A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének
utólagos vizsgálatára, valamint jogszabály nemzetközi
szerződésbe ütközésének megállapítására irányuló indítványok
tárgyában - dr. Bihari Mihály, dr. Harmathy Attila és dr.
Kukorelli István alkotmánybíró párhuzamos indokolásával -
meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról
szóló 1973. évi I. törvény 383. § (3) bekezdés b) pontja,
továbbá a 384. § (2) bekezdés b) pontja alkotmányellenes,
ezért azt a határozat közzétételének napjával megsemmisíti.
2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról
szóló 1998. évi XIX. törvény 580. § (2) bekezdés b) pontja,
továbbá az 581. § (2) bekezdés b) pontja alkotmányellenes,
ezért azt a határozat közzétételének napjával megsemmisíti.
Ennek folytán a rendelkezés nem lép hatályba.
3. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I.
törvény 383. § (3) bekezdés a) pontja, továbbá a 384. § (2)
bekezdés a) pontja alkotmányellenességének megállapítására és
megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
4. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi
XIX. törvény 580. § (2) bekezdés a) pontja, továbbá az 581. §
(2) bekezdés a) pontja alkotmányellenességének
megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt
elutasítja.
5. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I.
törvény 383. § (3) bekezdés b) pontja, a 384. § (2) bekezdés
a) és b) pontja, valamint a büntetőeljárásról szóló 1998. évi
XIX. törvény 581. § (2) bekezdés b) pontja nemzetközi
szerződésbe ütközésének megállapítására irányuló indítványt
visszautasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
1. A büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (a
továbbiakban: Be.) a kártalanítás jogintézménye keretében
rendezi azt a helyzetet, amikor a szabadságelvonást
tartalmazó eljárási kényszercselekményről és büntetőjogi
szankcióról utóbb derül ki, hogy elrendelése, illetve
végrehajtása jogszerű, ámde alaptalan volt.
A Be. a kártalanítási igény jogcímei mellett meghatározza a
kártalanításból kizárás eseteit. A törvény külön-külön
rendelkezik a büntetőeljárási kényszerintézkedésekért,
valamint a jogerős ítélet alapján kitöltött büntetőjogi
szankcióért járó kártalanítás jogalapjáról, és külön-külön
állapítja meg az igény érvényesítését kizáró okokat. Így az
előzetes letartóztatásért és az ideiglenes
kényszergyógykezelésért járó kártalanításból a törvény
kizárja azt, aki a hatóság elől elrejtőzött, megszökött,
illetve szökést kísérelt meg, továbbá, aki az eredményes
felderítés meghiúsítása végett a hatóság megtévesztésére
törekedett, vagy egyébként neki felróhatóan okot
szolgáltatott arra, hogy a bűncselekmény gyanúja reá
terelődjék [Be. 383. § (3) bekezdés a) és b) pont]. A jogerős
ítélet alapján kitöltött szabadságvesztésért, javítóintézeti
nevelésért, illetve kényszer-gyógykezelésért egyébként járó
kártalanításból kizárás okai között jelöli meg a törvény, ha
a terhelt az alapügyben elhallgatta azokat a tényeket vagy
bizonyítékokat, amelyeken a perújítás során hozott ítélet
alapul, továbbá, ha az alapügyben hozott ítélet ellen nem
fellebbezett [Be. 384. § (2) bekezdés a) és b) pont].
E szabályok alkotmányosságának vizsgálatára két indítvány
érkezett, amelyeket az Alkotmánybíróság - tárgyuk
azonosságára tekintettel - egyesített és egy eljárásban
bírált el.
1.1. Az egyik indítványozó a kártalanításból kizáró
rendelkezéseket a törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás
áldozata számára az Alkotmány 55. § (3) bekezdésében
biztosított kártérítéshez való joggal tartotta ellentétesnek.
Az indítvány indokolásában utalt arra, hogy a büntetőeljárás
alá vont személyt (a továbbiakban: terhelt) megilleti a
hallgatáshoz való jog, amely következik az ártatlanság
vélelméből [Alkotmány 57. § (2) bekezdés], valamint abból,
hogy a Be. 87. § (2) bekezdése a hallgatás jogára történő
figyelmeztetés kötelezettségét rója a büntető ügyekben eljáró
hatóságra. Az indítványozó szerint: "A terheltet az ügyhöz
való ilyen hozzáállása miatt nem érheti hátrány a
kártalanításra való jogosultság tekintetében."
Az indítványozó álláspontja szerint a Be. 383. § (3) bekezdés
b) pontja "túl általános, nem egyértelműen megfogalmazott",
így "önkényes értelmezésekre adhat okot, és ezzel lehetőség
nyílik a nemzetközi jogszabályokban és az Alkotmányban is
megfogalmazott kötelezettség alóli kibúvásra."
A Be. 384. § (2) bekezdés b) pontjával kapcsolatban az
indítványozó azt állította, hogy a törvény adta jogorvoslati
lehetőség ki nem használása "túl szigorú kritérium ahhoz,
hogy erre hivatkozással a szabadságától ártatlanul - akár
több évig is - megfosztott személy kártalanításban ne
részesüljön." A törvény "- sértve ezzel az ügyfélegyenlőség
elvét -privilegizált helyzetet teremt az Állam számára."
Az indítványozó megállapítása szerint a rendelkezések
ellentétesek az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel
kihirdetett, az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán,
1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok
Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban Egyezségokmány) 9.
Cikkének 5. pontjával és 14. Cikkének 6. pontjával, továbbá
az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló,
Rómában, 1950. november 4-én kelt, és az 1993. évi XXXI.
törvénnyel kihirdetett Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény)
5. Cikkének 5. pontjával és 50. Cikkével is.
1.2. A másik indítványozó szerint a Be. 383. § (3) bekezdés
a) és b) pontja, továbbá a 384. § (2) bekezdés a) és b)
pontja a védelemhez való alapjoggal [Alkotmány 57. § (3)
bekezdés] ellentétes; a Be. 384. § (2) bekezdés b) pontja
pedig sérti a jogorvoslathoz való jogot [Alkotmány 57. § (5)
bekezdés] is. Az indítvány kitért arra is, hogy ez utóbbi
rendelkezés "szélesebb körben zárja ki a kártalanítást, mint
azt a nemzetközi egyezmények megengedik." Ezért a rendelkezés
ellentétes az Egyezségokmány 14. cikk 6. pontjával, továbbá
az Egyezmény hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 3. cikkével.
A 2003. július 1-jén hatályba lépő, a büntetőeljárásról szóló
1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: új Be.) a sérelmezett
rendelkezésekkel lényegében azonosan határozza meg a
kártalanításból kizárás eseteit, ezért az indítványozó
kezdeményezte a törvény 580. § (2) bekezdés a) és b)
pontjának, valamint 581. § (2) bekezdés a) és b) pontjának
megsemmisítését is.
2. Az Alkotmánybíróság az eljárásban beszerezte az igazságügy-
miniszter véleményét.
II.
Az indítvány elbírálása során az Alkotmánybíróság a következő
jogszabályi rendelkezéseket vette figyelembe.
1. Az Alkotmány:
"2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus
jogállam."
"7. § (1) A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a
nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja
továbbá a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog
összhangját."
"8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben
tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és
kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg,
alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja."
"55. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a
szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet
szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott
okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján
megfosztani.
[...]
(3) Az, aki törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás
áldozata volt, kártérítésre jogosult."
"57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki
egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt
bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit
a törvény által felállított független és pártatlan bíróság
igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
(2) A Magyar Köztársaságban senki sem tekinthető bűnösnek
mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős
határozata nem állapította meg.
(3) A büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden
szakaszában megilleti a védelem joga. A védő nem vonható
felelősségre a védelem ellátása során kifejtett véleménye
miatt.
[...]
(5) A Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak
szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági,
közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát
vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot - a jogviták
ésszerű időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan
- a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának
szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja."
2. A Be. rendelkezései:
"87. § (2) A terheltet a kihallgatásának megkezdésekor
figyelmeztetni kell arra, hogy nem köteles vallomást tenni, a
vallomás tételét a kihallgatás folyamán bármikor
megtagadhatja, továbbá, hogy amit mond, az bizonyítékként
felhasználható. A figyelmeztetést és a terhelt válaszát
jegyzőkönyvbe kell foglalni. A figyelmeztetés elmaradása
esetén a terhelt vallomása bizonyítási eszközként nem vehető
figyelembe.
(3) Ha a terhelt a vallomás tételét megtagadja,
figyelmeztetni kell arra, hogy ez az eljárás folytatását nem
akadályozza, de a védekezésének erről a módjáról lemond."
"276. § (1) A bíróság jogerős ítéletével elbírált cselekmény
(alapügy) esetén perújításnak van helye, ha
a) az alapügyben akár felmerült, akár fel nem merült tényre
vonatkozó olyan új bizonyítékot hoznak fel, amely valószínűvé
teszi, hogy
1. a terheltet fel kell menteni, lényegesen enyhébb büntetést
kell kiszabni, vagy a büntető eljárást meg kell szüntetni;
2. a terhelt bűnösségét meg kell állapítani vagy lényegesen
súlyosabb büntetést kell kiszabni;
b) a terhelttel szemben ugyanazon cselekmény miatt több
ítéletet hoztak;
c) az alapügyben hamis vagy hamisított bizonyítékot
használtak fel;
d) az alapügyben a hatóság valamely tagja kötelességét a
büntető törvénybe ütköző módon megszegte;
e) az alapügyben az ítéletet a XVII/A. Fejezet szerinti
eljárásban a terhelt távollétében hozták."
"383. § (1) Kártalanítás jár az előzetes letartóztatásért és
az ideiglenes kényszergyógykezelésért, ha
I. a büntetőeljárást azért szüntették meg, mert
a) a cselekmény nem bűncselekmény, vagy azt nem a terhelt
követte el,
b) a rendelkezésre álló adatok alapján nem állapítható meg
bűncselekmény elkövetése, illetőleg az, hogy a cselekményt a
terhelt követte el,
c) büntethetőséget kizáró ok áll fenn,
d) a bűncselekmény büntethetősége elévült,
e) a cselekményt már jogerősen elbírálták;
II. a bíróság
a) a terheltet felmentette,
b) az eljárást vádelejtés miatt szüntette meg.
(2) Nincs helye kártalanításnak, ha a büntetőeljárást a
cselekmény társadalomra veszélyességének csekély foka (Btk.
28. §) miatt szüntették meg.
(3) Az (1) bekezdés esetén sincs helye kártalanításnak, ha a
terhelt
a) a hatóság elől elrejtőzött, megszökött, szökést kísérelt
meg,
b) az eredményes felderítés meghiúsítása végett a hatóság
megtévesztésére törekedett, vagy egyébként neki felróhatóan
okot szolgáltatott arra, hogy a bűncselekmény gyanúja reá
terelődjék,
c) felmentés esetén a kényszergyógykezelését rendelték el.
384. § (1) A jogerős ítélet alapján kitöltött
szabadságvesztésért, javítóintézeti nevelésért, illetőleg
kényszergyógykezelésért a terheltnek kártalanítás jár, ha
perújítás, felülvizsgálat vagy törvényesség érdekében emelt
jogorvoslat folytán felmentették, enyhébb büntetésre ítélték,
próbára bocsátották, illetőleg az eljárást vele szemben
megszüntették, avagy megállapították, hogy a
kényszergyógykezelést törvényes ok nélkül rendelték el.
(2) Nincs helye a kártalanításnak, ha a terhelt
a) az alapügyben elhallgatta azokat a tényeket vagy
bizonyítékokat, amelyeken a perújítás során hozott ítélet
alapul;
b) az alapügyben hozott ítélet ellen nem fellebbezett, kivéve
a törvényesség érdekében emelt jogorvoslat esetét,
c) felmentése esetén kijelölt egészségügyi intézetben
végrehajtandó kényszergyógykezelését rendelték el."
3. Az új Be. rendelkezései:
"580. § (1) Kártalanítás jár az előzetes letartóztatásért és
az ideiglenes kényszergyógykezelésért, ha
I. a nyomozást azért szüntették meg, mert
a) a cselekmény nem bűncselekmény,
b) a nyomozás adatai alapján nem volt megállapítható
bűncselekmény elkövetése,
c) nem a gyanúsított követte el bűncselekményt, illetve a
nyomozás adatai alapján nem volt megállapítható, hogy a
bűncselekményt a gyanúsított követte el,
d) büntethetőséget kizáró ok állapítható meg,
e) az eljárás elévülés miatt nem folytatható,
f) a cselekményt már jogerősen elbírálták;
II. a bíróság
a) a terheltet felmentette,
b) az eljárást a büntethetőség elévülése, vádelejtés miatt,
vagy azért szüntette meg, mert a cselekményt már jogerősen
elbírálták.
(2) Az (1) bekezdés esetén sincs helye kártalanításnak, ha a
terhelt
a) a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság elől
elrejtőzött, megszökött, szökést kísérelt meg,
b) az eredményes felderítés meghiúsítása végett a bíróság, az
ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság megtévesztésére
törekedett, vagy egyébként neki felróhatóan okot
szolgáltatott arra, hogy a bűncselekmény gyanúja reá
terelődjék,
c) felmentése esetén a kényszergyógykezelését rendelték el.
581. § (1) A jogerős ítélet alapján kitöltött
szabadságvesztésért, javítóintézeti nevelésért, illetőleg
kényszergyógykezelésért a terheltnek kártalanítás jár, ha
rendkívüli jogorvoslat folytán felmentették, enyhébb
büntetésre ítélték, próbára bocsátották, megrovásban
részesítették, illetőleg az eljárást vele szemben
megszüntették vagy megállapították, hogy a
kényszergyógykezelést törvényes ok nélkül rendelték el.
(2) Nincs helye a kártalanításnak, ha a terhelt
a) az alapügyben elhallgatta azokat a tényeket vagy
bizonyítékokat, amelyeken a perújítás során hozott ítélet
alapul,
b) az alapügyben hozott ítélet ellen nem fellebbezett,
kivéve, ha a törvény a fellebbezést kizárta,
c) felmentése esetén kényszergyógykezelését rendelték el.
(3) A (2) bekezdés b) pontja nem alkalmazható, ha a
kártalanításra okot adó körülmény törvényesség érdekében
bejelentett jogorvoslati eljárásban, vagy jogegységi
eljárásban hozott határozat alapján állapítható meg."
4. Az Egyezségokmány:
14. Cikk "6. Amikor valakit bűncselekmény elkövetése miatt
jogerősen elítélnek és ezt követően az elítélését hatályon
kívül helyezik vagy kegyelemben részesítik azért, mert egy új
vagy újonnan feltárt tény azt bizonyítja, hogy téves döntés
született, azt a személyt, aki ilyen elítélés következtében
büntetést állt ki, a törvénynek megfelelően kártalanítani
kell, kivéve ha bizonyítást nyer az, hogy a nem ismert
ténynek kellő időben való fel nem tárása teljesen vagy
részben neki róható fel."
5. Az Egyezmény Hetedik kiegészítő jegyzőkönyve:
"3. Cikk - Kártalanításhoz való jog bírói hiba esetén
Ha büntető ügyben hozott jogerős elmarasztaló ítéletet utóbb
megsemmisítenek, vagy az elítéltet kegyelemben részesítik
azért, mert új vagy újonnan feltárt tények bizonyítják, hogy
bírói tévedés történt, azt a személyt, aki ezen ítélet
folytán büntetést szenvedett el, kártalanítani kell az adott
államban érvényes törvényeknek vagy joggyakorlatnak
megfelelően, hacsak be nem bizonyítják, hogy a tények nem
kellő időben való felfedése teljesen vagy részben az
elítéltnek róható fel."
III.
Az indítványok az alábbiak szerint részben megalapozottak.
A.
1. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Alkotmány 55.
§ (3) bekezdése és a kártalanítás szabályai között nincs
összefüggés, ezért a kártalanításból kizárás szabályai nem
járhatnak az Alkotmány e rendelkezésének sérelmével.
Az Alkotmánybíróság a 66/1991. (XII. 21.) AB határozatban
(ABH 1991, 342.) értelmezte az Alkotmány 55. § (1) és (3)
bekezdését. A döntés elhatárolta a személyi szabadságtól
megfosztás törvénytelen (jogellenes, önkényes), a Polgári
Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény szabályai
szerinti kártérítés útján orvosolandó eseteit a személyes
szabadságtól megfosztás jogszerű elvonásával okozott, a Be.
szabályaiban meghatározott kártalanítással orvosolható
sérelmek eseteitől (ABH 1991, 342, 347-348.).
Az Alkotmánybíróság a jelen ügyben is megerősíti, hogy az
Alkotmány 55. § (3) bekezdése a kifejezetten törvénysértő
(nem a törvényben meghatározott okokból és nem a törvényben
meghatározott eljárás alapján történt) előzetes letartóztatás
vagy más, akár a büntető hatalom gyakorlásához kötődő, akár
egyéb, rendészeti, egészségügyi fogvatartás esetére állapítja
meg az állam kárfelelősségét, amelynek részletes szabályai,
feltételei és korlátai a polgári jog területére tartoznak. A
kártalanítás (visszatérítés) intézménye az állam büntető
hatalmának gyakorlása során előforduló tévedések orvoslását
szolgálja; feltételeit és korlátait a büntetőeljárási
jogszabályok határozzák meg.
2. A kártalanításból kizárást meghatározó rendelkezések és az
ártatlanság vélelme között szintén nem állapítható meg
összefüggés, így azok nem sérthetik az Alkotmány 57. § (2)
bekezdésében rögzített alkotmányos alapjogot.
Az ártatlanság vélelme a büntetőjogi felelősség
megállapításának folyamatára vonatkozó alkotmányos alapjog, a
terhelt objektív jogi helyzetét határozza meg. Parancs a
büntetőügyben eljáró bíróság, ügyész, nyomozó hatóság
számára, hogy a terheltet mindaddig, amíg a bíróság jogerősen
el nem ítéli, nem kezelheti bűnösként. Függetlenül attól,
hogy a felelősségének megállapítása alapjául szolgáló
tényeket már feltárták, a bűnösségre vonatkozó
meggyőződésüket eljárási aktusokban rögzítették (nyomozás
befejezése, vádemelés, első fokú bűnösséget megállapító
ítélet), a bűnösség megállapításával együtt járó jogi
következmények a terhelt eljárási helyzetét az ítélet
jogerőre emelkedéséig nem befolyásolhatják. A bűnösség -
kétséget kizáró módon történő - bizonyítása a büntető
ügyekben eljáró állami szerveket terheli, a felelősségre
vonás sikertelensége az állam kockázata. [Az Alkotmánybíróság
gyakorlatáról összefoglalóan: 26/1999. (IX. 8.) AB határozat,
ABH 1999, 265, 271.; 719/B/1998. AB határozat, ABH 2000, 769,
772-773.]
Az Alkotmánybíróság korábban a kártalanítás jogcímeinek
meghatározását vizsgálta az ártatlanság vélelmének tükrében.
A 30/1995. (V. 25.) AB határozatban az Alkotmánybíróság
kifejtette: az ártatlanság vélelmének egyik következménye,
hogy az a személy, akinek büntetőjogi felelősségét a bíróság
jogerős határozatban nem állapította meg, nem sújtható olyan
jogkövetkezményekkel, amelyet a jog a bűnösség
megállapításához kapcsol. Alkotmányos követelmény, hogy
amennyiben a bűnösség vagy a bűnösség alapjául szolgáló
tényállás megállapítására valamilyen okból nem kerül sor, úgy
a kártalanítás egyébként járulékos kérdésében se szülessen
olyan döntés, amely a bűnösséget megállapító határozathoz
kapcsolódik. Nem felelt meg ennek a követelménynek, így
alkotmányellenes volt az előzetes letartóztatásért járó
kártalanítás jogcímeinek a Be. 383. § (1) bekezdés a) pontja
szerinti szabályozása, amely a magánindítvány hiányára
alapított eljárás-megszüntetés esetének kizárásával
ténylegesen olyan helyzetbe hozta az érintett személyt,
mintha megállapították volna a bűnösségét. Ugyanezen okból
sértette az ártatlanság vélelmét a Be. 384. § (1) bekezdése,
amikor a kártalanítás jogcímei között nem ismerte el az
eljárás megszüntetésének a cselekmény korábbi jogerős
elbírálásán alapuló esetét (ABH 1995, 155, 156.).
A kártalanításból kizárást meghatározó rendelkezések
mindazonáltal nem befolyásolják a terhelt jogállását; az
ártatlanság vélelme pedig nem hat ki az állammal szemben
kárigényt érvényesítő személy jogi helyzetére. Ugyanezen
okból nincs összefüggés a kártalanításból kizáró okok és az
Alkotmány 57. § (1) bekezdéséből levezethető tisztességes
eljárás elemét képező "ügyfélegyenlőség" között [6/1998.
(III. 11.) AB határozat, ABH 1998, 91, 95-96.].
B.
1. A kártalanításból kizárásnak a Be. 383. § (3) bekezdés a)
pontjában és b) pontjának első fordulatában, valamint a 384.
§ (2) bekezdés a) pontjában meghatározott esetei az Alkotmány
57. § (3) bekezdésében meghatározott védelemhez való jognak,
ezen belül a terhelt személyes védekezésének, a védekezés
eszköztárának közvetett korlátozását jelentik; a
törvényalkotó lényegében a védekezési mód megválasztásához
fűz hátrányos jogkövetkezményt. A Be. 383. § (3) bekezdés b)
pontjának második fordulatába tartozó magatartások
tartozhatnak a védelemhez való jog körébe, de lehetnek a
terhelt e jogtól teljesen független cselekvései is.
A védelemhez való alkotmányos alapjog a terhelt eljárási
helyzetét meghatározó jogokban realizálódik [v.ö.: 25/1991.
(V. 18.) AB határozat, ABH 1991, 414, 415.; 6/1998. (III.
11.) AB határozat, ABH 1998, 91, 93-94.]. A személyesen
történő védekezés részben a terhelt kihallgatása keretében,
részben az egyes eljárási, bizonyítási cselekményekhez
kapcsolódó joggyakorláson keresztül történhet. Egyik a
másikat nem zárja ki: a kihallgatáskor a hallgatáshoz való
jog érvényesítése nem akadálya az egyéb jelenléti,
megismerési, észrevételezési és indítványozási jog
gyakorlásának.
A védelemhez való jog a terhelt számára kiemelkedően fontos,
de nem korlátozhatatlan alapjog; az Alkotmány nem biztosít
jogot bármilyen védekezési eszköz alkalmazásához. Az e jogot
korlátozó rendelkezések alkotmányosságának megítélése az
Alkotmánybíróság gyakorlatában az Alkotmány 8. § (1)-(2)
bekezdése keretében kialakított általános alapjogi, ún.
szükségesség-arányosság teszt alapján indokolt abban az
esetben is, amikor - mint a jelen ügyben - e jog korlátozása
közvetetten, a kártalanításból kizárás útján történik.
Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az állam akkor
nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha azt másik
alapvető jog vagy szabadság védelme vagy érvényesülése, avagy
egyéb alkotmányos érték védelme, illetve valamilyen
alkotmányos cél indokolja, továbbá, ha a védelem, illetve a
cél más módon nem érhető el. Az alapjog korlátozásának
alkotmányosságához az is szükséges, hogy a korlátozás
megfeleljen az arányosság követelményének; az elérni kívánt
cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem
súlya megfelelő arányban legyenek egymással. A törvényhozó a
korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas
legenyhébb eszközt alkalmazni.
Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása, ha az
kényszerítő ok, nyomós közérdek nélkül történik, ha tehát -
valamely más alapvető jog vagy alkotmányos cél érdekében -
nem elkerülhetetlenül szükséges, továbbá, ha szükséges is, a
korlátozás által okozott jogsérelem az elérni kívánt célhoz
képest aránytalan [legutóbb: 65/2002. (XII. 3.) AB határozat,
ABH 2002, 357, 361-362.].
2. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Be. 383. § (3)
bekezdés a) pontjában megfogalmazott kizárási ok nem
alkotmányellenes; nem tekinthető a védelemhez való jog
sérelmének, hogy a Be. az előzetes letartóztatásért és az
ideiglenes kényszergyógykezelésért járó kártalanításból
kizárja azt, aki elrejtőzött vagy megszökött, illetve szökést
kísérelt meg.
Az Alkotmánybíróság több határozatában fogalmazta meg az
államnak a büntető hatalommal összefüggő jogait és
kötelezettségeit. Demokratikus jogállamban a büntető hatalom
az állam - alkotmányosan korlátozott - közhatalmi
jogosítványa a bűncselekmény elkövetőinek felelősségre
vonására. A bűncselekmények a társadalom jogi rendjének
sérelmét jelentik és a büntetés jogát az állam gyakorolja. A
bűnüldözés kizárólagos joga egyben a büntető igény
érvényesítéséről való gondoskodás kötelezettségét jelenti, a
büntetőjogi felelősségre vonás egyben az állam alkotmányos
kötelessége is. A büntető hatalom gyakorlása szükségképpen
érinti az egyének alkotmányos alapjogait. Az államnak az
Alkotmányból levezethető kötelezettsége indokolja, hogy az
állami büntető hatalmat gyakorló szerveknek feladataik
teljesítéséhez hatékony eszközeik legyenek, még ha ezek az
eszközök, lényegüket tekintve, súlyosan jogkorlátozóak is
[v.ö.: 40/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993, 288.;
715/D/1994. AB határozat, ABH 1997, 584.; 49/1998. (XI. 27.)
AB határozat, ABH 1998, 372.; 5/1999. (III. 31.) AB
határozat, ABH 1999, 75.; 19/1999. (VI. 25.) AB határozat,
ABH 1999, 150.; 26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999,
265.; 13/2001. (V. 14.) AB határozat, ABH 2001, 177, 186-
187.].
A büntetőeljárásban a terhelt kikényszeríthetően köteles
megjelenni a büntető hatalmat gyakorló hatóság előtt, és
kikényszeríthető a közreműködési kötelezettsége a szakértői
vizsgálatban, illetve egyes bizonyítási eljárásoknál. Az
előzetes letartóztatás feltételeinek és okainak
alkotmányossági vizsgálata során az Alkotmánybíróság
megállapította: az állami büntető igény érvényesítése
érdekében a társadalom védelme, a közérdek szempontjából
alkotmányosan is szükséges és indokolt annak lehetővé tétele,
hogy az állam a terheltet a büntetőjogi felelősségre vonás
meghiúsításának megakadályozása érdekében időlegesen
megfossza a szabadságától [26/1999. (IX. 8.) AB határozat,
ABH 1999, 265, 276.].
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a védelemhez való jog
nem terjed ki az elrejtőzésre, illetve a szökésre; a
védekezéshez való jognak korlátot szabnak a terhelt
megjelenését, jelenlétét biztosító eljárási
kényszercselekmények. Így a törvényalkotó nem sért
alkotmányos alapjogot, amikor kizárja az előzetes
letartóztatásért és az ideiglenes kényszer-gyógykezelésért
járó kártalanításból azt, aki az elrejtőzéssel, a szökéssel,
illetve a szökés megkísérlésével az eljárási
kényszercselekményekre okot adott.
Fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság a Be. 383. § (3)
bekezdés a) pontja alkotmányellenességének megállapítására
irányuló indítványt elutasította.
3. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Be. 383. § (3)
bekezdés b) pontja alkotmányellenes. A rendelkezés első
fordulata szükségtelenül korlátozza a védekezéshez való
jogot, amikor nem kellően differenciált szabályozással zárja
ki a kártalanításból azt, aki az eredményes felderítés
meghiúsítása végett a hatóság megtévesztésére törekedett. A
személyes szabadsághoz való jog korlátozásának
alkotmányosságához elengedhetetlenül hozzátartozó
arányosságot sérti a rendelkezés második fordulatában annak a
személynek a kizárása, aki neki felróhatóan okot
szolgáltatott arra, hogy a bűncselekmény gyanúja reá
terelődjék. A nem kellően differenciált szabályozás ugyanis
kiüresíti a kártalanítás jogcímeit, így ellehetetleníti a
személyes szabadság utóbb alaptalannak bizonyult elvonásából
adódó sérelem utólagos orvoslását, ami egyben a jogállamiság
sérelmét is jelenti.
3.1. Az Alkotmánybíróság álláspontjának kialakításához
vizsgálta a kártalanítás jogintézményének történeti
alakulását.
A kártalanítás történetileg mind a magyar, mind pedig az
európai országok jogrendszerében mint az ártatlanul
elszenvedett előzetes letartóztatás, vizsgálati fogság és
büntetés miatti kompenzáció vált elfogadott intézménnyé XIX.
század második felében.
A bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII.
törvénycikk (a továbbiakban: Bp.) az előzetes fogvatartásért
járó kártalanítás feltételeit úgy határozta meg, hogy az csak
a ténylegesen (materiálisan) ártatlan személynek járt. Ezzel
a helyzettel volt összhangban a kártalanítást kizáró okok
megfogalmazása is. A kizáró okok feladata volt a kártalanítás
megakadályozása olyan esetben, amikor a ténylegesen ártatlan
személy szándékos cselekményével maga idézte elő, hogy a
bíróság letartóztassa, mivel szökést kísérelt meg vagy
megszökött; hamis önfeljelentést vagy hamis beismerő
vallomást tett, a tett nyomait elsimítani, a tanút vagy
vádlott-társat hamis vallomásra, szakértőt hamis vélemény
adására bírni, vagy a vallomástételtől, illetőleg a
véleményadástól visszatartani törekedett (Bp. 576-577. §).
A büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvény,
valamint az ezt módosító 1954. évi V. törvény a kártalanítást
változatlanul a bizonyított ártatlansághoz kötötte. A
kártalanítást kizáró okok megfogalmazásában azonban a törvény
megszüntette a taxációt, és a szökés mellett a Be. 383. § (3)
bekezdés b) pontjában ma is megtalálható módon,
általánosabban és a jogalkalmazói mérlegelésnek nagyobb teret
adva határozta meg a kártalanításból kizárás eseteit (232.
§). Ezt a szabályozást vette át a büntetőeljárásról szóló
1962. évi 8. törvényerejű rendelet is (293. §).
A Be. eredeti 383. §-a már bővítette a kártalanítás
feltételeit, és elismerte a kártalanítási igényt akkor is, ha
a terheltet a bíróság bizonyítékok hiányában mentette fel. Ez
a folyamat folytatódott. 1985-től lehetővé vált a
kártalanítás, ha az eljárást a bíróság a terhelt bizonyított
ártatlansága vagy a bizonyítékok hiánya miatti vádelejtés
címén szüntette meg (a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I.
törvény módosításáról szóló 1984. évi 20. törvényerejű
rendelet 3. §). 1988-tól a kártalanítás jogcímei bővültek a
büntethetőséget kizáró okokkal, kivéve a cselekmény
társadalomra veszélyességének csekély fokát, illetve a
magánindítvány hiányát. Ettől kezdve vált a kártalanítási
igény alapjául a bizonyítékok hiányára alapított nyomozást
megszüntető határozat is (a büntetőeljárásról szóló 1973. évi
I. törvény módosításáról szóló 1987. évi IV. törvény 67. §).
1995-ben ismét szélesítette a törvényhozó a kártalanítás
jogcímeit, elismerve a kártalanítási igényét annak is, akinek
ügyében a magánindítvány hiánya miatt volt kizárt a
büntethetőség, továbbá kiterjesztette a kártalanítást a
büntethetőséget megszüntető okok közül az elévülésre, illetve
a büntetőeljárás akadályai közül a cselekmény korábbi jogerős
elbírálására (a büntetőeljárásról szóló törvény módosításáról
szóló 1994. évi XCII. törvény 20. §).
A bővítést a jogalkotó 1984-ben a szabályozás
ellentmondásosságának megszüntetésével, 1987-ben a
szabályozás elvi helytelenségével és a gyakorlatban - főként
a jogos védelem címén történt felmentésnél - megmutatkozó
méltánytalanságával indokolta. Az 1994-ben történt módosítás
indoka a hatályos szabályozás és az Egyezmény 6. cikk 2.
pontja közötti összhang megteremtése volt.
A kártalanítás jogcímeinek bővítésével nem járt együtt a
kártalanítást kizáró okok módosítása. Az 1994. évi Be.
novella 20. §-ához fűzött indokolás a kártalanítást kizáró
okokat csupán az ártatlanság vélelme szempontjából vizsgálta,
és megállapította, hogy nem sérti az ártatlanság vélelmét a
kártalanítás kizárása abban az esetben, ha a terhelt maga
szolgáltatott okot arra, hogy személyi szabadságától
megfosszák. Így a hatályos szabályozás szó szerint megegyezik
a büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvényben
megállapított rendelkezéssel.
3.2. A Be. 383. § (1) bekezdésében megállapított
kártalanítási jogcímeket és a 383. § (3) bekezdés b)
pontjának első fordulatában meghatározott kizárási okot
elemezve, megállapítható, hogy az utóbbi a terhelt olyan
magatartásait is átfogja, amelyek a védekezési szabadsághoz
tartoznak. Ez annak a következménye, hogy a törvényhozó a
kártalanítás jogalapjának szélesítésekor nem teremtett
összhangot a kártalanítás jogcímei és az állami kárfelelősség
kizárása között. A szabályozás a jogalkalmazói gyakorlatban a
védelemhez való alapjog alkotmányellenes korlátozására
vezethet.
3.2.1. A büntetőeljárás garanciális alapelveiből következően
a terheltet megilleti a hallgatás joga, annak motívumától és
célzatától függetlenül. A terhelt a vallomástételt a
bűnösségétől függetlenül megtagadhatja, a vallomás
megtagadásának okát nem köteles közölni [Be. 87. § (2)-(3)
bekezdés]. A terhelt nem köteles az igazmondásra sem.
A védekezés határait e tekintetben alapvetően a büntető
anyagi jogi rendelkezések jelölik ki. A Büntető
Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban:
Btk.) büntetéssel fenyegeti azt, aki hamis vádat, hatóság
félrevezetését, hamis tanúzásra felhívást, hatósági eljárás
akadályozását, mentő körülmény elhallgatását, bűnpártolást
(Btk. 233., 237., 242., 242/A., 243., 244. §-ok), köz- vagy
magánokirat-hamisítást (Btk. 274., 276. §-ok) követ el, még
akkor is, ha ezt terheltként teszi. Más esetekben a törvény a
védekezés jogának ad elsőbbséget. Így például nem büntethető
a terhelt, ha az ügyben hamis okiratot vagy hamis tárgyi
bizonyítási eszközt szolgáltat [Btk. 238. § (3) bekezdés].
Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekményeket is
megvalósító konkrét magatartások - meghatározott feltételek
esetén - alapjául szolgálhatnak a szabadságelvonással járó
eljárási kényszercselekményeknek is [kollúzió: Be. 92. § (1)
bekezdés b) pont, új Be. 129. § (2) bekezdés c) pont]. A Be.
383. § (3) bekezdés b) pontjának első fordulatában
meghatározott kizárási ok és a büntetéssel fenyegetett
magatartások is esetenként fedhetik egymást. A jelen
vizsgálat szempontjából tehát a büntető törvény rendelkezései
a védekezéshez való jog külső korlátainak tekinthetőek.
A Be. az állami kárfelelősség kizárásának lehetőségeit ennél
szélesebben vonja meg. Mint ahogyan az eljárási
kényszercselekményekre okot adó magatartások köre is
szélesebb a bűncselekménynek minősülő cselekményeknél, a
kizárási okok is átfognak olyan terhelti magatartásokat,
amelyeket a büntető anyagi jog nem rekeszt ki a védelemhez
való alapjogból. A jelen ügyben e magatartások tekintetében
indokolt annak vizsgálata, hogy a kártalanításból kizárás
esetei a védekezéshez való jog szükséges és arányos
korlátozásának tekinthetőek-e.
3.2.2. A kártalanítás - jogalapjának szélesítése
következtében - fokozatosan egyre több olyan esetre terjedt
ki, amelyben vagy a büntetőeljárás alapelveiből következően
nincs helye felelősségre vonásnak (bizonyítottság hiánya,
többszöri eljárás tilalma), vagy az egyébként büntetendő
cselekmény elkövetése bizonyított, de a megbüntetésnek
büntetőjogi akadálya van (büntethetőséget kizáró okok,
elévülés). A kártalanítási jogcímek bővülésével párhuzamosan
a ténylegesen ártatlanul fogva tartott, de rosszhiszemű
személy (hamis önfeljelentést, tudatosan hamis beismerő
vallomást tevő stb.) kártalanításának megakadályozása
céljából meghatározott esetek szükségképpen egyre több olyan
magatartást fogtak át, amelyek a büntetőeljárás alá vont
személy alkotmányos alapjogához tartozó védekező
magatartásnak tekinthetőek.
Ez világosan látható a kártalanítást kizáró ok és a
kártalanítási jogcímek egybevetése alapján. A terhelt azon
magatartása, hogy az eredményes felderítés meghiúsítása
végett a hatóság megtévesztésére törekszik, csak a büntetendő
cselekményt valóban el nem követő személy esetében nem része
a védekezési szabadságnak, hiszen nincs olyan történet,
amelynek eredményes felderítése ellen a hatóság
megtévesztésével védekeznie kellene. Az ilyen magatartás
azonban a védekezéshez való jog része akkor, amikor az
eljárás megszüntetésének, a felmentésnek, vagy a
vádelejtésnek oka a bizonyítékok hiánya, az eljárás-
megszüntetés oka a magánindítvány hiánya, a büntethetőség
elévülése, illetve az, hogy a cselekményt már jogerősen
elbírálták.
A kóros elmeállapotú terhelt esetében a szankció-alkalmazás
sajátosságait is figyelembe kell venni. Az ideiglenes
kényszergyógykezelésért (Be. 98. §) akkor jár kártalanítás,
ha a bíróság nem alkalmaz kényszergyógykezelést (Btk. 74. §).
A vádemelésnél, illetve az intézkedés alkalmazásánál azonban
a ügyész, illetve a bíróság olyan körülményeket is mérlegel,
mint pl. a bűnismétlés veszélye, vagy az, hogy a terhelt
büntethetősége esetén indokolt lenne-e egy évi
szabadságvesztésnél súlyosabb büntetés. A terhelt
értelemszerűen nem korlátozható még közvetve sem az olyan
védekezési taktikában, amivel a hatóság megtévesztésére
törekszik.
3.3. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a Be. 383. § (3)
bekezdés b) pontja második fordulatánál is elmaradt az
összhang megteremtése a kártalanítás jogalapjának
bővítésekor. E rendelkezés "egyébként neki felróhatóan okot
szolgáltatott arra, hogy a bűncselekmény gyanúja reá
terelődjék" szövegrésze és a kártalanítási jogcímek
egybevetése alapján megállapítható, hogy mindazon esetekben,
amelyekben nem olyan személyről van szó, aki egyáltalán nem
követett el a Btk. Különös Részében meghatározott valamely
cselekményt, a kártalanítást kizáró ok valójában kiüresíti a
kártalanítás jogalapját. A vizsgált szabályozás
megakadályozza, hogy a kártalanítás ténylegesen érvényesüljön
mint a személyi szabadsághoz való alapjogban - az eljárási
kényszercselekménnyel - okozott jogsérelem orvoslásának
eszköze. Ezáltal sérül az Alkotmány 2. §-ának (1)
bekezdésében normatív tartalommal meghatározott jogállamiság,
és nem teljesül a személyi szabadság korlátozásának
alkotmányosságához az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének és a
8. § (1)-(2) bekezdésének egymásra vonatkoztatásával
meghatározott arányossági kritérium.
3.3.1. Az Alkotmánybíróság véleményének megalapozásához ez
esetben is elvégezte a kizárási ok és a kártalanítás
jogcímeinek összefüggő elemzését.
Az "egyébként" szófordulatból következik, hogy a
kártalanításból kizárásra vezethet a terhelt minden olyan
szándékos magatartása, amelynek ugyan nem célja a hatóság
megtévesztése, mégis alkalmas arra, hogy utóbb alapja legyen
a kártalanítás kérdésében döntő bíróság részéről a
bűncselekmény elkövetésére vonatkozó egyszerű valószínűségi
következtetésnek. A felróhatóság körébe tartoznak a terhelt
olyan gondatlan cselekedetei is, amelyek utóbb a kártalanítás
kérdésében döntő bíróság számára a bűncselekmény "egyszerű"
gyanúját igazolják. Az eljárási kényszercselekmények
ugyanakkor csak azzal szemben alkalmazhatók - további
feltételek mellett - akivel szemben a nyomozó hatóságban
kialakult a bűncselekmény elkövetésének alapos (az új Be.
szerint megalapozott) gyanúja.
A törvényalkotó a kizárás okának meghatározásakor tehát nem
az eljárási kényszercselekmények elrendelésének feltételei és
a terhelti magatartás között teremtett kapcsolatot, hanem a
terhelti magatartás és a bűncselekmény gyanúja között. Azaz
nem akkor nem ismeri el a törvény a kártalanítási igényt, ha
a terhelt felróható (szándékos vagy gondatlan) magatartása
megalapozza pl. a szökés, elrejtőzés, a kollúzió vagy újabb
bűncselekmény elkövetésének veszélyét, hanem, ha olyan
szándékos vagy gondatlan magatartást tanúsít, amely a
kártalanítási igényt elbíráló bíróság megítélése szerint
alkalmas volt a bűncselekmény "egyszerű" gyanújának
felkeltésére. Ugyanakkor a bűncselekmény elkövetésének
gyanúja csupán a büntetőeljárás megindításához elegendő,
viszont nem elegendő ahhoz, hogy az meghatározott személy
felelősségre vonásának alapjául szolgáljon, és különösen
ahhoz nem, hogy az adott személlyel szemben a személyes
szabadságot korlátozó eljárási kényszercselekményt
alkalmazzanak.
A szabályozás azzal a következménnyel jár, hogy amennyiben a
bűncselekmény alapos gyanújának kialakulásában szándékos vagy
gondatlan magatartásával maga a terhelt is szerepet játszik,
úgy a kizárási ok megállapítható lesz szinte mindegyik
kártalanítási jogcím esetében.
A kártalanítás ezen az alapon nagy valószínűséggel kizárható
olyankor, amikor a bizonyítékok hiánya vezetett az eljárás
megszüntetésére, a felmentésre, vagy a vádelejtésre. A
büntethetőséget kizáró okok közül a jogos védelem és a
végszükség, a tévedés, a kényszer, illetve a fenyegetés
eseteiben is életszerű, hogy a terhelt "neki felróhatóan"
okot szolgáltat a bűncselekmény gyanújának reá terelődéséhez,
pl. az egyébként büntetendő magatartást elismerő vallomással.
A kizárási ok önmagában ellentmondásos és értelmezhetetlen
azokban az esetekben, amikor a sértett magánindítványának
hiánya, a büntethetőség elévülése, valamint a többszöri
eljárás tilalma képezi akadályát a felelősségre vonásnak. A
terhelttől ugyanis nem várható el a jogilag hibátlan
védekezés. A kényszergyógykezelés sajátosságai miatt
ugyancsak nem indokolt a terheltet a kártalanításból
kizárással sújtani, ha elismeri, sőt beismeri az egyébként
büntetendő cselekmény elkövetését.
3.3.2. A kártalanítás jogalapjával összefüggő alkotmányossági
kérdések nem képezik a jelen vizsgálat tárgyát, tehát az
Alkotmánybíróság e határozatban nem foglal állást a
kártalanítás jogalapját meghatározó rendelkezésekről. Az
Alkotmánybíróság két korábbi döntése azonban a kizárási okok
alkotmányosságának megítélésében is releváns.
Az Alkotmánybíróság a bűnügyi költségre vonatkozó szabályok
vizsgálata során az állami kárfelelősség tekintetében
megállapította: "Az Alkotmány 2. §-ában deklarált
jogállamiságból kétségtelenül igen szigorú követelmények
származnak a büntető hatalom gyakorlásának módjára, azonban a
jogállamiságból közvetlenül nem vezethető le a büntetőhatalom
jogszerű gyakorlása során az egyénnek okozott károkért való
objektív felelősség vállalásának kötelezettsége."
(401/B/1992. AB határozat, ABH 1994, 528, 530.) A
kártalanítás intézménye legáltalánosabban mégis az Alkotmány
2. § (1) bekezdésben normatív tartalommal megállapított
jogállamiságra vezethető vissza. Az állam kártalanítási
kötelezettségének alapja ugyanis nem az eljárási
kényszerintézkedés (vagy a büntetés) jogtalansága, hanem az,
hogy a jogállam nem háríthatja el a büntető hatalom
gyakorlásából adódó felelősséget olyan esetben, amikor valaki
formailag jogszerűen, de érdemben alaptalanul szenved
joghátrányt a büntető igazságszolgáltatásban.
A szabadságelvonást tartalmazó büntetőeljárási
kényszerintézkedések (illetve büntetések) esetében a
kártalanítás intézménye a jogállamiság mellett az Alkotmány
55. § (1) bekezdésének és a 8. § (1)-(2) bekezdésének
egymásra vonatkoztatásával meghatározható alkotmányossági
követelményekből is következik. Az Alkotmánybíróság a
66/1991. (XII. 21.) AB határozatban rámutatott: a személyes
szabadságot korlátozó rendelkezések arányosságának
értékeléséhez hozzátartozik az is, hogy a korlátozás folytán
esetleg bekövetkező és eleve ki nem küszöbölhető sérelmek
elfogadható mérvű enyhítésére garanciák legyenek. Megfelelő
garanciák nélkül a szabadságelvonásra lehetőséget adó
jogszabályok alkotmányszerűsége válhat kétségessé (ABH 1991,
342, 347.). A büntető hatalom gyakorlásához kapcsolódó
szabadságelvonás arányosságának egyik szükségképpeni eleme
tehát, hogy a bíróság tévedése esetén az állam kárfelelőssége
körében biztosított legyen a sérelmek elfogadható mérvű
kiküszöbölése.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ezeknek a
követelményeknek a vizsgált szabályozás nem felel meg. A Be.
383. §-ában a törvényalkotó igen széles, a bűnösség
megállapítása nélkül lezáruló valamennyi büntetőeljárás
terheltje számára nyitva álló kártalanítási jogalapot
biztosít. Ugyanakkor azonban a materiálisan ártatlan személy
rosszhiszemű nyerészkedésének megakadályozására kialakított
kizáró ok túl általános megfogalmazásával felismerhető
alkotmányos indok nélkül leszűkíti a bírói tévedés
orvoslásának tényleges lehetőségét az összes többi terhelt
esetében.
3.4. Az Alkotmánybíróság a fentiekre tekintettel
megállapította: annak következtében, hogy az állammal szemben
nem csak a bizonyítottan ártatlan terhelt érvényesíthet
kártalanítási igényt, a Be. 383. § (3) bekezdés b) pontjának
első fordulatában meghatározott kizáró ok olyan
magatartásokat is átfog, amelyek a terhelt védekezési
szabadságához tartoznak. A kártalanítás kizárása ezekben az
esetekben a védekezéshez való alkotmányos alapjog
szükségtelen, így alkotmányellenes korlátozására vezet.
A kártalanítás jogcímei és a kártalanítást kizáró ok
összhangjának hiányából következik továbbá, hogy a Be. 383. §
(3) bekezdés b) pontjának második fordulatában meghatározott
kizárási ok az állami kárfelelősségnek a jogállamiságból és a
személyes szabadság alkotmányos alapjogából levezett
követelményeit sértő, így alkotmányellenes korlátozásához
vezet.
Ezért az Alkotmánybíróság a Be. 383. § (3) bekezdés b)
pontját megsemmisítette. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság nem
tartja alkotmányellenesnek, ha a törvényalkotó a kártalanítás
jogcímeihez igazodó megfelelően differenciált szabályozással
kizárja az előzetes letartóztatásért, illetve ideiglenes
kényszergyógykezelésért járó kártalanítását annak, aki
tudatosan rosszhiszemű magatartásával került abba a
helyzetbe, hogy a bíróság az eljárási kényszercselekményt
elrendelte, illetve meghosszabbította.
4. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem tekinthető a
védekezési jog alkotmányellenes korlátozásának az, hogy a
jogerős ítélet alapján kitöltött szabadságvesztésért,
javítóintézeti nevelésért és kényszergyógykezelésért járó
kártalanításból kizárt a terhelt, ha az alapügyben
elhallgatta azokat a tényeket vagy bizonyítékokat, amelyeken
a perújítás során hozott ítélet alapul.
A törvény külön nem jelöli meg, de egyértelmű, hogy ez a
kizárási ok csak a Be. 276. § (1) bekezdés a) pontján alapuló
perújítás esetével összefüggésben értelmezhető. Az
"elhallgatás" szó feltétlen tudatos, szándékos magatartást
jelent a bűnösség megállapítása, illetve a büntetéskiszabás
szempontjából releváns tények és bizonyítékok tekintetében. A
törvény a 384. § (2) bekezdés a) pontjával olyan esetekben
zárja ki a kártalanítást, amikor a terhelt által elhallgatott
tény vagy bizonyíték ismeretében a bíróság egyáltalán nem
állapíthatta volna meg a vádlott bűnösségét, illetve az
alkalmazott szankciónak lényegesen enyhébbnek kellett volna
lennie.
A szabadságvesztés, a javítóintézeti nevelés és a
kényszergyógykezelés a személyi szabadság tényleges
elvonását, az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében meghatározott
alkotmányos alapjog legsúlyosabb korlátozását jelentik.
Alkotmányos érdek fűződik ahhoz, hogy a szabadságvesztés
büntetés kiszabására, illetve a szabadságelvonást jelentő
intézkedések alkalmazására valóban csak a törvényben
meghatározott esetekben és a törvényben meghatározott módon
kerüljön sor. E cél elérése érdekében annak kilátásba
helyezése, hogy az alaptalan szabadságelvonásért nem jár
kártalanítás, ha az kimutathatóan a terhelt szándékos
magatartására, az általa tudottan releváns tények és
bizonyítékok elhallgatására vezethető vissza, nem tekinthető
a védekezéshez való jog szükségtelen és aránytalan
korlátozásának. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság a Be.
384. § (2) bekezdés a) pontja alkotmányellenességének
megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt
elutasította.
C.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a terhelt részéről a
fellebbezési jog gyakorlásának elmulasztása nem szolgálhat a
kártalanításból kizárás okaként.
A Be. 384. § (2) bekezdés b) pontja alapján az a terhelt, aki
a maga részéről tudomásul vette az ítéletet, utóbb nem léphet
fel kártalanítási igénnyel. A bírói gyakorlat értelmében a
kártalanítás akkor is kizárt, ha az ügyészi vagy a védői
fellebbezés folytán egyébként sor került másodfokú eljárásra
is. A jogorvoslati jogról való lemondás tehát nem a bíróság
tévedésében való terhelti közreműködést jelenti, hanem
lényegében a téves ítéletben történt megnyugvást. A
kártalanítási igény kizárásának alapja nem a terhelt
szándékosan rosszhiszemű vagy a terhére róható gondatlan
magatartása, hanem az, hogy az őt egyébként megillető joggal
nem kívánt élni. A terhelt motívuma igen sokféle lehet.
Vezetheti az, hogy nem akarja kitenni magát a további
eljárásnak, nem remél kedvező eredményt a további eljárástól
stb.
A terhelt jogorvoslati joga alkotmányos alapjog. Az alapjog
gyakorlása elmulasztásának utólagos szankcionálása a
kártalanítás kizárása útján a terhelt alkotmányos
önrendelkezési szabadságának szükségtelen korlátozása, ami a
jogorvoslathoz való jogot a jogorvoslat igénybevételének
kötelezettségévé változtatja. Az Alkotmánybíróság
gyakorlatában az emberi méltóságból levezetett alkotmányos
önrendelkezési szabadság [8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH
1990, 42, 44.] alkotmányos alapjog, amelynek korlátozása az
Alkotmány 8. § (2) bekezdésének keretei között lehetséges. Az
önrendelkezési jog a jogok gyakorlásától való tartózkodást, a
nem cselekvés jogát is magában foglalja [v.ö.: 1/1994. (I.
7.) AB határozat, ABH 1994, 29, 35-36.].
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint nincs semmilyen
alkotmányosan értékelhető indoka annak, hogy az
önrendelkezési szabadság eljárásjogi vetületét jelentő
terhelti rendelkezési jogot (1320/B/1993. AB határozat, ABH
1995, 683, 686.) a törvényalkotó korlátozza a kártalanításból
kizárás eszközével. A kizárási ok a kártalanítási igény
elutasítására akkor ad lehetőséget, amikor az első fokú
határozat a terhelt magatartásától függetlenül téves a
bűnösség megállapítása vagy a büntetéskiszabás tekintetében.
A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság a Be. 384. § (2)
bekezdés b) pontját megsemmisítette.
D.
A 2003. július 1-jén hatályba lépő új Be.-nek a
kártalanításra vonatkozó rendelkezései megegyeznek a Be.
szabályaival, így a kártalanításból kizárás okainak
alkotmányosságáról kialakított álláspont érvényes az új Be.
megfelelő rendelkezéseire is. Az Alkotmánybíróság
megállapította, hogy az új Be. 580. § (2) bekezdés a) pontja,
továbbá 581. § (2) bekezdés a) pontja nem alkotmányellenes,
ezért az indítványokat e részükben elutasította. Ugyanakkor
az új Be. 580. § (2) bekezdés b) pontja és az 581. § (2)
bekezdés b) pontja alkotmányellenes, ezért azokat
megsemmisítette. E törvényi rendelkezések az
Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a
továbbiakban: Abtv.) 42. § (2) bekezdése alapján nem lépnek
hatályba.
E.
Az Abtv. 21. § (3) bekezdése meghatározza, hogy mely
szervezet, illetve személyi kör jogosult a jogszabály
nemzetközi szerződésbe ütközése vizsgálatának
kezdeményezésére. Tekintettel arra, hogy az indítványozók nem
tartoznak a törvényben felsoroltak közé, az Alkotmánybíróság
az erre irányuló indítványi részeket az Alkotmánybíróság
ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló 3/2001.
(XII. 3.) Tü. határozat 29. § c) pontja alapján
visszautasította.
A határozat Magyar Közlönyben történő közzététele az Abtv.
41. §-án alapul.
Dr. Németh János
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István Dr. Bihari Mihály
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Czúcz Ottó Dr. Erdei Árpád
alkotmánybíró előadó alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila Dr. Holló András
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kiss László Dr. Kukorelli István
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Strausz János Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila alkotmánybíró párhuzamos indokolása
A határozat rendelkező részével egyetértek, de a
rendelkező rész 1. és 2. pontjának alkotmányos alapja nézetem
szerint - a határozatban foglaltaktól eltérően - az Alkotmány
55. §-ának (3) bekezdése. Indokaim a következők:
1. Az indítvány alkotmányossági vizsgálata szükségessé
teszi az Alkotmány 55. §-ának az elemzését.
Az Alkotmány 55. §-ának (1) bekezdése kimondja:
"A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a
szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet
szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott
okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján
megfosztani."
Az Alkotmánynak ez a szabálya az egyik alapvető jogot
határozza meg, de ennek a jognak a megsértése esetén
alkalmazandó jogkövetkezményről külön szabály szól. Ezt a
külön szabályt az 55. § (3) bekezdése tartalmazza:
"Az, aki törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás
áldozata volt, kártérítésre jogosult."
Az Alkotmánynak ezt a két szabályát az Alkotmány
módosításáról szóló 1989. évi XXXI. törvény iktatta be az
Alkotmányba. A törvényjavaslat miniszteri indokolása e
szabályok Alkotmányban való kimondását arra alapította, hogy
az emberi jogokról szóló nemzetközi egyezmények elfogadásával
Magyarország kötelezettséget vállalt az általános emberi
jogok elismerésére. Ezeknek a nemzetközi egyezményeknek - és
ezek között a Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának -
a szellemében határozta meg a törvény az említett,
Alkotmányba beiktatott alapvető jogot.
2. Az Alkotmány hivatkozott rendelkezéseinek és az adott
kérdésre vonatkozó más magyar jogszabályoknak az emberi
jogokról szóló nemzetközi egyezményekkel való összhangba
hozatala 1989-ben csak részlegesen történt meg.
Az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966.
december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok
Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban: Egyezségokmány)
kihirdetéséről szóló 1976. évi 8. törvényerejű rendelet már
formálisan a magyar jogrendszer részévé tette ugyan az emberi
jogokra vonatkozó szabályokat, de kapcsolódó jogszabályok
útján ezek ténylegesen nem épültek be.
Az Egyezségokmány 9. cikke a következőket mondta ki:
"1. Mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi
biztonságra. Senkit sem lehet önkényesen őrizetbe venni vagy
letartóztatni. Senkit sem lehet szabadságától másként, mint a
törvényben meghatározott okokból és a törvényben
meghatározott eljárás alapján megfosztani.
2. Minden letartóztatott személyt letartóztatásakor
tájékoztatni kell letartóztatása okairól és a legrövidebb
időn belül közölni kell vele az ellene emelt vádakat.
3. Azt, akit bűncselekmény vádjával vettek őrizetbe, vagy
tartóztattak le, a legrövidebb időn belül bíró, vagy a
törvény értelmében bírói hatáskört gyakorló más hatósági
személy elé kell állítani; az ilyen személynek joga van arra,
hogy ügyében ésszerű határidőn belül tárgyalást tartsanak,
vagy szabadlábra helyezzék őt. Az általános szabály ne legyen
az, hogy az ítélethozatalra váró személyt őrizetben kell
tartani, azonban a szabadlábra helyezést függővé lehet tenni
olyan biztosítékoktól, amelyek szavatolják, hogy az érintett
személy a tárgyaláson, a bírósági eljárás bármely más
szakában, illetőleg adott esetben az ítélet végrehajtása
céljából megjelenik.
4. Az a személy, akit szabadságától őrizetbevétel vagy
letartóztatás útján fosztottak meg, jogosult a bírósághoz
fordulni avégett, hogy az késedelem nélkül döntsön a
fogvatartás törvényességéről és rendelje el a szabadlábra
helyezését, amennyiben a fogvatartás nem törvényes.
5. Annak a személynek, aki törvénytelen letartóztatás
vagy fogvatartás áldozata volt, kikényszeríthető joga van
kártalanításra."
Az Egyezségokmány 14. cikkének 6. bekezdése szerint pedig
"Amikor valakit bűncselekmény elkövetése miatt jogerősen
elítélnek és ezt követően az elítélését hatályon kívül
helyezik vagy kegyelemben részesítik azért, mert egy új vagy
újonnan feltárt tény azt bizonyítja, hogy téves döntés
született, azt a személyt, aki ilyen elítélés következtében
büntetést állt ki, a törvénynek megfelelően kártalanítani
kell, kivéve ha bizonyítást nyer az, hogy a nem ismert
ténynek kellő időben való fel nem tárása teljesen vagy
részben neki róható fel."
Az idézett szabályoknak a magyar jogrendszerbe való
részleges beillesztését jelzi, hogy az indítvány vizsgálata
szempontjából két vonalon eltérést mutattak a magyar
szabályok az Egyezségokmány szabályaitól:
- egyrészt az Alkotmány 55. §-a (3) bekezdésének 1989-ben
[akkor még az 55. § (2) bekezdéseként] meghatározott
szövege csak az Egyezségokmány 9. cikkének 5. bekezdését
tükrözi, a téves bírói döntés miatt történő
kártalanításról szóló 14. cikk 6. bekezdése azonban nem
fejeződik ki,
- másrészt a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény
(a továbbiakban: Be.) 385. §-a (4) bekezdésének a
hivatkozott 1989. évi alkotmánymódosítás időpontjában
hatályos szövege szerint: "(4) A bíróság az ügyész
nyilatkozatának beszerzése után megvizsgálja, hogy a
kártalanítási igény előfeltételei fennállnak-e, majd az
iratokat felterjeszti az igazságügyminiszterhez, aki - ha
az igényt alaposnak találja - a terheltet, illetőleg
tartásra jogosult hozzátartozóját az állam terhére
pénzbeli kártalanításban részesíti." Ez a szabály
miniszteri mérlegeléstől tette függővé a kártalanítást.
Az eltérés megszüntetésére irányuló törekvést fejezte ki
az Alkotmány módosításáról szóló 1990. évi XL. törvény. A
törvény 37. §-a illesztette be az Alkotmány 55. §-ába (2)
bekezdésként az őrizetbe vett személy lehető legrövidebb időn
belül bíró elé állításáról vagy szabadon bocsátásáról,
továbbá a szabadlábra helyezése vagy letartóztatása
haladéktalan eldöntéséről szóló szabályt (és határozta meg az
55. § bekezdéseinek az azóta is hatályos számozását). A
törvényjavaslatnak az erre a rendelkezésre vonatkozó
miniszteri indokolása rámutat arra, hogy a személyes
szabadság biztosítására szolgáló, minden jogállamban
megtalálható garanciális szabályról van szó, de a
megfogalmazásnál "tekintettel kellett lenni a bíróságok és az
ügyészségek jelenlegi teherbírását is figyelembe vevő büntető
eljárásjogi törvényre". Ez az alkotmánymódosításról szóló
törvény nem egészítette ki az 55. § kártalanításra vonatkozó
szabályát a téves bírói döntésekre való utalással.
Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről
szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a
továbbiakban: Egyezmény) és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő
jegyzőkönyv kihirdetéséről szóló 1993. évi XXXI. törvény - az
Egyezségokmányhoz hasonlóan - külön rendelkezik az 5. cikk 5.
bekezdésében a jogsértő letartóztatás vagy őrizetbe vétel
miatt történő kártalanításról és a hetedik kiegészítő
jegyzőkönyv 3. cikkében a téves bírói ítélet következtében
elszenvedett büntetés miatt fizetendő kártalanításról. Az
Egyezmény kihirdetésével kapcsolatban az Alkotmány 55. §-ának
szövege nem változott.
3. A Be. kártalanítási szabályait is vizsgálta a
66/1991. (XII. 22.) AB határozat. Az Alkotmánybíróság
megsemmisítette a Be.-nek azt a szabályát, amely miniszteri
mérlegelés alapján tette lehetővé a kártalanítást. A
határozat indokolása rámutatott az Alkotmány 55. §-a és az
Egyezségokmány szabályai között fennálló kapcsolatra. A
kártalanításhoz való jogot erősítve utalt a polgári jogi
kártérítési felelősség alkalmazásának lehetőségére és - az
Alkotmány 70/K. §-ára utalva - a követelések bíróság előtt
történő érvényesítésének lehetőségére (ABH 1991, 342, 346-
347.).
A büntetőeljárásban felmerülő költségek megtérítésének
kérdését vizsgálva az Alkotmánybíróság a 401/B/1992. AB
határozatban szintén rámutatott, hogy a kártalanítás két
különböző úton történhet meg: egyrészt a polgári jogi
kártérítési felelősség, másrészt a Be. kártalanítási
szabályai alapján (ABH 1994, 528, 530.).
4. Az Alkotmány 55. §-a (3) bekezdésének szövege az 1989.
évi helyzetnek megfelelően az Egyezségokmányban foglaltak
részleges tükrözéséig jutott el. Az 55. § későbbi módosítása,
az Egyezmény és annak kiegészítő jegyzőkönyveinek a magyar
jog részévé tétele, a jogállam elveinek megfelelően történt
átalakulás, az Alkotmánybíróság gyakorlatában a személyi
szabadság jogának sérelme miatt történő kártalanításra
igénybe vehető kétféle út (polgári jogi kártérítés, Be.
alapján megvalósuló kártalanítás) elismerése alapot nyújtanak
az Alkotmány 55. §-a (3) bekezdésének a megváltozott
körülményekre tekintettel lévő értelmezésére.
Az Alkotmány 55. §-a (3) bekezdésében meghatározott
kártalanításhoz való jog átfogja az Egyezségokmányban (és az
Egyezményben) megfogalmazott felelősségi alapon történő
kártérítéshez való jogot, valamint a téves bírói ítélet miatt
elszenvedett sérelmek miatt érvényesíthető kártalanításhoz
való jogot is. Az Alkotmánynak ez a szabálya nem az egyes
jogágak kártérítési felelősségi szabályait ismétli meg, hanem
az alkotmányjog szintjén jelentkező, a személyi szabadság
alapvető jogának sérelmére tekintettel fennálló, alkotmányi
alapú kártalanítási jogot tartalmazza. Ennek az Alkotmányon
alapuló jognak a megvalósítására szolgálnak az egyes jogágak
szintjén (a polgári jogban, a büntetőeljárási jogban), e
jogágak sajátos szabályozási rendszerének, elveinek
megfelelően kialakított rendelkezések.
Akkor, amikor az egyes jogágak szintjén meghatározott
szabályok a kártalanítás korlátozását mondják ki, e
rendelkezések alkotmányossági vizsgálatának alapja tehát az
Alkotmány 55. §-a (3) bekezdésének az előzőek szerint, az
Egyezségokmánnyal és az Egyezménnyel összhangban értelmezett
kártalanításhoz való jog.
Budapest, 2003. június 30.
Dr. Harmathy Attila
alkotmánybíró
A párhuzamos indokoláshoz csatlakozom:
Dr. Bihari Mihály Dr. Kukorelli István
alkotmánybíró alkotmánybíró
. |