English

Hungarian
Ügyszám:
.
625/B/1994
Előadó alkotmánybíró: Sólyom László Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 39/1997. (VII. 1.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 1997/263
.
A döntés kelte: Budapest, 06/24/1997
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                     A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

      Az   Alkotmánybíróság   jogszabály   alkotmányellenességének
      utólagos   vizsgálatára    és   megsemmisítésére    irányuló
      indítvány, valamint  alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta
      a következő

                             határozatot :

                                   I.

      1. Az  Alkotmánybíróság megállapítja:  Alapjogot érintő és a
      szakmai  kamarához   tartozó  hivatás  lényegét  meghatározó
      kérdésekben a szakmai kamara részére adott szabályozási vagy
      döntési jogkörnek  legalább a tartalmi kereteket meghatározó
      törvényi alappal kell rendelkeznie.

      2.  A   közigazgatási  határozatok   törvényessége  bírósági
      ellenőrzésének szabályozásánál alkotmányos követelmény, hogy
      a bíróság  a perbe  vitt  jogokat  és  kötelezettségeket  az
      Alkotmány 57. § (1) bekezdésében meghatározott feltételeknek
      megfelelően érdemben  elbírálhassa. A  közigazgatási döntési
      jogkört meghatározó  szabálynak  megfelelő  szempontot  vagy
      mércét   kell   tartalmaznia,   amely   alapján   a   döntés
      jogszerűségét a bíróság felülvizsgálhatja.

                                  II.

      1.  Az   Alkotmánybíróság  megállapítja:   a  Magyar  Orvosi
      Kamaráról szóló  1994. évi  XXVIII. törvény (a továbbiakban:
      Okt.) 20.  § (2) bekezdés b) pontja és a 20. § (3) bekezdése
      alkotmányellenes, ezért azokat 1997. december 31-i hatállyal
      megsemmisíti.

      2. Alkotmányellenes  az Okt. 2. § i) pontjában a "valamint a
      külföldi orvosoknak  az  Orvosok  Országos  Nyilvántartásába
      vételéhez"  szövegrész;   a  19.   §  (1)   bekezdése   első
      tagmondatában "a  magyar állampolgár" szövegrész, valamint a
      (3) bekezdésből  a "  -  ha  nemzetközi  szerződés  előírja,
      felveszi -  azt a  nem magyar  állampolgárt is,  aki az  (1)
      bekezdésben meghatározott  feltételeknek megfelel, valamint"
      szövegrész.

      Alkotmányellenes továbbá  a 11/1972.  (VI. 30.) EüM rendelet
      2. §  (1) bekezdésében  "a magyar  állampolgárt" szövegrész,
      valamint  a   2.  §   (4)  bekezdése.   Az  alkotmányellenes
      rendelkezéseket az  Alkotmánybíróság  1997.  december  31-ei
      hatállyal megsemmisíti.

      Az érintett  rendelkezések a  következő  szöveggel  maradnak
      hatályban:

      Okt. 2. § A Magyar Orvosi Kamara (...)

      "i) egyetértési  jogot gyakorol  a külföldön szerzett orvosi
      diplomával  honosítás  nélkül,  határozott  ideig  végezhető
      orvosi tevékenységre irányuló kérelmek ügyében,"

      Okt. 19. §

      "(1) A MOK tagja lehet az, aki (...)"

      "(3)  A   MOK  -  kérelmére  -  tagjai  sorába  felveheti  -
      állampolgárságára tekintet nélkül - azt a kérelmezőt, aki az
      (1) bekezdés  a) pontjában  meghatározott feltételeknek  nem
      felel meg."

      11/1972. (VI. 30.) EüM rendelet 2. §

      "(1) Az  orvosok országos nyilvántartásába - kérelmére - fel
      kell venni  azt, aki orvosi képesítését hazai orvostudományi
      egyetemen szerzett  oklevéllel igazolja,  és akinél  nem áll
      fenn   olyan   ok,   amely   miatt   az   orvosok   országos
      nyilvántartásából törölni kellene."

      Az Alkotmánybíróság az Okt. 26. §-a, 27. §-a, a 30. §

      (1)  c)   és  d)   pontjai,   illetve   a   törvény   egésze
      alkotmányellenességének megállapítására  és megsemmisítésére
      irányuló indítványokat  elutasítja; a  44.  §  (4)  bekezdés
      alkotmányellenessége  megállapítására   és  megsemmisítésére
      vonatkozó indítványt pedig visszautasítja.

      Az Alkotmánybíróság  ezt a  határozatát a  Magyar Közlönyben
      közzéteszi.
                                 Indokolás

                                     I.

        párhuzamos véleményeTöbb indítványozó kérte a Magyar Orvosi
        Kamaráról szóló 1994. évi XXVIII. törvény (a továbbiakban:
        Okt.) egyes rendelkezéseinek, valamint a törvény egészének
        alkotmányossági felülvizsgálatát.

        1. Az  indítványozók egyike  kétségbe vonja,  hogy  az  Okt.
        alapján létrejövő  Magyar Orvosi  Kamara (továbbiakban: MOK)
        az Okt.  szerint csupán  közfeladatokat látna  el, és ekként
        megfelelne a  Polgári Törvénykönyv (1959. évi IV. törvény: a
        továbbiakban  Ptk.)  65.  §-ának,  mely  a  köztestületekről
        rendelkezik. Az  indítványozó úgy  véli, az  Okt.  sérti  az
        Alkotmány 2.  § (3)  bekezdését, mely  szerint a  társadalom
        egyetlen szervezetének tevékenysége sem irányulhat a hatalom
        kizárólagos birtoklására.

        2. Sérelmesnek  tartja az  indítványozó továbbá, hogy a Okt.
        30. §  (1) bekezdés  c) pontja  alapján a MOK-nak joga van a
        tagsági viszony  felfüggesztésére, illetve a d) pont alapján
        a kamarából történő kizárásra. E rendelkezések, azáltal hogy
        az Okt. 20. § (1) bekezdése szerint orvosi diplomához kötött
        tevékenységet csak az végezhet, aki a MOK tagja, tartalmilag
        a foglalkoztatástól  való eltiltással lesznek egyenértékűek.
        Márpedig - érvel az indítványozó - ez sérti az Alkotmány 57.
        § (2)  bekezdésében foglalt  ártatlanság vélelmét, mely csak
        bíróság jogerős  ítélete által szűnhet meg; a foglalkozástól
        eltiltás viszont  egy, csak büntetőügyekben, és csak bíróság
        által kiszabható  büntetési nem.  Ez a  szabályozás sérti az
        Alkotmány 57.  § (1)  bekezdését, mely  szerint  mindenkinek
        joga van ahhoz, hogy az ellene emelt vádat független bíróság
        bírálja el,  továbbá az Alkotmány 59. § (1) bekezdését, mely
        szerint mindenkinek joga van a jó hírnévhez.

        3. Az  egyik indítványozó  aggályosnak tartja,  hogy az Okt.
        26.   §-a    szerint   a    közalkalmazotti,   közszolgálati
        jogviszonyban  álló  orvossal  szemben  felmerült,  fegyelmi
        eljárás alapjául  is szolgáló etikai vétség esetén az etikai
        eljárás lefolytatására  és határozat  hozatalára  a  jogerős
        fegyelmi határozat  meghozatalát követően kerülhet csak sor;
        ugyanakkor  az  Okt.  27.  §-a  szerint  a  közalkalmazotti,
        közszolgálati jogviszonyban  nem álló  kamarai  tag  orvosok
        esetében  az   etikai  eljárás   nincs  a  fegyelmi  eljárás
        feltételéhez   kötve.   További   különbségtétel,   hogy   a
        közalkalmazotti, közszolgálati  jogviszonyban álló  orvossal
        szemben  a  ŻMOK  tagsági  viszony  felfüggesztéseŸ  kamarai
        etikai büntetés  csak akkor  alkalmazható, ha a munkáltató a
        fegyelmi   eljárás    során    ŻhivatalvesztésŸ    illetőleg
        ŻelbocsátásŸ fegyelmi  büntetést szabott ki. Az indítványozó
        szerint e rendelkezések sérthetik a jogegyenlőség elvét.

        4.1. Több  indítványozó  támadja  az  Okt.  kényszertagságot
        előíró 20.  §-át. Ez  a rendelkezés  az  egyik  indítványozó
        álláspontja szerint sérti az Alkotmány 63. §-ban biztosított
        egyesülési  jogot,   továbbá  az   Alkotmány   70/C.   §-ban
        biztosított jogot,  mely alapján mindenkinek joga van ahhoz,
        hogy gazdasági  és társadalmi  érdekeinek  védelme  céljából
        szervezetet alakítson, vagy ahhoz csatlakozzon.

        Több indítványozó  véli úgy:  az Okt. azzal, hogy 20. §-ában
        az orvosi  tevékenység végzéséhez  feltételül szabja  a  MOK
        tagságot, korlátozza  az Alkotmány  70/B. § (1) bekezdésének
        azt a  rendelkezését, mely  szerint mindenkinek  joga van  a
        munkához, a  munka és a foglalkozás szabad megválasztásához,
        valamint az Alkotmány 70. § (4) bekezdését, amelynek alapján
        minden magyar  állampolgárnak joga  van, hogy képzettségének
        és szakmai  tudásának megfelelően  közhivatalt viseljen.  Az
        indítványozók úgy  érvelnek, hogy  amíg  az  orvosi  diploma
        feljogosítja    tulajdonosát     az    orvosi    tevékenység
        folytatására, addig  a  kamarai  tagság  hiánya  esetében  e
        jogával a  jogosult nem  élhet, akkor  sem, ha  gyógyítással
        közvetlenül    nem     foglalkozik,    csak    diagnosztikai
        tevékenységet végez.

        4.2.   Egy    indítványozó   az   Alkotmány   70/A.   §-ával
        ellentétesnek  véli   azt  a   szabályt,  mely   szerint   a
        köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény
        (Ktv.) alapján  közszolgálati jogviszonyban  álló személyek,
        ha orvosi  diplomához  kötött  tevékenységüket  kizárólag  e
        jogviszony  keretén   belül  végzik,   a  kamarai   tagságot
        önkéntesen vállalhatják [20. § (2) b) pont].

        5.  Az   egyik  indítványozó   kifogásolja,  hogy   az  Okt.
        hatálybalépésekor működő  Magyar Orvosi Kamara a törvény 44.
        § (4)  bekezdése  szerint  nem  köteles  átadni  vagyonát  a
        törvény  alapján   létrejött  MOK-nak.   A   köztestületként
        létrejött MOK  a törvény  alapján nem  kapott a  működéséhez
        szükséges vagyont.

        6.1.  Alkotmányjogi   panaszában   az   egyik   indítványozó
        sérelmezi, hogy  az Okt.  19. §-a  a MOK  tagságra való  jog
        tekintetében  különbséget   tesz  a  magyar  és  nem  magyar
        állampolgárságú orvosok  között. Míg  a 19.  § (1)  bekezdés
        szerint a  magyar állampolgárságú  orvost, ha  eleget tesz a
        felvételi követelményeknek,  az  orvosi  kamarába  fel  kell
        venni; a 19. § (3) bekezdése alapján a MOK, kérelem alapján,
        a tagjai sorába felveheti - ha nemzetközi szerződés előírja,
        felveszi - azt a nem magyar állampolgárt is, aki a felvételi
        feltételeknek  megfelel.   A  nem   magyar   állampolgárságú
        indítványozó álláspontja szerint e rendelkezések alkalmazása
        folytán több  Alkotmányban biztosított  joga  is  megsérült,
        ezért az  Alkotmány 70/A.  §  (1)  bekezdése,  70/B.  §  (1)
        bekezdése,  valamint  a  2.  §  (1)  bekezdésére  hivatkozva
        alkotmányjogi panaszt terjesztett elő.

        6.2. Végül  az egyik  indítványozó  ugyancsak  alkotmányjogi
        panaszában   konkrét    ügyben   hozott   határozatokra   és
        intézkedésekre hivatkozva  sérelmesnek tartja,  hogy az Okt.
        2. §  i) pontja  és az  egészségügyi dolgozók rendtartásáról
        szóló 11/1972.  (VI.  30.)  EüM  rendelet  (a  továbbiakban:
        EüMr.) 2. § (3) bekezdése szerint külföldi állampolgárnak az
        Orvosok  Országos   Nyilvántartásába   való   felvételét   a
        népjóléti   miniszter    a   MOK-kal    való   egyetértésben
        engedélyezi. Az  indítványozó szerint  ez utóbbi rendelkezés
        ellentétes az  egészségügyről szóló  1972. évi  II.  törvény
        végrehajtásáról  szóló  16/1972.  (IV.  29.)MT  rendelet  (a
        továbbiakban:  Vhr.)  31.  §  (2)  bekezdésével.  Az  utóbbi
        rendelkezés szerint  ugyanis a  népjóléti miniszter indokolt
        esetben engedélyezheti,  hogy külföldi állampolgárt oklevele
        honosítása  nélkül   egészségügyi  intézetben,  intézményben
        meghatározott ideig  orvosi  oklevélhez  kötött  munkakörben
        foglalkoztassanak,  illetve,  hogy  a  külföldi  állampolgár
        orvosi tevékenységet  végezzen. Az  indítványozó álláspontja
        szerint az  EüM rendelet,  a MOK  egyetértési  jogára  utaló
        részében ellentétes  e rendelkezéssel,  s mivel az Alkotmány
        37. §  (3) bekezdése  szerint a  kormány tagjainak rendelete
        nem    lehet     ellentétes    a    kormány    rendeletével,
        alkotmányellenes.

        Az   Alkotmánybíróság    -   tekintettel    azok    tartalmi
        összefüggésére -  az indítványokat egyesítette és együttesen
        bírálta el.

                                    II.

        1. Az Alkotmánybíróság már több határozatában foglalkozott a
        kamarák, mint  köztestületek megalakulásának  és működésének
        kapcsán felvetődő alkotmányossági kérdésekkel.

        A 22/1994.  (IV. 16.)  AB határozatban  az  Alkotmánybíróság
        elutasította azokat  az indítványokat,  amelyek  szerint  az
        ügyvédek kötelező  ügyvédi kamarai  tagsága alkotmányellenes
        lenne. A határozat általános megállapításokat is tartalmaz a
        köztestületi tagság  és az egyesülési szabadság viszonyáról.
        Így az  Alkotmánybíróság rámutatott  arra,  hogy  a  szakmai
        "kamara  nem   az  egyesülési   szabadság  jogán   alapított
        személyegyesülés,   egyesület,   személyközösség,   személyi
        társulás  vagy   társadalmi  szervezet,  hanem  köztestület,
        amelynek  létrehozását  törvény  rendeli  el".  Kimondta  az
        Alkotmánybíróság azt  is, hogy "a törvény közjogi közfeladat
        ellátására, közérdekű tevékenység folytatására alkotmányosan
        indokolt módon  hozhat létre köztestületként szakmai kamarát
        és  írhatja   elő  a   kötelező  köztestület   tagságot.   A
        köztestületként  létrehozott  szervezet  nem  az  egyesülési
        szabadság alapján  alapított szervezet,  a kötelező  szakmai
        kamarai tagság  pedig nem  sérti az  egyesülési szabadságból
        folyó önkéntes  csatlakozás jogát".  (ABH 1994, 128, 129.) A
        határozat  a  továbbiakban  csakis  az  ügyvédi  foglalkozás
        sajátosságaira  tekintettel   vizsgálta,  hogy   az   ügyben
        szereplő  köztestületet   valóban  "alkotmányosan   indokolt
        módon" állította-e  fel a  törvény. Az  Alkotmánybíróság  az
        ügyvédi  foglalkozás  szabályainak  "közjogias  jellegéből",
        azok jogszabályokban meghatározott és formalizált jellegéből
        vezette le elsősorban, hogy gyakorlásuk köztestületi tagként
        lehetséges.

        Az 1283/B/1995.  AB határozat  tárgya általában  a  kötelező
        köztestületi  tagság,  illetve  valamely  feladat  kizárólag
        köztestület    hatáskörébe     utalása    alkotmányosságának
        vizsgálata volt. A Ptk. támadott 65. § (4) bekezdése szerint
        ugyanis  törvény   előírhatja,  hogy  valamely  közfeladatot
        kizárólag köztestület láthat el, illetve, hogy meghatározott
        tevékenység  csak   köztestület  tagjaként  folytatható.  Az
        Alkotmánybíróság megállapította,  hogy a Ptk. e rendelkezése
        nem alkotmányellenes.  Az Alkotmánybíróság  e  határozatában
        megismételte, hogy a köztestület nem az egyesülési szabadság
        alapján alapított  szervezet;  ezért  a  Ptk.  szabályai  az
        Alkotmány  63.   §-ában  deklarált  egyesülési  szabadsággal
        nincsenek  közvetlen  összefüggésben,  azt  nem  sértik.  Az
        Alkotmánybíróság másrészt  azzal érvelt,  hogy  sem  a  Ptk.
        kifogásolt 65.  § (4)  bekezdése, sem  más rendelkezése  nem
        tiltja az  egyesülési jog  alapján álló érdekvédelmi (vagyis
        szak-)szervezet alakítását, és ilyenben való részvételre sem
        kötelez (ABK 1997. május, 195.).

        Az  ismertetett   határozatok  a  köztestület  intézményére,
        illetőleg  egy   szakmai  kamara  létrejöttére  és  jellemző
        szabályozására vonatkoznak.  A jelen  eljárás tárgya szintén
        egy  szakmai  kamaraként  létrehozott  köztestület,  a  MOK,
        illetve   az    arról   szóló   törvény,   az   Okt.   egyes
        rendelkezéseinek  alkotmányossága.   A  köztestületek   mint
        intézmény alkotmányosságából  még nem  következik, hogy az e
        törvényi keretekbe  illő bármely szabályozás is alkotmányos.
        Esetről esetre  döntendő el,  hogy a  Ptk.-ban a köztestület
        fogalmi ismérveként  előírt "közfeladat"  valóban fennáll-e,
        vagy  hogy   az  ott  csupán  a  törvényhozó  lehetőségeként
        szereplő    kizárólagos     feladatellátás,    továbbá     a
        kényszertagság  valóban   az  alkotmányosság  kerete  között
        maradt-e. A két korábbi ügyben tett megállapításait tehát az
        Alkotmánybíróság ebben a határozatában ezekre a szempontokra
        figyelemmel hasznosította.

                                    III.

        1. Az  Okt. alkotmányossági vizsgálatának első kérdése, hogy
        a MOK  valóban közfeladatot  lát-e el. A közfeladat fogalmát
        jogszabály nem határozza meg. A Ptk.-nak a köztestületeket a
        magyar  jogba   ismét  bevezető   rendelkezéseihez   készült
        indokolás  szerint   közfeladat  "általában  olyan  feladat,
        amelyet egyébként  az államnak  vagy a helyi önkormányzatnak
        kellene  megvalósítania."   Ebben  a   körben  a  közfeladat
        kétségkívül közigazgatási feladat, amelyhez a köztestületnek
        megfelelő hatáskörökkel  is rendelkeznie kell; a köztestület
        a helyi  önkormányzatok mellett  az önkormányzás  egy másik,
        önálló válfaját,  a testületi  önkormányzatot valósítja meg.
        Közfeladatnak minősül  az is,  ha az  állam egy adott szakma
        teljességét érintő  kérdésekben való  tanácsadó közreműködés
        céljából hoz  létre köztestületet;  úgy, hogy  az e  feladat
        ellátásához  szükséges   szervezettel  és  hatáskörökkel  is
        ellátja.  Közfeladatot   láthat  el   az   olyan   testületi
        önkormányzat is,  amely az  adott hivatás  minden gyakorlója
        számára a foglalkozás szabályait érintő normaalkotást végez,
        s ezeket  szankcionálja. E  két utóbbi feladat megvalósítása
        során  is   részben   közhatalmi   jogosítványokkal   él   a
        köztestület; a  határok az átruházott közigazgatási és egyéb
        - például  belső igazgatási - feladatok között nem élesek. A
        közfeladat  fogalma   tehát  szélesebb   a  hatósági  jogkör
        gyakorlásánál, amely  viszont esetenként,  és  a  szükséghez
        képest  a   közfeladat  ellátásának  egyik  nélkülözhetetlen
        eszköze  lehet.  A  köztestületi  minőség  elismeréséhez  az
        Alkotmánybíróság  elegendőnek  tekinti,  ha  a  legfontosabb
        feladok tekintetében a közfeladati jelleg fennáll.

        A MOK  legfontosabb feladatai  és jogai között kétségtelenül
        szerepelnek  közhatalmi-közigazgatási  jellegűek.  Ezek  egy
        részénél  az   Okt.   szabályaiból   kitűnően   a   döntések
        meghozatalakor az  államigazgatási eljárás  szabályait  kell
        alkalmazni, s  a másodfokú  kamarai, illetőleg  a miniszteri
        döntés ellen  a kérelmező  a közigazgatási perekre vonatkozó
        szabályok szerint  keresetet nyújthat  be a bírósághoz (Okt.
        21. és  28. §§,  külföldi orvosok  kamarai felvétele esetén:
        Áe. 64.  és 72.  §§). A kamarai feladatok egy másik fajtáját
        az államigazgatási  döntés  ügyében  adott  egyetértési  jog
        kapcsolja az államigazgatásba. (Okt. 2. §. i) pont; 11/1992.
        (VI. 30.)  EüM rendelet 2. § (3) bekezdés.) Végül közhatalmi
        jellegű a  normaalkotásra adott  kamarai jogosítvány,  s az,
        hogy  a   normába   foglalt   követelmények   egy   részének
        kikényszerítése  szintén   az  államigazgatási   eljárás  és
        közigazgatási perek  útján lehetséges  (Okt.2. §  c) pont és
        VI. fejezet.). A fentiek szerint közigazgatási jellege miatt
        közfeladatot  lát  el  a  MOK  a  kamarai  tagok  felvétele,
        valamint a  tagjaival szemben  gyakorolható fegyelmi  jogkör
        kapcsán. Ugyancsak közhatalmi jellegű a MOK egyetértési joga
        a miniszter  döntéséhez külföldi  állampolgárságú orvosoknak
        az  Orvosok   Országos  Nyilvántartásába   való   felvételre
        irányuló  kérelme  tárgyában,  valamint  orvosi  tevékenység
        engedélyezésekor  meghatározott  időre  a  külföldi  diploma
        honosítása nélkül.  A  MOK  jogosítványt  kapott  az  etikai
        statútum megalkotására és etikai eljárás lefolytatására is.

        Az érdekképviseleti  és önkormányzati  jogosítványok szintén
        nehezen lennének  elválaszthatók egymástól: a MOK az Okt. 2.
        §-a alapján  képviseli és  védi az  orvosi kar  tekintélyét,
        véleményezési   jogot    gyakorol   az    orvosok    szakmai
        tevékenységét érintő jogszabályok megalkotásánál, a magasabb
        vezető  és   vezető  beosztású   orvosok  kinevezésénél,  az
        orvosképzés,   a    szakképzés,   a   szakmai   továbbképzés
        követelményszintjét  illetően,   ajánlást   ad   az   orvosi
        díjtételek alsó  határaira. A  MOK legerősebb joga e körben,
        hogy egyetértési  jogot gyakorol az orvosi hivatás gyakorlói
        és   az   egészségbiztosítás   szervei   közötti   általános
        szerződési feltételek kialakításában.

        A közfeladatok  és  járulékos  más  jogosítványok  kifejezik
        azokat a  sajátosságokat is,  amelyek  a  szakmai  kamarákat
        megkülönböztetik más köztestületektől, beleértve a gazdasági
        kamarákat  is.   A  szakmai  kamarák  a  hagyományos  szabad
        foglalkozások önkormányzatai.  Ezeket a  hivatásokat a magas
        szintű,  speciális  képesítés,  a  szolgáltatások  személyes
        teljesítése  és  az  azokat  igénybe  vevő  féllel  szembeni
        bizalmi viszony,  a részletesen  kidolgozott és  a testületi
        önkormányzat   által    kikényszerített   etikai   szabályok
        jellemzik. Ennek  felel meg,  hogy a szakmai kamaráknak csak
        természetes személyek  lehetnek tagjai; hogy az adott szakma
        pontosan körülhatárolt, igen részletesen szabályozott, s azt
        viszonylag  kevesen  gyakorolják.  Mindebből  következően  a
        szakmai kamaráknál  az  önkormányzati  szabályozás  messzebb
        mehet, mint más köztestületeknél: úgy is, hogy részletesebb,
        s  úgy  is,  hogy  alapjogokat  -  különösen  a  foglalkozás
        megválasztásához és gyakorlásához való jogot - érinthet. Így
        dönthet a  MOK bizonyos  esetekben mérlegelési  alapon is  a
        tagfelvételről;  ezért   alkothat  saját  normákat,  amelyek
        megszegésének a  fenti alapjogot korlátozó szankciói vannak.
        E sajátosságok  miatt terjedhet  a hivatási  érdekképviselet
        adott esetben a vétójogig.

        A szakmai  önkormányzatok  önállóságának  és  az  átruházott
        normaalkotásnak  azonban   alkotmányossági  határai  vannak.
        Érvényesül először  is az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének az
        a szabálya,  hogy  az  alapvető  jogokra  és  kötelességekre
        vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg. A munkához és a
        foglalkozás szabad  megválasztásához való  jogra kétségkívül
        "vonatkozó" kamarai  önszabályozás alkotmányosságának  ezért
        mércéje az  Alkotmánybíróság állandó  gyakorlata arról, hogy
        milyen fajta  összefüggés az  alapjogokkal  követeli  meg  a
        törvényi szintű  szabályozást (4/1991.  (XII. 17.)  AB,  ABH
        1991,  300.);   valamint  -  ezzel  összefüggésben  is  -  a
        foglalkozás megválasztása, másrészt a foglalkozás gyakorlása
        korlátozásának különböző  megítélése, beleértve a választási
        szabadság  objektív   és  szubjektív  korlátainak  különböző
        mércéjét is.  (21/1994. (IV.  16) AB,  ABH  1994,  121.)  Az
        alapjog tartalmának  meghatározása és  lényeges garanciáinak
        megállapítása  csakis  törvényben  történhet,  törvény  kell
        továbbá az  alapjog közvetlen  és  jelentős  korlátozásához.
        Ezen  túlmenően   a   foglalkozás   megválasztása   objektív
        korlátainak  elkerülhetetlenségét   és  arányos   voltát  "a
        legszigorúbban   kell    vizsgálni",   míg   a   foglalkozás
        gyakorlásának    korlátozását    az    Alkotmánybíróság    -
        határesetektől eltekintve  - általában  alkotmányosnak veszi
        szakmai és célszerűségi indokok alapján is. Alapjogot érintő
        és az adott hivatás lényegét meghatározó kérdésekben ezért a
        szakmai kamarának  adott szabályozási  jogkörnek legalább  a
        tartalmi  kereteket   meghatározó  törvényi   alappal   kell
        rendelkezniük.

        Az  Okt.   az  "orvosok  szakmai  tevékenységét  közvetlenül
        befolyásoló" szabályok  tekintetében általában nem ad szabad
        kezet a MOK-nak, hanem csak véleményezési joggal ruházza fel
        (Okt.2.  §   d)  pont).  Külföldi  orvos  hivatásgyakorlását
        illetően  azonban   a  MOK-nak   vétójoga   van.   Ugyancsak
        felhatalmazást  ad   az  Okt.   a   kamarának   "orvosetikai
        szabályok, etikai  statútum" alkotására.  Ennek az 1972. évi
        II.  törvényben   csak   igen   általánosan   megfogalmazott
        "tartalmi" keretei  vannak. E rendelkezések alkotmányosságát
        a külön erre irányuló indítványok kapcsán alább tárgyalja az
        Alkotmánybíróság. Az  eldöntendő  kérdés  azonban  csakis  a
        kamarai jogok  terjedelmének alkotmányos  mérve,  nem  pedig
        önmagában   az   ilyen   jogok   és   közfeladatok   létének
        alkotmányossága. E  jogokkal és feladatokkal ugyanis nemcsak
        aggálytalanul rendelkezhet  a szakmai kamara, hanem meglétük
        éppen a szakmai kamarák jellemző vonása.

        A fentiek  alapján az Alkotmánybíróság az Okt-t a közfeladat
        hiánya miatt támadó indítványt elutasította.

        Elutasította az Alkotmánybíróság azt az indítványt is, amely
        az  Okt-t  az  Alkotmány  2.  §  (3)  bekezdésébe  ütközőnek
        tartotta.  A   hatalom  kizárólagos  birtokolására  irányuló
        tevékenység  tilalmával   ugyanis  a   MOK-nak  az   Okt-ben
        meghatározott feladatai nem is hozhatók összefüggésbe.

        2. Az Okt. 30. § (1) bekezdés d) pontja szerint a MOK etikai
        büntetés gyanánt  azt a  tagját zárja ki, akit jogerősen egy
        évet meghaladó  végrehajtandó szabadságvesztésre  ítéltek, a
        szabadságvesztés  időtartamára;   továbbá  akit   az  orvosi
        foglakozástól  végleges   hatállyal  eltiltottak,   arra  az
        időtartamra, amíg  a  bíróság  foglalkozásának  gyakorlására
        ismételten alkalmasnak  nem találta [Okt. 23. § (2) bekezdés
        a-b) pont  és (6)  bekezdés]. Téves tehát az indítványozónak
        az az  álláspontja, hogy a MOK-ból történő kizárás során nem
        érvényesülnek a büntetőeljárás garanciális szabályai, hiszen
        mind a  szabadságvesztés főbüntetés,  mind a  foglalkozástól
        eltiltás  mellékbüntetés   kiszabására  csak  büntetőeljárás
        során kerülhet  sor. A  MOK-ból való kizárás - melyet csupán
        hivatalból indított,  sommás eljárás előz meg [Okt. 31. §] -
        ennek csak következménye.

        A foglalkozástól  eltiltás esetében  a  MOK  eljárása  során
        tulajdonképpen  az  eltiltás  mellékbüntetés  adminisztratív
        következményeit  vonja   le.  Az,   hogy   a   végrehajtandó
        szabadságvesztésre  ítélt   esetében  csupán   az  egy  évet
        meghaladó büntetéshez  fűz  a  törvény  a  kamarai  tagságot
        érintő  következményt,   a  törvényhozói  mérlegelés  körébe
        tartozik, alkotmányossági kérdést nem vet fel.

        Ezektől eltérő  a helyzet  a  MOK  etikai  bizottsága  által
        kiszabható egyéb etikai büntetések: a megrovás, a pénzbírság
        kiszabása és  a tagsági viszony felfüggesztése tekintetében.
        E  büntetések   kiszabásánál  az  etikai  bizottságnak  -  a
        kizárással ellentétben  - mérlegelési  joga van.  Az  etikai
        eljárás ezekben  az esetekben nem sommás, szabályait az Okt.
        tartalmazza  (27.-29.   §).  Eszerint   a  fegyelmi  eljárás
        írásbeli: az eljárás megindításáról írásban tájékoztatják az
        orvost, és  indokolt, írásbeli  határozatot kap  az  eljárás
        eredményéről. A  bizonyítási eljárás kötelező, s ennek során
        "az  etikai   vétséggel  gyanúsított   orvos  meghallgatását
        lehetővé kell  tenni". Az  etikai bizottsági határozat ellen
        mind  az  érintett  orvos,  mind  az  eljárást  kezdeményező
        fellebbezést nyújthat  be az országos etikai bizottsághoz, a
        másodfokú határozat  ellen  pedig  a  közigazgatási  perekre
        irányadó  szabályok   (Pp.  XX.   fejezet)  szerint  kereset
        terjeszthető elő a bíróságnál.

        Az  indítványozó   helytelenül  értelmezi   az   ártatlanság
        vélelmét. Ez ugyanis eljárási alapelv, s nem akadálya annak,
        hogy a  törvény szerinti  fegyelmi büntetéseket  a különböző
        fokon eljáró  fegyelmi testületek - még az esetleges jogerős
        bírósági döntés előtt - kiszabják. Az Alkotmánybíróság ennek
        kapcsán megállapítja,  hogy  az  ártatlanság  vélelmének  az
        etikai eljárás  során is,  mindvégig érvényesülnie  kell. Ez
        áll összhangban  azzal, ahogy  az Alkotmánybíróság  1991-től
        kiterjesztően értelmezi  az ártatlanság  vélelmét  (41/1991.
        (VII. 3.)AB,  ABH 1991,  193, 195; 1624/B/1991 AB, ABH 1992,
        509, 513;  legutóbb a  941/B/1995 AB,  ABH 1996,  548,  550,
        amelyben az  Alkotmánybíróság annak kapcsán, hogy a fegyelmi
        alá  vont   köztisztviselőt  a   fegyelmi  eljárás   jogerős
        befejezéséig állásából  fel lehet függeszteni, kimondta: "Az
        Alkotmány  57.   §  (2  bekezdésében  rögzített  ártatlanság
        vélelme nem  akadálya az eljárás során közbeeső intézkedések
        megtételének.")

        A kamarai tagsági viszony meghatározott időre (de legfeljebb
        hat hónapra)  való felfüggesztése  gyakorlatilag azzal  jár,
        hogy  az   orvos  foglalkozását   nem  gyakorolhatja.  Ezért
        felmerül a  kérdés,  hogy  a  szankció  kiszabásához  vezető
        eljárásban megkövetelhetők-e - az ártatlanság vélelmén kívül
        - az  Alkotmány általános  jogvédelmi garanciái is: az, hogy
        "valamely perben"  az etikai  eljárás alá vont orvos "jogait
        és kötelességeit  a törvény  által felállított, független és
        pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja
        el" (57.  § (1) bekezdés). Ezeket az eljárási garanciákat az
        Emberi Jogok  Európai Egyezménye 6. cikke is megköveteli. Az
        Alkotmánybíróság a  fenti kérdésre  adott válasza  során  az
        Emberi Jogok  Európai Bírósága  gyakorlatára is  figyelemmel
        volt; annál  is inkább,  mert a 6. cikk értelmezéséhez éppen
        az orvosi  foglalkozástól való  eltiltás fegyelmi  büntetése
        tárgyában hozott  ítéletek lényegesen  hozzájárultak.  (Lásd
        elsősorban a Le Compte, Van Leuven and De Meyere, illetve az
        Albert and  Le Compte ítéleteket; Eur. Court H. R. judgement
        of 23  June 1981,  Series A  no.43, illetve  judgement of 10
        February 1983,  Series A  no.58.) A strasbourgi ügyekre való
        hivatkozás  azért   is  megalapozott,  mert  ott  az  orvosi
        gyakorlattól való  időleges eltiltást  a 6.  cikk védőkörébe
        eső polgári  jogi természetű  ügynek nyilvánítják  a  beteg-
        orvos szerződéses  kapcsolata alapján.  Nálunk a foglalkozás
        gyakorlásának   felfüggesztése   szintén   ezt   a   polgári
        jogviszonyt érinti,  hiszen a  közalkalmazott  orvosra  csak
        akkor szabható  ki, ha  ebből  az  állásából  fegyelmi  úton
        elbocsátották,  illetve  hivatalát  elvesztette.  Az  orvosi
        kamarai fegyelmi  testületek  "függetlenségét"  nehéz  lenne
        bizonyítani  (mégha  a  "pártatlanság"  mellett  a  kizárási
        szabályok megléte  szólhat is,  29. §  (2)-(3) bekezdés);  a
        "nyilvános tárgyalással"  pedig az  egész  eljárás  írásbeli
        volta ellentétben  áll. Ha  viszont  az  etikai  bizottságok
        eljárása nem  elégíti ki az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében
        megkövetelteket,  az   Okt.  alkotmányossága  azon  dől  el,
        elegendő-e az etikai eljárás alkotmányos voltához az, hogy a
        másodfokú határozat  ellen bírósághoz  lehet fordulni (28. §
        (5) bekezdés).  Ezzel  az  Alkotmánybíróság  elismeri,  hogy
        nincs szükség  minden fokon  az Alkotmány 57. §-át kielégítő
        "bíróság"-szerű  szervekre   és   eljárásra.   Másrészt   az
        Alkotmánybíróság nyomatékkal  mutat  rá,  hogy  az  eljárási
        garanciák teljesedéséhez  önmagában a  bírói út  megléte nem
        elegendő; az Alkotmány által megkövetelt hatékony jogvédelem
        megléte attól függ, hogy a bíróság mit vizsgálhat felül.

        Az Okt.  szerint  (más  kamarai  döntésekhez  hasonlóan)  az
        etikai eljárásban  hozott másodfokú  határozat  ellen  is  a
        közigazgatási  perekre   irányadó  szabályok  szerint  lehet
        keresetet előterjeszteni.  Az Alkotmány  50. §-a  szerint  a
        bíróság   "a    közigazgatási   határozatok   törvényességét
        ellenőrzi". Ezt  a rendelkezést  az 57. §-ra tekintettel úgy
        kell értelmezni,  hogy az  eljárásnak ahhoz  kell  vezetnie,
        hogy a bíróság a perbe vitt jogokat és kötelességeket az ott
        írt módon  valóban "elbírálja":  az összes,  az Alkotmányban
        részletezett  követelmény   -  a   bíróság   törvény   által
        felállított volta,  függetlensége és pártatlansága, az, hogy
        a   tárgyalás    igazságosan   (a   nemzetközi   egyezmények
        szóhasználatával: fair, équitablement, in billiger Weise) és
        nyilvánosan  folyjék   -  ezt   a  célt  szolgálja,  csak  e
        követelmények teljesítésével lehet alkotmányosan véglegesnek
        számító,  érdemi,  a  jogot  megállapító  döntést  hozni.  A
        közigazgatási határozatok törvényességének bírói ellenőrzése
        tehát alkotmányosan nem korlátozódhat a formális jogszerűség
        vizsgálatára. A  közigazgatási  perben  a  bíróság  nincs  a
        közigazgatási határozatban megállapított tényálláshoz kötve,
        és   a    jogszerűség   szempontjából    felülbírálhatja   a
        közigazgatási szerv mérlegelését is. Az így felfogott érdemi
        elbírálással  nem   áll  ellentétben,   hogy  a   bíróság  a
        határozatot hozó  hatóságot új  eljárásra utasítja.  Azok  a
        jogszabályok amelyek  kizárják vagy  korlátozzák azt, hogy a
        bíróság a közigazgatási határozatot felülvizsgálva a fentiek
        szerint  érdemben  elbírálja  a  jogvitát,  ellentétesek  az
        Alkotmány 57.  § (1) bekezdésével. Ebből az okból nem csupán
        az a  jogszabály lehet  alkotmányellenes, amely kifejezetten
        kizárja a  jogkérdésen túlmenő  bírói felülvizsgálatot, vagy
        annak a  közigazgatási  mérlegeléssel  szemben  olyan  kevés
        teret hagy,  hogy az  ügy  megfelelő  alkotmányos  garanciák
        közötti érdemi  "elbírálásáról" nem  beszélhetünk, hanem  az
        olyan  jogszabály   is,  amely   az  igazgatásnak  korlátlan
        mérlegelési jogot  adván semmilyen  jogszerűségi mércét  nem
        tartalmaz a bírói döntés számára sem.

        Az etikai  eljárásban elbírált  etikai vétségek (Okt. 25. §)
        részben az  Eütv-ben,  részben  a  MOK  etikai  statútumában
        tételesen  le   vannak  fektetve.   Közülük  az  általánosan
        megfogalmazott   szabályok    tartalmának    kifejtése    és
        pontosítása éppen az etikai kollégium elvi állásfoglalásaira
        (Okt. 14.  §), illetve az etikai ügyekben eljáró bizottságok
        gyakorlatára tartozik,  s kötelező  tartalmát végső  soron a
        közigazgatási perekben  hozott ítéletekben nyeri el. A bírói
        gyakorlat a  közigazgatási határozatok  felülvizsgálatát nem
        korlátozza a  formális jogszerűség ellenőrzésére, hanem mind
        a  tényállást,   mind  a  bizonyítékok  és  a  méltányossági
        szempontok  mérlegelésének   jogszerűségét   felülvizsgálja.
        (Lásd a Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiumának 1992.
        április   9-i    értekezletén   kialakított    álláspontját,
        Közigazgatási és Gazdasági Döntvénytár, 1992./5. 68.)

        Tekintettel egyrészt  az etikai  eljárás  alapjául  szolgáló
        anyagi szabályokra,  másrészt az  etikai  eljárásban  hozott
        döntések   felülvizsgálata    során   érvényesítendő,   fent
        kifejtett alkotmányossági  követelményekre,  s  végül  arra,
        hogy ezeket a magyar bírósági gyakorlat meg is valósítja, az
        Alkotmánybíróság  elutasította   a   fegyelmi   eljárás   és
        büntetések (Okt.  VI. fejezet)  alkotmányellenességét állító
        indítványt.

        3. Az  Okt. a  közalkalmazotti, közszolgálati  jogviszonyban
        álló orvossal  szemben lefolytatott kamarai etikai eljárásra
        más   szabályokat   tartalmaz,   mint   amelyek   az   ilyen
        jogviszonyban nem álló orvosra irányadóak.

        Tévesen értelmezi  az  Okt-t  az  indítványozó,  amikor  azt
        állítja, hogy a közalkalmazotti, közszolgálati jogviszonyban
        álló orvossal  szemben felmerült,  fegyelmi eljárás alapjául
        is  szolgáló   etikai  vétség   esetén  az   etikai  eljárás
        lefolytatására és  határozat hozatalára  kizárólag a jogerős
        fegyelmi határozat  meghozatalát követően  kerülhet sor.  Az
        Okt. 26.  §  (4)  bekezdése  értelmében  a  közalkalmazottak
        jogállásáról   szóló    1992.   évi   XXXIII.   törvény   (a
        továbbiakban: Kjt.)  hatálya alá  tartozó orvosokkal szemben
        az e  törvények szerinti  fegyelmi eljárás  lefolytatása nem
        feltétele  a   kamarai  etikai  eljárásnak,  s  azt  nem  is
        helyettesíti.

        A  26.   §  (1)   bekezdése  szerint   a   "közalkalmazotti,
        közszolgálati   jogviszonyban    álló   orvossal"    szemben
        felmerült, fegyelmi  eljárás  alapjául  is  szolgáló  etikai
        vétség alapos  gyanúja esetén  a kamara,  illetve  megfelelő
        szerve kezdeményezi  a munkáltatónál  a fegyelmi eljárást. A
        munkáltató vagy lefolytatja az eljárást, vagy visszautasítja
        a kezdeményezést.  Ha a  munkáltató lefolytatja  a  fegyelmi
        eljárást,  akkor   a  kamarai  etikai  eljárásra,  határozat
        hozatalára csak  a fegyelmi eljárást lezáró jogerős fegyelmi
        határozat meghozatalát követően kerülhet sor. Ugyancsak erre
        az esetre  igaz, hogy  az etikai eljárást lefolytató kamarai
        szerv  által   mérlegelés  alapján  kiszabható  legsúlyosabb
        etikai büntetés  (a "tagsági  viszony  1-6  hónapig  terjedő
        felfüggesztése" [30.  § (1) c) pont]) kiszabásának feltétele
        az, hogy  a lefolytatott  fegyelmi eljárásban  a  munkáltató
        "hivatalvesztés", illetve  "elbocsátás"  fegyelmi  büntetést
        alkalmazzon.

        Nem zárja  ki tehát  a 26.  § (4)  bekezdése, hogy a kamarai
        etikai bizottság  az etikai  eljárást abban  az  esetben  is
        lefolytassa,   ha    a   munkáltató   a   fegyelmi   eljárás
        megindításának kezdeményezését  elutasítja.  Sőt:  a  25.  §
        értelmében  a  MOK  "etikai  vétség  gyanúja  esetén  etikai
        eljárást   folytat    le";   az   e   rendelkezésből   folyó
        kötelezettséget  a   fegyelmi  megindítására  "alapos  gyanú
        esetén" kifejezetten  is tartalmazza  a 27. § (1) bekezdése.
        Fegyelmi jogkörében  a MOK  a közigazgatási eljárás szerint,
        közhatalmi jogkört gyakorolva jár el. A közalkalmazott orvos
        azonban ennél  a  státuszánál  fogva  egy  másik  igazgatási
        jellegű függőségben  is áll.  Az Okt.  szerinti etikai  és a
        közalkalmazotti  fegyelmi   felelősség  két,   egymást  csak
        részben átfedő  felelősségi kör:  részben mások  a  fegyelmi
        vétségek, s  mások az  eljárási kötelességek is. A Kjt 46. §
        (2) bekezdése  szerint a  közalkalmazott  munkáltatója  csak
        jelentős  súlyú   vétség  gyanúja  esetén  köteles  eljárást
        indítani, a  MOK azonban  "etikai  vétség  gyanúja  esetén",
        annak súlyától  függetlenül, minden  esetben köteles  etikai
        eljárás lefolytatására  (Okt. 25.  §). A  munkáltató a fenti
        feltétel miatt  tagadhatja meg az eljárást. Az Okt. támadott
        26. §-a  tehát a  kétfajta közhatalmi  függésben álló  orvos
        lehetséges  fegyelmi   eljárásai  közötti  viszonyt  rendezi
        sorrendi  szabályozással,  illetve  a  szankciókat  hangolja
        össze.

        Ezért az Alkotmánybíróság az Okt. 26. §-át támadó indítványt
        elutasította.

        4.1.  Az   orvosi   kamarában   való   kényszertagságot   az
        indítványozók  azzal   támadják,  hogy   az  az   egyesülési
        szabadságba (Alkotmány 63. §, 70/C. §), a foglalkozás szabad
        megválasztásának jogába  (70/B.  §),  illetve  a  közhivatal
        viseléséhez való jogba (70/C. §) ütközik.

        Az  Alkotmánybíróság   több  határozatában   foglalkozott  a
        kötelező kamarai  tagság és  az egyesülési  jog viszonyával,
        mind a  szakmai, mind a gazdasági kamarák vonatkozásában. (A
        szakmai  kamarákra   nézve  lásd   a  22/1994.(IV.   16)  AB
        határozatot,  ABH   1994,  128,   a  gazdasági  kamarákra  a
        1027/B/1994   AB   határozatot.)   Vitathatatlan,   hogy   a
        köztestület nem  az  egyesülési  jog  gyakorlása  révén  jön
        létre, ezért  önmagában az egyesülési szabadság alapjoga nem
        érv sem  a kamarák  törvényi alapításával,  sem  a  kötelező
        kamarai tagsággal  szemben. Mint  az  Emberi  Jogok  Európai
        Bírsága  is   -  éppen   a  jelenlegihez  hasonló  ügyben  -
        megállapította: "Az orvoskamara közjogi intézmény, amelyet a
        törvényhozó létesített  és az  államszervezetbe kapcsolt be;
        az  orvosi   hivatásgyakorlás  tekintetében   a   kamara   a
        közellenőrzést gyakorolja  és jelentős jogosítványai vannak.
        Ezekre  tekintettel   a  kamarát   nem  lehet   egyesületnek
        tekinteni. ...  A kamara és ennek szükségszerű velejárója (a
        kötelező kamarai  tagság), valamint a kamara szerveinek való
        alárendelés  sem   tárgyukban,  sem  következményeikben  nem
        érintik az  egyesülési szabadságot."  (Eur.  Court  H.R.  Le
        Compte, Van  Leuven and  De Meyere judgment of 23 June 1981,
        Series  A   no.43).  Az   Alkotmánybíróság  azonban  azt  is
        kimondta,  hogy   a  hibátlan   köztestületi  minőségből,  a
        "közfeladat"  meghatározásának  alkotmányosságából  még  nem
        következik automatikusan  a kényszertagság  alkotmányossága.
        Ez a  kényszer ugyanis  - ha az egyesülési szabadság negatív
        oldalának sérelmét  ki is  zárnánk - az önrendelkezési jogot
        mindenképpen   közvetlenül    korlátozza;    alkotmányossága
        aszerint bírálandó-e,  hogy  a  kamarára  rótt  "közfeladat"
        szükségessé  teszi-e   a  kötelező   tagságot,  és   hogy  a
        jogkorlátozás e célhoz képest arányos-e.

        Az Alkotmánybíróság  e határozatában  megállapította, hogy a
        MOK közfeladatot  lát el,  s azt  is, hogy  a  köztestületek
        közül  az   önkormányzati  szabályozás   a  szakmai  kamarák
        esetében   mehet    el   a    legmesszebbre   az   alapjogok
        korlátozásában.  A   MOK  -   a  fent   jelzett  alkotmányos
        korlátokon belül  is -  az orvosi  hivatás egészét, s így az
        összes   orvost    érintő   alapvető    hivatási   szabályok
        megalkotására és  szankcionálására jogosult. E normaalkotási
        tevékenység  intenzitása,  valamint  a  kamarának  adott,  a
        hivatásgyakorlás   felfüggesztéséig   elmenő   jogosítványok
        szükségessé teszik,  hogy az  összes orvos  az  önkormányzat
        tagjaként aktív  és passzív  választójoggal rendelkezzék.  A
        kötelező tagság  a MOK-ban  nem érinti  az orvos jogát arra,
        hogy  akár  szakmai,  akár  világnézeti,  vagy  bármely  más
        alapon, egyesülési  jogát gyakorolva társadalmi szervezetet,
        illetve  szakszervezetet  hozzon  létre,  vagy  azokban  tag
        legyen, s  nincs olyan  szabály sem  az Okt-ben,  amely ezek
        tényleges működését  annál jobban korlátozná, mint bármely -
        adott  esetben   nem  a   MOK-hoz  telepített   -   hatósági
        jogosítvány. Mindezekért  az  Alkotmánybíróság  elutasította
        azokat  az   indítványokat,  amelyek   szerint  az  Okt.  az
        Alkotmány 63. és 70/C. §-ába ütközik.

        Végül rámutat  az Alkotmánybíróság  arra, hogy  az Alkotmány
        70. § (4) bekezdése a közügyek vitelében való részvétel és a
        közhivatal viselése,  tehát a  közhatalom gyakorlásában való
        részvétel általános  alapjogát garantálja.  E jog ekként nem
        áll értékelhető  összefüggésben a  kamarai  tagság  kötelező
        voltával.

        A MOK tagjává válás magyar állampolgárok számára alanyi jog,
        s nem  követel meg  aránytalanul többet,  mint ami az orvosi
        hivatás gyakorlásának egyébként is feltétele. A többletteher
        ugyanis  kizárólag   a  tagdíjfizetés   -   az   alapszabály
        betartásából folyó többi kötelesség kamarai tagság nélkül is
        fennállna.  A   foglalkozás  szabad   megválasztása  nem   a
        foglalkozásgyakorlás   szabályaitól    függ   -    mint   az
        indítványozók állítják  -, hanem  a  kamarába  való  bejutás
        feltételeitől (mint ahogy ezt az Alkotmánybíróság az ügyvédi
        kamarákkal  kapcsolatban  már  részletesen  kifejtette,  ABH
        1994, 132.).  Az Okt.  19. §  (1) bekezdésében meghatározott
        feltételek  fennállta   esetén  a  (2)  bekezdés  szerint  a
        jelentkezőt a  MOK-ba fel  kell venni,  s  ezt  a  bírói  út
        igénybevételének lehetősége biztosítja (21. § (5) bekezdés).
        Mindezek alapján a kötelező tagság az Alkotmány 70/B. §-ával
        sem   ellentétes:    nem   korlátozza    szükségtelenül   és
        aránytalanul a  foglalkozás  megválasztását.  A  foglalkozás
        gyakorlásának  az   Okt-ben  szabályozott  kamarai  büntetés
        általi korlátozása  pedig - a fent, a 2. pontban kifejtettek
        szerint - szintén nem alkotmányellenes.

        4.2. Az  Okt.  20.  §  (2)  bekezdés  b)  pontja  az  orvosi
        diplomához    kötött     tevékenységüket     kizárólag     a
        köztisztviselők jogállásáról  szóló 1992. évi XXIII. törvény
        alapján   közszolgálati    jogviszonyuk   keretében   ellátó
        orvosokat kiveszi a kötelező kamarai tagság hatálya alól. Az
        Okt. 20.  §-ának indokolása  szerint  ezt  "a  közszolgálati
        jogviszonyból,  illetőleg   a  kamarai   tagsági  viszonyból
        származó esetenként  eltérő érdekeltség, kötelezettség teszi
        indokolttá". Más  helyütt, a  törvény  általános  indokolása
        arról beszél, hogy az orvosi diplomához kötött tevékenységet
        közhatalmi jogkörben  ellátó orvos,  és az  ezen a  jogkörön
        kívül  eljáró   orvos  jogi  helyzetét  el  kell  választani
        egymástól. "A  köztisztviselőként fellépő orvos és a kamarai
        tagként  eljáró  orvos  függőségi  rendszerének  eltéréséből
        fakadó  esetleges   kolliziókat  a   tervezet  az  általános
        kötelező tagság  elvének szűkítésével  igyekszik feloldani".
        Ezt a szűkítést az Okt. úgy valósította meg, hogy a kötelező
        tagság helyébe  a választható kamarai tagságot állította: az
        Okt. 20. § (3) bekezdése értelmében ezek a köztisztviselők a
        kamarai tagságot önként vállalhatják.

        Tény, hogy a kizárólag tisztviselői, közhatalmat gyakorló és
        a más  jogviszonyban  folytatott  orvosi  diplomához  kötött
        tevékenység    különbözik     egymástól.     E     különbség
        következményeit azonban az Okt. úgy vonta le, hogy nem vette
        tekintetbe a  köztisztviselő orvosok  feladataiban  meglévő,
        éppen a kamarai tagság vonatkozásában jelentős eltéréseket.

        A köztisztviselők  képesítési előírásait  a 9/1995.(II.  3.)
        Korm.  rendelet   tartalmazza.  A   rendelet  mellékleteiből
        kitűnően  mind   a  helyi   önkormányzat  képviselőtestülete
        hivatalában,   mind   a   fővárosi,   megyei   közigazgatási
        hivatalban, mindpedig az állami közigazgatásban számos olyan
        feladatkört határozott meg a kormány, amelynek ellátásához -
        rendszerint csupán  vagylagosan, más  felsőfokú  képesítések
        között -   az  orvostudományi egyetemen  szerzett végzettség
        feltétel;  egyes   munkaköröket  viszont   kizárólag  orvosi
        diplomával és  szakorvosi szakvizsgával  rendelkező  személy
        tölthet  be.  Kétségtelen,  hogy  a  köztisztviselő  orvosok
        legnagyobb része  - azok,  akik olyan  állást  töltenek  be,
        amelyhez az  orvosi  diploma  nem  kizárólagos  és  egyedüli
        feltétel,  hanem   csupán  az   egyik  lehetséges  felsőfokú
        végzettség   -    olyan   foglalkozási   szabályok   alapján
        tevékenykedik, amelyekben  az orvosi hivatás sajátos szakmai
        és  etikai   követelményei  nem,  vagy  csupán  másodlagosan
        érvényesülnek. Ebben a körben mindazok a szempontok, amelyek
        a kötelező  kamarai tagságot  indokolják,  szintén  háttérbe
        szorulnak. Ezért  ésszerű az a szabályozás, amely szerint az
        ilyen tisztviselő-orvosok  választásuk szerint beléphetnek a
        kamarába.  Ha   köztisztviselői  tevékenységükön  túlmenően,
        valóban orvosi  feladatot is el akarnak látni - akárcsak pro
        familia -,  akkor a  tagság értelemszerűen  kötelező is.  Ha
        csupán a  kamarai életben  kívánnak részt  venni, a belépési
        lehetőség ezt  megnyitja számukra  -  s  ezzel  egyszersmind
        orvosi tevékenység folytatására is joguk lesz. Más a helyzet
        azokkal  a  köztisztviselői  állásokkal,  amelyek  kizárólag
        orvosi képesítéssel  tölthetők be,  s amelyek  szakmailag is
        kizárólag az orvosi hivatás körébe tartoznak, mint például a
        tisztifőorvosok. Az  általuk gyakorolt hatósági jogkör (akár
        más orvosokkal  szemben is)  nem ésszerű  indok ahhoz,  hogy
        rájuk a  voltaképpeni  orvosi  hivatást  gyakorló  orvosokra
        kötelező szakmai  és etikai követelmények ne, illetve csupán
        akkor vonatkozzanak,  ha annak  önkéntesen alávetik magukat.
        (Hiszen a  kamarán  belül  is  vannak  -  éppen  a  kamarára
        ruházott  -   hatósági  jogköröket  más  orvosokkal  szemben
        gyakorló orvosok!)  Végül megint  más a  helyzete azoknak  a
        köztisztviselő orvosoknak,  akik feladatkörükből következően
        a kamara  "állami" partnerei azoknak a kamarai hatásköröknek
        a gyakorlása  során, amelyek  véleményezési vagy egyetértési
        jogot   juttatnak   érvényre.   Az   ilyen   köztisztviselői
        pozícióval a kamarai tagság összeférhetetlen.

        Az Okt.  a  fenti  különbségeket  nem  vette  figyelembe.  A
        kamarai tagság kötelező voltát illetően az orvosi diplomához
        kötött foglalkozások  közötti jelenlegi  megkülönböztetésnek
        tárgyilagos megítélés  szerint nincs  ésszerű indoka,  azért
        az, az  Okt. 20.  §-a szerinti differenciálatlan formájában,
        az Alkotmány  70/A. §-ába  ütközik. A jogalkotó feladata az,
        hogy  a   szabályozásban  a  szükséges  megkülönböztetéseket
        megtegye. Erre  az Alkotmánybíróság  a rendelkezés  hatályon
        kívül helyezésének jövőbeli időpontjával lehetőséget adott.

        5. Az Okt. hatálybalépésekor működő Magyar Orvosi Kamara nem
        köztestületként, hanem  az egyesülési jog alapján jött létre
        és működött.  Nincs olyan  alkotmányi  rendelkezés,  melynek
        alapján  e   szervezet  köteles   lenne  vagyonát  a  MOK-ra
        átruházni.

        A  társadalmi   szervezet  megszűnésének   esetén  követendő
        szabályokat az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény
        (a továbbiakban:  Etv.) VIII.  fejezete  tartalmazza.  Annak
        vizsgálata, hogy  az Okt.  hatálybalépésekor  működő  Magyar
        Orvosi  Kamara   megszűnésekor,  illetve   a   MOK-ká   való
        átalakulása során  az Etv. rendelkezéseit betartották-e, nem
        az   Alkotmánybíróság   hatáskörébe   tartozik.   Ezért   az
        Alkotmánybíróság   az    Okt.   44.    §    (4)    bekezdése
        alkotmányellenességének  vizsgálatára   irányuló  indítványt
        visszautasította.

        6. Két  indítványozó alkotmányjogi panasszal támadta az Okt.
        19. §-át  és a  2. §  i) pontját,  illetve az  EüMr 2. § (4)
        bekezdését,  amelyek   nem  magyar  állampolgárságú  orvosok
        kamarai   felvételére,    illetve   az    Orvosok   Országos
        Nyilvántartásába vételére és a külföldi diplomával végezhető
        orvosi tevékenységre vonatkozóan adnak a MOK-nak jogokat.

        Az Alkotmánybíróságról  szóló 1989. évi XXXII. törvény 48. §
        (1) bekezdése  alapján alkotmányjogi  panasszal az a személy
        fordulhat az  Alkotmánybírósághoz,  aki  egyéb  jogorvoslati
        lehetőségeit már  kimerítette,  illetőleg  más  jogorvoslati
        lehetőség nincs számára biztosítva. Okt. 21. § (4) bekezdése
        szerint a tagfelvételt elutasító másodfokú határozat ellen a
        kérelmező  a   közigazgatási  perekre   vonatkozó  szabályok
        szerint  keresetet   nyújthat  be   a  bírósághoz.   Az   az
        indítványozó, aki  a  tagfelvételi  rendelkezés  vizsgálatát
        kérte, a  rendelkezésre álló iratok tanúsága szerint azelőtt
        fordult az  Alkotmánybírósághoz, mielőtt kimerítette volna a
        lehetséges    jogorvoslatokat.     Panaszát     ezért     az
        Alkotmánybíróság     elvont     normakontrollra     irányuló
        indítványként kezelte.  A másik  indítványozó, aki  az EüMr.
        ellen adott  be alkotmányjogi panaszt, magából a beadványból
        kitűnően nem  az a  személy, akinek  sérelmére a  kifogásolt
        rendelkezéseket alkalmazták.  Mivel alkotmányjogi  panasszal
        az  élhet,  akinek  jogsérelme  alkotmányellenes  jogszabály
        alkalmazása folytán  következett be, az Alkotmánybíróság ezt
        a panaszt  is elvont  normakontrollra irányuló indítványként
        bírálta el.

        Az  Okt.   19.  §   (3)  bekezdése  nem  zárja  ki  annak  a
        lehetőségét, hogy  nem magyar  állampolgár orvos a MOK tagja
        lehessen;  bejegyzése   azonban  a   magyar  állampolgárságú
        orvosoktól  megkövetelt  feltételek  (19.  §  (1)  bekezdés)
        teljesülése   esetén    sem   automatikus,   hanem   a   MOK
        diszkrecionális döntésétől  függ. Nincs  mérlegelési joga  a
        MOK-nak, ha a felvételt nemzetközi szerződés írja elő.

        6.1. A  MOK tagság csak egyik feltétele az orvosi oklevélhez
        kötött munkakörben  való  tevékenységnek  (Okt.  20.  §  (1)
        bekezdés). Az  Eütv. 70.  §-a 1972-ben  felhatalmazást adott
        arra, hogy  jogszabály elrendelhesse  az orvosi  tevékenység
        folytatásának az  orvosok országos nyilvántartásba vételéhez
        kötését; ezt  az egészségügyi miniszter haladéktalanul el is
        rendelte (EüMr. 1. § (1) bekezdés). Az Eütv. szerint továbbá
        külföldi állampolgár  számára oklevele  honosítása nélkül is
        engedélyezhető, hogy  meghatározott ideig orvosi munkakörben
        foglalkoztassák, illetőleg  orvosi tevékenységet fejtsen ki.
        Az Eütv.  végrehajtási kormányrendelete  (Vhr.) ez utóbbihoz
        adta  meg   a  népjóléti   miniszternek   az   engedélyezési
        hatáskört.  Az   EüMr.  pedig  arról  rendelkezett,  hogy  a
        külföldi állampolgár  felvételét az orvosi nyilvántartásba a
        miniszter engedélyezi.  Az Okt.  2. §  i) pontja  a  MOK-nak
        egyetértési jogot  adott mind  a honosított  diploma nélküli
        orvosi  tevékenységre  irányuló  kérelmek  ügyében,  mind  a
        külföldi orvosoknak  az  Orvosok  Országos  Nyilvántartásába
        vételéhez. Az  EüMr. 2.  § (4)  bekezdését ennek megfelelően
        úgy módosították,  hogy  a  külföldi  orvos  nyilvántartásba
        vételét  a   népjóléti  miniszter  a  MOK-kal  egyetértésben
        engedélyezi; a  Vhr. 31. §-ában viszont az egyetértési jogot
        nem vezették át.

        Tévedett   az    indítványozó,   amikor   egyrészt   a   MOK
        egyetértésének az  EüMr-ben való szerepeltetése, másrészt az
        egyetértési jog  nem említése  miatt a  Vhr-ben az Alkotmány
        35. §-a  szerinti  hierarchikus  alkotmányellenességet  vélt
        felfedezni.  A   két  rendelkezés   egyrészt  nem  ugyanarra
        vonatkozik. ("Az  orvosi tevékenység  végzése" a Vhr. 31. §-
        ában az  Eütv-ben is  szereplő megkülönböztetést  követi  az
        alkalmazottkénti  foglalkoztatás,  illetve  az  ezen  kívüli
        gyakorlat között,  mindkettő a  honosított  diploma  nélküli
        tevékenységre vonatkozik).  Az a hiányosság, hogy a Vhr. 31.
        §-a nem  tartalmazza a  MOK  később  bevezetett  egyetértési
        jogát, nem alkotmányossági kérdés, s a gyakorlatban sem okoz
        problémát. A  népjóléti miniszternek  ugyanis a Vhr. 31. §-a
        szerinti eljárásában figyelembe kell vennie többek között az
        Okt. 2.  § i)  pontját is,  mely a  MOK egyetértési  jogáról
        rendelkezik.

        Ezért  az   Alkotmánybíróság   a   külföldi   orvos   orvosi
        tevékenysége      engedélyezésére      vonatkozó      formai
        alkotmányossági kifogásokat elutasította.

        6.2. Megalapozottak azonban az indítványok a MOK-nak az Okt.
        2. §  i) pontja  szerinti egyetértési  joga, illetve a 19. §
        (3) bekezdés alapján gyakorolt tagfelvételi mérlegelési joga
        tartalmi alkotmányellenessége tekintetében.

        A MOK  által az  Okt.  2.  §  i)  pontja  alapján  gyakorolt
        egyetértési jog  közhatalmi aktus.  E  jog  folytán  mind  a
        külföldi (nem  honosított) diplomával  Magyarországon űzhető
        orvosi tevékenység,  mind -  a  magyar  állampolgár  orvosok
        számára előírt  feltételeknek  mindenben  megfelelő,  többek
        között magyar  vagy honosított  diplomával rendelkező  - nem
        magyar   állampolgárságú    orvos   orvosi   tevékenységének
        lehetségessé tétele  részben  a  MOK,  részben  a  népjóléti
        miniszter engedélyétől  függ. Az  egyetértési jog  folytán a
        MOK megvétózhatja  a miniszteri  engedélyt mind  a  külföldi
        honosított diploma  nélküli tevékenységéhez, mind az Orvosok
        Országos    Nyilvántartásába     való    felvételéhez.     A
        Nyilvántartásban való  szereplés a kamarai tagság feltétele,
        a MOK-nak  azonban még  egy lehetősége  van,  hogy  -  immár
        egyedüli döntéssel,  a miniszter nélkül - újból határozzon a
        külföldi    orvos     magyarországi     hivatásgyakorlásának
        engedélyezéséről, amikor  a nem  magyar állampolgár  kamarai
        tagfelvételéről dönt.  Ez a  kamarai aktus is közhatalmi; az
        államigazgatási  eljárás   szabályai  szerint  hozzák,  s  a
        tagfelvételt elutasító  döntés ellen  végső soron  bírói  út
        vehető igénybe.  A MOK  egyetértési joga keretében gyakorolt
        elutasító döntés  ellen nincs önálló jogorvoslat, viszont ha
        a miniszter  az engedély iránti kérelmet elutasítja, szintén
        megnyílik a közigazgatási per lehetősége. A fent ismertetett
        szabályozás    miatt    az    alkotmányossági    vizsgálatot
        értelemszerűen ki  kell terjeszteni  az Okt-n kívül az Eütv-
        nek a  nem magyar orvosok tevékenységét engedélyhez kötő 70.
        §-ára és annak végrehajtási jogszabályaira.

        A munkához és a foglalkozás szabad megválasztásához való jog
        a magyar Alkotmány szerint emberi jog, azaz - egyes külföldi
        alkotmányoktól  eltérően  -  nem  állampolgári  jog.  A  MOK
        egyetértési joga  az Orvosok  Országos Nyilvántartásába való
        bejegyzéshez, illetve  a  kamarai  tagsági  kérelemről  való
        döntésének  szabályozása   a  nem   magyar   állampolgárságú
        orvosnak a  munka és  a foglalkozás  szabad megválasztásához
        való   jogát    korlátozza   (Alkotmány    63/B.   §).    Az
        Alkotmánybíróság  állandó   gyakorlata  szerint  a  munkához
        (foglalkozáshoz,  vállalkozáshoz)  való  jogot  az  sérti  a
        legsúlyosabban, ha  az ember az illető tevékenységtől el van
        zárva, azt nem választhatja; a választást tárgyi ismérvekkel
        kizáró jogszabályok  alkotmányosságát "a legszigorúbban kell
        vizsgálni" (21/1994. (IV. 16.)AB, ABH 1994, 117, 121).

        A most  vizsgált kérdés elsősorban nem az, hogy lehetséges-e
        a  magyar  orvosnak  alanyi  jogon  járó  kamarai  tagsággal
        szemben  a  külföldi  tagként  való  felvételét  engedélytől
        függővé   tenni,    hanem   az    engedélyezési    szabályok
        alkotmányossága. Az Okt. és az EüMr. ugyanis tisztázza, hogy
        a külföldi  orvos nyilvántartásba vételéhez, illetve kamarai
        tagságához nem  szükséges más feltétel, mint amivel a magyar
        orvosoknak is  rendelkezniük kell.  (Nem változtat ezen az a
        követelmény sem,  hogy a  külföldön szerzett  és  honosított
        oklevéllel rendelkező  orvosnak az  Orvostovábbképző Egyetem
        bizottsága  előtt  magyar  nyelven  vizsgát  kell  tennie  a
        Magyarországon  alkalmazott   gyógyszer-,  egészségügyi   és
        biztosítási ellátási rendből (EüMr. 2. § (5) bekezdés). Ez a
        kötelesség ugyanis  az állampolgárságtól függetlenül terheli
        az érintett orvosokat.) Az alkotmányossági probléma az, hogy
        nincs  olyan   jogszabályi  rendelkezés,   amely   bármilyen
        szempontot  tartalmazna   arról,  hogy   a  hivatásgyakorlás
        magyarországi  feltételeinek  mindenben  megfelelő  külföldi
        orvosok kérelmét  minek alapján fogadja el, vagy utasítja el
        a MOK.  Itt tehát  a külföldi  állampolgárság közömbös, mert
        annak csupán az engedélyezési eljárásra utalás szempontjából
        van jelentősége,  de nem  a döntésben,  amely  a  külföldiek
        között különböztethet.  Az Alkotmánybíróság emlékeztet arra,
        hogy ebben  az emberi  jogot érintő kérdésben belső, kamarai
        szabályok nem  hozhatók, s  erre felhatalmazást  sem lehetne
        adni. (Lásd fenn 1. pont.)

        Az Okt.  19. §  (3) bekezdésének  az a  rendelkezése, hogy a
        külföldi orvosok  felvétele a  MOK-ba  nemzetközi  szerződés
        előírása  esetén   a   magyar   állampolgárságú   orvosokkal
        megegyező módon  történik, önmagában  nem  alkotmányellenes.
        Ezt    a     rendelkezést     az     Alkotmánybíróság     az
        alkotmányellenesnek  talált   rendelkezéssel   való   szoros
        összefüggése  miatt   semmisíti  meg.   Az  Alkotmánybíróság
        ugyanakkor  felhívja   az  Országgyűlés  figyelmét,  hogy  a
        megsemmisített rendelkezések újraszabályozásánál figyelemmel
        kell lennie  az Alkotmány  70/A. § (1) bekezdésére, azaz nem
        tehet alkotmányellenes  megkülönböztetést a külföldi orvosok
        között sem.

        A MOK  által élvezett  korlátlan diszkréció  miatt a tagsági
        kérelmet   elutasító   döntés   elleni   bírói   jogorvoslat
        értelmetlen: egyetlen  jogszabályban  sincs  olyan  szempont
        vagy  mérce,  amelynek  alapján  a  döntés  jogszerűségét  a
        bíróság  felülvizsgálhatná.   Ilyen  jogi  ürességben  az  a
        bíróság sem  juthat el  az ügy érdemi elbírálásához, amely -
        mint a  magyar  bíróságok  -    a  méltányossági  mérlegelés
        jogszerűségét is  felülbírálja. Ezért  az  Okt.  19.  §  (3)
        bekezdésének az  a rendelkezése,  amely szerint a MOK tagjai
        sorába felveheti azt a nem magyar állampolgárt is, aki a 19.
        § (1)  bekezdésében  meghatározott  feltételeknek  megfelel,
        ellentétes az  Alkotmány 57.  § (1)  bekezdésével.  Ugyanígy
        alkotmányellenes  az   Okt.  2.   §  i)   pontjának   az   a
        rendelkezése, amely szerint a MOK egyetértési jogot gyakorol
        a külföldi  orvosoknak az  Orvosok Országos Nyilvántartásába
        vételéhez.  Értelemszerűen   alkotmányellenes  a   népjóléti
        minisztert a  nyilvántartásba vétel  engedélyezésére  minden
        szempontot nélkülözően felhatalmazó jogszabályi rendelkezés,
        az  EüMr.   2.  §  (4)  bekezdése  is.  Az  Alkotmánybíróság
        megjegyzi, hogy  álláspontja összhangban van az Emberi Jogok
        Európai  Bíróságának  gyakorlatával.  (Lásd  a  fenn,  a  2.
        pontban már  hivatkozott Albert and Le Compte ítélet mellett
        az Obermeier-esetet  is: judgement of 28 June 1990, Series A
        no.179.)

        Más  az  alkotmányossági  megítélése  a  külföldön  szerzett
        orvosi  diplomával   honosítás  nélkül,   határozott   ideig
        végezhető orvosi  tevékenység  együttes  engedélyezésének  a
        miniszter és  a MOK által (Okt. 2. § i) pont, Vhr. 31. § (2)
        bekezdés),  illetve  a  kamarai  tagság  engedélyezésének  -
        állampolgárságtól  függetlenül  -  azok  számára,  akik  nem
        rendelkeznek Magyarországon  lakóhellyel  (Okt.  19.  §  (3)
        bekezdés). Mindkét  esetben ugyanis  kedvezmény  megadásáról
        van szó,  olyan feltétel alóli felmentésről, amely egyébként
        a hivatás  gyakorlásához mindenki  számára  kötelező.  Ezért
        ezek  az   engedélyek  alapjogot   nem  érintenek,   és  nem
        alkotmányellenesek.

        Az Alkotmánybíróság  rámutat arra,  hogy az alkotmányellenes
        helyzet megszüntetésének  nem az  az egyedüli módja, hogy az
        Alkotmányba  ütköző   rendelkezéseket  az   Alkotmánybíróság
        megsemmisíti; s  ezzel olyan  helyzetet teremt,  amelyben  a
        külföldi orvosok  helyzete a magyar állampolgárokéval azonos
        lesz. Ez  technikailag csak  úgy  valósítható  meg,  hogy  a
        jelenleg  csak  a  magyar  állampolgár  orvosokra  vonatkozó
        rendelkezésekből ezt  a szűkítést  törölni kell.  Lehetséges
        azonban   az    alkotmányos    követelményeknek    megfelelő
        engedélyezési rendszer  kialakítása is a külföldiek számára,
        s ettől az sem zárja el a jogalkotót, ha az Alkotmánybíróság
        az  alkotmányellenes  szabályok  megsemmisítésével  ezt  nem
        várja  meg.   Az  Alkotmánybíróság   mérlegelve  a  fennálló
        alapjogsérelem  súlyos   voltát,  úgy   döntött,   hogy   az
        alkotmányellenes  rendelkezéseket   1997.   december   31-ig
        hatályban tartja.  Így a  jogalkotónak lehetősége nyílik egy
        alkotmányos   engedélyezési   rendszer   megalkotására.   Új
        szabályozás híján 1998. január 1-jétől a külföldiek helyzete
        a magyar  orvosokéval egyenlő lesz az orvosi nyilvántartásba
        és a kamarába való felvételt illetően.
                               Dr. Sólyom László
                              előadó alkotmánybíró
                           az Alkotmánybíróság elnöke

                Dr. Ádám Antal                 Dr. Holló András
                 alkotmánybíró                    alkotmánybíró

                 Dr. Kilényi Géza              Dr. Lábady Tamás
                  alkotmánybíró                 alkotmánybíró

               Dr. Szabó András            Dr. Tersztyánszky Ödön
                 alkotmánybíró                   alkotmánybíró

                               Dr. Zlinszky János
                                 alkotmánybíró

          .
          English:
          English:
          .
          Petition filed:
          .
          Subject of the case:
          .
          Distinguishing between Economic Chambers and Professional Chambers
          Number of the Decision:
          .
          39/1997. (VII. 1.)
          Date of the decision:
          .
          06/24/1997
          .
          CODICES summary:
          http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-1997-2-008?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
          .