English

Hungarian
Ügyszám:
.
548/B/1999
Előadó alkotmánybíró: Erdei Árpád Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 41/2003. (VII. 2.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2003/430
.
A döntés kelte: Budapest, 06/30/2003
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                      A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

      Az    Alkotmánybíróság   jogszabály   alkotmányellenességének
      utólagos   vizsgálatára,   valamint   jogszabály   nemzetközi
      szerződésbe  ütközésének megállapítására irányuló indítványok
      tárgyában  -  dr. Bihari Mihály, dr. Harmathy Attila  és  dr.
      Kukorelli  István  alkotmánybíró párhuzamos  indokolásával  -
      meghozta a következő

                              határozatot:

      1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról
      szóló  1973.  évi I. törvény 383. § (3) bekezdés  b)  pontja,
      továbbá  a  384.  §  (2) bekezdés b) pontja alkotmányellenes,
      ezért azt a határozat közzétételének napjával megsemmisíti.

      2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról
      szóló  1998. évi XIX. törvény 580. § (2) bekezdés b)  pontja,
      továbbá  az  581.  § (2) bekezdés b) pontja alkotmányellenes,
      ezért  azt  a határozat közzétételének napjával megsemmisíti.
      Ennek folytán a rendelkezés nem lép hatályba.

      3. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I.
      törvény 383. § (3) bekezdés a) pontja, továbbá a 384.  §  (2)
      bekezdés a) pontja alkotmányellenességének megállapítására és
      megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.

      4.  Az  Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998.  évi
      XIX. törvény 580. § (2) bekezdés a) pontja, továbbá az 581. §
      (2)     bekezdés     a)     pontja    alkotmányellenességének
      megállapítására   és  megsemmisítésére  irányuló   indítványt
      elutasítja.

      5. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I.
      törvény  383. § (3) bekezdés b) pontja, a 384. § (2) bekezdés
      a) és b) pontja, valamint a büntetőeljárásról szóló 1998. évi
      XIX.  törvény  581.  §  (2)  bekezdés  b)  pontja  nemzetközi
      szerződésbe  ütközésének megállapítására irányuló  indítványt
      visszautasítja.

      Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben
      közzéteszi.
                                  Indokolás
                                     
                                     I.
         
         1.  A  büntetőeljárásról  szóló  1973.  évi  I.  törvény  (a
        továbbiakban:  Be.)  a  kártalanítás jogintézménye  keretében
        rendezi   azt   a   helyzetet,  amikor  a   szabadságelvonást
        tartalmazó   eljárási  kényszercselekményről  és  büntetőjogi
        szankcióról   utóbb  derül  ki,  hogy  elrendelése,   illetve
        végrehajtása jogszerű, ámde alaptalan volt.
         
         A  Be. a kártalanítási igény jogcímei mellett meghatározza a
        kártalanításból   kizárás  eseteit.  A  törvény   külön-külön
        rendelkezik    a   büntetőeljárási   kényszerintézkedésekért,
        valamint  a  jogerős  ítélet  alapján  kitöltött  büntetőjogi
        szankcióért  járó kártalanítás jogalapjáról,  és  külön-külön
        állapítja meg az igény érvényesítését kizáró okokat.  Így  az
        előzetes      letartóztatásért     és      az      ideiglenes
        kényszergyógykezelésért   járó  kártalanításból   a   törvény
        kizárja  azt,  aki  a  hatóság elől elrejtőzött,  megszökött,
        illetve  szökést  kísérelt meg, továbbá,  aki  az  eredményes
        felderítés  meghiúsítása  végett  a  hatóság  megtévesztésére
        törekedett,    vagy    egyébként   neki   felróhatóan    okot
        szolgáltatott   arra,  hogy  a  bűncselekmény   gyanúja   reá
        terelődjék [Be. 383. § (3) bekezdés a) és b) pont]. A jogerős
        ítélet  alapján kitöltött szabadságvesztésért, javítóintézeti
        nevelésért,  illetve kényszer-gyógykezelésért egyébként  járó
        kártalanításból kizárás okai között jelöli meg a törvény,  ha
        a  terhelt  az alapügyben elhallgatta azokat a tényeket  vagy
        bizonyítékokat,  amelyeken a perújítás  során  hozott  ítélet
        alapul,  továbbá,  ha az alapügyben hozott ítélet  ellen  nem
        fellebbezett [Be. 384. § (2) bekezdés a) és b) pont].
         
         E  szabályok  alkotmányosságának vizsgálatára két  indítvány
        érkezett,    amelyeket   az   Alkotmánybíróság   -    tárgyuk
        azonosságára  tekintettel  -  egyesített  és  egy  eljárásban
        bírált el.
         
         1.1.   Az   egyik  indítványozó  a  kártalanításból   kizáró
        rendelkezéseket a törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás
        áldozata   számára  az  Alkotmány  55.  §  (3)   bekezdésében
        biztosított kártérítéshez való joggal tartotta ellentétesnek.

        Az  indítvány indokolásában utalt arra, hogy a büntetőeljárás
        alá  vont  személyt  (a  továbbiakban: terhelt)  megilleti  a
        hallgatáshoz  való  jog,  amely  következik  az   ártatlanság
        vélelméből  [Alkotmány 57. § (2) bekezdés],  valamint  abból,
        hogy  a  Be.  87. § (2) bekezdése a hallgatás jogára  történő
        figyelmeztetés kötelezettségét rója a büntető ügyekben eljáró
        hatóságra.  Az indítványozó szerint: "A terheltet  az  ügyhöz
        való   ilyen   hozzáállása  miatt  nem   érheti   hátrány   a
        kártalanításra való jogosultság tekintetében."

        Az indítványozó álláspontja szerint a Be. 383. § (3) bekezdés
        b)  pontja  "túl általános, nem egyértelműen megfogalmazott",
        így  "önkényes értelmezésekre adhat okot, és ezzel  lehetőség
        nyílik  a  nemzetközi jogszabályokban és az  Alkotmányban  is
        megfogalmazott kötelezettség alóli kibúvásra."

        A  Be.  384.  §  (2)  bekezdés b) pontjával  kapcsolatban  az
        indítványozó  azt állította, hogy a törvény adta jogorvoslati
        lehetőség  ki  nem  használása "túl szigorú kritérium  ahhoz,
        hogy  erre  hivatkozással a szabadságától ártatlanul  -  akár
        több  évig  is  -  megfosztott  személy  kártalanításban   ne
        részesüljön."  A  törvény "- sértve ezzel az ügyfélegyenlőség
        elvét -privilegizált helyzetet teremt az Állam számára."

        Az   indítványozó   megállapítása  szerint  a   rendelkezések
        ellentétesek   az  1976.  évi  8.  törvényerejű   rendelettel
        kihirdetett, az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán,
        1966.  december  16-án elfogadott Polgári és Politikai  Jogok
        Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban Egyezségokmány) 9.
        Cikkének  5. pontjával és 14. Cikkének 6. pontjával,  továbbá
        az  emberi  jogok  és alapvető szabadságok védelméről  szóló,
        Rómában,  1950.  november 4-én kelt, és az  1993.  évi  XXXI.
        törvénnyel  kihirdetett Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény)
        5. Cikkének 5. pontjával és 50. Cikkével is.

        1.2.  A  másik indítványozó szerint a Be. 383. § (3) bekezdés
        a)  és  b)  pontja, továbbá a 384. § (2) bekezdés  a)  és  b)
        pontja  a  védelemhez való alapjoggal [Alkotmány  57.  §  (3)
        bekezdés]  ellentétes; a Be. 384. § (2)  bekezdés  b)  pontja
        pedig sérti a jogorvoslathoz való jogot [Alkotmány 57. §  (5)
        bekezdés]  is.  Az indítvány kitért arra is, hogy  ez  utóbbi
        rendelkezés "szélesebb körben zárja ki a kártalanítást,  mint
        azt a nemzetközi egyezmények megengedik." Ezért a rendelkezés
        ellentétes  az Egyezségokmány 14. cikk 6. pontjával,  továbbá
        az Egyezmény hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 3. cikkével.

        A 2003. július 1-jén hatályba lépő, a büntetőeljárásról szóló
        1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: új Be.) a sérelmezett
        rendelkezésekkel   lényegében  azonosan   határozza   meg   a
        kártalanításból   kizárás  eseteit,  ezért  az   indítványozó
        kezdeményezte  a  törvény  580.  §  (2)  bekezdés  a)  és  b)
        pontjának,  valamint 581. § (2) bekezdés a) és  b)  pontjának
        megsemmisítését is.

        2. Az Alkotmánybíróság az eljárásban beszerezte az igazságügy-
        miniszter véleményét.

                                     II.

        Az indítvány elbírálása során az Alkotmánybíróság a következő
        jogszabályi rendelkezéseket vette figyelembe.

        1. Az Alkotmány:

        "2.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
        jogállam."
        "7.  §  (1)  A  Magyar Köztársaság jogrendszere  elfogadja  a
        nemzetközi  jog  általánosan elismert szabályait,  biztosítja
        továbbá  a  nemzetközi jogi kötelezettségek és  a  belső  jog
        összhangját."
        "8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
        és  elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek  tiszteletben
        tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
        (2)   A   Magyar  Köztársaságban  az  alapvető   jogokra   és
        kötelességekre  vonatkozó szabályokat törvény állapítja  meg,
        alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja."
        "55.  §  (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a
        szabadságra  és  a  személyi biztonságra,  senkit  sem  lehet
        szabadságától   másként,  mint  a  törvényben   meghatározott
        okokból   és  a  törvényben  meghatározott  eljárás   alapján
        megfosztani.
        [...]
        (3)  Az,  aki  törvénytelen  letartóztatás  vagy  fogvatartás
        áldozata volt, kártérítésre jogosult."
        "57.  §  (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki
        egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene  emelt
        bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit
        a  törvény  által felállított független és pártatlan  bíróság
        igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
        (2)  A  Magyar  Köztársaságban senki sem tekinthető  bűnösnek
        mindaddig,  amíg  büntetőjogi felelősségét a bíróság  jogerős
        határozata nem állapította meg.
        (3)  A  büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden
        szakaszában  megilleti a védelem joga.  A  védő  nem  vonható
        felelősségre  a  védelem ellátása során  kifejtett  véleménye
        miatt.
        [...]
        (5)  A  Magyar  Köztársaságban a  törvényben  meghatározottak
        szerint  mindenki  jogorvoslattal élhet  az  olyan  bírósági,
        közigazgatási  és más hatósági döntés ellen,  amely  a  jogát
        vagy  jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot - a  jogviták
        ésszerű  időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan
        -   a   jelenlévő   országgyűlési  képviselők   kétharmadának
        szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja."

        2. A Be. rendelkezései:

        "87.  §  (2)  A  terheltet  a  kihallgatásának  megkezdésekor
        figyelmeztetni kell arra, hogy nem köteles vallomást tenni, a
        vallomás    tételét    a   kihallgatás   folyamán    bármikor
        megtagadhatja,  továbbá,  hogy amit mond,  az  bizonyítékként
        felhasználható.  A  figyelmeztetést  és  a  terhelt  válaszát
        jegyzőkönyvbe  kell  foglalni.  A  figyelmeztetés  elmaradása
        esetén  a terhelt vallomása bizonyítási eszközként nem vehető
        figyelembe.
        (3)   Ha   a   terhelt   a   vallomás   tételét   megtagadja,
        figyelmeztetni kell arra, hogy ez az eljárás folytatását  nem
        akadályozza, de a védekezésének erről a módjáról lemond."
        "276.  § (1) A bíróság jogerős ítéletével elbírált cselekmény
        (alapügy) esetén perújításnak van helye, ha
        a)  az  alapügyben akár felmerült, akár fel nem merült tényre
        vonatkozó olyan új bizonyítékot hoznak fel, amely valószínűvé
        teszi, hogy
        1. a terheltet fel kell menteni, lényegesen enyhébb büntetést
        kell kiszabni, vagy a büntető eljárást meg kell szüntetni;
        2.  a  terhelt bűnösségét meg kell állapítani vagy lényegesen
        súlyosabb büntetést kell kiszabni;
        b)  a  terhelttel  szemben ugyanazon  cselekmény  miatt  több
        ítéletet hoztak;
        c)   az   alapügyben   hamis  vagy  hamisított   bizonyítékot
        használtak fel;
        d)  az  alapügyben  a hatóság valamely tagja  kötelességét  a
        büntető törvénybe ütköző módon megszegte;
        e)  az  alapügyben  az  ítéletet a XVII/A.  Fejezet  szerinti
        eljárásban a terhelt távollétében hozták."
        "383. § (1) Kártalanítás jár az előzetes letartóztatásért  és
        az ideiglenes kényszergyógykezelésért, ha
        I. a büntetőeljárást azért szüntették meg, mert
        a)  a  cselekmény nem bűncselekmény, vagy azt nem  a  terhelt
        követte el,
        b)  a  rendelkezésre álló adatok alapján nem állapítható  meg
        bűncselekmény elkövetése, illetőleg az, hogy a cselekményt  a
        terhelt követte el,
        c) büntethetőséget kizáró ok áll fenn,
        d) a bűncselekmény büntethetősége elévült,
        e) a cselekményt már jogerősen elbírálták;
        II. a bíróság
        a) a terheltet felmentette,
        b) az eljárást vádelejtés miatt szüntette meg.
        (2)  Nincs  helye  kártalanításnak, ha  a  büntetőeljárást  a
        cselekmény  társadalomra veszélyességének csekély foka  (Btk.
        28. §) miatt szüntették meg.
        (3) Az (1) bekezdés esetén sincs helye kártalanításnak, ha  a
        terhelt
        a)  a  hatóság elől elrejtőzött, megszökött, szökést kísérelt
        meg,
        b)  az  eredményes felderítés meghiúsítása végett  a  hatóság
        megtévesztésére  törekedett, vagy egyébként neki  felróhatóan
        okot  szolgáltatott  arra, hogy a bűncselekmény  gyanúja  reá
        terelődjék,
        c) felmentés esetén a kényszergyógykezelését rendelték el.
        384.    §    (1)   A   jogerős   ítélet   alapján   kitöltött
        szabadságvesztésért,  javítóintézeti  nevelésért,   illetőleg
        kényszergyógykezelésért  a terheltnek  kártalanítás  jár,  ha
        perújítás,  felülvizsgálat vagy törvényesség érdekében  emelt
        jogorvoslat folytán felmentették, enyhébb büntetésre ítélték,
        próbára  bocsátották,  illetőleg  az  eljárást  vele  szemben
        megszüntették,     avagy     megállapították,     hogy      a
        kényszergyógykezelést törvényes ok nélkül rendelték el.
        (2) Nincs helye a kártalanításnak, ha a terhelt
        a)   az   alapügyben  elhallgatta  azokat  a  tényeket   vagy
        bizonyítékokat,  amelyeken a perújítás  során  hozott  ítélet
        alapul;
        b) az alapügyben hozott ítélet ellen nem fellebbezett, kivéve
        a törvényesség érdekében emelt jogorvoslat esetét,
        c)   felmentése   esetén  kijelölt  egészségügyi   intézetben
        végrehajtandó kényszergyógykezelését rendelték el."

        3. Az új Be. rendelkezései:

        "580. § (1) Kártalanítás jár az előzetes letartóztatásért  és
        az ideiglenes kényszergyógykezelésért, ha
        I. a nyomozást azért szüntették meg, mert
        a) a cselekmény nem bűncselekmény,
        b)   a   nyomozás  adatai  alapján  nem  volt  megállapítható
        bűncselekmény elkövetése,
        c)  nem  a  gyanúsított követte el bűncselekményt, illetve  a
        nyomozás  adatai  alapján  nem volt  megállapítható,  hogy  a
        bűncselekményt a gyanúsított követte el,
        d) büntethetőséget kizáró ok állapítható meg,
        e) az eljárás elévülés miatt nem folytatható,
        f) a cselekményt már jogerősen elbírálták;
        II. a bíróság
        a) a terheltet felmentette,
        b)  az  eljárást a büntethetőség elévülése, vádelejtés miatt,
        vagy  azért  szüntette meg, mert a cselekményt már  jogerősen
        elbírálták.
        (2) Az (1) bekezdés esetén sincs helye kártalanításnak, ha  a
        terhelt
        a)  a  bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó  hatóság  elől
        elrejtőzött, megszökött, szökést kísérelt meg,
        b) az eredményes felderítés meghiúsítása végett a bíróság, az
        ügyész,   illetőleg   a   nyomozó   hatóság   megtévesztésére
        törekedett,    vagy    egyébként   neki   felróhatóan    okot
        szolgáltatott   arra,  hogy  a  bűncselekmény   gyanúja   reá
        terelődjék,
        c) felmentése esetén a kényszergyógykezelését rendelték el.
        581.    §    (1)   A   jogerős   ítélet   alapján   kitöltött
        szabadságvesztésért,  javítóintézeti  nevelésért,   illetőleg
        kényszergyógykezelésért  a terheltnek  kártalanítás  jár,  ha
        rendkívüli   jogorvoslat   folytán   felmentették,    enyhébb
        büntetésre    ítélték,   próbára   bocsátották,   megrovásban
        részesítették,   illetőleg   az   eljárást    vele    szemben
        megszüntették      vagy     megállapították,      hogy      a
        kényszergyógykezelést törvényes ok nélkül rendelték el.
        (2) Nincs helye a kártalanításnak, ha a terhelt
        a)   az   alapügyben  elhallgatta  azokat  a  tényeket   vagy
        bizonyítékokat,  amelyeken a perújítás  során  hozott  ítélet
        alapul,
        b)  az  alapügyben  hozott  ítélet  ellen  nem  fellebbezett,
        kivéve, ha a törvény a fellebbezést kizárta,
        c) felmentése esetén kényszergyógykezelését rendelték el.
        (3)  A  (2)  bekezdés  b)  pontja  nem  alkalmazható,  ha   a
        kártalanításra  okot  adó  körülmény  törvényesség  érdekében
        bejelentett   jogorvoslati   eljárásban,   vagy    jogegységi
        eljárásban hozott határozat alapján állapítható meg."

        4. Az Egyezségokmány:

        14.  Cikk  "6. Amikor valakit bűncselekmény elkövetése  miatt
        jogerősen  elítélnek  és ezt követően az elítélését  hatályon
        kívül helyezik vagy kegyelemben részesítik azért, mert egy új
        vagy  újonnan feltárt tény azt bizonyítja, hogy téves  döntés
        született,  azt a személyt, aki ilyen elítélés  következtében
        büntetést  állt  ki,  a törvénynek megfelelően  kártalanítani
        kell,  kivéve  ha  bizonyítást nyer az,  hogy  a  nem  ismert
        ténynek  kellő  időben  való fel  nem  tárása  teljesen  vagy
        részben neki róható fel."

        5. Az Egyezmény Hetedik kiegészítő jegyzőkönyve:

        "3. Cikk - Kártalanításhoz való jog bírói hiba esetén
        Ha  büntető ügyben hozott jogerős elmarasztaló ítéletet utóbb
        megsemmisítenek,  vagy  az elítéltet  kegyelemben  részesítik
        azért, mert új vagy újonnan feltárt tények bizonyítják,  hogy
        bírói  tévedés  történt,  azt a  személyt,  aki  ezen  ítélet
        folytán büntetést szenvedett el, kártalanítani kell az  adott
        államban    érvényes   törvényeknek   vagy    joggyakorlatnak
        megfelelően,  hacsak be nem bizonyítják, hogy  a  tények  nem
        kellő   időben  való  felfedése  teljesen  vagy  részben   az
        elítéltnek róható fel."

                                    III.

        Az indítványok az alábbiak szerint részben megalapozottak.
                                     
                                     A.

        1.  Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Alkotmány 55.
        §  (3)  bekezdése  és a kártalanítás szabályai  között  nincs
        összefüggés,  ezért a kártalanításból kizárás  szabályai  nem
        járhatnak az Alkotmány e rendelkezésének sérelmével.

        Az  Alkotmánybíróság  a 66/1991. (XII. 21.)  AB  határozatban
        (ABH  1991,  342.) értelmezte az Alkotmány 55. § (1)  és  (3)
        bekezdését.  A  döntés  elhatárolta a  személyi  szabadságtól
        megfosztás  törvénytelen (jogellenes,  önkényes),  a  Polgári
        Törvénykönyvről   szóló  1959.  évi  IV.  törvény   szabályai
        szerinti  kártérítés  útján orvosolandó eseteit  a  személyes
        szabadságtól megfosztás jogszerű elvonásával okozott,  a  Be.
        szabályaiban   meghatározott   kártalanítással    orvosolható
        sérelmek eseteitől (ABH 1991, 342, 347-348.).

        Az  Alkotmánybíróság  a jelen ügyben is megerősíti,  hogy  az
        Alkotmány  55.  §  (3) bekezdése a kifejezetten  törvénysértő
        (nem  a  törvényben meghatározott okokból és nem a törvényben
        meghatározott eljárás alapján történt) előzetes letartóztatás
        vagy  más, akár a büntető hatalom gyakorlásához kötődő,  akár
        egyéb, rendészeti, egészségügyi fogvatartás esetére állapítja
        meg  az  állam kárfelelősségét, amelynek részletes szabályai,
        feltételei és korlátai a polgári jog területére tartoznak.  A
        kártalanítás  (visszatérítés)  intézménye  az  állam  büntető
        hatalmának  gyakorlása során előforduló tévedések  orvoslását
        szolgálja;   feltételeit  és  korlátait   a   büntetőeljárási
        jogszabályok határozzák meg.

        2. A kártalanításból kizárást meghatározó rendelkezések és az
        ártatlanság  vélelme  között  szintén  nem  állapítható   meg
        összefüggés, így azok nem sérthetik az Alkotmány  57.  §  (2)
        bekezdésében rögzített alkotmányos alapjogot.

        Az    ártatlanság    vélelme    a   büntetőjogi    felelősség
        megállapításának folyamatára vonatkozó alkotmányos alapjog, a
        terhelt  objektív  jogi helyzetét határozza  meg.  Parancs  a
        büntetőügyben   eljáró  bíróság,  ügyész,   nyomozó   hatóság
        számára, hogy a terheltet mindaddig, amíg a bíróság jogerősen
        el  nem  ítéli,  nem kezelheti bűnösként. Függetlenül  attól,
        hogy   a   felelősségének  megállapítása  alapjául   szolgáló
        tényeket    már    feltárták,    a    bűnösségre    vonatkozó
        meggyőződésüket  eljárási  aktusokban  rögzítették  (nyomozás
        befejezése,   vádemelés,  első  fokú  bűnösséget  megállapító
        ítélet),   a  bűnösség  megállapításával  együtt  járó   jogi
        következmények  a  terhelt  eljárási  helyzetét   az   ítélet
        jogerőre  emelkedéséig  nem befolyásolhatják.  A  bűnösség  -
        kétséget  kizáró  módon  történő  -  bizonyítása  a   büntető
        ügyekben  eljáró  állami  szerveket terheli,  a  felelősségre
        vonás sikertelensége az állam kockázata. [Az Alkotmánybíróság
        gyakorlatáról összefoglalóan: 26/1999. (IX. 8.) AB határozat,
        ABH 1999, 265, 271.; 719/B/1998. AB határozat, ABH 2000, 769,
        772-773.]

        Az   Alkotmánybíróság  korábban  a  kártalanítás  jogcímeinek
        meghatározását vizsgálta az ártatlanság vélelmének  tükrében.
        A  30/1995.  (V.  25.)  AB határozatban  az  Alkotmánybíróság
        kifejtette:  az  ártatlanság vélelmének egyik  következménye,
        hogy  az a személy, akinek büntetőjogi felelősségét a bíróság
        jogerős határozatban nem állapította meg, nem sújtható  olyan
        jogkövetkezményekkel,    amelyet    a    jog    a    bűnösség
        megállapításához   kapcsol.  Alkotmányos  követelmény,   hogy
        amennyiben  a  bűnösség  vagy  a bűnösség  alapjául  szolgáló
        tényállás megállapítására valamilyen okból nem kerül sor, úgy
        a  kártalanítás egyébként járulékos kérdésében  se  szülessen
        olyan  döntés,  amely  a bűnösséget megállapító  határozathoz
        kapcsolódik.  Nem  felelt  meg ennek  a  követelménynek,  így
        alkotmányellenes  volt  az  előzetes  letartóztatásért   járó
        kártalanítás jogcímeinek a Be. 383. § (1) bekezdés a)  pontja
        szerinti   szabályozása,  amely  a  magánindítvány   hiányára
        alapított     eljárás-megszüntetés    esetének    kizárásával
        ténylegesen  olyan  helyzetbe  hozta  az  érintett  személyt,
        mintha  megállapították volna a bűnösségét.  Ugyanezen  okból
        sértette  az ártatlanság vélelmét a Be. 384. § (1) bekezdése,
        amikor  a  kártalanítás jogcímei között  nem  ismerte  el  az
        eljárás   megszüntetésének  a  cselekmény   korábbi   jogerős
        elbírálásán alapuló esetét (ABH 1995, 155, 156.).

        A    kártalanításból   kizárást   meghatározó   rendelkezések
        mindazonáltal  nem  befolyásolják a  terhelt  jogállását;  az
        ártatlanság  vélelme  pedig nem hat ki  az  állammal  szemben
        kárigényt  érvényesítő  személy  jogi  helyzetére.  Ugyanezen
        okból  nincs összefüggés a kártalanításból kizáró okok és  az
        Alkotmány  57.  §  (1) bekezdéséből levezethető  tisztességes
        eljárás  elemét  képező  "ügyfélegyenlőség"  között  [6/1998.
        (III. 11.) AB határozat, ABH 1998, 91, 95-96.].

                                     B.

        1.  A kártalanításból kizárásnak a Be. 383. § (3) bekezdés a)
        pontjában és b) pontjának első fordulatában, valamint a  384.
        § (2) bekezdés a) pontjában meghatározott esetei az Alkotmány
        57.  § (3) bekezdésében meghatározott védelemhez való jognak,
        ezen  belül  a terhelt személyes védekezésének,  a  védekezés
        eszköztárának    közvetett    korlátozását    jelentik;     a
        törvényalkotó  lényegében a védekezési  mód  megválasztásához
        fűz hátrányos jogkövetkezményt. A Be. 383. § (3) bekezdés  b)
        pontjának    második    fordulatába   tartozó    magatartások
        tartozhatnak  a  védelemhez való jog körébe,  de  lehetnek  a
        terhelt e jogtól teljesen független cselekvései is.

        A  védelemhez  való  alkotmányos alapjog a  terhelt  eljárási
        helyzetét  meghatározó jogokban realizálódik [v.ö.:  25/1991.
        (V.  18.)  AB  határozat, ABH 1991, 414, 415.; 6/1998.  (III.
        11.)  AB  határozat,  ABH  1998, 91, 93-94.].  A  személyesen
        történő  védekezés részben a terhelt kihallgatása  keretében,
        részben   az   egyes  eljárási,  bizonyítási  cselekményekhez
        kapcsolódó  joggyakorláson  keresztül  történhet.   Egyik   a
        másikat  nem  zárja ki: a kihallgatáskor a hallgatáshoz  való
        jog   érvényesítése   nem  akadálya   az   egyéb   jelenléti,
        megismerési,    észrevételezési   és    indítványozási    jog
        gyakorlásának.

        A  védelemhez való jog a terhelt számára kiemelkedően fontos,
        de  nem  korlátozhatatlan alapjog; az Alkotmány nem  biztosít
        jogot  bármilyen védekezési eszköz alkalmazásához. Az e jogot
        korlátozó  rendelkezések  alkotmányosságának  megítélése   az
        Alkotmánybíróság  gyakorlatában az  Alkotmány  8.  §  (1)-(2)
        bekezdése  keretében  kialakított  általános  alapjogi,   ún.
        szükségesség-arányosság  teszt  alapján  indokolt  abban   az
        esetben  is, amikor - mint a jelen ügyben - e jog korlátozása
        közvetetten, a kártalanításból kizárás útján történik.

        Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az állam akkor
        nyúlhat  az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha  azt  másik
        alapvető jog vagy szabadság védelme vagy érvényesülése, avagy
        egyéb   alkotmányos   érték   védelme,   illetve   valamilyen
        alkotmányos cél indokolja, továbbá, ha a védelem,  illetve  a
        cél  más  módon  nem  érhető  el. Az  alapjog  korlátozásának
        alkotmányosságához  az  is  szükséges,  hogy   a   korlátozás
        megfeleljen  az arányosság követelményének; az elérni  kívánt
        cél  fontossága  és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem
        súlya megfelelő arányban legyenek egymással. A törvényhozó  a
        korlátozás  során  köteles az adott  cél  elérésére  alkalmas
        legenyhébb eszközt alkalmazni.

        Alkotmányellenes  a  jog  tartalmának  korlátozása,   ha   az
        kényszerítő ok, nyomós közérdek nélkül történik, ha  tehát  -
        valamely  más alapvető jog vagy alkotmányos cél  érdekében  -
        nem elkerülhetetlenül szükséges, továbbá, ha szükséges is,  a
        korlátozás  által okozott jogsérelem az elérni kívánt  célhoz
        képest aránytalan [legutóbb: 65/2002. (XII. 3.) AB határozat,
        ABH 2002, 357, 361-362.].

        2.  Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Be. 383. §  (3)
        bekezdés   a)  pontjában  megfogalmazott  kizárási   ok   nem
        alkotmányellenes;  nem  tekinthető  a  védelemhez  való   jog
        sérelmének,  hogy  a Be. az előzetes letartóztatásért  és  az
        ideiglenes   kényszergyógykezelésért   járó   kártalanításból
        kizárja azt, aki elrejtőzött vagy megszökött, illetve szökést
        kísérelt meg.

        Az  Alkotmánybíróság  több határozatában  fogalmazta  meg  az
        államnak   a   büntető   hatalommal  összefüggő   jogait   és
        kötelezettségeit. Demokratikus jogállamban a büntető  hatalom
        az   állam   -   alkotmányosan   korlátozott   -   közhatalmi
        jogosítványa   a   bűncselekmény  elkövetőinek   felelősségre
        vonására.  A  bűncselekmények  a  társadalom  jogi  rendjének
        sérelmét jelentik és a büntetés jogát az állam gyakorolja.  A
        bűnüldözés   kizárólagos   joga  egyben   a   büntető   igény
        érvényesítéséről való gondoskodás kötelezettségét jelenti,  a
        büntetőjogi  felelősségre vonás egyben az  állam  alkotmányos
        kötelessége  is.  A büntető hatalom gyakorlása  szükségképpen
        érinti  az  egyének alkotmányos alapjogait.  Az  államnak  az
        Alkotmányból  levezethető kötelezettsége indokolja,  hogy  az
        állami   büntető  hatalmat  gyakorló  szerveknek   feladataik
        teljesítéséhez hatékony eszközeik legyenek, még  ha  ezek  az
        eszközök,  lényegüket  tekintve, súlyosan  jogkorlátozóak  is
        [v.ö.:  40/1993.  (VI.  30.) AB határozat,  ABH  1993,  288.;
        715/D/1994. AB határozat, ABH 1997, 584.; 49/1998. (XI.  27.)
        AB   határozat,  ABH  1998,  372.;  5/1999.  (III.  31.)   AB
        határozat,  ABH 1999, 75.; 19/1999. (VI. 25.)  AB  határozat,
        ABH  1999,  150.; 26/1999. (IX. 8.) AB határozat,  ABH  1999,
        265.;  13/2001.  (V. 14.) AB határozat, ABH 2001,  177,  186-
        187.].

        A  büntetőeljárásban  a  terhelt  kikényszeríthetően  köteles
        megjelenni  a  büntető hatalmat gyakorló  hatóság  előtt,  és
        kikényszeríthető a közreműködési kötelezettsége  a  szakértői
        vizsgálatban,  illetve  egyes  bizonyítási  eljárásoknál.  Az
        előzetes     letartóztatás    feltételeinek    és     okainak
        alkotmányossági    vizsgálata   során   az   Alkotmánybíróság
        megállapította:   az   állami  büntető  igény   érvényesítése
        érdekében  a  társadalom  védelme, a  közérdek  szempontjából
        alkotmányosan is szükséges és indokolt annak lehetővé tétele,
        hogy  az  állam a terheltet a büntetőjogi felelősségre  vonás
        meghiúsításának    megakadályozása    érdekében    időlegesen
        megfossza  a  szabadságától [26/1999. (IX. 8.) AB  határozat,
        ABH 1999, 265, 276.].

        Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a védelemhez való jog
        nem  terjed  ki  az  elrejtőzésre,  illetve  a  szökésre;   a
        védekezéshez   való   jognak  korlátot  szabnak   a   terhelt
        megjelenését,       jelenlétét       biztosító       eljárási
        kényszercselekmények.   Így   a   törvényalkotó   nem    sért
        alkotmányos    alapjogot,   amikor   kizárja   az    előzetes
        letartóztatásért  és  az  ideiglenes kényszer-gyógykezelésért
        járó  kártalanításból azt, aki az elrejtőzéssel, a szökéssel,
        illetve     a    szökés    megkísérlésével    az     eljárási
        kényszercselekményekre okot adott.

        Fentiekre  tekintettel az Alkotmánybíróság a Be. 383.  §  (3)
        bekezdés  a)  pontja alkotmányellenességének  megállapítására
        irányuló indítványt elutasította.

        3.  Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Be. 383. §  (3)
        bekezdés  b)  pontja  alkotmányellenes.  A  rendelkezés  első
        fordulata  szükségtelenül  korlátozza  a  védekezéshez   való
        jogot, amikor nem kellően differenciált szabályozással  zárja
        ki  a  kártalanításból  azt,  aki  az  eredményes  felderítés
        meghiúsítása  végett a hatóság megtévesztésére törekedett.  A
        személyes     szabadsághoz    való     jog     korlátozásának
        alkotmányosságához       elengedhetetlenül       hozzátartozó
        arányosságot sérti a rendelkezés második fordulatában annak a
        személynek   a   kizárása,   aki   neki   felróhatóan    okot
        szolgáltatott   arra,  hogy  a  bűncselekmény   gyanúja   reá
        terelődjék.  A nem kellően differenciált szabályozás  ugyanis
        kiüresíti  a  kártalanítás jogcímeit, így  ellehetetleníti  a
        személyes  szabadság utóbb alaptalannak bizonyult elvonásából
        adódó  sérelem utólagos orvoslását, ami egyben a jogállamiság
        sérelmét is jelenti.

        3.1.   Az   Alkotmánybíróság  álláspontjának   kialakításához
        vizsgálta    a   kártalanítás   jogintézményének    történeti
        alakulását.

        A  kártalanítás  történetileg mind a magyar,  mind  pedig  az
        európai   országok   jogrendszerében   mint   az   ártatlanul
        elszenvedett  előzetes letartóztatás,  vizsgálati  fogság  és
        büntetés miatti kompenzáció vált elfogadott intézménnyé  XIX.
        század második felében.

        A   bűnvádi   perrendtartásról  szóló   1896.   évi   XXXIII.
        törvénycikk  (a továbbiakban: Bp.) az előzetes fogvatartásért
        járó kártalanítás feltételeit úgy határozta meg, hogy az csak
        a  ténylegesen (materiálisan) ártatlan személynek járt. Ezzel
        a  helyzettel  volt összhangban a kártalanítást  kizáró  okok
        megfogalmazása is. A kizáró okok feladata volt a kártalanítás
        megakadályozása olyan esetben, amikor a ténylegesen  ártatlan
        személy  szándékos  cselekményével maga idézte  elő,  hogy  a
        bíróság  letartóztassa,  mivel  szökést  kísérelt  meg   vagy
        megszökött;   hamis   önfeljelentést  vagy   hamis   beismerő
        vallomást  tett,  a  tett nyomait elsimítani,  a  tanút  vagy
        vádlott-társat  hamis  vallomásra, szakértőt  hamis  vélemény
        adására   bírni,   vagy  a  vallomástételtől,   illetőleg   a
        véleményadástól visszatartani törekedett (Bp. 576-577. §).

        A  büntető  perrendtartásról szóló 1951.  évi  III.  törvény,
        valamint az ezt módosító 1954. évi V. törvény a kártalanítást
        változatlanul   a  bizonyított  ártatlansághoz   kötötte.   A
        kártalanítást kizáró okok megfogalmazásában azonban a törvény
        megszüntette a taxációt, és a szökés mellett a Be. 383. § (3)
        bekezdés    b)   pontjában   ma   is   megtalálható    módon,
        általánosabban és a jogalkalmazói mérlegelésnek nagyobb teret
        adva  határozta meg a kártalanításból kizárás  eseteit  (232.
        §).  Ezt  a  szabályozást vette át a büntetőeljárásról  szóló
        1962. évi 8. törvényerejű rendelet is (293. §).

        A   Be.   eredeti  383.  §-a  már  bővítette  a  kártalanítás
        feltételeit, és elismerte a kártalanítási igényt akkor is, ha
        a terheltet a bíróság bizonyítékok hiányában mentette fel. Ez
        a   folyamat   folytatódott.   1985-től   lehetővé   vált   a
        kártalanítás, ha az eljárást a bíróság a terhelt  bizonyított
        ártatlansága  vagy  a bizonyítékok hiánya  miatti  vádelejtés
        címén  szüntette meg (a büntetőeljárásról szóló 1973. évi  I.
        törvény   módosításáról  szóló  1984.  évi  20.  törvényerejű
        rendelet  3. §). 1988-tól a kártalanítás jogcímei bővültek  a
        büntethetőséget   kizáró   okokkal,   kivéve   a   cselekmény
        társadalomra  veszélyességének  csekély  fokát,   illetve   a
        magánindítvány  hiányát. Ettől kezdve  vált  a  kártalanítási
        igény  alapjául  a bizonyítékok hiányára alapított  nyomozást
        megszüntető határozat is (a büntetőeljárásról szóló 1973. évi
        I.  törvény módosításáról szóló 1987. évi IV. törvény 67. §).
        1995-ben  ismét  szélesítette a  törvényhozó  a  kártalanítás
        jogcímeit, elismerve a kártalanítási igényét annak is, akinek
        ügyében   a  magánindítvány  hiánya  miatt  volt   kizárt   a
        büntethetőség,  továbbá  kiterjesztette  a  kártalanítást   a
        büntethetőséget megszüntető okok közül az elévülésre, illetve
        a büntetőeljárás akadályai közül a cselekmény korábbi jogerős
        elbírálására (a büntetőeljárásról szóló törvény módosításáról
        szóló 1994. évi XCII. törvény 20. §).

        A    bővítést    a    jogalkotó   1984-ben   a    szabályozás
        ellentmondásosságának    megszüntetésével,     1987-ben     a
        szabályozás elvi helytelenségével és a gyakorlatban -  főként
        a  jogos  védelem címén történt felmentésnél  -  megmutatkozó
        méltánytalanságával indokolta. Az 1994-ben történt  módosítás
        indoka  a  hatályos szabályozás és az Egyezmény  6.  cikk  2.
        pontja közötti összhang megteremtése volt.

        A  kártalanítás  jogcímeinek bővítésével nem  járt  együtt  a
        kártalanítást  kizáró  okok  módosítása.  Az  1994.  évi  Be.
        novella  20.  §-ához fűzött indokolás a kártalanítást  kizáró
        okokat csupán az ártatlanság vélelme szempontjából vizsgálta,
        és  megállapította, hogy nem sérti az ártatlanság vélelmét  a
        kártalanítás  kizárása abban az esetben, ha  a  terhelt  maga
        szolgáltatott   okot   arra,  hogy   személyi   szabadságától
        megfosszák. Így a hatályos szabályozás szó szerint megegyezik
        a  büntető  perrendtartásról szóló 1951. évi III.  törvényben
        megállapított rendelkezéssel.

        3.2.   A   Be.   383.   §   (1)  bekezdésében   megállapított
        kártalanítási  jogcímeket  és  a  383.  §  (3)  bekezdés   b)
        pontjának  első  fordulatában  meghatározott  kizárási   okot
        elemezve,  megállapítható, hogy az  utóbbi  a  terhelt  olyan
        magatartásait  is átfogja, amelyek a védekezési  szabadsághoz
        tartoznak.  Ez  annak a következménye, hogy a  törvényhozó  a
        kártalanítás   jogalapjának  szélesítésekor   nem   teremtett
        összhangot a kártalanítás jogcímei és az állami kárfelelősség
        kizárása között. A szabályozás a jogalkalmazói gyakorlatban a
        védelemhez   való   alapjog  alkotmányellenes   korlátozására
        vezethet.

        3.2.1.  A büntetőeljárás garanciális alapelveiből következően
        a  terheltet megilleti a hallgatás joga, annak motívumától és
        célzatától   függetlenül.  A  terhelt  a   vallomástételt   a
        bűnösségétől    függetlenül   megtagadhatja,    a    vallomás
        megtagadásának okát nem köteles közölni [Be.  87.  §  (2)-(3)
        bekezdés]. A terhelt nem köteles az igazmondásra sem.

        A  védekezés  határait  e tekintetben  alapvetően  a  büntető
        anyagi    jogi   rendelkezések   jelölik   ki.   A    Büntető
        Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a  továbbiakban:
        Btk.)  büntetéssel  fenyegeti azt, aki hamis  vádat,  hatóság
        félrevezetését,  hamis tanúzásra felhívást, hatósági  eljárás
        akadályozását,  mentő  körülmény elhallgatását,  bűnpártolást
        (Btk.  233., 237., 242., 242/A., 243., 244. §-ok), köz-  vagy
        magánokirat-hamisítást (Btk. 274., 276. §-ok) követ  el,  még
        akkor is, ha ezt terheltként teszi. Más esetekben a törvény a
        védekezés  jogának ad elsőbbséget. Így például nem büntethető
        a  terhelt,  ha  az ügyben hamis okiratot vagy  hamis  tárgyi
        bizonyítási eszközt szolgáltat [Btk. 238. § (3) bekezdés].

        Az    igazságszolgáltatás   elleni    bűncselekményeket    is
        megvalósító  konkrét magatartások - meghatározott  feltételek
        esetén  -  alapjául szolgálhatnak a szabadságelvonással  járó
        eljárási kényszercselekményeknek is [kollúzió: Be. 92. §  (1)
        bekezdés b) pont, új Be. 129. § (2) bekezdés c) pont]. A  Be.
        383.   §   (3)   bekezdés  b)  pontjának  első   fordulatában
        meghatározott  kizárási  ok  és  a  büntetéssel   fenyegetett
        magatartások   is  esetenként  fedhetik  egymást.   A   jelen
        vizsgálat szempontjából tehát a büntető törvény rendelkezései
        a védekezéshez való jog külső korlátainak tekinthetőek.

        A  Be. az állami kárfelelősség kizárásának lehetőségeit ennél
        szélesebben    vonja   meg.   Mint   ahogyan   az    eljárási
        kényszercselekményekre   okot  adó   magatartások   köre   is
        szélesebb  a  bűncselekménynek  minősülő  cselekményeknél,  a
        kizárási  okok  is  átfognak olyan  terhelti  magatartásokat,
        amelyeket  a  büntető anyagi jog nem rekeszt ki a  védelemhez
        való  alapjogból. A jelen ügyben e magatartások  tekintetében
        indokolt  annak  vizsgálata, hogy a  kártalanításból  kizárás
        esetei   a   védekezéshez  való  jog  szükséges  és   arányos
        korlátozásának tekinthetőek-e.

        3.2.2.    A    kártalanítás   -   jogalapjának    szélesítése
        következtében  - fokozatosan egyre több olyan esetre  terjedt
        ki,  amelyben vagy a büntetőeljárás alapelveiből  következően
        nincs  helye  felelősségre vonásnak  (bizonyítottság  hiánya,
        többszöri  eljárás  tilalma), vagy  az  egyébként  büntetendő
        cselekmény   elkövetése  bizonyított,  de  a   megbüntetésnek
        büntetőjogi   akadálya  van  (büntethetőséget  kizáró   okok,
        elévülés).  A kártalanítási jogcímek bővülésével párhuzamosan
        a  ténylegesen  ártatlanul  fogva  tartott,  de  rosszhiszemű
        személy   (hamis  önfeljelentést,  tudatosan  hamis  beismerő
        vallomást   tevő   stb.)   kártalanításának   megakadályozása
        céljából meghatározott esetek szükségképpen egyre több  olyan
        magatartást  fogtak  át,  amelyek a büntetőeljárás  alá  vont
        személy     alkotmányos    alapjogához    tartozó    védekező
        magatartásnak tekinthetőek.

        Ez   világosan  látható  a  kártalanítást  kizáró  ok  és   a
        kártalanítási  jogcímek egybevetése alapján. A  terhelt  azon
        magatartása,   hogy  az  eredményes  felderítés  meghiúsítása
        végett a hatóság megtévesztésére törekszik, csak a büntetendő
        cselekményt valóban el nem követő személy esetében nem  része
        a  védekezési  szabadságnak,  hiszen  nincs  olyan  történet,
        amelynek    eredményes   felderítése    ellen    a    hatóság
        megtévesztésével  védekeznie  kellene.  Az  ilyen  magatartás
        azonban  a  védekezéshez  való jog  része  akkor,  amikor  az
        eljárás    megszüntetésének,   a   felmentésnek,    vagy    a
        vádelejtésnek   oka  a  bizonyítékok  hiánya,   az   eljárás-
        megszüntetés  oka  a magánindítvány hiánya,  a  büntethetőség
        elévülése,  illetve  az,  hogy a  cselekményt  már  jogerősen
        elbírálták.

        A  kóros  elmeállapotú terhelt esetében a szankció-alkalmazás
        sajátosságait   is  figyelembe  kell  venni.  Az   ideiglenes
        kényszergyógykezelésért (Be. 98. §) akkor  jár  kártalanítás,
        ha a bíróság nem alkalmaz kényszergyógykezelést (Btk. 74. §).
        A  vádemelésnél, illetve az intézkedés alkalmazásánál azonban
        a  ügyész, illetve a bíróság olyan körülményeket is mérlegel,
        mint  pl.  a  bűnismétlés veszélye, vagy az, hogy  a  terhelt
        büntethetősége    esetén   indokolt    lenne-e     egy    évi
        szabadságvesztésnél    súlyosabb    büntetés.    A    terhelt
        értelemszerűen  nem korlátozható még közvetve  sem  az  olyan
        védekezési   taktikában,  amivel  a  hatóság  megtévesztésére
        törekszik.

        3.3. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a Be. 383. §  (3)
        bekezdés  b)  pontja  második  fordulatánál  is  elmaradt  az
        összhang    megteremtése    a    kártalanítás    jogalapjának
        bővítésekor.  E rendelkezés "egyébként neki felróhatóan  okot
        szolgáltatott   arra,  hogy  a  bűncselekmény   gyanúja   reá
        terelődjék"   szövegrésze   és   a   kártalanítási   jogcímek
        egybevetése alapján megállapítható, hogy mindazon  esetekben,
        amelyekben  nem olyan személyről van szó, aki egyáltalán  nem
        követett  el  a Btk. Különös Részében meghatározott  valamely
        cselekményt, a kártalanítást kizáró ok valójában kiüresíti  a
        kártalanítás     jogalapját.    A    vizsgált     szabályozás
        megakadályozza, hogy a kártalanítás ténylegesen érvényesüljön
        mint  a  személyi szabadsághoz való alapjogban - az  eljárási
        kényszercselekménnyel   -  okozott  jogsérelem   orvoslásának
        eszköze.   Ezáltal   sérül  az  Alkotmány   2.   §-ának   (1)
        bekezdésében normatív tartalommal meghatározott jogállamiság,
        és   nem   teljesül   a  személyi  szabadság   korlátozásának
        alkotmányosságához az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének  és  a
        8.   §   (1)-(2)   bekezdésének  egymásra   vonatkoztatásával
        meghatározott arányossági kritérium.

        3.3.1.  Az  Alkotmánybíróság véleményének megalapozásához  ez
        esetben   is  elvégezte  a  kizárási  ok  és  a  kártalanítás
        jogcímeinek összefüggő elemzését.

        Az    "egyébként"   szófordulatból   következik,    hogy    a
        kártalanításból  kizárásra vezethet a  terhelt  minden  olyan
        szándékos  magatartása, amelynek ugyan nem  célja  a  hatóság
        megtévesztése, mégis alkalmas arra, hogy utóbb alapja  legyen
        a   kártalanítás   kérdésében  döntő   bíróság   részéről   a
        bűncselekmény  elkövetésére vonatkozó egyszerű  valószínűségi
        következtetésnek. A felróhatóság körébe tartoznak  a  terhelt
        olyan gondatlan cselekedetei is, amelyek utóbb a kártalanítás
        kérdésében  döntő bíróság számára a bűncselekmény  "egyszerű"
        gyanúját    igazolják.   Az   eljárási   kényszercselekmények
        ugyanakkor  csak  azzal  szemben  alkalmazhatók   -   további
        feltételek  mellett  -  akivel szemben a  nyomozó  hatóságban
        kialakult  a bűncselekmény elkövetésének alapos  (az  új  Be.
        szerint megalapozott) gyanúja.

        A  törvényalkotó a kizárás okának meghatározásakor tehát  nem
        az eljárási kényszercselekmények elrendelésének feltételei és
        a  terhelti magatartás között teremtett kapcsolatot, hanem  a
        terhelti  magatartás és a bűncselekmény gyanúja között.  Azaz
        nem akkor nem ismeri el a törvény a kártalanítási igényt,  ha
        a  terhelt  felróható (szándékos vagy gondatlan)  magatartása
        megalapozza pl. a szökés, elrejtőzés, a kollúzió  vagy  újabb
        bűncselekmény  elkövetésének  veszélyét,  hanem,   ha   olyan
        szándékos  vagy  gondatlan  magatartást  tanúsít,   amely   a
        kártalanítási  igényt  elbíráló  bíróság  megítélése  szerint
        alkalmas   volt   a   bűncselekmény   "egyszerű"   gyanújának
        felkeltésére.   Ugyanakkor   a  bűncselekmény   elkövetésének
        gyanúja  csupán  a  büntetőeljárás  megindításához  elegendő,
        viszont  nem  elegendő  ahhoz, hogy az meghatározott  személy
        felelősségre  vonásának  alapjául  szolgáljon,  és  különösen
        ahhoz  nem,  hogy  az  adott személlyel szemben  a  személyes
        szabadságot     korlátozó    eljárási     kényszercselekményt
        alkalmazzanak.

        A  szabályozás azzal a következménnyel jár, hogy amennyiben a
        bűncselekmény alapos gyanújának kialakulásában szándékos vagy
        gondatlan magatartásával maga a terhelt is szerepet  játszik,
        úgy  a  kizárási  ok  megállapítható  lesz  szinte  mindegyik
        kártalanítási jogcím esetében.

        A  kártalanítás ezen az alapon nagy valószínűséggel kizárható
        olyankor,  amikor a bizonyítékok hiánya vezetett  az  eljárás
        megszüntetésére,  a  felmentésre,  vagy  a  vádelejtésre.   A
        büntethetőséget  kizáró  okok közül  a  jogos  védelem  és  a
        végszükség,  a  tévedés,  a kényszer,  illetve  a  fenyegetés
        eseteiben  is  életszerű, hogy a terhelt  "neki  felróhatóan"
        okot szolgáltat a bűncselekmény gyanújának reá terelődéséhez,
        pl. az egyébként büntetendő magatartást elismerő vallomással.
        A  kizárási  ok  önmagában ellentmondásos és értelmezhetetlen
        azokban  az  esetekben,  amikor a sértett  magánindítványának
        hiánya,  a  büntethetőség  elévülése,  valamint  a  többszöri
        eljárás  tilalma képezi akadályát a felelősségre vonásnak.  A
        terhelttől   ugyanis  nem  várható  el  a  jogilag   hibátlan
        védekezés.   A   kényszergyógykezelés   sajátosságai    miatt
        ugyancsak   nem   indokolt  a  terheltet  a   kártalanításból
        kizárással  sújtani, ha elismeri, sőt beismeri  az  egyébként
        büntetendő cselekmény elkövetését.

        3.3.2. A kártalanítás jogalapjával összefüggő alkotmányossági
        kérdések  nem  képezik a jelen vizsgálat  tárgyát,  tehát  az
        Alkotmánybíróság   e  határozatban  nem   foglal   állást   a
        kártalanítás  jogalapját  meghatározó  rendelkezésekről.   Az
        Alkotmánybíróság két korábbi döntése azonban a kizárási  okok
        alkotmányosságának megítélésében is releváns.

        Az  Alkotmánybíróság a bűnügyi költségre vonatkozó  szabályok
        vizsgálata   során   az  állami  kárfelelősség   tekintetében
        megállapította:    "Az   Alkotmány   2.   §-ában    deklarált
        jogállamiságból  kétségtelenül  igen  szigorú   követelmények
        származnak a büntető hatalom gyakorlásának módjára, azonban a
        jogállamiságból közvetlenül nem vezethető le a büntetőhatalom
        jogszerű  gyakorlása során az egyénnek okozott károkért  való
        objektív     felelősség     vállalásának     kötelezettsége."
        (401/B/1992.   AB   határozat,  ABH  1994,   528,   530.)   A
        kártalanítás intézménye legáltalánosabban mégis az  Alkotmány
        2.  §  (1)  bekezdésben  normatív  tartalommal  megállapított
        jogállamiságra  vezethető  vissza.  Az  állam   kártalanítási
        kötelezettségének   alapja   ugyanis    nem    az    eljárási
        kényszerintézkedés (vagy a büntetés) jogtalansága, hanem  az,
        hogy   a   jogállam  nem  háríthatja  el  a  büntető  hatalom
        gyakorlásából adódó felelősséget olyan esetben, amikor valaki
        formailag   jogszerűen,  de  érdemben   alaptalanul   szenved
        joghátrányt a büntető igazságszolgáltatásban.

        A      szabadságelvonást      tartalmazó      büntetőeljárási
        kényszerintézkedések   (illetve   büntetések)   esetében    a
        kártalanítás  intézménye a jogállamiság mellett az  Alkotmány
        55.  §  (1)  bekezdésének  és  a 8.  §  (1)-(2)  bekezdésének
        egymásra   vonatkoztatásával  meghatározható  alkotmányossági
        követelményekből   is  következik.  Az   Alkotmánybíróság   a
        66/1991.  (XII. 21.) AB határozatban rámutatott: a  személyes
        szabadságot     korlátozó    rendelkezések     arányosságának
        értékeléséhez hozzátartozik az is, hogy a korlátozás  folytán
        esetleg  bekövetkező  és eleve ki nem  küszöbölhető  sérelmek
        elfogadható  mérvű enyhítésére garanciák legyenek.  Megfelelő
        garanciák   nélkül  a  szabadságelvonásra   lehetőséget   adó
        jogszabályok alkotmányszerűsége válhat kétségessé (ABH  1991,
        342,   347.).  A  büntető  hatalom  gyakorlásához  kapcsolódó
        szabadságelvonás  arányosságának egyik  szükségképpeni  eleme
        tehát, hogy a bíróság tévedése esetén az állam kárfelelőssége
        körében  biztosított  legyen  a  sérelmek  elfogadható  mérvű
        kiküszöbölése.

        Az    Alkotmánybíróság   álláspontja   szerint   ezeknek    a
        követelményeknek a vizsgált szabályozás nem felel meg. A  Be.
        383.   §-ában  a  törvényalkotó  igen  széles,   a   bűnösség
        megállapítása   nélkül  lezáruló  valamennyi   büntetőeljárás
        terheltje   számára   nyitva  álló  kártalanítási   jogalapot
        biztosít. Ugyanakkor azonban a materiálisan ártatlan  személy
        rosszhiszemű  nyerészkedésének megakadályozására  kialakított
        kizáró   ok   túl  általános  megfogalmazásával  felismerhető
        alkotmányos   indok   nélkül  leszűkíti   a   bírói   tévedés
        orvoslásának  tényleges lehetőségét az összes  többi  terhelt
        esetében.

        3.4.    Az    Alkotmánybíróság   a   fentiekre    tekintettel
        megállapította: annak következtében, hogy az állammal szemben
        nem  csak  a  bizonyítottan  ártatlan  terhelt  érvényesíthet
        kártalanítási igényt, a Be. 383. § (3) bekezdés b)  pontjának
        első    fordulatában   meghatározott    kizáró    ok    olyan
        magatartásokat   is  átfog,  amelyek  a  terhelt   védekezési
        szabadságához tartoznak. A kártalanítás kizárása  ezekben  az
        esetekben    a   védekezéshez   való   alkotmányos    alapjog
        szükségtelen, így alkotmányellenes korlátozására vezet.

        A   kártalanítás  jogcímei  és  a  kártalanítást  kizáró   ok
        összhangjának hiányából következik továbbá, hogy a Be. 383. §
        (3)  bekezdés b) pontjának második fordulatában meghatározott
        kizárási ok az állami kárfelelősségnek a jogállamiságból és a
        személyes   szabadság   alkotmányos   alapjogából    levezett
        követelményeit  sértő,  így  alkotmányellenes  korlátozásához
        vezet.

        Ezért  az  Alkotmánybíróság a Be.  383.  §  (3)  bekezdés  b)
        pontját  megsemmisítette. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság  nem
        tartja alkotmányellenesnek, ha a törvényalkotó a kártalanítás
        jogcímeihez  igazodó megfelelően differenciált szabályozással
        kizárja  az  előzetes  letartóztatásért,  illetve  ideiglenes
        kényszergyógykezelésért   járó  kártalanítását   annak,   aki
        tudatosan   rosszhiszemű   magatartásával   került   abba   a
        helyzetbe,  hogy  a  bíróság az eljárási  kényszercselekményt
        elrendelte, illetve meghosszabbította.

        4.  Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem tekinthető  a
        védekezési  jog alkotmányellenes korlátozásának  az,  hogy  a
        jogerős   ítélet   alapján   kitöltött   szabadságvesztésért,
        javítóintézeti  nevelésért  és  kényszergyógykezelésért  járó
        kártalanításból   kizárt   a  terhelt,   ha   az   alapügyben
        elhallgatta azokat a tényeket vagy bizonyítékokat,  amelyeken
        a perújítás során hozott ítélet alapul.

        A  törvény  külön nem jelöli meg, de egyértelmű,  hogy  ez  a
        kizárási ok csak a Be. 276. § (1) bekezdés a) pontján alapuló
        perújítás    esetével   összefüggésben    értelmezhető.    Az
        "elhallgatás"  szó  feltétlen tudatos, szándékos  magatartást
        jelent  a  bűnösség megállapítása, illetve a büntetéskiszabás
        szempontjából releváns tények és bizonyítékok tekintetében. A
        törvény  a  384. § (2) bekezdés a) pontjával olyan  esetekben
        zárja ki a kártalanítást, amikor a terhelt által elhallgatott
        tény  vagy  bizonyíték ismeretében a bíróság  egyáltalán  nem
        állapíthatta  volna  meg  a vádlott  bűnösségét,  illetve  az
        alkalmazott  szankciónak lényegesen enyhébbnek kellett  volna
        lennie.

        A   szabadságvesztés,   a   javítóintézeti   nevelés   és   a
        kényszergyógykezelés   a   személyi    szabadság    tényleges
        elvonását,  az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében meghatározott
        alkotmányos   alapjog  legsúlyosabb  korlátozását   jelentik.
        Alkotmányos  érdek  fűződik ahhoz,  hogy  a  szabadságvesztés
        büntetés  kiszabására,  illetve a  szabadságelvonást  jelentő
        intézkedések   alkalmazására  valóban   csak   a   törvényben
        meghatározott  esetekben és a törvényben meghatározott  módon
        kerüljön   sor.  E  cél  elérése  érdekében  annak  kilátásba
        helyezése,  hogy  az  alaptalan szabadságelvonásért  nem  jár
        kártalanítás,   ha  az  kimutathatóan  a  terhelt   szándékos
        magatartására,   az  általa  tudottan  releváns   tények   és
        bizonyítékok elhallgatására vezethető vissza, nem  tekinthető
        a   védekezéshez   való   jog  szükségtelen   és   aránytalan
        korlátozásának.  Erre tekintettel az Alkotmánybíróság  a  Be.
        384.   §   (2)  bekezdés  a)  pontja  alkotmányellenességének
        megállapítására   és  megsemmisítésére  irányuló   indítványt
        elutasította.

                                     C.

        Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a terhelt részéről  a
        fellebbezési jog gyakorlásának elmulasztása nem szolgálhat  a
        kártalanításból kizárás okaként.

        A Be. 384. § (2) bekezdés b) pontja alapján az a terhelt, aki
        a maga részéről tudomásul vette az ítéletet, utóbb nem léphet
        fel  kártalanítási igénnyel. A bírói gyakorlat  értelmében  a
        kártalanítás  akkor  is kizárt, ha az ügyészi  vagy  a  védői
        fellebbezés folytán egyébként sor került másodfokú  eljárásra
        is.  A  jogorvoslati jogról való lemondás tehát nem a bíróság
        tévedésében   való  terhelti  közreműködést  jelenti,   hanem
        lényegében   a   téves  ítéletben  történt   megnyugvást.   A
        kártalanítási   igény  kizárásának  alapja  nem   a   terhelt
        szándékosan  rosszhiszemű  vagy a  terhére  róható  gondatlan
        magatartása, hanem az, hogy az őt egyébként megillető  joggal
        nem  kívánt  élni.  A  terhelt motívuma igen  sokféle  lehet.
        Vezetheti  az,  hogy  nem  akarja  kitenni  magát  a  további
        eljárásnak, nem remél kedvező eredményt a további  eljárástól
        stb.

        A  terhelt jogorvoslati joga alkotmányos alapjog. Az  alapjog
        gyakorlása   elmulasztásának   utólagos   szankcionálása    a
        kártalanítás    kizárása   útján   a   terhelt    alkotmányos
        önrendelkezési szabadságának szükségtelen korlátozása, ami  a
        jogorvoslathoz  való  jogot  a  jogorvoslat  igénybevételének
        kötelezettségévé     változtatja.     Az     Alkotmánybíróság
        gyakorlatában  az  emberi méltóságból levezetett  alkotmányos
        önrendelkezési szabadság [8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH
        1990,  42, 44.] alkotmányos alapjog, amelynek korlátozása  az
        Alkotmány 8. § (2) bekezdésének keretei között lehetséges. Az
        önrendelkezési jog a jogok gyakorlásától való tartózkodást, a
        nem  cselekvés jogát is magában foglalja [v.ö.:  1/1994.  (I.
        7.) AB határozat, ABH 1994, 29, 35-36.].

        Az   Alkotmánybíróság  megítélése  szerint  nincs   semmilyen
        alkotmányosan    értékelhető   indoka    annak,    hogy    az
        önrendelkezési   szabadság  eljárásjogi   vetületét   jelentő
        terhelti  rendelkezési jogot (1320/B/1993. AB határozat,  ABH
        1995, 683, 686.) a törvényalkotó korlátozza a kártalanításból
        kizárás  eszközével.  A  kizárási ok  a  kártalanítási  igény
        elutasítására  akkor  ad lehetőséget,  amikor  az  első  fokú
        határozat  a  terhelt  magatartásától  függetlenül  téves   a
        bűnösség megállapítása vagy a büntetéskiszabás tekintetében.

        A  fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság a Be. 384. § (2)
        bekezdés b) pontját megsemmisítette.

                                     D.

        A   2003.   július   1-jén  hatályba  lépő   új   Be.-nek   a
        kártalanításra  vonatkozó  rendelkezései  megegyeznek  a  Be.
        szabályaival,   így   a   kártalanításból   kizárás   okainak
        alkotmányosságáról kialakított álláspont érvényes az  új  Be.
        megfelelő    rendelkezéseire    is.    Az    Alkotmánybíróság
        megállapította, hogy az új Be. 580. § (2) bekezdés a) pontja,
        továbbá  581.  § (2) bekezdés a) pontja nem alkotmányellenes,
        ezért  az  indítványokat e részükben elutasította. Ugyanakkor
        az  új  Be.  580. § (2) bekezdés b) pontja és az 581.  §  (2)
        bekezdés    b)   pontja   alkotmányellenes,   ezért    azokat
        megsemmisítette.     E     törvényi     rendelkezések      az
        Alkotmánybíróságról  szóló  1989.  évi  XXXII.   törvény   (a
        továbbiakban: Abtv.) 42. § (2) bekezdése alapján  nem  lépnek
        hatályba.

                                     E.

        Az   Abtv.  21.  §  (3)  bekezdése  meghatározza,  hogy  mely
        szervezet,   illetve  személyi  kör  jogosult  a   jogszabály
        nemzetközi       szerződésbe      ütközése      vizsgálatának
        kezdeményezésére. Tekintettel arra, hogy az indítványozók nem
        tartoznak  a törvényben felsoroltak közé, az Alkotmánybíróság
        az  erre  irányuló  indítványi részeket  az  Alkotmánybíróság
        ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló 3/2001.
        (XII.   3.)   Tü.   határozat  29.  §   c)   pontja   alapján
        visszautasította.

        A  határozat Magyar Közlönyben történő közzététele  az  Abtv.
        41. §-án alapul.
                                Dr. Németh János
                           az Alkotmánybíróság elnöke
                                       
             Dr. Bagi István                      Dr. Bihari Mihály
             alkotmánybíró                            alkotmánybíró
                                       
             Dr. Czúcz Ottó                         Dr. Erdei Árpád
             alkotmánybíró                     előadó alkotmánybíró
                                       
             Dr. Harmathy Attila                   Dr. Holló András
             alkotmánybíró                            alkotmánybíró
                                       
             Dr. Kiss László                   Dr. Kukorelli István
             alkotmánybíró                            alkotmánybíró
                                       
             Dr. Strausz János    Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva
             alkotmánybíró                             alkotmánybíró
          Dr. Harmathy Attila alkotmánybíró párhuzamos indokolása

             A   határozat   rendelkező  részével  egyetértek,   de   a
          rendelkező rész 1. és 2. pontjának alkotmányos alapja nézetem
          szerint - a határozatban foglaltaktól eltérően - az Alkotmány
          55. §-ának (3) bekezdése. Indokaim a következők:

             1.  Az  indítvány  alkotmányossági vizsgálata  szükségessé
          teszi az Alkotmány 55. §-ának az elemzését.
             Az Alkotmány 55. §-ának (1) bekezdése kimondja:
             "A   Magyar   Köztársaságban  mindenkinek   joga   van   a
          szabadságra  és  a  személyi biztonságra,  senkit  sem  lehet
          szabadságától   másként,  mint  a  törvényben   meghatározott
          okokból   és  a  törvényben  meghatározott  eljárás   alapján
          megfosztani."
          Az  Alkotmánynak  ez  a  szabálya  az  egyik  alapvető  jogot
          határozza  meg,  de  ennek  a  jognak  a  megsértése   esetén
          alkalmazandó  jogkövetkezményről külön szabály  szól.  Ezt  a
          külön szabályt az 55. § (3) bekezdése tartalmazza:
             "Az,   aki  törvénytelen  letartóztatás  vagy  fogvatartás
          áldozata volt, kártérítésre jogosult."
           
             Az   Alkotmánynak  ezt  a  két  szabályát   az   Alkotmány
          módosításáról  szóló 1989. évi XXXI. törvény  iktatta  be  az
          Alkotmányba.   A  törvényjavaslat  miniszteri  indokolása   e
          szabályok Alkotmányban való kimondását arra alapította,  hogy
          az emberi jogokról szóló nemzetközi egyezmények elfogadásával
          Magyarország  kötelezettséget  vállalt  az  általános  emberi
          jogok elismerésére. Ezeknek a nemzetközi egyezményeknek -  és
          ezek között a Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának -
          a   szellemében   határozta  meg  a  törvény   az   említett,
          Alkotmányba beiktatott alapvető jogot.
             
             2.  Az  Alkotmány hivatkozott rendelkezéseinek és az adott
          kérdésre  vonatkozó  más  magyar  jogszabályoknak  az  emberi
          jogokról  szóló  nemzetközi  egyezményekkel  való  összhangba
          hozatala 1989-ben csak részlegesen történt meg.
             Az  Egyesült  Nemzetek Közgyűlése XXI.  ülésszakán,  1966.
          december   16-án   elfogadott  Polgári  és  Politikai   Jogok
          Nemzetközi  Egyezségokmánya (a továbbiakban:  Egyezségokmány)
          kihirdetéséről szóló 1976. évi 8. törvényerejű  rendelet  már
          formálisan a magyar jogrendszer részévé tette ugyan az emberi
          jogokra  vonatkozó  szabályokat, de  kapcsolódó  jogszabályok
          útján ezek ténylegesen nem épültek be.
             Az Egyezségokmány 9. cikke a következőket mondta ki:
          "1.   Mindenkinek  joga  van  a  szabadságra  és  a  személyi
          biztonságra. Senkit sem lehet önkényesen őrizetbe venni  vagy
          letartóztatni. Senkit sem lehet szabadságától másként, mint a
          törvényben    meghatározott   okokból   és    a    törvényben
          meghatározott eljárás alapján megfosztani.
          2.    Minden    letartóztatott   személyt   letartóztatásakor
          tájékoztatni  kell letartóztatása okairól  és  a  legrövidebb
          időn belül közölni kell vele az ellene emelt vádakat.
          3.  Azt,  akit  bűncselekmény vádjával vettek őrizetbe,  vagy
          tartóztattak  le,  a  legrövidebb időn  belül  bíró,  vagy  a
          törvény  értelmében  bírói hatáskört  gyakorló  más  hatósági
          személy elé kell állítani; az ilyen személynek joga van arra,
          hogy  ügyében  ésszerű határidőn belül tárgyalást  tartsanak,
          vagy szabadlábra helyezzék őt. Az általános szabály ne legyen
          az,  hogy  az  ítélethozatalra váró személyt  őrizetben  kell
          tartani, azonban a szabadlábra helyezést függővé lehet  tenni
          olyan  biztosítékoktól, amelyek szavatolják, hogy az érintett
          személy  a  tárgyaláson,  a  bírósági  eljárás  bármely   más
          szakában,  illetőleg  adott esetben  az  ítélet  végrehajtása
          céljából megjelenik.
          4.  Az  a  személy,  akit  szabadságától  őrizetbevétel  vagy
          letartóztatás  útján  fosztottak meg, jogosult  a  bírósághoz
          fordulni   avégett,  hogy  az  késedelem  nélkül  döntsön   a
          fogvatartás  törvényességéről és rendelje  el  a  szabadlábra
          helyezését, amennyiben a fogvatartás nem törvényes.
             5.  Annak  a  személynek,  aki törvénytelen  letartóztatás
          vagy  fogvatartás  áldozata volt, kikényszeríthető  joga  van
          kártalanításra."
             Az Egyezségokmány 14. cikkének 6. bekezdése szerint pedig
          "Amikor  valakit  bűncselekmény  elkövetése  miatt  jogerősen
          elítélnek  és  ezt  követően  az  elítélését  hatályon  kívül
          helyezik vagy kegyelemben részesítik azért, mert egy új  vagy
          újonnan  feltárt  tény  azt  bizonyítja,  hogy  téves  döntés
          született,  azt a személyt, aki ilyen elítélés  következtében
          büntetést  állt  ki,  a törvénynek megfelelően  kártalanítani
          kell,  kivéve  ha  bizonyítást nyer az,  hogy  a  nem  ismert
          ténynek  kellő  időben  való fel  nem  tárása  teljesen  vagy
          részben neki róható fel."
           
             Az   idézett  szabályoknak  a  magyar  jogrendszerbe  való
          részleges  beillesztését jelzi, hogy az indítvány  vizsgálata
          szempontjából   két  vonalon  eltérést  mutattak   a   magyar
          szabályok az Egyezségokmány szabályaitól:
           - egyrészt  az  Alkotmány 55. §-a (3) bekezdésének  1989-ben
             [akkor  még  az  55.  §  (2) bekezdéseként]  meghatározott
             szövege  csak az Egyezségokmány 9. cikkének 5.  bekezdését
             tükrözi,    a    téves   bírói   döntés   miatt    történő
             kártalanításról  szóló 14. cikk 6. bekezdése  azonban  nem
             fejeződik ki,
           - másrészt  a  büntetőeljárásról szóló 1973. évi I.  törvény
             (a   továbbiakban:  Be.)  385.  §-a  (4)  bekezdésének   a
             hivatkozott   1989.  évi  alkotmánymódosítás  időpontjában
             hatályos  szövege  szerint:  "(4)  A  bíróság  az   ügyész
             nyilatkozatának  beszerzése  után  megvizsgálja,  hogy   a
             kártalanítási  igény előfeltételei fennállnak-e,  majd  az
             iratokat felterjeszti az igazságügyminiszterhez, aki -  ha
             az  igényt  alaposnak  találja -  a  terheltet,  illetőleg
             tartásra   jogosult  hozzátartozóját  az   állam   terhére
             pénzbeli   kártalanításban  részesíti."   Ez   a   szabály
             miniszteri mérlegeléstől tette függővé a kártalanítást.

             Az  eltérés megszüntetésére irányuló törekvést fejezte  ki
          az  Alkotmány  módosításáról szóló 1990. évi XL.  törvény.  A
          törvény  37.  §-a illesztette be az Alkotmány 55.  §-ába  (2)
          bekezdésként az őrizetbe vett személy lehető legrövidebb időn
          belül   bíró  elé  állításáról  vagy  szabadon  bocsátásáról,
          továbbá   a   szabadlábra   helyezése   vagy   letartóztatása
          haladéktalan eldöntéséről szóló szabályt (és határozta meg az
          55.  §  bekezdéseinek  az  azóta is hatályos  számozását).  A
          törvényjavaslatnak   az   erre  a   rendelkezésre   vonatkozó
          miniszteri   indokolása  rámutat  arra,  hogy   a   személyes
          szabadság    biztosítására   szolgáló,   minden   jogállamban
          megtalálható   garanciális   szabályról   van   szó,   de   a
          megfogalmazásnál "tekintettel kellett lenni a bíróságok és az
          ügyészségek jelenlegi teherbírását is figyelembe vevő büntető
          eljárásjogi  törvényre".  Ez  az alkotmánymódosításról  szóló
          törvény  nem egészítette ki az 55. § kártalanításra vonatkozó
          szabályát a téves bírói döntésekre való utalással.

             Az  emberi  jogok  és  az alapvető szabadságok  védelméről
          szóló,  Rómában,  1950.  november  4-én  kelt  Egyezmény   (a
          továbbiakban: Egyezmény) és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő
          jegyzőkönyv kihirdetéséről szóló 1993. évi XXXI. törvény - az
          Egyezségokmányhoz hasonlóan - külön rendelkezik az 5. cikk 5.
          bekezdésében  a  jogsértő letartóztatás vagy  őrizetbe  vétel
          miatt   történő  kártalanításról  és  a  hetedik   kiegészítő
          jegyzőkönyv  3.  cikkében a téves bírói ítélet  következtében
          elszenvedett  büntetés  miatt fizetendő  kártalanításról.  Az
          Egyezmény kihirdetésével kapcsolatban az Alkotmány 55. §-ának
          szövege nem változott.
             
              3.   A  Be.  kártalanítási  szabályait  is  vizsgálta   a
          66/1991.   (XII.   22.)  AB  határozat.  Az  Alkotmánybíróság
          megsemmisítette  a Be.-nek azt a szabályát, amely  miniszteri
          mérlegelés   alapján  tette  lehetővé  a   kártalanítást.   A
          határozat  indokolása rámutatott az Alkotmány 55. §-a  és  az
          Egyezségokmány  szabályai  között  fennálló  kapcsolatra.   A
          kártalanításhoz  való  jogot erősítve utalt  a  polgári  jogi
          kártérítési felelősség alkalmazásának lehetőségére  és  -  az
          Alkotmány  70/K. §-ára utalva - a követelések  bíróság  előtt
          történő  érvényesítésének lehetőségére (ABH 1991,  342,  346-
          347.).
             A  büntetőeljárásban  felmerülő  költségek  megtérítésének
          kérdését  vizsgálva  az  Alkotmánybíróság  a  401/B/1992.  AB
          határozatban  szintén  rámutatott, hogy  a  kártalanítás  két
          különböző  úton  történhet  meg:  egyrészt  a  polgári   jogi
          kártérítési   felelősség,  másrészt   a   Be.   kártalanítási
          szabályai alapján (ABH 1994, 528, 530.).
             
             4.  Az Alkotmány 55. §-a (3) bekezdésének szövege az 1989.
          évi  helyzetnek  megfelelően  az Egyezségokmányban  foglaltak
          részleges tükrözéséig jutott el. Az 55. § későbbi módosítása,
          az  Egyezmény és annak kiegészítő jegyzőkönyveinek  a  magyar
          jog  részévé tétele, a jogállam elveinek megfelelően  történt
          átalakulás,  az  Alkotmánybíróság  gyakorlatában  a  személyi
          szabadság   jogának  sérelme  miatt  történő   kártalanításra
          igénybe  vehető  kétféle  út (polgári  jogi  kártérítés,  Be.
          alapján megvalósuló kártalanítás) elismerése alapot nyújtanak
          az   Alkotmány   55.  §-a  (3)  bekezdésének  a  megváltozott
          körülményekre tekintettel lévő értelmezésére.
             Az   Alkotmány  55.  §-a  (3)  bekezdésében  meghatározott
          kártalanításhoz való jog átfogja az Egyezségokmányban (és  az
          Egyezményben)   megfogalmazott  felelősségi  alapon   történő
          kártérítéshez való jogot, valamint a téves bírói ítélet miatt
          elszenvedett  sérelmek  miatt érvényesíthető  kártalanításhoz
          való  jogot  is. Az Alkotmánynak ez a szabálya nem  az  egyes
          jogágak kártérítési felelősségi szabályait ismétli meg, hanem
          az  alkotmányjog  szintjén jelentkező, a  személyi  szabadság
          alapvető  jogának sérelmére tekintettel fennálló,  alkotmányi
          alapú  kártalanítási jogot tartalmazza. Ennek az  Alkotmányon
          alapuló  jognak a megvalósítására szolgálnak az egyes jogágak
          szintjén  (a  polgári  jogban, a büntetőeljárási  jogban),  e
          jogágak    sajátos   szabályozási   rendszerének,    elveinek
          megfelelően kialakított rendelkezések.
             
             Akkor,  amikor  az  egyes  jogágak szintjén  meghatározott
          szabályok   a   kártalanítás  korlátozását  mondják   ki,   e
          rendelkezések alkotmányossági vizsgálatának alapja  tehát  az
          Alkotmány  55.  §-a (3) bekezdésének az előzőek  szerint,  az
          Egyezségokmánnyal és az Egyezménnyel összhangban  értelmezett
          kártalanításhoz való jog.

          Budapest, 2003. június 30.
                                                    Dr. Harmathy Attila
                                                          alkotmánybíró
          A párhuzamos indokoláshoz csatlakozom:
               Dr. Bihari Mihály               Dr. Kukorelli István
               alkotmánybíró                          alkotmánybíró

          .
          English:
          English:
          .
          Petition filed:
          .
          Subject of the case:
          .
          The rules of compensation in cases where there are lawful enforcement actions that involve detention but do not result in charges being laid or conviction in the Criminal Procedure Code
          Number of the Decision:
          .
          41/2003. (VII. 2.)
          Date of the decision:
          .
          06/30/2003
          .
          CODICES summary:
          http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2003-2-005?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
          .
          en_0041_2003.pdfen_0041_2003.pdf