English
	Hungarian

Ügyszám: .	205/B/2005
Előadó alkotmánybíró: Erdei Árpád Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 42/2005. (XI. 14.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 2005/504 .

A döntés kelte: Budapest–Esztergom, 11/12/2005 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                  A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az  Alkotmánybíróság jogszabály, valamint jogegységi  határozat alkotmányellenességének    utólagos    vizsgálatára    irányuló indítvány   tárgyában   –   dr.   Harmathy   Attila   és    dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybírák különvéleményével – meghozta a következő                          határozatot: 1.   Az   Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  a   Legfelsőbb Bíróságnak  –  az  Alkotmány  32/A.  §  (1)  bekezdése  és   az Alkotmánybíróságról  szóló 1989. évi XXXII.  törvény  1.  §  b) pontja alapján utólagos alkotmányossági vizsgálat tárgyává tett –  3/2004.  BJE büntető jogegységi határozata alkotmányellenes, ezért azt e határozat kihirdetése napjával megsemmisíti. 2. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény   51.   §   (1)  bekezdése  és  53.  §  (1)   bekezdése alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja. Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben közzéteszi.                            Indokolás                               I. A    legfőbb   ügyész   az   állam   vagyoni   sérelmét   okozó bűncselekmények  miatt  indult  büntetőeljárás  tekintetében  a sértett  fogalmát  és  a  pótmagánvád  lehetőségét  meghatározó büntetőeljárási   rendelkezések   alkotmányossági   vizsgálatát kezdeményezte  az  Alkotmánybíróságról szóló 1989.  évi  XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 1. §-ának b) pontja alapján.  A pótmagánvád intézménye a bűncselekmény sértettjének joga  arra, hogy  a  bíróság  előtt az ügyész helyett a  vádló  pozíciójába lépjen,  ha az ügyész a büntetőeljárást nem kívánja megindítani (a  feljelentést  elutasítja), a már megindult  eljárásban  nem kíván  vádat emelni (az eljárást megszünteti vagy a  vádemelést részben  mellőzi), avagy a vádat nem kívánja tovább  képviselni (a vádat elejti). 1.   Az  indítványozó  azzal  fordult  az  Alkotmánybírósághoz, állapítsa  meg, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998.  évi  XIX. törvényben  (a  továbbiakban: Be.) a sértett eljárási  fogalmát meghatározó  51.  § (1) bekezdés, ennek következtében  pedig  a sértett  számára pótmagánvádlói fellépést biztosító 53.  §  (1) bekezdés  alkotmányellenes, ezért e rendelkezéseket pro  futuro hatállyal   semmisítse  meg.  Az  indítványozó  a   sérelmezett szabályozást  az Alkotmánynak a legfőbb ügyész és az  ügyészség feladatait  meghatározó  51.  §  (1)  és  (2)  bekezdésével,  a tulajdoni   formák  védelmére,  illetve  az  állami  tulajdonra vonatkozó  9-11. §-ával, valamint az alapvető jogok  megsértése miatt  keletkezett  igények bíróság előtti  érvényesíthetőségét meghatározó     70/K.     §-ával     összefüggésben     találta alkotmányellenesnek.  Az indítványozó az Alkotmány  70/K.  §-ra visszavezetett   pótmagánvád   intézményét   nem   kifogásolta, „feltéve,   ha  annak  módja  nem  sért  alkotmányos   jogokat, nevezetesen, ha nem vonja el az ügyész közvádlói hatáskörét,  s nem   csorbítja   ezáltal  az  állampolgári  alapjogokat   védő feladatait.” Az  indítványozó  álláspontja szerint „állam,  mint  valamennyi jogvédte  érdekének  közvetlen  hordozója  (entitás),   sajátos személyként  válik a büntetőeljárás résztvevőjévé. Személyisége nem  természetes,  nem  is jogi, hanem közhatalmi  jellegű.  Ez akkor  is  irányadó szempont, ha vagyoni jogviszony  alanyaként éri  közvetlen  sérelem.”  Az állam történetileg  kialakult  és alkotmányosan  is rögzített büntető monopóliumából  következik, hogy  az  állam büntetőjogi igényének érvényesítése  elsősorban közérdek,  amelyre  az Alkotmány 51. §-ának  (1)  bekezdése  az ügyészt  kötelezi.  A sértettnek a Be. 51.  §  (1)  bekezdésben megállapított fogalma, ebből következően pedig a pótmagánvádhoz való  jognak  a  Be. 53. § (1) bekezdése szerinti meghatározása azért   sérti   az  állam  kizárólagos  büntetőjogi   igényének alkotmányos elvét, mert nem tükrözi, hogy a pótmagánvádhoz való jog csak a magánérdek érvényesítésének eszköze lehet. Véleménye szerint  a  Be.  51.  §  (1) bekezdése akkor  elégítené  ki  az alkotmányosság  követelményét,  „ha  világossá  tenné:  a   (2) bekezdésben  felsorolt sértetti jogok gyakorlója nem  lehet  az állam, mint entitás, hanem csak természetes, vagy jogi személy. Ezért az (1) bekezdés által megállapított ismérvek között ennek a  korlátozásnak szerepelnie kellene.” E hiány következtében  a szabályozás nem fejezi ki azt az alkotmányos prioritást,  amely az  állam büntetőjogi igényének érvényesítése során az  ügyészt illeti  meg a pótmagánvádlóval szemben. „A büntetőeljárási  jog akkor  alkotmányos,  ha  minden szempontból  félreérthetetlenné teszi:   a   pótmagánvádló   fellépése   sohasem   a   közérdek érvényesítése,   hanem   csupán  az  Alkotmány   70/K.   §-ában biztosított  igényé  […]”.  „Amikor a  bűncselekmény  a  Magyar Köztársaság   alapvető   érdekeit   közvetlenül   sérti,   vagy veszélyezteti, az államot, mint sértettet megillető  valamennyi jogot  az  ügyész  gyakorolja a büntetőeljárásban,  mert  ilyen esetekben  a  köz-és magánérdek kategóriái szerint  különbséget tenni  nem  lehet.  Ekkor a pótmagánvádló fellépése  fogalmilag kizárt,  de ezt a Be. megalkotásakor a törvényhozó nem  ismerte fel.” 2.   A   legfőbb  ügyész  a  Be.  rendelkezései  mellett  külön indítványozta  a Legfelsőbb Bíróság 3/2004. BJE  számú  büntető jogegységi      határozata      (a      továbbiakban       BJE) alkotmányellenességének megállapítását és 2004. szeptember  27. napjára  visszamenő hatályú megsemmisítését is. Ezen indítványi rész előkérdéseként kifejtette, hogy bár a jogegységi határozat utólagos vizsgálata „általában” nem tartozik az Abtv. 1.  §  b) pontja által meghatározott hatáskörbe, az 57/1991. (XI. 8.)  AB határozatban a jogszabály alkotmányosságának az értelmezett  és alkalmazott tartalom alapján történő vizsgálatára megállapított tételek   alapján  a  jogegységi  határozat  alkotmányosságának értékelése nem kerülhető el. A  BJE  rendelkező részének I. pontja az indítványozó véleménye szerint  ugyanazon okokból alkotmányellenes, mint  amelyeket  a Be. rendelkezéseivel kapcsolatban kifejtett. Alkotmányellenes a sértett fogalmának a BJE indokolása III. pontja szerint  alapul vett  felfogása  is.  A  „Be. 51. § (1)  bekezdésében  szereplő bizonytalan tartalmú sértett-fogalomnak alkotmányos értelmezése is  lehetséges, ennek ellenére a határozat az élő jog  jövőbeli alakulásának  alkotmányellenes  útját  jelöli  ki.  Ez  viszont elzárja   a   lehetőségét  annak,  hogy  a   hatályos   törvény alkotmányos   értelmezését   a   jogalkotás   a    jövőben    a jogalkalmazástól várja.” A   BJE   rendelkező  részének  II.  pontja   tekintetében   az indítványozó  kifejti:  a jogegységi tanács  nem  tulajdonított jelentőséget annak a különbségnek, hogy a bűncselekmény folytán az  államot, mint entitást közvetlenül éri-e sérelem,  vagy  az önálló jogi személyiséggel rendelkező szervei útján. A Be.  56. §-ának   a   sértett  képviseletét  szabályozó  (3)   bekezdése semmiféle  rendelkezést nem tartalmaz  arról,  hogy  a  sértett államot  mint  entitást bármelyik szervének alkalmazottja  stb. képviselhetné.  Ezt  a  jogegységi  határozat   azzal   kívánja áthidalni,  hogy kötelező erővel kiterjeszti a képviseleti  jog gyakorlására  jogosultak körét, ráadásul a pótmagánvádlóra  is, ami  nyílt  beavatkozás a jogalkotó hatáskörébe, tehát  pusztán ezért   is   alkotmányellenes.  Az  „érdekkör”  meghatározatlan fogalmának     használata     a    jogbiztonság     alkotmányos követelményével  is ellentétes. A BJE az 56. §  (3)  bekezdését alkotmányellenes  módon  kiterjesztve írja  elő  az  ítélkezési gyakorlat  számára, hogy az ügyész helyett fogadja  el  bármely más  állami  szervtől vagy hatóságtól a vád képviseletét  akkor is,  ha  a  bűncselekmény közvetlenül az állam vagyoni érdekeit sértette  vagy  veszélyeztette.  Ennek  az  iránymutatásnak   a hatályosulása feloldaná a pótmagánvádlóként eljáró  államot  az ügyész  közvádlói jogait korlátozó, a terhelt jogainak védelmét biztosító  alkotmányos kötöttségek, és az ezzel járó felelősség alól;  az ügyész közvádlói hatáskörét kínálja fel olyan  állami szerveknek,   amelyek  nem  függetlenek.  Ez   a   jogállamiság alkotmányos alapjainak megrendítéséhez vezethet.                               II. Az Alkotmánybíróság vizsgálatában figyelembe vett rendelkezések a következők: 1. Az Alkotmány: „9. § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül.” „10. § (1) A magyar állam tulajdona nemzeti vagyon. (2)  Az  állam  kizárólagos tulajdonának, valamint  kizárólagos gazdasági tevékenységének körét törvény határozza meg. 11.  §  Az  állam  tulajdonában álló vállalatok  és  gazdálkodó szervezetek  a  törvényben meghatározott módon és felelősséggel önállóan gazdálkodnak.” „32/A. § (1) Az Alkotmánybíróság felülvizsgálja a jogszabályok alkotmányosságát, illetőleg ellátja a törvénnyel hatáskörébe utalt feladatokat. (2)   Az   Alkotmánybíróság  alkotmányellenesség  megállapítása esetén megsemmisíti a törvényeket és más jogszabályokat.” „35. § (1) A Kormány a) védi az alkotmányos rendet, védi és biztosítja a természetes személyek,  a  jogi  személyek és  a  jogi  személyiséggel  nem rendelkező szervezetek jogait; b) biztosítja a törvények végrehajtását; c) irányítja a minisztériumok és a közvetlenül alárendelt egyéb szervek munkáját, összehangolja tevékenységüket;” „47.   §  (2)  A  Legfelsőbb  Bíróság  biztosítja  a  bíróságok jogalkalmazásának    egységét,   jogegységi    határozatai    a bíróságokra kötelezőek.” „50.  § (1) A Magyar Köztársaság bíróságai védik és biztosítják az   alkotmányos  rendet,  a  természetes  személyek,  a   jogi személyek  és a jogi személyiséggel nem rendelkező  szervezetek jogait   és  törvényes  érdekeit,  büntetik  a  bűncselekmények elkövetőit.” „51. § (1) A Magyar Köztársaság legfőbb ügyésze és az ügyészség gondoskodik a természetes személyek, a jogi személyek és a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetek jogainak a védelméről, valamint az alkotmányos rendet, az ország biztonságát és függetlenségét sértő vagy veszélyeztető minden cselekmény következetes üldözéséről. (2)  Az  ügyészség törvényben meghatározott jogokat gyakorol  a nyomozással  összefüggésben,  képviseli  a  vádat  a   bírósági eljárásban,   továbbá   felügyeletet   gyakorol   a   büntetés- végrehajtás törvényessége felett. (3) Az ügyészség közreműködik annak biztosításában, hogy mindenki megtartsa a törvényeket. Törvénysértés esetén – törvényben meghatározott esetekben és módon – fellép a törvényesség védelmében.” „70/K. § Az alapvető jogok megsértése miatt keletkezett igények, továbbá a kötelességek teljesítésével kapcsolatban hozott állami döntések elleni kifogások bíróság előtt érvényesíthetők.” 2. A Be. szabályai: „28.  §  (1) Az ügyész a közvádló. Az ügyész kötelessége,  hogy mind   a   terheltet  terhelő  és  mentő,  mind  a  büntetőjogi felelősséget  súlyosító  és enyhítő  körülményeket  az  eljárás minden szakaszában figyelembe vegye. […] (7)  Az  ügyész az e törvényben meghatározott feltételek esetén vádat  emel,  és a bíróság előtt – a magánvád és a  pótmagánvád esetét  kivéve  –  a  vádat képviseli, vagy  dönt  a  vádemelés elhalasztásáról, illetőleg részbeni mellőzéséről. Az  ügyész  a vádat  elejtheti vagy módosíthatja. Az ügyész az ügy iratait  a bírósági  eljárásban  megtekintheti,  és  indítványtételi   jog illeti meg az ügyben felmerült minden olyan kérdésben, amelyben a bíróság dönt.” „51.  §  (1) Sértett az, akinek a jogát vagy a jogos érdekét  a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette.” „53.  §  (1) A sértett az e törvényben meghatározott  esetekben pótmagánvádlóként léphet fel, ha a)   az   ügyész   vagy  a  nyomozó  hatóság   a   feljelentést elutasította, vagy a nyomozást megszüntette, b) az ügyész a vádemelést részben mellőzte, c) az ügyész a vádat elejtette.” „54. § (1) Magánfél az a sértett, aki a büntetőeljárásban polgári jogi igényt érvényesít. (2)  A  magánfél a terhelttel szemben azt a polgári jogi igényt érvényesítheti,   amely   a   vád  tárgyává   tett   cselekmény következtében keletkezett. (3)   A   polgári   jogi  igény  egyéb  törvényes   úton   való érvényesítését  nem zárja ki, hogy a sértett  magánfélként  nem lépett fel. (4)   A  polgári  jogi  igényt  –  a  Polgári  perrendtartásban meghatározott feltételek esetén – az ügyész is érvényesítheti. (5)  Az  állami  adóhatóság  hatáskörébe  tartozó  adóval  vagy költségvetési     támogatással     kapcsolatban      elkövetett bűncselekménnyel okozott kár megtérítése iránt az állam nevében a  polgári  jogi  igény előterjesztésére az  Adó-  és  Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal jogosult.” „56. § (1) A sértett, a magánvádló és az egyéb érdekelt – ha  e törvény nem ír elő személyes közreműködési kötelezettséget –  a jogait  a  képviselője  útján  is gyakorolhatja.  Képviselőként meghatalmazás  alapján  ügyvéd  vagy  a  nagykorú  hozzátartozó járhat el. […] (3)  Állami  szervet és gazdálkodó szervezetet  a  képviseletre feljogosított  dolgozója,  illetőleg az  ügyintézésre  jogosult tagja vagy alkalmazottja is képviselhet. (4) A pótmagánvádló ügyvédi képviselete kötelező, kivéve, ha  a természetes    személy   pótmagánvádló    jogi    szakvizsgával rendelkezik.” „236. § A pótmagánvádló a bírósági eljárásban – ha e törvény másképp nem rendelkezik – az ügyész jogait gyakorolja, ideértve a vádlott személyi szabadságának elvonásával vagy korlátozásával járó kényszerintézkedés elrendelésének indítványozását. A vádlott szülői felügyeleti jogának megszüntetését a pótmagánvádló nem indítványozhatja.” „474.  § (5) Katonai büntetőeljárásnak csak közvádra van helye, magánvádra  üldözendő bűncselekmény esetében a  katonai  ügyész jár  el.  A  katonai büntetőeljárásban viszonvád nem  emelhető. Katonai  bűncselekmény miatt folytatott eljárásban nincs  helye pótmagánvádnak.” 3. A Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) rendelkezései: „28. § (1) Az állam – mint a vagyoni jogviszonyok alanya – jogi személy.  Az államot a polgári jogviszonyokban – ha  jogszabály ettől  eltérően nem rendelkezik – a pénzügyminiszter képviseli; ezt  a  jogkörét más állami szerv útján is gyakorolhatja,  vagy más állami szervre ruházhatja át. […] (3)  Erre  irányadó  jogszabályok  szerint  jogi  személyek  az állami,  önkormányzati,  gazdasági,  társadalmi  és  más  egyéb szervezetek.” „31. § (1) Az állami vállalat jogi személy. […] (6)  Az  állami  vállalatot az igazgató képviseli.  E  jogkörét esetenként  vagy  az  ügyek meghatározott csoportjára  nézve  a vállalat dolgozójára ruházhatja át.” „35.  §  Ha  a  jogszabály másként nem rendelkezik,  az  állami vállalatra  vonatkozó  szabályok  irányadók  az  egyéb   állami gazdálkodó szerv jogi személyiségére is.” „36. § (1) A költségvetési szerv jogi személy. (2)  A  költségvetési szerv képviseletét a szerv vezetője látja el,  aki  e  jogkörét  esetenként vagy az  ügyek  meghatározott csoportjára nézve, a szerv dolgozójára ruházhatja át.” 4. A 3/2004. BJE büntető jogegységi határozat: „I.  Az  állam  vagyoni  sérelmével járó bűncselekmények  miatt indított  büntetőeljárásban  helye  van  pótmagánvádnak  minden olyan  esetben,  amikor  annak az 1998.  évi  XIX.  törvény  (a továbbiakban:  Be.)  53.  §-a  (1)  bekezdésében  meghatározott feltételei  fennállanak.  Nincs  jelentősége  annak,  hogy   az eljárás   tárgyát   képező  bűncselekmény   a   vagyon   elleni bűncselekmények (Btk. XVIII. fejezete) körében, vagy a  Büntető Törvény Különös Része más fejezetében van-e elhelyezve. II.  Az  államot, mint sértettet pótmagánvádlóként az a  szerve képviseli,  melynek  érdekkörét a cselekmény  érintette.  Ez  a szerv  lehet  állami  vállalat (Ptk.  31.  §-a),  egyéb  állami gazdálkodó szerv (Ptk. 35. §-a) vagy költségvetési szerv  (Ptk. 36.  §).  A  pótmagánvádat az e szervek képviseletére  jogosult személyek [Ptk. 31. §-a (6) bekezdése és 36. §-a (2) bekezdése] terjeszthetik elő.”                              III. Az  Alkotmánybíróságnak  a  jelen eljárásban  –  erre  irányuló indítvány  alapján – azt kellett eldöntenie, hogy az 1997.  évi LIX.  törvénnyel történő alkotmánymódosítás által az  Alkotmány 47.   §   (2)   bekezdésében  nevesített  jogegységi  határozat alkotmányossági  vizsgálata hatáskörébe tartozik-e.  Legelőször az  állapítható  meg,  hogy a jogegységi  határozat  alkotmányi megjelenését  követően  sem  az  Alkotmány,  sem  a   bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (a továbbiakban:  Bsz.),  sem  az Abtv.  nem  szólt  a  jogegységi határozat alkotmányossági vizsgálatának lehetőségéről, de annak kizárásáról   sem.   A  jogegységi  határozat   alkotmányossági vizsgálatának lehetősége az Alkotmánybíróság által korábban már kidolgozott,  alapvetően  az  Alkotmány  32/A.  §  értelmezésén alapuló feltételrendszer alapján dönthető el. 1.   Az   Alkotmány  32/A.  §  (1)  bekezdése  értelmében   „Az Alkotmánybíróság      felülvizsgálja       a       jogszabályok alkotmányosságát,  illetőleg ellátja a  törvénnyel  hatáskörébe utalt  feladatokat.”  Az  Abtv.  1.  §  b)  pontja  szerint  az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik a jogszabály, valamint az állami  irányítás  egyéb  jogi eszköze  alkotmányellenességének utólagos vizsgálata. Az Alkotmánybíróság az Alkotmány  32/A.  § (1)   bekezdésébe  foglalt  –  a  jogszabályok  alkotmányossági vizsgálatára  irányuló  –  hatáskörét  több  ízben  értelmezte. Kimondta,  hogy  az  Alkotmányból az Alkotmánybíróság  egyetlen hatásköre következik, ti. az utólagos normakontroll, ez viszont kényszerítően, és teljeskörűen. [4/1997. (I. 22.) AB határozat, ABH  1997,  41,  49.]  Kényszerítően, mert  az  Abtv.  utólagos normakontrollra vonatkozó szabályai az Alkotmány  rendelkezésén nyugszanak,  így  pusztán  törvénymódosítással  nem  lehet   az utólagos   normakontroll  hatáskörből   „visszavenni”.   [Ezzel szemben  lásd:  pl.  a  legalább ötven országgyűlési  képviselő által  kezdeményezhető előzetes normakontrollt: 66/1997.  (XII. 29.) AB határozatot (ABH 1997, 397.).] Másrészt az Alkotmányból az  utólagos normakontroll hatáskör teljeskörűen is következik, azaz   e   hatáskör  valamennyi  normára  nézve   fennáll.   Az Alkotmánybíróság   az   utólagos   normakontroll   hatáskörének teljeskörű  voltát  is több határozatában és  több  aspektusból értelmezte. 1.1.  A  4/1997.  (I. 22.) AB határozatban az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy „utólagos alkotmányossági vizsgálat tárgya lehet  a  nemzetközi  szerződést  kihirdető  jogszabály”.   „Az alkotmányossági  vizsgálat  a szerződést  kihirdető  jogszabály részévé  vált  nemzetközi  szerződés alkotmányellenességének  a vizsgálatára  is  kiterjedhet.”  (ABH  1997,  41.)   E   döntés meghatározta   az   értelmezett   hatáskör   gyakorlása   során megállapított  alkotmányellenesség jogkövetkezményeit  is:  „Az Alkotmánybíróság  határozata folytán a jogalkotónak  –  szükség esetén  az  Alkotmány módosításával is – meg kell teremtenie  a vállalt   nemzetközi  jogi  kötelezettségek  és  a  belső   jog összhangját.   Ennek   megtörténtéig  az   Alkotmánybíróság   a megsemmisítés  időpontja tárgyában a határozathozatalt  ésszerű határidőre felfüggesztheti.” (ABH 1997, 41.) 1.2.  Más  esetben  az Alkotmánybíróság utólagos  normakontroll hatáskörének  teljeskörű volta abban az  összefüggésben  merült fel,  hogy  az elnevezésében sem jogszabálynak, sem  az  állami irányítás  egyéb jogi eszközének nem minősülő,  de  tartalmában normatív aktus felülvizsgálata is hatáskörébe tartozik.  Így  a 60/1992.  (XI.  17.)  AB  határozat  megállapította,  hogy   „a jogalkotásról   szóló   1987.  évi  XI.   törvény   garanciális szabályainak   mellőzésével  hozott  minisztériumi   és   egyéb központi   állami   szervektől  származó,  jogi   iránymutatást tartalmazó  leiratok,  körlevelek,  útmutatók,  iránymutatások, állásfoglalások és egyéb informális jogértelmezések kiadása  és az  ezekkel  való irányítás gyakorlata alkotmányellenes.”  (ABH 1992,  275.) Az Alkotmánybíróság ebben az esetben is –  csakúgy mint    a    nemzetközi    szerződést   kihirdető    jogszabály alkotmányossági vizsgálata során – meghatározta az alkalmazható jogkövetkezményt:   „az   informális   jogértelmezés    kiadása alkotmányellenes, ahhoz joghatás nem fűződik,  annak  semmiféle jogi kötelező ereje nincs.” 1.3. A fentiek alapján megállapítható, hogy az Alkotmánybíróság –  alkotmányos jogállásával összhangban – az utólagos absztrakt normakontroll hatáskörét valamennyi normára (normatív  tartalmú előírásra) nézve fennálló, Alkotmányból eredő (és az  Alkotmány által  védett)  hatáskörének  tekintette.  Az  Alkotmánybíróság esetről  esetre  bírálja el, hogy a vizsgálni kért  rendelkezés normatív  tartalmú-e, s ekképpen fennáll-e az  Alkotmánybíróság hatásköre  annak  vizsgálatára.  Megállapítható  továbbá,  hogy amennyiben  az  Alkotmánybíróság hatáskör-értelmezés  során  az utólagos   normakontroll  hatáskör  gyakorlásának  új  típusait jelölte   meg,  minden  esetben  meghatározta  az   értelmezett hatáskör    gyakorlásakor   megállapított   alkotmányellenesség jogkövetkezményeit  is,  amely  nem  feltétlenül  jelentette  a rendelkezés  (azonnali) megsemmisítését: nemzetközi  szerződést kihirdető jogszabály alkotmányellenessége esetén a jogalkotónak kell megteremteni a vállalt nemzetközi jogi kötelezettség és  a belső  jog összhangját (a megsemmisítésre irányuló eljárást  az Alkotmánybíróság  felfüggeszti),  vagy  –  mint  az  informális jogértelmezéseknél   –   az   alkotmányellenesség   kimondására megsemmisítés nélkül kerül sor. Az    Alkotmánybíróság   a   hatáskör-értelmező   gyakorlatával összefüggésben  hangsúlyozta:  „Az  Alkotmánybíróságnak   saját hatáskörét  értelmező  határozatai éppen úgy  mindenkire  nézve kötelezőek,  mint  bármely más – köztük az ilyen  értelmezéssel nyert  hatáskörben hozott – határozata. Ebben az  értelmezésben az   Alkotmánybíróságot  egyrészt  az  vezérli,  hogy   sajátos feladatának  eleget tehessen; másrészt a többi alkotmánybíróság példája,  amelyből az Alkotmánybíróság azokhoz a  megoldásokhoz csatlakozik,    amelyeket   szintén   az    alkotmánybíráskodás feladatellátásához szükséges fejlődése követelt meg.”  [4/1997. (I.  22.)  AB határozat, ABH 1997, 41, 49.] Az Alkotmánybíróság mindezeket jelen határozatában is irányadónak tekinti. 2.   Az  Alkotmánybíróság  ítélkezési  gyakorlata  szerint   az Alkotmány   32/A.   §   (1)   bekezdésébe   foglalt    utólagos normakontroll  hatáskörben  eljárva nem  függetlenítheti  magát attól,   hogy   a   vizsgált  jogszabály   milyen   tartalommal hatályosult  a  gyakorlatban. Figyelemmel kell lennie  a  norma értelmezett, alkalmazott tartalmára is. 2.1.   Az   57/1991.  (XI.  8.)  AB  határozat   szerint:   „az Alkotmánybíróságnak  nem a normaszöveget  önmagában,  hanem  az érvényesülő, a hatályosuló és megvalósuló normát, azaz az  „élő jogot”  kell  az Alkotmány rendelkezéseinek tartalmával  és  az alkotmányos  elvekkel  összevetnie.”  E  határozat  szerint  az alkotmányossági  vizsgálatnak abból a tényből kell  kiindulnia, hogy a jogszabály tartalma és értelme az, amit annak az állandó és  egységes  jogalkalmazási  gyakorlat  annak  tulajdonít.  Az Alkotmánybíróságnak   ugyanakkor  –  alkotmányos   jogállásából következően és az Abtv.-be foglalt egyéb hatáskörei  alapján  – nincs  hatásköre  önmagában  a bírói,  jogalkalmazói  gyakorlat alkotmányossági  vizsgálatára, csakúgy, mint az alkotmányossági problémától  független önálló jogszabály-értelmezésre,  s  arra sem,  hogy  az  egységes jogalkalmazás kialakítására  értelmező döntést    hozzon.   (ABH   1991,   272,   277.)    Tehát    az Alkotmánybíróságnak   az   Alkotmányban   nevesített   utólagos normakontroll    feladatát    úgy    kell    ellátnia,     hogy összeegyeztethető   legyen  a  norma  alkalmazott   tartalmának figyelembevétele az Alkotmánybíróság hatásköri korlátaival. 2.2.  Az  alkotmánybírósági gyakorlatból az is  megállapítható, hogy  az Alkotmánybíróság védelmet biztosított (és biztosít)  a bírói    hatalom   önálló   jogszabály-értelmezésének    (quasi normaalkotó tevékenységének). Első ízben a 38/1993.  (VI.  11.) AB  határozat  fogalmazta  meg, hogy  „[a]  „jogot”  végülis  a bíróságok saját értelmezésük szerint állapítják meg. […] A csak a törvényeknek való alávetettség nemcsak a másik két hatalmi ág befolyását zárja ki tehát az ítélkezésre, hanem – az  Alkotmány határai  és követelményei között maradó – független, folyamatos és  rendszerképző törvényértelmezés és jogalkalmazás  révén  is biztosítja  a  bírói függetlenséget.” (ABH 1993, 256,  262.)  A bírói  hatalmi  ág önálló jogszabály-értelmező  tevékenységének jelentőségét  hangsúlyozta  az  Alkotmánybíróság   a   42/2004. (XI.9.) AB határozatban is, a hatalommegosztás szempontjából. E döntés    többek    között   rámutatott:   „[a]   jogalkalmazás egységességének  biztosítása  érdekében  többféle   alkotmányos megoldás  lehetséges az igazságszolgáltatás  rendszerén  belül. Önmagában azzal a ténnyel nem sérül a jogalkotói hatalom, benne a  törvényhozói hatalmi ág alkotmányos jogköre,  hogy  a  bírói hatalom a jogszabályoknak egységesen alkalmazandó tartalmat ad. A   „bírói   jogalkotás”,  amíg  az  kizárólag  a  jogszabályok értelmezésén alapul (amíg a bírói-ítélkezési hatalom nem  veszi át  alapvetően  és  közvetlenül a jogalkotás  funkcióját),  nem kerül   ellentétbe   a  hatalommegosztás  elvével.   Így   ezen alkotmányos  elv  sérelme  sem  állapítható  meg  pusztán  azon alapon,  hogy a jogegység biztosítását a Bsz.-en kívül  perjogi szabályok  –  jelen esetben a felülvizsgálat –  is  elősegítik. Mindezektől   különálló  kérdés  a  jogegységesítést   szolgáló határozatok  alkotmányos rendelkezéseknek  való  megfelelősége, amely  problémával jelen eljárás nem foglalkozott.” (ABH  2004, 551, 571.) 2.3.   A  fentiek  alapján  két  tendencia  bontakozik  ki   az Alkotmánybíróság határozataiban. Egyfelől a normakontroll során az  „élő  jog”  figyelembevétele (legyen az az  egységes  bírói gyakorlat  normává szilárdult változata, vagy azt formálisan  – az  Alkotmány  szintjén  – megteremtő, a  bíróságokra  kötelező jogegységi határozat), másfelől a bírói (a Legfelsőbb  Bíróság- i)   önálló   jogszabály-értelmezés  (a   bírói   függetlenség) alkotmánybírósági védelme. Mindezek figyelembevétele mellett  a jogegységi  határozat  alkotmányossági  felülvizsgálhatóságának problémája   az   Alkotmánybíróság  hatásköri  kérdéseihez   és általános  alkotmányvédelmi  feladatához  kapcsolódik:  azaz  a jogrendszer   valamennyi  jogszabálya,   normája   tekintetében biztosított  legyen az alkotmányossági kontroll.  Ez  pedig  az Alkotmány  32/A.  §-án  – illetve az ezt értelmezendő,  fentebb idézett alkotmánybírósági határozaton – alapuló követelmény. Az  Alkotmány  47.  §  (2)  bekezdése értelmében  a  jogegységi határozat   a   bíróságokra  kötelező.   Az   Alkotmány   által biztosított  kötelező erő azt is jelenti,  hogy  amennyiben  az Alkotmánybíróság   a   vizsgált   jogi   szabály   hatályosuló, egységesen  érvényesülő  tartalmát  (az  „élő  jogot”)  kívánja feltárni,  nem  hagyhatja figyelmen kívül az adott  jogszabályi rendelkezés  (rendelkezések)  jogalkalmazói  gyakorlat  számára egységes  értelmezését,  a jogegységi határozat  tartalmát.  Az adott  jogszabály  (jogszabályi rendelkezés)  élő  tartalma:  a jogegységi  határozat. Így az Alkotmány 32/A. §  (1)  bekezdése alapján   folytatott  –  valamely  jogszabály   alkotmányossági vizsgálatára  irányuló  –  eljárás  során,  ha  a   jogszabályi rendelkezéshez  jogegységi  határozat  tapad,  szükségképpen  a vizsgálat tárgyává válik a jogegységi határozat [még akkor  is, ha      az      Alkotmánybíróság     az     alkotmányellenesség jogkövetkezményeit a vizsgált jogszabályra nézve vonja  le].  A normakontroll  ugyanis  elvégezhetetlen a  jogszabály  tartalmi elemzése  nélkül.  E  vizsgálat  során  az  Alkotmánybíróságnak esetenként  kell  eldönteni,  hogy  az  alkotmányellenesség   a vizsgált  jogi  szabályozásból fakad (s a jogegységi  határozat csupán  e  szerint  „értelmezett”),  vagy  alapvetően   nem   a jogszabályból,  hanem  a jogegységi határozat  tartalmából.  Az Alkotmánybíróságnak az alkotmányellenességet is e szerint  kell megállapítania.  Az Alkotmánybíróság gyakorlatában  alkalmazott „élő   jog”   teóriából,   illetve  az  Alkotmánybíróságnak   – alkotmányos  jogállásából  eredő  –  azon  gyakorlatából,  hogy utólagos  normakontroll hatáskörébe tartozik  valamennyi  norma alkotmányossági  vizsgálata,  az következik,  hogy  hatáskörébe tartozik  a jogegységi határozat alkotmányossági vizsgálata,  s ha  az  –  a törvény egyéb lehetséges értelmezési tartományától eltérően  –  alkotmánysértő,  akkor  annak  megállapítása.   Az Alkotmánybíróság  megítélése szerint nem a  törvényhozást  kell kötelezni    újabb   jogalkotásra   (vagy   a   hatályos    jog megsemmisítésével törvényi rendelkezések hatályvesztésére),  ha önmagában  nem a törvényi szövege, hanem annak kötelező  erővel értelmezett  tartalma [a fentebb idézett 42/2004.  (XI.  9)  AB határozat   szóhasználatával  élve,  a  bírói   jogalkotás:   a jogegységi  határozat] az alkotmánysértő.  Az  Alkotmánybíróság megítélése   szerint  az  Alkotmány  47.  §  (2)   bekezdésében nevesített  jogegységi határozat – a Legfelsőbb Bíróság  önálló jogszabály-értelmezése   folytán   (amelyre   a    joggyakorlat egységesítése érdekében alkotmányos felhatalmazása van) – adott esetben  az  alapul  fekvő  jogszabály  tartalmát  bővítetheti, szűkítetheti,  vagy  éppen az értelmezéssel joghézagot  tölthet ki.  Ezért  a  jogegységi  határozat jogszabálytani  besorolása nélkül is – az esetről-esetre történő alkotmányossági vizsgálat eredményeként – dönthető el, hogy a jogegységi határozat önálló jogszabályi    tartalommal    eloldódott-e    az    értelmezett jogszabálytól,  vagy sem. A jogegységi határozat  az  Alkotmány 32/A.   §   (1)  bekezdése  alapján  válik  az  alkotmányossági vizsgálat  tárgyává. Az Alkotmánybíróság tehát az Abtv.-ben  is nevesített utólagos normakontroll hatáskörében vizsgálja  felül a jogegységi határozat alkotmányosságát. Az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy a jogegységi határozat alkotmányossági vizsgálatára fennálló utólagos normakontroll hatáskörét a bírói hatalmi ág függetlenségének sérelme nélkül gyakorolja. Az Alkotmánybíróság tényként kezeli, hogy a jogszabály tartalma az, amit a jogegységi határozat annak tulajdonít. A jogegységi határozatban megfogalmazottak tekintetében az Alkotmánybíróság nem ad konkuráló értelmezést (pl. alkotmányos követelmény formájában); ez sértené a bírói függetlenséget. Az   Alkotmánybíróság  jelen  hatáskör-értelmező   döntése   (a jogegységi   határozat   alkotmányossági  felülvizsgálhatósága) ugyanakkor  a bírói függetlenséget szélesíti, mivel  az  eljáró bíró  az  Abtv. 38. § alapján nemcsak az alkalmazott jogszabály alkotmányossági  vizsgálatát kérheti, hanem a számára  kötelező valamennyi norma felülvizsgálatát.                               IV. 1. A pótmagánvád a modern kontinentális államok büntetőeljárási modelljeit jellemző ügyészi vádmonopólium korrektívumának egyik formája.  Eredeti rendeltetése, hogy csökkentse a monopóliumból az  igazságnak megfelelő büntető felelősségre vonásra  származó esetleges  veszélyeket  (politikai okból,  szakmai  tévedésből, hibás   mérlegelés   miatt  súlyos  bűncselekmények   elkövetői büntetlenül  maradnak a közvád hiánya miatt),  ellensúlyozza  a vádemelés  megtagadásával, illetve a vádelejtéssel  előálló,  a vádhoz    kötött   bírósággal   szemben   érvényesülő   ügyészi „túlhatalmat”. A  pótmagánvád  a  bűnvádi  perrendtartásról  szóló  1896.  évi XXXIII. törvényben vált a magyar kodifikált jog intézményévé  a XIX. században uralkodó, az eljárási funkciók megosztását és  a vádrendszert   modellként  választó  büntetőjogi  eszmerendszer részeként,   más   európai   (elsősorban   osztrák   és   skót) szabályozási   tapasztalatok  alapján.  A   sértett   jogát   a pótmagánvádra a büntető perrendtartásról szóló 1951.  évi  III. törvényt módosító 1954. évi V. törvény megszüntette, majd közel fél évszázad után a Be. ismét lehetővé tette. Az új büntetőeljárási törvény előkészítésének koncepciójában  a pótmagánvád   felélesztésének  gondolata  nem  a  vádmonopólium veszélyeinek kiküszöbölésével összefüggésben fogalmazódott meg, hanem  a  sértett igényérvényesítési lehetőségeinek és eljárási jogainak  szélesítéseként. A XX. század  utolsó  harmadától  az ENSZ,   az   Európa  Tanács  és  az  Európai   Unió   keretében dokumentumokban   fogalmazódtak  meg  azok  a  büntetőpolitikai törekvések,  amelyek  a  bűncselekmény  állam  által  „háttérbe szorított”  szereplője: az áldozat/sértett eljárási helyzetének javítására,   jogainak  bővítésére  irányultak.  A  pótmagánvád ismételt bevezetése elsősorban ezekkel a célokkal függött össze [2002/1994. (I. 17.) Korm. határozat 6. pont]. A Be.-hez fűzött indokolás   ugyanakkor   az  igazságszolgáltatás   legitimációs válságával,  a közösségnek az igazságszolgáltatás  elfogulatlan és    pártatlan    működésével   kapcsolatban    megfogalmazódó kételyeivel   is  indokolta  a  pótmagánvádat.   Az   általános indokolás „A büntetőeljárás társadalmi elismertsége, a polgárok együttműködése  az  igazságszolgáltatás  szerveivel”  című  VI. pontjában  a törvényjavaslat előkészítői kifejezésre  juttatták azt   a   véleményüket,  hogy  a  hatósági  tétlenség,  illetve tárgyszerűtlen eljárás talán legfontosabb korrekciós eszköze  a pótmagánvád.  Álláspontjuk  szerint  a  pótmagánvádlóként  való fellépésnek  akkor van helye, ha a hatóság döntése mérlegelésen alapult,  és  a sértettnek reális lehetősége van arra,  hogy  a bírósági döntést kikényszerítse. 2.  Az  Alkotmánybíróság – eljárásának Abtv. 20. §-án és 22.  § (2)  bekezdésén  alapuló indítványhoz kötöttsége  folytán  –  a pótmagánvádra  vonatkozó törvényi rendelkezések alkotmányossági kérdéseit az indítványozó által megjelölt körben vizsgálta. Ebben  a  keretben  a  Be. 51. § (1) bekezdése  és  53.  §  (1) bekezdése  utólagos  alkotmányossági  vizsgálatánál   abból   a normatartalomból  indult ki, amelyet  a  Legfelsőbb  Bíróság  a 3/2004.  BJE  számú  jogegységi határozatban  megállapított.  A jogegységi határozat indokolása hangsúlyozza, hogy a jogegységi tanács  a pótmagánvád lehetőségéről kizárólag az állam  vagyoni érdekeit  sértő  vagy  veszélyeztető  bűncselekmények  esetében foglalt  állást. („A jogegységi tanács leszögezi, hogy a  jelen eljárás  tárgya  kizárólag annak a kérdésnek  megvizsgálása  és eldöntése,    hogy    az   állam   vagyoni   sérelmével    járó bűncselekmények  miatt indított büntetőeljárásban  van-e  helye pótmagánvádnak.”  „A  jogegységi tanács nem  vizsgálta  és  nem foglalt állást azokban az esetekben, amikor a bűncselekmény  az állam  nem vagyoni sérelmével járt.”) Az Alkotmánybíróság tehát – az indítvánnyal is összhangban – a Be. 51. § (1) bekezdése és 53.  §  (1)  bekezdése  jogegységi  határozattal  megállapított normatartalmának    alkotmányossági    szempontú     elemzésére szorítkozott.  Így  a  jelen  eljárásban  azt  vizsgálta,  hogy alkotmányosan     összeegyeztethető-e    a     hatalmi     ágak elválasztására,  az  állam  büntető  hatalmára,  az   ügyészség alkotmányos   jogállására  és  az  államra  mint   tulajdonosra vonatkozó  alkotmányos  tételekkel az  állam  vagyoni  sérelmét okozó  bűncselekmény  bármely, eljárási  jogi  értelemben  vett lehetséges   sértettjének   (költségvetési   szerv,   gazdasági társaság)    megkülönböztetés    nélküli    felhatalmazása    a pótmagánvádra. 3.  Az indítvány elbírálásához az Alkotmánybíróság áttekintette a  hatalmi  ágak  elválasztását, az állam  büntetőhatalmát,  az ügyészség/ügyész   jogállását,  valamint   az   állam   vagyoni viszonyait  érintő alkotmánybírósági határozatokat, továbbá  az állami tulajdon működését meghatározó jogi szabályozást. 3.1.  Bár  az  Alkotmány az államhatalmi  ágak  elválasztásának elvét  szövegszerűen  nem tartalmazza, az az  alkotmánybírósági gyakorlatban   a   magyar  államszervezet  egyik   legfontosabb szervezeti  és  működési  alapelve. Ezt  bizonyítják  az  egyes állami  szervek  (hatalmi ágak) feladatát és  hatáskörét  leíró alkotmányi  rendelkezések,  az állami  szervek  egymáshoz  való viszonyát  érintő szabályok (szervezeti és eljárási garanciák), illetve    az    Alkotmányba    foglalt    összeférhetetlenségi rendelkezések.    A   hatalommegosztást,   a    hatalmi    ágak elválasztásának  elvét az Alkotmánybíróság a jogállam  önállóan érvényesülő tartalmi elemének tekinti. [31/1990. (XII. 18.)  AB határozat,  ABH  1990, 136.; 53/1991. AB határozat,  ABH  1991, 266.; 38/1993. (VI. 11.) AB határozat, ABH 1993, 256.; 41/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993, 292.; 17/1994. (III. 29.)  AB határozat, ABH 1994, 84.; 55/1994. (XI. 10.) AB határozat,  ABH 1994,  296.;  28/1995. (V. 19.) AB határozat, ABH  1995,  138.; 66/1997.  (XII. 29.) AB határozat, ABH 1997, 397.; 2/2002.  (I. 25.)  AB  határozat,  ABH  2002,  41.;  50/2003.  (XI.  5.)  AB határozat,  ABH 2003, 566.; 62/2003. (XII. 15.)  AB  határozat, ABH 2003, 627.; 750/B/2002. AB határozat, ABH 2004, 1655.] Az államhatalmi ágak elválasztása a demokratikus jogállamban az állam  legjelentősebb  funkcióinak  szervezeti,  hatásköri   és működési elkülönülését jelenti. A hatalmi ágak közötti  közjogi viszony egyrészt jelenti, hogy az egyik hatalmi ág nem vonhatja el  a másik jogosítványát, másrészt azt is, hogy a demokratikus jogállamban  nincs  korlátlan és korlátozhatatlan  hatalom,  az egyes  hatalmi ágak hatalmi ellensúlyt képeznek a többi hatalmi ággal   szemben,   ennek   érdekében  bizonyos   hatalmi   ágak szükségképpen  korlátozzák más hatalmi ágak jogosítványait.  Az elv  lényeges  elemeinek rendeltetése a hatalomkoncentráció,  a korlátlan,  önkényes  állami  hatalomgyakorlás  megelőzése,   a hatalmi  központok  kölcsönös  korlátozása,  egyensúlyozása  és szabályozott együttműködése. A jelen ügyben különösen irányadóak azok a határozatok, amelyek a  klasszikus  hatalmi ágak (törvényhozói hatalom, végrehajtói- kormányzati    hatalom,    bírói    hatalom)    elválasztásának alkotmányossági  problémái  mellett  a  hatalommegosztás  elvei alapján  foglaltak  állást  más  alkotmányos  szervek,  így  az Alkotmánybíróság,  a köztársasági elnök, illetve  az  ügyészség közjogi jogállása kérdéseiben. Az  Alkotmánybíróság  a  62/2003. (XII.  15.)  AB  határozatban kifejtette:   az   Alkotmány  2.  §  (1)   bekezdése   szerinti demokratikus jogállam megvalósulásának feltétele többek között: 1.  a  hatalommegosztás  elve, 2. az  elválasztott  alkotmányos szervek   együttműködési  kötelezettsége,  3.  az  elválasztott szervek  eljárási  és döntési autonómiájának, döntéshozatalának kölcsönös    tiszteletben   tartása,    4.    az    Alkotmányra visszavezethető  eljárási szabályok  léte  és  betartása.  (ABH 2003, 637, 645.) 3.2.  A  büntető  igazságszolgáltatást érintő alkotmánybírósági döntések [így többek között: 9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1990,  59.;  11/1992. (III. 5.) AB határozat  ABH,  1992,  77.; 42/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993, 300.; 49/1998.  (XI. 27.)  AB  határozat,  ABH 1998, 372.; 14/2002.  (III.  20.)  AB határozat, ABH 2002, 101.; 41/2003. (VII. 2.) AB határozat, ABH 2003,  430.;  14/2004. (V. 7.) AB határozat,  ABH  2004,  241.; 20/2005.  (V.26.) AB határozat, ABK 2005. május,  269.  ]  elvi alapja,  hogy  demokratikus jogállamban a  büntető  hatalom  az állam  alkotmányosan  korlátozott  közhatalmi  jogosítványa   a bűncselekmény  elkövetőinek felelősségre  vonására.  A  büntető hatalom   gyakorlásának,   a  büntető  igény   érvényesítésének intézmény-,    és   eszközrendszere   közvetlenül   alkotmányos jelentőségű. A bűncselekmények a társadalom jogi rendjének sérelmét jelentik és  a  büntetés  joga  kizárólag az  államot  mint  közhatalmat illeti.  A büntető igazságszolgáltatás állami monopóliumából  a büntető igény érvényesítésének kötelezettsége következik. Ez az alkotmányos  kötelezettség indokolja, hogy  az  állami  büntető hatalmat   gyakorló   szervek  hatékony   eszközöket   kapjanak feladataik teljesítéséhez. A  büntető igény késedelem nélküli érvényesítése az államnak  a társadalommal    szembeni   alkotmányos    kötelezettsége,    a jogállamiság normatív tartalmából és a tisztességes  eljáráshoz való alkotmányos alapjogból levezetett alkotmányos követelmény. Ugyanakkor  a büntető felelősségre vonás közhatalmi jellegéből, feladatának természetéből következően szükségképpen  érinti  az egyének  alkotmányos alapjogait. A jogállamban a  bűnüldözésnek szigorú  anyagi  jogi  és  eljárási jogi  korlátok,  feltételek között kell folynia. A    jogállamiság,    valamint   az   alkotmányos    büntetőjog követelményei  megkívánják, hogy az állam  a  büntető  hatalmát olyan   szabályok   szerint  gyakorolja,   amelyek   egyensúlyt teremtenek  az  egyéneket az állammal szemben védő  garanciális rendelkezések, ezen belül elsősorban a büntetőeljárás alá  vont személy    alkotmányos   jogainak   védelme   és   a    büntető igazságszolgáltatás    megfelelő    működésével     kapcsolatos társadalmi elvárások között. A  büntető igény érvényesítésének kockázata az államot terheli, a  bűnüldözés sikertelenségének kockázatát az állam viseli. Ezt a   kockázatelosztást  az  ártatlanság  vélelmének  alkotmányos garanciája  külön  szabályként  is  kifejezésre  juttatja.  Nem hárítható  az elkövetőre annak terhe, hogy az állam  mulasztása miatt   a   büntetőeljárás  ideális  célja,  az  igazságos   és rendeltetését betöltő büntetés kiszabása nem teljesülhet. Ennek az  alkotmányos teherelosztásnak a szempontjából közömbös, hogy az  állam rosszul vagy egyáltalán nem érvényesítette a  büntető igényét, és közömbös az is, hogy ennek mi az oka. 3.3.  Az ügyészség – a kontinentális jogrendszerekben általában véve    elfogadott   helyzetének   megfelelően   –   a   Magyar Köztársaságban   elsősorban   vádfunkciót   ellátó   szervezet; alapvető feladata a büntető igény bíróság előtti érvényesítése. Ilyen  tartalommal szabályozza az Alkotmány 51. §  (1)  és  (2) bekezdése  az ügyészség alkotmányos jogállását, bűnüldözési  és közvádlói  funkcióit és az azokhoz kapcsolódó egyéb  feladatait és  hatáskörét.  A (3) bekezdés értelmében az  ügyészség  e  fő funkció mellett más feladatokat is ellát. [1/1994. (I.  7.)  AB határozat,  ABH  1994,  29,  33.]  A  12/2001.  (V.   14.)   AB határozatban  az  Alkotmánybíróság hangsúlyozta:  az  ügyészség alkotmányos  jogállására vonatkozó alkotmányi  rendelkezésekből is    megállapítható,    hogy    az    ügyészség    alkotmányos feladatellátása    különválik   az   állam    büntetőhatalmának gyakorlása és az egyéb eljárások tekintetében. (ABH 2001,  163, 168.) Az   Alkotmánybíróság  a  legfőbb  ügyész   és   az   ügyészség alkotmányos, közjogi helyzetét, jogállását is értelmező 3/2004. (II.  17.)  AB  határozatban (a továbbiakban:  Abh1.)  a  jelen ügyben  is releváns megállapításokat rögzített. Az ügyészség  – szemben  a  bíróságokkal – nem önálló  hatalmi  ág,  de  önálló alkotmányos szervezet. (Abh1., ABH 2004, 48, 58.) A  legfőbb  ügyész és az ügyészség alkotmányos  feladatai  közé tartozik  –  többek  között  – a Magyar  Köztársaság  érdekeit, illetve  a  demokráciát  sértő vagy veszélyeztető  cselekmények üldözése,  a törvényesség biztosítása és védelme. Az  ügyészség képviseli a vádat a bírósági eljárásban, felügyeletet  gyakorol a  büntetés-végrehajtás törvényessége felett, és  meghatározott jogok  illetik  meg a nyomozással összefüggésben.  E  feladatok jogszerű  ellátása az ügyészség és a legfőbb ügyész alkotmányos kötelezettsége. (Abh1., ABH 2004, 48, 62.) Az  Abh1.  megerősítette az 52/1996. (XI. 14.) AB  határozatban (ABH 1996, 159, 161.) tett azon megállapítást, amely szerint  a büntető  igazságszolgáltatásban  való  részvétel  az  ügyészség alkotmányos  kötelessége. Az ügyészséget tehát  a  –  szélesebb értelemben   vett   –   igazságszolgáltatás   rendszerében   az Alkotmányban  meghatározott jogok illetik meg és  meghatározott feladatokat    köteles   ellátni.   Az   ügyészség    közvádlói funkciójából  következően a közvádra üldözendő  bűncselekmények esetén  a  vádemelésről vagy annak elejtéséről – a  pótmagánvád törvényben   meghatározott  eseteit  kivéve  –   kizárólag   az ügyészség  dönthet; ezt a döntését más szerv nem  vizsgálhatja, és  nem kényszerítheti az ügyészséget a vádemeléssel vagy a vád elejtésével  kapcsolatos döntésének megváltoztatására.  (Abh1., ABH 2004, 48, 57-58.) Az  ügyészség  és  a  legfőbb ügyész  független,  tevékenysége, eljárása során kizárólag az Alkotmánynak és más jogszabályoknak van  alárendelve,  nincs másik olyan szerv, amely  felügyeleti, ellenőrzési,  irányítási  vagy  utasítási  jogot  gyakorolhatna felette.   Az,  hogy  a  konkrét  ügyben  rendelkezésére   álló tényeket, adatokat stb. az ügyész milyen módon értékeli,  abból milyen  következtetéseket von le, az ügyész szabad  mérlegelési jogkörébe és szakmai felelősségébe tartozik. (Abh1., ABH  2004, 48, 62.) A  pótmagánvád  intézményére  is érvényes  a  magánvádas  és  a közvádas    ügyek   összehasonlítása   kapcsán    hangsúlyozott álláspont:  a  „vádló”  oldaláról  megközelítve  a  kérdést   a közvádas  és  a magánvádas ügyek közötti különbség  abban  áll, hogy  az ügyész a vádemelés, a vádképviselet során a közérdeket képviseli és közvádlói funkciójának gyakorlása során az ügyészi szakmai  felelősség követelményeit is szem előtt tartva köteles eljárni.  A magánvádlóként fellépő sértett az ügyész  általános feladataiból következő kötelezettségeket természetszerűleg  nem teljesít. A közvádra üldözendő bűncselekmények esetén az ügyész szűrő  szerepet  tölt  be, ezáltal biztosítja  az  indokolatlan vádemelések  elkerülését.  A  magánvádlótól  azonban  csupán  a megalapozottságot  követelheti meg  a  törvény  (34/B/1996.  AB határozat,  ABH  2001, 849, 853.]. A pótmagánvádló  a  bírósági eljárásban az ügyész jogait gyakorolja (Be. 236. §), ugyanakkor az  ügyészi  objektivitásnak az Alkotmányon és a Be.-n  alapuló kötelezettsége [14/2004. (V. 7.) AB határozat, ABH  2004,  241, 258.] a pótmagánvádlót értelemszerűen nem terheli. Az  Alkotmánybíróság korábban megállapította  azt  is,  hogy  a tisztességes  eljáráshoz  való  jogot  biztosító  részgaranciák között  jelentősek  azok  – az ügyészség  alkotmányos  szerepén alapuló   –  törvényi  rendelkezések,  amelyek  az  ügyészt   a közvádlói   funkcióban  is  kötelezik  a   terhelt   érdekeinek védelmére.   Az   ügyész  jogállásának  kötelező  objektivitást biztosító   elemei:   kötelezettsége  a  terheltet   mentő,   a büntetőjogi felelősséget enyhítő körülmények figyelembevételére az   egész   eljárás  folyamán  [Be.  28.  §   (1)   bekezdés], indítványozási  joga a vádlott felmentésére  [Be.  315.  §  (3) bekezdés],  fellebbezési joga a vádlott javára  (Be.  324.  §). [14/2004. (V. 7.) AB határozat, ABH 2004, 241, 258.] 3.4.  Az  Alkotmány  9.  §  (1)  bekezdésében  az  Alkotmány  a „köztulajdon” és a „magántulajdon” fogalmakat használja, a  10. §  (1)  bekezdése  szerint  a magyar  állam  tulajdona  nemzeti vagyon.   A   gazdasági  alkotmányosság  és  a  tulajdonvédelem kérdéseivel foglalkozó alkotmánybírósági gyakorlat áttekintését az  indokolta,  hogy  az  indítvány és a  jogegységi  határozat indokolása is hivatkozik alkotmánybírósági határozatokra. Az  indítvány  az 1814/B/1991. AB határozatra (ABH  1994,  513, 514.)  és  a 46/1992. (IX. 26.) AB határozatra (ABH 1992,  247, 249.)  utal,  amelyek lényege, hogy egyrészt a versenyszférában következetesen  el  kell  határolni  az  állam  közhatalmi   és tulajdonosi minőségét, másrészt, hogy az Alkotmány  10.  §  (2) bekezdésén alapuló állami monopólium (tárgyak és tevékenységek) köre  nem  tartozik  a versenyszférába, így  nem  érvényesülhet teljesen a gazdasági verseny szabadsága. A  jogegységi határozat a 21/1990. (X. 4.) AB határozatra  (ABH 1990,  73,  81.), a 7/1991. (II.28.) AB határozatra (ABH  1991, 22,  24-25.), a 27/1991. (V. 20.) AB határozatra (ABH 1991, 73, 76.), valamint a 6/1992. (I. 30.) AB határozatra (ABH 1992, 40, 42.)  hivatkozik,  amelyeknek a jelen ügyben releváns  része  a köztulajdon  és  a  magántulajdon egyenjogúságának  és  egyenlő alkotmányos   védelmének  tartalmi  kifejtése.   A   társadalmi tulajdon   fokozott  büntetőjogi  védelmét  biztosító   büntető tényállások  megsemmisítése  kapcsán  a  6/1992.  (I.  30.)  AB határozat megállapította: az Alkotmánybíróság már több  korábbi döntésében  állást foglalt az Alkotmány 9. §  (1)  bekezdésének értelmezésében,  illetve az Alkotmány által  elismert  köz-  és magántulajdon  közötti  egyenlő elbánás biztosítása  érdekében. Így: a 21/1990. (X. 4.), a 7/1991. (II. 28.) és a 27/1991.  (V. 20.)  AB  határozatok azok, amelyek kiemelten  hangsúlyozzák  a fent  említett tulajdonok közötti egyenjogúságot, különösen  az egyenjogúságból   következő   egyenlő   védelmet.    Sőt,    az Alkotmánybíróság a 27/1991. (V. 20.) AB határozatban  külön  is kiemelte,  hogy  az  Alkotmány: „[…] 9.  §  (1)  bekezdése  sem jelenti   a   tulajdoni   formák   megkülönböztetését,    hanem ellenkezőleg, a tulajdonnak bármely formától független védelmét fogalmazza  meg.” Az Alkotmánybíróság említett döntése  szerint ez  a  védelem  jelentkezik az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében is, amely szerint a Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való  jogot.  Ám, ahogy arra a 21/1990. (X. 4.) AB határozatban az   Alkotmánybíróság  rámutatott,  az  Alkotmány  9.   §   (1) bekezdésében  nem a tulajdoni formák felsorolását  tartalmazza, nem  azok  között  különböztet:  „[…]  hanem  ellenkezőleg:   a tulajdon   bármely   formájára   nézve   diszkriminációtilalmat fogalmaz   meg.”   (ABH  1992,  40,  42.)  Az  Alkotmánybíróság ugyanakkor  szükségesnek tartotta azt  is  leszögezni,  hogy  a diszkrimináció  tilalma  nem  értelmezendő  úgy,   hogy   kellő alkotmányos  indok  esetén a jogalkotó ne  különböztethessen  a tulajdon büntetőjogi védelmében. A tulajdon tárgyának közösségi rendeltetése,   közszolgáltatásra  szánt  használata,   közcélú hasznossága alapja és alkotmányosan igazolható indoka  lehet  a szigorúbb  büntetőjogi  védelemnek.  A  pozitív  diszkrimináció abban  is  megnyilvánulhat,  hogy  a  gondatlan  elkövetést  is büntetik. (ABH 1992, 40, 43.)                               V. Az indítvány részben megalapozott. 1.  Az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Be. 51.  §  (1) bekezdése  és 53. § (1) bekezdése nem alkotmányellenes.  Sem  a sértett eljárási fogalmát meghatározó törvényi rendelkezés, sem az  ily  módon definiált sértettet a pótmagánvádra  feljogosító törvényi  rendelkezés  önmagában nem sérti  az  Alkotmánynak  a legfőbb ügyész és az ügyészség feladatait meghatározó 51. § (1) és  (2)  bekezdését, a tulajdoni formák védelmére,  illetve  az állami tulajdonra vonatkozó 9-11. §-át. Az Alkotmány 70/K.  §-a és a pótmagánvád között pedig nincs alkotmányos összefüggés. Az  Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról  szóló  1973.  évi  I. törvény   hatályban  léte  idején  vizsgálta,  hogy   van-e   a sértettnek   alkotmányos  alapjoga  a  büntetőjogi   felelősség bíróság  általi elbírálására. A 40/1993. (VI. 30.) AB határozat kifejtette: mivel a bűncselekmények a jogrend sérelmét jelentik és  a  büntetés  jogát  az  állam gyakorolja,  a  bűncselekmény sértettjének az elkövető megbüntetésével kapcsolatos  kívánsága a  büntető  igény  érvényesítésében csak korlátozott  mértékben játszik  szerepet  (magánindítvány,  magánvád).  Mivel  büntető igénye az államnak és nem az egyéneknek van, az Alkotmány 70/K. §    rendelkezéseiből   nem   következik   olyan    szabályozás szükségessége,  amely  a sértetteknek feltétlen  jogot  adna  a büntető igény bíróság előtt való érvényesítésének követelésére. (ABH 1993, 288, 290.) Az  Alkotmánybíróság  a  42/1993.  (VI.  30.)  AB  határozatban kimutatta,  hogy az Alkotmány 57. § (1) bekezdése sem  biztosít alkotmányos  jogot  a  büntető  igény  létének  vagy  hiányának kizárólagos    bírósági   eldöntésére.   Az    Alkotmánybíróság álláspontja  e  kérdésben megegyezik az  Emberi  Jogok  Európai Bíróságának    gyakorlatával,   amely   nem   ismeri    el    a büntetőeljárás,    ezen    belül    a    bírósági     tárgyalás kikényszerítésének  jogát sem az eljárás alá  vont,  sem  pedig harmadik  személy – így a sértett – részéről. (ABH  1993,  300, 303.).  Az Alkotmánybíróság a 13/2001. (V. 14.) AB határozatban megismételte,  hogy  az  állami büntető  igény  keletkezése  és érvényesítése  során a bűncselekmény sértettjének  az  elkövető megbüntetésével   kapcsolatos   kívánsága   csak    korlátozott mértékben játszik szerepet. (ABH 2001, 177, 187.). Ugyanakkor     az    Alkotmánybíróság    a    funkció-megosztás alkotmányossági  kérdéseit  tárgyaló  14/2002.  (III.  20.)  AB határozatban  elismerte, hogy az ügyész  közvádlói  monopóliuma járhat  olyan  hátrányos  következményekkel  (pl.  a  vádemelés elmulasztása,   vagy   indokolatlan  vádelejtés),   amelyek   a sértettek érdekeit hátrányosan befolyásolhatják. Az ilyen hibák elhárítása és hiányosságok kiküszöbölése lehetséges a jogalkotó által  létrehozott vádkorrektívumok rendszere útján. (ABH 2002, 101, 113.) Az   Alkotmánybíróság   a   korábbi  határozatokban   kifejtett álláspontját a pótmagánvád intézményének „felélesztése” után is fenntartja. A bűncselekmény elkövetésekor az államnak és nem  a sértettnek    keletkezik    büntető    igénye    az    elkövető megbüntetésére. Önmagában az, hogy az állam a Be.-ben  törvényi alapot  teremtett  meghatározott feltételek  esetén  a  hiányzó közvád  pótlására, és így esélyt adott a sértetteknek,  hogy  a büntetőeljárás, illetve a vád megalapozottsága tekintetében  az ügyésztől  eltérő  álláspontjukat a  bíróság  elé  vigyék,  nem teremtett  egyben alkotmányos alapjogot a sértettek  számára  a jogaikat  vagy  jogos érdekeiket sértő, illetve  veszélyeztető, büntetendő   magatartások  bírósági  elbírálásához.   Azaz:   a pótmagánvád  intézményének bevezetésére  a  törvényhozónak  nem volt alkotmányos kötelezettsége, az nincs összefüggésben sem az Alkotmány 57. § (1) bekezdésével, sem pedig a 70/K. §-ával. A  törvényhozó  viszonylag tág mérlegelési  jogkörébe  tartozik annak  eldöntése,  hogy  a pótmagánvádra  milyen  esetekben  ad lehetőséget,  és  milyen esetekben zárja ki.  A  szabályozással szemben  azonban  érvényesülnek az Alkotmány  követelményei,  a jogalkotás   szabadságának  határait  ebben   az   esetben   is megszabják  az alkotmányos rendelkezésekből adódó korlátok.  Az Alkotmánybíróság  a jelen ügyben ilyen, az Alkotmányból  fakadó korlátozottság  kérdésében foglalt állást,  ez  azonban  sem  a sértett  általános eljárási fogalmát, sem pedig a pótmagánvádra adott    általános    felhatalmazást    meghatározó    törvényi rendelkezéseket nem érinti. Fentiekre  tekintettel az Alkotmánybíróság  a  Be.  51.  §  (1) bekezdése   és  53.  §  (2)  bekezdése  alkotmányellenességének megállapítására   és   megsemmisítésére   irányuló   indítványt elutasította. 2.  A  pótmagánvád  „működésének”  egyik  alapkérdése,  hogy  a bűncselekmény  elbírálására első fokon  hatáskörrel  rendelkező bíróság  miként  dönt  a pótmagánvádlóként fellépni  szándékozó személy eljárási jogosultságáról. A sértett által, ügyvéd útján benyújtott  vádindítványt a bíróság elfogadja,  ha  elismeri  a sértett   jogosultságát   a   pótmagánvádra,   elutasítja,   ha álláspontja  szerint  a  vádindítványt  nem  az  arra  jogosult nyújtotta  be.  A bíróság elutasító döntése ellen  nincs  helye fellebbezésnek. [Be. 230. § (1) bekezdés, 231. § (1)  bekezdés, (2) bekezdés c) pont, 233. § (1) bekezdés] Az  Alkotmánybíróság megállapította: a pótmagánvád intézményére irányadó  alkotmányos  követelmény, hogy közhatalmi  funkcióval rendelkező   egyetlen  állami  szervezet  se  vehesse   át   az ügyészségtől a vádemelés és vádképviselet közhatalmi  jogkörét. Alkotmányosan  kizárt,  hogy  a sértett  eljárási  jogállásának erősítését célzó pótmagánvád eszközként szolgáljon a közhatalmi szervezetek ügyészséget megkerülő fellépéséhez, és ez által  az ügyészség   alkotmányos   jogállásának   gyengítéséhez.    Ezen alkotmányos   követelménynek   a   BJE   rendelkező    részében meghatározott  normatartalom nem felel meg,  a  BJE  a  bíróság számára alkotmányellenes kötelezettséget teremtett. 2.1.  A BJE megítélése kizárólag alkotmányossági szempontú,  az Alkotmánybíróság a törvényértelmezés dogmatikai helyességét nem vitatja.  Az  Alkotmánybíróság az  értelmezés  alkotmányosságát vizsgálta,  nevezetesen, hogy az állam vagyoni  sérelmét  okozó bűncselekmény  miatt indult büntetőeljárás tekintetében  a  Be. 51.  §  (1)  és az 53. § (1) bekezdésének együttes  értelmezése összhangban   van-e   az   indítványban  megjelölt   alkotmányi rendelkezésekkel. 2.2.  A  BJE felfogása szerint a Be. az állam vagyoni  sérelmét okozó  – a katonai bűncselekmények kivételével [Be. 474. §  (1) bekezdés] – bármely bűncselekmény eljárási jogi értelemben vett sértettjének  az  állami vagyon/tulajdon  más  jogági  (polgári jogi,  társasági jogi, közjogi) sajátosságaira tekintet  nélkül biztosítja   a   pótmagánvád  lehetőségét.  A  BJE   ezzel   az értelmezéssel lehetővé tette, hogy a közhatalommal  rendelkező, ám  a  közvádlói hatalom gyakorlására az Alkotmányban  fel  nem hatalmazott állami szervezetek is vádlóként léphessenek fel. A  jogegységi  határozat  I. pontjából  következően  a  bíróság köteles   arra,   hogy   a  közhatalommal   rendelkező   állami szervezetek   pótmagánvádlói  fellépését   –   egyéb   törvényi feltételek megléte esetén – elfogadja, és a megvádolt személyek tekintetében  a büntetőeljárást folytassa akkor is,  amikor  az ügyész  szerint  az alaptalan vagy indokolatlan.  Ez  sérti  az ügyészségnek az államszervezetben az Alkotmány 51. § (1) és (2) bekezdésében   kijelölt  helyét,  a  demokratikus  jogállamiság lényegéhez  tartozó  hatalommegosztás  követelményeit,  továbbá alkotmányos  indok,  cél nélkül, így szükségtelenül  korlátozza azt  az  alkotmányos védelmet, amelyet az ügyészség a közvádlói szerepben  a büntetőeljárás magánszemélyei, különösen  pedig  a büntetőeljárás alá vont személy irányában köteles ellátni. A     bűnözés    mint    társadalmi    jelenség    bűnüldözési- igazságszolgáltatási   kontrolljának   intézményrendszerét   az állami büntető hatalom gyakorlására feljogosított és kötelezett szervezetek  alkotják.  A demokratikus  jogállamok  alkotmányai igen eltérőek a tekintetben, hogy a büntető igazságszolgáltatás intézményrendszerét,   a   büntetőeljárást   és   a   büntetés- végrehajtást közvetlenül vagy közvetve meghatározó  alkotmányos tételekből  mit  és  milyen  részletességgel  tartalmaznak.   A büntető   hatalom  szervezeti  rendjére  vonatkozó  alkotmányos rendelkezések  az Alkotmánynak az Országgyűlés  törvényalkotási jogára,  a  Kormány feladataira, valamint az ügyészségre  és  a bíróságra  vonatkozó  tételei alapján  értelmezhetők  [42/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993, 300, 302.]. A   hatalommegosztás,  a  hatalmi  ágak  elválasztása   elvének megfelelően az állami büntető hatalom gyakorlása is megosztott. A   törvényhozó  hatalom  joga  és  feladata,  hogy   általános érvénnyel   kijelölje   az   állam  büntető   hatalmának   jogi feltételrendszerét,   alapját  és   kereteit.   A   végrehajtó- kormányzati  és  a  bírói hatalom joga és feladata,  hogy  –  e határok  között  –  az  egyes esetekben  gyakorolja  az  állami büntetőhatalmat.  Az  ügyészség mint egyik  klasszikus  hatalmi ágnak  sem alárendelt, önálló alkotmányos intézmény, a  büntető hatalom központi szereplője. Alapvető feladata és joga az állam büntető   igényének  tárgyilagos,  pártatlan,  az   alkotmányos alapjogok védelmét biztosító érvényesítése a bíróság előtt. A  büntető hatalom tényleges gyakorlására feljogosított  teljes szervezetrendszer, ezen belül a hatáskör- és feladatmegosztás a szervezeti  és  működési/eljárási törvények  alapján  vázolható fel.  A  Kormány  a bűnmegelőzésben, a büntetőeljárásban  és  a büntetés-végrehajtásban  működő  állami  szervezetek  közül   a nemzetbiztonsági szolgálatokat közvetlenül, a rendőrséget és  a határőrséget  a  belügyminiszter útján, a büntetés-végrehajtási szervezetet az igazságügy-miniszter útján irányítja. A  nyomozó hatósági   jogkört   is   gyakorló   vám-és   pénzügyőrség    a pénzügyminiszter  felügyelete és irányítása  alatt  működik,  a pártfogó    felügyelői    szolgálat   az   igazságügy-miniszter irányítása alatt vesz részt a büntető hatalom gyakorlásában. Az  Alkotmány  a  büntető  hatalom gyakorlati  megvalósításában résztvevő, különböző hatalmi ágakhoz tartozó szervezetek  közül az   ügyészség   feladatait  szabályozza  a  legrészletesebben, megjelölve   azokat   a  büntető  felelősségre   vonás   teljes folyamatában  [51.  §  (1)  és (2) bekezdés].  Az  ügyészség  a bűnüldöző-igazságszolgáltási-büntetés-végrehajtási szervezetben és   közhatalmi  tevékenységben  az  állam  önálló,  független, alkotmányos szakmai szerveként központi és meghatározó szerepet tölt be. A  hatalmi ágak elválasztására és a büntető hatalomra vonatkozó alkotmányos   követelményekből  és  garanciákból   egyértelműen következik, hogy a közhatalmat gyakorló állami szervezetek csak az  Alkotmány és az Alkotmányon alapuló szervezeti és eljárási- végrehajtási    törvények    kifejezett    felhatalmazása    és feladatkijelölése alapján vehetnek részt a büntető felelősségre vonás  folyamatában. A hatalmi ágak elválasztásának  elvéből  a jelen esetben egyértelmű, hogy a vádlói közhatalom nem kerülhet az  ügyészségen  kívül más közhatalmi szervhez. Az  alkotmányos büntetőjogra    az    Alkotmánybíróság   gyakorlatában    eddig megfogalmazott   tételek   kizárják   azt,   hogy   a   sértett büntetőeljárási jogállásának erősítése céljával  megkettőződjön a  vádlói  közhatalom,  és  az  ügyészi  közvád  hiánya  esetén lehetővé   váljon   az   állam   vagyoni   jogaiban   érintett, közhatalommal  rendelkező szervezet belépése a büntetőeljárásba pótmagánvádlói minőségben. [Természetesen nincs akadálya annak, hogy  közhatalommal  rendelkező  állami  szervezet  sértett   a bűncselekményből  származó vagyoni kárának  megtérítése  végett magánfélként   fellépjen.]   Az  alkotmányosság   szempontjából megengedhetetlen, hogy a büntető felelősségre vonás  vádemelési és  vádképviseleti pozíciójába pótmagánvádlóként  olyan  állami szervezet lépjen, amely az állami hatalom része, de amelyet nem korlátoznak    az    ügyészség   közjogi   és   büntetőeljárási jogállásának a büntetőeljárás magánszemélyeinek alkotmányos  és garanciális eljárási jogaival kapcsolatos kötöttségei. A vádlói közhatalom  megkettőzése  gyengíti  az  Alkotmány  51.  §   (2) bekezdésében  kizárólag  az  ügyésznek  biztosított   közvádlói jogosítványt is. A közhatalommal nem rendelkező természetes  és jogi   személyek  fellépésének  lehetősége  más:   ezekben   az esetekben   fogalmilag  nem  lehet  szó  a  vádlói   közhatalom megkettőzéséről. Az állam büntetőjogi igényének érvényesítésében az Alkotmány, a szervezeti   törvények  és  a  Be.  a  közvádlói   jogkört   az ügyészségre  bízta,  amelynek működéséért és működőképességéért az állam felel. Az ügyészség és más hatalmi ágak szervezetei  – mint  az  állam vagyonát károsító bűncselekmények sértettjei  – között  a  büntető igény léte, érvényesíthetősége  tekintetében fennálló  nézeteltérésnek, eltérő megítélésnek a kockázatát  az államnak  kell  viselnie.  Az ügyészség  és  az  állam  vagyoni jogaiban  sértett közhatalmi szervezet közötti vita megoldására sem  intézményesen,  sem pedig az egyedi esetekben  nem  vehető igénybe     a    büntetőeljárás,    amely    eszközrendszerében szükségképpen érinti az eljárás alá vont és kívülálló személyek alkotmányos alapjogait. [Erről részletesen: 42/1993. (VI.  30.) AB határozat, ABH 1993, 300, 305-306.] A pótmagánvádló lehet természetes személy, jogi személy és jogi személyiséggel   nem   rendelkező   szervezet,    azonban    az Alkotmányból   eredő  követelmény  annak  kizárása,   hogy   az ügyészségen    kívül    bármely   más   közhatalmi    szervezet pótmagánvádlóként a vádló közhatalmi pozíciójába kerülhessen. A pótmagánvádló  ugyanis a bírósági eljárásban az  ügyész  jogait gyakorolja,   ideértve   a   vádlott   személyi   szabadságának elvonásával    és    korlátozásával   járó   kényszerintézkedés elrendelésének  indítványozását. A közhatalmat gyakorló  állami szervezet     sértett    „beengedése”    a     büntetőeljárásba pótmagánvádlóként, az állami büntető igény érvényesítését olyan esetekben   teszi  az  államhatalom  fellépésévé,   amikor   az Alkotmányban  erre feljogosított ügyészség azt  indokolatlannak vagy   alaptalannak  tartja.  A  korlátozás  hiánya  az   állam túlhatalmának  veszélyével jár, mivel olyan közhatalmi  szervek válnak  pótmagánvádlóvá,  amelyeket  nem  terhel  az  ügyészség alkotmányon   alapuló  szakmai  felelőssége  a  büntető   igény alkotmányos feltételek szerinti érvényesítéséért. 3.   Az   Alkotmánybíróság  megállapította:  a  BJE  rendelkező részének   II.   pontja  alkotmányellenes,  mivel   túllépi   a jogértelmezés   kereteit,  tartalmilag  új  normát   alkot.   A jogértelmezés   alapszabálya,  hogy  az   csak   a   jogszabály tartalmának  feltárását célozhatja, nem vezethet  a  jogszabály tartalmának  módosításával, a jelen esetben a  Be.  56.  §  (3) bekezdésének   kiegészítésével  új   szabály   meghatározására. [41/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993, 292, 294.] Ez sérti a hatalmi ágak megosztásának elvét. 4.  Az Alkotmánybíróság a fentiekre tekintettel megállapította: a  BJE rendelkező részének I. pontja alkotmányellenes, mivel  a Be. 51. § (1) bekezdésében és az 53. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezéseknek együttes értelmezése az állam vagyoni sérelmét okozó    bűncselekmények    miatt    indult    büntetőeljárások tekintetében  túl  szélesen, az Alkotmány  alapján  feltétlenül szükséges korlátozás nélkül jelölte ki a pótmagánvádra jogosult sértettek  körét.  A BJE így sérti a legfőbb  ügyésznek  és  az ügyészségnek   az   Alkotmány  51.   §   (1)-(2)   bekezdésében megállapított alkotmányos jogállását. A BJE rendelkező részének II.  pontja  alkotmányellenes, mert tartalma nem jogértelmezés, hanem büntető jogalkotás. Az  Alkotmánybíróságnak  az  utólagos  normakontroll  hatáskört értelmező  döntései  meghatározták  a  hatáskörgyakorlás  során alkalmazott jogkövetkezményeket. Az    Alkotmánybíróság   álláspontja   szerint,   ha   utólagos normakontroll  hatáskörben  eljárva megállapítja  a  jogegységi határozat alkotmányellenességét, azt – az Alkotmány 32/A. § (2) bekezdése alapján – meg kell semmisíteni. Az  Alkotmánybíróság ítélkezési gyakorlata szerint,  amikor  az Alkotmánybíróság   hatáskör(gyakorlást)-értelmező   határozatot hoz,  felveszi  a  rendelkező  részbe  az  értelmezés  lényeges elemeit. Így pl. a 38/1993. (VI. 11.) AB határozat a rendelkező részben  (2.  pont)  rögzítette, hogy a  jogszabályi  vizsgálat eredményeként  az  Alkotmánybíróság  meghatározhat  alkotmányos követelményeket  (ABH  1993,  256.).  A  4/1997.  (I.  22.)  AB határozat a nemzetközi szerződést kihirdető jogszabály utólagos normakontroll  hatáskörben  történő  vizsgálatát  rögzítette  a határozat  rendelkező  részében.  (ABH  1997,  41.)  Az  eddigi ítélkezési gyakorlattal összhangban, az Alkotmánybíróság  –  az ügy  elvi  jelentőségére is tekintettel – mondta  ki,  hogy  az Alkotmány 32/A. § (1) bekezdésén alapuló utólagos normakontroll hatáskörének  tárgya  a  Legfelsőbb Bíróság  által  kibocsátott jogegységi határozat. A  határozat Magyar Közlönyben történő közzététele az Abtv. 41. §-án alapul.                        Dr. Holló András                   az Alkotmánybíróság elnöke                      előadó alkotmánybíró                                        Dr. Bagi István                Dr. Bihari Mihály        alkotmánybíró                      alkotmánybíró                                        Dr. Bragyova András              Dr. Erdei Árpád        alkotmánybíró               előadó alkotmánybíró                                        Dr. Harmathy Attila              Dr. Kiss László        alkotmánybíró                      alkotmánybíró                                        Dr. Kovács Péter            Dr. Kukorelli István        alkotmánybíró                      alkotmánybíró                                               Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva                          alkotmánybíró Dr. Harmathy Attila alkotmánybíró különvéleménye Nem értek egyet a határozat rendelkező részének 1. pontjával és annak  indokolásával.  Nézetem  szerint  az  indítványt  vissza kellett volna utasítani. Indokaim a következők:                               I.                                 Az  indítványozó azt kérte, hogy az Alkotmánybíróság  állapítsa meg  a  büntetőeljárásról  szóló  1998.  évi  XIX.  törvény  (a továbbiakban:  Be.) 51. § (1) bekezdése és 53. § (1)  bekezdése sértettre és pótmagánvádlóra vonatkozó szabályainak, valamint a 3/2004.      BJE      büntető     jogegységi      határozatának alkotmányellenességét és semmisítse meg azokat. Az indítványozó hivatkozott az Alkotmány 9-11. §-ára, 47. §-ára és  51.  §-ára. Az indítványozó szerint a jogegységi határozat rendelkező része és  annak  indokolása alkotmányellenes értelmet  tulajdonít  az irányadó   törvényi   rendelkezésnek,   továbbá   a   határozat meghozatala  során olyan törvényi rendelkezések  érvényesültek, amelyek  ellentétesek  az Alkotmánnyal (ez  utóbbi  kérdés  nem tárgya ennek az eljárásnak, ezért ezzel nem foglalkozom). Az  indítványozó nem vonja kétségbe a pótmagánvád intézményének alkotmányosságát. Az indítványozó álláspontja szerint azonban a Be.  két  támadott  rendelkezése azért  alkotmányellenes,  mert „sérti  az  állam kizárólagos büntetőjogi igényének alkotmányos elvét”. Az  indítványozó  kifejti, hogy az állam, mint entitás  sajátos személyként válik a büntetőeljárás résztvevőjévé. „Személyisége nem  természetes,  nem  is jogi, hanem közhatalmi  jellegű.  Ez akkor  is  irányadó szempont, ha vagyoni jogviszony  alanyaként éri  közvetlen sérelem.” Ezért a Be. 51. §-a akkor felelne  meg az  alkotmányossági követelményeknek, ha kifejezésre  juttatná, hogy  a  „sértetti jogok gyakorlója nem lehet  az  állam,  mint entitás,  hanem csak természetes vagy jogi személy.” Az  53.  § (1) bekezdésével kapcsolatos „alkotmányossági aggályok ebből  a hiátusból szükségszerűen következnek”. A  támadott jogegységi határozatot az indítványozó azért tartja alkotmányellenesnek,   mert  „elzárja  a   Magyar   Köztársaság bíróságait  a  törvény önálló értelmezésének jogától.  Az  erre alapított jogegységi határozat ugyanis nem jogértelmezési vitát dönt el, hanem olyan normaként jelenik meg, amelyet a bíróságok a  bírálat  lehetősége nélkül követni tartoznak, s  amelyhez  a jogbiztonsághoz  fűződő  alkotmányos érdek  tisztelete  folytán mind  a  hatóságoknak, mind az állampolgároknak alkalmazkodniuk kell.”                               II. 1.  A  különvélemény  a  jogegységi határozatról  szóló  részre vonatkozik.   Ennek  megfelelően  először  az  Alkotmánynak   a jogegységi határozatról szóló szabályát kell megvizsgálni. Az  Alkotmány  45.  §-ának (1) bekezdése  szerint  a  bíróságok feladata   az  igazságszolgáltatás.  A  47.  §  (1)   bekezdése kimondja, hogy a legfőbb bírósági szerv a Legfelsőbb Bíróság. A Legfelsőbb  Bíróság  nemcsak az igazságszolgáltatás  valamennyi bíróságra  háruló  feladatát  látja  el,  hanem  a  47.  §  (2) bekezdése alapján biztosítja a jogalkalmazás egységét is. Az Alkotmány szabályai szerint a bíróság nem alkothat jogot.  A 45  – 47. § szövegét az Alkotmány módosításáról szóló 1997. évi LIX.  törvény  8. és 9. §-a határozta meg. Ekkor került  be  az Alkotmányba   a   jogegységi  határozat,   mint   a   bíróságok jogalkalmazó  tevékenységének  egységét  biztosító  eszköz.   A jogegységi    határozat   bíróságokra    kötelező    jellegének kimondásával  az  Alkotmány nem jogalkotásra hatalmazta  fel  a Legfelsőbb  Bíróságot. A jogegységi határozat nem  határozhatja meg a jogalanyok magatartását, hanem csak azt állapíthatja meg, hogy  a  jogalkalmazás keretében felmerülő többféle értelmezési lehetőség közül a Legfelsőbb Bíróság melyiket tartja helyesnek. Ezt a megjelölt értelmezési megoldást a bíróságoknak azért kell követniük,  mert  különben nem valósulna meg a jogalkalmazásnak az   Alkotmány  által  előírt  egysége,  veszélybe  kerülne   a jogbiztonság. 2.  Az  Alkotmány  45 – 47. §-át módosító törvény  javaslatához fűzött indokolás azt hangsúlyozta, hogy a Legfelsőbb Bíróság  a jogalkalmazás   egységét  biztosító  tevékenysége   körében   a jogegységi    határozatokkal   vitás   elvi    kérdéseknek    a megválaszolását   segíti   elő.  A   jogegységi   határozat   a közelmúlthoz viszonyítva új jogintézmény, de a magyar  jog  már korábban alkalmazta azt, tehát a jogegységi határozatról  szóló szabály beiktatásánál a magyar jogfejlődés hagyományaihoz  való visszatérésről van szó. A   Kúria   által  hozott  jogegységi  határozatokra  vonatkozó szabályokat  a  polgári perrendtartásról  szóló  1911.  évi  I. törvénycikket   életbeléptető  1912.   évi   LIV.   törvénycikk határozta   meg.   A   törvénycikk   70.   §-a   alapján    „az igazságszolgáltatás egyöntetűségének megóvása  végett  a  vitás elvi  kérdést” döntötte el a jogegységi tanács. A 75. § szerint a  jogegységi határozatot a bíróságok kötelesek voltak követni. A  kir.  ítélőtáblák és kir. főügyészségek szervezéséről  szóló 1890.  évi XXV. törvénycikk 13. §-a szerint büntető ügyekben  a Kúria  teljes  ülése  hozott  a  jogegység  megóvása  érdekében határozatot, ha az ítélőtáblák ellentétes határozatokat  hoztak és a Kúriának ezt a határozatát az ítélőtáblák kötelesek voltak követni  (ezt  a  rendelkezést fejlesztette  tovább  a  bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikk módosítása és   kiegészítése  tárgyában  megalkotott  1907.   évi   XVIII. törvénycikk 3. §-a). A  második világháború előtti jogszabályok alapján is azt lehet megállapítani,  hogy  a  jogegységi  határozat  a  jogszabályok értelmezésénél  felmerülő  problémák  megoldását,  az  egységes jogalkalmazás   biztosítását  szolgálta,   nem   új   szabályok megalkotását. 3.   Az  Alkotmánybíróság  feladatát  az  Alkotmány  32/A.  §-a határozza    meg:    az   Alkotmánybíróság    a    jogszabályok alkotmányosságát   vizsgálja,  és  ha   valamilyen   jogszabály alkotmányellenességét állapítja meg, megsemmisíti azt. Az  Alkotmánybíróságról  szóló  1989.  évi  XXXII.  törvény  (a továbbiakban: Abtv.) 1. §-a határozta meg az Alkotmány 32/A. §- a   alapján   azt,   hogy   mi  tartozik  az   Alkotmánybíróság hatáskörébe. Az 1989-ben hatályos jogszabályok alapján még  nem létezett  a  jogegységi határozat intézménye.  Ezért  önmagában abból a tényből nem lehet következtetést levonni, hogy az Abtv. nem  terjeszti ki az Alkotmánybíróság hatáskörét  a  jogegységi határozat alkotmányossági vizsgálatára. Az Abtv. preambuluma az alkotmányvédelem     legfőbb     szervének     minősíti      az Alkotmánybíróságot és a törvény megalkotásának egyik  céljaként a   hatalmi  ágak  elválasztását,  valamint  az  ezek   közötti egyensúly megteremtését jelölte meg. Vitatott,     hogy    az    Alkotmánybíróság    alkotmányossági vizsgálatának ki kell-e terjedni a bírósági jogalkalmazásra, és hogy   a  jelenlegi  szabályok  alapján  kiterjed-e  erre.   Az Alkotmány  32/A. §-ának (1) bekezdése és az Abtv.-nek  az  ezen alapuló hatályos szabályai alapján – álláspontom szerint  –  az Alkotmánybíróságnak  nincs  hatásköre  a  bírói   jogalkalmazás alkotmányosságának a vizsgálatára [ezt mondta  ki  az  57/1991. (XI. 8.) AB határozat is, ABH 1991, 272, 277.]. Az  Alkotmánybíróság állást foglalt abban a kérdésben is,  hogy alkotmányos   érdek  a  jogszabályoknak  a  bírói  gyakorlatban történő   egységes  értelmezése.  A  jogszabályoknak   egységes értelmezését megadó jogegységi határozat hozatala mindaddig nem kerül  ellentétbe a hatalommegosztás elvével, amíg nem  valósít meg  közvetlenül jogalkotást [42/2004. (XI. 9.)  AB  határozat, ABH 2004, 551, 571.]. Ebben    a   témakörben   is   irányadó   azonban,   hogy    az Alkotmánybíróság  az  Alkotmány  2.  §-ának  (1)   bekezdésében kimondott   jogállamiság  részének  tekinti  a   hatalmi   ágak elválasztását.  Ennek  az  elvnek  az  alapján   vizsgálja   az Alkotmánybíróság, hogy nem vesznek-e át jogalkotási feladatokat olyan  szervek,  amelyek jogalkotásra, állami  irányítás  egyéb jogi    eszközeinek    megalkotására   nem    jogosultak.    Az Alkotmánybíróság  több  esetben a  leiratok,  körlevelek,  stb. tartalma alapján döntött, nem a megjelenési formája, elnevezése alapján. Ha az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy jogalkotásra nem   jogosult   szerv   tartalmilag  magatartási   szabályokat meghatározó  dokumentumot tett közzé, határozatban  kimondja  a kibocsátás  alkotmányellenességét, és azt, hogy a kibocsátáshoz semmilyen   joghatás  nem  fűződik  [60/1992.  (XI.   17.)   AB határozat,   ABH   1992,  275,  276-278.].   Erre   tekintettel tisztázandó,  hogy a támadott jogegységi határozat jogértelmező természetű-e vagy új jogi szabályt határoz meg.                              III. 1.  A  támadott  jogegységi határozat  rendelkező  részének  I. tétele azt állapítja meg, hogy az állam vagyoni sérelmével járó bűncselekmények  miatt  indított  büntetőeljárásban  helye  van pótmagánvádnak  abban  az  esetben,  ha  a  Be.  53.  §-a   (1) bekezdésében meghatározott feltételek fennállnak. A  II.  tétel pedig  jogszabályokra  utalással  példálózó  felsorolását  adja olyan    szerveknek,    amelyek   a   sértett    képviseletében pótmagánvádat terjeszthetnek elő. Az  indítványozó elsődlegesen a Be.-nek a jogegységi  határozat alapjául   szolgáló  rendelkezéseit  támadja   és   ezekkel   a rendelkezésekkel összefüggésben a jogegységi határozatot is. Az alkotmányossági   kifogás  lényege,  hogy  az   állam   vagyoni viszonyokban  is  közhatalomként lép fel, az állam  kizárólagos büntetőjogi igényét pedig az ügyészségnek kell érvényesítenie. A pótmagánvád intézményének alkotmányellenessé nyilvánítását az indítványozó   nem   kérte,  ezért   ezzel   a   kérdéssel   az Alkotmánybíróság nem foglalkozott. A  határozat elutasítja az indítványozónak azt a kérését,  hogy az  Alkotmánybíróság állapítsa meg a Be. támadott  szabályainak alkotmányellenességét és semmisítse meg azokat. A  határozatnak ezzel a következtetésével egyetértek. Az alkotmányellenesség  a jogegységi  határozat tekintetében sem állapítható  meg  a  Be. támadott  szabályaival összefüggésben. Így csak az tisztázandó, hogy a jogegységi határozat túlmegy-e a jogértelmezés keretein. 2. A jogegységi határozattal szemben támasztott alkotmányossági aggály a pótmagánvádlóról szóló szabályhoz kapcsolódik.  A  Be. 53.  §-a  (1) bekezdésének a pótmagánvádlóra vonatkozó hatályos szabályát  a  büntetőeljárásról szóló 1998. évi  XIX.  törvényt módosító  2002.  évi  I.  törvény  36.  §-a  határozta  meg.  A törvényjavaslathoz fűzött általános miniszteri indokolás a  Be. módosításával   elérni  kívánt  egyik   fő   célkitűzésként   a következőt jelölte meg: „A    büntetőeljárás   során   szélesíteni   kell   a   sértett igényérvényesítési  lehetőségeit  és  eljárási  jogosítványait. Megfelelő  korlátok  között meg kell engedni,  hogy  a  sértett pótmagánvádlóként járhasson el.” A  36.  §-hoz  fűzött  miniszteri  indokolás  többek  között  a következőket állapítja meg: „A  törvény  abból  indul ki, hogy a pótmagánvádlóként  történő fellépés  bevezetésének  indoka  a  sértett  igényérvényesítési jogának  szélesítése  akkor, ha a  hatóság  döntése  alapján  a sértett  el  lenne  zárva  attól, hogy a  sérelmére  elkövetett bűncselekmény miatt a bíróság eljárást folytasson le. A törvény ebből  az  elvből  kiindulva  lehetőséget  biztosít  a  sértett részére a pótmagánvádlóként történő fellépésre akkor is, ha  az ügyész a vádemelést részben mellőzte.” A  Be.  szabályai szerint a pótmagánvádló nem veszi  át  teljes egészében  az  ügyész  szerepét, és  abban  a  körben,  ahol  a pótmagánvádra sor kerül, ott is csak másodlagosan léphet fel  a sértett  (ha  az  ügyész  nem kívánja  érvényesíteni  az  állam büntetőjogi  igényét).  Ez a kiegészítő fellépési  lehetőség  a sértett igényérvényesítési lehetőségéhez nyújt segítséget. 3.  A  jogegységi  határozat arra az esetre vonatkozik,  amikor allami vagyon sérelme következik be. Az Alkotmány 9. §-ának (1) bekezdése szerint a köztulajdon és a magántulajdon  egyenjogú  és egyenlő  védelemben  részesül.  Az Alkotmánynak  ezt a rendelkezését az Alkotmánybíróság  már  egy 1991-ben   meghozott  határozatában  értelmezte.  A   határozat indokolásában  kifejtettek szerint a  piacgazdaság  körülményei között  következetesen  el kell határolni  egymástól  az  állam közhatalmi és tulajdonosi minőségét. A vagyoni viszonyokban  az állam   tulajdonosként  szerepelve  a  gazdasági   élet   egyik alanyaként  és  nem közhatalmi funkciót gyakorló  szervezetként jelenik  meg,  és  ennek megfelelően kell minősíteni  [59/1991. (XI.  19.)  ABH  1991, 293, 294-295.). Ezen az alaptételen  nem változtatott az 1320/B/1990/3. AB határozat, amely  kifejtette, hogy  nem sérti az állam tulajdonjogát (az Alkotmány 10. §-ának elveit),  ha a privatizáció folyamatában egyes javak kikerülnek az állam tulajdonából. Az alapjogi védelem ilyen értelemben nem illeti meg az államot a saját intézkedésével szemben (ABH 1991, 574,  575.). Ez azonban nem jelenti azt, hogy az államot,  mint tulajdonost  ne  illetné meg ugyanolyan polgári  jogi  védelem, mint  bármilyen  más  tulajdonost. Az  állam,  mint  tulajdonos ugyanúgy    sértettje   a   vagyontárgyai   ellen    elkövetett bűncselekményeknek, mint bármely más tulajdonos. Az  elmondott elvekkel áll összefüggésben a Be. 54. §-ának  (5) bekezdése,  amely  szerint  az  állami  adóhatóság  hatáskörébe tartozó  adóval  vagy  költségvetési támogatással  kapcsolatban elkövetett  bűncselekménnyel okozott kár megtérítése  iránt  az állam nevében a polgári jogi igény előterjesztésére az Adó-  és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal jogosult. A  támadott jogegységi határozat rendelkező részének I.  tétele tehát  nem  új  jogszabályt határoz meg,  hanem  jogértelmezést végez,  amikor  az  állam vagyoni sérelme  esetére  az  államot ugyanolyan tulajdonosként kezeli, mint más tulajdonosokat, és a pótmagánvádról   szóló  szabályok  alkalmazását   lehetségesnek tartja. 4.  A  Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV.  törvény  (a továbbiakban: Ptk.) 28. §-ának (1) bekezdésében kimondja,  hogy az  állam  – mint a vagyoni jogviszonyok alanya – jogi személy. Eltérő  jogszabályi rendelkezés hiányában az államot a  polgári jogi   jogviszonyokban   a   pénzügyminiszter   képviseli,   de képviseleti jogát más állami szervre is átruházhatja. Az  állami  tulajdon és az állami szervek önálló  jogalanyisága sok olyan kérdést vet fel, amely a gyakorlatban problémát okoz. A  második  világháború előtt az államot magánjogi oldalról  az államkincstár  testesítette meg, a kincstári  jogi  igazgatóság képviselte, az állami szerveket pedig akkor tekintették  önálló jogi  személynek,  ha ezt jogszabály kimondta  vagy  elkülönült vagyonuk  volt  (Magyar Magánjog, szerk.  Szladits  Károly,  I. Budapest  1941.  619.;  Magyary  Zoltán,  Magyar  Közigazgatás, Budapest  1942.  215.).  A  jelenlegi helyzet  bonyolultabb.  A költségvetési    szervek   önálló   jogi    személyként    való elismeréséhez a Ptk.-n kívül az államháztartásról  szóló  1992. évi  XXXVIII. törvényt is figyelembe kell venni. Így  a  Magyar Államkincstár önállóan gazdálkodó központi költségvetési  szerv [Áht.   18.   §-ának  (2)  bekezdése],  az  Adó-  és   Pénzügyi Ellenőrzési   Hivatal   (APEH)   önálló   jogi   személyiséggel rendelkező,  önállóan gazdálkodó államigazgatási  szerv  [2002. évi  LXV.  törvény  1.  §-ának  (1)  bekezdése].  Nem  teljesen egyértelmű  annak  a  vagyonnak a minősítése  sem,  amellyel  a különböző  jogi  személyek  gazdálkodnak  (mi  a  tulajdon,   a rábízott vagyon, kezelésben lévő vagyon). A  fentiek  alapján a támadott jogegységi határozat  rendelkező részének   II.   tétele  a  számításba  jövő   jogi   személyek jogszabályokra utaló felsorolásával, valamint az „érdekkörét  a cselekmény  érintette” megfogalmazással nem új szabályt  alkot, hanem  a  bonyolult jogi minősítésű helyzetben a jogértelmezést próbálja megkönnyíteni. Az  elmondottak  alapján  álláspontom  szerint  a  3/2004.  BJE büntető     jogegységi     határozat    alkotmányellenességének megállapítására  és  megsemmisítésére  irányuló  indítványt  az Alkotmánybíróság    ideiglenes    ügyrendjéről     és     annak közzétételéről   szóló,  módosított  és  egységes   szerkezetbe foglalt  3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat 28. §-ának  b)  pontja alapján – hatáskör hiányában – vissza kellett volna utasítani. Budapest–Esztergom, 2005. november 12.                                             Dr. Harmathy Attila                                                   alkotmánybíró Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybíró különvéleménye 1.  Nem értek egyet a többségi határozat rendelkező részének  a jogegységi   határozat  alkotmányellenességét  megállapító   1. pontjával  továbbá  a  Be. 51. § (1) bekezdése  és  53.  §  (1) bekezdése     alkotmányellenességének    megállapítására     és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasító 2. pontjával. Az   Alkotmánybíróság  sajátos  helyet  foglal  el  alkotmányos rendszerünkben, nem része a rendes bírósági rendszernek  és  az Alkotmány  speciális  feladatokkal  látta  el  (1350/B/1992  AB határozat, ABH 1993, 619.). Az Alkotmánybíróság feladatkörét az Alkotmány 32/A. § (1)-(2) bekezdése határozza meg. Eszerint az Alkotmánybíróság felülvizsgálja a jogszabályok alkotmányosságát, illetőleg ellátja a törvénnyel hatáskörébe utalt feladatokat; alkotmányellenesség megállapítása esetén megsemmisíti a törvényeket és más jogszabályokat. A  bírói  szervezetről  az Alkotmány  45-50.  §-ai  szólnak.  E szabályok  értelmében a bírák függetlenek és csak a  törvénynek vannak  alárendelve, a bíróságok jogalkalmazásának  egységét  a Legfelsőbb Bíróság biztosítja [47. § (2) bekezdés]. Az  Alkotmánybíróság  egy korai határozata  szerint  a  bíróság függetlensége   az  ítélkezés  függetlenségét  tekintve   abban rejlik,  hogy  a  bíróságok  a  politikai  törvényeket  és   az igazgatási   normákat  is  önállóan  értelmezik.   A   bírósági gyakorlat  független  a politikai változásoktól,  koherenciáját folyamatossága, hagyományai és az elmélettel való  kölcsönhatás segíti  elő.  A  jogot végül is a bíróságok saját  értelmezésük szerint  állapítják meg [38/1993. (VI. 11.) AB  határozat,  ABH 1993, 256.]. Jóllehet a jogszabályokat az Alkotmánybíróság saját eljárásában mindig  értelmezi,  a  jogszabály  értelmezése  azonban   másra vonatkozik az Alkotmánybíróság eljárásában és másra a  bírósági eljárásban.  Az  Alkotmány elvont szabályainak,  és  az  elvont jogszabálynak az egymásra vonatkoztatása, ezzel kapcsolatban az értelmezése  az  Alkotmánybíróság hatásköre, ellenben  valamely konkrét    tényállás   és   az   elvont   jogszabály   egymásra vonatkoztatása,   ezzel  kapcsolatban  a  jogszabály   (önálló) értelmezése, bírósági hatáskör [31/1993. (V. 21.) AB határozat, ABH 1993, 242.]. A jogi normák tartalmának meghatározása illetve megszilárdítása az  Alkotmány X. fejezete értelmében a bírói gyakorlatra hárul. A  bírói gyakorlatra, mint a bírói döntés részbeni alapját vagy indokát   képező  tényezőre  történő  hivatkozás  a   bíróságok működése  során  mindennapos.  A  bírói  gyakorlatnak  normatív ereje,  szabályképző szerepe van. Ebből azonban nem következik, hogy  a  bírói  gyakorlatot megjelenítő egyedi döntéseket  vagy bírói    testületek    határozatait,   véleményét,    ajánlását „jogszabálynak”   kellene  tartani  az  Alkotmány   32/A.   §-a alkalmazásában. 2.   Magam   is  úgy  vélem,  hogy  az  Alkotmánybíróságnak   a feladatköre  értelmezésénél  az  alkotmányos  jogállásából   és rendeltetéséből  kell  kiindulnia  [25/1999.   (VII.   7.)   AB határozat, ABH 1999, 251, 256.]. Az Alkotmánybíróságnak hatalma van arra, hogy az Alkotmány 32/A. §-ában megjelenő „jogszabály” fogalmat alkotmányos jogállásával összhangban értelmezze. A  jelen alkotmányos környezetben azonban nincs ok a jogegységi határozat    önálló,    a   jogszabálytól    eloldott,    külön alkotmányossági vizsgálatára. A Legfelsőbb Bíróság az Alkotmány értelmében „a bíróságok jogalkalmazásának egységét” biztosítja, ebben   a  feladatkörében  bocsát  ki  jogegységi  határozatot, illetve  – a Bszi. 32. § (5) bekezdése alapján –teszi  közzé  a jogegységi    tanács   által   kiválasztott    elvi    bírósági határozatokat.  A  jogegységi  határozat  valamely   jogszabály alkalmazásának  egységessége (a joggyakorlat  továbbfejlesztése vagy  az  egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása)  érdekében jön  létre,  ebben  a minőségében kötelező a  bíróságokra  mint jogalkalmazó  szervekre.  Normatív tartalma  a  tárgyát  képező jogszabályhoz  igazodik, attól önállósult normatív  tartalommal nem  rendelkezik. Nem jogszabály, de ugyanakkor joghajlító,  az ítélkezési   gyakorlatot  általános   érvénnyel   és   kötelező jelleggel  befolyásoló  eszköz. Az általános  jogalkotás  és  a nagyon  bonyolult  és  összetett  jogalkalmazás  között  a  jog egységes   érvényesülése,   az   ellentmondó   bírói   ítéletek kiküszöbölése    érdekében   ható   jogintézmény.    Valamennyi jogegységi   határozat  jogszabályhoz  tapad,  a   jogszabályok vizsgálatára pedig az Alkotmánybíróságnak hatásköre van. Az  Alkotmánybíróság eljárása szempontjából  valamely  vizsgált jogszabálynak  minden  esetben felismert normatartalma  van,  a jogszabály   szövegét   és   tartalmát   az   alkotmánybírósági eljárásban  nem  lehet szétválasztani – különösen  így  van  ez akkor,   ha   jogegységi   határozat  született   a   tárgyban. Általánosságban  is  megállapítható, hogy minden  jogszabály  a gyakorlatban az értelmezett és alkalmazott, nem egyszer változó tartalommal él, elszakad a jogalkotótól, egy-egy új tényállásra való alkalmazása során kaphat eredetileg a jogalkotó által  nem várt, nem szándékolt normatartalmat is. A  jogegységi határozatban foglalt normatartalommal  figyelembe vett  jogszabály vizsgálatánál az Alkotmánybíróság  eljárásának nem   lehet   tárgya  önmagában  a  jogegységi  határozat.   Az Alkotmánybíróság jogszabály-értelmezése ugyanakkor nem  oldható el, nem függetleníthető a jogegységi határozatban megjelenített normatartalomtól.  Az  Alkotmánybíróság jogszabály-értelmezését köti  a  jogszabálynak az a felismert normatartalma, amelyet  a Legfelsőbb  Bíróság a jogegységi határozatban megállapított.  A jogegységi határozat a bíróságokra kötelező, de nem önmagában a jogegységi  határozat, hanem az értelmezett,  és  meghatározott tartalmú(vá   vált)  jogszabály  lesz  az,  amit  a   bíróságok alkalmaznak egy-egy ügy elbírálása során, a személyeket ugyanis a jogszabályok kötik. Az   Alkotmánybíróság   a   „jogszabály”  alkotmányellenességét köteles vizsgálni, a jogszabály szövegét a felismerhető  norma- tartalommal. Ha a jogszabály azzal a tartalommal, amit annak  a Legfelsőbb  Bíróság  tulajdonít,  alkotmányellenes,   akkor   a jogszabályt   meg  kell  semmisíteni.  Nincs   jelentősége   az Alkotmánybíróság  eljárását illetően annak, hogy  a  Legfelsőbb Bíróság   az   értelmezéskor  vajon  túllépett-e  a  jogszabály keretein   vagy  sem  –  nincs  is  olyan  szerv,   amely   ezt megállapíthatná,  mert  ez  önálló jogszabályértelmezés  lenne. Nincs   jelentősége  annak  sem,  hogy  a  jogszabály,   ha   a szövegezése  elméletileg többféle lehetséges  értelmezésnek  is teret   ad,   a   jogegységi  határozatra  tekintettel,   ennek következtében „válik” alkotmányellenessé vagy eleve  valamennyi lehetséges értelmezési változatban is alkotmányellenes. Álláspontom  szerint a Be. 51. § (1) bekezdése  és  53.  §  (1) bekezdése  megsemmisítését kellett volna kimondani, a  többségi határozatban  foglalt  érvek alapján; a jogegységi  határozatot támadó indítványt pedig vissza kellett volna utasítani. Budapest-Esztergom, 2005. november 12.                              Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva                                                   alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	Criminal Law Uniformity Resolution 3/2004 BJE of the Supreme Court
Number of the Decision: .	42/2005. (XI. 14.)
Date of the decision: .	11/12/2005
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2005-3-009?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
. en_0042_2005.pdf