati jog  és  egyéb jogkövetkezmények meghatározása és azok megfelelősége. Az  Alkotmánybíróság  az indítványok  alapján,  a  fentiekben foglaltakra tekintettel a jelen ügyben azt vizsgálta, hogy  a személyi  szabadság  Rtv.  szerinti korlátozása  szükséges-e, továbbá,  hogy az elérni kívánt cél fontossága  és  az  ennek érdekében  okozott  alapjogsérelem  súlya  arányban  állnak-e egymással.  Az  Alkotmánybíróság állandó  gyakorlata  szerint ugyanis  valamely alapjog lényeges tartalmát az a  korlátozás sérti, amely – valamely más alapvető jog vagy alkotmányos cél érdekében  –  nem  elkerülhetetlenül szükséges,  továbbá,  ha szükséges  is,  de a korlátozás által okozott  jogsérelem  az elérni kívánt célhoz képest aránytalan [6/1998. (III. 11.) AB határozat, ABH 1998, 91, 98-99.].                              IV. 1.1. Az Rtv. 33. § (2) bekezdésének g) pontja lehetővé teszi, hogy  a  rendőr  a közbiztonság érdekében a hatóság  vagy  az illetékes szerv elé állítsa azt, akit eltűntként köröznek, és az  Rtv.  36/A. § (2) bekezdése határozza meg azt,  hogy  kit kell eltűntnek tekinteni. Az  Alkotmánybíróság  az alapjogi korlátozást  akkor  tekinti indokoltnak, ha az valamely más alapvető jog biztosítása vagy alkotmányos  cél  érdekében történik. Az eltűntként  körözött személyek esetében adódhat olyan helyzet, ami halaszthatatlan és  közvetlen rendőri intézkedést igényel. Ezt megalapozhatja az  érintett személy fizikai vagy pszichés állapota, amely az önrendelkezési   jog   gyakorlását   egyáltalán   nem    vagy korlátozottan  teszi lehetővé. Az ilyen helyzetek  kezelésére felhatalmazást   ad  az  Rtv.  37.  §-a,  amely   a   rendőrt feljogosítja biztonsági intézkedés megtételére. Az Rtv. 2.  § (2)  bekezdése  ezen  túlmenően  általánosságban  kötelezi  a rendőrséget  arra, hogy feladatának ellátása  során  működjék együtt  más  állami vagy önkormányzati szervekkel,  illetőleg társadalmi szervezetekkel. Ennek keretében a rendőrség  olyan intézkedéseket  tehet,  amelyek  az  eltűntként  körözött  és felkutatott  személy helyzetének és alapjogai  biztosításának is  megfelelnek  és  nem járnak együtt a  személyi  szabadság akárcsak  átmeneti korlátozásával sem. Mindez  nem  zárja  ki annak  lehetőségét, hogy amennyiben az Rtv.-ben meghatározott más  előállítási  ok az érintettel kapcsolatban  felmerül,  s állapota ezt engedi, a rendőr az előállítást foganatosítsa. Az  Rtv.  37. §-ában meghatározott rendelkezések tehát  olyan jogosítványokat  és  kötelezettségeket  állapítanak   meg   a rendőrség  számára, amelyek alkalmazása illetőleg teljesítése lehetővé  teszik az emberi életet, testi épséget,  egészséget vagy anyagi javakat veszélyeztető helyzetek kezelését, és  az adott esetnek megfelelő oltalmazó intézkedés foganatosítását. Az  ilyen  intézkedések együtt járhatnak a személyi szabadság átmeneti   korlátozásával,  de  ezt  az  elérni  kívánt   cél indokolttá teszi. Az előállítás viszont önmagában nem  minden esetben  alkalmas az oltalmazásra, ugyanakkor  mindig  együtt jár a személyi szabadság korlátozásával. Az    Alkotmánybíróság   a   fentiekben   foglaltak   alapján megállapította,   hogy   az   eltűntként   körözött   személy szabadságának korlátozásával szemben nem merül fel más  olyan alapvető jog, amelynek biztosítása éppen az előállítás  révén valósulhatna meg. Az  Rtv.  33.  §  (2)  bekezdés bevezető mondata  szerint  az eltűntként  körözött személy előállítása  is  a  közbiztonság érdekében  történik. A közbiztonság védelme – amint  arra  az Alkotmánybíróság az indokolás IV/1.2. pontjában rámutatott  – az  Alkotmány  40/A.  § (2) bekezdés értelmében  a  rendőrség alapvető  feladata, amely magára az államra nézve alkotmányos célt  fogalmaz  meg. Bizonyos személyek eltűnése  kapcsolatba hozható  a közbiztonsággal, de általánosságban a szükségszerű összefüggés   nem  állapítható  meg.  Ezért   a   hivatkozott alkotmányos cél elérése nem minden esetben alapozhatja meg  a személyi szabadság alapjogának korlátozását. További  fontos  körülményként értékelte az  Alkotmánybíróság azt  is,  hogy az eltűntként körözött, és ebbéli  minőségében előállított  személy  nem követett el  jogsértő  magatartást, mert  önmagában az eltűnés nem jogellenes cselekmény. Az Rtv. 36/A.  §  (2)  bekezdése kifejezetten ki is veszi  az  eltűnt személyek    köréből   a   terheltet   és   a   bűncselekmény elkövetésével alaposan gyanúsítható ismeretlen személyt. Az Rtv. 101. § (1) bekezdés j) pontjában kapott felhatalmazás alapján  a  belügyminiszter megalkotta  az  eltűnt  személyek felkutatásának  és  a rendkívüli halálesetek  kivizsgálásának rendjéről  szóló  23/1994.  (X.  26.)  BM  rendeletet.  Ez  a jogszabály rendelkezést tartalmaz arra vonatkozóan,  hogy  az eltűnt  személy felkutatására irányuló eljárást  határozattal meg  kell szüntetni, ha az eltűnt személy tartózkodási helyét megállapították.  Az  eljárás  megszüntetésének   elrendelése önmagában  nyilvánvalóan nem igényli az  eltűntként  körözött személy  előállítását, erre vonatkozó indokot maga a rendelet sem  határoz  meg. A személy- és tárgykörözésről szóló  2001. évi   XVIII.   törvény   7.  §  (1)   bekezdése   a   körözés visszavonásával kapcsolatban ugyanígy rendelkezik. Az  Alkotmánybíróság  a  13/2003. (IV.  9.)  AB  határozatban rámutatott arra, hogy a személyi szabadság szükséges és  ezen túlmenően  arányos  korlátozására  alkotmányos  cél   elérése érdekében   általában   akkor  kerülhet   sor,   ha   azt   a korlátozással  érintett  személy  jogsértő  magatartása  vagy cselekménye,  illetőleg kényszerítő ok vagy  nyomós  közérdek alátámasztja,  illetve indokolja. Ilyen feltételek  hiányában az   Alkotmánybíróság   az  alapjog  korlátozását   általában alkotmányellenesnek minősíti. (Magyar Közlöny 2003.  évi  35. szám, 2620, 2624.) A  fentiekben  kifejtettek  arra a következtetésre  vezetnek, hogy  az  Rtv.  33. § (2) bekezdés g) pontjában meghatározott előállítási  jogcím aránytalan személyi szabadság korlátozást eredményez.  Az  aránytalanság abban ragadható  meg,  hogy  a jelenleg hatályos törvényi szabályozás alapján bármely eltűnt személy  előállítható (az előállítás lehetősége az érintettek teljes   körére  kiterjed),  minden  törvényi  differenciálás nélkül,  egyedül és kizárólag az intézkedő rendőr egyszemélyi döntésétől függően. Mindezekre  tekintettel  az Alkotmánybíróság  megállapította, hogy  az Rtv. 33. § (2) bekezdés g) pontja sérti az Alkotmány 8.   §   (2)  bekezdésében  és  az  55.  §  (1)  bekezdésében foglaltakat,    ezért   az   alkotmányellenes    rendelkezést megsemmisítette. 1.2.  Az  Alkotmánybíróság a továbbiakban az Rtv. 38.  §  (1) bekezdésének azt a rendelkezését vizsgálta, amelynek  alapján a  közbiztonsági őrizet abban az esetben is elrendelhető,  ha azt  az  előállított  személy  érdeke  szükségessé  teszi.  A jogalkotó a szükségességet akkor tekinti fennállónak,  ha  az előállított  személy  ittas, illetőleg  más  okból  ön-  vagy közveszélyes állapotban van. Az   előállítás,  a  közbiztonsági  őrizet  és  a  biztonsági (oltalmazó)   intézkedések  viszonyrendszerét   az   Rtv.   a következők szerint határozza meg: Az  ittasságot, illetőleg az ön- vagy közveszélyes  állapotot az Rtv. nem minősíti előállítási jogcímnek. Ennek megfelelően a  közbiztonsági  őrizetbe vétel szempontjából  csak  azok  a személyek jöhetnek szóba, akiket – az Rtv. 33. § (1)  és  (2) bekezdésében   felsorolt   okok  alapján   –   már   korábban előállítottak. Az   Rtv.  37.  §-ában  meghatározott  biztonsági  intézkedés viszont   nem  eredményezi  az  érintett  (ittas,  ön-   vagy közveszélyes állapotban lévő személy) előállítását, mert ez a rendelkezés  a  rendőrség általános, vagyis  a  nem  jogsértő magatartáshoz     kapcsolódó    élet-    és     vagyonvédelmi kötelezettségét    írja    elő.   Mindebből    értelemszerűen következik, hogy a hatályos szabályozás nem teszi lehetővé az Rtv.  37.  §-a  szerinti  biztonsági  (oltalmazó)  intézkedés összekapcsolását a közbiztonsági őrizetbe vétellel,  mert  az őrizetbe vételre csak olyan személlyel szemben kerülhet  sor, akit a rendőr előállított. Az  ittas,  ön- vagy közveszélyes állapotban lévő előállított vonatkozásában  az  Rtv.-nek az a rendelkezése  az  irányadó, amely  előírja,  hogy a sérült, beteg vagy más  okból  sürgős orvosi  ellátásra  szoruló fogvatartottat  orvosi  ellátásban kell  részesíteni  [Rtv.  18. § (2)  bekezdés].  A  rendőrség életvédelmi  kötelezettségének ebben a  speciális  helyzetben akkor  tesz  eleget,  ha  a  rászoruló  –  jelen  esetben  az előállított  személy  – orvosi ellátását  már  az  előállítás időtartama  alatt  biztosítja. Amennyiben ez  megtörténik,  a közbiztonsági őrizetbe vétel törvényi alapja egyúttal meg  is szűnik: az ittasság kijózanítás révén már nem áll fenn, a más okból   ön-   vagy   közveszélyes  személy   pedig   intézeti elhelyezést nyert. Az   egészségügyről  szóló  1997.  évi   CLIV.   törvény   (a továbbiakban:  Eütv.)  199.  §-a  rendelkezik  a   sürgősségi gyógykezelésről, amely kötelezővé teszi a beteg pszichiátriai intézeti  gyógykezelésbe  vételét,  ha  fennáll  a  közvetlen veszélyeztető  magatartás  (ön-és  közveszélyes  állapot).  A beteg felvételét követően az intézet vezetője 24 órán belül a bíróság  értesítésével kezdeményezi az intézeti  gyógykezelés elrendelését. A bíróság a sürgősséggel felvett beteg esetében akkor  rendeli  el  a  kötelező  gyógykezelést,  ha  a  beteg veszélyeztető  magatartást tanúsít  és  fennáll  az  intézeti gyógykezelés    szükségessége.    A    személyi     szabadság korlátozásáról tehát a bíróság dönt. A  fentiekből az a következtetés vonható le, hogy a rendőrség életvédelmi kötelezettségének mind az általános (Rtv. 37.  §) mind  a speciális (fogvatartási) körülmények közepette eleget tud  tenni.  Ez  a  szabályozási mód és  tartalom  tehát  nem diszkriminatív,  mert az érintett személyek jogi  helyzetétől függetlenül  biztosítja a rászorulók számára az  egészségügyi ellátás  igénybevételét a rendőrség közreműködése  révén.  Az orvosi   ellátásra  szoruló  személy  közbiztonsági  őrizetbe vételének  elrendelése azonban e kötelezettség teljesítésével áll ellentétben. Mindezek alapján megállapítható, hogy az ittas vagy más okból ön-  vagy  közveszélyes állapotban lévő előállított személyek védelmét,  szükség  esetén  ellátását  az  Rtv.  18.  §   (2) bekezdésében,   valamint  az  Eütv.   199.   §-ában   foglalt rendelkezések    megfelelően    biztosítják,    és     mindez szükségtelenné  teszi  a közbiztonsági őrizet  ilyen  esetben történő elrendelését. Az  Alkotmánybíróság  a  már hivatkozott  állandó  gyakorlata alapján az alapjogi korlátozást akkor tekinti indokoltnak, ha az valamely más alapvető jog biztosítása vagy alkotmányos cél érdekében  történik. Az Rtv. 38. § (1) bekezdésének  vizsgált rendelkezése a közbiztonsági őrizetbe vételt az intézkedéssel érintett  személy  érdekére alapozza. Az  Alkotmánybíróság  a személyi    szabadság   átmeneti   korlátozásának    ezt    a szabályozását nem minősítette elkerülhetetlenül szükségesnek, ezért  megállapította, hogy az Rtv. 38.  §  (1)  bekezdésének „vagy  az  őrizetbe  vett személy érdeke (ittasság  vagy  más okból  ön-  vagy  közveszélyes állapotban  van)”  szövegrésze sérti  az  Alkotmány 8. § (2) bekezdésében és az  55.  §  (1) bekezdésében    foglaltakat.   Ezért    azt    a    határozat közzétételének napjával megsemmisítette. 2.  Az Alkotmánybíróság a szoros tartalmi összefüggés alapján elbírálás  körébe  vonta a Szolgálati Szabályzat  22.  §  (3) bekezdésének a közbiztonsági őrizetre utaló részét,  mint  az Rtv.   38.   §   (1)   bekezdésére   vonatkozó   végrehajtási rendelkezést,  valamint  a Szolgálati  Szabályzat  41.  §-át, amely  az  Rtv. 33. § (2) bekezdés g) pontja végrehajtásaként rendelkezik az eltűntként körözött személy előállításáról. Az   Alkotmánybíróság   álláspontja  szerint   a   Szolgálati Szabályzat   22.   §   (3)  bekezdésének  „indokolt   esetben közbiztonsági őrizetbe vehető” szövegrésze, valamint 41.  §-a azért     alkotmányellenesek,    mert    mint    végrehajtási rendelkezések,  osztják  a  megsemmisítésre  kerülő  törvényi rendelkezések  sorsát. Ezért a megsemmisítésnek  azonos  okok alapján van helye. 3.  Az  egyes indítványok elutasítását az Alkotmánybíróság  a következők szerint indokolja: 3.1.  Az  Rtv. 19. § (1) bekezdés második mondata  szerint  a rendőri  intézkedés  során  annak  jogszerűsége  nem  vonható kétségbe.  Az indítványozó azt állítja, hogy ez a rendelkezés beleütközik az Alkotmány 8. § (1) bekezdésébe és az 55. § (1) bekezdésébe. A  rendőrség  alkotmányos feladata az állam, és a  társadalom különböző   szerveinek  működését  veszélyeztető   és   sértő cselekmények  megakadályozása, az állampolgárok  személy-  és vagyonbiztonsága alapvető jogának védelme.  Ez  a  védelem  a jogellenes magatartást tanúsító személyek jogainak  törvényen alapuló korlátozásával valósul meg. A  rendőrség  tevékenységével összefüggő alapvető szabályokat az  Rtv. állapítja meg. Az Rtv. 2. § foglalja össze e feladat ellátásának  alapvető követelményeit,  mint  pl.  a  polgárok részére történő segítségnyújtás, az emberi jogok tiszteletben tartása,  az  emberi méltóság megóvása. Ezek az  előírások  a rendőri   tevékenység   közszolgálati   jellegének   előtérbe kerülését  hangsúlyozzák az erőszakos és  egyoldalú  fellépés kizárása végett. A  rendőri működés alapja az Rtv. 11. § (1) bekezdése szerint az,   hogy   a   rendőr  köteles  a  szolgálati  beosztásában meghatározott  feladatát a törvényi előírásoknak  megfelelően teljesíteni. A rendőri intézkedés eredményessége nem  függhet az   intézkedés  alá  vont  személy  belátásától,  ezért   az intézkedésben  foglaltak szükség esetén kikényszeríthetők.  A kikényszerítés  az intézkedéssel szembeszegülő ellenállásának a  leküzdését  jelenti,  amely a törvényi  előírások  alapján történhet és a személyi szabadság átmeneti korlátozásával  is járhat  (Rtv. 16. §). Ez a korlátozás azonban csak a jogsértő magatartást  tanúsítókat érinti. A rendőri kényszerintézkedés alapjait  az  Rtv.  19.  § (2) bekezdése  a  rendőr  jogszerű intézkedésével szembeni ellenállás esetén teremti  meg,  erre az  esetre teszi lehetővé a törvényben meghatározott  rendőri intézkedések és kényszerítő eszközök alkalmazását. Ahhoz,   hogy   az  ország  belső  rendje  és   közbiztonsága rendészeti  eszközökkel eredményesen  védhető  legyen,  az  e felett  őrködő  szervezet  számára hatékony  eszközöket  kell törvényben  biztosítani.  Ez indokolja  az  Rtv.  19.  §  (1) bekezdésének   rendelkezését,  mely  szerint  a   jogszabályi előírások végrehajtását szolgáló rendőri intézkedéseknek – ha törvény   vagy  más  nemzetközi  megállapodás   másképp   nem rendelkezik  – mindenki köteles magát alávetni  és  a  rendőr utasításának  engedelmeskedni. Ezzel összefüggésben  az  Rtv. 19.  §  (1)  bekezdése  második mondata értelmében  pedig  az intézkedéssel   érintett  állampolgár   a   helyszínen   csak kivételesen  mérlegelheti a rendőri intézkedés jogszerűségét. A  rendőri intézkedés jogszerűségének feltételezése tehát nem más,  mint egyfajta törvényes vélelem, amely viszont utólagos ellenbizonyítással  megdönthető és  ezáltal  orvosolható.  Az Rtv. 92. § (1) bekezdése szerint a rendőri intézkedések miatt jogorvoslatnak  van  helye. Az Rtv. 93.  §-a  szerint  panasz előterjesztésére az jogosult, akivel szemben  az  intézkedést foganatosították. A panaszt az intézkedést követő nyolc napon belül  az  intézkedést  foganatosító rendőri  szervnél  lehet előterjeszteni.  A  panaszt a beérkezéstől számított  tizenöt napon   belül  az  intézkedést  foganatosító  rendőri   szerv vezetője indokolt határozattal bírálja el. A határozat  ellen fellebbezésnek  van  helye.  A  felettes  szerv   határozatát írásban a panaszt elbíráló határozatot hozó szerv útján  kell közölni   a   fellebbezővel.  A  felettes  szerv   határozata közigazgatási  határozat, amelynek bírósági  felülvizsgálatát kérheti az, aki a panasz előterjesztésére jogosult. A sérelmezett rendőri intézkedéssel szemben tehát végső soron bírósági kontrollnak is helye van. Az Alkotmánybíróság a fentieket összevetve az Alkotmány 8.  § (1)  bekezdésében  és az 55. § (1) bekezdésében  foglaltakkal megállapította, hogy az Rtv. 19. § (1) bekezdése nem sérti az ember alapvető jogait, ezen belül a szabadságra és a személyi biztonságra   vonatkozó   alkotmányi  rendelkezéseket.   Erre tekintettel az indítványt elutasította. 3.2.  Az  Rtv.  33. § (2) bekezdése lehetővé  teszi,  hogy  a rendőr  a  közbiztonság érdekében a hatóság vagy az illetékes szerv  elé  állítsa – többek között – azt, aki  bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható. A támadott rendelkezés a személyi szabadság korlátozásának – konkrétan: az előállítás – okaként a  bűncselekmény  elkövetésének gyanúját  határozza  meg.  Az indítványozók  az  alkotmányellenességet  legfőképpen   abban látják,  hogy  a bűncselekmény alapos gyanújával  szemben  az „egyszerű  gyanú”  –  mint az előállítás oka  –  indokolatlan szabadságkorlátozásra ad lehetőséget. Az  Alkotmány  55.  §  (1) bekezdése  értelmében  a  személyi szabadságtól    történő    megfosztásra    csak    törvényben meghatározott   okokból  kerülhet  sor.  Az   Rtv.   vizsgált rendelkezése  éppen  egy  ilyen  okot  határoz  meg,   amikor kimondja,    hogy   valamely   bűncselekmény    elkövetésével gyanúsítható   személyt  a  rendőr  előállíthat.   Ezért   az Alkotmánybíróság    elsőként    magának    az    oknak     az alkotmányosságát vizsgálta. A   gyanú   a  nyomozó  hatóság  tudomására  jutott  objektív adatokból levont valószínűségi következtetés arra nézve, hogy feltehetően bűncselekmény történt, és hogy annak ki vagy  kik voltak  az elkövetői. Annak megfelelően, hogy a gyanú alapját képező  adatok milyen szoros vagy kevésbé szoros  kapcsolatot mutatnak  a  feltételezett bűncselekménnyel, a rájuk  épített valószínűségnek különböző fokozatai lehetnek. A  valószínűség alacsonyabb vagy magasabb fokától függően lehet különböztetni az „egyszerű”, illetve az alapos gyanú között. Ugyanakkor   a   gyanú   fogalmát   sem   az   Rtv.   sem   a büntetőeljárásról   szóló   1998.   évi   XIX.   törvény   (a továbbiakban:  Be.)  nem  határozza  meg.  A  Be.  6.  §  (2) bekezdése  a  büntetőeljárás megindításához  a  bűncselekmény gyanújának  meglétét  követeli  meg,  de  konkrét  személlyel szemben  az  eljárás csak akkor indítható, ha  az  érintettet bűncselekmény elkövetésének megalapozott gyanúja  terheli.  A büntetőeljárási  rendelkezésekben megkövetelt,  az  „egyszerű gyanút”   meghaladó  valószínűség  garanciális  feltétele   a konkrét  személyt  érintő büntetőeljárás  megindításának.  Az Rtv. 33. § (2) bekezdés b) pontján alapuló előállítás viszont önmagában   és   közvetlenül   nem   irányul   büntetőeljárás megindítására,  azaz  nem  feltétlenül  indukál   egy   olyan eljárást,  amely  akár a személyi szabadság huzamosabb  idejű korlátozását   is  eredményezheti.  Az  előállított   személy ugyanis  pusztán  az  előállítás  ténye  alapján  nem   válik büntetőeljárási    értelemben    gyanúsítottá,    nem    lesz büntetőeljárás  alanya.  Az  előállítás  ideje  alatt  nyílik alkalma  a döntésre jogosult hatóságnak arra, hogy az  alapos (megalapozott) gyanú fennállását megállapítsa. Éppen ebben  a körülményben ragadható meg az az alkotmányjogilag is releváns különbség,   amely  miatt  nem  helytálló  az  alapos   gyanú megkövetelésére irányuló érvelés. Az Rtv. támadott rendelkezése e tekintetben tehát megfelel az Alkotmány  előírásainak, és azoknak  a  követelményeknek  is, amelyeket      az      Alkotmánybíróság     az      alapjogok korlátozhatóságával kapcsolatban kimunkált. A  személyi  szabadság korlátozásának másik, az  Alkotmányban foglalt   feltétele,  hogy  a  megfosztás  alapjául  szolgáló eljárás  törvényben  meghatározott  legyen.  Törvényben  kell tehát  meghatározni,  hogy  minek  az  érdekében  történik  a korlátozás,  mely  szerv elé történhet az előállítás,  milyen időtartamot foghat át, milyen kötelezettségek terhelik  ennek során  a  rendőrséget.  A vizsgált rendelkezésre  vonatkozóan ezek  a szabályok részben magában az Rtv. 33. §-ában, illetve az  Rtv. más fejezeteiben találhatók. A rendőrség működésének általános  elvei  és szabályai közül ebből  a  szempontból  a fogvatartásra,    valamint    a    jogorvoslatra    vonatkozó rendelkezések a relevánsak. Az  Rtv.  33. § (2) bekezdésének bevezető mondata alapján  az előállítás a közbiztonság érdekében történhet. A közbiztonság védelme  az  Alkotmány  40/A. §  (2)  bekezdés  értelmében  a rendőrség  alapvető feladata, amely magára az  államra  nézve alkotmányos célt fogalmaz meg. Az indítvány szerint az előállításra nem általában a hatóság, hanem csak a bíróság elé állítás céljából kerülhetne sor.  Az Alkotmánybíróság ezzel összefüggésben rámutat arra,  hogy  az állam  büntetőjogi  igényének  érvényesítésében  az  ügyészen kívül  a  nyomozóhatóság (ideértve a  rendőrséget)  is  részt vesz.   Tekintettel  arra,  hogy  a  támadott  rendelkezésnek megfelelően az előállításra éppen bűncselekmény elkövetésének gyanúja    miatt    kerül    sor,   a    rendőrségnek    mint nyomozóhatóságnak   a   vizsgált   rendelkezés   szabályozási tartalmából  történő kirekesztése veszélyeztetné a  rendőrség egyik   alapvető   feladatának   ellátását,   nevezetesen   a büntetőeljárás   megindítására  vonatkozó   kötelezettségének teljesítését. Az  Rtv.  33.  §  (2)  bekezdés bevezető mondata  szerint  az előállítás  a hatóságon kívül vagylagosan az illetékes  szerv elé  is történhet. Az „illetékes szerv” kitétel nyilvánvalóan az  előállítás  ugyanezen rendelkezés által szabályozott  más eseteire vonatkozik, mint például szabálysértés bizonyítására vagy   egyéb  szabályszegések  esetére,  tehát  nem  valamely bűncselekmény elkövetésének gyanúja miatti előállításra. Az  Alkotmánybíróság, tekintettel az Rtv. 97. § (1)  bekezdés h)  pontjában foglalt értelmező rendelkezésre, amely  szerint az  előállított személy fogvatartottnak minősül, vizsgálta  a fogvatartás    időtartamára   és   körülményeire    vonatkozó rendelkezéseket  is. Az Rtv. 33. § (3) bekezdése  szerint  az előállítással a személyi szabadságot csak a szükséges  ideig, de  legfeljebb  8  órán  át  lehet korlátozni,  ami  indokolt esetben  4  órával  meghosszabbítható. A  személyi  szabadság korlátozásának időtartama tehát meghatározott, s az 12 óránál több nem lehet. A  fogvatartás körülményeinek megfelelőségét az Rtv.  18.  §- ában  foglalt  rendelkezések  biztosítják,  így  különösen  a kapcsolatfelvételt, az elhelyezést és az orvosi  ellátást.  A hivatkozott   jogszabályhely  tartalmazza   továbbá   azt   a garanciális  rendelkezést  is,  amely  a  fogvatartott  jogai korlátozásának   terjedelmét  meghatározza.   A   rendőrséget terhelő  kötelezettségként állapítja meg az Rtv.  33.  §  (4) bekezdése  azt,  hogy az előállítottat az  előállítás  okáról tájékoztatni kell, valamint igazolást kell részére kiadni  az előállítás időtartamáról. Az Rtv. IX. fejezete jogorvoslatot biztosít az előállítással, mint  rendőri  intézkedéssel szemben.  Az  előállított  ennek megfelelően  panasz  előterjesztésére  jogosult,  amelyet  az intézkedést  foganatosító rendőri szerv vezetője határozattal bírál  el.  A  határozat ellen fellebbezésnek, illetve  végső soron bírósági felülvizsgálatnak van helye. A  jogtalan fogvatartás jogkövetkezményeit az Rtv. külön  nem szabályozza,   de  más  jogszabályi  előírások   tartalmaznak rendelkezést  az  ilyen  esetekre. A Büntető  Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) 228. § (1) bekezdése  szerint a jogellenes fogvatartás bűntettét  követi el  az  a hivatalos személy, aki eljárása során mást személyi szabadságától  jogellenesen megfoszt.  Ennek  megfelelően  az olyan  rendőrrel szemben, aki jogellenesen állít elő valakit, büntetőeljárás  kezdeményezhető. Egy  másik  jogkövetkezmény, nevezetesen az államigazgatási jogkörben okozott kárért  való felelősség érvényesítésére a megfelelő polgári jogi  eszközök rendelkezésre  állnak.  Ha az állam  nevében  eljáró  személy (jelen   esetben:   a  rendőr)  hivatali  kötelesség   vétkes megszegésével  kárt  okoz,  és a  sérelmes  magatartás  által okozott  kár  jogorvoslattal nem  hárítható  el,  az  államot kártérítési kötelezettség terheli. Az  Alkotmánybíróság  mindezekre tekintettel  megállapította, hogy  Rtv.-ben  szabályozott, az előállítás eljárási  rendjét meghatározó  rendelkezések megfelelnek a  személyi  szabadság átmeneti       korlátozásához      szükséges       alkotmányi követelményeknek, ezért az Rtv. 33. § (2) bekezdés b)  pontja nem sérti az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének rendelkezését. 3.3.  Az  indítványozó  az  Rtv. 38.  §  (1)  bekezdésében  a személyazonosság     megállapítása     végett     alkalmazott közbiztonsági  őrizetet  aránytalan  jogkorlátozásra   vezető rendőri  intézkedésnek tartja, a (2) bekezdés szabályozásából pedig   a   „vagy   elrejtőzésétől  alaposan  tartani   kell” szövegrészt tekinti alkotmányellenesnek. 3.3.1.   Az  Alkotmánybíróság  elsőként  azt  a  rendelkezést vizsgálta,  amely  a  személyazonosság  megállapítása   miatt lehetővé  teszi az előállított személy szabadságának  24  óra időtartamú korlátozását. A Szolgálati Szabályzat 37. § (1) és (2) bekezdése értelmében a személyazonosság megállapítható az előállítás mellőzésével, vagy  az  előállítás  időtartama  (8+4  óra)  alatt,  ha   az intézkedéssel     érintett    személy    az     azonosításban együttműködik.  Az  igazolás megtagadása  vagy  egyébként  az azonosítást    elősegítő    adatok    közlésének    szándékos elmulasztása,  illetőleg félrevezető adatok közlése  vezethet oda, hogy az előállításra rendelkezésre álló idő nem bizonyul elegendőnek    a    személyazonosság    megállapítására.    A közbiztonsági   őrizet  elrendelésénél  számottevő   szerepet játszik  az  érintett személy akarata, aki az őrizetbe  vétel alól  a  hatósággal  való együttműködés  esetén  mentesülhet. Ennek  hiányában a korlátozás indokoltsága mindaddig fennáll, amíg    az   alkotmányosan   elfogadható   cél,   vagyis    a személyazonosság megállapítása folyamatban  van.  A  személyi szabadság  ezen okból, és ilyen mértékű törvényi  korlátozása tehát nem tekinthető aránytalannak. A    fentiek    alapján   a   közbiztonsági    őrizetnek    a személyazonosság megállapításához kapcsolódó elrendelése  nem sérti  az  Alkotmány  55.  §  (1) bekezdésében  meghatározott személyi    szabadsághoz   fűződő   alapjogot,    ezért    az Alkotmánybíróság az indítványt e részében elutasította. 3.3.2. Az Rtv. 38. § (2) bekezdése a közbiztonsági őrizet egy másik   jogcímét   határozza  meg,  amely  szerint   72   óra időtartamra korlátozható a pártfogó felügyelet alá  helyezett személy (feltételes szabadságra bocsátott elítélt, illetve  a javítóintézetből    ideiglenesen   elbocsátott    fiatalkorú) szabadsága,  feltéve,  ha  a hatóság  elől  elrejtőzött  vagy elrejtőzésétől  alaposan  tartani kell.  Az  indítványozó  ez utóbbi fordulat alkotmányellenességének megállapítását kérte. A  Btk.  70.  §  (1)  bekezdés 7. pontja alapján  a  pártfogó felügyelet  büntetőjogi intézkedés. A Btk. 82. §-a  határozza meg  a pártfogó felügyeletre vonatkozó általános szabályokat. E szerint pártfogó felügyelet elrendelésének akkor van helye, ha  a  feltételes  szabadság, illetve a  próbaidő  eredményes elteltéhez   az  elkövető  rendszeres  figyelemmel   kísérése szükséges. A   pártfogó   felügyelet  alatt  álló  személy   köteles   a jogszabályban  és  bírósági határozatban  előírt  magatartási szabályokat  megtartani, a pártfogóval rendszeres kapcsolatot tartani és részére az ellenőrzéshez szükséges felvilágosítást megadni.   A   magatartási  szabályok  kötelezettségeket   és tilalmakat  írnak  elő  annak érdekében,  hogy  a  pártfogolt képessége  szerint  dolgozzék, és  törvénytisztelő  életmódot folytasson.   Ilyen   különösen   a   munkával,   a   kereset felhasználásával,  az  időszakos jelentkezéssel,  az  esetleg szükséges       gyógykezeléssel,       megelőző-felvilágosító egészségügyi  szolgáltatáson  való  részvétellel  kapcsolatos kötelezettség,  illetőleg  a  lakó-  és  munkahely   önkényes megváltoztatásának, meghatározott helyek  látogatásának  vagy egyes    személyekkel   való   érintkezésének   a    tilalma. Összefoglalóan megállapítható, hogy a pártfogó felügyelet  az elítéltek    ellenőrzését,   irányítását,   a    társadalomba beilleszkedésük  segítését  és  támogatását  szolgáló   olyan intézkedés,   melyet   önállóan   nem,   hanem    csak    más jogintézményekhez  kapcsolódva lehet  a  bíróság  mérlegelése alapján,   vagy  kell  a  törvény  kötelező  rendelkezéseiből következően elrendelni. A pártfogó felügyeletnek a fiatalkorúakra vonatkozó speciális szabályait  a  Btk.  119.  §-a  tartalmazza.  E   szerint   a felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt, a próbára bocsátott, a   feltételes   szabadságra  bocsátott,  a  javítóintézetből ideiglenesen elbocsátott és az a fiatalkorú, akivel szemben a vádemelést elhalasztották, pártfogó felügyelet alatt  áll.  A pártfogó    felügyelet   célja   a   fiatalkorú    társadalmi beilleszkedésének  elősegítése valamint az  általános,  és  a bíróság,  illetve  az ügyész által előírt  külön  magatartási szabályok  betartásának  az ellenőrzése.  Ennek  keretében  a pártfogolt   köteles  a  pártfogóval  rendszeres  kapcsolatot tartani,  a  pártfogónál a megjelölt időpontban  jelentkezni, részére  a  szükséges  felvilágosítást  –  különösen   lakó-, illetve   tartózkodási   helyének,   munkahelyének,   illetve tanulmányai   helyének,   valamint   családi   körülményeinek megváltozásával kapcsolatos tényeket bejelentve – megadni. A  büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló  1979. évi 11. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Bvtvr.) 94.  § (2)  bekezdésében  előírtak  alapján  a  pártfogó  felügyelet végrehajtásában  a  rendőrség közreműködik  és  közbiztonsági szempontból ellenőrzi a pártfogolt magatartását. A  rendőrség közreműködése  során  –  többek  között  –  ellenőrzi   egyes magatartási szabályok megtartását, tájékoztatja a bíróságot a pártfogolt   ellenőrzése  során  szerzett   tapasztalatairól, segíti a hivatásos pártfogó munkáját. A   pártfogolt   helyzetéről   megállapítható,   hogy   olyan büntetőjogi  intézkedés  hatálya alatt  áll,  amely  személyi szabadságtól való megfosztást nem foglal magába, de  alapjogi korlátozást   eredményez.  A  korlátozás  legfőképpen   abban ragadható meg, hogy – a bíróság által meghatározott körben és egyéniesített módon – bizonyos magatartási kötelezettségeknek eleget  kell  tennie.  A rendőrség közreműködése  a  pártfogó felügyelet  végrehajtásában éppen ezen magatartási  szabályok megtartásának  ellenőrzésében valósul  meg.  A  megállapított szabályok súlyos megsértése a feltételes szabadság, illetőleg az  ideiglenes elbocsátás megszüntetéséhez vezethet, amelyről a büntetés-végrehajtási bíró határoz. A   Bvtvr.   9.   §-a  rendelkezik  a  feltételes   szabadság megszüntetéséről, amely – többek között –  kimondja,  hogy  a pártfogolt  szabályszegése esetén a  rendőrség  a  feltételes szabadság  megszüntetése érdekében  az  ügyészhez  fordul.  A hivatkozott    rendelkezés   (2)    bekezdése    szerint    a szabadságvesztés  ideiglenes foganatba  vételének  van  helye akkor,  ha  a  pártfogolt  a hatóság  elől  elrejtőzött  vagy elrejtőzésétől alapos okkal tartani kell. A   Btk.  118.  §-a  értelmében  a  javítóintézetből  történt ideiglenes   elbocsátás  –  a  Bvtvr.   9.   §   értelemszerű alkalmazásával – megszüntethető, ha a fiatalkorú  a  pártfogó felügyelet   szabályait   megszegi.   Ennek   megfelelően   a javítóintézeti  nevelés folytatásának elrendelésére  kerülhet sor, ha a javítóintézetből ideiglenesen elbocsátott a hatóság elől  elrejtőzött  vagy elrejtőzésétől alapos  okkal  tartani kell. Ha  a  pártfogó  felügyelet alatt álló  magatartásából  és  a körülményekből   arra   kell  következtetni,   hogy   a   már ténylegesen   alkalmazott  büntetőjogi   intézkedés   sikerét kívánja   meghiusítani,   akkor   a   közbiztonsági    őrizet elrendelésére indokoltan kerül sor. A  fentiekben foglaltak alapján megállapítható, hogy az  Rtv. vizsgált szabályozása, mint rendőri intézkedés, egy büntetés- végrehajtási  kényszercselekmény elrendelését, illetve  annak érvényesíthetőségét   segíti  elő.   Az   állam   büntetőjogi igényének   érvényesítése  magában   foglalja   a   büntetés- végrehajtás   biztosítását,   amelynek   egyik   eszköze    a kényszercselekmények  foganatosítása.  A  személyi  szabadság korlátozása ezen alkotmányos cél érdekében történik. A  szabadságkorlátozás további garanciáját jelenti, hogy  míg az  előállítást a rendőr a helyszínen foganatosítja, addig  a közbiztonsági őrizet elrendeléséről a rendőrség, mint hatóság dönt,  amely  döntéssel  szemben a  törvény  a  jogorvoslatot biztosítja. Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság az Rtv. 38. §  (2) bekezdésében  a „vagy elrejtőzésétől alaposan  tartani  kell” szövegrészének az Alkotmány 55. § (1) bekezdésébe, valamint a 8.  § (2) bekezdésébe ütközését nem állapította meg, ezért az indítványt e részében is elutasította. 4.  Az  Rtv.-nek az indítványok benyújtásakor hatályos 33.  § (4) bekezdése szerint az előállítottat csak akkor kellett  az előállítás okáról tájékoztatni, ha ezt ő kifejezetten  kérte. Az   indítványozók  ennek  a  feltételnek  a   megkövetelését tartották alkotmányellenesnek. A  szervezett  bűnözés,  valamint az azzal  összefüggő  egyes jelenségek   elleni  fellépés  szabályairól   és   az   ehhez kapcsolódó  törvénymódosításokról  szóló  1999.   évi   LXXV. törvény  69. §-a 1999. szeptember 1-jei hatállyal módosította az  Rtv. 33. § (4) bekezdését. A módosított és a jelenleg  is hatályos  szöveg  már nem tartalmazza az indítványozók  által sérelmezett   „kérelmére”  kitételt,  tehát  a   tájékoztatás hivatalból kötelező. Miután  a  módosítás  következtében az indítvány  okafogyottá vált,  az  Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és  annak közzétételéről  szóló,  módosított  és  egységes  szerkezetbe foglalt  3/2001. (XII. 3.) Tü. sz. határozat 31. § a)  pontja (ABK   2003.   szeptember-október  564.  569.)   alapján   az Alkotmánybíróság az eljárást megszüntette. Az Alkotmánybíróság határozatának a Magyar Közlönyben történő közzétételét  az Alkotmánybíróságról szóló 1989.  évi  XXXII. törvény 41. §-a alapján rendelte el.                       Dr. Holló András                  az Alkotmánybíróság elnöke                                     Dr. Bagi István                 Dr. Bihari Mihály       alkotmánybíró                       alkotmánybíró                                     Dr. Czúcz Ottó                    Dr. Erdei Árpád       alkotmánybíró                előadó alkotmánybíró                                    Dr. Harmathy Attila                Dr. Kiss László      alkotmánybíró                        alkotmánybíró                                    Dr. Kukorelli István             Dr. Strausz János      alkotmánybíró                 előadó alkotmánybíró                                            Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva                         alkotmánybíró Dr. Czúcz Ottó alkotmánybíró különvéleménye 1.   Elfogadom  a  többségi  döntéssel  meghozott   határozat rendelkező  részének 3. és 4. pontját, valamint a  rendelkező rész  1.  pontjából  a Rendőrségről szóló  1994.  évi  XXXIV. törvény  (a továbbiakban: Rtv.) 33. § (2) bekezdés g) pontja, illetve  a Rendőrség Szolgálati Szabályzatáról szóló  3/1995. (III. 1.) BM rendelet (a továbbiakban: Szolgálati Szabályzat) 41.    §-a    alkotmányellenességének    megállapítását    és megsemmisítését. Ugyanakkor nem értek egyet azzal, hogy az Alkotmánybíróság  a határozat      rendelkező     részének      1.      pontjában alkotmányellenesnek   minősítette   az   Rtv.   38.   §   (1) bekezdésének „vagy az őrizetbe vett személy érdeke  (ittasság vagy   más  okból  ön-  vagy  közveszélyes  állapotban  van)” szövegrészét,   továbbá  a  rendelkező  rész   2.   pontjával alkotmányellenesnek ítélte a Szolgálati Szabályzat 22. §  (3) bekezdésének „indokolt esetben közbiztonsági őrizetbe vehető” szövegrészét    és    azokat    a    kihirdetésük    napjával megsemmisítette. 2.  A  többségi döntés az Rtv. 38. § (1) bekezdésének  [és  a Szolgálati  Szabályzat 22. § (3) bekezdésének hozzá  szorosan kapcsolódó  rendelkezése] alkotmányossági vizsgálata  alapján megállapította,   hogy   a   közbiztonsági   őrizetbe   vétel korlátozza  az  intézkedés alá vontak  Alkotmány  55.  §  (1) bekezdésében  rögzített szabadságra és  személyi  biztonságra való  alkotmányos alapjogát. Megállapította, hogy  „az  ittas vagy   más  okból  ön-  vagy  közveszélyes  állapotban   lévő előállított  személyek védelmét, szükség esetén ellátását  az Rtv.  18.  §  (2)  bekezdésében, valamint az  [egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.)]…  199. §-ában  foglalt  rendelkezések  megfelelően  biztosítják,  és mindez szükségtelenné teszi a biztonsági őrizet ilyen esetben történő elrendelését”. 3.  Az  Rtv. 38. §-ának (1) bekezdése alapján a rendőrség  24 óra  időtartamra  jogosult az előállított  személyt  őrizetbe venni, ha az őrizetbe vételt a személyazonosság megállapítása vagy az őrizetbe vett személy érdeke (ittasság vagy más okból ön- vagy közveszélyes állapotban van) szükségessé teszi. A   törvényi  rendelkezésből  –  megítélésem  szerint  –  jól kiolvasható, hogy az Rtv. 38. § (1) bekezdése a közbiztonsági őrizetbe vétel feltételeként nem egyszerűen az őrizetbe  vett személy  érdekét  jelöli meg, hanem  ennek  célját  (mint  az idézett  zárójeles kiegészítésből kitűnik) tovább  pontosítva rögzíti: ez az intézkedés csak akkor foganatosítható,  ha  az érintett  személy  ön-  vagy  közveszélyes  állapotban   van. Mindebből    jól   láthatóvá   válik,   hogy    ezekkel    az intézkedésekkel  a  jogalkotó  az  érintett   személy   (vagy környezete) életének védelmét kívánja szolgálni. Ezen  esetben tehát nem önmagában az érintett személy érdeke, hanem  az  emberi élet védelme, mint alapjog  áll  szemben  a személyi   szabadság  korlátozásával.  Mindezek   alapján   a támadott   rendelkezések  alkotmányossága  megítélésénél   az Alkotmánybíróságnak a mérlegelésbe be kellett volna vonnia az Alkotmány  54. § (1) bekezdésében meghatározott élethez  való alapvető jogot is. Az  Alkotmánybíróság már a 23/1990. (X. 31.) AB határozatában kifejtette,  hogy  „[a]z emberi élet és  az  emberi  méltóság elválaszthatatlan  egységet alkot  és  minden  mást  megelőző legnagyobb érték. Az emberi élethez és méltósághoz  való  jog ugyancsak    egységet    alkotó   olyan    oszthatatlan    és korlátozhatatlan  alapjog,  amely  számos  egyéb   alapjognak forrása és feltétele” (ABH 1990, 88, 93.). Az  Alkotmánybíróság  az  élethez  való  joggal  kapcsolatban rámutatott  arra  is, hogy „[a]z élethez  való  jog  objektív oldalából  ugyanakkor az államnak nem csupán az a kötelessége következik,  hogy az egyes emberek élethez való alanyi  jogát ne  sértse  meg,  és hogy annak védelméről  jogalkotással  és szervezési intézkedésekkel gondoskodjék, hanem ennél több. Ez a   kötelesség   nem  merül  ki  az  egyes   emberek   egyedi életvédelmében,   hanem  általában  az   emberi   életet   és létfeltételeit  is védi” [64/1991. (XII. 17.)  AB  határozat, ABH 1991, 297, 303.]. 4.  Az  Alkotmánybíróság  gyakorlata  következetes  abban   a kérdésben,  hogy  az  alkotmányos  alapjogok  más   alapjogok érvényesítése  érdekében [az Alkotmány 8. § (2)  bekezdésében foglaltak szerint – lényeges tartalmukat kivéve – törvényben] korlátozhatók. A korlátozás vizsgálatánál az Alkotmánybíróság a  szükségesség és arányosság tesztjét alkalmazza, vagyis  az alapjog  korlátozását  akkor  tartja  alkotmányosnak,  ha  az elérni  kívánt  cél fontossága és az ennek érdekében  okozott alapjogsérelem   súlya   összhangban   van   egymással.    Az Alkotmánybíróság  megköveteli azt is, hogy  a  törvényhozó  a korlátozás  során az adott cél elérésére alkalmas  legenyhébb eszközt  válassza [20/1990. (X. 4.) AB határozat,  ABH  1990, 69, 71.]. 5.   Megítélésem  szerint  nem  lehet  a  személyi  szabadság korlátozásának  szükségességét (s ily módon alkotmányosságát) vitatni  olyan esetekben, amikor az intézkedés  megtétele  az érintett  személy  „közveszélyes” állapotának,  vagyis  mások életét  közvetlenül  fenyegető  veszélyek  elhárítása   miatt halaszthatatlan.  A közbiztonság – benne az  emberi  élet  és méltóság – védelme az Alkotmány 40/A. § (2) bekezdése szerint a  „rendőrség alapvető feladata”. Alkotmányos szempontból nem vitatható  tehát az a törvényhozói döntés, amely az  államnak az   élet  védelmére  irányuló  kötelezettsége  keretében   a rendőrségnek  feladatokat  szab  és  azok  teljesítéséhez   a szükséges  eszközöket is rendelkezésre bocsátja. Az,  hogy  a rendőrségre   az  élet  védelmével  kapcsolatban   kiemelkedő fontosságú  felelősség hárul, világosan kitűnik  a  rendőrség feladatairól  szóló rendelkezésekből is. Az  Rtv.  2.  §  (1) bekezdése  kifejezetten  a rendőrség feladatává  teszi,  hogy védelmet   nyújtson  az  életet,  testi  épséget  közvetlenül fenyegető vagy sértő cselekményekkel szemben. Még ha el is fogadjuk, hogy az ön- és közveszélyes állapotban lévőket  meg  kell  próbálni minél előbb a megfelelő  orvosi, egészségügyi  ellátásban részesíttetni, illetve  a  megfelelő intézetbe  szállítani,  számolni kell azzal  a  lehetőséggel, hogy erre nem mindig nyílik azonnali lehetőség. Előfordulhat, hogy  kivételes  helyzetekben: valamilyen  természeti  csapás következtében,   a  közlekedési  lehetőségek   hiánya,   vagy megfelelő szakember elérhetetlensége, esetleg más okok  miatt ez  pillanatnyilag nem oldható meg. Kialakulhatnak olyan,  az életet   közvetlenül   fenyegető  vészhelyzetek,   amikor   a rendőrségnek   kell  gondoskodni  az  életvédelmi   feladatok megoldásáról. A többségi határozat megsemmisítő  rendelkezése nyomán ez a lehetőség szűnik meg. 6.  Álláspontom szerint ugyanezek a megfontolások az ittasság és  más  okból önveszélyes állapotban lévő személyek esetében is  indokolták  volna,  hogy az érintett  rendelkezéseket  az Alkotmánybíróság  ne  minősítse  alkotmányellenesnek,  és  ne semmisítse  meg.  Amikor  az  érintett  személy  élete  forog veszélyben  s  e veszély elhárítására nincs más lehetőség,  a rendőrségnek alkotmányos keretek között meghatározott  összes eszközével közre kell működni e veszélyek elhárításában. 7.  A  közbiztonsági  őrizet – mint a szabadságelvonás  egyik fajtája – arányossága megítélésénél különös jelentőséggel bír az  a  körülmény  is,  hogy  e  rendelkezések  –  tartalmukat tekintve   –   diszpozitív   szabályok,   amelyek   az   eset körülményeinek,   többek  között  az  egészségügyi   (orvosi) ellátás  igénybevétele,  az ittas  személy  lakására  történő szállítása lehetőségeinek mérlegelésén alapulnak. Tény,  hogy az Eütv. 199. § (1) bekezdése hasonló szabályozást tartalmaz, miszerint pszichiátriai intézetbe szállítható az a beteg, aki pszichés  állapota, illetve szenvedélybetegsége következtében közvetlen  veszélyeztető  magatartást  tanúsít  és  ez   csak azonnali   pszichiátriai  intézeti  gyógykezelésbe   vétellel hárítható el. Az  ittas, valamint az ön- és közveszélyes állapot azonban  – megítélésem  szerint  –  nem azonos  a  pszichés  állapotból, illetve  szenvedélybetegségből eredő közvetlen  veszélyeztető magatartással,  továbbá az ittas állapot sem  minden  esetben teszi  szükségessé a kijózanító állomásra történő szállítást. Az  arra rászoruló személy tekintetében tehát a közbiztonsági őrizet  a  rendőrség  olyan védő-óvó intézkedése,  amelyet  a jogszabályokban  meghatározott  feltételek  szerint  nem   az érintett  személy ellen, hanem (az előbb kifejtettek szerint: az   élete   védelme)  érdekében  alkalmaznak.  Nem  hagyható figyelmen  kívül  ezért  az sem, hogy az  érintett  többnyire akaratának  szabad nyilvánítására képtelen  állapotban  lévő, vagy segítségre szoruló személy. 8.   A  szükséges  korlátozás  arányossága  alkotmánybírósági megítélésénél egyik döntő szempont annak időtartama. Ebben az ügyben  a  legfeljebb  24 óráig tartó  közbiztonsági  őrizet, mivel  annak  közvetlen célja az érintett  személy  és  mások testi   épségének   és  életének  védelme,   nem   tekinthető aránytalannak sem. Mindezekre   tekintettel   az   az   álláspontom,   hogy   az Alkotmánybíróságnak nem kellett volna a fenti rendelkezéseket alkotmányellenesnek minősíteni és megsemmisíteni. Budapest, 2003. december 16.                                                Dr. Czúcz Ottó                                                 alkotmánybíró A különvéleményhez csatlakozom:                                             Dr. Bihari Mihály                                                 alkotmánybíró A különvéleményhez csatlakozom:                                           Dr. Harmathy Attila                                                 alkotmánybíró A különvéleményhez csatlakozom:                            Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva                                                 alkotmánybíró Kukorelli István alkotmánybíró különvéleménye A   határozat   rendelkező  részével  és   indokolásával   is egyetértek,  azonban a Rendőrségről szóló  1994.  évi  XXXIV. törvény  (a  továbbiakban:  rendőrségi  törvény)  38.  §  (1) bekezdését  nem  csupán annyiban tartom  alkotmányellenesnek, hogy  az  a  személyes  szabadságot szükségtelenül  korlátozó módon  teszi  lehetővé  az előállított ittas,  illetőleg  más okból   ön-   vagy  közveszélyes  állapotban   lévő   személy közbiztonsági  őrizetének  elrendelését.  Véleményem  szerint alkotmányellenes  az is, hogy a rendőrség a  személyazonosság megállapítása    érdekében    huszonnégy    órán    keresztül korlátozhatja a személyi szabadság alapjogát. Az  előállítás  alkalmazása a személyazonosság  megállapítása érdekében  a  rendőrség  hatósági tevékenységének  eredményes ellátásához    szükséges   lehet.   A   személyi    szabadság korlátozásának szükségességét én sem vitatom. Ahogyan azonban arra  az  Alkotmánybíróság jelen határozatában is felhívta  a figyelmet, az alapjog-korlátozás arányosságának vizsgálatakor „meghatározó  jelentőségű  a  szabadságelvonás  időtartamának mértéke,  annak indokoltsága, a szabadságelvonással  érintett személy  megfelelő  körülményeinek  és  az  őt  illető  jogok gyakorlásának     biztosítása,    valamint     a     jogtalan szabadságelvonás esetére nyújtott jogorvoslati jog  és  egyéb jogkövetkezmények meghatározása és azok megfelelősége”. 1. A szabadságelvonás időtartamának mértéke A rendőrségi törvény 33. § (2) bekezdésének a) pontja alapján a rendőr a közbiztonság érdekében a hatóság vagy az illetékes szerv  elé  állíthatja azt, aki a rendőr  felszólítására  nem tudja  magát  hitelt érdemlően igazolni,  vagy  az  igazolást megtagadja.   A   rendőrség   a   személyi   szabadságot   az előállítással  csak  a szükséges ideig, de  legfeljebb  nyolc órán  át  korlátozhatja. Ha az előállítás célja nem  valósult meg,  indokolt  esetben ezt az időtartamot  a  rendőri  szerv vezetője egy alkalommal, négy órával meghosszabbíthatja. [33. §   (3)   bekezdés]  Az  előállításból  –  ezt   követően   – közbiztonsági   őrizet  lehet,  ha  az  őrizetbe   vételt   a személyazonosság  megállapítása  szükségessé  teszi,   s   ez további tizenkét órás fogvatartást is jelenthet. [38.  §  (1) bekezdés] A Rendőrség Szolgálati Szabályzatáról szóló 3/1995. (III. 1.) BM  rendelet 37. § (1) bekezdése előírja, hogy az  előállítás végrehajtását  mellőzni  kell,  ha  az  intézkedés  alá  vont személy az előállítás közben megfelelően igazolja magát, vagy személyazonosságát    a    rendőr   megállapította,    ellene bűncselekmény   gyanúja   nem  merült   fel,   vele   szemben kényszerítő  eszköz alkalmazására nem került sor.  Mellőzhető az  előállítás,  ha az igazoltatott személy személyazonossága más, egyszerűbb módon tisztázható. Ezek a rendeleti szabályok azonban  nem teszik a rendőrségi törvény 38. § (1) bekezdését alkotmányossá. Álláspontom  szerint, a rendőrségi törvény a személyazonosság megállapítására  az elérni kívánt célhoz képest  aránytalanul hosszú   időt,   huszonnégy  órát  biztosít.  Amennyiben   az előállítás  maximális  időtartama  (tizenkét  óra)  alatt   a rendőrség  nem  állapítja meg az érintett személyazonosságát, akkor  abból  az előállítottra további, a szabadságelvonással járó  hátrányok nem származhatnak. A 38. § (1) bekezdésben  a közbiztonsági   őrizetbe   vétel  elrendelésére   biztosított lehetőség  egyfajta kényelmi szabály, amely  nem  ösztönzi  a hatóságot   az   előállított  személyazonosságának   mielőbbi megállapítására.  Más  megítélés  alá  esett  volna,   ha   a rendőrségi törvény támadott rendelkezése kizárólag rendkívüli esetekben,  így  például  a  személyazonosság  megállapítását akadályozó,  illetve  az  abban való közreműködést  megtagadó személy   esetében  tette  volna  lehetővé  a   közbiztonsági őrizetbe vételt. 2. A szabadságelvonás indokoltsága Az  Alkotmánybíróság a 13/2003. (IV. 9.) AB  határozatában  a közterület-felügyelő feltartóztatási jogának alkotmányosságát vizsgálta.   Feljelentés  megtétele   vagy   egyéb   jogszerű intézkedés  céljából a közterület-felügyelő az  érintettet  a személyazonosság  megállapítása céljából  igazoltathatja.  [a közterület-felügyeletről szóló 1999. évi LXIII. törvény 15. § (1)  és  (2)  bekezdés]  Az Alkotmánybíróság  nem  találta  a személyi  szabadságot szükségtelenül és aránytalanul sértőnek e  rendelkezéseket, mert „az igazoltatás alá vont személyek – a  közterület-felügyelet feladatköréhez  tartozó  –  jogsértő magatartást   tanúsítottak   (szabálysértést   követtek   el, hatósági  határozatban  foglalt  kötelezettséget  megszegtek) vagy  ilyen  tevékenységgel  összefüggésbe  hozhatók  (tanú). Vagyis a személyi kör jogilag behatárolható, valamilyen  jogi eljáráshoz kapcsolható”. (ABK 2003. április, 201, 205.) A  rendőrségi  törvény 29., 33. és 38. §-ai alapján  (ahogyan azt  a törvényjavaslat miniszteri indokolása is megállapítja) az igazoltatás célja a személyazonosság megállapítása, vagyis a  rendőrség  – tetszése szerint – bárkit feltartóztathat  és igazoltathat. Az igazoltatás alá vont személyek köre tehát  – szemben   a   közterület-felügyelő   által   feltartóztatható személyek  körével  –  jogilag nem behatárolható,  a  rendőri intézkedés  alanya  bárki  lehet. A  rendőrségi  törvény  nem kívánja   meg,   hogy  az  igazoltatás,  a   személyazonosság megállapítása   valamilyen  jogsértő   magatartáshoz   legyen kapcsolható. Az  igazoltatás eredménytelensége pedig önmagában is  rendőri intézkedést   vonhat   maga  után.   A   rendőr   ugyanis   a személyazonosság  megállapítása  céljából  az  igazoltatottat feltartóztathatja,   előállíthatja,   ezt   követően    pedig közbiztonsági őrizetbe veheti. Véleményem   szerint  az  Alkotmánybíróságnak  a   rendőrségi törvény   38.   §  (1)  bekezdésére  vonatkozó  normakontroll eljárásban   a  szabadságelvonás  (a  közbiztonsági   őrizet) indokoltságát is vizsgálnia kellett volna, vagyis azt, hogy a támadott  jogszabályi rendelkezés – a rendőrségi törvény  29. és a 33. §-aira tekintettel – nem korlátozza-e aránytalanul a személyi szabadságot. Összefoglalva, álláspontom szerint az Alkotmánybíróságnak meg kellett  volna állapítania, hogy a rendőrségi törvény  38.  § (1) bekezdése teljes egészében alkotmánysértő. Budapest, 2003. december 16.                                          Dr. Kukorelli István                                                 alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	Article 33.2.a, b, c, g of the Act XXXIV of 1994 on the Police according to what in the interest of public security the police may bring before the competent authority any person who is unable to prove his or her identity; who may be suspected of a criminal offence
Number of the Decision: .	65/2003. (XII. 18.)
Date of the decision: .	12/16/2003
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2003-3-008?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
.