English
	Hungarian

Ügyszám: .	548/B/1999
Előadó alkotmánybíró: Erdei Árpád Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 41/2003. (VII. 2.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 2003/430 .

A döntés kelte: Budapest, 06/30/2003 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                 A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az    Alkotmánybíróság   jogszabály   alkotmányellenességének utólagos   vizsgálatára,   valamint   jogszabály   nemzetközi szerződésbe  ütközésének megállapítására irányuló indítványok tárgyában  -  dr. Bihari Mihály, dr. Harmathy Attila  és  dr. Kukorelli  István  alkotmánybíró párhuzamos  indokolásával  - meghozta a következő                         határozatot: 1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló  1973.  évi I. törvény 383. § (3) bekezdés  b)  pontja, továbbá  a  384.  §  (2) bekezdés b) pontja alkotmányellenes, ezért azt a határozat közzétételének napjával megsemmisíti. 2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló  1998. évi XIX. törvény 580. § (2) bekezdés b)  pontja, továbbá  az  581.  § (2) bekezdés b) pontja alkotmányellenes, ezért  azt  a határozat közzétételének napjával megsemmisíti. Ennek folytán a rendelkezés nem lép hatályba. 3. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény 383. § (3) bekezdés a) pontja, továbbá a 384.  §  (2) bekezdés a) pontja alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja. 4.  Az  Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998.  évi XIX. törvény 580. § (2) bekezdés a) pontja, továbbá az 581. § (2)     bekezdés     a)     pontja    alkotmányellenességének megállapítására   és  megsemmisítésére  irányuló   indítványt elutasítja. 5. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény  383. § (3) bekezdés b) pontja, a 384. § (2) bekezdés a) és b) pontja, valamint a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX.  törvény  581.  §  (2)  bekezdés  b)  pontja  nemzetközi szerződésbe  ütközésének megállapítására irányuló  indítványt visszautasítja. Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.                           Indokolás                                                            I.    1.  A  büntetőeljárásról  szóló  1973.  évi  I.  törvény  (a továbbiakban:  Be.)  a  kártalanítás jogintézménye  keretében rendezi   azt   a   helyzetet,  amikor  a   szabadságelvonást tartalmazó   eljárási  kényszercselekményről  és  büntetőjogi szankcióról   utóbb  derül  ki,  hogy  elrendelése,   illetve végrehajtása jogszerű, ámde alaptalan volt.    A  Be. a kártalanítási igény jogcímei mellett meghatározza a kártalanításból   kizárás  eseteit.  A  törvény   külön-külön rendelkezik    a   büntetőeljárási   kényszerintézkedésekért, valamint  a  jogerős  ítélet  alapján  kitöltött  büntetőjogi szankcióért  járó kártalanítás jogalapjáról,  és  külön-külön állapítja meg az igény érvényesítését kizáró okokat.  Így  az előzetes      letartóztatásért     és      az      ideiglenes kényszergyógykezelésért   járó  kártalanításból   a   törvény kizárja  azt,  aki  a  hatóság elől elrejtőzött,  megszökött, illetve  szökést  kísérelt meg, továbbá,  aki  az  eredményes felderítés  meghiúsítása  végett  a  hatóság  megtévesztésére törekedett,    vagy    egyébként   neki   felróhatóan    okot szolgáltatott   arra,  hogy  a  bűncselekmény   gyanúja   reá terelődjék [Be. 383. § (3) bekezdés a) és b) pont]. A jogerős ítélet  alapján kitöltött szabadságvesztésért, javítóintézeti nevelésért,  illetve kényszer-gyógykezelésért egyébként  járó kártalanításból kizárás okai között jelöli meg a törvény,  ha a  terhelt  az alapügyben elhallgatta azokat a tényeket  vagy bizonyítékokat,  amelyeken a perújítás  során  hozott  ítélet alapul,  továbbá,  ha az alapügyben hozott ítélet  ellen  nem fellebbezett [Be. 384. § (2) bekezdés a) és b) pont].    E  szabályok  alkotmányosságának vizsgálatára két  indítvány érkezett,    amelyeket   az   Alkotmánybíróság   -    tárgyuk azonosságára  tekintettel  -  egyesített  és  egy  eljárásban bírált el.    1.1.   Az   egyik  indítványozó  a  kártalanításból   kizáró rendelkezéseket a törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás áldozata   számára  az  Alkotmány  55.  §  (3)   bekezdésében biztosított kártérítéshez való joggal tartotta ellentétesnek. Az  indítvány indokolásában utalt arra, hogy a büntetőeljárás alá  vont  személyt  (a  továbbiakban: terhelt)  megilleti  a hallgatáshoz  való  jog,  amely  következik  az   ártatlanság vélelméből  [Alkotmány 57. § (2) bekezdés],  valamint  abból, hogy  a  Be.  87. § (2) bekezdése a hallgatás jogára  történő figyelmeztetés kötelezettségét rója a büntető ügyekben eljáró hatóságra.  Az indítványozó szerint: "A terheltet  az  ügyhöz való   ilyen   hozzáállása  miatt  nem   érheti   hátrány   a kártalanításra való jogosultság tekintetében." Az indítványozó álláspontja szerint a Be. 383. § (3) bekezdés b)  pontja  "túl általános, nem egyértelműen megfogalmazott", így  "önkényes értelmezésekre adhat okot, és ezzel  lehetőség nyílik  a  nemzetközi jogszabályokban és az  Alkotmányban  is megfogalmazott kötelezettség alóli kibúvásra." A  Be.  384.  §  (2)  bekezdés b) pontjával  kapcsolatban  az indítványozó  azt állította, hogy a törvény adta jogorvoslati lehetőség  ki  nem  használása "túl szigorú kritérium  ahhoz, hogy  erre  hivatkozással a szabadságától ártatlanul  -  akár több  évig  is  -  megfosztott  személy  kártalanításban   ne részesüljön."  A  törvény "- sértve ezzel az ügyfélegyenlőség elvét -privilegizált helyzetet teremt az Állam számára." Az   indítványozó   megállapítása  szerint  a   rendelkezések ellentétesek   az  1976.  évi  8.  törvényerejű   rendelettel kihirdetett, az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966.  december  16-án elfogadott Polgári és Politikai  Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban Egyezségokmány) 9. Cikkének  5. pontjával és 14. Cikkének 6. pontjával,  továbbá az  emberi  jogok  és alapvető szabadságok védelméről  szóló, Rómában,  1950.  november 4-én kelt, és az  1993.  évi  XXXI. törvénnyel  kihirdetett Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 5. Cikkének 5. pontjával és 50. Cikkével is. 1.2.  A  másik indítványozó szerint a Be. 383. § (3) bekezdés a)  és  b)  pontja, továbbá a 384. § (2) bekezdés  a)  és  b) pontja  a  védelemhez való alapjoggal [Alkotmány  57.  §  (3) bekezdés]  ellentétes; a Be. 384. § (2)  bekezdés  b)  pontja pedig sérti a jogorvoslathoz való jogot [Alkotmány 57. §  (5) bekezdés]  is.  Az indítvány kitért arra is, hogy  ez  utóbbi rendelkezés "szélesebb körben zárja ki a kártalanítást,  mint azt a nemzetközi egyezmények megengedik." Ezért a rendelkezés ellentétes  az Egyezségokmány 14. cikk 6. pontjával,  továbbá az Egyezmény hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 3. cikkével. A 2003. július 1-jén hatályba lépő, a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: új Be.) a sérelmezett rendelkezésekkel   lényegében  azonosan   határozza   meg   a kártalanításból   kizárás  eseteit,  ezért  az   indítványozó kezdeményezte  a  törvény  580.  §  (2)  bekezdés  a)  és  b) pontjának,  valamint 581. § (2) bekezdés a) és  b)  pontjának megsemmisítését is. 2. Az Alkotmánybíróság az eljárásban beszerezte az igazságügy- miniszter véleményét.                              II. Az indítvány elbírálása során az Alkotmánybíróság a következő jogszabályi rendelkezéseket vette figyelembe. 1. Az Alkotmány: "2.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus jogállam." "7.  §  (1)  A  Magyar Köztársaság jogrendszere  elfogadja  a nemzetközi  jog  általánosan elismert szabályait,  biztosítja továbbá  a  nemzetközi jogi kötelezettségek és  a  belső  jog összhangját." "8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és  elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek  tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége. (2)   A   Magyar  Köztársaságban  az  alapvető   jogokra   és kötelességekre  vonatkozó szabályokat törvény állapítja  meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja." "55.  §  (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a szabadságra  és  a  személyi biztonságra,  senkit  sem  lehet szabadságától   másként,  mint  a  törvényben   meghatározott okokból   és  a  törvényben  meghatározott  eljárás   alapján megfosztani. [...] (3)  Az,  aki  törvénytelen  letartóztatás  vagy  fogvatartás áldozata volt, kártérítésre jogosult." "57.  §  (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene  emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a  törvény  által felállított független és pártatlan  bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. (2)  A  Magyar  Köztársaságban senki sem tekinthető  bűnösnek mindaddig,  amíg  büntetőjogi felelősségét a bíróság  jogerős határozata nem állapította meg. (3)  A  büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden szakaszában  megilleti a védelem joga.  A  védő  nem  vonható felelősségre  a  védelem ellátása során  kifejtett  véleménye miatt. [...] (5)  A  Magyar  Köztársaságban a  törvényben  meghatározottak szerint  mindenki  jogorvoslattal élhet  az  olyan  bírósági, közigazgatási  és más hatósági döntés ellen,  amely  a  jogát vagy  jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot - a  jogviták ésszerű  időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan -   a   jelenlévő   országgyűlési  képviselők   kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja." 2. A Be. rendelkezései: "87.  §  (2)  A  terheltet  a  kihallgatásának  megkezdésekor figyelmeztetni kell arra, hogy nem köteles vallomást tenni, a vallomás    tételét    a   kihallgatás   folyamán    bármikor megtagadhatja,  továbbá,  hogy amit mond,  az  bizonyítékként felhasználható.  A  figyelmeztetést  és  a  terhelt  válaszát jegyzőkönyvbe  kell  foglalni.  A  figyelmeztetés  elmaradása esetén  a terhelt vallomása bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe. (3)   Ha   a   terhelt   a   vallomás   tételét   megtagadja, figyelmeztetni kell arra, hogy ez az eljárás folytatását  nem akadályozza, de a védekezésének erről a módjáról lemond." "276.  § (1) A bíróság jogerős ítéletével elbírált cselekmény (alapügy) esetén perújításnak van helye, ha a)  az  alapügyben akár felmerült, akár fel nem merült tényre vonatkozó olyan új bizonyítékot hoznak fel, amely valószínűvé teszi, hogy 1. a terheltet fel kell menteni, lényegesen enyhébb büntetést kell kiszabni, vagy a büntető eljárást meg kell szüntetni; 2.  a  terhelt bűnösségét meg kell állapítani vagy lényegesen súlyosabb büntetést kell kiszabni; b)  a  terhelttel  szemben ugyanazon  cselekmény  miatt  több ítéletet hoztak; c)   az   alapügyben   hamis  vagy  hamisított   bizonyítékot használtak fel; d)  az  alapügyben  a hatóság valamely tagja  kötelességét  a büntető törvénybe ütköző módon megszegte; e)  az  alapügyben  az  ítéletet a XVII/A.  Fejezet  szerinti eljárásban a terhelt távollétében hozták." "383. § (1) Kártalanítás jár az előzetes letartóztatásért  és az ideiglenes kényszergyógykezelésért, ha I. a büntetőeljárást azért szüntették meg, mert a)  a  cselekmény nem bűncselekmény, vagy azt nem  a  terhelt követte el, b)  a  rendelkezésre álló adatok alapján nem állapítható  meg bűncselekmény elkövetése, illetőleg az, hogy a cselekményt  a terhelt követte el, c) büntethetőséget kizáró ok áll fenn, d) a bűncselekmény büntethetősége elévült, e) a cselekményt már jogerősen elbírálták; II. a bíróság a) a terheltet felmentette, b) az eljárást vádelejtés miatt szüntette meg. (2)  Nincs  helye  kártalanításnak, ha  a  büntetőeljárást  a cselekmény  társadalomra veszélyességének csekély foka  (Btk. 28. §) miatt szüntették meg. (3) Az (1) bekezdés esetén sincs helye kártalanításnak, ha  a terhelt a)  a  hatóság elől elrejtőzött, megszökött, szökést kísérelt meg, b)  az  eredményes felderítés meghiúsítása végett  a  hatóság megtévesztésére  törekedett, vagy egyébként neki  felróhatóan okot  szolgáltatott  arra, hogy a bűncselekmény  gyanúja  reá terelődjék, c) felmentés esetén a kényszergyógykezelését rendelték el. 384.    §    (1)   A   jogerős   ítélet   alapján   kitöltött szabadságvesztésért,  javítóintézeti  nevelésért,   illetőleg kényszergyógykezelésért  a terheltnek  kártalanítás  jár,  ha perújítás,  felülvizsgálat vagy törvényesség érdekében  emelt jogorvoslat folytán felmentették, enyhébb büntetésre ítélték, próbára  bocsátották,  illetőleg  az  eljárást  vele  szemben megszüntették,     avagy     megállapították,     hogy      a kényszergyógykezelést törvényes ok nélkül rendelték el. (2) Nincs helye a kártalanításnak, ha a terhelt a)   az   alapügyben  elhallgatta  azokat  a  tényeket   vagy bizonyítékokat,  amelyeken a perújítás  során  hozott  ítélet alapul; b) az alapügyben hozott ítélet ellen nem fellebbezett, kivéve a törvényesség érdekében emelt jogorvoslat esetét, c)   felmentése   esetén  kijelölt  egészségügyi   intézetben végrehajtandó kényszergyógykezelését rendelték el." 3. Az új Be. rendelkezései: "580. § (1) Kártalanítás jár az előzetes letartóztatásért  és az ideiglenes kényszergyógykezelésért, ha I. a nyomozást azért szüntették meg, mert a) a cselekmény nem bűncselekmény, b)   a   nyomozás  adatai  alapján  nem  volt  megállapítható bűncselekmény elkövetése, c)  nem  a  gyanúsított követte el bűncselekményt, illetve  a nyomozás  adatai  alapján  nem volt  megállapítható,  hogy  a bűncselekményt a gyanúsított követte el, d) büntethetőséget kizáró ok állapítható meg, e) az eljárás elévülés miatt nem folytatható, f) a cselekményt már jogerősen elbírálták; II. a bíróság a) a terheltet felmentette, b)  az  eljárást a büntethetőség elévülése, vádelejtés miatt, vagy  azért  szüntette meg, mert a cselekményt már  jogerősen elbírálták. (2) Az (1) bekezdés esetén sincs helye kártalanításnak, ha  a terhelt a)  a  bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó  hatóság  elől elrejtőzött, megszökött, szökést kísérelt meg, b) az eredményes felderítés meghiúsítása végett a bíróság, az ügyész,   illetőleg   a   nyomozó   hatóság   megtévesztésére törekedett,    vagy    egyébként   neki   felróhatóan    okot szolgáltatott   arra,  hogy  a  bűncselekmény   gyanúja   reá terelődjék, c) felmentése esetén a kényszergyógykezelését rendelték el. 581.    §    (1)   A   jogerős   ítélet   alapján   kitöltött szabadságvesztésért,  javítóintézeti  nevelésért,   illetőleg kényszergyógykezelésért  a terheltnek  kártalanítás  jár,  ha rendkívüli   jogorvoslat   folytán   felmentették,    enyhébb büntetésre    ítélték,   próbára   bocsátották,   megrovásban részesítették,   illetőleg   az   eljárást    vele    szemben megszüntették      vagy     megállapították,      hogy      a kényszergyógykezelést törvényes ok nélkül rendelték el. (2) Nincs helye a kártalanításnak, ha a terhelt a)   az   alapügyben  elhallgatta  azokat  a  tényeket   vagy bizonyítékokat,  amelyeken a perújítás  során  hozott  ítélet alapul, b)  az  alapügyben  hozott  ítélet  ellen  nem  fellebbezett, kivéve, ha a törvény a fellebbezést kizárta, c) felmentése esetén kényszergyógykezelését rendelték el. (3)  A  (2)  bekezdés  b)  pontja  nem  alkalmazható,  ha   a kártalanításra  okot  adó  körülmény  törvényesség  érdekében bejelentett   jogorvoslati   eljárásban,   vagy    jogegységi eljárásban hozott határozat alapján állapítható meg." 4. Az Egyezségokmány: 14.  Cikk  "6. Amikor valakit bűncselekmény elkövetése  miatt jogerősen  elítélnek  és ezt követően az elítélését  hatályon kívül helyezik vagy kegyelemben részesítik azért, mert egy új vagy  újonnan feltárt tény azt bizonyítja, hogy téves  döntés született,  azt a személyt, aki ilyen elítélés  következtében büntetést  állt  ki,  a törvénynek megfelelően  kártalanítani kell,  kivéve  ha  bizonyítást nyer az,  hogy  a  nem  ismert ténynek  kellő  időben  való fel  nem  tárása  teljesen  vagy részben neki róható fel." 5. Az Egyezmény Hetedik kiegészítő jegyzőkönyve: "3. Cikk - Kártalanításhoz való jog bírói hiba esetén Ha  büntető ügyben hozott jogerős elmarasztaló ítéletet utóbb megsemmisítenek,  vagy  az elítéltet  kegyelemben  részesítik azért, mert új vagy újonnan feltárt tények bizonyítják,  hogy bírói  tévedés  történt,  azt a  személyt,  aki  ezen  ítélet folytán büntetést szenvedett el, kártalanítani kell az  adott államban    érvényes   törvényeknek   vagy    joggyakorlatnak megfelelően,  hacsak be nem bizonyítják, hogy  a  tények  nem kellő   időben  való  felfedése  teljesen  vagy  részben   az elítéltnek róható fel."                             III. Az indítványok az alábbiak szerint részben megalapozottak.                                                            A. 1.  Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Alkotmány 55. §  (3)  bekezdése  és a kártalanítás szabályai  között  nincs összefüggés,  ezért a kártalanításból kizárás  szabályai  nem járhatnak az Alkotmány e rendelkezésének sérelmével. Az  Alkotmánybíróság  a 66/1991. (XII. 21.)  AB  határozatban (ABH  1991,  342.) értelmezte az Alkotmány 55. § (1)  és  (3) bekezdését.  A  döntés  elhatárolta a  személyi  szabadságtól megfosztás  törvénytelen (jogellenes,  önkényes),  a  Polgári Törvénykönyvről   szóló  1959.  évi  IV.  törvény   szabályai szerinti  kártérítés  útján orvosolandó eseteit  a  személyes szabadságtól megfosztás jogszerű elvonásával okozott,  a  Be. szabályaiban   meghatározott   kártalanítással    orvosolható sérelmek eseteitől (ABH 1991, 342, 347-348.). Az  Alkotmánybíróság  a jelen ügyben is megerősíti,  hogy  az Alkotmány  55.  §  (3) bekezdése a kifejezetten  törvénysértő (nem  a  törvényben meghatározott okokból és nem a törvényben meghatározott eljárás alapján történt) előzetes letartóztatás vagy  más, akár a büntető hatalom gyakorlásához kötődő,  akár egyéb, rendészeti, egészségügyi fogvatartás esetére állapítja meg  az  állam kárfelelősségét, amelynek részletes szabályai, feltételei és korlátai a polgári jog területére tartoznak.  A kártalanítás  (visszatérítés)  intézménye  az  állam  büntető hatalmának  gyakorlása során előforduló tévedések  orvoslását szolgálja;   feltételeit  és  korlátait   a   büntetőeljárási jogszabályok határozzák meg. 2. A kártalanításból kizárást meghatározó rendelkezések és az ártatlanság  vélelme  között  szintén  nem  állapítható   meg összefüggés, így azok nem sérthetik az Alkotmány  57.  §  (2) bekezdésében rögzített alkotmányos alapjogot. Az    ártatlanság    vélelme    a   büntetőjogi    felelősség megállapításának folyamatára vonatkozó alkotmányos alapjog, a terhelt  objektív  jogi helyzetét határozza  meg.  Parancs  a büntetőügyben   eljáró  bíróság,  ügyész,   nyomozó   hatóság számára, hogy a terheltet mindaddig, amíg a bíróság jogerősen el  nem  ítéli,  nem kezelheti bűnösként. Függetlenül  attól, hogy   a   felelősségének  megállapítása  alapjául   szolgáló tényeket    már    feltárták,    a    bűnösségre    vonatkozó meggyőződésüket  eljárási  aktusokban  rögzítették  (nyomozás befejezése,   vádemelés,  első  fokú  bűnösséget  megállapító ítélet),   a  bűnösség  megállapításával  együtt  járó   jogi következmények  a  terhelt  eljárási  helyzetét   az   ítélet jogerőre  emelkedéséig  nem befolyásolhatják.  A  bűnösség  - kétséget  kizáró  módon  történő  -  bizonyítása  a   büntető ügyekben  eljáró  állami  szerveket terheli,  a  felelősségre vonás sikertelensége az állam kockázata. [Az Alkotmánybíróság gyakorlatáról összefoglalóan: 26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265, 271.; 719/B/1998. AB határozat, ABH 2000, 769, 772-773.] Az   Alkotmánybíróság  korábban  a  kártalanítás  jogcímeinek meghatározását vizsgálta az ártatlanság vélelmének  tükrében. A  30/1995.  (V.  25.)  AB határozatban  az  Alkotmánybíróság kifejtette:  az  ártatlanság vélelmének egyik  következménye, hogy  az a személy, akinek büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozatban nem állapította meg, nem sújtható  olyan jogkövetkezményekkel,    amelyet    a    jog    a    bűnösség megállapításához   kapcsol.  Alkotmányos  követelmény,   hogy amennyiben  a  bűnösség  vagy  a bűnösség  alapjául  szolgáló tényállás megállapítására valamilyen okból nem kerül sor, úgy a  kártalanítás egyébként járulékos kérdésében  se  szülessen olyan  döntés,  amely  a bűnösséget megállapító  határozathoz kapcsolódik.  Nem  felelt  meg ennek  a  követelménynek,  így alkotmányellenes  volt  az  előzetes  letartóztatásért   járó kártalanítás jogcímeinek a Be. 383. § (1) bekezdés a)  pontja szerinti   szabályozása,  amely  a  magánindítvány   hiányára alapított     eljárás-megszüntetés    esetének    kizárásával ténylegesen  olyan  helyzetbe  hozta  az  érintett  személyt, mintha  megállapították volna a bűnösségét.  Ugyanezen  okból sértette  az ártatlanság vélelmét a Be. 384. § (1) bekezdése, amikor  a  kártalanítás jogcímei között  nem  ismerte  el  az eljárás   megszüntetésének  a  cselekmény   korábbi   jogerős elbírálásán alapuló esetét (ABH 1995, 155, 156.). A    kártalanításból   kizárást   meghatározó   rendelkezések mindazonáltal  nem  befolyásolják a  terhelt  jogállását;  az ártatlanság  vélelme  pedig nem hat ki  az  állammal  szemben kárigényt  érvényesítő  személy  jogi  helyzetére.  Ugyanezen okból  nincs összefüggés a kártalanításból kizáró okok és  az Alkotmány  57.  §  (1) bekezdéséből levezethető  tisztességes eljárás  elemét  képező  "ügyfélegyenlőség"  között  [6/1998. (III. 11.) AB határozat, ABH 1998, 91, 95-96.].                              B. 1.  A kártalanításból kizárásnak a Be. 383. § (3) bekezdés a) pontjában és b) pontjának első fordulatában, valamint a  384. § (2) bekezdés a) pontjában meghatározott esetei az Alkotmány 57.  § (3) bekezdésében meghatározott védelemhez való jognak, ezen  belül  a terhelt személyes védekezésének,  a  védekezés eszköztárának    közvetett    korlátozását    jelentik;     a törvényalkotó  lényegében a védekezési  mód  megválasztásához fűz hátrányos jogkövetkezményt. A Be. 383. § (3) bekezdés  b) pontjának    második    fordulatába   tartozó    magatartások tartozhatnak  a  védelemhez való jog körébe,  de  lehetnek  a terhelt e jogtól teljesen független cselekvései is. A  védelemhez  való  alkotmányos alapjog a  terhelt  eljárási helyzetét  meghatározó jogokban realizálódik [v.ö.:  25/1991. (V.  18.)  AB  határozat, ABH 1991, 414, 415.; 6/1998.  (III. 11.)  AB  határozat,  ABH  1998, 91, 93-94.].  A  személyesen történő  védekezés részben a terhelt kihallgatása  keretében, részben   az   egyes  eljárási,  bizonyítási  cselekményekhez kapcsolódó  joggyakorláson  keresztül  történhet.   Egyik   a másikat  nem  zárja ki: a kihallgatáskor a hallgatáshoz  való jog   érvényesítése   nem  akadálya   az   egyéb   jelenléti, megismerési,    észrevételezési   és    indítványozási    jog gyakorlásának. A  védelemhez való jog a terhelt számára kiemelkedően fontos, de  nem  korlátozhatatlan alapjog; az Alkotmány nem  biztosít jogot  bármilyen védekezési eszköz alkalmazásához. Az e jogot korlátozó  rendelkezések  alkotmányosságának  megítélése   az Alkotmánybíróság  gyakorlatában az  Alkotmány  8.  §  (1)-(2) bekezdése  keretében  kialakított  általános  alapjogi,   ún. szükségesség-arányosság  teszt  alapján  indokolt  abban   az esetben  is, amikor - mint a jelen ügyben - e jog korlátozása közvetetten, a kártalanításból kizárás útján történik. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az állam akkor nyúlhat  az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha  azt  másik alapvető jog vagy szabadság védelme vagy érvényesülése, avagy egyéb   alkotmányos   érték   védelme,   illetve   valamilyen alkotmányos cél indokolja, továbbá, ha a védelem,  illetve  a cél  más  módon  nem  érhető  el. Az  alapjog  korlátozásának alkotmányosságához  az  is  szükséges,  hogy   a   korlátozás megfeleljen  az arányosság követelményének; az elérni  kívánt cél  fontossága  és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyenek egymással. A törvényhozó  a korlátozás  során  köteles az adott  cél  elérésére  alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni. Alkotmányellenes  a  jog  tartalmának  korlátozása,   ha   az kényszerítő ok, nyomós közérdek nélkül történik, ha  tehát  - valamely  más alapvető jog vagy alkotmányos cél  érdekében  - nem elkerülhetetlenül szükséges, továbbá, ha szükséges is,  a korlátozás  által okozott jogsérelem az elérni kívánt  célhoz képest aránytalan [legutóbb: 65/2002. (XII. 3.) AB határozat, ABH 2002, 357, 361-362.]. 2.  Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Be. 383. §  (3) bekezdés   a)  pontjában  megfogalmazott  kizárási   ok   nem alkotmányellenes;  nem  tekinthető  a  védelemhez  való   jog sérelmének,  hogy  a Be. az előzetes letartóztatásért  és  az ideiglenes   kényszergyógykezelésért   járó   kártalanításból kizárja azt, aki elrejtőzött vagy megszökött, illetve szökést kísérelt meg. Az  Alkotmánybíróság  több határozatában  fogalmazta  meg  az államnak   a   büntető   hatalommal  összefüggő   jogait   és kötelezettségeit. Demokratikus jogállamban a büntető  hatalom az   állam   -   alkotmányosan   korlátozott   -   közhatalmi jogosítványa   a   bűncselekmény  elkövetőinek   felelősségre vonására.  A  bűncselekmények  a  társadalom  jogi  rendjének sérelmét jelentik és a büntetés jogát az állam gyakorolja.  A bűnüldözés   kizárólagos   joga  egyben   a   büntető   igény érvényesítéséről való gondoskodás kötelezettségét jelenti,  a büntetőjogi  felelősségre vonás egyben az  állam  alkotmányos kötelessége  is.  A büntető hatalom gyakorlása  szükségképpen érinti  az  egyének alkotmányos alapjogait.  Az  államnak  az Alkotmányból  levezethető kötelezettsége indokolja,  hogy  az állami   büntető  hatalmat  gyakorló  szerveknek   feladataik teljesítéséhez hatékony eszközeik legyenek, még  ha  ezek  az eszközök,  lényegüket  tekintve, súlyosan  jogkorlátozóak  is [v.ö.:  40/1993.  (VI.  30.) AB határozat,  ABH  1993,  288.; 715/D/1994. AB határozat, ABH 1997, 584.; 49/1998. (XI.  27.) AB   határozat,  ABH  1998,  372.;  5/1999.  (III.  31.)   AB határozat,  ABH 1999, 75.; 19/1999. (VI. 25.)  AB  határozat, ABH  1999,  150.; 26/1999. (IX. 8.) AB határozat,  ABH  1999, 265.;  13/2001.  (V. 14.) AB határozat, ABH 2001,  177,  186- 187.]. A  büntetőeljárásban  a  terhelt  kikényszeríthetően  köteles megjelenni  a  büntető hatalmat gyakorló  hatóság  előtt,  és kikényszeríthető a közreműködési kötelezettsége  a  szakértői vizsgálatban,  illetve  egyes  bizonyítási  eljárásoknál.  Az előzetes     letartóztatás    feltételeinek    és     okainak alkotmányossági    vizsgálata   során   az   Alkotmánybíróság megállapította:   az   állami  büntető  igény   érvényesítése érdekében  a  társadalom  védelme, a  közérdek  szempontjából alkotmányosan is szükséges és indokolt annak lehetővé tétele, hogy  az  állam a terheltet a büntetőjogi felelősségre  vonás meghiúsításának    megakadályozása    érdekében    időlegesen megfossza  a  szabadságától [26/1999. (IX. 8.) AB  határozat, ABH 1999, 265, 276.]. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a védelemhez való jog nem  terjed  ki  az  elrejtőzésre,  illetve  a  szökésre;   a védekezéshez   való   jognak  korlátot  szabnak   a   terhelt megjelenését,       jelenlétét       biztosító       eljárási kényszercselekmények.   Így   a   törvényalkotó   nem    sért alkotmányos    alapjogot,   amikor   kizárja   az    előzetes letartóztatásért  és  az  ideiglenes kényszer-gyógykezelésért járó  kártalanításból azt, aki az elrejtőzéssel, a szökéssel, illetve     a    szökés    megkísérlésével    az     eljárási kényszercselekményekre okot adott. Fentiekre  tekintettel az Alkotmánybíróság a Be. 383.  §  (3) bekezdés  a)  pontja alkotmányellenességének  megállapítására irányuló indítványt elutasította. 3.  Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Be. 383. §  (3) bekezdés  b)  pontja  alkotmányellenes.  A  rendelkezés  első fordulata  szükségtelenül  korlátozza  a  védekezéshez   való jogot, amikor nem kellően differenciált szabályozással  zárja ki  a  kártalanításból  azt,  aki  az  eredményes  felderítés meghiúsítása  végett a hatóság megtévesztésére törekedett.  A személyes     szabadsághoz    való     jog     korlátozásának alkotmányosságához       elengedhetetlenül       hozzátartozó arányosságot sérti a rendelkezés második fordulatában annak a személynek   a   kizárása,   aki   neki   felróhatóan    okot szolgáltatott   arra,  hogy  a  bűncselekmény   gyanúja   reá terelődjék.  A nem kellően differenciált szabályozás  ugyanis kiüresíti  a  kártalanítás jogcímeit, így  ellehetetleníti  a személyes  szabadság utóbb alaptalannak bizonyult elvonásából adódó  sérelem utólagos orvoslását, ami egyben a jogállamiság sérelmét is jelenti. 3.1.   Az   Alkotmánybíróság  álláspontjának   kialakításához vizsgálta    a   kártalanítás   jogintézményének    történeti alakulását. A  kártalanítás  történetileg mind a magyar,  mind  pedig  az európai   országok   jogrendszerében   mint   az   ártatlanul elszenvedett  előzetes letartóztatás,  vizsgálati  fogság  és büntetés miatti kompenzáció vált elfogadott intézménnyé  XIX. század második felében. A   bűnvádi   perrendtartásról  szóló   1896.   évi   XXXIII. törvénycikk  (a továbbiakban: Bp.) az előzetes fogvatartásért járó kártalanítás feltételeit úgy határozta meg, hogy az csak a  ténylegesen (materiálisan) ártatlan személynek járt. Ezzel a  helyzettel  volt összhangban a kártalanítást  kizáró  okok megfogalmazása is. A kizáró okok feladata volt a kártalanítás megakadályozása olyan esetben, amikor a ténylegesen  ártatlan személy  szándékos  cselekményével maga idézte  elő,  hogy  a bíróság  letartóztassa,  mivel  szökést  kísérelt  meg   vagy megszökött;   hamis   önfeljelentést  vagy   hamis   beismerő vallomást  tett,  a  tett nyomait elsimítani,  a  tanút  vagy vádlott-társat  hamis  vallomásra, szakértőt  hamis  vélemény adására   bírni,   vagy  a  vallomástételtől,   illetőleg   a véleményadástól visszatartani törekedett (Bp. 576-577. §). A  büntető  perrendtartásról szóló 1951.  évi  III.  törvény, valamint az ezt módosító 1954. évi V. törvény a kártalanítást változatlanul   a  bizonyított  ártatlansághoz   kötötte.   A kártalanítást kizáró okok megfogalmazásában azonban a törvény megszüntette a taxációt, és a szökés mellett a Be. 383. § (3) bekezdés    b)   pontjában   ma   is   megtalálható    módon, általánosabban és a jogalkalmazói mérlegelésnek nagyobb teret adva  határozta meg a kártalanításból kizárás  eseteit  (232. §).  Ezt  a  szabályozást vette át a büntetőeljárásról  szóló 1962. évi 8. törvényerejű rendelet is (293. §). A   Be.   eredeti  383.  §-a  már  bővítette  a  kártalanítás feltételeit, és elismerte a kártalanítási igényt akkor is, ha a terheltet a bíróság bizonyítékok hiányában mentette fel. Ez a   folyamat   folytatódott.   1985-től   lehetővé   vált   a kártalanítás, ha az eljárást a bíróság a terhelt  bizonyított ártatlansága  vagy  a bizonyítékok hiánya  miatti  vádelejtés címén  szüntette meg (a büntetőeljárásról szóló 1973. évi  I. törvény   módosításáról  szóló  1984.  évi  20.  törvényerejű rendelet  3. §). 1988-tól a kártalanítás jogcímei bővültek  a büntethetőséget   kizáró   okokkal,   kivéve   a   cselekmény társadalomra  veszélyességének  csekély  fokát,   illetve   a magánindítvány  hiányát. Ettől kezdve  vált  a  kártalanítási igény  alapjául  a bizonyítékok hiányára alapított  nyomozást megszüntető határozat is (a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I.  törvény módosításáról szóló 1987. évi IV. törvény 67. §). 1995-ben  ismét  szélesítette a  törvényhozó  a  kártalanítás jogcímeit, elismerve a kártalanítási igényét annak is, akinek ügyében   a  magánindítvány  hiánya  miatt  volt   kizárt   a büntethetőség,  továbbá  kiterjesztette  a  kártalanítást   a büntethetőséget megszüntető okok közül az elévülésre, illetve a büntetőeljárás akadályai közül a cselekmény korábbi jogerős elbírálására (a büntetőeljárásról szóló törvény módosításáról szóló 1994. évi XCII. törvény 20. §). A    bővítést    a    jogalkotó   1984-ben   a    szabályozás ellentmondásosságának    megszüntetésével,     1987-ben     a szabályozás elvi helytelenségével és a gyakorlatban -  főként a  jogos  védelem címén történt felmentésnél  -  megmutatkozó méltánytalanságával indokolta. Az 1994-ben történt  módosítás indoka  a  hatályos szabályozás és az Egyezmény  6.  cikk  2. pontja közötti összhang megteremtése volt. A  kártalanítás  jogcímeinek bővítésével nem  járt  együtt  a kártalanítást  kizáró  okok  módosítása.  Az  1994.  évi  Be. novella  20.  §-ához fűzött indokolás a kártalanítást  kizáró okokat csupán az ártatlanság vélelme szempontjából vizsgálta, és  megállapította, hogy nem sérti az ártatlanság vélelmét  a kártalanítás  kizárása abban az esetben, ha  a  terhelt  maga szolgáltatott   okot   arra,  hogy   személyi   szabadságától megfosszák. Így a hatályos szabályozás szó szerint megegyezik a  büntető  perrendtartásról szóló 1951. évi III.  törvényben megállapított rendelkezéssel. 3.2.   A   Be.   383.   §   (1)  bekezdésében   megállapított kártalanítási  jogcímeket  és  a  383.  §  (3)  bekezdés   b) pontjának  első  fordulatában  meghatározott  kizárási   okot elemezve,  megállapítható, hogy az  utóbbi  a  terhelt  olyan magatartásait  is átfogja, amelyek a védekezési  szabadsághoz tartoznak.  Ez  annak a következménye, hogy a  törvényhozó  a kártalanítás   jogalapjának  szélesítésekor   nem   teremtett összhangot a kártalanítás jogcímei és az állami kárfelelősség kizárása között. A szabályozás a jogalkalmazói gyakorlatban a védelemhez   való   alapjog  alkotmányellenes   korlátozására vezethet. 3.2.1.  A büntetőeljárás garanciális alapelveiből következően a  terheltet megilleti a hallgatás joga, annak motívumától és célzatától   függetlenül.  A  terhelt  a   vallomástételt   a bűnösségétől    függetlenül   megtagadhatja,    a    vallomás megtagadásának okát nem köteles közölni [Be.  87.  §  (2)-(3) bekezdés]. A terhelt nem köteles az igazmondásra sem. A  védekezés  határait  e tekintetben  alapvetően  a  büntető anyagi    jogi   rendelkezések   jelölik   ki.   A    Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a  továbbiakban: Btk.)  büntetéssel  fenyegeti azt, aki hamis  vádat,  hatóság félrevezetését,  hamis tanúzásra felhívást, hatósági  eljárás akadályozását,  mentő  körülmény elhallgatását,  bűnpártolást (Btk.  233., 237., 242., 242/A., 243., 244. §-ok), köz-  vagy magánokirat-hamisítást (Btk. 274., 276. §-ok) követ  el,  még akkor is, ha ezt terheltként teszi. Más esetekben a törvény a védekezés  jogának ad elsőbbséget. Így például nem büntethető a  terhelt,  ha  az ügyben hamis okiratot vagy  hamis  tárgyi bizonyítási eszközt szolgáltat [Btk. 238. § (3) bekezdés]. Az    igazságszolgáltatás   elleni    bűncselekményeket    is megvalósító  konkrét magatartások - meghatározott  feltételek esetén  -  alapjául szolgálhatnak a szabadságelvonással  járó eljárási kényszercselekményeknek is [kollúzió: Be. 92. §  (1) bekezdés b) pont, új Be. 129. § (2) bekezdés c) pont]. A  Be. 383.   §   (3)   bekezdés  b)  pontjának  első   fordulatában meghatározott  kizárási  ok  és  a  büntetéssel   fenyegetett magatartások   is  esetenként  fedhetik  egymást.   A   jelen vizsgálat szempontjából tehát a büntető törvény rendelkezései a védekezéshez való jog külső korlátainak tekinthetőek. A  Be. az állami kárfelelősség kizárásának lehetőségeit ennél szélesebben    vonja   meg.   Mint   ahogyan   az    eljárási kényszercselekményekre   okot  adó   magatartások   köre   is szélesebb  a  bűncselekménynek  minősülő  cselekményeknél,  a kizárási  okok  is  átfognak olyan  terhelti  magatartásokat, amelyeket  a  büntető anyagi jog nem rekeszt ki a  védelemhez való  alapjogból. A jelen ügyben e magatartások  tekintetében indokolt  annak  vizsgálata, hogy a  kártalanításból  kizárás esetei   a   védekezéshez  való  jog  szükséges  és   arányos korlátozásának tekinthetőek-e. 3.2.2.    A    kártalanítás   -   jogalapjának    szélesítése következtében  - fokozatosan egyre több olyan esetre  terjedt ki,  amelyben vagy a büntetőeljárás alapelveiből  következően nincs  helye  felelősségre vonásnak  (bizonyítottság  hiánya, többszöri  eljárás  tilalma), vagy  az  egyébként  büntetendő cselekmény   elkövetése  bizonyított,  de  a   megbüntetésnek büntetőjogi   akadálya  van  (büntethetőséget  kizáró   okok, elévülés).  A kártalanítási jogcímek bővülésével párhuzamosan a  ténylegesen  ártatlanul  fogva  tartott,  de  rosszhiszemű személy   (hamis  önfeljelentést,  tudatosan  hamis  beismerő vallomást   tevő   stb.)   kártalanításának   megakadályozása céljából meghatározott esetek szükségképpen egyre több  olyan magatartást  fogtak  át,  amelyek a büntetőeljárás  alá  vont személy     alkotmányos    alapjogához    tartozó    védekező magatartásnak tekinthetőek. Ez   világosan  látható  a  kártalanítást  kizáró  ok  és   a kártalanítási  jogcímek egybevetése alapján. A  terhelt  azon magatartása,   hogy  az  eredményes  felderítés  meghiúsítása végett a hatóság megtévesztésére törekszik, csak a büntetendő cselekményt valóban el nem követő személy esetében nem  része a  védekezési  szabadságnak,  hiszen  nincs  olyan  történet, amelynek    eredményes   felderítése    ellen    a    hatóság megtévesztésével  védekeznie  kellene.  Az  ilyen  magatartás azonban  a  védekezéshez  való jog  része  akkor,  amikor  az eljárás    megszüntetésének,   a   felmentésnek,    vagy    a vádelejtésnek   oka  a  bizonyítékok  hiánya,   az   eljárás- megszüntetés  oka  a magánindítvány hiánya,  a  büntethetőség elévülése,  illetve  az,  hogy a  cselekményt  már  jogerősen elbírálták. A  kóros  elmeállapotú terhelt esetében a szankció-alkalmazás sajátosságait   is  figyelembe  kell  venni.  Az   ideiglenes kényszergyógykezelésért (Be. 98. §) akkor  jár  kártalanítás, ha a bíróság nem alkalmaz kényszergyógykezelést (Btk. 74. §). A  vádemelésnél, illetve az intézkedés alkalmazásánál azonban a  ügyész, illetve a bíróság olyan körülményeket is mérlegel, mint  pl.  a  bűnismétlés veszélye, vagy az, hogy  a  terhelt büntethetősége    esetén   indokolt    lenne-e     egy    évi szabadságvesztésnél    súlyosabb    büntetés.    A    terhelt értelemszerűen  nem korlátozható még közvetve  sem  az  olyan védekezési   taktikában,  amivel  a  hatóság  megtévesztésére törekszik. 3.3. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a Be. 383. §  (3) bekezdés  b)  pontja  második  fordulatánál  is  elmaradt  az összhang    megteremtése    a    kártalanítás    jogalapjának bővítésekor.  E rendelkezés "egyébként neki felróhatóan  okot szolgáltatott   arra,  hogy  a  bűncselekmény   gyanúja   reá terelődjék"   szövegrésze   és   a   kártalanítási   jogcímek egybevetése alapján megállapítható, hogy mindazon  esetekben, amelyekben  nem olyan személyről van szó, aki egyáltalán  nem követett  el  a Btk. Különös Részében meghatározott  valamely cselekményt, a kártalanítást kizáró ok valójában kiüresíti  a kártalanítás     jogalapját.    A    vizsgált     szabályozás megakadályozza, hogy a kártalanítás ténylegesen érvényesüljön mint  a  személyi szabadsághoz való alapjogban - az  eljárási kényszercselekménnyel   -  okozott  jogsérelem   orvoslásának eszköze.   Ezáltal   sérül  az  Alkotmány   2.   §-ának   (1) bekezdésében normatív tartalommal meghatározott jogállamiság, és   nem   teljesül   a  személyi  szabadság   korlátozásának alkotmányosságához az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének  és  a 8.   §   (1)-(2)   bekezdésének  egymásra   vonatkoztatásával meghatározott arányossági kritérium. 3.3.1.  Az  Alkotmánybíróság véleményének megalapozásához  ez esetben   is  elvégezte  a  kizárási  ok  és  a  kártalanítás jogcímeinek összefüggő elemzését. Az    "egyébként"   szófordulatból   következik,    hogy    a kártalanításból  kizárásra vezethet a  terhelt  minden  olyan szándékos  magatartása, amelynek ugyan nem  célja  a  hatóság megtévesztése, mégis alkalmas arra, hogy utóbb alapja  legyen a   kártalanítás   kérdésében  döntő   bíróság   részéről   a bűncselekmény  elkövetésére vonatkozó egyszerű  valószínűségi következtetésnek. A felróhatóság körébe tartoznak  a  terhelt olyan gondatlan cselekedetei is, amelyek utóbb a kártalanítás kérdésében  döntő bíróság számára a bűncselekmény  "egyszerű" gyanúját    igazolják.   Az   eljárási   kényszercselekmények ugyanakkor  csak  azzal  szemben  alkalmazhatók   -   további feltételek  mellett  -  akivel szemben a  nyomozó  hatóságban kialakult  a bűncselekmény elkövetésének alapos  (az  új  Be. szerint megalapozott) gyanúja. A  törvényalkotó a kizárás okának meghatározásakor tehát  nem az eljárási kényszercselekmények elrendelésének feltételei és a  terhelti magatartás között teremtett kapcsolatot, hanem  a terhelti  magatartás és a bűncselekmény gyanúja között.  Azaz nem akkor nem ismeri el a törvény a kártalanítási igényt,  ha a  terhelt  felróható (szándékos vagy gondatlan)  magatartása megalapozza pl. a szökés, elrejtőzés, a kollúzió  vagy  újabb bűncselekmény  elkövetésének  veszélyét,  hanem,   ha   olyan szándékos  vagy  gondatlan  magatartást  tanúsít,   amely   a kártalanítási  igényt  elbíráló  bíróság  megítélése  szerint alkalmas   volt   a   bűncselekmény   "egyszerű"   gyanújának felkeltésére.   Ugyanakkor   a  bűncselekmény   elkövetésének gyanúja  csupán  a  büntetőeljárás  megindításához  elegendő, viszont  nem  elegendő  ahhoz, hogy az meghatározott  személy felelősségre  vonásának  alapjául  szolgáljon,  és  különösen ahhoz  nem,  hogy  az  adott személlyel szemben  a  személyes szabadságot     korlátozó    eljárási     kényszercselekményt alkalmazzanak. A  szabályozás azzal a következménnyel jár, hogy amennyiben a bűncselekmény alapos gyanújának kialakulásában szándékos vagy gondatlan magatartásával maga a terhelt is szerepet  játszik, úgy  a  kizárási  ok  megállapítható  lesz  szinte  mindegyik kártalanítási jogcím esetében. A  kártalanítás ezen az alapon nagy valószínűséggel kizárható olyankor,  amikor a bizonyítékok hiánya vezetett  az  eljárás megszüntetésére,  a  felmentésre,  vagy  a  vádelejtésre.   A büntethetőséget  kizáró  okok közül  a  jogos  védelem  és  a végszükség,  a  tévedés,  a kényszer,  illetve  a  fenyegetés eseteiben  is  életszerű, hogy a terhelt  "neki  felróhatóan" okot szolgáltat a bűncselekmény gyanújának reá terelődéséhez, pl. az egyébként büntetendő magatartást elismerő vallomással. A  kizárási  ok  önmagában ellentmondásos és értelmezhetetlen azokban  az  esetekben,  amikor a sértett  magánindítványának hiánya,  a  büntethetőség  elévülése,  valamint  a  többszöri eljárás  tilalma képezi akadályát a felelősségre vonásnak.  A terhelttől   ugyanis  nem  várható  el  a  jogilag   hibátlan védekezés.   A   kényszergyógykezelés   sajátosságai    miatt ugyancsak   nem   indokolt  a  terheltet  a   kártalanításból kizárással  sújtani, ha elismeri, sőt beismeri  az  egyébként büntetendő cselekmény elkövetését. 3.3.2. A kártalanítás jogalapjával összefüggő alkotmányossági kérdések  nem  képezik a jelen vizsgálat  tárgyát,  tehát  az Alkotmánybíróság   e  határozatban  nem   foglal   állást   a kártalanítás  jogalapját  meghatározó  rendelkezésekről.   Az Alkotmánybíróság két korábbi döntése azonban a kizárási  okok alkotmányosságának megítélésében is releváns. Az  Alkotmánybíróság a bűnügyi költségre vonatkozó  szabályok vizsgálata   során   az  állami  kárfelelősség   tekintetében megállapította:    "Az   Alkotmány   2.   §-ában    deklarált jogállamiságból  kétségtelenül  igen  szigorú   követelmények származnak a büntető hatalom gyakorlásának módjára, azonban a jogállamiságból közvetlenül nem vezethető le a büntetőhatalom jogszerű  gyakorlása során az egyénnek okozott károkért  való objektív     felelősség     vállalásának     kötelezettsége." (401/B/1992.   AB   határozat,  ABH  1994,   528,   530.)   A kártalanítás intézménye legáltalánosabban mégis az  Alkotmány 2.  §  (1)  bekezdésben  normatív  tartalommal  megállapított jogállamiságra  vezethető  vissza.  Az  állam   kártalanítási kötelezettségének   alapja   ugyanis    nem    az    eljárási kényszerintézkedés (vagy a büntetés) jogtalansága, hanem  az, hogy   a   jogállam  nem  háríthatja  el  a  büntető  hatalom gyakorlásából adódó felelősséget olyan esetben, amikor valaki formailag   jogszerűen,  de  érdemben   alaptalanul   szenved joghátrányt a büntető igazságszolgáltatásban. A      szabadságelvonást      tartalmazó      büntetőeljárási kényszerintézkedések   (illetve   büntetések)   esetében    a kártalanítás  intézménye a jogállamiság mellett az  Alkotmány 55.  §  (1)  bekezdésének  és  a 8.  §  (1)-(2)  bekezdésének egymásra   vonatkoztatásával  meghatározható  alkotmányossági követelményekből   is  következik.  Az   Alkotmánybíróság   a 66/1991.  (XII. 21.) AB határozatban rámutatott: a  személyes szabadságot     korlátozó    rendelkezések     arányosságának értékeléséhez hozzátartozik az is, hogy a korlátozás  folytán esetleg  bekövetkező  és eleve ki nem  küszöbölhető  sérelmek elfogadható  mérvű enyhítésére garanciák legyenek.  Megfelelő garanciák   nélkül  a  szabadságelvonásra   lehetőséget   adó jogszabályok alkotmányszerűsége válhat kétségessé (ABH  1991, 342,   347.).  A  büntető  hatalom  gyakorlásához  kapcsolódó szabadságelvonás  arányosságának egyik  szükségképpeni  eleme tehát, hogy a bíróság tévedése esetén az állam kárfelelőssége körében  biztosított  legyen  a  sérelmek  elfogadható  mérvű kiküszöbölése. Az    Alkotmánybíróság   álláspontja   szerint   ezeknek    a követelményeknek a vizsgált szabályozás nem felel meg. A  Be. 383.   §-ában  a  törvényalkotó  igen  széles,   a   bűnösség megállapítása   nélkül  lezáruló  valamennyi   büntetőeljárás terheltje   számára   nyitva  álló  kártalanítási   jogalapot biztosít. Ugyanakkor azonban a materiálisan ártatlan  személy rosszhiszemű  nyerészkedésének megakadályozására  kialakított kizáró   ok   túl  általános  megfogalmazásával  felismerhető alkotmányos   indok   nélkül  leszűkíti   a   bírói   tévedés orvoslásának  tényleges lehetőségét az összes  többi  terhelt esetében. 3.4.    Az    Alkotmánybíróság   a   fentiekre    tekintettel megállapította: annak következtében, hogy az állammal szemben nem  csak  a  bizonyítottan  ártatlan  terhelt  érvényesíthet kártalanítási igényt, a Be. 383. § (3) bekezdés b)  pontjának első    fordulatában   meghatározott    kizáró    ok    olyan magatartásokat   is  átfog,  amelyek  a  terhelt   védekezési szabadságához tartoznak. A kártalanítás kizárása  ezekben  az esetekben    a   védekezéshez   való   alkotmányos    alapjog szükségtelen, így alkotmányellenes korlátozására vezet. A   kártalanítás  jogcímei  és  a  kártalanítást  kizáró   ok összhangjának hiányából következik továbbá, hogy a Be. 383. § (3)  bekezdés b) pontjának második fordulatában meghatározott kizárási ok az állami kárfelelősségnek a jogállamiságból és a személyes   szabadság   alkotmányos   alapjogából    levezett követelményeit  sértő,  így  alkotmányellenes  korlátozásához vezet. Ezért  az  Alkotmánybíróság a Be.  383.  §  (3)  bekezdés  b) pontját  megsemmisítette. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság  nem tartja alkotmányellenesnek, ha a törvényalkotó a kártalanítás jogcímeihez  igazodó megfelelően differenciált szabályozással kizárja  az  előzetes  letartóztatásért,  illetve  ideiglenes kényszergyógykezelésért   járó  kártalanítását   annak,   aki tudatosan   rosszhiszemű   magatartásával   került   abba   a helyzetbe,  hogy  a  bíróság az eljárási  kényszercselekményt elrendelte, illetve meghosszabbította. 4.  Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem tekinthető  a védekezési  jog alkotmányellenes korlátozásának  az,  hogy  a jogerős   ítélet   alapján   kitöltött   szabadságvesztésért, javítóintézeti  nevelésért  és  kényszergyógykezelésért  járó kártalanításból   kizárt   a  terhelt,   ha   az   alapügyben elhallgatta azokat a tényeket vagy bizonyítékokat,  amelyeken a perújítás során hozott ítélet alapul. A  törvény  külön nem jelöli meg, de egyértelmű,  hogy  ez  a kizárási ok csak a Be. 276. § (1) bekezdés a) pontján alapuló perújítás    esetével   összefüggésben    értelmezhető.    Az "elhallgatás"  szó  feltétlen tudatos, szándékos  magatartást jelent  a  bűnösség megállapítása, illetve a büntetéskiszabás szempontjából releváns tények és bizonyítékok tekintetében. A törvény  a  384. § (2) bekezdés a) pontjával olyan  esetekben zárja ki a kártalanítást, amikor a terhelt által elhallgatott tény  vagy  bizonyíték ismeretében a bíróság  egyáltalán  nem állapíthatta  volna  meg  a vádlott  bűnösségét,  illetve  az alkalmazott  szankciónak lényegesen enyhébbnek kellett  volna lennie. A   szabadságvesztés,   a   javítóintézeti   nevelés   és   a kényszergyógykezelés   a   személyi    szabadság    tényleges elvonását,  az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében meghatározott alkotmányos   alapjog  legsúlyosabb  korlátozását   jelentik. Alkotmányos  érdek  fűződik ahhoz,  hogy  a  szabadságvesztés büntetés  kiszabására,  illetve a  szabadságelvonást  jelentő intézkedések   alkalmazására  valóban   csak   a   törvényben meghatározott  esetekben és a törvényben meghatározott  módon kerüljön   sor.  E  cél  elérése  érdekében  annak  kilátásba helyezése,  hogy  az  alaptalan szabadságelvonásért  nem  jár kártalanítás,   ha  az  kimutathatóan  a  terhelt   szándékos magatartására,   az  általa  tudottan  releváns   tények   és bizonyítékok elhallgatására vezethető vissza, nem  tekinthető a   védekezéshez   való   jog  szükségtelen   és   aránytalan korlátozásának.  Erre tekintettel az Alkotmánybíróság  a  Be. 384.   §   (2)  bekezdés  a)  pontja  alkotmányellenességének megállapítására   és  megsemmisítésére  irányuló   indítványt elutasította.                              C. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a terhelt részéről  a fellebbezési jog gyakorlásának elmulasztása nem szolgálhat  a kártalanításból kizárás okaként. A Be. 384. § (2) bekezdés b) pontja alapján az a terhelt, aki a maga részéről tudomásul vette az ítéletet, utóbb nem léphet fel  kártalanítási igénnyel. A bírói gyakorlat  értelmében  a kártalanítás  akkor  is kizárt, ha az ügyészi  vagy  a  védői fellebbezés folytán egyébként sor került másodfokú  eljárásra is.  A  jogorvoslati jogról való lemondás tehát nem a bíróság tévedésében   való  terhelti  közreműködést  jelenti,   hanem lényegében   a   téves  ítéletben  történt   megnyugvást.   A kártalanítási   igény  kizárásának  alapja  nem   a   terhelt szándékosan  rosszhiszemű  vagy a  terhére  róható  gondatlan magatartása, hanem az, hogy az őt egyébként megillető  joggal nem  kívánt  élni.  A  terhelt motívuma igen  sokféle  lehet. Vezetheti  az,  hogy  nem  akarja  kitenni  magát  a  további eljárásnak, nem remél kedvező eredményt a további  eljárástól stb. A  terhelt jogorvoslati joga alkotmányos alapjog. Az  alapjog gyakorlása   elmulasztásának   utólagos   szankcionálása    a kártalanítás    kizárása   útján   a   terhelt    alkotmányos önrendelkezési szabadságának szükségtelen korlátozása, ami  a jogorvoslathoz  való  jogot  a  jogorvoslat  igénybevételének kötelezettségévé     változtatja.     Az     Alkotmánybíróság gyakorlatában  az  emberi méltóságból levezetett  alkotmányos önrendelkezési szabadság [8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990,  42, 44.] alkotmányos alapjog, amelynek korlátozása  az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének keretei között lehetséges. Az önrendelkezési jog a jogok gyakorlásától való tartózkodást, a nem  cselekvés jogát is magában foglalja [v.ö.:  1/1994.  (I. 7.) AB határozat, ABH 1994, 29, 35-36.]. Az   Alkotmánybíróság  megítélése  szerint  nincs   semmilyen alkotmányosan    értékelhető   indoka    annak,    hogy    az önrendelkezési   szabadság  eljárásjogi   vetületét   jelentő terhelti  rendelkezési jogot (1320/B/1993. AB határozat,  ABH 1995, 683, 686.) a törvényalkotó korlátozza a kártalanításból kizárás  eszközével.  A  kizárási ok  a  kártalanítási  igény elutasítására  akkor  ad lehetőséget,  amikor  az  első  fokú határozat  a  terhelt  magatartásától  függetlenül  téves   a bűnösség megállapítása vagy a büntetéskiszabás tekintetében. A  fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság a Be. 384. § (2) bekezdés b) pontját megsemmisítette.                              D. A   2003.   július   1-jén  hatályba  lépő   új   Be.-nek   a kártalanításra  vonatkozó  rendelkezései  megegyeznek  a  Be. szabályaival,   így   a   kártalanításból   kizárás   okainak alkotmányosságáról kialakított álláspont érvényes az  új  Be. megfelelő    rendelkezéseire    is.    Az    Alkotmánybíróság megállapította, hogy az új Be. 580. § (2) bekezdés a) pontja, továbbá  581.  § (2) bekezdés a) pontja nem alkotmányellenes, ezért  az  indítványokat e részükben elutasította. Ugyanakkor az  új  Be.  580. § (2) bekezdés b) pontja és az 581.  §  (2) bekezdés    b)   pontja   alkotmányellenes,   ezért    azokat megsemmisítette.     E     törvényi     rendelkezések      az Alkotmánybíróságról  szóló  1989.  évi  XXXII.   törvény   (a továbbiakban: Abtv.) 42. § (2) bekezdése alapján  nem  lépnek hatályba.                              E. Az   Abtv.  21.  §  (3)  bekezdése  meghatározza,  hogy  mely szervezet,   illetve  személyi  kör  jogosult  a   jogszabály nemzetközi       szerződésbe      ütközése      vizsgálatának kezdeményezésére. Tekintettel arra, hogy az indítványozók nem tartoznak  a törvényben felsoroltak közé, az Alkotmánybíróság az  erre  irányuló  indítványi részeket  az  Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló 3/2001. (XII.   3.)   Tü.   határozat  29.  §   c)   pontja   alapján visszautasította. A  határozat Magyar Közlönyben történő közzététele  az  Abtv. 41. §-án alapul.                       Dr. Németh János                  az Alkotmánybíróság elnöke                                  Dr. Bagi István                      Dr. Bihari Mihály    alkotmánybíró                            alkotmánybíró                                  Dr. Czúcz Ottó                         Dr. Erdei Árpád    alkotmánybíró                     előadó alkotmánybíró                                  Dr. Harmathy Attila                   Dr. Holló András    alkotmánybíró                            alkotmánybíró                                  Dr. Kiss László                   Dr. Kukorelli István    alkotmánybíró                            alkotmánybíró                                  Dr. Strausz János    Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva    alkotmánybíró                             alkotmánybíró Dr. Harmathy Attila alkotmánybíró párhuzamos indokolása    A   határozat   rendelkező  részével  egyetértek,   de   a rendelkező rész 1. és 2. pontjának alkotmányos alapja nézetem szerint - a határozatban foglaltaktól eltérően - az Alkotmány 55. §-ának (3) bekezdése. Indokaim a következők:    1.  Az  indítvány  alkotmányossági vizsgálata  szükségessé teszi az Alkotmány 55. §-ának az elemzését.    Az Alkotmány 55. §-ának (1) bekezdése kimondja:    "A   Magyar   Köztársaságban  mindenkinek   joga   van   a szabadságra  és  a  személyi biztonságra,  senkit  sem  lehet szabadságától   másként,  mint  a  törvényben   meghatározott okokból   és  a  törvényben  meghatározott  eljárás   alapján megfosztani." Az  Alkotmánynak  ez  a  szabálya  az  egyik  alapvető  jogot határozza  meg,  de  ennek  a  jognak  a  megsértése   esetén alkalmazandó  jogkövetkezményről külön szabály  szól.  Ezt  a külön szabályt az 55. § (3) bekezdése tartalmazza:    "Az,   aki  törvénytelen  letartóztatás  vagy  fogvatartás áldozata volt, kártérítésre jogosult."      Az   Alkotmánynak  ezt  a  két  szabályát   az   Alkotmány módosításáról  szóló 1989. évi XXXI. törvény  iktatta  be  az Alkotmányba.   A  törvényjavaslat  miniszteri  indokolása   e szabályok Alkotmányban való kimondását arra alapította,  hogy az emberi jogokról szóló nemzetközi egyezmények elfogadásával Magyarország  kötelezettséget  vállalt  az  általános  emberi jogok elismerésére. Ezeknek a nemzetközi egyezményeknek -  és ezek között a Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának - a   szellemében   határozta  meg  a  törvény   az   említett, Alkotmányba beiktatott alapvető jogot.        2.  Az  Alkotmány hivatkozott rendelkezéseinek és az adott kérdésre  vonatkozó  más  magyar  jogszabályoknak  az  emberi jogokról  szóló  nemzetközi  egyezményekkel  való  összhangba hozatala 1989-ben csak részlegesen történt meg.    Az  Egyesült  Nemzetek Közgyűlése XXI.  ülésszakán,  1966. december   16-án   elfogadott  Polgári  és  Politikai   Jogok Nemzetközi  Egyezségokmánya (a továbbiakban:  Egyezségokmány) kihirdetéséről szóló 1976. évi 8. törvényerejű  rendelet  már formálisan a magyar jogrendszer részévé tette ugyan az emberi jogokra  vonatkozó  szabályokat, de  kapcsolódó  jogszabályok útján ezek ténylegesen nem épültek be.    Az Egyezségokmány 9. cikke a következőket mondta ki: "1.   Mindenkinek  joga  van  a  szabadságra  és  a  személyi biztonságra. Senkit sem lehet önkényesen őrizetbe venni  vagy letartóztatni. Senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben    meghatározott   okokból   és    a    törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. 2.    Minden    letartóztatott   személyt   letartóztatásakor tájékoztatni  kell letartóztatása okairól  és  a  legrövidebb időn belül közölni kell vele az ellene emelt vádakat. 3.  Azt,  akit  bűncselekmény vádjával vettek őrizetbe,  vagy tartóztattak  le,  a  legrövidebb időn  belül  bíró,  vagy  a törvény  értelmében  bírói hatáskört  gyakorló  más  hatósági személy elé kell állítani; az ilyen személynek joga van arra, hogy  ügyében  ésszerű határidőn belül tárgyalást  tartsanak, vagy szabadlábra helyezzék őt. Az általános szabály ne legyen az,  hogy  az  ítélethozatalra váró személyt  őrizetben  kell tartani, azonban a szabadlábra helyezést függővé lehet  tenni olyan  biztosítékoktól, amelyek szavatolják, hogy az érintett személy  a  tárgyaláson,  a  bírósági  eljárás  bármely   más szakában,  illetőleg  adott esetben  az  ítélet  végrehajtása céljából megjelenik. 4.  Az  a  személy,  akit  szabadságától  őrizetbevétel  vagy letartóztatás  útján  fosztottak meg, jogosult  a  bírósághoz fordulni   avégett,  hogy  az  késedelem  nélkül  döntsön   a fogvatartás  törvényességéről és rendelje  el  a  szabadlábra helyezését, amennyiben a fogvatartás nem törvényes.    5.  Annak  a  személynek,  aki törvénytelen  letartóztatás vagy  fogvatartás  áldozata volt, kikényszeríthető  joga  van kártalanításra."    Az Egyezségokmány 14. cikkének 6. bekezdése szerint pedig "Amikor  valakit  bűncselekmény  elkövetése  miatt  jogerősen elítélnek  és  ezt  követően  az  elítélését  hatályon  kívül helyezik vagy kegyelemben részesítik azért, mert egy új  vagy újonnan  feltárt  tény  azt  bizonyítja,  hogy  téves  döntés született,  azt a személyt, aki ilyen elítélés  következtében büntetést  állt  ki,  a törvénynek megfelelően  kártalanítani kell,  kivéve  ha  bizonyítást nyer az,  hogy  a  nem  ismert ténynek  kellő  időben  való fel  nem  tárása  teljesen  vagy részben neki róható fel."      Az   idézett  szabályoknak  a  magyar  jogrendszerbe  való részleges  beillesztését jelzi, hogy az indítvány  vizsgálata szempontjából   két  vonalon  eltérést  mutattak   a   magyar szabályok az Egyezségokmány szabályaitól:  - egyrészt  az  Alkotmány 55. §-a (3) bekezdésének  1989-ben    [akkor  még  az  55.  §  (2) bekezdéseként]  meghatározott    szövege  csak az Egyezségokmány 9. cikkének 5.  bekezdését    tükrözi,    a    téves   bírói   döntés   miatt    történő    kártalanításról  szóló 14. cikk 6. bekezdése  azonban  nem    fejeződik ki,  - másrészt  a  büntetőeljárásról szóló 1973. évi I.  törvény    (a   továbbiakban:  Be.)  385.  §-a  (4)  bekezdésének   a    hivatkozott   1989.  évi  alkotmánymódosítás  időpontjában    hatályos  szövege  szerint:  "(4)  A  bíróság  az   ügyész    nyilatkozatának  beszerzése  után  megvizsgálja,  hogy   a    kártalanítási  igény előfeltételei fennállnak-e,  majd  az    iratokat felterjeszti az igazságügyminiszterhez, aki -  ha    az  igényt  alaposnak  találja -  a  terheltet,  illetőleg    tartásra   jogosult  hozzátartozóját  az   állam   terhére    pénzbeli   kártalanításban  részesíti."   Ez   a   szabály    miniszteri mérlegeléstől tette függővé a kártalanítást.    Az  eltérés megszüntetésére irányuló törekvést fejezte  ki az  Alkotmány  módosításáról szóló 1990. évi XL.  törvény.  A törvény  37.  §-a illesztette be az Alkotmány 55.  §-ába  (2) bekezdésként az őrizetbe vett személy lehető legrövidebb időn belül   bíró  elé  állításáról  vagy  szabadon  bocsátásáról, továbbá   a   szabadlábra   helyezése   vagy   letartóztatása haladéktalan eldöntéséről szóló szabályt (és határozta meg az 55.  §  bekezdéseinek  az  azóta is hatályos  számozását).  A törvényjavaslatnak   az   erre  a   rendelkezésre   vonatkozó miniszteri   indokolása  rámutat  arra,  hogy   a   személyes szabadság    biztosítására   szolgáló,   minden   jogállamban megtalálható   garanciális   szabályról   van   szó,   de   a megfogalmazásnál "tekintettel kellett lenni a bíróságok és az ügyészségek jelenlegi teherbírását is figyelembe vevő büntető eljárásjogi  törvényre".  Ez  az alkotmánymódosításról  szóló törvény  nem egészítette ki az 55. § kártalanításra vonatkozó szabályát a téves bírói döntésekre való utalással.    Az  emberi  jogok  és  az alapvető szabadságok  védelméről szóló,  Rómában,  1950.  november  4-én  kelt  Egyezmény   (a továbbiakban: Egyezmény) és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről szóló 1993. évi XXXI. törvény - az Egyezségokmányhoz hasonlóan - külön rendelkezik az 5. cikk 5. bekezdésében  a  jogsértő letartóztatás vagy  őrizetbe  vétel miatt   történő  kártalanításról  és  a  hetedik   kiegészítő jegyzőkönyv  3.  cikkében a téves bírói ítélet  következtében elszenvedett  büntetés  miatt fizetendő  kártalanításról.  Az Egyezmény kihirdetésével kapcsolatban az Alkotmány 55. §-ának szövege nem változott.         3.   A  Be.  kártalanítási  szabályait  is  vizsgálta   a 66/1991.   (XII.   22.)  AB  határozat.  Az  Alkotmánybíróság megsemmisítette  a Be.-nek azt a szabályát, amely  miniszteri mérlegelés   alapján  tette  lehetővé  a   kártalanítást.   A határozat  indokolása rámutatott az Alkotmány 55. §-a  és  az Egyezségokmány  szabályai  között  fennálló  kapcsolatra.   A kártalanításhoz  való  jogot erősítve utalt  a  polgári  jogi kártérítési felelősség alkalmazásának lehetőségére  és  -  az Alkotmány  70/K. §-ára utalva - a követelések  bíróság  előtt történő  érvényesítésének lehetőségére (ABH 1991,  342,  346- 347.).    A  büntetőeljárásban  felmerülő  költségek  megtérítésének kérdését  vizsgálva  az  Alkotmánybíróság  a  401/B/1992.  AB határozatban  szintén  rámutatott, hogy  a  kártalanítás  két különböző  úton  történhet  meg:  egyrészt  a  polgári   jogi kártérítési   felelősség,  másrészt   a   Be.   kártalanítási szabályai alapján (ABH 1994, 528, 530.).        4.  Az Alkotmány 55. §-a (3) bekezdésének szövege az 1989. évi  helyzetnek  megfelelően  az Egyezségokmányban  foglaltak részleges tükrözéséig jutott el. Az 55. § későbbi módosítása, az  Egyezmény és annak kiegészítő jegyzőkönyveinek  a  magyar jog  részévé tétele, a jogállam elveinek megfelelően  történt átalakulás,  az  Alkotmánybíróság  gyakorlatában  a  személyi szabadság   jogának  sérelme  miatt  történő   kártalanításra igénybe  vehető  kétféle  út (polgári  jogi  kártérítés,  Be. alapján megvalósuló kártalanítás) elismerése alapot nyújtanak az   Alkotmány   55.  §-a  (3)  bekezdésének  a  megváltozott körülményekre tekintettel lévő értelmezésére.    Az   Alkotmány  55.  §-a  (3)  bekezdésében  meghatározott kártalanításhoz való jog átfogja az Egyezségokmányban (és  az Egyezményben)   megfogalmazott  felelősségi  alapon   történő kártérítéshez való jogot, valamint a téves bírói ítélet miatt elszenvedett  sérelmek  miatt érvényesíthető  kártalanításhoz való  jogot  is. Az Alkotmánynak ez a szabálya nem  az  egyes jogágak kártérítési felelősségi szabályait ismétli meg, hanem az  alkotmányjog  szintjén jelentkező, a  személyi  szabadság alapvető  jogának sérelmére tekintettel fennálló,  alkotmányi alapú  kártalanítási jogot tartalmazza. Ennek az  Alkotmányon alapuló  jognak a megvalósítására szolgálnak az egyes jogágak szintjén  (a  polgári  jogban, a büntetőeljárási  jogban),  e jogágak    sajátos   szabályozási   rendszerének,    elveinek megfelelően kialakított rendelkezések.        Akkor,  amikor  az  egyes  jogágak szintjén  meghatározott szabályok   a   kártalanítás  korlátozását  mondják   ki,   e rendelkezések alkotmányossági vizsgálatának alapja  tehát  az Alkotmány  55.  §-a (3) bekezdésének az előzőek  szerint,  az Egyezségokmánnyal és az Egyezménnyel összhangban  értelmezett kártalanításhoz való jog. Budapest, 2003. június 30.                                           Dr. Harmathy Attila                                                 alkotmánybíró A párhuzamos indokoláshoz csatlakozom:      Dr. Bihari Mihály               Dr. Kukorelli István      alkotmánybíró                          alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	The rules of compensation in cases where there are lawful enforcement actions that involve detention but do not result in charges being laid or conviction in the Criminal Procedure Code
Number of the Decision: .	41/2003. (VII. 2.)
Date of the decision: .	06/30/2003
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2003-2-005?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
. en_0041_2003.pdf