English
Hungarian
Ügyszám:
.
509/B/1994
Előadó alkotmánybíró: Ádám Antal Dr.; Sólyom László Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 57/1994. (XI. 17.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 1994/316
.
A döntés kelte: Budapest, 11/14/1994
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                    A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

           Az Alkotmánybíróság  jogszabály alkotmányellenessége
      utólagos vizsgálatára  irányuló indítványok alapján - Dr.
      Zlinszky János alkotmánybíró különvéleményével - meghozta
      a következő

                            határozatot :

           1. Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a lakások
      és helyiségek  bérletére,  valamint  az  elidegenítésükre
      vonatkozó egyes  szabályokról szóló,  az 1994.  évi XVII.
      törvénnyel módosított  1993. évi  LXXVIII. törvény  62. §
      (1) és (2) bekezdésében az "és nem lakás céljára szolgáló
      helyiségek", továbbá  a 63.  § (1) és (2) bekezdésében az
      "és nem  lakás céljára  szolgáló helyiségek"  rendelkezés
      alkotmányellenes, ezért ezeket a határozat közzétételének
      napjával megsemmisíti.

           A 62.  § (1)  és (2)  bekezdése az  alábbi szöveggel
      marad hatályban:

           " (1)  Az önkormányzat,  az  állam  tulajdonából  az
      önkormányzat  tulajdonába   került  lakóépületeinek  (  a
      bennük lévő  lakások )  elidegenítéséből származó,  1994.
      március 31.  napját követően  befolyó -  az (5)  bekezdés
      szerint csökkentett - teljes bevételét a számláját vezető
      pénzintézetnél elkülönített számlán köteles elhelyezni.

            (2)  Az (1) bekezdésben meghatározott kötelezettség
      az állami  tulajdonú lakóépületek (a bennük lévő lakások)
      elidegenítéséből    származó   önkormányzatot   megillető
      bevételekre is  vonatkozik, tekintet nélkül arra, hogy az
      elidegenítésről  a   megszűnt  tanácsi   szerv  vagy   az
      önkormányzat döntött-e. "

           A 63.  § (1)  és (2) bekezdésének hatályos szövege e
      határozat közzétételét követően a következő:

           " (1)  A fővárosi  kerületi önkormányzat a 62. § (1)
      bekezdésében említett  lakóépületeinek (  a  bennük  lévő
      lakások )  elidegenítéséből származó  - 1994. március 31.
      napját követően  befolyó és a 62. § (5) bekezdése szerint
      csökkentett -  bevételének ötven  százalékát  a  fővárosi
      közgyűlés számláját  vezető pénzintézethez,  elkülönített
      számlára köteles befizetni.

            (2)  Az (1) bekezdésben meghatározott kötelezettség
      az állami  tulajdonú lakóépületek (a bennük lévő lakások)
      elidegenítéséből  származó,  a   kerületi  önkormányzatot
      megillető  bevételekre  is  vonatkozik,  tekintet  nélkül
      arra, hogy  az elidegenítésről  a megszűnt  tanácsi szerv
      vagy az önkormányzat döntött-e".

           2. Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a törvény
      62. §  (3)  bekezdésében,  valamint  63.  §  (1)  és  (2)
      bekezdésében  foglalt,   hatályban  maradt  rendelkezések
      1994. december 31-ig nem alkalmazhatók.

           3. Az  Alkotmánybíróság a  törvény 46.  § a  )  pont
      második fordulata,  a 61.  §-a, a  62. §  (3)  bekezdése,
      valamint a  62. §  (1) és (2) bekezdésének, továbbá a 63.
      §-nak a  rendelkező  rész  2.  pontjában  el  nem  bírált
      előírásai  alkotmányellenességének   megállapítására   és
      megsemmisítésére vonatkozó indítványokat elutasítja.

           Az  Alkotmánybíróság  ezt  a  határozatát  a  Magyar
      Közlönyben közzéteszi.
                                Indokolás

                                   I.

             A  lakások  és  helyiségek  bérletére,  valamint  az
        elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993.
        évi  LXXVIII.  törvény  alkotmányellenességének  utólagos
        vizsgálatára irányuló  eljárásban az  Alkotmánybíróság  a
        64/1993. (XII.  22.) AB  határozatával   ( ABH 1993, 373,
        391. )  e törvény számos rendelkezését megsemmisítette. A
        határozat   közzétételét    követően   az    Országgyűlés
        megalkotta az  1993. évi  LXXVIII. törvény  módosításáról
        szóló 1994.  évi XVII.  törvényt.  (  Mivel  a  módosítás
        kiegészítette  a   korábbi  törvényt,   így  az  egységes
        szerkezetbe foglalt  törvény megjelölése  a továbbiakban:
        Lt. )  . Tekintettel  arra,  hogy  több  indítványozó  is
        kezdeményezte    az     Lt.    különböző    rendelkezései
        alkotmányosságának vizsgálatát,  az  Alkotmánybíróság  az
        indítványokat egyesített eljárásban bírálta el.

             1. Az  Lt. 46.  § a) pontja második fordulatát azzal
        az indokolással  támadta az  egyik indítvány,  hogy ez  a
        rendelkezés nem  biztosít vételi  jogot a bérlőnek arra a
        lakásra, amely  az Ötv.  107.  §  (2)  bekezdése  alapján
        került  az   önkormányzat  tulajdonába.  Az  indítványozó
        szerint ez  az előírás  a kisvárosok  lakosait  hátrányos
        helyzetbe hozza.

             2.  Az   egyik   indítványozó   az   Lt.   61.   §-a
        alkotmányellenessége  megállapítását  és  megsemmisítését
        kérte. Azt  kifogásolta, hogy  ez a  törvényi rendelkezés
        eltérő módon  értelmezhető, s a megszorító értelmezés nem
        teszi lehetővé a vételi vagy elővásárlási joggal érintett
        önkormányzati, illetőleg  állami  lakások  és  helyiségek
        tulajdonjogának   gazdasági    társaságba   vitelét.   Az
        indítványozó szerint  az önkormányzat apportálási jogának
        elvonása az  Alkotmány 9.  § (2)  bekezdésébe, 13.  § (1)
        bekezdésébe  és   70/C.  §  (1)  bekezdésébe  ütközik,  s
        ellentétes a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV.
        törvény   ( a  továbbiakban: Ötv.  ) 1. § (6) bekezdés b)
        pontjával.

             3.  a)   Indítvány   érkezett   az   Lt.   62.   §-a
        alkotmányosságának vizsgálatára  vonatkozóan is.  Az e §-
        ban foglalt rendelkezések a lakások, valamint a nem lakás
        céljára  szolgáló  helyiségek  elidegenítéséből  származó
        bevétel  elkülönített  számlán  történő  elhelyezését  és
        bizonyos lakáscélú felhasználását írják elő.

             b) Más  indítványozók úgy  ítélték meg,  hogy a  nem
        lakás   céljára   szolgáló   helyiségek   értékesítéséből
        származó  vételár  felhasználására  vonatkozó  korlátozás
        ellentétes az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében, 43. § (1)
        bekezdésében és  44/A. §  (1)  bekezdés  b  )  pontjában,
        valamint a  Polgári Törvénykönyvről  szóló 1959.  évi IV.
        törvény (  a továbbiakban: Ptk. ) 200. § (1) bekezdésében
        és az Ötv. 80. § (1) bekezdésében előírtakkal.

             Indítványukban       negatív       diszkriminációnak
        minősítették,  hogy   "a  nem   lakás  céljára   szolgáló
        helyiségek eladási  árából befolyó  összeget  is  csak  a
        lakóépületek felújítására lehet fordítani".

             c) Az  indítványozók egyike  a már említett 64/1993.
        (XII. 22.) AB határozatra is hivatkozott, amely szerint a
        már  önkormányzati   tulajdonba  adott   vagyon  utólagos
        megterhelése alkotmányossági  vizsgálat tárgya  lehet. Az
        Lt.  62.   §-ában  foglaltakat   ilyennek  tekintette  az
        indítványozó.   Megállapítása    szerint   ugyanis    "az
        államháztartási törvény  által  meghatározott  határidőre
        megalkotandó   önkormányzati   költségvetési   rendeletek
        elfogadása idején  nem volt  hatályban olyan rendelkezés,
        amely a bevételek - a cél- és címzett támogatási formákon
        kívüli -  szabad  felhasználását  akadályozta  volna.  Az
        utólag meghozott  előírás  viszont  alapvetően  érinti  a
        helyi költségvetést,  különösen a  több ezer  lakással és
        helyiséggel rendelkező városok esetében".

             4. Az  Lt. 63. § (3) bekezdését azért is kifogásolta
        az egyik indítványozó, mert az e rendelkezésben foglaltak
        szerint  az   önkormányzat  a  lakás-  (  és  helyiség  )
        privatizációból származó  bevételét -  a lakásfelújításon
        kívül -  "az  állampolgár  tulajdonában  álló  lakásra  -
        ideértve az  államosított lakást  is -  1953. április  1.
        napja előtt  bármilyen jogcímen, illetőleg azt követően a
        lakásügyi hatóság  kiutaló határozata  alapján  létrejött
        lakásbérlet   ( a  továbbiakban együtt:  kényszerbérlet )
        felszámolására használhatja fel".

             Az  indítványozó   álláspontja  szerint   az  "1953.
        április 1.  napja előtt  bármilyen jogcímen" meghatározás
        hátrányos helyzetbe  hozza azokat  a bérlőket, akik ebben
        az időszakban  kényszer nélkül,  a felek közös akaratából
        kötöttek magánlakás  tulajdonosával  bérleti  szerződést,
        mivel nem  illetik  meg  őket  az  Lt.  24.  -25.  §-ában
        megállapított jogok.  Az indítványozó  azt is sérelmezte,
        hogy a támadott rendelkezés "nem ad semmilyen lehetőséget
        annak vizsgálatára, hogy az 1953. április 1. előtt kötött
        bérleti szerződés  kényszerből, vagy  a felek  akaratából
        jött létre".

             Az  indítványozó   a  támadott   rendelkezésnek   az
        Alkotmány 70/A.  és 70/K.  §-ával, valamint  a Ptk. 2. §-
        ával  és  a  205.  §  (1)  bekezdésével  való  ütközésére
        hivatkozott.

             5.   Az    Lt.   63.   §-a   alkotmányellenességének
        megállapítására és  megsemmisítésére irányuló indítványok
        azt kifogásolták,  hogy a  lakások és a nem lakás céljára
        szolgáló  helyiségek  elidegenítéséből  származó  bevétel
        ötven  százalékát  a  fővárosi  kerületi  önkormányzat  a
        fővárosi közgyűlés  rendelkezésére köteles  bocsátani. Az
        indítványozók  ezt  az  előírást  is  a  már  megszerzett
        önkormányzati    tulajdon    utólagos    alkotmányellenes
        megterhelésének minősítették.

             Másik  indítványozó   szerint  az   ilyen   tartalmú
        szabályozás "államosítást jelent, mivel az állam valamely
        jogi személy  tulajdonát  elveszi  és  másiknak  adja  át
        azzal, hogy  azt  később  harmadik  jogi  személy  javára
        használja fel". Arra hivatkozott, hogy az Alkotmány 13. §
        (1)  bekezdése  tiltja  az  államosítást,  a  13.  §  (2)
        bekezdése  pedig   csak   kivételes   kisajátítást   tesz
        lehetővé,  ezt   is   teljes,   feltétlen   és   azonnali
        kártalanítás mellett.

             Az indítványozó úgy vélte, hogy az önkormányzatok 50
        %-os   vagyonvesztés    mellett   mellőzni    fogják    a
        helyiségértékesítést és  inkább a  bizonytalanabb bérleti
        formát alkalmazzák.  Sérelmezte, hogy a nem lakás céljára
        szolgáló  helyiségek  elidegenítéséből  származó  bevétel
        korlátozása  (   elvonása  )   "visszamenőleges   hatályú
        beavatkozást jelent az önkormányzat gazdasági rendjébe és
        sérti    a     rendeletben    elfogadott     költségvetés
        stabilitását".

                                   II.

             Az Alkotmánybíróság  a  rendelkező  részben  foglalt
        döntését az Alkotmány és az indítványokban is hivatkozott
        törvényi      rendelkezések,       az      önkormányzatok
        tulajdonszerzését  szabályozó   előírások,   valamint   a
        64/1993.  (XII.   22.)  AB   határozat  és   az  abban  a
        határozatban is  többször idézett  16/1991. (IV.  20.) AB
        határozat (  ABH  1991,  58,  65.  )  figyelembevételével
        alkotta meg.

             1. Az  Lt. 46.  § a  ) pontjának  második  fordulata
        szerint nem  áll fenn  vételi  jog  "az  1990.  évi  LXV.
        törvény 107. §-ának (2) bekezdése alapján az önkormányzat
        tulajdonába került önkormányzati lakásra".

             Ezzel a  rendelkezéssel a  64/1993.  (XII.  22.)  AB
        határozat  megalkotását   követően  az  1994.  évi  XVII.
        törvény egészítette  ki az  Lt. -t.  Az  Alkotmánybíróság
        ugyanis  e  határozatában  úgy  foglalt  állást,  hogy  a
        lakások törvényen  alapuló vételi joga és tulajdonvédelme
        a vételi  jog időtartamának  jelentős megrövidítésével és
        az    értékgarancia     érvényesítésével    alkotmányosan
        összhangba  hozható,  azonban  vételi  jog  a  lakásoknak
        kizárólag  arra   a  körére   alapítható,  amelyeken   az
        önkormányzat   az    egyes   állami    tulajdonban   lévő
        vagyontárgyak  önkormányzati  tulajdonba  adásáról  szóló
        1991. évi  XXXIII. törvény  (  a  továbbiakban:  Vátv.  )
        rendelkezései alapján  és az abban meghatározott teherrel
        szerzett  tulajdont.   Ez  a  teher  a  Vátv.  2.  §  (9)
        bekezdésében foglalt  - a  tulajdonátadással  egyidejű  -
        terhelés,  az  elidegenítés  szabályozásának  fenntartása
        ( ABH 1993, 386. ).

             Az Ötv.  107. §  (2) bekezdésével  átadott lakásokra
        azonban ilyen, a tulajdonátadással egyidejű terhelést nem
        állapított  meg   a  törvényhozó,  ezért  azokra  az  Lt.
        utólagosan, vagy  visszamenőlegesen semmilyen terhet, így
        vételi jogot sem alapíthatott alkotmányosan. A lakásoknak
        erre a  körére is  érvényesíthető azonban az elővásárlási
        jog, amely a bérlő számára bizonyos védettséget jelent.

             Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az indítvány
        nem   megalapozott.    Az   Alkotmánybíróság   már   több
        határozatában kifejtette  álláspontját  a  diszkrimináció
        vonatkozásában. A  108/B/1992. AB határozatban rámutatott
        arra, hogy  "alkotmányellenes megkülönböztetés csak akkor
        állapítható meg,  ha  összehasonlítható  helyzetben  levő
        személyek között  tesz a jogalkotó olyan különbségtételt,
        amely alapjogsérelmet  okoz, illetőleg  azzal az  egyenlő
        méltóság  alkotmányos  követelményét  sérti.  Nem  minden
        személyek közötti  jogi  megkülönböztetés  minősül  tehát
        alkotmányellenesnek" (  ABK 1994.  január, 31,  33. ).  A
        881/B/1991.  AB   határozat  szerint  pedig  nem  minősül
        megengedhetetlen   megkülönböztetésnek,    ha   a    jogi
        szabályozás "eltérő  jogalanyi körre  vonatkozóan állapít
        meg eltérő rendelkezéseket" ( ABH 1992, 474, 477. ).

             Az  indítványozó  által  hivatkozott,  a  kisvárosok
        önkormányzati tulajdonú  lakásainak bérlőit  "hátrányosan
        érintő"     jogszabályi     megoldást     illetően     az
        Alkotmánybíróság    az    előbbiek    figyelembevételével
        megállapítja,  hogy  az  Lt.  vizsgált  rendelkezése  nem
        eredményezett alkotmányellenes  diszkriminációt, mivel  a
        bérlők  eltérő   csoportjára  vonatkozik  és  az  egyenlő
        méltóság alkotmányos követelményét sem sérti.

            A fentiek alapján az Alkotmánybíróság az Lt. 46. § a)
        pont     második     fordulatában     foglalt     előírás
        alkotmányellenességét   nem    állapította   meg   és   a
        megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.

             2.  A   16/1991.  (IV.   20.)  AB   határozat  -   a
        tulajdonviszonyok rendezése  érdekében az  állam által az
        állampolgárok tulajdonában  igazságtalanul okozott  károk
        részleges kárpótlásáról  szóló  törvényjavaslat  bizonyos
        rendelkezései alkotmányellenességének előzetes vizsgálata
        során -  megállapította:  amennyiben  a  volt  társadalmi
        tulajdonból valamely  új tulajdonforma  ( a jelen esetben
        önkormányzati tulajdon  ) már  létrejött, "az új tulajdon
        védelme természetesen  teljes, azaz e vonatkozásban nincs
        alkotmányos lehetőség  a társadalmi  átalakulás  terhének
        utólagos vagy visszamenőleges szétosztására"  ( ABH 1991,
        64. ).

             Az önkormányzatok  a volt  állami lakásokat  és  nem
        lakás céljára  szolgáló helyiségeket  az Ötv. , illetve a
        Vátv. rendelkezései  alapján tulajdonba  kapták. Az 1993.
        évi LXXVIII.  törvény a  lakás- és a helyiségelidegenítés
        terheit az  önkormányzatokra nézve súlyosabbá tette ahhoz
        képest, ahogy az önkormányzatok a tulajdont megszerezték.
        Az   Alkotmánybíróság    a   64/1993.   (XII.   22.)   AB
        határozatában  ezért   az  említett  törvény  45.  §  (1)
        bekezdésével, illetve az 54. § (1) bekezdésével alapított
        vételi   jogot    alkotmányellenesnek   minősítette    és
        megsemmisítette.

             Az Lt.  az önkormányzati tulajdonba került lakásokra
        vonatkozó vételi  jogot új tartalommal szabályozta, a nem
        lakás céljára  szolgáló helyiségek  esetében pedig vételi
        jogot nem, csak elővásárlási jogot biztosított.

             Az  Lt.  83.  §  (1)  bekezdésének  első  mondata  a
        következőket  tartalmazza:   "1993.  december   31-ig   a
        bérbeadás  útján   hasznosított  önkormányzati  lakás  és
        helyiség tulajdonjoga  nem pénzbeli  hozzájárulásként nem
        bocsátható gazdasági társaság rendelkezésére". E bekezdés
        második mondatát  -  amely  szerint  "ugyanez  a  tilalom
        vonatkozik a  törvény hatálybalépése után a vételi joggal
        érintett  önkormányzati   lakásra  és   helyiségre"  -  a
        64/1993. (XII. 22.) AB határozat megsemmisítette.

             Az Lt. 61. §-a pedig így rendelkezik: "A vételi vagy
        elővásárlási  joggal  érintett  önkormányzati,  illetőleg
        állami  lakás   és  helyiség  tulajdonjoga  nem  pénzbeli
        hozzájárulásként  nem   bocsátható   gazdasági   társaság
        rendelkezésére".

             A lakásvagyon jogi természetének jellegzetességeiről
        a korábbi törvényi szabályozás alkotmányosságát vizsgáló,
        többször is  említett AB  határozat  már  megállapította,
        hogy "a lakás különleges helyet foglal el az önkormányzat
        vagyontárgyai között  funkciója  alapján,  mert  a  helyi
        önkormányzat    területén    élő    emberek    legelemibb
        életfeltételének, a  hajléknak a biztosítását szolgálja".
        Ezzel függ  össze az  Alkotmánybíróság határozatának az a
        következtetése  is,   hogy  "az  állampolgárok  megfelelő
        lakhatási     lehetősége     érdekében     erőteljesebben
        korlátozhatja a  törvényhozás az önkormányzat tulajdonosi
        szabadságát, mint más vagyontárgyak esetében" ( ABH 1993,
        385. ).

             A 29/1993. (V. 4.) AB határozat pedig arra hívta fel
        a  figyelmet,   hogy  "a   tulajdon  tárgyának  közösségi
        rendeltetése, közszolgáltatásra szánt használata, közcélú
        hasznossága  stb.   alapja  és  alkotmányosan  igazolható
        indoka lehet a közhatalmi beavatkozásnak, a tulajdonjog -
        a tulajdon funkciója szerinti - korlátozásának".

             Ez a határozat - a 13/1990. (VI. 18.) AB határozatra
        ( ABH  1990, 54,  56. )  hivatkozással arra is felhívta a
        figyelmet,    hogy    "a    közcélú    felhasználás,    a
        hiánygazdálkodás,     vagy     más,     a     korlátozást
        elkerülhetetlenné tevő  szempont  .  .  .  a  tulajdonjog
        korlátozásának alkotmányos  indoka lehet, ha a korlátozás
        megfelel az  arányosság követelményének  is" (  ABH 1993,
        227, 231. ).

             Ez a  korlátozás a  vételi  és  elővásárlási  joggal
        érintett  önkormányzati   lakások,   illetve   helyiségek
        vonatkozásában  kifejezetten   arra  irányul,   hogy   az
        önkormányzat   az    ilyen   vagyontárgyakat    e   jogok
        fennállásának időtartama  alatt csak  e  jogok  épségének
        megóvásával idegeníthesse  el. Az  Lt. 61.  §-a - e jogok
        érvényesítésének   biztosítása   érdekében   -   azt   is
        megtiltja, hogy  a vételi és elővásárlási joggal érintett
        lakás és helyiség tulajdonjogát az önkormányzat gazdasági
        társaság rendelkezésére bocsássa.

             Megjegyzést érdemel,  hogy a gazdasági társaságokról
        szóló 1988.  évi VI.  törvénynek a  korlátolt felelősségű
        társaságra vonatkozó  161. §  (3) bekezdése  a  következő
        előírást tartalmazza:  "Nem pénzbeli  betétként - a 22. §
        (2)  bekezdésében   meghatározott  feltételek  fennállása
        esetén is  - csak  olyan  végrehajtható  dolgot,  továbbá
        olyan  szellemi  alkotást  vagy  jogot  lehet  figyelembe
        venni,  amelyet   utóbb  a  gazdasági  társaság  harmadik
        személy hozzájárulása  ( engedélye ) nélkül ruházhat át".
        ( Ezzel  a szabályozással  azonos tartalmú e törvénynek a
        részvénytársaságra vonatkozó 253. § (1) bekezdése is.)

             Mindezekből az  következik, hogy  a  vételi  joggal,
        illetve  az  elővásárlási  joggal  terhelt  önkormányzati
        tulajdon  a  gazdasági  társaságokra  vonatkozó  törvényi
        szabályozás  idézett  előírásai  szerint  sem  adható  át
        gazdasági társaság rendelkezésébe.

             Az Alkotmánybíróság  álláspontja szerint tehát a 61.
        §-ban megállapított korlátozás nem alkotmányellenes, mert
        az az  Lt. -ben  meghatározott vételi és elővásárlási jog
        biztosítását szolgálja.  Ezért az Alkotmánybíróság az Lt.
        61. §-a  alkotmányellenességét nem  állapította meg, s az
        indítványt ebben a vonatkozásban elutasította.

             3. a  ) Az  Lt. 62.  § (1)  és  (2)  bekezdése  arra
        kötelezi az  önkormányzatokat, hogy az állam tulajdonából
        önkormányzati     tulajdonba      került     lakóépületek
        elidegenítéséből származó  bevételüket, továbbá az állami
        tulajdonú lakóépületek elidegenítéséből az önkormányzatot
        megillető bevételt elkülönített számlán helyezzék el; s e
        bevételeket kizárólag  a  (3)  bekezdésben  meghatározott
        célokra  engedi  felhasználni.  Ez  a  megkötés  egyaránt
        vonatkozik a  lakóépületben lévő eladott lakásokra és nem
        lakás céljára  szolgáló helyiségekre.  A fővárosi kerület
        önkormányzatát ez  a kötelezettség  csak a  bevétel ötven
        százaléka erejéig  terheli, a fennmaradó ötven százalékot
        ugyanis az  Lt. 63.  § értelmében  a  fővárosi  közgyűlés
        számlájára köteles befizetni.

             Az Alkotmánybíróság azt vizsgálta, hogy alkotmányos-
        e  a   vételár   felhasználásának   kivételt   nem   tűrő
        célhozkötése, különösen,  hogy az  ilyen megkötés  a  nem
        lakás céljára szolgáló helyiségek vételára vonatkozásában
        alkotmányosan lehetséges-e.

             Amint az  említett AB  határozat már megállapította,
        az Lt.  "az Alkotmány  44/A. §-a  szerinti  önkormányzati
        alapjogok  szempontjából  olyan  törvény,  amely  mind  a
        tulajdoni, mind  a rendeletalkotási  szabadságnak kerete,
        azaz korlátja  is. Az  Lt. előírásai  az önkormányzatokra
        nem egyszerűen  csak mint  tulajdonosokra, hanem egyúttal
        mint alkotmányos  közhatalmi  szervekre  is  vonatkoznak,
        amelyek számára  az Lt. kötelező feladatkört és hatáskört
        létesít" (  ABH 1993, 385, 386. ). A vizsgált tárgykörben
        az Lt.  hatályba  lépéséig  az  állami  tulajdonban  álló
        házingatlanok  elidegenítésének   szabályozásáról   szóló
        32/1969. (IX.  30.) Korm. rendeletet (a továbbiakban: R.)
        és a végrehajtására kiadott 16/1969. (IX. 30.) ÉVM-MÉM-PM
        számú  együttes  rendeletet kellett alkalmazni. Az R. 10.
        §-a   ( 4 )    bekezdésének    a )   pontja   szerint   a
        házingatlanok  elidegenítéséből   származó  bevételt   "a
        tanácsok   elsősorban    lakásépítésre   és   az   állami
        tulajdonban álló  lakóépületek lakóház javítási munkáinak
        elvégzésére, továbbá  a vegyes  tulajdon megszüntetésére"
        használhatták fel.  Az  R.  1.  §  b)  pontja  szerint  a
        társasházban  lévő,   az  ingatlannyilvántartásba  önálló
        ingatlanként  bejegyzett,  állami  tulajdonban  lévő  nem
        lakás  céljára   szolgáló  helyiség   is   házingatlannak
        minősült. A  lakás-  és  helyiségértékesítésből  származó
        bevétel felhasználása  tehát az  Lt. -vel  hatályon kívül
        helyezett,  korábbi   szabályozás  szerint  is  nagyrészt
        célhoz kötött volt.

             Az önkormányzatok az állami tulajdonú lakásokat és a
        nem lakás  céljára  szolgáló  helyiségeket  meghatározott
        teherrel -  az  akkor  hatályos  elidegenítési  szabályok
        továbbélése terhével - szerezték meg. Az Alkotmánybíróság
        szerint  a   teher  súlyosbítása  mindig  alkotmányossági
        vizsgálat tárgya  lehet, mert  ekkor  nem  megszerzéskori
        terhelésről,   hanem    a   már    megszerzett   tulajdon
        megterheléséről van szó ( ABH 1993, 378. ) .

             A  vételár   felhasználása  szempontjából   "eredeti
        terhet" megfogalmazó  R. egyaránt  vonatkozott lakásra és
        nem lakáscélú helyiségre. A befolyt vételár felhasználása
        azonban  nem   volt  abszolút  kötött:  az  R.  csupán  a
        lakáscélú felhasználás  elsőbbségét  írta  elő,  s  ezzel
        világosan kivételt is engedett.

             A  tehernek   az  a  súlyosbítása,  amelyet  az  Lt.
        kivételt  nem   tűrő   szabálya   előír,   ezért   önálló
        alkotmányossági vizsgálat tárgyát képezi.

             Amint  azt   a  64/1993.  (XII.  22.)  AB  határozat
        kifejtette,  a  tulajdoni  alapjogvédelemben  a  minőségi
        határ  nem  a  közérdekű  korlátozás  és  elvonás  között
        húzódik, hanem  az vált  alkotmányossági kérdéssé,  mikor
        kell   a    tulajdonosnak   a    közhatalmi   korlátozást
        ellenszolgáltatás nélkül  eltűrnie, illetve mikor tarthat
        igényt  kártalanításra.  A  közérdekre  hivatkozásnak  az
        Alkotmánybíróság  csak   alaposságát  vizsgálja,  viszont
        annál tüzetesebben  kell megvizsgálnia  a közérdek  és  a
        tulajdonkorlátozás arányosságát ( ABH 1993, 381, 382. ).

             b) Az Ötv. 1. § (6) bekezdés b) pontja azt állapítja
        meg, hogy  a helyi  önkormányzat a törvény keretei között
        rendelkezik önállóan tulajdonával, s gazdálkodik önállóan
        bevételeivel.   A   lakások   elidegenítéséből   származó
        bevételek kötelezően  előírt  felhasználása  tekintetében
        indokolt a  közérdekre hivatkozás,  s a törvényhozó által
        közérdekűnek tartott megoldás más - a tulajdonon kívüli -
        alkotmányos  jogot   sem  sért.  A  tömeges  privatizáció
        eredményeként  előreláthatóan   a   legrosszabb   lakások
        maradnak vissza.  Ezek rendbehozatala, új lakások építése
        és  a   kényszerbérletek  felszámolása  olyan  feladatok,
        amelyek  az   önkormányzatot  terhelő  lakásgazdálkodásba
        tartoznak, s amelyek körében a törvényhozó erőteljesebben
        korlátozhatja az  önkormányzat  tulajdonosi  szabadságát,
        mint más  vagyontárgyak esetében  ( ABH  1993, 385.  )  .
        Ezért az  Lt. 62.  §  szerinti  tehernek  az  R.  eredeti
        megkötéseinél  súlyosabb   volta   a   lakások   vételára
        vonatkozásában nem alkotmányellenes.

             c) A  fenti érvelés  nem találó  azonban a nem lakás
        céljára  szolgáló   helyiségek  eladására.   Az  utóbbiak
        jellege ugyanis  az R.  óta megváltozott. Korábban azokat
        is zömmel állami vagy szövetkezeti gazdálkodó szervezetek
        bérelték vagy  használták alacsony összegért, mára mind a
        bérlők, mind  a vagyon  jellege megváltozott.  A 64/1993.
        (XII. 22.)  AB határozat szerint más megítélés alá esik a
        szociális  indokú  tulajdonkorlátozások  közérdekűsége  a
        lakások,  illetve  az  üzlethelyiségek  tekintetében.  Az
        utóbbiak ugyanis  az önkormányzat  ama vagyontárgyai közé
        tartoznak, amelyekkel  szabadon vállalkozhat  ( ABH 1993,
        387, 388.  ) . A nem lakás céljára szolgáló helyiségekkel
        való kötött gazdálkodás szabályait például már a 29/1993.
        (V. 4.)  AB határozat  alkotmányellenesnek minősítette és
        megsemmisítette (  ABH  1993,  227.  )  .  A  vállalkozói
        vagyont képező  nem  lakás  céljára  szolgáló  helyiségek
        tekintetében az  Lt. 62.  §-ában előírt kötelező vételár-
        felhasználás olyan tulajdonkorlátozás, amelyet a közérdek
        nem indokol.

             Ezért  az  Alkotmánybíróság  a  62.  §  (1)  és  (2)
        bekezdésében a  nem lakás  céljára szolgáló  helyiségekre
        vonatkozó rendelkezéseket megsemmisítette.

             d)  A   visszamenőleges  hatályú   jogi  szabályozás
        tilalmába ütközik  - s  ekként  összeegyeztethetetlen  az
        Alkotmány 2.  § (1)  bekezdésében deklarált  jogállamiság
        szerves részét alkotó jogbiztonsággal -, ha a jogalkotó a
        költségvetési év tartalma alatt bár ex nunc hatállyal, de
        ellentételezés   nélkül,   akként   avatkozik   bele   az
        önkormányzatok költségvetésébe,  hogy  a  költségvetésről
        szóló önkormányzati  rendelet elfogadásakor  még szabadon
        felhasználható  költségvetési   bevételeket  célhozkötött
        bevételekké minősíti át, avagy a korábban is célhozkötött
        bevételek felhasználási  feltételeit szigorítja, s ekként
        meghiúsítja a  jogszerűen elfogadott költségvetés alapján
        vállalt kötelezettségek teljesítését.

        Az Alkotmánybíróság  számos határozatában  foglalkozott a
        jogbiztonsággal,  s   a  jogbiztonságra   figyelemmel   a
        visszamenőleges hatályú  jogi szabályozás  tilalmával.  A
        jogalkotásról szóló  1987. évi  XI.  törvény  12.  §  (2)
        bekezdése szerint  "a jogszabály  a kihirdetését megelőző
        időre  nem   állapíthat  meg   kötelezettséget   és   nem
        nyilváníthat    valamely    magatartást    jogellenessé".
        Következetes az alkotmánybírósági gyakorlat atekintetben,
        hogy valamely  jogszabály nem  csupán akkor minősülhet az
        említett  tilalomba   ütközőnek,  ha   a  jogszabályt   a
        jogalkotó  visszamenőlegesen   léptette  hatályba,  hanem
        akkor is,  ha a  hatálybaléptetés  nem  visszamenőlegesen
        történt ugyan,  de a  jogszabály  rendelkezéseit  -  erre
        irányuló kifejezett  rendelkezés szerint  - a  jogszabály
        hatálybalépése   előtt    létrejött   jogviszonyokra   is
        alkalmazni  kell.   Ennek  megfelelően   nyilvánította  a
        7/1992. (I.  30.) AB  határozatban alkotmányellenesnek az
        Alkotmánybíróság az  illeték  mértékének  akként  történő
        felemelését, hogy  a szigorító  rendelkezést a  jogalkotó
        alkalmazni rendelte az új jogszabály hatálybalépése előtt
        kötött, de  a hatósághoz  az erre megállapított határidőn
        belül, de már a szigorító rendelkezés hatálybalépése után
        benyújtott szerződésekre ( ABH 1992, 45, 48. ).

             Az   önkormányzatok    gazdálkodása    önkormányzati
        rendeletben foglalt éves költségvetés alapján történik. A
        költségvetési  gazdálkodást  számos,  előre  nem  látható
        bizonytalansági tényező  zavarja. Így pl. a költségvetési
        év  tartama   alatt  bekövetkező  áremelkedések,  vagy  a
        minimális munkabér év közbeni felemelése széles körben és
        számottevő    mértékben     kihat    az    önkormányzatok
        gazdálkodására   is.    Ilyen   körülmények    között   a
        költségvetési gazdálkodásnak  az a jogbiztonsági minimum-
        követelménye, hogy  az állam  a költségvetési  év tartama
        alatt ellentételezés  nélkül, az  önkormányzatokra  nézve
        hátrányos  módon  ne  változtassa  meg  az  önkormányzati
        költségvetések forrás-szerkezetét,  így egyebek  között a
        szabadon  felhasználható   bevételeket  ne  minősítse  át
        célhozkötött  bevételekké,   illetőleg  a   korábban   is
        célhozkötött bevételek felhasználási céljait ne szűkítse.

             E jogbiztonsági  minimum  hiányában  -  ha  tehát  a
        költségvetési év tartama alatt az állam korlátozás nélkül
        és a  forrásszerkezetre is  kiható módon avatkozhat be az
        önkormányzatok  költségvetésébe   -   az   önkormányzatok
        gazdasági önállósága gyakorlatilag megszűnne, emellett az
        állami  beavatkozás  korlátlansága  összeegyeztethetetlen
        lenne az  önkormányzatoknak az  Alkotmány IX. fejezetében
        meghatározott alkotmányjogi helyzetével.

             Tekintettel arra,  hogy az  1994. évi  önkormányzati
        költségvetések   elkészítésének    időszakában    -    az
        Alkotmánybíróság korábbi  megsemmisítő határozata folytán
        -   az    önkormányzati    tulajdonban    lévő    lakások
        értékesítésére  befolyt   összeg  felhasználására   nézve
        semmiféle korlátozó  rendelkezés nem  volt hatályban,  az
        előbbiekben vázolt  elvekkel összhangban  mondotta  ki  a
        testület e  határozat rendelkező  részében, hogy  a 62. §
        (3) bekezdése, valamint a 63. § (1) és (2) bekezdésének a
        rendelkező részben  megállapított szövege - bár önmagában
        véve nem  alkotmányellenes -  1994. december  31-éig  nem
        alkalmazható.

             4.     Az      Alkotmánybíróság     nem     tartotta
        alkotmányellenesnek  az   Lt.  62.   §  (3)  bekezdésében
        foglalt,  a   kényszerbérletek  felszámolására   irányuló
        rendelkezést.   Az    említett    előírás    szerint    a
        kényszerbérlet az  állampolgár tulajdonában  álló lakásra
        1953. április 1. napja előtt bármilyen jogcímen, vagy azt
        követően a  lakásügyi hatóság  kiutaló határozata alapján
        létrejött bérlet.

             Ez a  fogalommeghatározás azt  a helyzetet  tükrözi,
        amelyben a  II.  világháború  utáni  lakáshiány  miatt  -
        hatósági  kiutalással,   beköltözéssel  vagy  más  módon,
        illetőleg az  említett időpontot  követően kiutalással  -
        magántulajdonra lakásbérletek  jöttek létre. A törvénynek
        ez a  rendelkezése kiterjed az egyes házingatlanok állami
        tulajdonbavételéről szóló  1952. évi  4. tvr.  alapján az
        állampolgártól elvett,  majd az  állami  tulajdonba  vett
        házingatlanokkal kapcsolatos  egyes kérdések rendezéséről
        szóló 1957.  évi 28.  tvr.  szerint  a  részére  lakottan
        visszaadott    lakások     kényszerbérletként     történő
        elismerésére is.

             Az ilyen  bérletek esetén  a tulajdonos  évtizedekig
        csak a  tanácsi bérlakásokéval  azonos mértékű,  alacsony
        lakbér  megfizetését  kérhette,  amelyből  képtelen  volt
        finanszírozni   az   épület   fenntartásával   összefüggő
        kiadásait.

             A lakásbérekről,  továbbá az albérleti és ágybérleti
        díjakról   szóló    45/1982.   (X.    7.)   MT   rendelet
        végrehajtására kiadott  19/1987. (X. 7.) ÉVM rendelet 16.
        § a  ) pontja is kötött bérűnek tekintette az állampolgár
        tulajdonában  álló  olyan  lakást,  "amelyre  a  fennálló
        lakásbérleti jogviszony  1953.  április  1.  napja  előtt
        bármilyen jogcímen,  illetőleg azt  követően a  lakásügyi
        hatóság kiutaló  határozata alapján keletkezett". Ennek a
        korlátozásnak csupán  részleges feloldását  jelenti, hogy
        az  árak   megállapításáról  szóló   1990.  évi  LXXXVII.
        törvénynek -  az Lt.  hatályos szövegét megállapító 1994.
        évi XVII.  törvénnyel módosított - rendelkezése szerint a
        kényszerbérlet  alapján   létrejött  vagy   azt  folytató
        lakásbérleti  jogviszony   keretében  hasznosított  lakás
        bérét  a   települési   önkormányzat   képviselőtestülete
        árhatósági jogkörében állapíthatja meg.

             Az idézett  rendelkezésekben említett  időpontban  -
        1953. április  1-jén -  lépett hatályba  az  ún.  második
        lakáskódex,  a   lakások  és   egyéb  helyiségek  bérleti
        jogviszonyának rendezéséről  szóló 11/1953. (III. 24.) MT
        rendelet (  a továbbiakban:  MTr. )  és a  végrehajtására
        kiadott, 2.253/1953.  (IX. 23.)  Kip. M.  utasítás. Ez  a
        szabályozás  a   lakásokat  lényegében   három  csoportba
        sorolta és  ennek megfelelően  határozta  meg  a  bérleti
        jogviszony  létrehozására,   tartalmára,  megszüntetésére
        stb. vonatkozó rendelkezéseket.

             A   lakások   legnagyobb   csoportját   képezte   az
        ingatlankezelő vállalatok  által kezelt állami lakások és
        a  rendelet   hatályba  lépése   előtt   épült   személyi
        tulajdonban  lévő  lakások  köre.  E  lakásokra  nézve  a
        lakásügyi hatóság kiutalása alapján a bérbeadó és a bérlő
        között   kötött   szerződés   hozta   létre   a   bérleti
        jogviszonyt.  Ezeket  a  lakásokat  tehát  csak  hatósági
        kiutalás alapján  lehetett bérbe  adni, és  megüresedésük
        esetén 3  napon belül  a bérbeadónak  bejelentést kellett
        tennie a lakásügyi hatósághoz.

             A lakások  másik csoportja az ún. szolgálati lakások
        köre. Ezek  részben  nem  az  ingatlankezelő  vállalatok,
        hanem a  munkáltató szervek  kezelésében  álltak.  Ezekre
        nézve  a   bérleti   jogviszonyt   a   munkáltató   szerv
        intézkedése  hozta   létre.  Szolgálati   lakásnak   volt
        minősíthető az  olyan lakás is, amelyet az ingatlankezelő
        szerv kezelt.  Ilyen lakásoknál  szükség volt a lakásügyi
        hatóság kiutaló határozatára, azonban a bérlő személyét a
        munkáltató szerv jelölte ki.

             A lakások  harmadik  csoportjába  tartoztak  azok  a
        személyi  tulajdonban   lévő  lakások,  amelyek  az  MTr.
        hatályba lépését  követően épültek.  Az  MTr.  2.  §  (1)
        bekezdés b)  pontja szerint ugyanis a bérleti jogviszonyt
        "a jelen rendelet hatálybalépése után épített, a dolgozók
        tulajdonát   képező   lakóházakban   lévő   lakásokra   a
        tulajdonosnak  és   a  bérlőnek,   az  albérlet  tárgyául
        szolgáló helyiségekre  a  bérlőnek  és  az  albérlőnek  a
        szerződése" is létrehozta.

             Az indítványozó  az Lt.  -ben megállapított  időpont
        vonatkozásában a  diszkrimináció tilalmának sérelmére, az
        alapvető  jogok   megsértése  miatt  keletkezett  igények
        bíróság előtti  érvényesíthetőségére, a személyhez fűződő
        jogok és a szerződéses akarat védelmére hivatkozott.

             A     magánszemélyek      lakásbérleti     szerződés
        létrehozására irányuló  akaratát az  MTr. csak a hatályba
        lépését  követően,  az  idézett  előírásban  foglaltaknak
        megfelelően  ismerte.   Amíg  tehát   az   Lt.   vizsgált
        rendelkezése  az   1953.  április   1.  napja   előtt  az
        állampolgár tulajdonában álló lakásra létrejött bármilyen
        (  így   a  magánszemélyek   közötti  )   szerződést   is
        kényszerbérletnek minősíti,  addig  a  jelzett  időpontot
        követően  pedig   csak  a   lakásügyi   hatóság   kiutaló
        határozata  alapján   keletkezett  lakásbérletet  tekinti
        kényszerjellegűnek. A  lakásbérletek eme két csoportjának
        az Lt.  által elvégzett kényszerbérletté minősítését az a
        körülmény  teszi  jogi  szempontból  megalapozottá,  hogy
        1953. április  1. óta az első csoportba tartozó, tehát az
        itt   jelzett    időpontnál   korábban   az   állampolgár
        tulajdonában álló  lakásra létrejött  lakásbérletek is  a
        hatósági kiutalással  1953. április  1-je után létesített
        lakásbérletek súlyosan hátrányos sorsában osztoztak.

             A   jogalkotónak    az   a    törekvése,   hogy    a
        lakásprivatizációból  származó   bevételét   az   idézett
        rendelkezéseknek megfelelően  kényszerbérletnek  minősülő
        lakásbérletek felszámolására  is felhasználja,  az elmúlt
        társadalmi  rendszerben   okozott  sérelmek   orvoslására
        irányuló törvényi  szabályozások  sorába  illeszkedik.  A
        vázoltakból kitűnik,  hogy a  jogalkotó által  választott
        időpont  semmiképpen   sem   tekinthető   önkényesnek   -
        megalapozottságát az  MTr. 2. § (1) bekezdés b) pontja is
        bizonyítja.

             Az indítványozó  azt is kifogásolta, hogy az Lt. nem
        biztosított  lehetőséget   annak  vizsgálatára,   hogy  a
        kérdéses   időpont   előtt   kötött   bérleti   szerződés
        kényszerből, vagy a felek szabad akaratából jött-e létre,
        s  ily   módon  a   kényszerbérlő  sokszorosan  hátrányos
        helyzetbe  került.  Ez  az  indítványozói  álláspont  nem
        megalapozott. A  sérelmezett törvényi rendelkezés ugyanis
        nem  írja   elő  az  egykori  kényszerbérletek  egyoldalú
        felmondását, s  nem zárja  ki az  Lt. általános  ( így  a
        felmondásra,  új   bérleti  szerződés   kötésére   és   a
        cserehelyiség  biztosítására   vonatkozó   )   előírásai,
        valamint az  Lt. 1. § (3) bekezdésének megfelelően a Ptk.
        alkalmazását sem. ( Az Lt. említett előírása szerint az e
        törvényben   nem    szabályozott   kérdésekben   a   Ptk.
        rendelkezései  az   irányadók.  )   Az  Lt.   azonban   a
        kényszerbérletek      felszámolásának       elősegítésére
        vonatkozóan több,  speciális előírást is tartalmaz. A 85.
        § a következőket állapítja meg.

             " (1) A lakás fekvése szerint illetékes önkormányzat
        köteles 1996.  december  31-ig  a  kényszerbérlő  részére
        önkormányzati cserelakás bérbeadását felajánlani.

              (2)  Ha  az  önkormányzat  a  lakás  bérbeadását  a
        kényszerbérlőnek  felajánlotta,   a  bérbeadó  a  bérleti
        szerződést   a    következő    hónap    utolsó    napjára
        felmondhatja". Ezzel  összefüggésben az  Lt.  90.  §  (1)
        bekezdése úgy  rendelkezik, hogy "az önkormányzatot a 85.
        §  (1)   és  (2)  bekezdésben  meghatározott  feladatának
        ellátásához költségvetési  támogatás illeti meg". E § (2)
        bekezdése a  támogatás mértékét  határozza meg, míg a (3)
        bekezdés a  következőket írja  elő: "A  (2)  bekezdésében
        említett támogatás  az önkormányzatot akkor is megilleti,
        ha  a  bérbeadó  és  a  bérlő  a  kényszerbérletet  közös
        megegyezéssel szünteti meg, és az önkormányzat a bérlőnek
        lakás biztosítása  helyett pénzbeli  térítést fizet".  Az
        Alkotmánybíróság álláspontja  szerint az  Lt. 62.  §  (3)
        bekezdése -  azáltal, hogy az Lt. előbbiekben idézett 85.
        és    90.     §-ának    előírásai     figyelembevételével
        kötelezettséget vállal  az állampolgár  tulajdonában álló
        lakásra (  beleértve az  államosított lakást  is )  1953.
        április 1. napja előtt - illetve azt követően a lakásügyi
        hatóság   kiutaló    határozata   alapján   -   létrejött
        kényszerbérletek felszámolására - önmagában véve nem sért
        alkotmányi  rendelkezést.   E   törvényi   előírásnak   a
        jogalkalmazás során  történő megvalósítása pedig utólagos
        normakontroll keretében  nem képezheti  alkotmánybírósági
        vizsgálat tárgyát.

             Ennek megfelelően  az Alkotmánybíróság az indítványt
        ebben a  tekintetben is  megalapozatlannak minősítette és
        elutasította.

             Az indítványozó  az Lt.  és  a  Ptk.  ütközésére  is
        hivatkozott.  Az   Alkotmánybíróság  állandó   gyakorlata
        szerint két  törvényi előírás  ütközésére kizárólag abban
        az esetben  irányulhat az alkotmánybírósági eljárás, ha a
        kollízió valamely  Alkotmányban védett  jogot sért,  vagy
        alkotmányi    előírással     ellentétes.     Mivel     az
        Alkotmánybíróság ebben  az eljárásban ilyen kollíziót nem
        tárt   fel,    ezért   alkotmányellenességet    ebben   a
        vonatkozásban sem állapított meg.

             5. Az  Lt. 63.  §-a úgy rendelkezik, hogy a fővárosi
        kerületi  önkormányzat  a  lakóépületek  elidegenítéséből
        származó bevételei  ötven százalékát a fővárosi közgyűlés
        elkülönített számlájára köteles befizetni. Ezt a bevételt
        a fővárosi  közgyűlés rendeletében  szabályozott pályázat
        alapján,  csakis   a  kerületi   önkormányzati  tulajdonú
        lakóépületek  (  lakóépületrészek  )  felújítására  lehet
        felhasználni.

             Az    indítványi     hivatkozások     alapján     az
        Alkotmánybíróság azt vizsgálta, hogy a fővárosi kerületek
        által    megszerzett    lakástulajdon    alkotmányellenes
        korlátozását jelenti-e  a  lakásprivatizációból  származó
        kerületi bevétel  ötven százalékának a fővárosi közgyűlés
        számára történő  befizetését előíró törvényi rendelkezés.
        A 64/1993.  (XII. 22.)  AB határozat  a hasonló  tartalmú
        korábbi szabályozást  kizárólag a  szerződéses  szabadság
        alkotmányos elvével ütköztette.

             Ebben a  határozatban  az  Alkotmánybíróság  arra  a
        következtetésre  jutott,   hogy  "a   fővárosi   kerületi
        önkormányzatok  kötelezése  az  elidegenítésből  származó
        bevételek 50 százalékának a fővárosi önkormányzat részére
        történő   átengedésére    nem   jelenti   az   adásvételi
        szerződések    tartalmának     megváltoztatását.    Ennek
        következtében nem  állapítható  meg,  hogy  a  kifogásolt
        rendelkezés sértené  a szerződési szabadság elvét". ( ABH
        1993, 389. )

             Az Alkotmány  43. §  (2) bekezdésének  első  mondata
        szerint "a  helyi önkormányzati jogokat és kötelességeket
        törvény határozza meg". Az Ötv. 80. § (1) bekezdése pedig
        a következőket állapítja meg: "A helyi önkormányzatot - e
        törvényben  meghatározott   eltérésekkel   -   megilletik
        mindazok a  jogok és terhelik mindazok a kötelezettségek,
        amelyek a  tulajdonost megilletik,  illetőleg terhelik. A
        tulajdonost    megillető     jogok    gyakorlásáról     a
        képviselőtestület rendelkezik".

             Az Ötv. 62. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy "a
        főváros  önkormányzatára  -  a  fővárosnak  az  országban
        betöltött  különleges  szerepére  és  sajátos  helyzetére
        figyelemmel -  e törvény  rendelkezéseit az  e fejezetben
        foglalt eltérésekkel kell alkalmazni".

             E §  (3)  bekezdése  arra  utal,  hogy  "a  fővárosi
        önkormányzat -  törvény alapján - azokat a feladatokat és
        hatásköröket gyakorolja,  amelyek a  főváros egészét vagy
        nagy részét érintik. "

             Az Ötv. 63. § (1) bekezdésének második mondata pedig
        azt írja elő, hogy "a fővárosi kerület főként az alapfokú
        közszolgáltatások biztosításával  kapcsolatos feladatokat
        látja el,  míg a  fővárosi önkormányzat azokat a feladat-
        és hatásköröket  gyakorolja, amelyek  a  főváros  egészét
        vagy nagy részét érintik".

             A fővárosi  és a fővárosi kerületi önkormányzatokról
        szóló 1991.  évi XXIV. törvény ( a továbbiakban: Ftv. ) a
        lakás- és  helyiség értékesítéséből származó bevételt nem
        említi sem  a fővárosi,  sem  a  kerületi  önkormányzatot
        kizárólagosan megillető  bevételként, s nem tekinti ezt a
        forrást  a   fővárost,  illetve   a  kerületet  osztottan
        megillető bevételnek sem.

             Az Ftv. 8. § (1) bekezdése szerint a "a fővárosban a
        települési  önkormányzatok   feladat-  és   hatáskörét  -
        törvényben  meghatározott   kivételekkel  -   a  kerületi
        önkormányzatok  gyakorolják".   Az   Ftv.   10.   §   (3)
        bekezdésének  p   )  pontja  azonban  a  lakásgazdálkodás
        keretében a  fővárosi önkormányzat  számára is megállapít
        feladat- és  hatásköröket. Erre  utal az  Lt. 86.  §  (1)
        bekezdése  is,   amikor  így   rendelkezik:  "A  fővárosi
        közgyűlés  -   a  fővárosi   és   a   fővárosi   kerületi
        önkormányzatokról szóló 1991. évi XXIV. törvény 10. § (3)
        bekezdés p ) pontja alapján - rendeletben határozza meg a
        kerületi önkormányzatok tulajdonában lévő lakások

             a)  bérbeadása   során   érvényesítendő   szociális,
        jövedelmi, vagyoni feltételeket;

             b)  cseréje   esetén  a  hozzájárulás,  illetőleg  a
        megtagadás feltételeit".

             E §  (2) bekezdése  pedig a  következő  rendelkezést
        tartalmazza: "A  kerületi önkormányzat  e  törvény  és  a
        fővárosi közgyűlés  (1) bekezdésen  alapuló  rendeletének
        keretei  között   alkot  önkormányzati   rendeletet".   A
        lakásgazdálkodással kapcsolatos  önkormányzati  feladatot
        állapít meg  a fővárosi közgyűlés számára az Lt. vizsgált
        63. §  (3) bekezdése is azáltal, hogy előírja: az e § (1)
        és (2)  bekezdésében  megjelölt  bevétel  "csak  pályázat
        útján a  kerületi   önkormányzati  tulajdonú lakóépületek
        ( lakóépületrészek )  felújítására  használható   fel.  A
        juttatás feltételeit  és a  pályázati eljárás  rendjét  a
        fővárosi közgyűlés rendeletben határozza meg".

             Az Lt.  63. §  (3) bekezdésében kapott felhatalmazás
        alapján  a   fővárosi  közgyűlés  megalkotta  a  Fővárosi
        Városrehabilitációs Keret kerületi önkormányzatok részére
        történő juttatásának feltételeiről és a pályázati eljárás
        rendjéről szóló  34/1994.  (VI.  10.)  rendeletét    (  a
        továbbiakban: Ör.  ) ,  amely kihirdetése napján hatályba
        lépett.  Az   Ör.  1.  §-a  szerint  az  Lt.  63.  §  (1)
        bekezdésében  meghatározott   bevételekből   képződik   a
        Fővárosi  Rehabilitációs   Keret,  amelynek   szétosztása
        pályázat útján történik.

             A  fenti   rendelkezéseket  is  figyelembe  véve  az
        Alkotmánybíróság a következőket állapítja meg.

             a) A lakóépületek értékesítéséből befolyt vételár 50
        %-ának   kötelező   befizetése   a   fővárosi   közgyűlés
        számlájára nem  volt eredeti  teher.  Az  R.  10.  §  (2)
        bekezdése szerint  ugyanis "...  a bevétel a ... fővárosi
        kerületi tanács  pénzalapját illeti  meg". Az  Lt.  tehát
        súlyosbítja az  önkormányzati  lakástulajdon  terheit;  a
        teher súlyosbítása pedig mindig alkotmányossági vizsgálat
        tárgya lehet ( ABH 1993, 378. ).

             Azok a  lakóépületek, amelyekben lévő lakások és nem
        lakás céljára  szolgáló helyiségek  vételárának  felét  a
        fővárosi  önkormányzatnak   kell  befizetni,  a  kerületi
        önkormányzatok tulajdonában  voltak, a  vételár is  az  ő
        tulajdonukba kerül.  Az  Lt.  63.  §-a  a  vételár  felét
        kifejezetten az  átcsoportosítás  szándékával  vonja  el,
        úgy, hogy  a végösszeg  csak  a  23  kerület  összességét
        tekintve   változatlan.    A    pályázati    újraelosztás
        eredményeként egyes  tulajdonosok  tulajdont  veszítenek,
        mások az elvont összeg többszörösét kaphatják vissza. Aki
        veszít,  annak   a  tulajdonát  igen  jelentős  mértékben
        korlátozzák. Az Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy ez az
        elvonás nem  az önkormányzati  vagyonnak a kerületek és a
        főváros  közötti,   hatáskörökhöz   igazodó   megosztását
        jelenti;  a   főváros  ugyanis   csak  az   újraelosztási
        mechanizmust szabályozza,  vagyis jogköre  a koordinációs
        feladaton belül marad.

             b) A  63. §-ban meghatározott tulajdonkorlátozás - a
        tulajdonkorlátozás   alkotmányossága    vizsgálatáról   a
        64/1993. (XII. 22.) AB határozatban kifejtettek szerint -
        az Lt. eredeti rendelkezéseinek összefüggéseiben tekintve
        aránytalanul súlyos.

             A kerületek  bérlakásai állapota közötti különbségek
        fővárosi közvetítéssel  és tervezéssel való kiegyenlítése
        elfogadható közérdekűnek.  A fővárosi  közgyűlésnek  -  a
        fent ismertetett  jogszabályok szerint  - valóban  vannak
        lakásgazdálkodási feladatai,  amelynek keretében az egész
        főváros lakásállománya  állapotáról kell  intézkednie.  A
        törvényben előírt  újrafelosztás azonban  arra  vezethet,
        hogy  a   rehabilitáció  kifejezetten   a  korábban  jobb
        állapotban lévő egyes kerületek leromlása árán folyik, de
        legalábbis ezeket  készteti fokozott  teherviselésre. Még
        ha az ilyen fajta nivellálás közérdekűsége megállapítható
        is, a  kerületek vételárbevétele  50 %-ának  kártalanítás
        nélküli  elvonása   más  kerületek   javára   -   különös
        tekintettel  az   önkormányzati  lakástulajdont   az  Lt.
        alapján már  terhelő rendkívüli  mértékű, olyan szociális
        kötöttségekre, mint  a vételi  jog és  a részletre eladás
        kötelezettsége  -   megközelíti  a   tulajdon  klasszikus
        kisajátítását.

             Az    Alkotmánybíróság    állandó    gyakorlata    a
        kiszámíthatatlan    tulajdonkorlátozást     aránytalannak
        tartja. Logikailag kizárt, hogy a vételi jog gyakorlására
        nyitva  álló   első  évben,   amikor   a   legjelentősebb
        árbevételek   folynak   be   és   kerülnek   egyszersmind
        felerészben elvonásra,  minden kerület  egyenlő  eséllyel
        számítson visszatérítésre ( akárcsak  részlegesre is ).

        Ha ugyanis  mindenki arányosan kapna vissza, nem is lenne
        értelme   az   elvonásnak   és   fővárosi   prioritásokat
        érvényesítő   pályázati    elbírálásnak.   A    pályázati
        újraelosztás visszatérítő hatása tehát bizonytalan, sőt a
        kerületek  nagy   része  számára   kizárt.  A  bevezetett
        rendszer  a   tulajdonosok  bizonyos  hányada  számára  a
        vizsgált árbevétel 50 %-a végleges elvesztését jelenti. A
        további 25  éven belüli  pályázatnyerés puszta lehetősége
        nem arányos kompenzáció.

             c)    Mindezen     aránytalanságok    ellenére    az
        Alkotmánybíróság mégsem  állapította meg  az Lt.  63. §-a
        alkotmányellenességét,  mert   a  jelen  határozat  egyéb
        rendelkezései  a   jövőre  nézve   már   kiküszöbölik   a
        tulajdonkorlátozás alkotmányellenes aránytalanságát.

             Másrészt  a   határozat  kimondja,   hogy   ezek   a
        rendelkezések   1994.    december   31-éig    a   lakások
        elidegenítéséből származó  bevételekre sem alkalmazhatók.
        Tekintettel arra, hogy a vételi jogból származó bevételek
        nagyrésze    1994-ben     folyik    be     a     kerületi
        önkormányzatokhoz,   a    lakásvagyonuk   értékesítéséből
        származó   legjelentősebb    tétel   náluk    marad.    A
        törlesztőrészletek felének  újraelosztásra  való  későbbi
        befizettetése ehhez  képest  csekély  jelentőségű.  Ez  a
        terhelés az elvonás céljához képest már nem aránytalan.

             Végül megváltozik  a bevételek  50  %-a  elvonásának
        megítélése  azért   is,  mert   a   helyi   önkormányzati
        képviselők 1994.  évi választásának napján (december 11.)
        hatályba lép az Ötv. módosításáról szóló 1994. évi LXIII.
        törvénynek   a  fővárosról  szóló  új  VII.  fejezete.  A
        törvény  a   főváros   önkormányzati   rendszerét   immár
        kétszintű önkormányzatként határozza meg, amely a főváros
        és kerületei  önkormányzataiból áll.  ( Ötv.  62.  §  (1)
        bekezdés )  Ezzel minőségileg  megváltozik, és szorosabbá
        válik a  kerületek és  a főváros  viszonya. Az  ugyanazon
        önkormányzati  rendszer   részeként  szereplő   kerületek
        közötti  vagyonátcsoportosítás,   és  az  átcsoportosítás
        szervezeti kereteinek  meghatározása a fővárosi közgyűlés
        által -  tekintettel  a  szóbajövő  vagyonnak  a  fentiek
        szerint 1995.  január 1-jétől számítandó összetételére és
        értékére is - többé nem minősül aránytalannak.

             E határozata  indokolásában az Alkotmánybíróság elvi
        jelentőséggel hívja fel a figyelmet a következőkre. Ha az
        állami  tulajdonban  lévő  vagyontárgyakhoz  közfeladatok
        kötődnek,  akkor   ez   a   körülmény   a   vagyontárgyak
        átcsoportosítását is eredményezheti. Amennyiben a törvény
        által meghatározott  önkormányzati feladatokat  az  állam
        átcsoportosítja,  akkor   az  e  feladatokhoz  kapcsolódó
        önkormányzati vagyont  is átrendezheti. Abban az esetben,
        ha a  vagyon átcsoportosítása  évközben  történik  és  az
        eredeti   önkormányzati   tulajdonos   az   önkormányzati
        feladatokhoz kapcsolódó vagyon bevételeit költségvetésébe
        tervezte, a vagyonkiesés pótlására állami visszatérítésre
        tarthat igényt.

             Mindezek  alapján  az  Alkotmánybíróság  álláspontja
        szerint az  Lt. nem alkotmányellenes módon írta elő, hogy
        a fővárosi kerületi önkormányzatnak a lakásértékesítésből
        származó bevétele  ötven százalékát  a fővárosi közgyűlés
        számlájára kell  befizetnie,  s  ezért  az  indítványt  a
        vizsgált törvény  63. §-a  vonatkozásában -  a rendelkező
        részben foglaltakon túlmenően - elutasította.

             d) Az  Alkotmánybíróság a nem lakás céljára szolgáló
        helyiségek     értékesítéséből      származó      bevétel
        felhasználásának   meghatározására   vonatkozó   törvényi
        rendelkezéseket   az    e   fejezet   3.   c)   pontjában
        megfogalmazott      indokolással      alkotmányellenesnek
        minősítette  és   megsemmisítette.  Azonos   okok   miatt
        alkotmányellenesnek nyilvánította  és megsemmisítette  az
        ilyen bevétel  ötven százalékának  a  fővárosi  kerületek
        részéről a fővárosi közgyűlés számára történő befizetését
        előíró törvényi előírásokat is.
                              Dr. Sólyom László
                            előadó alkotmánybíró
                         az Alkotmánybíróság elnöke

                               Dr. Ádám Antal
                            előadó alkotmánybíró

                              Dr. Kilényi Géza
                                alkotmánybíró

                  Dr. Lábady Tamás       Dr. Schmidt Péter
                    alkotmánybíró           alkotmánybíró

               Dr. Szabó András        Dr. Tersztyánszky Ödön
                   alkotmánybíró            alkotmánybíró

                  Dr. Vörös Imre         Dr. Zlinszky János
                    alkotmánybíró           alkotmánybíró
          Dr. Zlinszky János alkotmánybíró különvéleménye

          A  lakásügyi  jogszabályok  területén  az  alkotmányosság
          érvényesítése nehéz,  bonyolult és hosszantartó folyamat.
          A jogállam  kinyilatkoztatása óta  többször merült fel az
          igény, hogy  a tulajdon,  bérlet,  a  lakásfenntartás  és
          lakbér, a  szociális járadékok  értéke és  a  lakás  mint
          létszükséglet   összefonódott    viszonyai    között    a
          jogbiztonságnak, a  szociális  biztonságnak,  a  tulajdon
          védelmének és  a piacgazdaságnak megfelelő jogviszonyokat
          kell létre  hozni,  de  ezek  az  alkotmányos  szempontok
          keresztezik egymást  és tiszta,  együttes  érvényesítésük
          jogalkotási  igényeit  és  gazdasági  követelményeit  nem
          sikerült egy  csapásra megoldani.  Az Alkotmánybíróságnak
          már működése  első évében  az volt az álláspontja, hogy e
          téren az  alkotmányos kívánalmak felé előrelépést jelentő
          jogi   megoldások  is   elfogadhatók  (  Vö. :  a 31/1990
          (XII. 18.) AB hat és ahhoz párhuzamos véleményem ABH 1990
          ABH 1990. 136. 144., a 32/1991 (VI. 6.)  AB hat. és ahhoz
          különvéleményem ABH  1991 146.  168. ,  436/B/1990/13  AB
          hat. ABH 1991 708. , 432/B/1992 AB hat. ABH 1992. 608. )

          A kérdésben  sok félmegoldás  és szükségszerűnek tűnő, de
          utóbb elhamarkodottnak  bizonyult intézkedés született, s
          alkotmányossági    követelményeket     azokkal    szemben
          érvényesíteni  egyre   nehezebb.  Nem  lehet  álláspontom
          szerint  közteherként   a   lakosságra   terhelni   olyan
          intézkedések terheit,  amelyek ilyen vagy olyan egyébként
          alkotmányos szempontból bizonyos rétegeket vagy egyedeket
          kedvezményeznek,   hanem   az   intézkedések   terhét   a
          közteherviselés  és   az  egyenlő  elbírálás  alkotmányos
          szempontjai szerint  mindenkor a  kedvezményezettel kell,
          legalábbis a juttatás értékéig, viseltetni.

          A     most     tárgyalt     jogszabállyal     kapcsolatos
          alkotmánybírósági  álláspontnál  ez  két  szempontból  is
          aggályt  ébreszt.   Egyrészt  a   kerületeknek  juttatott
          lakásvagyon minősége  és értéke  különböző,  annak  tehát
          tulajdonkénti  kezelése   a  hátrányosabb   lakástömeghez
          juttatott  kerületek   teherviselő  lakosságának   anyagi
          többletterhet  jelent,   miközben  a  lakásvételi  joggal
          kedvezményezett lakóknak  az  a  része,  amelynek  megéri
          lakását    a     jogszabályban    írott     feltételekkel
          kedvezményesen  megvásárolni   (  és  erre  kerületenként
          különbözők  az   esélyek  )   ,  a  többi  közteherviselő
          költségére  indokolatlan   közajándékban  részesül.  (  A
          terhet jelentő  lakások fenntartása  úgy marad  közteher,
          hogy azt a nagyobb értéket jelentő ingatlanokból nyerhető
          haszon  többé   nem  ellentételezi,   hisz  ezek   olcsón
          magánkézbe kerülnek. )

          A másik  aggályom a  panaszosok által  is felvetett  azon
          önkormányzati    kötelezettségnek     szól,    amely    a
          kényszerbérlő által  lakott összes  lakások tulajdonosait
          megszabadítja ilyen  bérlőiktől, ha  a bérleti jogviszony
          1953.  április  1.  előtt  keletkezett.  Két  szempontból
          önkényes a csoportmeghatározás. Egyrészt kedvezményezi az
          összes érintett  tulajdonosokat,  tekintet  nélkül  arra,
          hogy  az  ő  lakástulajdonukba  (  vagy  jogelődjükébe  )
          helyezett-e a  Hatóság valaha  kényszerbérlőt, vagy pedig
          ők a  tulajdont már  ilyen védett  bérlő  által  lakottan
          szerezték -  mely esetben  semmi  hátrány  sem  éri  őket
          akkor, ha  bérlőjükkel  szemben  a  felmondást  a  rendes
          szabályok szerint  kell érvényesíteniök.  Másrészt  nincs
          tekintettel a  jogszabály arra  sem, hogy  a bérlő ( vagy
          jogelődje )  kiutalással jutott-e  a  lakáshoz  vagy  ún.
          "lelépéssel" a bérleti értéket megváltva ( előző bérlőtől
          vagy éppen a tulajdonostól ).

          A jogszabályi  kedvezés a  hatósági  beutalással  terhelt
          tulajdonos és  az azzal nem terhelt tulajdonos, illetve a
          beutalt és  a lakásért ellenértéket fizetett bérlő között
          különböztetne   helyesen,    a   jelenlegi    szabályozás
          formalisztikus, önkényes, ezért ütközik az Alkotmány 70/A
          §   (1)    bekezdésébe,   midőn    célja    szerint    az
          egyenlőtlenséget feloldani  kívánó intézkedést tesz annak
          (3) bekezdése  szerint. (  9/1990 (IV.  25.) AB  hat. ABH
          1990 48. , 752/B/1990 AB ABH 1990 513. , 28/1991 (VI. 3.)
          AB ABH  1991 102.  , 61/1992 (XI. 20.) AB ABH 1992 282. )
          Önmagában az  alkotmányos cél  nem  helyettesíti  és  nem
          pótolja a helyesen megválasztott csoportalkotó szempontot
          a kedvezmény megadásakor.

          Budapest, 1994. november 14.
                                                  Dr Zlinszky János
                                                    alkotmánybíró
            .
            English:
            English:
            .
            Petition filed:
            .
            Subject of the case:
            .
            Several provisions of the law on the leasing and the alienation of living accommodation
            Number of the Decision:
            .
            57/1994. (XI. 17.)
            Date of the decision:
            .
            11/14/1994
            .
            CODICES summary:
            http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-1994-3-018?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
            .