English
	Hungarian

Ügyszám: .	509/B/1994
Előadó alkotmánybíró: Ádám Antal Dr.; Sólyom László Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 57/1994. (XI. 17.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 1994/316 .

A döntés kelte: Budapest, 11/14/1994 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:               A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!      Az Alkotmánybíróság  jogszabály alkotmányellenessége utólagos vizsgálatára  irányuló indítványok alapján - Dr. Zlinszky János alkotmánybíró különvéleményével - meghozta a következő                       határozatot :      1. Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a lakások és helyiségek  bérletére,  valamint  az  elidegenítésükre vonatkozó egyes  szabályokról szóló,  az 1994.  évi XVII. törvénnyel módosított  1993. évi  LXXVIII. törvény  62. § (1) és (2) bekezdésében az "és nem lakás céljára szolgáló helyiségek", továbbá  a 63.  § (1) és (2) bekezdésében az "és nem  lakás céljára  szolgáló helyiségek"  rendelkezés alkotmányellenes, ezért ezeket a határozat közzétételének napjával megsemmisíti.      A 62.  § (1)  és (2)  bekezdése az  alábbi szöveggel marad hatályban:      " (1)  Az önkormányzat,  az  állam  tulajdonából  az önkormányzat  tulajdonába   került  lakóépületeinek  (  a bennük lévő  lakások )  elidegenítéséből származó,  1994. március 31.  napját követően  befolyó -  az (5)  bekezdés szerint csökkentett - teljes bevételét a számláját vezető pénzintézetnél elkülönített számlán köteles elhelyezni.       (2)  Az (1) bekezdésben meghatározott kötelezettség az állami  tulajdonú lakóépületek (a bennük lévő lakások) elidegenítéséből    származó   önkormányzatot   megillető bevételekre is  vonatkozik, tekintet nélkül arra, hogy az elidegenítésről  a   megszűnt  tanácsi   szerv  vagy   az önkormányzat döntött-e. "      A 63.  § (1)  és (2) bekezdésének hatályos szövege e határozat közzétételét követően a következő:      " (1)  A fővárosi  kerületi önkormányzat a 62. § (1) bekezdésében említett  lakóépületeinek (  a  bennük  lévő lakások )  elidegenítéséből származó  - 1994. március 31. napját követően  befolyó és a 62. § (5) bekezdése szerint csökkentett -  bevételének ötven  százalékát  a  fővárosi közgyűlés számláját  vezető pénzintézethez,  elkülönített számlára köteles befizetni.       (2)  Az (1) bekezdésben meghatározott kötelezettség az állami  tulajdonú lakóépületek (a bennük lévő lakások) elidegenítéséből  származó,  a   kerületi  önkormányzatot megillető  bevételekre  is  vonatkozik,  tekintet  nélkül arra, hogy  az elidegenítésről  a megszűnt  tanácsi szerv vagy az önkormányzat döntött-e".      2. Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a törvény 62. §  (3)  bekezdésében,  valamint  63.  §  (1)  és  (2) bekezdésében  foglalt,   hatályban  maradt  rendelkezések 1994. december 31-ig nem alkalmazhatók.      3. Az  Alkotmánybíróság a  törvény 46.  § a  )  pont második fordulata,  a 61.  §-a, a  62. §  (3)  bekezdése, valamint a  62. §  (1) és (2) bekezdésének, továbbá a 63. §-nak a  rendelkező  rész  2.  pontjában  el  nem  bírált előírásai  alkotmányellenességének   megállapítására   és megsemmisítésére vonatkozó indítványokat elutasítja.      Az  Alkotmánybíróság  ezt  a  határozatát  a  Magyar Közlönyben közzéteszi.                         Indokolás                            I.      A  lakások  és  helyiségek  bérletére,  valamint  az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi  LXXVIII.  törvény  alkotmányellenességének  utólagos vizsgálatára irányuló  eljárásban az  Alkotmánybíróság  a 64/1993. (XII.  22.) AB  határozatával   ( ABH 1993, 373, 391. )  e törvény számos rendelkezését megsemmisítette. A határozat   közzétételét    követően   az    Országgyűlés megalkotta az  1993. évi  LXXVIII. törvény  módosításáról szóló 1994.  évi XVII.  törvényt.  (  Mivel  a  módosítás kiegészítette  a   korábbi  törvényt,   így  az  egységes szerkezetbe foglalt  törvény megjelölése  a továbbiakban: Lt. )  . Tekintettel  arra,  hogy  több  indítványozó  is kezdeményezte    az     Lt.    különböző    rendelkezései alkotmányosságának vizsgálatát,  az  Alkotmánybíróság  az indítványokat egyesített eljárásban bírálta el.      1. Az  Lt. 46.  § a) pontja második fordulatát azzal az indokolással  támadta az  egyik indítvány,  hogy ez  a rendelkezés nem  biztosít vételi  jogot a bérlőnek arra a lakásra, amely  az Ötv.  107.  §  (2)  bekezdése  alapján került  az   önkormányzat  tulajdonába.  Az  indítványozó szerint ez  az előírás  a kisvárosok  lakosait  hátrányos helyzetbe hozza.      2.  Az   egyik   indítványozó   az   Lt.   61.   §-a alkotmányellenessége  megállapítását  és  megsemmisítését kérte. Azt  kifogásolta, hogy  ez a  törvényi rendelkezés eltérő módon  értelmezhető, s a megszorító értelmezés nem teszi lehetővé a vételi vagy elővásárlási joggal érintett önkormányzati, illetőleg  állami  lakások  és  helyiségek tulajdonjogának   gazdasági    társaságba   vitelét.   Az indítványozó szerint  az önkormányzat apportálási jogának elvonása az  Alkotmány 9.  § (2)  bekezdésébe, 13.  § (1) bekezdésébe  és   70/C.  §  (1)  bekezdésébe  ütközik,  s ellentétes a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény   ( a  továbbiakban: Ötv.  ) 1. § (6) bekezdés b) pontjával.      3.  a)   Indítvány   érkezett   az   Lt.   62.   §-a alkotmányosságának vizsgálatára  vonatkozóan is.  Az e §- ban foglalt rendelkezések a lakások, valamint a nem lakás céljára  szolgáló  helyiségek  elidegenítéséből  származó bevétel  elkülönített  számlán  történő  elhelyezését  és bizonyos lakáscélú felhasználását írják elő.      b) Más  indítványozók úgy  ítélték meg,  hogy a  nem lakás   céljára   szolgáló   helyiségek   értékesítéséből származó  vételár  felhasználására  vonatkozó  korlátozás ellentétes az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében, 43. § (1) bekezdésében és  44/A. §  (1)  bekezdés  b  )  pontjában, valamint a  Polgári Törvénykönyvről  szóló 1959.  évi IV. törvény (  a továbbiakban: Ptk. ) 200. § (1) bekezdésében és az Ötv. 80. § (1) bekezdésében előírtakkal.      Indítványukban       negatív       diszkriminációnak minősítették,  hogy   "a  nem   lakás  céljára   szolgáló helyiségek eladási  árából befolyó  összeget  is  csak  a lakóépületek felújítására lehet fordítani".      c) Az  indítványozók egyike  a már említett 64/1993. (XII. 22.) AB határozatra is hivatkozott, amely szerint a már  önkormányzati   tulajdonba  adott   vagyon  utólagos megterhelése alkotmányossági  vizsgálat tárgya  lehet. Az Lt.  62.   §-ában  foglaltakat   ilyennek  tekintette  az indítványozó.   Megállapítása    szerint   ugyanis    "az államháztartási törvény  által  meghatározott  határidőre megalkotandó   önkormányzati   költségvetési   rendeletek elfogadása idején  nem volt  hatályban olyan rendelkezés, amely a bevételek - a cél- és címzett támogatási formákon kívüli -  szabad  felhasználását  akadályozta  volna.  Az utólag meghozott  előírás  viszont  alapvetően  érinti  a helyi költségvetést,  különösen a  több ezer  lakással és helyiséggel rendelkező városok esetében".      4. Az  Lt. 63. § (3) bekezdését azért is kifogásolta az egyik indítványozó, mert az e rendelkezésben foglaltak szerint  az   önkormányzat  a  lakás-  (  és  helyiség  ) privatizációból származó  bevételét -  a lakásfelújításon kívül -  "az  állampolgár  tulajdonában  álló  lakásra  - ideértve az  államosított lakást  is -  1953. április  1. napja előtt  bármilyen jogcímen, illetőleg azt követően a lakásügyi hatóság  kiutaló határozata  alapján  létrejött lakásbérlet   ( a  továbbiakban együtt:  kényszerbérlet ) felszámolására használhatja fel".      Az  indítványozó   álláspontja  szerint   az  "1953. április 1.  napja előtt  bármilyen jogcímen" meghatározás hátrányos helyzetbe  hozza azokat  a bérlőket, akik ebben az időszakban  kényszer nélkül,  a felek közös akaratából kötöttek magánlakás  tulajdonosával  bérleti  szerződést, mivel nem  illetik  meg  őket  az  Lt.  24.  -25.  §-ában megállapított jogok.  Az indítványozó  azt is sérelmezte, hogy a támadott rendelkezés "nem ad semmilyen lehetőséget annak vizsgálatára, hogy az 1953. április 1. előtt kötött bérleti szerződés  kényszerből, vagy  a felek  akaratából jött létre".      Az  indítványozó   a  támadott   rendelkezésnek   az Alkotmány 70/A.  és 70/K.  §-ával, valamint  a Ptk. 2. §- ával  és  a  205.  §  (1)  bekezdésével  való  ütközésére hivatkozott.      5.   Az    Lt.   63.   §-a   alkotmányellenességének megállapítására és  megsemmisítésére irányuló indítványok azt kifogásolták,  hogy a  lakások és a nem lakás céljára szolgáló  helyiségek  elidegenítéséből  származó  bevétel ötven  százalékát  a  fővárosi  kerületi  önkormányzat  a fővárosi közgyűlés  rendelkezésére köteles  bocsátani. Az indítványozók  ezt  az  előírást  is  a  már  megszerzett önkormányzati    tulajdon    utólagos    alkotmányellenes megterhelésének minősítették.      Másik  indítványozó   szerint  az   ilyen   tartalmú szabályozás "államosítást jelent, mivel az állam valamely jogi személy  tulajdonát  elveszi  és  másiknak  adja  át azzal, hogy  azt  később  harmadik  jogi  személy  javára használja fel". Arra hivatkozott, hogy az Alkotmány 13. § (1)  bekezdése  tiltja  az  államosítást,  a  13.  §  (2) bekezdése  pedig   csak   kivételes   kisajátítást   tesz lehetővé,  ezt   is   teljes,   feltétlen   és   azonnali kártalanítás mellett.      Az indítványozó úgy vélte, hogy az önkormányzatok 50 %-os   vagyonvesztés    mellett   mellőzni    fogják    a helyiségértékesítést és  inkább a  bizonytalanabb bérleti formát alkalmazzák.  Sérelmezte, hogy a nem lakás céljára szolgáló  helyiségek  elidegenítéséből  származó  bevétel korlátozása  (   elvonása  )   "visszamenőleges   hatályú beavatkozást jelent az önkormányzat gazdasági rendjébe és sérti    a     rendeletben    elfogadott     költségvetés stabilitását".                            II.      Az Alkotmánybíróság  a  rendelkező  részben  foglalt döntését az Alkotmány és az indítványokban is hivatkozott törvényi      rendelkezések,       az      önkormányzatok tulajdonszerzését  szabályozó   előírások,   valamint   a 64/1993.  (XII.   22.)  AB   határozat  és   az  abban  a határozatban is  többször idézett  16/1991. (IV.  20.) AB határozat (  ABH  1991,  58,  65.  )  figyelembevételével alkotta meg.      1. Az  Lt. 46.  § a  ) pontjának  második  fordulata szerint nem  áll fenn  vételi  jog  "az  1990.  évi  LXV. törvény 107. §-ának (2) bekezdése alapján az önkormányzat tulajdonába került önkormányzati lakásra".      Ezzel a  rendelkezéssel a  64/1993.  (XII.  22.)  AB határozat  megalkotását   követően  az  1994.  évi  XVII. törvény egészítette  ki az  Lt. -t.  Az  Alkotmánybíróság ugyanis  e  határozatában  úgy  foglalt  állást,  hogy  a lakások törvényen  alapuló vételi joga és tulajdonvédelme a vételi  jog időtartamának  jelentős megrövidítésével és az    értékgarancia     érvényesítésével    alkotmányosan összhangba  hozható,  azonban  vételi  jog  a  lakásoknak kizárólag  arra   a  körére   alapítható,  amelyeken   az önkormányzat   az    egyes   állami    tulajdonban   lévő vagyontárgyak  önkormányzati  tulajdonba  adásáról  szóló 1991. évi  XXXIII. törvény  (  a  továbbiakban:  Vátv.  ) rendelkezései alapján  és az abban meghatározott teherrel szerzett  tulajdont.   Ez  a  teher  a  Vátv.  2.  §  (9) bekezdésében foglalt  - a  tulajdonátadással  egyidejű  - terhelés,  az  elidegenítés  szabályozásának  fenntartása ( ABH 1993, 386. ).      Az Ötv.  107. §  (2) bekezdésével  átadott lakásokra azonban ilyen, a tulajdonátadással egyidejű terhelést nem állapított  meg   a  törvényhozó,  ezért  azokra  az  Lt. utólagosan, vagy  visszamenőlegesen semmilyen terhet, így vételi jogot sem alapíthatott alkotmányosan. A lakásoknak erre a  körére is  érvényesíthető azonban az elővásárlási jog, amely a bérlő számára bizonyos védettséget jelent.      Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az indítvány nem   megalapozott.    Az   Alkotmánybíróság   már   több határozatában kifejtette  álláspontját  a  diszkrimináció vonatkozásában. A  108/B/1992. AB határozatban rámutatott arra, hogy  "alkotmányellenes megkülönböztetés csak akkor állapítható meg,  ha  összehasonlítható  helyzetben  levő személyek között  tesz a jogalkotó olyan különbségtételt, amely alapjogsérelmet  okoz, illetőleg  azzal az  egyenlő méltóság  alkotmányos  követelményét  sérti.  Nem  minden személyek közötti  jogi  megkülönböztetés  minősül  tehát alkotmányellenesnek" (  ABK 1994.  január, 31,  33. ).  A 881/B/1991.  AB   határozat  szerint  pedig  nem  minősül megengedhetetlen   megkülönböztetésnek,    ha   a    jogi szabályozás "eltérő  jogalanyi körre  vonatkozóan állapít meg eltérő rendelkezéseket" ( ABH 1992, 474, 477. ).      Az  indítványozó  által  hivatkozott,  a  kisvárosok önkormányzati tulajdonú  lakásainak bérlőit  "hátrányosan érintő"     jogszabályi     megoldást     illetően     az Alkotmánybíróság    az    előbbiek    figyelembevételével megállapítja,  hogy  az  Lt.  vizsgált  rendelkezése  nem eredményezett alkotmányellenes  diszkriminációt, mivel  a bérlők  eltérő   csoportjára  vonatkozik  és  az  egyenlő méltóság alkotmányos követelményét sem sérti.     A fentiek alapján az Alkotmánybíróság az Lt. 46. § a) pont     második     fordulatában     foglalt     előírás alkotmányellenességét   nem    állapította   meg   és   a megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.      2.  A   16/1991.  (IV.   20.)  AB   határozat  -   a tulajdonviszonyok rendezése  érdekében az  állam által az állampolgárok tulajdonában  igazságtalanul okozott  károk részleges kárpótlásáról  szóló  törvényjavaslat  bizonyos rendelkezései alkotmányellenességének előzetes vizsgálata során -  megállapította:  amennyiben  a  volt  társadalmi tulajdonból valamely  új tulajdonforma  ( a jelen esetben önkormányzati tulajdon  ) már  létrejött, "az új tulajdon védelme természetesen  teljes, azaz e vonatkozásban nincs alkotmányos lehetőség  a társadalmi  átalakulás  terhének utólagos vagy visszamenőleges szétosztására"  ( ABH 1991, 64. ).      Az önkormányzatok  a volt  állami lakásokat  és  nem lakás céljára  szolgáló helyiségeket  az Ötv. , illetve a Vátv. rendelkezései  alapján tulajdonba  kapták. Az 1993. évi LXXVIII.  törvény a  lakás- és a helyiségelidegenítés terheit az  önkormányzatokra nézve súlyosabbá tette ahhoz képest, ahogy az önkormányzatok a tulajdont megszerezték. Az   Alkotmánybíróság    a   64/1993.   (XII.   22.)   AB határozatában  ezért   az  említett  törvény  45.  §  (1) bekezdésével, illetve az 54. § (1) bekezdésével alapított vételi   jogot    alkotmányellenesnek   minősítette    és megsemmisítette.      Az Lt.  az önkormányzati tulajdonba került lakásokra vonatkozó vételi  jogot új tartalommal szabályozta, a nem lakás céljára  szolgáló helyiségek  esetében pedig vételi jogot nem, csak elővásárlási jogot biztosított.      Az  Lt.  83.  §  (1)  bekezdésének  első  mondata  a következőket  tartalmazza:   "1993.  december   31-ig   a bérbeadás  útján   hasznosított  önkormányzati  lakás  és helyiség tulajdonjoga  nem pénzbeli  hozzájárulásként nem bocsátható gazdasági társaság rendelkezésére". E bekezdés második mondatát  -  amely  szerint  "ugyanez  a  tilalom vonatkozik a  törvény hatálybalépése után a vételi joggal érintett  önkormányzati   lakásra  és   helyiségre"  -  a 64/1993. (XII. 22.) AB határozat megsemmisítette.      Az Lt. 61. §-a pedig így rendelkezik: "A vételi vagy elővásárlási  joggal  érintett  önkormányzati,  illetőleg állami  lakás   és  helyiség  tulajdonjoga  nem  pénzbeli hozzájárulásként  nem   bocsátható   gazdasági   társaság rendelkezésére".      A lakásvagyon jogi természetének jellegzetességeiről a korábbi törvényi szabályozás alkotmányosságát vizsgáló, többször is  említett AB  határozat  már  megállapította, hogy "a lakás különleges helyet foglal el az önkormányzat vagyontárgyai között  funkciója  alapján,  mert  a  helyi önkormányzat    területén    élő    emberek    legelemibb életfeltételének, a  hajléknak a biztosítását szolgálja". Ezzel függ  össze az  Alkotmánybíróság határozatának az a következtetése  is,   hogy  "az  állampolgárok  megfelelő lakhatási     lehetősége     érdekében     erőteljesebben korlátozhatja a  törvényhozás az önkormányzat tulajdonosi szabadságát, mint más vagyontárgyak esetében" ( ABH 1993, 385. ).      A 29/1993. (V. 4.) AB határozat pedig arra hívta fel a  figyelmet,   hogy  "a   tulajdon  tárgyának  közösségi rendeltetése, közszolgáltatásra szánt használata, közcélú hasznossága  stb.   alapja  és  alkotmányosan  igazolható indoka lehet a közhatalmi beavatkozásnak, a tulajdonjog - a tulajdon funkciója szerinti - korlátozásának".      Ez a határozat - a 13/1990. (VI. 18.) AB határozatra ( ABH  1990, 54,  56. )  hivatkozással arra is felhívta a figyelmet,    hogy    "a    közcélú    felhasználás,    a hiánygazdálkodás,     vagy     más,     a     korlátozást elkerülhetetlenné tevő  szempont  .  .  .  a  tulajdonjog korlátozásának alkotmányos  indoka lehet, ha a korlátozás megfelel az  arányosság követelményének  is" (  ABH 1993, 227, 231. ).      Ez a  korlátozás a  vételi  és  elővásárlási  joggal érintett  önkormányzati   lakások,   illetve   helyiségek vonatkozásában  kifejezetten   arra  irányul,   hogy   az önkormányzat   az    ilyen   vagyontárgyakat    e   jogok fennállásának időtartama  alatt csak  e  jogok  épségének megóvásával idegeníthesse  el. Az  Lt. 61.  §-a - e jogok érvényesítésének   biztosítása   érdekében   -   azt   is megtiltja, hogy  a vételi és elővásárlási joggal érintett lakás és helyiség tulajdonjogát az önkormányzat gazdasági társaság rendelkezésére bocsássa.      Megjegyzést érdemel,  hogy a gazdasági társaságokról szóló 1988.  évi VI.  törvénynek a  korlátolt felelősségű társaságra vonatkozó  161. §  (3) bekezdése  a  következő előírást tartalmazza:  "Nem pénzbeli  betétként - a 22. § (2)  bekezdésében   meghatározott  feltételek  fennállása esetén is  - csak  olyan  végrehajtható  dolgot,  továbbá olyan  szellemi  alkotást  vagy  jogot  lehet  figyelembe venni,  amelyet   utóbb  a  gazdasági  társaság  harmadik személy hozzájárulása  ( engedélye ) nélkül ruházhat át". ( Ezzel  a szabályozással  azonos tartalmú e törvénynek a részvénytársaságra vonatkozó 253. § (1) bekezdése is.)      Mindezekből az  következik, hogy  a  vételi  joggal, illetve  az  elővásárlási  joggal  terhelt  önkormányzati tulajdon  a  gazdasági  társaságokra  vonatkozó  törvényi szabályozás  idézett  előírásai  szerint  sem  adható  át gazdasági társaság rendelkezésébe.      Az Alkotmánybíróság  álláspontja szerint tehát a 61. §-ban megállapított korlátozás nem alkotmányellenes, mert az az  Lt. -ben  meghatározott vételi és elővásárlási jog biztosítását szolgálja.  Ezért az Alkotmánybíróság az Lt. 61. §-a  alkotmányellenességét nem  állapította meg, s az indítványt ebben a vonatkozásban elutasította.      3. a  ) Az  Lt. 62.  § (1)  és  (2)  bekezdése  arra kötelezi az  önkormányzatokat, hogy az állam tulajdonából önkormányzati     tulajdonba      került     lakóépületek elidegenítéséből származó  bevételüket, továbbá az állami tulajdonú lakóépületek elidegenítéséből az önkormányzatot megillető bevételt elkülönített számlán helyezzék el; s e bevételeket kizárólag  a  (3)  bekezdésben  meghatározott célokra  engedi  felhasználni.  Ez  a  megkötés  egyaránt vonatkozik a  lakóépületben lévő eladott lakásokra és nem lakás céljára  szolgáló helyiségekre.  A fővárosi kerület önkormányzatát ez  a kötelezettség  csak a  bevétel ötven százaléka erejéig  terheli, a fennmaradó ötven százalékot ugyanis az  Lt. 63.  § értelmében  a  fővárosi  közgyűlés számlájára köteles befizetni.      Az Alkotmánybíróság azt vizsgálta, hogy alkotmányos- e  a   vételár   felhasználásának   kivételt   nem   tűrő célhozkötése, különösen,  hogy az  ilyen megkötés  a  nem lakás céljára szolgáló helyiségek vételára vonatkozásában alkotmányosan lehetséges-e.      Amint az  említett AB  határozat már megállapította, az Lt.  "az Alkotmány  44/A. §-a  szerinti  önkormányzati alapjogok  szempontjából  olyan  törvény,  amely  mind  a tulajdoni, mind  a rendeletalkotási  szabadságnak kerete, azaz korlátja  is. Az  Lt. előírásai  az önkormányzatokra nem egyszerűen  csak mint  tulajdonosokra, hanem egyúttal mint alkotmányos  közhatalmi  szervekre  is  vonatkoznak, amelyek számára  az Lt. kötelező feladatkört és hatáskört létesít" (  ABH 1993, 385, 386. ). A vizsgált tárgykörben az Lt.  hatályba  lépéséig  az  állami  tulajdonban  álló házingatlanok  elidegenítésének   szabályozásáról   szóló 32/1969. (IX.  30.) Korm. rendeletet (a továbbiakban: R.) és a végrehajtására kiadott 16/1969. (IX. 30.) ÉVM-MÉM-PM számú  együttes  rendeletet kellett alkalmazni. Az R. 10. §-a   ( 4 )    bekezdésének    a )   pontja   szerint   a házingatlanok  elidegenítéséből   származó  bevételt   "a tanácsok   elsősorban    lakásépítésre   és   az   állami tulajdonban álló  lakóépületek lakóház javítási munkáinak elvégzésére, továbbá  a vegyes  tulajdon megszüntetésére" használhatták fel.  Az  R.  1.  §  b)  pontja  szerint  a társasházban  lévő,   az  ingatlannyilvántartásba  önálló ingatlanként  bejegyzett,  állami  tulajdonban  lévő  nem lakás  céljára   szolgáló  helyiség   is   házingatlannak minősült. A  lakás-  és  helyiségértékesítésből  származó bevétel felhasználása  tehát az  Lt. -vel  hatályon kívül helyezett,  korábbi   szabályozás  szerint  is  nagyrészt célhoz kötött volt.      Az önkormányzatok az állami tulajdonú lakásokat és a nem lakás  céljára  szolgáló  helyiségeket  meghatározott teherrel -  az  akkor  hatályos  elidegenítési  szabályok továbbélése terhével - szerezték meg. Az Alkotmánybíróság szerint  a   teher  súlyosbítása  mindig  alkotmányossági vizsgálat tárgya  lehet, mert  ekkor  nem  megszerzéskori terhelésről,   hanem    a   már    megszerzett   tulajdon megterheléséről van szó ( ABH 1993, 378. ) .      A  vételár   felhasználása  szempontjából   "eredeti terhet" megfogalmazó  R. egyaránt  vonatkozott lakásra és nem lakáscélú helyiségre. A befolyt vételár felhasználása azonban  nem   volt  abszolút  kötött:  az  R.  csupán  a lakáscélú felhasználás  elsőbbségét  írta  elő,  s  ezzel világosan kivételt is engedett.      A  tehernek   az  a  súlyosbítása,  amelyet  az  Lt. kivételt  nem   tűrő   szabálya   előír,   ezért   önálló alkotmányossági vizsgálat tárgyát képezi.      Amint  azt   a  64/1993.  (XII.  22.)  AB  határozat kifejtette,  a  tulajdoni  alapjogvédelemben  a  minőségi határ  nem  a  közérdekű  korlátozás  és  elvonás  között húzódik, hanem  az vált  alkotmányossági kérdéssé,  mikor kell   a    tulajdonosnak   a    közhatalmi   korlátozást ellenszolgáltatás nélkül  eltűrnie, illetve mikor tarthat igényt  kártalanításra.  A  közérdekre  hivatkozásnak  az Alkotmánybíróság  csak   alaposságát  vizsgálja,  viszont annál tüzetesebben  kell megvizsgálnia  a közérdek  és  a tulajdonkorlátozás arányosságát ( ABH 1993, 381, 382. ).      b) Az Ötv. 1. § (6) bekezdés b) pontja azt állapítja meg, hogy  a helyi  önkormányzat a törvény keretei között rendelkezik önállóan tulajdonával, s gazdálkodik önállóan bevételeivel.   A   lakások   elidegenítéséből   származó bevételek kötelezően  előírt  felhasználása  tekintetében indokolt a  közérdekre hivatkozás,  s a törvényhozó által közérdekűnek tartott megoldás más - a tulajdonon kívüli - alkotmányos  jogot   sem  sért.  A  tömeges  privatizáció eredményeként  előreláthatóan   a   legrosszabb   lakások maradnak vissza.  Ezek rendbehozatala, új lakások építése és  a   kényszerbérletek  felszámolása  olyan  feladatok, amelyek  az   önkormányzatot  terhelő  lakásgazdálkodásba tartoznak, s amelyek körében a törvényhozó erőteljesebben korlátozhatja az  önkormányzat  tulajdonosi  szabadságát, mint más  vagyontárgyak esetében  ( ABH  1993, 385.  )  . Ezért az  Lt. 62.  §  szerinti  tehernek  az  R.  eredeti megkötéseinél  súlyosabb   volta   a   lakások   vételára vonatkozásában nem alkotmányellenes.      c) A  fenti érvelés  nem találó  azonban a nem lakás céljára  szolgáló   helyiségek  eladására.   Az  utóbbiak jellege ugyanis  az R.  óta megváltozott. Korábban azokat is zömmel állami vagy szövetkezeti gazdálkodó szervezetek bérelték vagy  használták alacsony összegért, mára mind a bérlők, mind  a vagyon  jellege megváltozott.  A 64/1993. (XII. 22.)  AB határozat szerint más megítélés alá esik a szociális  indokú  tulajdonkorlátozások  közérdekűsége  a lakások,  illetve  az  üzlethelyiségek  tekintetében.  Az utóbbiak ugyanis  az önkormányzat  ama vagyontárgyai közé tartoznak, amelyekkel  szabadon vállalkozhat  ( ABH 1993, 387, 388.  ) . A nem lakás céljára szolgáló helyiségekkel való kötött gazdálkodás szabályait például már a 29/1993. (V. 4.)  AB határozat  alkotmányellenesnek minősítette és megsemmisítette (  ABH  1993,  227.  )  .  A  vállalkozói vagyont képező  nem  lakás  céljára  szolgáló  helyiségek tekintetében az  Lt. 62.  §-ában előírt kötelező vételár- felhasználás olyan tulajdonkorlátozás, amelyet a közérdek nem indokol.      Ezért  az  Alkotmánybíróság  a  62.  §  (1)  és  (2) bekezdésében a  nem lakás  céljára szolgáló  helyiségekre vonatkozó rendelkezéseket megsemmisítette.      d)  A   visszamenőleges  hatályú   jogi  szabályozás tilalmába ütközik  - s  ekként  összeegyeztethetetlen  az Alkotmány 2.  § (1)  bekezdésében deklarált  jogállamiság szerves részét alkotó jogbiztonsággal -, ha a jogalkotó a költségvetési év tartalma alatt bár ex nunc hatállyal, de ellentételezés   nélkül,   akként   avatkozik   bele   az önkormányzatok költségvetésébe,  hogy  a  költségvetésről szóló önkormányzati  rendelet elfogadásakor  még szabadon felhasználható  költségvetési   bevételeket  célhozkötött bevételekké minősíti át, avagy a korábban is célhozkötött bevételek felhasználási  feltételeit szigorítja, s ekként meghiúsítja a  jogszerűen elfogadott költségvetés alapján vállalt kötelezettségek teljesítését. Az Alkotmánybíróság  számos határozatában  foglalkozott a jogbiztonsággal,  s   a  jogbiztonságra   figyelemmel   a visszamenőleges hatályú  jogi szabályozás  tilalmával.  A jogalkotásról szóló  1987. évi  XI.  törvény  12.  §  (2) bekezdése szerint  "a jogszabály  a kihirdetését megelőző időre  nem   állapíthat  meg   kötelezettséget   és   nem nyilváníthat    valamely    magatartást    jogellenessé". Következetes az alkotmánybírósági gyakorlat atekintetben, hogy valamely  jogszabály nem  csupán akkor minősülhet az említett  tilalomba   ütközőnek,  ha   a  jogszabályt   a jogalkotó  visszamenőlegesen   léptette  hatályba,  hanem akkor is,  ha a  hatálybaléptetés  nem  visszamenőlegesen történt ugyan,  de a  jogszabály  rendelkezéseit  -  erre irányuló kifejezett  rendelkezés szerint  - a  jogszabály hatálybalépése   előtt    létrejött   jogviszonyokra   is alkalmazni  kell.   Ennek  megfelelően   nyilvánította  a 7/1992. (I.  30.) AB  határozatban alkotmányellenesnek az Alkotmánybíróság az  illeték  mértékének  akként  történő felemelését, hogy  a szigorító  rendelkezést a  jogalkotó alkalmazni rendelte az új jogszabály hatálybalépése előtt kötött, de  a hatósághoz  az erre megállapított határidőn belül, de már a szigorító rendelkezés hatálybalépése után benyújtott szerződésekre ( ABH 1992, 45, 48. ).      Az   önkormányzatok    gazdálkodása    önkormányzati rendeletben foglalt éves költségvetés alapján történik. A költségvetési  gazdálkodást  számos,  előre  nem  látható bizonytalansági tényező  zavarja. Így pl. a költségvetési év  tartama   alatt  bekövetkező  áremelkedések,  vagy  a minimális munkabér év közbeni felemelése széles körben és számottevő    mértékben     kihat    az    önkormányzatok gazdálkodására   is.    Ilyen   körülmények    között   a költségvetési gazdálkodásnak  az a jogbiztonsági minimum- követelménye, hogy  az állam  a költségvetési  év tartama alatt ellentételezés  nélkül, az  önkormányzatokra  nézve hátrányos  módon  ne  változtassa  meg  az  önkormányzati költségvetések forrás-szerkezetét,  így egyebek  között a szabadon  felhasználható   bevételeket  ne  minősítse  át célhozkötött  bevételekké,   illetőleg  a   korábban   is célhozkötött bevételek felhasználási céljait ne szűkítse.      E jogbiztonsági  minimum  hiányában  -  ha  tehát  a költségvetési év tartama alatt az állam korlátozás nélkül és a  forrásszerkezetre is  kiható módon avatkozhat be az önkormányzatok  költségvetésébe   -   az   önkormányzatok gazdasági önállósága gyakorlatilag megszűnne, emellett az állami  beavatkozás  korlátlansága  összeegyeztethetetlen lenne az  önkormányzatoknak az  Alkotmány IX. fejezetében meghatározott alkotmányjogi helyzetével.      Tekintettel arra,  hogy az  1994. évi  önkormányzati költségvetések   elkészítésének    időszakában    -    az Alkotmánybíróság korábbi  megsemmisítő határozata folytán -   az    önkormányzati    tulajdonban    lévő    lakások értékesítésére  befolyt   összeg  felhasználására   nézve semmiféle korlátozó  rendelkezés nem  volt hatályban,  az előbbiekben vázolt  elvekkel összhangban  mondotta  ki  a testület e  határozat rendelkező  részében, hogy  a 62. § (3) bekezdése, valamint a 63. § (1) és (2) bekezdésének a rendelkező részben  megállapított szövege - bár önmagában véve nem  alkotmányellenes -  1994. december  31-éig  nem alkalmazható.      4.     Az      Alkotmánybíróság     nem     tartotta alkotmányellenesnek  az   Lt.  62.   §  (3)  bekezdésében foglalt,  a   kényszerbérletek  felszámolására   irányuló rendelkezést.   Az    említett    előírás    szerint    a kényszerbérlet az  állampolgár tulajdonában  álló lakásra 1953. április 1. napja előtt bármilyen jogcímen, vagy azt követően a  lakásügyi hatóság  kiutaló határozata alapján létrejött bérlet.      Ez a  fogalommeghatározás azt  a helyzetet  tükrözi, amelyben a  II.  világháború  utáni  lakáshiány  miatt  - hatósági  kiutalással,   beköltözéssel  vagy  más  módon, illetőleg az  említett időpontot  követően kiutalással  - magántulajdonra lakásbérletek  jöttek létre. A törvénynek ez a  rendelkezése kiterjed az egyes házingatlanok állami tulajdonbavételéről szóló  1952. évi  4. tvr.  alapján az állampolgártól elvett,  majd az  állami  tulajdonba  vett házingatlanokkal kapcsolatos  egyes kérdések rendezéséről szóló 1957.  évi 28.  tvr.  szerint  a  részére  lakottan visszaadott    lakások     kényszerbérletként     történő elismerésére is.      Az ilyen  bérletek esetén  a tulajdonos  évtizedekig csak a  tanácsi bérlakásokéval  azonos mértékű,  alacsony lakbér  megfizetését  kérhette,  amelyből  képtelen  volt finanszírozni   az   épület   fenntartásával   összefüggő kiadásait.      A lakásbérekről,  továbbá az albérleti és ágybérleti díjakról   szóló    45/1982.   (X.    7.)   MT   rendelet végrehajtására kiadott  19/1987. (X. 7.) ÉVM rendelet 16. § a  ) pontja is kötött bérűnek tekintette az állampolgár tulajdonában  álló  olyan  lakást,  "amelyre  a  fennálló lakásbérleti jogviszony  1953.  április  1.  napja  előtt bármilyen jogcímen,  illetőleg azt  követően a  lakásügyi hatóság kiutaló  határozata alapján keletkezett". Ennek a korlátozásnak csupán  részleges feloldását  jelenti, hogy az  árak   megállapításáról  szóló   1990.  évi  LXXXVII. törvénynek -  az Lt.  hatályos szövegét megállapító 1994. évi XVII.  törvénnyel módosított - rendelkezése szerint a kényszerbérlet  alapján   létrejött  vagy   azt  folytató lakásbérleti  jogviszony   keretében  hasznosított  lakás bérét  a   települési   önkormányzat   képviselőtestülete árhatósági jogkörében állapíthatja meg.      Az idézett  rendelkezésekben említett  időpontban  - 1953. április  1-jén -  lépett hatályba  az  ún.  második lakáskódex,  a   lakások  és   egyéb  helyiségek  bérleti jogviszonyának rendezéséről  szóló 11/1953. (III. 24.) MT rendelet (  a továbbiakban:  MTr. )  és a  végrehajtására kiadott, 2.253/1953.  (IX. 23.)  Kip. M.  utasítás. Ez  a szabályozás  a   lakásokat  lényegében   három  csoportba sorolta és  ennek megfelelően  határozta  meg  a  bérleti jogviszony  létrehozására,   tartalmára,  megszüntetésére stb. vonatkozó rendelkezéseket.      A   lakások   legnagyobb   csoportját   képezte   az ingatlankezelő vállalatok  által kezelt állami lakások és a  rendelet   hatályba  lépése   előtt   épült   személyi tulajdonban  lévő  lakások  köre.  E  lakásokra  nézve  a lakásügyi hatóság kiutalása alapján a bérbeadó és a bérlő között   kötött   szerződés   hozta   létre   a   bérleti jogviszonyt.  Ezeket  a  lakásokat  tehát  csak  hatósági kiutalás alapján  lehetett bérbe  adni, és  megüresedésük esetén 3  napon belül  a bérbeadónak  bejelentést kellett tennie a lakásügyi hatósághoz.      A lakások  másik csoportja az ún. szolgálati lakások köre. Ezek  részben  nem  az  ingatlankezelő  vállalatok, hanem a  munkáltató szervek  kezelésében  álltak.  Ezekre nézve  a   bérleti   jogviszonyt   a   munkáltató   szerv intézkedése  hozta   létre.  Szolgálati   lakásnak   volt minősíthető az  olyan lakás is, amelyet az ingatlankezelő szerv kezelt.  Ilyen lakásoknál  szükség volt a lakásügyi hatóság kiutaló határozatára, azonban a bérlő személyét a munkáltató szerv jelölte ki.      A lakások  harmadik  csoportjába  tartoztak  azok  a személyi  tulajdonban   lévő  lakások,  amelyek  az  MTr. hatályba lépését  követően épültek.  Az  MTr.  2.  §  (1) bekezdés b)  pontja szerint ugyanis a bérleti jogviszonyt "a jelen rendelet hatálybalépése után épített, a dolgozók tulajdonát   képező   lakóházakban   lévő   lakásokra   a tulajdonosnak  és   a  bérlőnek,   az  albérlet  tárgyául szolgáló helyiségekre  a  bérlőnek  és  az  albérlőnek  a szerződése" is létrehozta.      Az indítványozó  az Lt.  -ben megállapított  időpont vonatkozásában a  diszkrimináció tilalmának sérelmére, az alapvető  jogok   megsértése  miatt  keletkezett  igények bíróság előtti  érvényesíthetőségére, a személyhez fűződő jogok és a szerződéses akarat védelmére hivatkozott.      A     magánszemélyek      lakásbérleti     szerződés létrehozására irányuló  akaratát az  MTr. csak a hatályba lépését  követően,  az  idézett  előírásban  foglaltaknak megfelelően  ismerte.   Amíg  tehát   az   Lt.   vizsgált rendelkezése  az   1953.  április   1.  napja   előtt  az állampolgár tulajdonában álló lakásra létrejött bármilyen (  így   a  magánszemélyek   közötti  )   szerződést   is kényszerbérletnek minősíti,  addig  a  jelzett  időpontot követően  pedig   csak  a   lakásügyi   hatóság   kiutaló határozata  alapján   keletkezett  lakásbérletet  tekinti kényszerjellegűnek. A  lakásbérletek eme két csoportjának az Lt.  által elvégzett kényszerbérletté minősítését az a körülmény  teszi  jogi  szempontból  megalapozottá,  hogy 1953. április  1. óta az első csoportba tartozó, tehát az itt   jelzett    időpontnál   korábban   az   állampolgár tulajdonában álló  lakásra létrejött  lakásbérletek is  a hatósági kiutalással  1953. április  1-je után létesített lakásbérletek súlyosan hátrányos sorsában osztoztak.      A   jogalkotónak    az   a    törekvése,   hogy    a lakásprivatizációból  származó   bevételét   az   idézett rendelkezéseknek megfelelően  kényszerbérletnek  minősülő lakásbérletek felszámolására  is felhasználja,  az elmúlt társadalmi  rendszerben   okozott  sérelmek   orvoslására irányuló törvényi  szabályozások  sorába  illeszkedik.  A vázoltakból kitűnik,  hogy a  jogalkotó által  választott időpont  semmiképpen   sem   tekinthető   önkényesnek   - megalapozottságát az  MTr. 2. § (1) bekezdés b) pontja is bizonyítja.      Az indítványozó  azt is kifogásolta, hogy az Lt. nem biztosított  lehetőséget   annak  vizsgálatára,   hogy  a kérdéses   időpont   előtt   kötött   bérleti   szerződés kényszerből, vagy a felek szabad akaratából jött-e létre, s  ily   módon  a   kényszerbérlő  sokszorosan  hátrányos helyzetbe  került.  Ez  az  indítványozói  álláspont  nem megalapozott. A  sérelmezett törvényi rendelkezés ugyanis nem  írja   elő  az  egykori  kényszerbérletek  egyoldalú felmondását, s  nem zárja  ki az  Lt. általános  ( így  a felmondásra,  új   bérleti  szerződés   kötésére   és   a cserehelyiség  biztosítására   vonatkozó   )   előírásai, valamint az  Lt. 1. § (3) bekezdésének megfelelően a Ptk. alkalmazását sem. ( Az Lt. említett előírása szerint az e törvényben   nem    szabályozott   kérdésekben   a   Ptk. rendelkezései  az   irányadók.  )   Az  Lt.   azonban   a kényszerbérletek      felszámolásának       elősegítésére vonatkozóan több,  speciális előírást is tartalmaz. A 85. § a következőket állapítja meg.      " (1) A lakás fekvése szerint illetékes önkormányzat köteles 1996.  december  31-ig  a  kényszerbérlő  részére önkormányzati cserelakás bérbeadását felajánlani.       (2)  Ha  az  önkormányzat  a  lakás  bérbeadását  a kényszerbérlőnek  felajánlotta,   a  bérbeadó  a  bérleti szerződést   a    következő    hónap    utolsó    napjára felmondhatja". Ezzel  összefüggésben az  Lt.  90.  §  (1) bekezdése úgy  rendelkezik, hogy "az önkormányzatot a 85. §  (1)   és  (2)  bekezdésben  meghatározott  feladatának ellátásához költségvetési  támogatás illeti meg". E § (2) bekezdése a  támogatás mértékét  határozza meg, míg a (3) bekezdés a  következőket írja  elő: "A  (2)  bekezdésében említett támogatás  az önkormányzatot akkor is megilleti, ha  a  bérbeadó  és  a  bérlő  a  kényszerbérletet  közös megegyezéssel szünteti meg, és az önkormányzat a bérlőnek lakás biztosítása  helyett pénzbeli  térítést fizet".  Az Alkotmánybíróság álláspontja  szerint az  Lt. 62.  §  (3) bekezdése -  azáltal, hogy az Lt. előbbiekben idézett 85. és    90.     §-ának    előírásai     figyelembevételével kötelezettséget vállal  az állampolgár  tulajdonában álló lakásra (  beleértve az  államosított lakást  is )  1953. április 1. napja előtt - illetve azt követően a lakásügyi hatóság   kiutaló    határozata   alapján   -   létrejött kényszerbérletek felszámolására - önmagában véve nem sért alkotmányi  rendelkezést.   E   törvényi   előírásnak   a jogalkalmazás során  történő megvalósítása pedig utólagos normakontroll keretében  nem képezheti  alkotmánybírósági vizsgálat tárgyát.      Ennek megfelelően  az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a  tekintetben is  megalapozatlannak minősítette és elutasította.      Az indítványozó  az Lt.  és  a  Ptk.  ütközésére  is hivatkozott.  Az   Alkotmánybíróság  állandó   gyakorlata szerint két  törvényi előírás  ütközésére kizárólag abban az esetben  irányulhat az alkotmánybírósági eljárás, ha a kollízió valamely  Alkotmányban védett  jogot sért,  vagy alkotmányi    előírással     ellentétes.     Mivel     az Alkotmánybíróság ebben  az eljárásban ilyen kollíziót nem tárt   fel,    ezért   alkotmányellenességet    ebben   a vonatkozásban sem állapított meg.      5. Az  Lt. 63.  §-a úgy rendelkezik, hogy a fővárosi kerületi  önkormányzat  a  lakóépületek  elidegenítéséből származó bevételei  ötven százalékát a fővárosi közgyűlés elkülönített számlájára köteles befizetni. Ezt a bevételt a fővárosi  közgyűlés rendeletében  szabályozott pályázat alapján,  csakis   a  kerületi   önkormányzati  tulajdonú lakóépületek  (  lakóépületrészek  )  felújítására  lehet felhasználni.      Az    indítványi     hivatkozások     alapján     az Alkotmánybíróság azt vizsgálta, hogy a fővárosi kerületek által    megszerzett    lakástulajdon    alkotmányellenes korlátozását jelenti-e  a  lakásprivatizációból  származó kerületi bevétel  ötven százalékának a fővárosi közgyűlés számára történő  befizetését előíró törvényi rendelkezés. A 64/1993.  (XII. 22.)  AB határozat  a hasonló  tartalmú korábbi szabályozást  kizárólag a  szerződéses  szabadság alkotmányos elvével ütköztette.      Ebben a  határozatban  az  Alkotmánybíróság  arra  a következtetésre  jutott,   hogy  "a   fővárosi   kerületi önkormányzatok  kötelezése  az  elidegenítésből  származó bevételek 50 százalékának a fővárosi önkormányzat részére történő   átengedésére    nem   jelenti   az   adásvételi szerződések    tartalmának     megváltoztatását.    Ennek következtében nem  állapítható  meg,  hogy  a  kifogásolt rendelkezés sértené  a szerződési szabadság elvét". ( ABH 1993, 389. )      Az Alkotmány  43. §  (2) bekezdésének  első  mondata szerint "a  helyi önkormányzati jogokat és kötelességeket törvény határozza meg". Az Ötv. 80. § (1) bekezdése pedig a következőket állapítja meg: "A helyi önkormányzatot - e törvényben  meghatározott   eltérésekkel   -   megilletik mindazok a  jogok és terhelik mindazok a kötelezettségek, amelyek a  tulajdonost megilletik,  illetőleg terhelik. A tulajdonost    megillető     jogok    gyakorlásáról     a képviselőtestület rendelkezik".      Az Ötv. 62. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy "a főváros  önkormányzatára  -  a  fővárosnak  az  országban betöltött  különleges  szerepére  és  sajátos  helyzetére figyelemmel -  e törvény  rendelkezéseit az  e fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni".      E §  (3)  bekezdése  arra  utal,  hogy  "a  fővárosi önkormányzat -  törvény alapján - azokat a feladatokat és hatásköröket gyakorolja,  amelyek a  főváros egészét vagy nagy részét érintik. "      Az Ötv. 63. § (1) bekezdésének második mondata pedig azt írja elő, hogy "a fővárosi kerület főként az alapfokú közszolgáltatások biztosításával  kapcsolatos feladatokat látja el,  míg a  fővárosi önkormányzat azokat a feladat- és hatásköröket  gyakorolja, amelyek  a  főváros  egészét vagy nagy részét érintik".      A fővárosi  és a fővárosi kerületi önkormányzatokról szóló 1991.  évi XXIV. törvény ( a továbbiakban: Ftv. ) a lakás- és  helyiség értékesítéséből származó bevételt nem említi sem  a fővárosi,  sem  a  kerületi  önkormányzatot kizárólagosan megillető  bevételként, s nem tekinti ezt a forrást  a   fővárost,  illetve   a  kerületet  osztottan megillető bevételnek sem.      Az Ftv. 8. § (1) bekezdése szerint a "a fővárosban a települési  önkormányzatok   feladat-  és   hatáskörét  - törvényben  meghatározott   kivételekkel  -   a  kerületi önkormányzatok  gyakorolják".   Az   Ftv.   10.   §   (3) bekezdésének  p   )  pontja  azonban  a  lakásgazdálkodás keretében a  fővárosi önkormányzat  számára is megállapít feladat- és  hatásköröket. Erre  utal az  Lt. 86.  §  (1) bekezdése  is,   amikor  így   rendelkezik:  "A  fővárosi közgyűlés  -   a  fővárosi   és   a   fővárosi   kerületi önkormányzatokról szóló 1991. évi XXIV. törvény 10. § (3) bekezdés p ) pontja alapján - rendeletben határozza meg a kerületi önkormányzatok tulajdonában lévő lakások      a)  bérbeadása   során   érvényesítendő   szociális, jövedelmi, vagyoni feltételeket;      b)  cseréje   esetén  a  hozzájárulás,  illetőleg  a megtagadás feltételeit".      E §  (2) bekezdése  pedig a  következő  rendelkezést tartalmazza: "A  kerületi önkormányzat  e  törvény  és  a fővárosi közgyűlés  (1) bekezdésen  alapuló  rendeletének keretei  között   alkot  önkormányzati   rendeletet".   A lakásgazdálkodással kapcsolatos  önkormányzati  feladatot állapít meg  a fővárosi közgyűlés számára az Lt. vizsgált 63. §  (3) bekezdése is azáltal, hogy előírja: az e § (1) és (2)  bekezdésében  megjelölt  bevétel  "csak  pályázat útján a  kerületi   önkormányzati  tulajdonú lakóépületek ( lakóépületrészek )  felújítására  használható   fel.  A juttatás feltételeit  és a  pályázati eljárás  rendjét  a fővárosi közgyűlés rendeletben határozza meg".      Az Lt.  63. §  (3) bekezdésében kapott felhatalmazás alapján  a   fővárosi  közgyűlés  megalkotta  a  Fővárosi Városrehabilitációs Keret kerületi önkormányzatok részére történő juttatásának feltételeiről és a pályázati eljárás rendjéről szóló  34/1994.  (VI.  10.)  rendeletét    (  a továbbiakban: Ör.  ) ,  amely kihirdetése napján hatályba lépett.  Az   Ör.  1.  §-a  szerint  az  Lt.  63.  §  (1) bekezdésében  meghatározott   bevételekből   képződik   a Fővárosi  Rehabilitációs   Keret,  amelynek   szétosztása pályázat útján történik.      A  fenti   rendelkezéseket  is  figyelembe  véve  az Alkotmánybíróság a következőket állapítja meg.      a) A lakóépületek értékesítéséből befolyt vételár 50 %-ának   kötelező   befizetése   a   fővárosi   közgyűlés számlájára nem  volt eredeti  teher.  Az  R.  10.  §  (2) bekezdése szerint  ugyanis "...  a bevétel a ... fővárosi kerületi tanács  pénzalapját illeti  meg". Az  Lt.  tehát súlyosbítja az  önkormányzati  lakástulajdon  terheit;  a teher súlyosbítása pedig mindig alkotmányossági vizsgálat tárgya lehet ( ABH 1993, 378. ).      Azok a  lakóépületek, amelyekben lévő lakások és nem lakás céljára  szolgáló helyiségek  vételárának  felét  a fővárosi  önkormányzatnak   kell  befizetni,  a  kerületi önkormányzatok tulajdonában  voltak, a  vételár is  az  ő tulajdonukba kerül.  Az  Lt.  63.  §-a  a  vételár  felét kifejezetten az  átcsoportosítás  szándékával  vonja  el, úgy, hogy  a végösszeg  csak  a  23  kerület  összességét tekintve   változatlan.    A    pályázati    újraelosztás eredményeként egyes  tulajdonosok  tulajdont  veszítenek, mások az elvont összeg többszörösét kaphatják vissza. Aki veszít,  annak   a  tulajdonát  igen  jelentős  mértékben korlátozzák. Az Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy ez az elvonás nem  az önkormányzati  vagyonnak a kerületek és a főváros  közötti,   hatáskörökhöz   igazodó   megosztását jelenti;  a   főváros  ugyanis   csak  az   újraelosztási mechanizmust szabályozza,  vagyis jogköre  a koordinációs feladaton belül marad.      b) A  63. §-ban meghatározott tulajdonkorlátozás - a tulajdonkorlátozás   alkotmányossága    vizsgálatáról   a 64/1993. (XII. 22.) AB határozatban kifejtettek szerint - az Lt. eredeti rendelkezéseinek összefüggéseiben tekintve aránytalanul súlyos.      A kerületek  bérlakásai állapota közötti különbségek fővárosi közvetítéssel  és tervezéssel való kiegyenlítése elfogadható közérdekűnek.  A fővárosi  közgyűlésnek  -  a fent ismertetett  jogszabályok szerint  - valóban  vannak lakásgazdálkodási feladatai,  amelynek keretében az egész főváros lakásállománya  állapotáról kell  intézkednie.  A törvényben előírt  újrafelosztás azonban  arra  vezethet, hogy  a   rehabilitáció  kifejezetten   a  korábban  jobb állapotban lévő egyes kerületek leromlása árán folyik, de legalábbis ezeket  készteti fokozott  teherviselésre. Még ha az ilyen fajta nivellálás közérdekűsége megállapítható is, a  kerületek vételárbevétele  50 %-ának  kártalanítás nélküli  elvonása   más  kerületek   javára   -   különös tekintettel  az   önkormányzati  lakástulajdont   az  Lt. alapján már  terhelő rendkívüli  mértékű, olyan szociális kötöttségekre, mint  a vételi  jog és  a részletre eladás kötelezettsége  -   megközelíti  a   tulajdon  klasszikus kisajátítását.      Az    Alkotmánybíróság    állandó    gyakorlata    a kiszámíthatatlan    tulajdonkorlátozást     aránytalannak tartja. Logikailag kizárt, hogy a vételi jog gyakorlására nyitva  álló   első  évben,   amikor   a   legjelentősebb árbevételek   folynak   be   és   kerülnek   egyszersmind felerészben elvonásra,  minden kerület  egyenlő  eséllyel számítson visszatérítésre ( akárcsak  részlegesre is ). Ha ugyanis  mindenki arányosan kapna vissza, nem is lenne értelme   az   elvonásnak   és   fővárosi   prioritásokat érvényesítő   pályázati    elbírálásnak.   A    pályázati újraelosztás visszatérítő hatása tehát bizonytalan, sőt a kerületek  nagy   része  számára   kizárt.  A  bevezetett rendszer  a   tulajdonosok  bizonyos  hányada  számára  a vizsgált árbevétel 50 %-a végleges elvesztését jelenti. A további 25  éven belüli  pályázatnyerés puszta lehetősége nem arányos kompenzáció.      c)    Mindezen     aránytalanságok    ellenére    az Alkotmánybíróság mégsem  állapította meg  az Lt.  63. §-a alkotmányellenességét,  mert   a  jelen  határozat  egyéb rendelkezései  a   jövőre  nézve   már   kiküszöbölik   a tulajdonkorlátozás alkotmányellenes aránytalanságát.      Másrészt  a   határozat  kimondja,   hogy   ezek   a rendelkezések   1994.    december   31-éig    a   lakások elidegenítéséből származó  bevételekre sem alkalmazhatók. Tekintettel arra, hogy a vételi jogból származó bevételek nagyrésze    1994-ben     folyik    be     a     kerületi önkormányzatokhoz,   a    lakásvagyonuk   értékesítéséből származó   legjelentősebb    tétel   náluk    marad.    A törlesztőrészletek felének  újraelosztásra  való  későbbi befizettetése ehhez  képest  csekély  jelentőségű.  Ez  a terhelés az elvonás céljához képest már nem aránytalan.      Végül megváltozik  a bevételek  50  %-a  elvonásának megítélése  azért   is,  mert   a   helyi   önkormányzati képviselők 1994.  évi választásának napján (december 11.) hatályba lép az Ötv. módosításáról szóló 1994. évi LXIII. törvénynek   a  fővárosról  szóló  új  VII.  fejezete.  A törvény  a   főváros   önkormányzati   rendszerét   immár kétszintű önkormányzatként határozza meg, amely a főváros és kerületei  önkormányzataiból áll.  ( Ötv.  62.  §  (1) bekezdés )  Ezzel minőségileg  megváltozik, és szorosabbá válik a  kerületek és  a főváros  viszonya. Az  ugyanazon önkormányzati  rendszer   részeként  szereplő   kerületek közötti  vagyonátcsoportosítás,   és  az  átcsoportosítás szervezeti kereteinek  meghatározása a fővárosi közgyűlés által -  tekintettel  a  szóbajövő  vagyonnak  a  fentiek szerint 1995.  január 1-jétől számítandó összetételére és értékére is - többé nem minősül aránytalannak.      E határozata  indokolásában az Alkotmánybíróság elvi jelentőséggel hívja fel a figyelmet a következőkre. Ha az állami  tulajdonban  lévő  vagyontárgyakhoz  közfeladatok kötődnek,  akkor   ez   a   körülmény   a   vagyontárgyak átcsoportosítását is eredményezheti. Amennyiben a törvény által meghatározott  önkormányzati feladatokat  az  állam átcsoportosítja,  akkor   az  e  feladatokhoz  kapcsolódó önkormányzati vagyont  is átrendezheti. Abban az esetben, ha a  vagyon átcsoportosítása  évközben  történik  és  az eredeti   önkormányzati   tulajdonos   az   önkormányzati feladatokhoz kapcsolódó vagyon bevételeit költségvetésébe tervezte, a vagyonkiesés pótlására állami visszatérítésre tarthat igényt.      Mindezek  alapján  az  Alkotmánybíróság  álláspontja szerint az  Lt. nem alkotmányellenes módon írta elő, hogy a fővárosi kerületi önkormányzatnak a lakásértékesítésből származó bevétele  ötven százalékát  a fővárosi közgyűlés számlájára kell  befizetnie,  s  ezért  az  indítványt  a vizsgált törvény  63. §-a  vonatkozásában -  a rendelkező részben foglaltakon túlmenően - elutasította.      d) Az  Alkotmánybíróság a nem lakás céljára szolgáló helyiségek     értékesítéséből      származó      bevétel felhasználásának   meghatározására   vonatkozó   törvényi rendelkezéseket   az    e   fejezet   3.   c)   pontjában megfogalmazott      indokolással      alkotmányellenesnek minősítette  és   megsemmisítette.  Azonos   okok   miatt alkotmányellenesnek nyilvánította  és megsemmisítette  az ilyen bevétel  ötven százalékának  a  fővárosi  kerületek részéről a fővárosi közgyűlés számára történő befizetését előíró törvényi előírásokat is.                     Dr. Sólyom László                   előadó alkotmánybíró                az Alkotmánybíróság elnöke                      Dr. Ádám Antal                   előadó alkotmánybíró                     Dr. Kilényi Géza                       alkotmánybíró         Dr. Lábady Tamás       Dr. Schmidt Péter           alkotmánybíró           alkotmánybíró      Dr. Szabó András        Dr. Tersztyánszky Ödön          alkotmánybíró            alkotmánybíró         Dr. Vörös Imre         Dr. Zlinszky János           alkotmánybíró           alkotmánybíró Dr. Zlinszky János alkotmánybíró különvéleménye A  lakásügyi  jogszabályok  területén  az  alkotmányosság érvényesítése nehéz,  bonyolult és hosszantartó folyamat. A jogállam  kinyilatkoztatása óta  többször merült fel az igény, hogy  a tulajdon,  bérlet,  a  lakásfenntartás  és lakbér, a  szociális járadékok  értéke és  a  lakás  mint létszükséglet   összefonódott    viszonyai    között    a jogbiztonságnak, a  szociális  biztonságnak,  a  tulajdon védelmének és  a piacgazdaságnak megfelelő jogviszonyokat kell létre  hozni,  de  ezek  az  alkotmányos  szempontok keresztezik egymást  és tiszta,  együttes  érvényesítésük jogalkotási  igényeit  és  gazdasági  követelményeit  nem sikerült egy  csapásra megoldani.  Az Alkotmánybíróságnak már működése  első évében  az volt az álláspontja, hogy e téren az  alkotmányos kívánalmak felé előrelépést jelentő jogi   megoldások  is   elfogadhatók  (  Vö. :  a 31/1990 (XII. 18.) AB hat és ahhoz párhuzamos véleményem ABH 1990 ABH 1990. 136. 144., a 32/1991 (VI. 6.)  AB hat. és ahhoz különvéleményem ABH  1991 146.  168. ,  436/B/1990/13  AB hat. ABH 1991 708. , 432/B/1992 AB hat. ABH 1992. 608. ) A kérdésben  sok félmegoldás  és szükségszerűnek tűnő, de utóbb elhamarkodottnak  bizonyult intézkedés született, s alkotmányossági    követelményeket     azokkal    szemben érvényesíteni  egyre   nehezebb.  Nem  lehet  álláspontom szerint  közteherként   a   lakosságra   terhelni   olyan intézkedések terheit,  amelyek ilyen vagy olyan egyébként alkotmányos szempontból bizonyos rétegeket vagy egyedeket kedvezményeznek,   hanem   az   intézkedések   terhét   a közteherviselés  és   az  egyenlő  elbírálás  alkotmányos szempontjai szerint  mindenkor a  kedvezményezettel kell, legalábbis a juttatás értékéig, viseltetni. A     most     tárgyalt     jogszabállyal     kapcsolatos alkotmánybírósági  álláspontnál  ez  két  szempontból  is aggályt  ébreszt.   Egyrészt  a   kerületeknek  juttatott lakásvagyon minősége  és értéke  különböző,  annak  tehát tulajdonkénti  kezelése   a  hátrányosabb   lakástömeghez juttatott  kerületek   teherviselő  lakosságának   anyagi többletterhet  jelent,   miközben  a  lakásvételi  joggal kedvezményezett lakóknak  az  a  része,  amelynek  megéri lakását    a     jogszabályban    írott     feltételekkel kedvezményesen  megvásárolni   (  és  erre  kerületenként különbözők  az   esélyek  )   ,  a  többi  közteherviselő költségére  indokolatlan   közajándékban  részesül.  (  A terhet jelentő  lakások fenntartása  úgy marad  közteher, hogy azt a nagyobb értéket jelentő ingatlanokból nyerhető haszon  többé   nem  ellentételezi,   hisz  ezek   olcsón magánkézbe kerülnek. ) A másik  aggályom a  panaszosok által  is felvetett  azon önkormányzati    kötelezettségnek     szól,    amely    a kényszerbérlő által  lakott összes  lakások tulajdonosait megszabadítja ilyen  bérlőiktől, ha  a bérleti jogviszony 1953.  április  1.  előtt  keletkezett.  Két  szempontból önkényes a csoportmeghatározás. Egyrészt kedvezményezi az összes érintett  tulajdonosokat,  tekintet  nélkül  arra, hogy  az  ő  lakástulajdonukba  (  vagy  jogelődjükébe  ) helyezett-e a  Hatóság valaha  kényszerbérlőt, vagy pedig ők a  tulajdont már  ilyen védett  bérlő  által  lakottan szerezték -  mely esetben  semmi  hátrány  sem  éri  őket akkor, ha  bérlőjükkel  szemben  a  felmondást  a  rendes szabályok szerint  kell érvényesíteniök.  Másrészt  nincs tekintettel a  jogszabály arra  sem, hogy  a bérlő ( vagy jogelődje )  kiutalással jutott-e  a  lakáshoz  vagy  ún. "lelépéssel" a bérleti értéket megváltva ( előző bérlőtől vagy éppen a tulajdonostól ). A jogszabályi  kedvezés a  hatósági  beutalással  terhelt tulajdonos és  az azzal nem terhelt tulajdonos, illetve a beutalt és  a lakásért ellenértéket fizetett bérlő között különböztetne   helyesen,    a   jelenlegi    szabályozás formalisztikus, önkényes, ezért ütközik az Alkotmány 70/A §   (1)    bekezdésébe,   midőn    célja    szerint    az egyenlőtlenséget feloldani  kívánó intézkedést tesz annak (3) bekezdése  szerint. (  9/1990 (IV.  25.) AB  hat. ABH 1990 48. , 752/B/1990 AB ABH 1990 513. , 28/1991 (VI. 3.) AB ABH  1991 102.  , 61/1992 (XI. 20.) AB ABH 1992 282. ) Önmagában az  alkotmányos cél  nem  helyettesíti  és  nem pótolja a helyesen megválasztott csoportalkotó szempontot a kedvezmény megadásakor. Budapest, 1994. november 14.                                         Dr Zlinszky János                                           alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	Several provisions of the law on the leasing and the alienation of living accommodation
Number of the Decision: .	57/1994. (XI. 17.)
Date of the decision: .	11/14/1994
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-1994-3-018?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
.