Hungarian
Ügyszám:
.
205/B/2005
Előadó alkotmánybíró: Erdei Árpád Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A határozat száma: 42/2005. (XI. 14.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2005/504
.
A határozat kelte: Budapest–Esztergom, 11/12/2005
.
.
A határozat szövege:
.
A határozat szövege:
                     A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

    Az  Alkotmánybíróság jogszabály, valamint jogegységi  határozat
    alkotmányellenességének    utólagos    vizsgálatára    irányuló
    indítvány   tárgyában   –   dr.   Harmathy   Attila   és    dr.
    Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybírák különvéleményével
    – meghozta a következő

                             határozatot:

    1.   Az   Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  a   Legfelsőbb
    Bíróságnak  –  az  Alkotmány  32/A.  §  (1)  bekezdése  és   az
    Alkotmánybíróságról  szóló 1989. évi XXXII.  törvény  1.  §  b)
    pontja alapján utólagos alkotmányossági vizsgálat tárgyává tett
    –  3/2004.  BJE büntető jogegységi határozata alkotmányellenes,
    ezért azt e határozat kihirdetése napjával megsemmisíti.

    2. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX.
    törvény   51.   §   (1)  bekezdése  és  53.  §  (1)   bekezdése
    alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére
    irányuló indítványt elutasítja.

    Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben
    közzéteszi.
                                 Indokolás

                                    I.

      A    legfőbb   ügyész   az   állam   vagyoni   sérelmét   okozó
      bűncselekmények  miatt  indult  büntetőeljárás  tekintetében  a
      sértett  fogalmát  és  a  pótmagánvád  lehetőségét  meghatározó
      büntetőeljárási   rendelkezések   alkotmányossági   vizsgálatát
      kezdeményezte  az  Alkotmánybíróságról szóló 1989.  évi  XXXII.
      törvény (a továbbiakban: Abtv.) 1. §-ának b) pontja alapján.  A
      pótmagánvád intézménye a bűncselekmény sértettjének joga  arra,
      hogy  a  bíróság  előtt az ügyész helyett a  vádló  pozíciójába
      lépjen,  ha az ügyész a büntetőeljárást nem kívánja megindítani
      (a  feljelentést  elutasítja), a már megindult  eljárásban  nem
      kíván  vádat emelni (az eljárást megszünteti vagy a  vádemelést
      részben  mellőzi), avagy a vádat nem kívánja tovább  képviselni
      (a vádat elejti).

      1.   Az  indítványozó  azzal  fordult  az  Alkotmánybírósághoz,
      állapítsa  meg, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998.  évi  XIX.
      törvényben  (a  továbbiakban: Be.) a sértett eljárási  fogalmát
      meghatározó  51.  § (1) bekezdés, ennek következtében  pedig  a
      sértett  számára pótmagánvádlói fellépést biztosító 53.  §  (1)
      bekezdés  alkotmányellenes, ezért e rendelkezéseket pro  futuro
      hatállyal   semmisítse  meg.  Az  indítványozó  a   sérelmezett
      szabályozást  az Alkotmánynak a legfőbb ügyész és az  ügyészség
      feladatait  meghatározó  51.  §  (1)  és  (2)  bekezdésével,  a
      tulajdoni   formák  védelmére,  illetve  az  állami  tulajdonra
      vonatkozó  9-11. §-ával, valamint az alapvető jogok  megsértése
      miatt  keletkezett  igények bíróság előtti  érvényesíthetőségét
      meghatározó     70/K.     §-ával     összefüggésben     találta
      alkotmányellenesnek.  Az indítványozó az Alkotmány  70/K.  §-ra
      visszavezetett   pótmagánvád   intézményét   nem   kifogásolta,
      „feltéve,   ha  annak  módja  nem  sért  alkotmányos   jogokat,
      nevezetesen, ha nem vonja el az ügyész közvádlói hatáskörét,  s
      nem   csorbítja   ezáltal  az  állampolgári  alapjogokat   védő
      feladatait.”

      Az  indítványozó  álláspontja szerint „állam,  mint  valamennyi
      jogvédte  érdekének  közvetlen  hordozója  (entitás),   sajátos
      személyként  válik a büntetőeljárás résztvevőjévé. Személyisége
      nem  természetes,  nem  is jogi, hanem közhatalmi  jellegű.  Ez
      akkor  is  irányadó szempont, ha vagyoni jogviszony  alanyaként
      éri  közvetlen  sérelem.”  Az állam történetileg  kialakult  és
      alkotmányosan  is rögzített büntető monopóliumából  következik,
      hogy  az  állam büntetőjogi igényének érvényesítése  elsősorban
      közérdek,  amelyre  az Alkotmány 51. §-ának  (1)  bekezdése  az
      ügyészt  kötelezi.  A sértettnek a Be. 51.  §  (1)  bekezdésben
      megállapított fogalma, ebből következően pedig a pótmagánvádhoz
      való  jognak  a  Be. 53. § (1) bekezdése szerinti meghatározása
      azért   sérti   az  állam  kizárólagos  büntetőjogi   igényének
      alkotmányos elvét, mert nem tükrözi, hogy a pótmagánvádhoz való
      jog csak a magánérdek érvényesítésének eszköze lehet. Véleménye
      szerint  a  Be.  51.  §  (1) bekezdése akkor  elégítené  ki  az
      alkotmányosság  követelményét,  „ha  világossá  tenné:  a   (2)
      bekezdésben  felsorolt sértetti jogok gyakorlója nem  lehet  az
      állam, mint entitás, hanem csak természetes, vagy jogi személy.
      Ezért az (1) bekezdés által megállapított ismérvek között ennek
      a  korlátozásnak szerepelnie kellene.” E hiány következtében  a
      szabályozás nem fejezi ki azt az alkotmányos prioritást,  amely
      az  állam büntetőjogi igényének érvényesítése során az  ügyészt
      illeti  meg a pótmagánvádlóval szemben. „A büntetőeljárási  jog
      akkor  alkotmányos,  ha  minden szempontból  félreérthetetlenné
      teszi:   a   pótmagánvádló   fellépése   sohasem   a   közérdek
      érvényesítése,   hanem   csupán  az  Alkotmány   70/K.   §-ában
      biztosított  igényé  […]”.  „Amikor a  bűncselekmény  a  Magyar
      Köztársaság   alapvető   érdekeit   közvetlenül   sérti,   vagy
      veszélyezteti, az államot, mint sértettet megillető  valamennyi
      jogot  az  ügyész  gyakorolja a büntetőeljárásban,  mert  ilyen
      esetekben  a  köz-és magánérdek kategóriái szerint  különbséget
      tenni  nem  lehet.  Ekkor a pótmagánvádló fellépése  fogalmilag
      kizárt,  de ezt a Be. megalkotásakor a törvényhozó nem  ismerte
      fel.”

      2.   A   legfőbb  ügyész  a  Be.  rendelkezései  mellett  külön
      indítványozta  a Legfelsőbb Bíróság 3/2004. BJE  számú  büntető
      jogegységi      határozata      (a      továbbiakban       BJE)
      alkotmányellenességének megállapítását és 2004. szeptember  27.
      napjára  visszamenő hatályú megsemmisítését is. Ezen indítványi
      rész előkérdéseként kifejtette, hogy bár a jogegységi határozat
      utólagos vizsgálata „általában” nem tartozik az Abtv. 1.  §  b)
      pontja által meghatározott hatáskörbe, az 57/1991. (XI. 8.)  AB
      határozatban a jogszabály alkotmányosságának az értelmezett  és
      alkalmazott tartalom alapján történő vizsgálatára megállapított
      tételek   alapján  a  jogegységi  határozat  alkotmányosságának
      értékelése nem kerülhető el.

      A  BJE  rendelkező részének I. pontja az indítványozó véleménye
      szerint  ugyanazon okokból alkotmányellenes, mint  amelyeket  a
      Be. rendelkezéseivel kapcsolatban kifejtett. Alkotmányellenes a
      sértett fogalmának a BJE indokolása III. pontja szerint  alapul
      vett  felfogása  is.  A  „Be. 51. § (1)  bekezdésében  szereplő
      bizonytalan tartalmú sértett-fogalomnak alkotmányos értelmezése
      is  lehetséges, ennek ellenére a határozat az élő jog  jövőbeli
      alakulásának  alkotmányellenes  útját  jelöli  ki.  Ez  viszont
      elzárja   a   lehetőségét  annak,  hogy  a   hatályos   törvény
      alkotmányos   értelmezését   a   jogalkotás   a    jövőben    a
      jogalkalmazástól várja.”

      A   BJE   rendelkező  részének  II.  pontja   tekintetében   az
      indítványozó  kifejti:  a jogegységi tanács  nem  tulajdonított
      jelentőséget annak a különbségnek, hogy a bűncselekmény folytán
      az  államot, mint entitást közvetlenül éri-e sérelem,  vagy  az
      önálló jogi személyiséggel rendelkező szervei útján. A Be.  56.
      §-ának   a   sértett  képviseletét  szabályozó  (3)   bekezdése
      semmiféle  rendelkezést nem tartalmaz  arról,  hogy  a  sértett
      államot  mint  entitást bármelyik szervének alkalmazottja  stb.
      képviselhetné.  Ezt  a  jogegységi  határozat   azzal   kívánja
      áthidalni,  hogy kötelező erővel kiterjeszti a képviseleti  jog
      gyakorlására  jogosultak körét, ráadásul a pótmagánvádlóra  is,
      ami  nyílt  beavatkozás a jogalkotó hatáskörébe, tehát  pusztán
      ezért   is   alkotmányellenes.  Az  „érdekkör”  meghatározatlan
      fogalmának     használata     a    jogbiztonság     alkotmányos
      követelményével  is ellentétes. A BJE az 56. §  (3)  bekezdését
      alkotmányellenes  módon  kiterjesztve írja  elő  az  ítélkezési
      gyakorlat  számára, hogy az ügyész helyett fogadja  el  bármely
      más  állami  szervtől vagy hatóságtól a vád képviseletét  akkor
      is,  ha  a  bűncselekmény közvetlenül az állam vagyoni érdekeit
      sértette  vagy  veszélyeztette.  Ennek  az  iránymutatásnak   a
      hatályosulása feloldaná a pótmagánvádlóként eljáró  államot  az
      ügyész  közvádlói jogait korlátozó, a terhelt jogainak védelmét
      biztosító  alkotmányos kötöttségek, és az ezzel járó felelősség
      alól;  az ügyész közvádlói hatáskörét kínálja fel olyan  állami
      szerveknek,   amelyek  nem  függetlenek.  Ez   a   jogállamiság
      alkotmányos alapjainak megrendítéséhez vezethet.

                                    II.

      Az Alkotmánybíróság vizsgálatában figyelembe vett rendelkezések
      a következők:

      1. Az Alkotmány:
      „9. § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a
      köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben
      részesül.”
      „10. § (1) A magyar állam tulajdona nemzeti vagyon.
      (2)  Az  állam  kizárólagos tulajdonának, valamint  kizárólagos
      gazdasági tevékenységének körét törvény határozza meg.
      11.  §  Az  állam  tulajdonában álló vállalatok  és  gazdálkodó
      szervezetek  a  törvényben meghatározott módon és felelősséggel
      önállóan gazdálkodnak.”
      „32/A. § (1) Az Alkotmánybíróság felülvizsgálja a jogszabályok
      alkotmányosságát, illetőleg ellátja a törvénnyel hatáskörébe
      utalt feladatokat.
      (2)   Az   Alkotmánybíróság  alkotmányellenesség  megállapítása
      esetén megsemmisíti a törvényeket és más jogszabályokat.”
      „35. § (1) A Kormány
      a) védi az alkotmányos rendet, védi és biztosítja a természetes
      személyek,  a  jogi  személyek és  a  jogi  személyiséggel  nem
      rendelkező szervezetek jogait;
      b) biztosítja a törvények végrehajtását;
      c) irányítja a minisztériumok és a közvetlenül alárendelt egyéb
      szervek munkáját, összehangolja tevékenységüket;”
      „47.   §  (2)  A  Legfelsőbb  Bíróság  biztosítja  a  bíróságok
      jogalkalmazásának    egységét,   jogegységi    határozatai    a
      bíróságokra kötelezőek.”
      „50.  § (1) A Magyar Köztársaság bíróságai védik és biztosítják
      az   alkotmányos  rendet,  a  természetes  személyek,  a   jogi
      személyek  és a jogi személyiséggel nem rendelkező  szervezetek
      jogait   és  törvényes  érdekeit,  büntetik  a  bűncselekmények
      elkövetőit.”
      „51. § (1) A Magyar Köztársaság legfőbb ügyésze és az ügyészség
      gondoskodik a természetes személyek, a jogi személyek és a jogi
      személyiséggel nem rendelkező szervezetek jogainak a
      védelméről, valamint az alkotmányos rendet, az ország
      biztonságát és függetlenségét sértő vagy veszélyeztető minden
      cselekmény következetes üldözéséről.
      (2)  Az  ügyészség törvényben meghatározott jogokat gyakorol  a
      nyomozással  összefüggésben,  képviseli  a  vádat  a   bírósági
      eljárásban,   továbbá   felügyeletet   gyakorol   a   büntetés-
      végrehajtás törvényessége felett.
      (3) Az ügyészség közreműködik annak biztosításában, hogy
      mindenki megtartsa a törvényeket. Törvénysértés esetén –
      törvényben meghatározott esetekben és módon – fellép a
      törvényesség védelmében.”
      „70/K. § Az alapvető jogok megsértése miatt keletkezett
      igények, továbbá a kötelességek teljesítésével kapcsolatban
      hozott állami döntések elleni kifogások bíróság előtt
      érvényesíthetők.”

      2. A Be. szabályai:
      „28.  §  (1) Az ügyész a közvádló. Az ügyész kötelessége,  hogy
      mind   a   terheltet  terhelő  és  mentő,  mind  a  büntetőjogi
      felelősséget  súlyosító  és enyhítő  körülményeket  az  eljárás
      minden szakaszában figyelembe vegye.
      […]
      (7)  Az  ügyész az e törvényben meghatározott feltételek esetén
      vádat  emel,  és a bíróság előtt – a magánvád és a  pótmagánvád
      esetét  kivéve  –  a  vádat képviseli, vagy  dönt  a  vádemelés
      elhalasztásáról, illetőleg részbeni mellőzéséről. Az  ügyész  a
      vádat  elejtheti vagy módosíthatja. Az ügyész az ügy iratait  a
      bírósági  eljárásban  megtekintheti,  és  indítványtételi   jog
      illeti meg az ügyben felmerült minden olyan kérdésben, amelyben
      a bíróság dönt.”
      „51.  §  (1) Sértett az, akinek a jogát vagy a jogos érdekét  a
      bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette.”
      „53.  §  (1) A sértett az e törvényben meghatározott  esetekben
      pótmagánvádlóként léphet fel, ha
      a)   az   ügyész   vagy  a  nyomozó  hatóság   a   feljelentést
      elutasította, vagy a nyomozást megszüntette,
      b) az ügyész a vádemelést részben mellőzte,
      c) az ügyész a vádat elejtette.”
      „54. § (1) Magánfél az a sértett, aki a büntetőeljárásban
      polgári jogi igényt érvényesít.
      (2)  A  magánfél a terhelttel szemben azt a polgári jogi igényt
      érvényesítheti,   amely   a   vád  tárgyává   tett   cselekmény
      következtében keletkezett.
      (3)   A   polgári   jogi  igény  egyéb  törvényes   úton   való
      érvényesítését  nem zárja ki, hogy a sértett  magánfélként  nem
      lépett fel.
      (4)   A  polgári  jogi  igényt  –  a  Polgári  perrendtartásban
      meghatározott feltételek esetén – az ügyész is érvényesítheti.
      (5)  Az  állami  adóhatóság  hatáskörébe  tartozó  adóval  vagy
      költségvetési     támogatással     kapcsolatban      elkövetett
      bűncselekménnyel okozott kár megtérítése iránt az állam nevében
      a  polgári  jogi  igény előterjesztésére az  Adó-  és  Pénzügyi
      Ellenőrzési Hivatal jogosult.”
      „56. § (1) A sértett, a magánvádló és az egyéb érdekelt – ha  e
      törvény nem ír elő személyes közreműködési kötelezettséget –  a
      jogait  a  képviselője  útján  is gyakorolhatja.  Képviselőként
      meghatalmazás  alapján  ügyvéd  vagy  a  nagykorú  hozzátartozó
      járhat el.
      […]
      (3)  Állami  szervet és gazdálkodó szervezetet  a  képviseletre
      feljogosított  dolgozója,  illetőleg az  ügyintézésre  jogosult
      tagja vagy alkalmazottja is képviselhet.
      (4) A pótmagánvádló ügyvédi képviselete kötelező, kivéve, ha  a
      természetes    személy   pótmagánvádló    jogi    szakvizsgával
      rendelkezik.”
      „236. § A pótmagánvádló a bírósági eljárásban – ha e törvény
      másképp nem rendelkezik – az ügyész jogait gyakorolja, ideértve
      a vádlott személyi szabadságának elvonásával vagy
      korlátozásával járó kényszerintézkedés elrendelésének
      indítványozását. A vádlott szülői felügyeleti jogának
      megszüntetését a pótmagánvádló nem indítványozhatja.”
      „474.  § (5) Katonai büntetőeljárásnak csak közvádra van helye,
      magánvádra  üldözendő bűncselekmény esetében a  katonai  ügyész
      jár  el.  A  katonai büntetőeljárásban viszonvád nem  emelhető.
      Katonai  bűncselekmény miatt folytatott eljárásban nincs  helye
      pótmagánvádnak.”

      3. A Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a
      továbbiakban: Ptk.) rendelkezései:
      „28. § (1) Az állam – mint a vagyoni jogviszonyok alanya – jogi
      személy.  Az államot a polgári jogviszonyokban – ha  jogszabály
      ettől  eltérően nem rendelkezik – a pénzügyminiszter képviseli;
      ezt  a  jogkörét más állami szerv útján is gyakorolhatja,  vagy
      más állami szervre ruházhatja át.
      […]
      (3)  Erre  irányadó  jogszabályok  szerint  jogi  személyek  az
      állami,  önkormányzati,  gazdasági,  társadalmi  és  más  egyéb
      szervezetek.”
      „31. § (1) Az állami vállalat jogi személy.
      […]
      (6)  Az  állami  vállalatot az igazgató képviseli.  E  jogkörét
      esetenként  vagy  az  ügyek meghatározott csoportjára  nézve  a
      vállalat dolgozójára ruházhatja át.”
      „35.  §  Ha  a  jogszabály másként nem rendelkezik,  az  állami
      vállalatra  vonatkozó  szabályok  irányadók  az  egyéb   állami
      gazdálkodó szerv jogi személyiségére is.”
      „36. § (1) A költségvetési szerv jogi személy.
      (2)  A  költségvetési szerv képviseletét a szerv vezetője látja
      el,  aki  e  jogkörét  esetenként vagy az  ügyek  meghatározott
      csoportjára nézve, a szerv dolgozójára ruházhatja át.”

      4. A 3/2004. BJE büntető jogegységi határozat:
      „I.  Az  állam  vagyoni  sérelmével járó bűncselekmények  miatt
      indított  büntetőeljárásban  helye  van  pótmagánvádnak  minden
      olyan  esetben,  amikor  annak az 1998.  évi  XIX.  törvény  (a
      továbbiakban:  Be.)  53.  §-a  (1)  bekezdésében  meghatározott
      feltételei  fennállanak.  Nincs  jelentősége  annak,  hogy   az
      eljárás   tárgyát   képező  bűncselekmény   a   vagyon   elleni
      bűncselekmények (Btk. XVIII. fejezete) körében, vagy a  Büntető
      Törvény Különös Része más fejezetében van-e elhelyezve.
      II.  Az  államot, mint sértettet pótmagánvádlóként az a  szerve
      képviseli,  melynek  érdekkörét a cselekmény  érintette.  Ez  a
      szerv  lehet  állami  vállalat (Ptk.  31.  §-a),  egyéb  állami
      gazdálkodó szerv (Ptk. 35. §-a) vagy költségvetési szerv  (Ptk.
      36.  §).  A  pótmagánvádat az e szervek képviseletére  jogosult
      személyek [Ptk. 31. §-a (6) bekezdése és 36. §-a (2) bekezdése]
      terjeszthetik elő.”

                                   III.

      Az  Alkotmánybíróságnak  a  jelen eljárásban  –  erre  irányuló
      indítvány  alapján – azt kellett eldöntenie, hogy az 1997.  évi
      LIX.  törvénnyel történő alkotmánymódosítás által az  Alkotmány
      47.   §   (2)   bekezdésében  nevesített  jogegységi  határozat
      alkotmányossági  vizsgálata hatáskörébe tartozik-e.  Legelőször
      az  állapítható  meg,  hogy a jogegységi  határozat  alkotmányi
      megjelenését  követően  sem  az  Alkotmány,  sem  a   bíróságok
      szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (a
      továbbiakban:  Bsz.),  sem  az Abtv.  nem  szólt  a  jogegységi
      határozat alkotmányossági vizsgálatának lehetőségéről, de annak
      kizárásáról   sem.   A  jogegységi  határozat   alkotmányossági
      vizsgálatának lehetősége az Alkotmánybíróság által korábban már
      kidolgozott,  alapvetően  az  Alkotmány  32/A.  §  értelmezésén
      alapuló feltételrendszer alapján dönthető el.

      1.   Az   Alkotmány  32/A.  §  (1)  bekezdése  értelmében   „Az
      Alkotmánybíróság      felülvizsgálja       a       jogszabályok
      alkotmányosságát,  illetőleg ellátja a  törvénnyel  hatáskörébe
      utalt  feladatokat.”  Az  Abtv.  1.  §  b)  pontja  szerint  az
      Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik a jogszabály, valamint az
      állami  irányítás  egyéb  jogi eszköze  alkotmányellenességének
      utólagos vizsgálata. Az Alkotmánybíróság az Alkotmány  32/A.  §
      (1)   bekezdésébe  foglalt  –  a  jogszabályok  alkotmányossági
      vizsgálatára  irányuló  –  hatáskörét  több  ízben  értelmezte.
      Kimondta,  hogy  az  Alkotmányból az Alkotmánybíróság  egyetlen
      hatásköre következik, ti. az utólagos normakontroll, ez viszont
      kényszerítően, és teljeskörűen. [4/1997. (I. 22.) AB határozat,
      ABH  1997,  41,  49.]  Kényszerítően, mert  az  Abtv.  utólagos
      normakontrollra vonatkozó szabályai az Alkotmány  rendelkezésén
      nyugszanak,  így  pusztán  törvénymódosítással  nem  lehet   az
      utólagos   normakontroll  hatáskörből   „visszavenni”.   [Ezzel
      szemben  lásd:  pl.  a  legalább ötven országgyűlési  képviselő
      által  kezdeményezhető előzetes normakontrollt: 66/1997.  (XII.
      29.) AB határozatot (ABH 1997, 397.).] Másrészt az Alkotmányból
      az  utólagos normakontroll hatáskör teljeskörűen is következik,
      azaz   e   hatáskör  valamennyi  normára  nézve   fennáll.   Az
      Alkotmánybíróság   az   utólagos   normakontroll   hatáskörének
      teljeskörű  voltát  is több határozatában és  több  aspektusból
      értelmezte.

      1.1.  A  4/1997.  (I. 22.) AB határozatban az  Alkotmánybíróság
      megállapította, hogy „utólagos alkotmányossági vizsgálat tárgya
      lehet  a  nemzetközi  szerződést  kihirdető  jogszabály”.   „Az
      alkotmányossági  vizsgálat  a szerződést  kihirdető  jogszabály
      részévé  vált  nemzetközi  szerződés alkotmányellenességének  a
      vizsgálatára  is  kiterjedhet.”  (ABH  1997,  41.)   E   döntés
      meghatározta   az   értelmezett   hatáskör   gyakorlása   során
      megállapított  alkotmányellenesség jogkövetkezményeit  is:  „Az
      Alkotmánybíróság  határozata folytán a jogalkotónak  –  szükség
      esetén  az  Alkotmány módosításával is – meg kell teremtenie  a
      vállalt   nemzetközi  jogi  kötelezettségek  és  a  belső   jog
      összhangját.   Ennek   megtörténtéig  az   Alkotmánybíróság   a
      megsemmisítés  időpontja tárgyában a határozathozatalt  ésszerű
      határidőre felfüggesztheti.” (ABH 1997, 41.)

      1.2.  Más  esetben  az Alkotmánybíróság utólagos  normakontroll
      hatáskörének  teljeskörű volta abban az  összefüggésben  merült
      fel,  hogy  az elnevezésében sem jogszabálynak, sem  az  állami
      irányítás  egyéb jogi eszközének nem minősülő,  de  tartalmában
      normatív aktus felülvizsgálata is hatáskörébe tartozik.  Így  a
      60/1992.  (XI.  17.)  AB  határozat  megállapította,  hogy   „a
      jogalkotásról   szóló   1987.  évi  XI.   törvény   garanciális
      szabályainak   mellőzésével  hozott  minisztériumi   és   egyéb
      központi   állami   szervektől  származó,  jogi   iránymutatást
      tartalmazó  leiratok,  körlevelek,  útmutatók,  iránymutatások,
      állásfoglalások és egyéb informális jogértelmezések kiadása  és
      az  ezekkel  való irányítás gyakorlata alkotmányellenes.”  (ABH
      1992,  275.) Az Alkotmánybíróság ebben az esetben is –  csakúgy
      mint    a    nemzetközi    szerződést   kihirdető    jogszabály
      alkotmányossági vizsgálata során – meghatározta az alkalmazható
      jogkövetkezményt:   „az   informális   jogértelmezés    kiadása
      alkotmányellenes, ahhoz joghatás nem fűződik,  annak  semmiféle
      jogi kötelező ereje nincs.”

      1.3. A fentiek alapján megállapítható, hogy az Alkotmánybíróság
      –  alkotmányos jogállásával összhangban – az utólagos absztrakt
      normakontroll hatáskörét valamennyi normára (normatív  tartalmú
      előírásra) nézve fennálló, Alkotmányból eredő (és az  Alkotmány
      által  védett)  hatáskörének  tekintette.  Az  Alkotmánybíróság
      esetről  esetre  bírálja el, hogy a vizsgálni kért  rendelkezés
      normatív  tartalmú-e, s ekképpen fennáll-e az  Alkotmánybíróság
      hatásköre  annak  vizsgálatára.  Megállapítható  továbbá,  hogy
      amennyiben  az  Alkotmánybíróság hatáskör-értelmezés  során  az
      utólagos   normakontroll  hatáskör  gyakorlásának  új  típusait
      jelölte   meg,  minden  esetben  meghatározta  az   értelmezett
      hatáskör    gyakorlásakor   megállapított   alkotmányellenesség
      jogkövetkezményeit  is,  amely  nem  feltétlenül  jelentette  a
      rendelkezés  (azonnali) megsemmisítését: nemzetközi  szerződést
      kihirdető jogszabály alkotmányellenessége esetén a jogalkotónak
      kell megteremteni a vállalt nemzetközi jogi kötelezettség és  a
      belső  jog összhangját (a megsemmisítésre irányuló eljárást  az
      Alkotmánybíróság  felfüggeszti),  vagy  –  mint  az  informális
      jogértelmezéseknél   –   az   alkotmányellenesség   kimondására
      megsemmisítés nélkül kerül sor.

      Az    Alkotmánybíróság   a   hatáskör-értelmező   gyakorlatával
      összefüggésben  hangsúlyozta:  „Az  Alkotmánybíróságnak   saját
      hatáskörét  értelmező  határozatai éppen úgy  mindenkire  nézve
      kötelezőek,  mint  bármely más – köztük az ilyen  értelmezéssel
      nyert  hatáskörben hozott – határozata. Ebben az  értelmezésben
      az   Alkotmánybíróságot  egyrészt  az  vezérli,  hogy   sajátos
      feladatának  eleget tehessen; másrészt a többi alkotmánybíróság
      példája,  amelyből az Alkotmánybíróság azokhoz a  megoldásokhoz
      csatlakozik,    amelyeket   szintén   az    alkotmánybíráskodás
      feladatellátásához szükséges fejlődése követelt meg.”  [4/1997.
      (I.  22.)  AB határozat, ABH 1997, 41, 49.] Az Alkotmánybíróság
      mindezeket jelen határozatában is irányadónak tekinti.

      2.   Az  Alkotmánybíróság  ítélkezési  gyakorlata  szerint   az
      Alkotmány   32/A.   §   (1)   bekezdésébe   foglalt    utólagos
      normakontroll  hatáskörben  eljárva nem  függetlenítheti  magát
      attól,   hogy   a   vizsgált  jogszabály   milyen   tartalommal
      hatályosult  a  gyakorlatban. Figyelemmel kell lennie  a  norma
      értelmezett, alkalmazott tartalmára is.

      2.1.   Az   57/1991.  (XI.  8.)  AB  határozat   szerint:   „az
      Alkotmánybíróságnak  nem a normaszöveget  önmagában,  hanem  az
      érvényesülő, a hatályosuló és megvalósuló normát, azaz az  „élő
      jogot”  kell  az Alkotmány rendelkezéseinek tartalmával  és  az
      alkotmányos  elvekkel  összevetnie.”  E  határozat  szerint  az
      alkotmányossági  vizsgálatnak abból a tényből kell  kiindulnia,
      hogy a jogszabály tartalma és értelme az, amit annak az állandó
      és  egységes  jogalkalmazási  gyakorlat  annak  tulajdonít.  Az
      Alkotmánybíróságnak   ugyanakkor  –  alkotmányos   jogállásából
      következően és az Abtv.-be foglalt egyéb hatáskörei  alapján  –
      nincs  hatásköre  önmagában  a bírói,  jogalkalmazói  gyakorlat
      alkotmányossági  vizsgálatára, csakúgy, mint az alkotmányossági
      problémától  független önálló jogszabály-értelmezésre,  s  arra
      sem,  hogy  az  egységes jogalkalmazás kialakítására  értelmező
      döntést    hozzon.   (ABH   1991,   272,   277.)    Tehát    az
      Alkotmánybíróságnak   az   Alkotmányban   nevesített   utólagos
      normakontroll    feladatát    úgy    kell    ellátnia,     hogy
      összeegyeztethető   legyen  a  norma  alkalmazott   tartalmának
      figyelembevétele az Alkotmánybíróság hatásköri korlátaival.

      2.2.  Az  alkotmánybírósági gyakorlatból az is  megállapítható,
      hogy  az Alkotmánybíróság védelmet biztosított (és biztosít)  a
      bírói    hatalom   önálló   jogszabály-értelmezésének    (quasi
      normaalkotó tevékenységének). Első ízben a 38/1993.  (VI.  11.)
      AB  határozat  fogalmazta  meg, hogy  „[a]  „jogot”  végülis  a
      bíróságok saját értelmezésük szerint állapítják meg. […] A csak
      a törvényeknek való alávetettség nemcsak a másik két hatalmi ág
      befolyását zárja ki tehát az ítélkezésre, hanem – az  Alkotmány
      határai  és követelményei között maradó – független, folyamatos
      és  rendszerképző törvényértelmezés és jogalkalmazás  révén  is
      biztosítja  a  bírói függetlenséget.” (ABH 1993, 256,  262.)  A
      bírói  hatalmi  ág önálló jogszabály-értelmező  tevékenységének
      jelentőségét  hangsúlyozta  az  Alkotmánybíróság   a   42/2004.
      (XI.9.) AB határozatban is, a hatalommegosztás szempontjából. E
      döntés    többek    között   rámutatott:   „[a]   jogalkalmazás
      egységességének  biztosítása  érdekében  többféle   alkotmányos
      megoldás  lehetséges az igazságszolgáltatás  rendszerén  belül.
      Önmagában azzal a ténnyel nem sérül a jogalkotói hatalom, benne
      a  törvényhozói hatalmi ág alkotmányos jogköre,  hogy  a  bírói
      hatalom a jogszabályoknak egységesen alkalmazandó tartalmat ad.
      A   „bírói   jogalkotás”,  amíg  az  kizárólag  a  jogszabályok
      értelmezésén alapul (amíg a bírói-ítélkezési hatalom nem  veszi
      át  alapvetően  és  közvetlenül a jogalkotás  funkcióját),  nem
      kerül   ellentétbe   a  hatalommegosztás  elvével.   Így   ezen
      alkotmányos  elv  sérelme  sem  állapítható  meg  pusztán  azon
      alapon,  hogy a jogegység biztosítását a Bsz.-en kívül  perjogi
      szabályok  –  jelen esetben a felülvizsgálat –  is  elősegítik.
      Mindezektől   különálló  kérdés  a  jogegységesítést   szolgáló
      határozatok  alkotmányos rendelkezéseknek  való  megfelelősége,
      amely  problémával jelen eljárás nem foglalkozott.” (ABH  2004,
      551, 571.)

      2.3.   A  fentiek  alapján  két  tendencia  bontakozik  ki   az
      Alkotmánybíróság határozataiban. Egyfelől a normakontroll során
      az  „élő  jog”  figyelembevétele (legyen az az  egységes  bírói
      gyakorlat  normává szilárdult változata, vagy azt formálisan  –
      az  Alkotmány  szintjén  – megteremtő, a  bíróságokra  kötelező
      jogegységi határozat), másfelől a bírói (a Legfelsőbb  Bíróság-
      i)   önálló   jogszabály-értelmezés  (a   bírói   függetlenség)
      alkotmánybírósági védelme. Mindezek figyelembevétele mellett  a
      jogegységi  határozat  alkotmányossági  felülvizsgálhatóságának
      problémája   az   Alkotmánybíróság  hatásköri  kérdéseihez   és
      általános  alkotmányvédelmi  feladatához  kapcsolódik:  azaz  a
      jogrendszer   valamennyi  jogszabálya,   normája   tekintetében
      biztosított  legyen az alkotmányossági kontroll.  Ez  pedig  az
      Alkotmány  32/A.  §-án  – illetve az ezt értelmezendő,  fentebb
      idézett alkotmánybírósági határozaton – alapuló követelmény.

      Az  Alkotmány  47.  §  (2)  bekezdése értelmében  a  jogegységi
      határozat   a   bíróságokra  kötelező.   Az   Alkotmány   által
      biztosított  kötelező erő azt is jelenti,  hogy  amennyiben  az
      Alkotmánybíróság   a   vizsgált   jogi   szabály   hatályosuló,
      egységesen  érvényesülő  tartalmát  (az  „élő  jogot”)  kívánja
      feltárni,  nem  hagyhatja figyelmen kívül az adott  jogszabályi
      rendelkezés  (rendelkezések)  jogalkalmazói  gyakorlat  számára
      egységes  értelmezését,  a jogegységi határozat  tartalmát.  Az
      adott  jogszabály  (jogszabályi rendelkezés)  élő  tartalma:  a
      jogegységi  határozat. Így az Alkotmány 32/A. §  (1)  bekezdése
      alapján   folytatott  –  valamely  jogszabály   alkotmányossági
      vizsgálatára  irányuló  –  eljárás  során,  ha  a   jogszabályi
      rendelkezéshez  jogegységi  határozat  tapad,  szükségképpen  a
      vizsgálat tárgyává válik a jogegységi határozat [még akkor  is,
      ha      az      Alkotmánybíróság     az     alkotmányellenesség
      jogkövetkezményeit a vizsgált jogszabályra nézve vonja  le].  A
      normakontroll  ugyanis  elvégezhetetlen a  jogszabály  tartalmi
      elemzése  nélkül.  E  vizsgálat  során  az  Alkotmánybíróságnak
      esetenként  kell  eldönteni,  hogy  az  alkotmányellenesség   a
      vizsgált  jogi  szabályozásból fakad (s a jogegységi  határozat
      csupán  e  szerint  „értelmezett”),  vagy  alapvetően   nem   a
      jogszabályból,  hanem  a jogegységi határozat  tartalmából.  Az
      Alkotmánybíróságnak az alkotmányellenességet is e szerint  kell
      megállapítania.  Az Alkotmánybíróság gyakorlatában  alkalmazott
      „élő   jog”   teóriából,   illetve  az  Alkotmánybíróságnak   –
      alkotmányos  jogállásából  eredő  –  azon  gyakorlatából,  hogy
      utólagos  normakontroll hatáskörébe tartozik  valamennyi  norma
      alkotmányossági  vizsgálata,  az következik,  hogy  hatáskörébe
      tartozik  a jogegységi határozat alkotmányossági vizsgálata,  s
      ha  az  –  a törvény egyéb lehetséges értelmezési tartományától
      eltérően  –  alkotmánysértő,  akkor  annak  megállapítása.   Az
      Alkotmánybíróság  megítélése szerint nem a  törvényhozást  kell
      kötelezni    újabb   jogalkotásra   (vagy   a   hatályos    jog
      megsemmisítésével törvényi rendelkezések hatályvesztésére),  ha
      önmagában  nem a törvényi szövege, hanem annak kötelező  erővel
      értelmezett  tartalma [a fentebb idézett 42/2004.  (XI.  9)  AB
      határozat   szóhasználatával  élve,  a  bírói   jogalkotás:   a
      jogegységi  határozat] az alkotmánysértő.  Az  Alkotmánybíróság
      megítélése   szerint  az  Alkotmány  47.  §  (2)   bekezdésében
      nevesített  jogegységi határozat – a Legfelsőbb Bíróság  önálló
      jogszabály-értelmezése   folytán   (amelyre   a    joggyakorlat
      egységesítése érdekében alkotmányos felhatalmazása van) – adott
      esetben  az  alapul  fekvő  jogszabály  tartalmát  bővítetheti,
      szűkítetheti,  vagy  éppen az értelmezéssel joghézagot  tölthet
      ki.  Ezért  a  jogegységi  határozat jogszabálytani  besorolása
      nélkül is – az esetről-esetre történő alkotmányossági vizsgálat
      eredményeként – dönthető el, hogy a jogegységi határozat önálló
      jogszabályi    tartalommal    eloldódott-e    az    értelmezett
      jogszabálytól,  vagy sem. A jogegységi határozat  az  Alkotmány
      32/A.   §   (1)  bekezdése  alapján  válik  az  alkotmányossági
      vizsgálat  tárgyává. Az Alkotmánybíróság tehát az Abtv.-ben  is
      nevesített utólagos normakontroll hatáskörében vizsgálja  felül
      a jogegységi határozat alkotmányosságát.

      Az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy a jogegységi határozat
      alkotmányossági vizsgálatára fennálló utólagos normakontroll
      hatáskörét a bírói hatalmi ág függetlenségének sérelme nélkül
      gyakorolja. Az Alkotmánybíróság tényként kezeli, hogy a
      jogszabály tartalma az, amit a jogegységi határozat annak
      tulajdonít. A jogegységi határozatban megfogalmazottak
      tekintetében az Alkotmánybíróság nem ad konkuráló értelmezést
      (pl. alkotmányos követelmény formájában); ez sértené a bírói
      függetlenséget.

      Az   Alkotmánybíróság  jelen  hatáskör-értelmező   döntése   (a
      jogegységi   határozat   alkotmányossági  felülvizsgálhatósága)
      ugyanakkor  a bírói függetlenséget szélesíti, mivel  az  eljáró
      bíró  az  Abtv. 38. § alapján nemcsak az alkalmazott jogszabály
      alkotmányossági  vizsgálatát kérheti, hanem a számára  kötelező
      valamennyi norma felülvizsgálatát.

                                    IV.

      1. A pótmagánvád a modern kontinentális államok büntetőeljárási
      modelljeit jellemző ügyészi vádmonopólium korrektívumának egyik
      formája.  Eredeti rendeltetése, hogy csökkentse a monopóliumból
      az  igazságnak megfelelő büntető felelősségre vonásra  származó
      esetleges  veszélyeket  (politikai okból,  szakmai  tévedésből,
      hibás   mérlegelés   miatt  súlyos  bűncselekmények   elkövetői
      büntetlenül  maradnak a közvád hiánya miatt),  ellensúlyozza  a
      vádemelés  megtagadásával, illetve a vádelejtéssel  előálló,  a
      vádhoz    kötött   bírósággal   szemben   érvényesülő   ügyészi
      „túlhatalmat”.

      A  pótmagánvád  a  bűnvádi  perrendtartásról  szóló  1896.  évi
      XXXIII. törvényben vált a magyar kodifikált jog intézményévé  a
      XIX. században uralkodó, az eljárási funkciók megosztását és  a
      vádrendszert   modellként  választó  büntetőjogi  eszmerendszer
      részeként,   más   európai   (elsősorban   osztrák   és   skót)
      szabályozási   tapasztalatok  alapján.  A   sértett   jogát   a
      pótmagánvádra a büntető perrendtartásról szóló 1951.  évi  III.
      törvényt módosító 1954. évi V. törvény megszüntette, majd közel
      fél évszázad után a Be. ismét lehetővé tette.

      Az új büntetőeljárási törvény előkészítésének koncepciójában  a
      pótmagánvád   felélesztésének  gondolata  nem  a  vádmonopólium
      veszélyeinek kiküszöbölésével összefüggésben fogalmazódott meg,
      hanem  a  sértett igényérvényesítési lehetőségeinek és eljárási
      jogainak  szélesítéseként. A XX. század  utolsó  harmadától  az
      ENSZ,   az   Európa  Tanács  és  az  Európai   Unió   keretében
      dokumentumokban   fogalmazódtak  meg  azok  a  büntetőpolitikai
      törekvések,  amelyek  a  bűncselekmény  állam  által  „háttérbe
      szorított”  szereplője: az áldozat/sértett eljárási helyzetének
      javítására,   jogainak  bővítésére  irányultak.  A  pótmagánvád
      ismételt bevezetése elsősorban ezekkel a célokkal függött össze
      [2002/1994. (I. 17.) Korm. határozat 6. pont]. A Be.-hez fűzött
      indokolás   ugyanakkor   az  igazságszolgáltatás   legitimációs
      válságával,  a közösségnek az igazságszolgáltatás  elfogulatlan
      és    pártatlan    működésével   kapcsolatban    megfogalmazódó
      kételyeivel   is  indokolta  a  pótmagánvádat.   Az   általános
      indokolás „A büntetőeljárás társadalmi elismertsége, a polgárok
      együttműködése  az  igazságszolgáltatás  szerveivel”  című  VI.
      pontjában  a törvényjavaslat előkészítői kifejezésre  juttatták
      azt   a   véleményüket,  hogy  a  hatósági  tétlenség,  illetve
      tárgyszerűtlen eljárás talán legfontosabb korrekciós eszköze  a
      pótmagánvád.  Álláspontjuk  szerint  a  pótmagánvádlóként  való
      fellépésnek  akkor van helye, ha a hatóság döntése mérlegelésen
      alapult,  és  a sértettnek reális lehetősége van arra,  hogy  a
      bírósági döntést kikényszerítse.

      2.  Az  Alkotmánybíróság – eljárásának Abtv. 20. §-án és 22.  §
      (2)  bekezdésén  alapuló indítványhoz kötöttsége  folytán  –  a
      pótmagánvádra  vonatkozó törvényi rendelkezések alkotmányossági
      kérdéseit az indítványozó által megjelölt körben vizsgálta.

      Ebben  a  keretben  a  Be. 51. § (1) bekezdése  és  53.  §  (1)
      bekezdése  utólagos  alkotmányossági  vizsgálatánál   abból   a
      normatartalomból  indult ki, amelyet  a  Legfelsőbb  Bíróság  a
      3/2004.  BJE  számú  jogegységi határozatban  megállapított.  A
      jogegységi határozat indokolása hangsúlyozza, hogy a jogegységi
      tanács  a pótmagánvád lehetőségéről kizárólag az állam  vagyoni
      érdekeit  sértő  vagy  veszélyeztető  bűncselekmények  esetében
      foglalt  állást. („A jogegységi tanács leszögezi, hogy a  jelen
      eljárás  tárgya  kizárólag annak a kérdésnek  megvizsgálása  és
      eldöntése,    hogy    az   állam   vagyoni   sérelmével    járó
      bűncselekmények  miatt indított büntetőeljárásban  van-e  helye
      pótmagánvádnak.”  „A  jogegységi tanács nem  vizsgálta  és  nem
      foglalt állást azokban az esetekben, amikor a bűncselekmény  az
      állam  nem vagyoni sérelmével járt.”) Az Alkotmánybíróság tehát
      – az indítvánnyal is összhangban – a Be. 51. § (1) bekezdése és
      53.  §  (1)  bekezdése  jogegységi  határozattal  megállapított
      normatartalmának    alkotmányossági    szempontú     elemzésére
      szorítkozott.  Így  a  jelen  eljárásban  azt  vizsgálta,  hogy
      alkotmányosan     összeegyeztethető-e    a     hatalmi     ágak
      elválasztására,  az  állam  büntető  hatalmára,  az   ügyészség
      alkotmányos   jogállására  és  az  államra  mint   tulajdonosra
      vonatkozó  alkotmányos  tételekkel az  állam  vagyoni  sérelmét
      okozó  bűncselekmény  bármely, eljárási  jogi  értelemben  vett
      lehetséges   sértettjének   (költségvetési   szerv,   gazdasági
      társaság)    megkülönböztetés    nélküli    felhatalmazása    a
      pótmagánvádra.

      3.  Az indítvány elbírálásához az Alkotmánybíróság áttekintette
      a  hatalmi  ágak  elválasztását, az állam  büntetőhatalmát,  az
      ügyészség/ügyész   jogállását,  valamint   az   állam   vagyoni
      viszonyait  érintő alkotmánybírósági határozatokat, továbbá  az
      állami tulajdon működését meghatározó jogi szabályozást.

      3.1.  Bár  az  Alkotmány az államhatalmi  ágak  elválasztásának
      elvét  szövegszerűen  nem tartalmazza, az az  alkotmánybírósági
      gyakorlatban   a   magyar  államszervezet  egyik   legfontosabb
      szervezeti  és  működési  alapelve. Ezt  bizonyítják  az  egyes
      állami  szervek  (hatalmi ágak) feladatát és  hatáskörét  leíró
      alkotmányi  rendelkezések,  az állami  szervek  egymáshoz  való
      viszonyát  érintő szabályok (szervezeti és eljárási garanciák),
      illetve    az    Alkotmányba    foglalt    összeférhetetlenségi
      rendelkezések.    A   hatalommegosztást,   a    hatalmi    ágak
      elválasztásának  elvét az Alkotmánybíróság a jogállam  önállóan
      érvényesülő tartalmi elemének tekinti. [31/1990. (XII. 18.)  AB
      határozat,  ABH  1990, 136.; 53/1991. AB határozat,  ABH  1991,
      266.; 38/1993. (VI. 11.) AB határozat, ABH 1993, 256.; 41/1993.
      (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993, 292.; 17/1994. (III. 29.)  AB
      határozat, ABH 1994, 84.; 55/1994. (XI. 10.) AB határozat,  ABH
      1994,  296.;  28/1995. (V. 19.) AB határozat, ABH  1995,  138.;
      66/1997.  (XII. 29.) AB határozat, ABH 1997, 397.; 2/2002.  (I.
      25.)  AB  határozat,  ABH  2002,  41.;  50/2003.  (XI.  5.)  AB
      határozat,  ABH 2003, 566.; 62/2003. (XII. 15.)  AB  határozat,
      ABH 2003, 627.; 750/B/2002. AB határozat, ABH 2004, 1655.]

      Az államhatalmi ágak elválasztása a demokratikus jogállamban az
      állam  legjelentősebb  funkcióinak  szervezeti,  hatásköri   és
      működési elkülönülését jelenti. A hatalmi ágak közötti  közjogi
      viszony egyrészt jelenti, hogy az egyik hatalmi ág nem vonhatja
      el  a másik jogosítványát, másrészt azt is, hogy a demokratikus
      jogállamban  nincs  korlátlan és korlátozhatatlan  hatalom,  az
      egyes  hatalmi ágak hatalmi ellensúlyt képeznek a többi hatalmi
      ággal   szemben,   ennek   érdekében  bizonyos   hatalmi   ágak
      szükségképpen  korlátozzák más hatalmi ágak jogosítványait.  Az
      elv  lényeges  elemeinek rendeltetése a hatalomkoncentráció,  a
      korlátlan,  önkényes  állami  hatalomgyakorlás  megelőzése,   a
      hatalmi  központok  kölcsönös  korlátozása,  egyensúlyozása  és
      szabályozott együttműködése.

      A jelen ügyben különösen irányadóak azok a határozatok, amelyek
      a  klasszikus  hatalmi ágak (törvényhozói hatalom, végrehajtói-
      kormányzati    hatalom,    bírói    hatalom)    elválasztásának
      alkotmányossági  problémái  mellett  a  hatalommegosztás  elvei
      alapján  foglaltak  állást  más  alkotmányos  szervek,  így  az
      Alkotmánybíróság,  a köztársasági elnök, illetve  az  ügyészség
      közjogi jogállása kérdéseiben.

      Az  Alkotmánybíróság  a  62/2003. (XII.  15.)  AB  határozatban
      kifejtette:   az   Alkotmány  2.  §  (1)   bekezdése   szerinti
      demokratikus jogállam megvalósulásának feltétele többek között:
      1.  a  hatalommegosztás  elve, 2. az  elválasztott  alkotmányos
      szervek   együttműködési  kötelezettsége,  3.  az  elválasztott
      szervek  eljárási  és döntési autonómiájának, döntéshozatalának
      kölcsönös    tiszteletben   tartása,    4.    az    Alkotmányra
      visszavezethető  eljárási szabályok  léte  és  betartása.  (ABH
      2003, 637, 645.)

      3.2.  A  büntető  igazságszolgáltatást érintő alkotmánybírósági
      döntések [így többek között: 9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH
      1990,  59.;  11/1992. (III. 5.) AB határozat  ABH,  1992,  77.;
      42/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993, 300.; 49/1998.  (XI.
      27.)  AB  határozat,  ABH 1998, 372.; 14/2002.  (III.  20.)  AB
      határozat, ABH 2002, 101.; 41/2003. (VII. 2.) AB határozat, ABH
      2003,  430.;  14/2004. (V. 7.) AB határozat,  ABH  2004,  241.;
      20/2005.  (V.26.) AB határozat, ABK 2005. május,  269.  ]  elvi
      alapja,  hogy  demokratikus jogállamban a  büntető  hatalom  az
      állam  alkotmányosan  korlátozott  közhatalmi  jogosítványa   a
      bűncselekmény  elkövetőinek felelősségre  vonására.  A  büntető
      hatalom   gyakorlásának,   a  büntető  igény   érvényesítésének
      intézmény-,    és   eszközrendszere   közvetlenül   alkotmányos
      jelentőségű.

      A bűncselekmények a társadalom jogi rendjének sérelmét jelentik
      és  a  büntetés  joga  kizárólag az  államot  mint  közhatalmat
      illeti.  A büntető igazságszolgáltatás állami monopóliumából  a
      büntető igény érvényesítésének kötelezettsége következik. Ez az
      alkotmányos  kötelezettség indokolja, hogy  az  állami  büntető
      hatalmat   gyakorló   szervek  hatékony   eszközöket   kapjanak
      feladataik teljesítéséhez.

      A  büntető igény késedelem nélküli érvényesítése az államnak  a
      társadalommal    szembeni   alkotmányos    kötelezettsége,    a
      jogállamiság normatív tartalmából és a tisztességes  eljáráshoz
      való alkotmányos alapjogból levezetett alkotmányos követelmény.
      Ugyanakkor  a büntető felelősségre vonás közhatalmi jellegéből,
      feladatának természetéből következően szükségképpen  érinti  az
      egyének  alkotmányos alapjogait. A jogállamban a  bűnüldözésnek
      szigorú  anyagi  jogi  és  eljárási jogi  korlátok,  feltételek
      között kell folynia.

      A    jogállamiság,    valamint   az   alkotmányos    büntetőjog
      követelményei  megkívánják, hogy az állam  a  büntető  hatalmát
      olyan   szabályok   szerint  gyakorolja,   amelyek   egyensúlyt
      teremtenek  az  egyéneket az állammal szemben védő  garanciális
      rendelkezések, ezen belül elsősorban a büntetőeljárás alá  vont
      személy    alkotmányos   jogainak   védelme   és   a    büntető
      igazságszolgáltatás    megfelelő    működésével     kapcsolatos
      társadalmi elvárások között.

      A  büntető igény érvényesítésének kockázata az államot terheli,
      a  bűnüldözés sikertelenségének kockázatát az állam viseli. Ezt
      a   kockázatelosztást  az  ártatlanság  vélelmének  alkotmányos
      garanciája  külön  szabályként  is  kifejezésre  juttatja.  Nem
      hárítható  az elkövetőre annak terhe, hogy az állam  mulasztása
      miatt   a   büntetőeljárás  ideális  célja,  az  igazságos   és
      rendeltetését betöltő büntetés kiszabása nem teljesülhet. Ennek
      az  alkotmányos teherelosztásnak a szempontjából közömbös, hogy
      az  állam rosszul vagy egyáltalán nem érvényesítette a  büntető
      igényét, és közömbös az is, hogy ennek mi az oka.

      3.3.  Az ügyészség – a kontinentális jogrendszerekben általában
      véve    elfogadott   helyzetének   megfelelően   –   a   Magyar
      Köztársaságban   elsősorban   vádfunkciót   ellátó   szervezet;
      alapvető feladata a büntető igény bíróság előtti érvényesítése.
      Ilyen  tartalommal szabályozza az Alkotmány 51. §  (1)  és  (2)
      bekezdése  az ügyészség alkotmányos jogállását, bűnüldözési  és
      közvádlói  funkcióit és az azokhoz kapcsolódó egyéb  feladatait
      és  hatáskörét.  A (3) bekezdés értelmében az  ügyészség  e  fő
      funkció mellett más feladatokat is ellát. [1/1994. (I.  7.)  AB
      határozat,  ABH  1994,  29,  33.]  A  12/2001.  (V.   14.)   AB
      határozatban  az  Alkotmánybíróság hangsúlyozta:  az  ügyészség
      alkotmányos  jogállására vonatkozó alkotmányi  rendelkezésekből
      is    megállapítható,    hogy    az    ügyészség    alkotmányos
      feladatellátása    különválik   az   állam    büntetőhatalmának
      gyakorlása és az egyéb eljárások tekintetében. (ABH 2001,  163,
      168.)

      Az   Alkotmánybíróság  a  legfőbb  ügyész   és   az   ügyészség
      alkotmányos, közjogi helyzetét, jogállását is értelmező 3/2004.
      (II.  17.)  AB  határozatban (a továbbiakban:  Abh1.)  a  jelen
      ügyben  is releváns megállapításokat rögzített. Az ügyészség  –
      szemben  a  bíróságokkal – nem önálló  hatalmi  ág,  de  önálló
      alkotmányos szervezet. (Abh1., ABH 2004, 48, 58.)
      A  legfőbb  ügyész és az ügyészség alkotmányos  feladatai  közé
      tartozik  –  többek  között  – a Magyar  Köztársaság  érdekeit,
      illetve  a  demokráciát  sértő vagy veszélyeztető  cselekmények
      üldözése,  a törvényesség biztosítása és védelme. Az  ügyészség
      képviseli a vádat a bírósági eljárásban, felügyeletet  gyakorol
      a  büntetés-végrehajtás törvényessége felett, és  meghatározott
      jogok  illetik  meg a nyomozással összefüggésben.  E  feladatok
      jogszerű  ellátása az ügyészség és a legfőbb ügyész alkotmányos
      kötelezettsége. (Abh1., ABH 2004, 48, 62.)

      Az  Abh1.  megerősítette az 52/1996. (XI. 14.) AB  határozatban
      (ABH 1996, 159, 161.) tett azon megállapítást, amely szerint  a
      büntető  igazságszolgáltatásban  való  részvétel  az  ügyészség
      alkotmányos  kötelessége. Az ügyészséget tehát  a  –  szélesebb
      értelemben   vett   –   igazságszolgáltatás   rendszerében   az
      Alkotmányban  meghatározott jogok illetik meg és  meghatározott
      feladatokat    köteles   ellátni.   Az   ügyészség    közvádlói
      funkciójából  következően a közvádra üldözendő  bűncselekmények
      esetén  a  vádemelésről vagy annak elejtéséről – a  pótmagánvád
      törvényben   meghatározott  eseteit  kivéve  –   kizárólag   az
      ügyészség  dönthet; ezt a döntését más szerv nem  vizsgálhatja,
      és  nem kényszerítheti az ügyészséget a vádemeléssel vagy a vád
      elejtésével  kapcsolatos döntésének megváltoztatására.  (Abh1.,
      ABH 2004, 48, 57-58.)

      Az  ügyészség  és  a  legfőbb ügyész  független,  tevékenysége,
      eljárása során kizárólag az Alkotmánynak és más jogszabályoknak
      van  alárendelve,  nincs másik olyan szerv, amely  felügyeleti,
      ellenőrzési,  irányítási  vagy  utasítási  jogot  gyakorolhatna
      felette.   Az,  hogy  a  konkrét  ügyben  rendelkezésére   álló
      tényeket, adatokat stb. az ügyész milyen módon értékeli,  abból
      milyen  következtetéseket von le, az ügyész szabad  mérlegelési
      jogkörébe és szakmai felelősségébe tartozik. (Abh1., ABH  2004,
      48, 62.)

      A  pótmagánvád  intézményére  is érvényes  a  magánvádas  és  a
      közvádas    ügyek   összehasonlítása   kapcsán    hangsúlyozott
      álláspont:  a  „vádló”  oldaláról  megközelítve  a  kérdést   a
      közvádas  és  a magánvádas ügyek közötti különbség  abban  áll,
      hogy  az ügyész a vádemelés, a vádképviselet során a közérdeket
      képviseli és közvádlói funkciójának gyakorlása során az ügyészi
      szakmai  felelősség követelményeit is szem előtt tartva köteles
      eljárni.  A magánvádlóként fellépő sértett az ügyész  általános
      feladataiból következő kötelezettségeket természetszerűleg  nem
      teljesít. A közvádra üldözendő bűncselekmények esetén az ügyész
      szűrő  szerepet  tölt  be, ezáltal biztosítja  az  indokolatlan
      vádemelések  elkerülését.  A  magánvádlótól  azonban  csupán  a
      megalapozottságot  követelheti meg  a  törvény  (34/B/1996.  AB
      határozat,  ABH  2001, 849, 853.]. A pótmagánvádló  a  bírósági
      eljárásban az ügyész jogait gyakorolja (Be. 236. §), ugyanakkor
      az  ügyészi  objektivitásnak az Alkotmányon és a Be.-n  alapuló
      kötelezettsége [14/2004. (V. 7.) AB határozat, ABH  2004,  241,
      258.] a pótmagánvádlót értelemszerűen nem terheli.

      Az  Alkotmánybíróság korábban megállapította  azt  is,  hogy  a
      tisztességes  eljáráshoz  való  jogot  biztosító  részgaranciák
      között  jelentősek  azok  – az ügyészség  alkotmányos  szerepén
      alapuló   –  törvényi  rendelkezések,  amelyek  az  ügyészt   a
      közvádlói   funkcióban  is  kötelezik  a   terhelt   érdekeinek
      védelmére.   Az   ügyész  jogállásának  kötelező  objektivitást
      biztosító   elemei:   kötelezettsége  a  terheltet   mentő,   a
      büntetőjogi felelősséget enyhítő körülmények figyelembevételére
      az   egész   eljárás  folyamán  [Be.  28.  §   (1)   bekezdés],
      indítványozási  joga a vádlott felmentésére  [Be.  315.  §  (3)
      bekezdés],  fellebbezési joga a vádlott javára  (Be.  324.  §).
      [14/2004. (V. 7.) AB határozat, ABH 2004, 241, 258.]

      3.4.  Az  Alkotmány  9.  §  (1)  bekezdésében  az  Alkotmány  a
      „köztulajdon” és a „magántulajdon” fogalmakat használja, a  10.
      §  (1)  bekezdése  szerint  a magyar  állam  tulajdona  nemzeti
      vagyon.   A   gazdasági  alkotmányosság  és  a  tulajdonvédelem
      kérdéseivel foglalkozó alkotmánybírósági gyakorlat áttekintését
      az  indokolta,  hogy  az  indítvány és a  jogegységi  határozat
      indokolása is hivatkozik alkotmánybírósági határozatokra.

      Az  indítvány  az 1814/B/1991. AB határozatra (ABH  1994,  513,
      514.)  és  a 46/1992. (IX. 26.) AB határozatra (ABH 1992,  247,
      249.)  utal,  amelyek lényege, hogy egyrészt a versenyszférában
      következetesen  el  kell  határolni  az  állam  közhatalmi   és
      tulajdonosi minőségét, másrészt, hogy az Alkotmány  10.  §  (2)
      bekezdésén alapuló állami monopólium (tárgyak és tevékenységek)
      köre  nem  tartozik  a versenyszférába, így  nem  érvényesülhet
      teljesen a gazdasági verseny szabadsága.

      A  jogegységi határozat a 21/1990. (X. 4.) AB határozatra  (ABH
      1990,  73,  81.), a 7/1991. (II.28.) AB határozatra (ABH  1991,
      22,  24-25.), a 27/1991. (V. 20.) AB határozatra (ABH 1991, 73,
      76.), valamint a 6/1992. (I. 30.) AB határozatra (ABH 1992, 40,
      42.)  hivatkozik,  amelyeknek a jelen ügyben releváns  része  a
      köztulajdon  és  a  magántulajdon egyenjogúságának  és  egyenlő
      alkotmányos   védelmének  tartalmi  kifejtése.   A   társadalmi
      tulajdon   fokozott  büntetőjogi  védelmét  biztosító   büntető
      tényállások  megsemmisítése  kapcsán  a  6/1992.  (I.  30.)  AB
      határozat megállapította: az Alkotmánybíróság már több  korábbi
      döntésében  állást foglalt az Alkotmány 9. §  (1)  bekezdésének
      értelmezésében,  illetve az Alkotmány által  elismert  köz-  és
      magántulajdon  közötti  egyenlő elbánás biztosítása  érdekében.
      Így: a 21/1990. (X. 4.), a 7/1991. (II. 28.) és a 27/1991.  (V.
      20.)  AB  határozatok azok, amelyek kiemelten  hangsúlyozzák  a
      fent  említett tulajdonok közötti egyenjogúságot, különösen  az
      egyenjogúságból   következő   egyenlő   védelmet.    Sőt,    az
      Alkotmánybíróság a 27/1991. (V. 20.) AB határozatban  külön  is
      kiemelte,  hogy  az  Alkotmány: „[…] 9.  §  (1)  bekezdése  sem
      jelenti   a   tulajdoni   formák   megkülönböztetését,    hanem
      ellenkezőleg, a tulajdonnak bármely formától független védelmét
      fogalmazza  meg.” Az Alkotmánybíróság említett döntése  szerint
      ez  a  védelem  jelentkezik az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében
      is, amely szerint a Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz
      való  jogot.  Ám, ahogy arra a 21/1990. (X. 4.) AB határozatban
      az   Alkotmánybíróság  rámutatott,  az  Alkotmány  9.   §   (1)
      bekezdésében  nem a tulajdoni formák felsorolását  tartalmazza,
      nem  azok  között  különböztet:  „[…]  hanem  ellenkezőleg:   a
      tulajdon   bármely   formájára   nézve   diszkriminációtilalmat
      fogalmaz   meg.”   (ABH  1992,  40,  42.)  Az  Alkotmánybíróság
      ugyanakkor  szükségesnek tartotta azt  is  leszögezni,  hogy  a
      diszkrimináció  tilalma  nem  értelmezendő  úgy,   hogy   kellő
      alkotmányos  indok  esetén a jogalkotó ne  különböztethessen  a
      tulajdon büntetőjogi védelmében. A tulajdon tárgyának közösségi
      rendeltetése,   közszolgáltatásra  szánt  használata,   közcélú
      hasznossága alapja és alkotmányosan igazolható indoka  lehet  a
      szigorúbb  büntetőjogi  védelemnek.  A  pozitív  diszkrimináció
      abban  is  megnyilvánulhat,  hogy  a  gondatlan  elkövetést  is
      büntetik. (ABH 1992, 40, 43.)

                                    V.

      Az indítvány részben megalapozott.

      1.  Az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Be. 51.  §  (1)
      bekezdése  és 53. § (1) bekezdése nem alkotmányellenes.  Sem  a
      sértett eljárási fogalmát meghatározó törvényi rendelkezés, sem
      az  ily  módon definiált sértettet a pótmagánvádra  feljogosító
      törvényi  rendelkezés  önmagában nem sérti  az  Alkotmánynak  a
      legfőbb ügyész és az ügyészség feladatait meghatározó 51. § (1)
      és  (2)  bekezdését, a tulajdoni formák védelmére,  illetve  az
      állami tulajdonra vonatkozó 9-11. §-át. Az Alkotmány 70/K.  §-a
      és a pótmagánvád között pedig nincs alkotmányos összefüggés.

      Az  Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról  szóló  1973.  évi  I.
      törvény   hatályban  léte  idején  vizsgálta,  hogy   van-e   a
      sértettnek   alkotmányos  alapjoga  a  büntetőjogi   felelősség
      bíróság  általi elbírálására. A 40/1993. (VI. 30.) AB határozat
      kifejtette: mivel a bűncselekmények a jogrend sérelmét jelentik
      és  a  büntetés  jogát  az  állam gyakorolja,  a  bűncselekmény
      sértettjének az elkövető megbüntetésével kapcsolatos  kívánsága
      a  büntető  igény  érvényesítésében csak korlátozott  mértékben
      játszik  szerepet  (magánindítvány,  magánvád).  Mivel  büntető
      igénye az államnak és nem az egyéneknek van, az Alkotmány 70/K.
      §    rendelkezéseiből   nem   következik   olyan    szabályozás
      szükségessége,  amely  a sértetteknek feltétlen  jogot  adna  a
      büntető igény bíróság előtt való érvényesítésének követelésére.
      (ABH 1993, 288, 290.)

      Az  Alkotmánybíróság  a  42/1993.  (VI.  30.)  AB  határozatban
      kimutatta,  hogy az Alkotmány 57. § (1) bekezdése sem  biztosít
      alkotmányos  jogot  a  büntető  igény  létének  vagy  hiányának
      kizárólagos    bírósági   eldöntésére.   Az    Alkotmánybíróság
      álláspontja  e  kérdésben megegyezik az  Emberi  Jogok  Európai
      Bíróságának    gyakorlatával,   amely   nem   ismeri    el    a
      büntetőeljárás,    ezen    belül    a    bírósági     tárgyalás
      kikényszerítésének  jogát sem az eljárás alá  vont,  sem  pedig
      harmadik  személy – így a sértett – részéről. (ABH  1993,  300,
      303.).  Az Alkotmánybíróság a 13/2001. (V. 14.) AB határozatban
      megismételte,  hogy  az  állami büntető  igény  keletkezése  és
      érvényesítése  során a bűncselekmény sértettjének  az  elkövető
      megbüntetésével   kapcsolatos   kívánsága   csak    korlátozott
      mértékben játszik szerepet. (ABH 2001, 177, 187.).

      Ugyanakkor     az    Alkotmánybíróság    a    funkció-megosztás
      alkotmányossági  kérdéseit  tárgyaló  14/2002.  (III.  20.)  AB
      határozatban  elismerte, hogy az ügyész  közvádlói  monopóliuma
      járhat  olyan  hátrányos  következményekkel  (pl.  a  vádemelés
      elmulasztása,   vagy   indokolatlan  vádelejtés),   amelyek   a
      sértettek érdekeit hátrányosan befolyásolhatják. Az ilyen hibák
      elhárítása és hiányosságok kiküszöbölése lehetséges a jogalkotó
      által  létrehozott vádkorrektívumok rendszere útján. (ABH 2002,
      101, 113.)

      Az   Alkotmánybíróság   a   korábbi  határozatokban   kifejtett
      álláspontját a pótmagánvád intézményének „felélesztése” után is
      fenntartja. A bűncselekmény elkövetésekor az államnak és nem  a
      sértettnek    keletkezik    büntető    igénye    az    elkövető
      megbüntetésére. Önmagában az, hogy az állam a Be.-ben  törvényi
      alapot  teremtett  meghatározott feltételek  esetén  a  hiányzó
      közvád  pótlására, és így esélyt adott a sértetteknek,  hogy  a
      büntetőeljárás, illetve a vád megalapozottsága tekintetében  az
      ügyésztől  eltérő  álláspontjukat a  bíróság  elé  vigyék,  nem
      teremtett  egyben alkotmányos alapjogot a sértettek  számára  a
      jogaikat  vagy  jogos érdekeiket sértő, illetve  veszélyeztető,
      büntetendő   magatartások  bírósági  elbírálásához.   Azaz:   a
      pótmagánvád  intézményének bevezetésére  a  törvényhozónak  nem
      volt alkotmányos kötelezettsége, az nincs összefüggésben sem az
      Alkotmány 57. § (1) bekezdésével, sem pedig a 70/K. §-ával.

      A  törvényhozó  viszonylag tág mérlegelési  jogkörébe  tartozik
      annak  eldöntése,  hogy  a pótmagánvádra  milyen  esetekben  ad
      lehetőséget,  és  milyen esetekben zárja ki.  A  szabályozással
      szemben  azonban  érvényesülnek az Alkotmány  követelményei,  a
      jogalkotás   szabadságának  határait  ebben   az   esetben   is
      megszabják  az alkotmányos rendelkezésekből adódó korlátok.  Az
      Alkotmánybíróság  a jelen ügyben ilyen, az Alkotmányból  fakadó
      korlátozottság  kérdésében foglalt állást,  ez  azonban  sem  a
      sértett  általános eljárási fogalmát, sem pedig a pótmagánvádra
      adott    általános    felhatalmazást    meghatározó    törvényi
      rendelkezéseket nem érinti.

      Fentiekre  tekintettel az Alkotmánybíróság  a  Be.  51.  §  (1)
      bekezdése   és  53.  §  (2)  bekezdése  alkotmányellenességének
      megállapítására   és   megsemmisítésére   irányuló   indítványt
      elutasította.

      2.  A  pótmagánvád  „működésének”  egyik  alapkérdése,  hogy  a
      bűncselekmény  elbírálására első fokon  hatáskörrel  rendelkező
      bíróság  miként  dönt  a pótmagánvádlóként fellépni  szándékozó
      személy eljárási jogosultságáról. A sértett által, ügyvéd útján
      benyújtott  vádindítványt a bíróság elfogadja,  ha  elismeri  a
      sértett   jogosultságát   a   pótmagánvádra,   elutasítja,   ha
      álláspontja  szerint  a  vádindítványt  nem  az  arra  jogosult
      nyújtotta  be.  A bíróság elutasító döntése ellen  nincs  helye
      fellebbezésnek. [Be. 230. § (1) bekezdés, 231. § (1)  bekezdés,
      (2) bekezdés c) pont, 233. § (1) bekezdés]

      Az  Alkotmánybíróság megállapította: a pótmagánvád intézményére
      irányadó  alkotmányos  követelmény, hogy közhatalmi  funkcióval
      rendelkező   egyetlen  állami  szervezet  se  vehesse   át   az
      ügyészségtől a vádemelés és vádképviselet közhatalmi  jogkörét.
      Alkotmányosan  kizárt,  hogy  a sértett  eljárási  jogállásának
      erősítését célzó pótmagánvád eszközként szolgáljon a közhatalmi
      szervezetek ügyészséget megkerülő fellépéséhez, és ez által  az
      ügyészség   alkotmányos   jogállásának   gyengítéséhez.    Ezen
      alkotmányos   követelménynek   a   BJE   rendelkező    részében
      meghatározott  normatartalom nem felel meg,  a  BJE  a  bíróság
      számára alkotmányellenes kötelezettséget teremtett.

      2.1.  A BJE megítélése kizárólag alkotmányossági szempontú,  az
      Alkotmánybíróság a törvényértelmezés dogmatikai helyességét nem
      vitatja.  Az  Alkotmánybíróság az  értelmezés  alkotmányosságát
      vizsgálta,  nevezetesen, hogy az állam vagyoni  sérelmét  okozó
      bűncselekmény  miatt indult büntetőeljárás tekintetében  a  Be.
      51.  §  (1)  és az 53. § (1) bekezdésének együttes  értelmezése
      összhangban   van-e   az   indítványban  megjelölt   alkotmányi
      rendelkezésekkel.

      2.2.  A  BJE felfogása szerint a Be. az állam vagyoni  sérelmét
      okozó  – a katonai bűncselekmények kivételével [Be. 474. §  (1)
      bekezdés] – bármely bűncselekmény eljárási jogi értelemben vett
      sértettjének  az  állami vagyon/tulajdon  más  jogági  (polgári
      jogi,  társasági jogi, közjogi) sajátosságaira tekintet  nélkül
      biztosítja   a   pótmagánvád  lehetőségét.  A  BJE   ezzel   az
      értelmezéssel lehetővé tette, hogy a közhatalommal  rendelkező,
      ám  a  közvádlói hatalom gyakorlására az Alkotmányban  fel  nem
      hatalmazott állami szervezetek is vádlóként léphessenek fel.

      A  jogegységi  határozat  I. pontjából  következően  a  bíróság
      köteles   arra,   hogy   a  közhatalommal   rendelkező   állami
      szervezetek   pótmagánvádlói  fellépését   –   egyéb   törvényi
      feltételek megléte esetén – elfogadja, és a megvádolt személyek
      tekintetében  a büntetőeljárást folytassa akkor is,  amikor  az
      ügyész  szerint  az alaptalan vagy indokolatlan.  Ez  sérti  az
      ügyészségnek az államszervezetben az Alkotmány 51. § (1) és (2)
      bekezdésében   kijelölt  helyét,  a  demokratikus  jogállamiság
      lényegéhez  tartozó  hatalommegosztás  követelményeit,  továbbá
      alkotmányos  indok,  cél nélkül, így szükségtelenül  korlátozza
      azt  az  alkotmányos védelmet, amelyet az ügyészség a közvádlói
      szerepben  a büntetőeljárás magánszemélyei, különösen  pedig  a
      büntetőeljárás alá vont személy irányában köteles ellátni.

      A     bűnözés    mint    társadalmi    jelenség    bűnüldözési-
      igazságszolgáltatási   kontrolljának   intézményrendszerét   az
      állami büntető hatalom gyakorlására feljogosított és kötelezett
      szervezetek  alkotják.  A demokratikus  jogállamok  alkotmányai
      igen eltérőek a tekintetben, hogy a büntető igazságszolgáltatás
      intézményrendszerét,   a   büntetőeljárást   és   a   büntetés-
      végrehajtást közvetlenül vagy közvetve meghatározó  alkotmányos
      tételekből  mit  és  milyen  részletességgel  tartalmaznak.   A
      büntető   hatalom  szervezeti  rendjére  vonatkozó  alkotmányos
      rendelkezések  az Alkotmánynak az Országgyűlés  törvényalkotási
      jogára,  a  Kormány feladataira, valamint az ügyészségre  és  a
      bíróságra  vonatkozó  tételei alapján  értelmezhetők  [42/1993.
      (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993, 300, 302.].

      A   hatalommegosztás,  a  hatalmi  ágak  elválasztása   elvének
      megfelelően az állami büntető hatalom gyakorlása is megosztott.
      A   törvényhozó  hatalom  joga  és  feladata,  hogy   általános
      érvénnyel   kijelölje   az   állam  büntető   hatalmának   jogi
      feltételrendszerét,   alapját  és   kereteit.   A   végrehajtó-
      kormányzati  és  a  bírói hatalom joga és feladata,  hogy  –  e
      határok  között  –  az  egyes esetekben  gyakorolja  az  állami
      büntetőhatalmat.  Az  ügyészség mint egyik  klasszikus  hatalmi
      ágnak  sem alárendelt, önálló alkotmányos intézmény, a  büntető
      hatalom központi szereplője. Alapvető feladata és joga az állam
      büntető   igényének  tárgyilagos,  pártatlan,  az   alkotmányos
      alapjogok védelmét biztosító érvényesítése a bíróság előtt.

      A  büntető hatalom tényleges gyakorlására feljogosított  teljes
      szervezetrendszer, ezen belül a hatáskör- és feladatmegosztás a
      szervezeti  és  működési/eljárási törvények  alapján  vázolható
      fel.  A  Kormány  a bűnmegelőzésben, a büntetőeljárásban  és  a
      büntetés-végrehajtásban  működő  állami  szervezetek  közül   a
      nemzetbiztonsági szolgálatokat közvetlenül, a rendőrséget és  a
      határőrséget  a  belügyminiszter útján, a büntetés-végrehajtási
      szervezetet az igazságügy-miniszter útján irányítja. A  nyomozó
      hatósági   jogkört   is   gyakorló   vám-és   pénzügyőrség    a
      pénzügyminiszter  felügyelete és irányítása  alatt  működik,  a
      pártfogó    felügyelői    szolgálat   az   igazságügy-miniszter
      irányítása alatt vesz részt a büntető hatalom gyakorlásában.

      Az  Alkotmány  a  büntető  hatalom gyakorlati  megvalósításában
      résztvevő, különböző hatalmi ágakhoz tartozó szervezetek  közül
      az   ügyészség   feladatait  szabályozza  a  legrészletesebben,
      megjelölve   azokat   a  büntető  felelősségre   vonás   teljes
      folyamatában  [51.  §  (1)  és (2) bekezdés].  Az  ügyészség  a
      bűnüldöző-igazságszolgáltási-büntetés-végrehajtási szervezetben
      és   közhatalmi  tevékenységben  az  állam  önálló,  független,
      alkotmányos szakmai szerveként központi és meghatározó szerepet
      tölt be.

      A  hatalmi ágak elválasztására és a büntető hatalomra vonatkozó
      alkotmányos   követelményekből  és  garanciákból   egyértelműen
      következik, hogy a közhatalmat gyakorló állami szervezetek csak
      az  Alkotmány és az Alkotmányon alapuló szervezeti és eljárási-
      végrehajtási    törvények    kifejezett    felhatalmazása    és
      feladatkijelölése alapján vehetnek részt a büntető felelősségre
      vonás  folyamatában. A hatalmi ágak elválasztásának  elvéből  a
      jelen esetben egyértelmű, hogy a vádlói közhatalom nem kerülhet
      az  ügyészségen  kívül más közhatalmi szervhez. Az  alkotmányos
      büntetőjogra    az    Alkotmánybíróság   gyakorlatában    eddig
      megfogalmazott   tételek   kizárják   azt,   hogy   a   sértett
      büntetőeljárási jogállásának erősítése céljával  megkettőződjön
      a  vádlói  közhatalom,  és  az  ügyészi  közvád  hiánya  esetén
      lehetővé   váljon   az   állam   vagyoni   jogaiban   érintett,
      közhatalommal  rendelkező szervezet belépése a büntetőeljárásba
      pótmagánvádlói minőségben. [Természetesen nincs akadálya annak,
      hogy  közhatalommal  rendelkező  állami  szervezet  sértett   a
      bűncselekményből  származó vagyoni kárának  megtérítése  végett
      magánfélként   fellépjen.]   Az  alkotmányosság   szempontjából
      megengedhetetlen, hogy a büntető felelősségre vonás  vádemelési
      és  vádképviseleti pozíciójába pótmagánvádlóként  olyan  állami
      szervezet lépjen, amely az állami hatalom része, de amelyet nem
      korlátoznak    az    ügyészség   közjogi   és   büntetőeljárási
      jogállásának a büntetőeljárás magánszemélyeinek alkotmányos  és
      garanciális eljárási jogaival kapcsolatos kötöttségei. A vádlói
      közhatalom  megkettőzése  gyengíti  az  Alkotmány  51.  §   (2)
      bekezdésében  kizárólag  az  ügyésznek  biztosított   közvádlói
      jogosítványt is. A közhatalommal nem rendelkező természetes  és
      jogi   személyek  fellépésének  lehetősége  más:   ezekben   az
      esetekben   fogalmilag  nem  lehet  szó  a  vádlói   közhatalom
      megkettőzéséről.

      Az állam büntetőjogi igényének érvényesítésében az Alkotmány, a
      szervezeti   törvények  és  a  Be.  a  közvádlói   jogkört   az
      ügyészségre  bízta,  amelynek működéséért és működőképességéért
      az állam felel. Az ügyészség és más hatalmi ágak szervezetei  –
      mint  az  állam vagyonát károsító bűncselekmények sértettjei  –
      között  a  büntető igény léte, érvényesíthetősége  tekintetében
      fennálló  nézeteltérésnek, eltérő megítélésnek a kockázatát  az
      államnak  kell  viselnie.  Az ügyészség  és  az  állam  vagyoni
      jogaiban  sértett közhatalmi szervezet közötti vita megoldására
      sem  intézményesen,  sem pedig az egyedi esetekben  nem  vehető
      igénybe     a    büntetőeljárás,    amely    eszközrendszerében
      szükségképpen érinti az eljárás alá vont és kívülálló személyek
      alkotmányos alapjogait. [Erről részletesen: 42/1993. (VI.  30.)
      AB határozat, ABH 1993, 300, 305-306.]

      A pótmagánvádló lehet természetes személy, jogi személy és jogi
      személyiséggel   nem   rendelkező   szervezet,    azonban    az
      Alkotmányból   eredő  követelmény  annak  kizárása,   hogy   az
      ügyészségen    kívül    bármely   más   közhatalmi    szervezet
      pótmagánvádlóként a vádló közhatalmi pozíciójába kerülhessen. A
      pótmagánvádló  ugyanis a bírósági eljárásban az  ügyész  jogait
      gyakorolja,   ideértve   a   vádlott   személyi   szabadságának
      elvonásával    és    korlátozásával   járó   kényszerintézkedés
      elrendelésének  indítványozását. A közhatalmat gyakorló  állami
      szervezet     sértett    „beengedése”    a     büntetőeljárásba
      pótmagánvádlóként, az állami büntető igény érvényesítését olyan
      esetekben   teszi  az  államhatalom  fellépésévé,   amikor   az
      Alkotmányban  erre feljogosított ügyészség azt  indokolatlannak
      vagy   alaptalannak  tartja.  A  korlátozás  hiánya  az   állam
      túlhatalmának  veszélyével jár, mivel olyan közhatalmi  szervek
      válnak  pótmagánvádlóvá,  amelyeket  nem  terhel  az  ügyészség
      alkotmányon   alapuló  szakmai  felelőssége  a  büntető   igény
      alkotmányos feltételek szerinti érvényesítéséért.

      3.   Az   Alkotmánybíróság  megállapította:  a  BJE  rendelkező
      részének   II.   pontja  alkotmányellenes,  mivel   túllépi   a
      jogértelmezés   kereteit,  tartalmilag  új  normát   alkot.   A
      jogértelmezés   alapszabálya,  hogy  az   csak   a   jogszabály
      tartalmának  feltárását célozhatja, nem vezethet  a  jogszabály
      tartalmának  módosításával, a jelen esetben a  Be.  56.  §  (3)
      bekezdésének   kiegészítésével  új   szabály   meghatározására.
      [41/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993, 292, 294.] Ez sérti
      a hatalmi ágak megosztásának elvét.

      4.  Az Alkotmánybíróság a fentiekre tekintettel megállapította:
      a  BJE rendelkező részének I. pontja alkotmányellenes, mivel  a
      Be. 51. § (1) bekezdésében és az 53. § (1) bekezdésében foglalt
      rendelkezéseknek együttes értelmezése az állam vagyoni sérelmét
      okozó    bűncselekmények    miatt    indult    büntetőeljárások
      tekintetében  túl  szélesen, az Alkotmány  alapján  feltétlenül
      szükséges korlátozás nélkül jelölte ki a pótmagánvádra jogosult
      sértettek  körét.  A BJE így sérti a legfőbb  ügyésznek  és  az
      ügyészségnek   az   Alkotmány  51.   §   (1)-(2)   bekezdésében
      megállapított alkotmányos jogállását. A BJE rendelkező részének
      II.  pontja  alkotmányellenes, mert tartalma nem jogértelmezés,
      hanem büntető jogalkotás.

      Az  Alkotmánybíróságnak  az  utólagos  normakontroll  hatáskört
      értelmező  döntései  meghatározták  a  hatáskörgyakorlás  során
      alkalmazott jogkövetkezményeket.

      Az    Alkotmánybíróság   álláspontja   szerint,   ha   utólagos
      normakontroll  hatáskörben  eljárva megállapítja  a  jogegységi
      határozat alkotmányellenességét, azt – az Alkotmány 32/A. § (2)
      bekezdése alapján – meg kell semmisíteni.

      Az  Alkotmánybíróság ítélkezési gyakorlata szerint,  amikor  az
      Alkotmánybíróság   hatáskör(gyakorlást)-értelmező   határozatot
      hoz,  felveszi  a  rendelkező  részbe  az  értelmezés  lényeges
      elemeit. Így pl. a 38/1993. (VI. 11.) AB határozat a rendelkező
      részben  (2.  pont)  rögzítette, hogy a  jogszabályi  vizsgálat
      eredményeként  az  Alkotmánybíróság  meghatározhat  alkotmányos
      követelményeket  (ABH  1993,  256.).  A  4/1997.  (I.  22.)  AB
      határozat a nemzetközi szerződést kihirdető jogszabály utólagos
      normakontroll  hatáskörben  történő  vizsgálatát  rögzítette  a
      határozat  rendelkező  részében.  (ABH  1997,  41.)  Az  eddigi
      ítélkezési gyakorlattal összhangban, az Alkotmánybíróság  –  az
      ügy  elvi  jelentőségére is tekintettel – mondta  ki,  hogy  az
      Alkotmány 32/A. § (1) bekezdésén alapuló utólagos normakontroll
      hatáskörének  tárgya  a  Legfelsőbb Bíróság  által  kibocsátott
      jogegységi határozat.

      A  határozat Magyar Közlönyben történő közzététele az Abtv. 41.
      §-án alapul.
                               Dr. Holló András
                          az Alkotmánybíróság elnöke
                             előadó alkotmánybíró
                                       
               Dr. Bagi István                Dr. Bihari Mihály
               alkotmánybíró                      alkotmánybíró
                                       
               Dr. Bragyova András              Dr. Erdei Árpád
               alkotmánybíró               előadó alkotmánybíró
                                       
               Dr. Harmathy Attila              Dr. Kiss László
               alkotmánybíró                      alkotmánybíró
                                       
               Dr. Kovács Péter            Dr. Kukorelli István
               alkotmánybíró                      alkotmánybíró
                                       
                      Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
                                 alkotmánybíró
        Dr. Harmathy Attila alkotmánybíró különvéleménye

        Nem értek egyet a határozat rendelkező részének 1. pontjával és
        annak  indokolásával.  Nézetem  szerint  az  indítványt  vissza
        kellett volna utasítani. Indokaim a következők:

                                      I.
                                       
        Az  indítványozó azt kérte, hogy az Alkotmánybíróság  állapítsa
        meg  a  büntetőeljárásról  szóló  1998.  évi  XIX.  törvény  (a
        továbbiakban:  Be.) 51. § (1) bekezdése és 53. § (1)  bekezdése
        sértettre és pótmagánvádlóra vonatkozó szabályainak, valamint a
        3/2004.      BJE      büntető     jogegységi      határozatának
        alkotmányellenességét és semmisítse meg azokat. Az indítványozó
        hivatkozott az Alkotmány 9-11. §-ára, 47. §-ára és  51.  §-ára.
        Az indítványozó szerint a jogegységi határozat rendelkező része
        és  annak  indokolása alkotmányellenes értelmet  tulajdonít  az
        irányadó   törvényi   rendelkezésnek,   továbbá   a   határozat
        meghozatala  során olyan törvényi rendelkezések  érvényesültek,
        amelyek  ellentétesek  az Alkotmánnyal (ez  utóbbi  kérdés  nem
        tárgya ennek az eljárásnak, ezért ezzel nem foglalkozom).

        Az  indítványozó nem vonja kétségbe a pótmagánvád intézményének
        alkotmányosságát. Az indítványozó álláspontja szerint azonban a
        Be.  két  támadott  rendelkezése azért  alkotmányellenes,  mert
        „sérti  az  állam kizárólagos büntetőjogi igényének alkotmányos
        elvét”.

        Az  indítványozó  kifejti, hogy az állam, mint entitás  sajátos
        személyként válik a büntetőeljárás résztvevőjévé. „Személyisége
        nem  természetes,  nem  is jogi, hanem közhatalmi  jellegű.  Ez
        akkor  is  irányadó szempont, ha vagyoni jogviszony  alanyaként
        éri  közvetlen sérelem.” Ezért a Be. 51. §-a akkor felelne  meg
        az  alkotmányossági követelményeknek, ha kifejezésre  juttatná,
        hogy  a  „sértetti jogok gyakorlója nem lehet  az  állam,  mint
        entitás,  hanem csak természetes vagy jogi személy.” Az  53.  §
        (1) bekezdésével kapcsolatos „alkotmányossági aggályok ebből  a
        hiátusból szükségszerűen következnek”.

        A  támadott jogegységi határozatot az indítványozó azért tartja
        alkotmányellenesnek,   mert  „elzárja  a   Magyar   Köztársaság
        bíróságait  a  törvény önálló értelmezésének jogától.  Az  erre
        alapított jogegységi határozat ugyanis nem jogértelmezési vitát
        dönt el, hanem olyan normaként jelenik meg, amelyet a bíróságok
        a  bírálat  lehetősége nélkül követni tartoznak, s  amelyhez  a
        jogbiztonsághoz  fűződő  alkotmányos érdek  tisztelete  folytán
        mind  a  hatóságoknak, mind az állampolgároknak alkalmazkodniuk
        kell.”

                                      II.

        1.  A  különvélemény  a  jogegységi határozatról  szóló  részre
        vonatkozik.   Ennek  megfelelően  először  az  Alkotmánynak   a
        jogegységi határozatról szóló szabályát kell megvizsgálni.

        Az  Alkotmány  45.  §-ának (1) bekezdése  szerint  a  bíróságok
        feladata   az  igazságszolgáltatás.  A  47.  §  (1)   bekezdése
        kimondja, hogy a legfőbb bírósági szerv a Legfelsőbb Bíróság. A
        Legfelsőbb  Bíróság  nemcsak az igazságszolgáltatás  valamennyi
        bíróságra  háruló  feladatát  látja  el,  hanem  a  47.  §  (2)
        bekezdése alapján biztosítja a jogalkalmazás egységét is.

        Az Alkotmány szabályai szerint a bíróság nem alkothat jogot.  A
        45  – 47. § szövegét az Alkotmány módosításáról szóló 1997. évi
        LIX.  törvény  8. és 9. §-a határozta meg. Ekkor került  be  az
        Alkotmányba   a   jogegységi  határozat,   mint   a   bíróságok
        jogalkalmazó  tevékenységének  egységét  biztosító  eszköz.   A
        jogegységi    határozat   bíróságokra    kötelező    jellegének
        kimondásával  az  Alkotmány nem jogalkotásra hatalmazta  fel  a
        Legfelsőbb  Bíróságot. A jogegységi határozat nem  határozhatja
        meg a jogalanyok magatartását, hanem csak azt állapíthatja meg,
        hogy  a  jogalkalmazás keretében felmerülő többféle értelmezési
        lehetőség közül a Legfelsőbb Bíróság melyiket tartja helyesnek.
        Ezt a megjelölt értelmezési megoldást a bíróságoknak azért kell
        követniük,  mert  különben nem valósulna meg a jogalkalmazásnak
        az   Alkotmány  által  előírt  egysége,  veszélybe  kerülne   a
        jogbiztonság.

        2.  Az  Alkotmány  45 – 47. §-át módosító törvény  javaslatához
        fűzött indokolás azt hangsúlyozta, hogy a Legfelsőbb Bíróság  a
        jogalkalmazás   egységét  biztosító  tevékenysége   körében   a
        jogegységi    határozatokkal   vitás   elvi    kérdéseknek    a
        megválaszolását   segíti   elő.  A   jogegységi   határozat   a
        közelmúlthoz viszonyítva új jogintézmény, de a magyar  jog  már
        korábban alkalmazta azt, tehát a jogegységi határozatról  szóló
        szabály beiktatásánál a magyar jogfejlődés hagyományaihoz  való
        visszatérésről van szó.

        A   Kúria   által  hozott  jogegységi  határozatokra  vonatkozó
        szabályokat  a  polgári perrendtartásról  szóló  1911.  évi  I.
        törvénycikket   életbeléptető  1912.   évi   LIV.   törvénycikk
        határozta   meg.   A   törvénycikk   70.   §-a   alapján    „az
        igazságszolgáltatás egyöntetűségének megóvása  végett  a  vitás
        elvi  kérdést” döntötte el a jogegységi tanács. A 75. § szerint
        a  jogegységi határozatot a bíróságok kötelesek voltak követni.
        A  kir.  ítélőtáblák és kir. főügyészségek szervezéséről  szóló
        1890.  évi XXV. törvénycikk 13. §-a szerint büntető ügyekben  a
        Kúria  teljes  ülése  hozott  a  jogegység  megóvása  érdekében
        határozatot, ha az ítélőtáblák ellentétes határozatokat  hoztak
        és a Kúriának ezt a határozatát az ítélőtáblák kötelesek voltak
        követni  (ezt  a  rendelkezést fejlesztette  tovább  a  bűnvádi
        perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikk módosítása
        és   kiegészítése  tárgyában  megalkotott  1907.   évi   XVIII.
        törvénycikk 3. §-a).

        A  második világháború előtti jogszabályok alapján is azt lehet
        megállapítani,  hogy  a  jogegységi  határozat  a  jogszabályok
        értelmezésénél  felmerülő  problémák  megoldását,  az  egységes
        jogalkalmazás   biztosítását  szolgálta,   nem   új   szabályok
        megalkotását.

        3.   Az  Alkotmánybíróság  feladatát  az  Alkotmány  32/A.  §-a
        határozza    meg:    az   Alkotmánybíróság    a    jogszabályok
        alkotmányosságát   vizsgálja,  és  ha   valamilyen   jogszabály
        alkotmányellenességét állapítja meg, megsemmisíti azt.

        Az  Alkotmánybíróságról  szóló  1989.  évi  XXXII.  törvény  (a
        továbbiakban: Abtv.) 1. §-a határozta meg az Alkotmány 32/A. §-
        a   alapján   azt,   hogy   mi  tartozik  az   Alkotmánybíróság
        hatáskörébe. Az 1989-ben hatályos jogszabályok alapján még  nem
        létezett  a  jogegységi határozat intézménye.  Ezért  önmagában
        abból a tényből nem lehet következtetést levonni, hogy az Abtv.
        nem  terjeszti ki az Alkotmánybíróság hatáskörét  a  jogegységi
        határozat alkotmányossági vizsgálatára. Az Abtv. preambuluma az
        alkotmányvédelem     legfőbb     szervének     minősíti      az
        Alkotmánybíróságot és a törvény megalkotásának egyik  céljaként
        a   hatalmi  ágak  elválasztását,  valamint  az  ezek   közötti
        egyensúly megteremtését jelölte meg.

        Vitatott,     hogy    az    Alkotmánybíróság    alkotmányossági
        vizsgálatának ki kell-e terjedni a bírósági jogalkalmazásra, és
        hogy   a  jelenlegi  szabályok  alapján  kiterjed-e  erre.   Az
        Alkotmány  32/A. §-ának (1) bekezdése és az Abtv.-nek  az  ezen
        alapuló hatályos szabályai alapján – álláspontom szerint  –  az
        Alkotmánybíróságnak  nincs  hatásköre  a  bírói   jogalkalmazás
        alkotmányosságának a vizsgálatára [ezt mondta  ki  az  57/1991.
        (XI. 8.) AB határozat is, ABH 1991, 272, 277.].

        Az  Alkotmánybíróság állást foglalt abban a kérdésben is,  hogy
        alkotmányos   érdek  a  jogszabályoknak  a  bírói  gyakorlatban
        történő   egységes  értelmezése.  A  jogszabályoknak   egységes
        értelmezését megadó jogegységi határozat hozatala mindaddig nem
        kerül  ellentétbe a hatalommegosztás elvével, amíg nem  valósít
        meg  közvetlenül jogalkotást [42/2004. (XI. 9.)  AB  határozat,
        ABH 2004, 551, 571.].

        Ebben    a   témakörben   is   irányadó   azonban,   hogy    az
        Alkotmánybíróság  az  Alkotmány  2.  §-ának  (1)   bekezdésében
        kimondott   jogállamiság  részének  tekinti  a   hatalmi   ágak
        elválasztását.  Ennek  az  elvnek  az  alapján   vizsgálja   az
        Alkotmánybíróság, hogy nem vesznek-e át jogalkotási feladatokat
        olyan  szervek,  amelyek jogalkotásra, állami  irányítás  egyéb
        jogi    eszközeinek    megalkotására   nem    jogosultak.    Az
        Alkotmánybíróság  több  esetben a  leiratok,  körlevelek,  stb.
        tartalma alapján döntött, nem a megjelenési formája, elnevezése
        alapján. Ha az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy jogalkotásra
        nem   jogosult   szerv   tartalmilag  magatartási   szabályokat
        meghatározó  dokumentumot tett közzé, határozatban  kimondja  a
        kibocsátás  alkotmányellenességét, és azt, hogy a kibocsátáshoz
        semmilyen   joghatás  nem  fűződik  [60/1992.  (XI.   17.)   AB
        határozat,   ABH   1992,  275,  276-278.].   Erre   tekintettel
        tisztázandó,  hogy a támadott jogegységi határozat jogértelmező
        természetű-e vagy új jogi szabályt határoz meg.

                                     III.

        1.  A  támadott  jogegységi határozat  rendelkező  részének  I.
        tétele azt állapítja meg, hogy az állam vagyoni sérelmével járó
        bűncselekmények  miatt  indított  büntetőeljárásban  helye  van
        pótmagánvádnak  abban  az  esetben,  ha  a  Be.  53.  §-a   (1)
        bekezdésében meghatározott feltételek fennállnak. A  II.  tétel
        pedig  jogszabályokra  utalással  példálózó  felsorolását  adja
        olyan    szerveknek,    amelyek   a   sértett    képviseletében
        pótmagánvádat terjeszthetnek elő.

        Az  indítványozó elsődlegesen a Be.-nek a jogegységi  határozat
        alapjául   szolgáló  rendelkezéseit  támadja   és   ezekkel   a
        rendelkezésekkel összefüggésben a jogegységi határozatot is. Az
        alkotmányossági   kifogás  lényege,  hogy  az   állam   vagyoni
        viszonyokban  is  közhatalomként lép fel, az állam  kizárólagos
        büntetőjogi igényét pedig az ügyészségnek kell érvényesítenie.

        A pótmagánvád intézményének alkotmányellenessé nyilvánítását az
        indítványozó   nem   kérte,  ezért   ezzel   a   kérdéssel   az
        Alkotmánybíróság nem foglalkozott.

        A  határozat elutasítja az indítványozónak azt a kérését,  hogy
        az  Alkotmánybíróság állapítsa meg a Be. támadott  szabályainak
        alkotmányellenességét és semmisítse meg azokat. A  határozatnak
        ezzel a következtetésével egyetértek. Az alkotmányellenesség  a
        jogegységi  határozat tekintetében sem állapítható  meg  a  Be.
        támadott  szabályaival összefüggésben. Így csak az tisztázandó,
        hogy a jogegységi határozat túlmegy-e a jogértelmezés keretein.

        2. A jogegységi határozattal szemben támasztott alkotmányossági
        aggály a pótmagánvádlóról szóló szabályhoz kapcsolódik.  A  Be.
        53.  §-a  (1) bekezdésének a pótmagánvádlóra vonatkozó hatályos
        szabályát  a  büntetőeljárásról szóló 1998. évi  XIX.  törvényt
        módosító  2002.  évi  I.  törvény  36.  §-a  határozta  meg.  A
        törvényjavaslathoz fűzött általános miniszteri indokolás a  Be.
        módosításával   elérni  kívánt  egyik   fő   célkitűzésként   a
        következőt jelölte meg:
        „A    büntetőeljárás   során   szélesíteni   kell   a   sértett
        igényérvényesítési  lehetőségeit  és  eljárási  jogosítványait.
        Megfelelő  korlátok  között meg kell engedni,  hogy  a  sértett
        pótmagánvádlóként járhasson el.”
        A  36.  §-hoz  fűzött  miniszteri  indokolás  többek  között  a
        következőket állapítja meg:
        „A  törvény  abból  indul ki, hogy a pótmagánvádlóként  történő
        fellépés  bevezetésének  indoka  a  sértett  igényérvényesítési
        jogának  szélesítése  akkor, ha a  hatóság  döntése  alapján  a
        sértett  el  lenne  zárva  attól, hogy a  sérelmére  elkövetett
        bűncselekmény miatt a bíróság eljárást folytasson le. A törvény
        ebből  az  elvből  kiindulva  lehetőséget  biztosít  a  sértett
        részére a pótmagánvádlóként történő fellépésre akkor is, ha  az
        ügyész a vádemelést részben mellőzte.”

        A  Be.  szabályai szerint a pótmagánvádló nem veszi  át  teljes
        egészében  az  ügyész  szerepét, és  abban  a  körben,  ahol  a
        pótmagánvádra sor kerül, ott is csak másodlagosan léphet fel  a
        sértett  (ha  az  ügyész  nem kívánja  érvényesíteni  az  állam
        büntetőjogi  igényét).  Ez a kiegészítő fellépési  lehetőség  a
        sértett igényérvényesítési lehetőségéhez nyújt segítséget.

        3.  A  jogegységi  határozat arra az esetre vonatkozik,  amikor
        allami vagyon sérelme következik be.

        Az Alkotmány 9. §-ának (1) bekezdése szerint a köztulajdon és a
        magántulajdon  egyenjogú  és egyenlő  védelemben  részesül.  Az
        Alkotmánynak  ezt a rendelkezését az Alkotmánybíróság  már  egy
        1991-ben   meghozott  határozatában  értelmezte.  A   határozat
        indokolásában  kifejtettek szerint a  piacgazdaság  körülményei
        között  következetesen  el kell határolni  egymástól  az  állam
        közhatalmi és tulajdonosi minőségét. A vagyoni viszonyokban  az
        állam   tulajdonosként  szerepelve  a  gazdasági   élet   egyik
        alanyaként  és  nem közhatalmi funkciót gyakorló  szervezetként
        jelenik  meg,  és  ennek megfelelően kell minősíteni  [59/1991.
        (XI.  19.)  ABH  1991, 293, 294-295.). Ezen az alaptételen  nem
        változtatott az 1320/B/1990/3. AB határozat, amely  kifejtette,
        hogy  nem sérti az állam tulajdonjogát (az Alkotmány 10. §-ának
        elveit),  ha a privatizáció folyamatában egyes javak kikerülnek
        az állam tulajdonából. Az alapjogi védelem ilyen értelemben nem
        illeti meg az államot a saját intézkedésével szemben (ABH 1991,
        574,  575.). Ez azonban nem jelenti azt, hogy az államot,  mint
        tulajdonost  ne  illetné meg ugyanolyan polgári  jogi  védelem,
        mint  bármilyen  más  tulajdonost. Az  állam,  mint  tulajdonos
        ugyanúgy    sértettje   a   vagyontárgyai   ellen    elkövetett
        bűncselekményeknek, mint bármely más tulajdonos.

        Az  elmondott elvekkel áll összefüggésben a Be. 54. §-ának  (5)
        bekezdése,  amely  szerint  az  állami  adóhatóság  hatáskörébe
        tartozó  adóval  vagy  költségvetési támogatással  kapcsolatban
        elkövetett  bűncselekménnyel okozott kár megtérítése  iránt  az
        állam nevében a polgári jogi igény előterjesztésére az Adó-  és
        Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal jogosult.

        A  támadott jogegységi határozat rendelkező részének I.  tétele
        tehát  nem  új  jogszabályt határoz meg,  hanem  jogértelmezést
        végez,  amikor  az  állam vagyoni sérelme  esetére  az  államot
        ugyanolyan tulajdonosként kezeli, mint más tulajdonosokat, és a
        pótmagánvádról   szóló  szabályok  alkalmazását   lehetségesnek
        tartja.

        4.  A  Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV.  törvény  (a
        továbbiakban: Ptk.) 28. §-ának (1) bekezdésében kimondja,  hogy
        az  állam  – mint a vagyoni jogviszonyok alanya – jogi személy.
        Eltérő  jogszabályi rendelkezés hiányában az államot a  polgári
        jogi   jogviszonyokban   a   pénzügyminiszter   képviseli,   de
        képviseleti jogát más állami szervre is átruházhatja.

        Az  állami  tulajdon és az állami szervek önálló  jogalanyisága
        sok olyan kérdést vet fel, amely a gyakorlatban problémát okoz.
        A  második  világháború előtt az államot magánjogi oldalról  az
        államkincstár  testesítette meg, a kincstári  jogi  igazgatóság
        képviselte, az állami szerveket pedig akkor tekintették  önálló
        jogi  személynek,  ha ezt jogszabály kimondta  vagy  elkülönült
        vagyonuk  volt  (Magyar Magánjog, szerk.  Szladits  Károly,  I.
        Budapest  1941.  619.;  Magyary  Zoltán,  Magyar  Közigazgatás,
        Budapest  1942.  215.).  A  jelenlegi helyzet  bonyolultabb.  A
        költségvetési    szervek   önálló   jogi    személyként    való
        elismeréséhez a Ptk.-n kívül az államháztartásról  szóló  1992.
        évi  XXXVIII. törvényt is figyelembe kell venni. Így  a  Magyar
        Államkincstár önállóan gazdálkodó központi költségvetési  szerv
        [Áht.   18.   §-ának  (2)  bekezdése],  az  Adó-  és   Pénzügyi
        Ellenőrzési   Hivatal   (APEH)   önálló   jogi   személyiséggel
        rendelkező,  önállóan gazdálkodó államigazgatási  szerv  [2002.
        évi  LXV.  törvény  1.  §-ának  (1)  bekezdése].  Nem  teljesen
        egyértelmű  annak  a  vagyonnak a minősítése  sem,  amellyel  a
        különböző  jogi  személyek  gazdálkodnak  (mi  a  tulajdon,   a
        rábízott vagyon, kezelésben lévő vagyon).

        A  fentiek  alapján a támadott jogegységi határozat  rendelkező
        részének   II.   tétele  a  számításba  jövő   jogi   személyek
        jogszabályokra utaló felsorolásával, valamint az „érdekkörét  a
        cselekmény  érintette” megfogalmazással nem új szabályt  alkot,
        hanem  a  bonyolult jogi minősítésű helyzetben a jogértelmezést
        próbálja megkönnyíteni.

        Az  elmondottak  alapján  álláspontom  szerint  a  3/2004.  BJE
        büntető     jogegységi     határozat    alkotmányellenességének
        megállapítására  és  megsemmisítésére  irányuló  indítványt  az
        Alkotmánybíróság    ideiglenes    ügyrendjéről     és     annak
        közzétételéről   szóló,  módosított  és  egységes   szerkezetbe
        foglalt  3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat 28. §-ának  b)  pontja
        alapján – hatáskör hiányában – vissza kellett volna utasítani.

        Budapest–Esztergom, 2005. november 12.
                                                    Dr. Harmathy Attila
                                                          alkotmánybíró

        Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybíró különvéleménye

        1.  Nem értek egyet a többségi határozat rendelkező részének  a
        jogegységi   határozat  alkotmányellenességét  megállapító   1.
        pontjával  továbbá  a  Be. 51. § (1) bekezdése  és  53.  §  (1)
        bekezdése     alkotmányellenességének    megállapítására     és
        megsemmisítésére irányuló indítványt elutasító 2. pontjával.

        Az   Alkotmánybíróság  sajátos  helyet  foglal  el  alkotmányos
        rendszerünkben, nem része a rendes bírósági rendszernek  és  az
        Alkotmány  speciális  feladatokkal  látta  el  (1350/B/1992  AB
        határozat, ABH 1993, 619.).
        Az Alkotmánybíróság feladatkörét az Alkotmány 32/A. § (1)-(2)
        bekezdése határozza meg. Eszerint az Alkotmánybíróság
        felülvizsgálja a jogszabályok alkotmányosságát, illetőleg
        ellátja a törvénnyel hatáskörébe utalt feladatokat;
        alkotmányellenesség megállapítása esetén megsemmisíti a
        törvényeket és más jogszabályokat.

        A  bírói  szervezetről  az Alkotmány  45-50.  §-ai  szólnak.  E
        szabályok  értelmében a bírák függetlenek és csak a  törvénynek
        vannak  alárendelve, a bíróságok jogalkalmazásának  egységét  a
        Legfelsőbb Bíróság biztosítja [47. § (2) bekezdés].

        Az  Alkotmánybíróság  egy korai határozata  szerint  a  bíróság
        függetlensége   az  ítélkezés  függetlenségét  tekintve   abban
        rejlik,  hogy  a  bíróságok  a  politikai  törvényeket  és   az
        igazgatási   normákat  is  önállóan  értelmezik.   A   bírósági
        gyakorlat  független  a politikai változásoktól,  koherenciáját
        folyamatossága, hagyományai és az elmélettel való  kölcsönhatás
        segíti  elő.  A  jogot végül is a bíróságok saját  értelmezésük
        szerint  állapítják meg [38/1993. (VI. 11.) AB  határozat,  ABH
        1993, 256.].

        Jóllehet a jogszabályokat az Alkotmánybíróság saját eljárásában
        mindig  értelmezi,  a  jogszabály  értelmezése  azonban   másra
        vonatkozik az Alkotmánybíróság eljárásában és másra a  bírósági
        eljárásban.  Az  Alkotmány elvont szabályainak,  és  az  elvont
        jogszabálynak az egymásra vonatkoztatása, ezzel kapcsolatban az
        értelmezése  az  Alkotmánybíróság hatásköre, ellenben  valamely
        konkrét    tényállás   és   az   elvont   jogszabály   egymásra
        vonatkoztatása,   ezzel  kapcsolatban  a  jogszabály   (önálló)
        értelmezése, bírósági hatáskör [31/1993. (V. 21.) AB határozat,
        ABH 1993, 242.].

        A jogi normák tartalmának meghatározása illetve megszilárdítása
        az  Alkotmány X. fejezete értelmében a bírói gyakorlatra hárul.
        A  bírói gyakorlatra, mint a bírói döntés részbeni alapját vagy
        indokát   képező  tényezőre  történő  hivatkozás  a   bíróságok
        működése  során  mindennapos.  A  bírói  gyakorlatnak  normatív
        ereje,  szabályképző szerepe van. Ebből azonban nem következik,
        hogy  a  bírói  gyakorlatot megjelenítő egyedi döntéseket  vagy
        bírói    testületek    határozatait,   véleményét,    ajánlását
        „jogszabálynak”   kellene  tartani  az  Alkotmány   32/A.   §-a
        alkalmazásában.

        2.   Magam   is  úgy  vélem,  hogy  az  Alkotmánybíróságnak   a
        feladatköre  értelmezésénél  az  alkotmányos  jogállásából   és
        rendeltetéséből  kell  kiindulnia  [25/1999.   (VII.   7.)   AB
        határozat, ABH 1999, 251, 256.]. Az Alkotmánybíróságnak hatalma
        van arra, hogy az Alkotmány 32/A. §-ában megjelenő „jogszabály”
        fogalmat alkotmányos jogállásával összhangban értelmezze.

        A  jelen alkotmányos környezetben azonban nincs ok a jogegységi
        határozat    önálló,    a   jogszabálytól    eloldott,    külön
        alkotmányossági vizsgálatára. A Legfelsőbb Bíróság az Alkotmány
        értelmében „a bíróságok jogalkalmazásának egységét” biztosítja,
        ebben   a  feladatkörében  bocsát  ki  jogegységi  határozatot,
        illetve  – a Bszi. 32. § (5) bekezdése alapján –teszi  közzé  a
        jogegységi    tanács   által   kiválasztott    elvi    bírósági
        határozatokat.  A  jogegységi  határozat  valamely   jogszabály
        alkalmazásának  egységessége (a joggyakorlat  továbbfejlesztése
        vagy  az  egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása)  érdekében
        jön  létre,  ebben  a minőségében kötelező a  bíróságokra  mint
        jogalkalmazó  szervekre.  Normatív tartalma  a  tárgyát  képező
        jogszabályhoz  igazodik, attól önállósult normatív  tartalommal
        nem  rendelkezik. Nem jogszabály, de ugyanakkor joghajlító,  az
        ítélkezési   gyakorlatot  általános   érvénnyel   és   kötelező
        jelleggel  befolyásoló  eszköz. Az általános  jogalkotás  és  a
        nagyon  bonyolult  és  összetett  jogalkalmazás  között  a  jog
        egységes   érvényesülése,   az   ellentmondó   bírói   ítéletek
        kiküszöbölése    érdekében   ható   jogintézmény.    Valamennyi
        jogegységi   határozat  jogszabályhoz  tapad,  a   jogszabályok
        vizsgálatára pedig az Alkotmánybíróságnak hatásköre van.

        Az  Alkotmánybíróság eljárása szempontjából  valamely  vizsgált
        jogszabálynak  minden  esetben felismert normatartalma  van,  a
        jogszabály   szövegét   és   tartalmát   az   alkotmánybírósági
        eljárásban  nem  lehet szétválasztani – különösen  így  van  ez
        akkor,   ha   jogegységi   határozat  született   a   tárgyban.
        Általánosságban  is  megállapítható, hogy minden  jogszabály  a
        gyakorlatban az értelmezett és alkalmazott, nem egyszer változó
        tartalommal él, elszakad a jogalkotótól, egy-egy új tényállásra
        való alkalmazása során kaphat eredetileg a jogalkotó által  nem
        várt, nem szándékolt normatartalmat is.

        A  jogegységi határozatban foglalt normatartalommal  figyelembe
        vett  jogszabály vizsgálatánál az Alkotmánybíróság  eljárásának
        nem   lehet   tárgya  önmagában  a  jogegységi  határozat.   Az
        Alkotmánybíróság jogszabály-értelmezése ugyanakkor nem  oldható
        el, nem függetleníthető a jogegységi határozatban megjelenített
        normatartalomtól.  Az  Alkotmánybíróság jogszabály-értelmezését
        köti  a  jogszabálynak az a felismert normatartalma, amelyet  a
        Legfelsőbb  Bíróság a jogegységi határozatban megállapított.  A
        jogegységi határozat a bíróságokra kötelező, de nem önmagában a
        jogegységi  határozat, hanem az értelmezett,  és  meghatározott
        tartalmú(vá   vált)  jogszabály  lesz  az,  amit  a   bíróságok
        alkalmaznak egy-egy ügy elbírálása során, a személyeket ugyanis
        a jogszabályok kötik.

        Az   Alkotmánybíróság   a   „jogszabály”  alkotmányellenességét
        köteles vizsgálni, a jogszabály szövegét a felismerhető  norma-
        tartalommal. Ha a jogszabály azzal a tartalommal, amit annak  a
        Legfelsőbb  Bíróság  tulajdonít,  alkotmányellenes,   akkor   a
        jogszabályt   meg  kell  semmisíteni.  Nincs   jelentősége   az
        Alkotmánybíróság  eljárását illetően annak, hogy  a  Legfelsőbb
        Bíróság   az   értelmezéskor  vajon  túllépett-e  a  jogszabály
        keretein   vagy  sem  –  nincs  is  olyan  szerv,   amely   ezt
        megállapíthatná,  mert  ez  önálló jogszabályértelmezés  lenne.
        Nincs   jelentősége  annak  sem,  hogy  a  jogszabály,   ha   a
        szövegezése  elméletileg többféle lehetséges  értelmezésnek  is
        teret   ad,   a   jogegységi  határozatra  tekintettel,   ennek
        következtében „válik” alkotmányellenessé vagy eleve  valamennyi
        lehetséges értelmezési változatban is alkotmányellenes.

        Álláspontom  szerint a Be. 51. § (1) bekezdése  és  53.  §  (1)
        bekezdése  megsemmisítését kellett volna kimondani, a  többségi
        határozatban  foglalt  érvek alapján; a jogegységi  határozatot
        támadó indítványt pedig vissza kellett volna utasítani.

        Budapest-Esztergom, 2005. november 12.
                                     Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
                                                          alkotmánybíró
          .
          English:
          .
          Petition filed:
          .
          .
          Number of the Decision:
          .
          42/2005. (XI. 14.)
          Date of the decision:
          .
          11/12/2005
          .
          .