A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos
vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában – Dr. Kovács Péter és
Dr. Kiss László alkotmánybírák különvéleményével – meghozta a
következő
határozatot:
Az Alkotmánybíróság a sztrájkról szóló 1989. évi VII. törvény
3. § (2) bekezdése első mondata alkotmányellenességének
megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt
elutasítja.
Indokolás
I.
Az Alkotmánybírósághoz két indítvány érkezett, amelyekben az
indítványozók a sztrájkról szóló 1989. évi VII. törvény (a
továbbiakban: Sztv.) 3. § (2) bekezdése első mondata
alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését
kérték. E rendelkezés alapján nincs helye sztrájknak az
igazságszolgáltatási szerveknél, a fegyveres erőknél, a
fegyveres testületeknél és a rendészeti szerveknél, valamint a
polgári nemzetbiztonsági szolgálatoknál.
Az egyik indítvány szerint az Sztv. 3. § (2) bekezdésének azon
rendelkezése, amely foglalkoztatási jogviszonyra tekintet
nélkül tiltja a sztrájkot a fegyveres erőknél, a fegyveres
testületeknél és a rendészeti szerveknél, diszkriminatív és
sérti a fegyveres szerveknél dolgozó közalkalmazottak és
köztisztviselők Alkotmányban biztosított munkavállalói jogainak
érvényesülését. Az indítványozók szerint az Sztv.
megalkotásakor a jogalkotó nem vette figyelembe, hogy a
fegyveres szerveknél nem csak hivatásos állományúak, hanem
közalkalmazottak és köztisztviselők is dolgoznak, akik a
hivatásos állománytól jelentős mértékben eltérő foglalkoztatási
viszonyok között, eltérő jogszabályok hatálya alatt állnak.
Hivatkoztak arra, hogy az Alkotmány meghatározza azokat az
alapvető munkavállalói jogokat, amelyeknek valamennyi
foglalkoztatási jogviszonyban érvényesülniük kell. E jogok
biztosításának egyik (legvégső) eszköze a sztrájk, mint
alapvető munkavállalói jog. Véleményük szerint az alapvető jog
lényeges tartalmát az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint nem
lehet korlátozni. Ebből eredően a jogok korlátozása csak
megfelelő garanciákkal együtt lehetséges a jogok sérelme és a
diszkrimináció elkerülése végett.
Az indítványozók a hivatásosoknál elfogadhatónak tartják a
sztrájk tilalmát, mert ott a munkavállalói jogaik
korlátozásának ellenében a jogszabályok megfelelő garanciát és
érdekérvényesítési lehetőséget, nagyobb szociális biztonságot
és jövedelmet biztosítanak, mint az ugyanott foglalkoztatott
közalkalmazottaknak és köztisztviselőknek. Álláspontjuk szerint
ez a rendelkezés diszkriminációt jelent a fegyveres szerveknél
alkalmazott közalkalmazottakra és köztisztviselőkre nézve. Az
indítványban kifejtik, hogy a rendelkezés azért is
diszkriminatív, mert ez a közalkalmazotti, köztisztviselői kör
a más közszolgálati szerveknél dolgozó közalkalmazottakkal és
köztisztviselőkkel szemben is indokolatlan jogérvényesítési
hátrányban van. Úgy vélik, hogy a sztrájkjog tekintetében nem
lehet eltérő szabályokat érvényesíteni a különböző
közszolgálati szervek dolgozói között.
A másik indítvány a rendőrségi közalkalmazottak sztrájk
tilalmát sérelmezi. Az indítványozó az Alkotmány 70/A. § (1)
bekezdésében biztosított jogokkal ellentétesnek tartja a
kifogásolt rendelkezést. Véleménye szerint a
közalkalmazottaknak nem feladata a rendőrség alapvető
feladatainak biztosítása, ezért kérte a rendelkezés
alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését.
Az Alkotmánybíróság a támadott jogszabály azonosságára
tekintettel az indítványokat egyesítette és azokat együttesen
bírálta el.
Az eljárás során az Alkotmánybíróság megkereste a
belügyminisztert álláspontja kifejtésére.
II.
Az indítványban megjelölt jogszabályok:
Az Alkotmánybíróság által határozatának meghozatala során
hivatkozott jogszabályi rendelkezések:
1. Az Alkotmánynak az indítványozók által hivatkozott
rendelkezései:
„8. § (2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és
kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg,
alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
„70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén
tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az
állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen
faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény,
nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy
egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”
„70/C. § (1) Mindenkinek joga van ahhoz, hogy gazdasági és
társadalmi érdekeinek védelme céljából másokkal együtt
szervezetet alakítson vagy ahhoz csatlakozzon.
(2) A sztrájkjogot az ezt szabályozó törvények keretei között
lehet gyakorolni.
(3) A sztrájkról szóló törvény elfogadásához a jelenlévő
országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.”
2. Az Sztv. kifogásolt rendelkezése:
„3. § (1) …
(2) Nincs helye sztrájknak, az igazságszolgáltatási szerveknél,
a fegyveres erőknél, a fegyveres testületeknél és a rendészeti
szerveknél, és a polgári nemzetbiztonsági szolgálatoknál. Az
államigazgatási szerveknél a Kormány és az érintett
szakszervezetek megállapodásában rögzített sajátos szabályok
mellett gyakorolható a sztrájk joga.”
3. Az 1976. évi 9. törvényerejű rendelettel kihirdetett, az
Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-
án elfogadott Gazdasági, Szociális és kulturális Jogok
Egyezségokmánya (a továbbiakban: Egyezségokmány) 8. cikke:
„1. Az Egyezségokmányban részes államok kötelezettséget
vállalnak arra, hogy biztosítják:
a) mindenkinek azt a jogát, hogy saját gazdasági és
társadalmi érdekeinek előmozdítása és védelme érdekében
másokkal együtt szakszervezetet alakítson és az általa
választott szakszervezetbe – egyedül az adott szervezet
szabályaitól függően – beléphessen. E jog gyakorlását csak a
törvényben meghatározott olyan korlátozásoknak lehet alávetni,
amelyek a demokratikus társadalomban az állambiztonság, a
közrend, vagy mások jogai és szabadsága védelme érdekében
szükségesek;
b) a szakszervezeteknek azt a jogát, hogy országos
szövetséget vagy társulást létesítsenek, valamint az
utóbbiaknak azt a jogát, hogy nemzetközi szakszervezeti
szervezetet alakítsanak, illetve ahhoz csatlakozzanak;
c) a szakszervezeteknek azt a jogát, hogy – eltekintve a
törvényben meghatározott olyan korlátozásoktól, amelyek
demokratikus társadalomban az állambiztonság, a közrend, vagy
mások jogai és szabadsága védelme érdekében szükségesek –
szabadon működjenek;
d) az adott ország törvényeivel összhangban gyakorolt
sztrájkjogot.
2. E cikk nem akadályozza, hogy e jogoknak a fegyveres
erők, a rendőrség, valamint az államigazgatás tagjai által
történő gyakorlását törvényes korlátozásnak vessék alá.”
4. Az 1999. évi C. törvénnyel kihirdetett Európai Szociális
Charta hivatkozott szabályai:
„5. Cikk
Szervezkedési jog
A dolgozók és a munkaadók azon szabadságának biztosítására
és támogatására, hogy gazdasági és szociális érdekeik
védelmében helyi, országos vagy nemzetközi szervezeteket
hozhatnak létre és csatlakozhatnak ezen szervezetekhez, a
Szerződő Felek kötelezettséget vállalnak arra, hogy a nemzeti
törvények sem önmagukban, sem alkalmazásuk révén nem csorbítják
ezt a szabadságot. Az ezen cikkben biztosított garanciák
rendőrségre alkalmazásának mértékét a nemzeti törvények vagy
rendelkezések határozzák majd meg. E garanciák fegyveres
erőknél szolgálatot teljesítőkre történő alkalmazásának
alapelveit és azt a mértéket, ameddig az e kategóriához tartozó
személyeknél e garanciákat biztosítják, ugyancsak nemzeti
törvények vagy rendelkezések határozzák meg.
6. Cikk
A béralkuhoz való jog
A béralku megkötésére irányuló tárgyalások folytatására
való jog tényleges gyakorlásának biztosítására a Szerződő Felek
kötelezettséget vállalnak arra, hogy
1. támogatják a dolgozók és a munkaadók közötti
konzultációt;
2. ahol szükséges és helyénvaló, ott támogatják a
munkaadók vagy munkaadói szervezetek és a dolgozói szervezetek
közötti önkéntes tárgyalási mechanizmusokat a munkafeltételek
és körülmények kollektív szerződések általi szabályozása
céljából;
3. támogatják a munkaügyi viták rendezését szolgáló
megfelelő érdekegyeztetési és önkéntes döntési mechanizmusok
létrehozását és felhasználását; és
elismerik
4. a dolgozók és a munkaadók jogát az érdekkonfliktusok
esetén történő kollektív fellépésre, beleértve a sztrájkhoz
való jogot is, azon kötelezettségek függvényében, amelyek a
korábban életbe lépett kollektív szerződésekből eredhetnek.”
III.
Az indítványok nem megalapozottak.
1. Az Alkotmánybíróság az indítványokkal összefüggésben
elsőként azt vizsgálta, hogy az indítvány nem minősül-e ítélt
dolognak. Az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak
közzétételéről szóló, módosított és egységes szerkezetbe
foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat (ABH 2003, 2065.) 31. §
c) pontja értelmében „ítélt dolog” címén az eljárás
megszüntetésének van helye, ha az indítvány az Alkotmánybíróság
által érdemben már elbírált jogszabállyal azonos jogszabály
(jogszabályi rendelkezés) felülvizsgálatára irányul és az
indítványozó az Alkotmánynak ugyanarra a §-ára, illetőleg
alkotmányos elvére (értékére) – ezen belül – azonos alkotmányos
összefüggésre hivatkozva kéri az alkotmánysértés
megállapítását. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az
indítványban felvetett kérdés akkor „res iudicata”, ha az újabb
indítványt ugyanazon jogszabályi rendelkezésre vonatkozóan
azonos okból vagy összefüggésben terjesztik elő. (1620/B/1991.
AB határozat, ABH 1991, 972, 973.) Ha az újabb indítványt más
okra, más alkotmányossági összefüggésre alapítják, az
Alkotmánybíróság az újabb indítvány érdemi vizsgálatába
bocsátkozik. [35/1997. (VI. 11.) AB határozat, ABH 1997, 200,
212.; 17/1999. (VI. 11.) AB határozat, ABH 1999, 131, 133.;
5/2002. (II. 22.) AB határozat, ABH 2002, 78, 81.; 37/2004. (X.
15.) AB határozat, ABH 2004, 908, 911.]
Az Alkotmánybíróság az Sztv. 3. § (2) bekezdése
alkotmányellenességének vizsgálatára folytatott már eljárást,
és 673/B/1990. AB határozatában az indítványt elutasította.
(ABH 1992, 446, 449.) Abban az eljárásban az indítványozó az
Sztv. 3. § (2) bekezdésének azon részét kifogásolta, mely
szerint „nincs helye sztrájknak az igazságszolgáltatási
szerveknél”. Az indítványozó az Alkotmány 7. § (2)
bekezdésének, valamint 70/C. § (2) bekezdésének sérelmét
állította. Mivel jelen ügyben az indítványozók az Sztv. 3. §
(2) bekezdésének alkotmányossági vizsgálatára irányuló
kérelmüket a rendelkezés más részét érintően, és részben más
alkotmányossági összefüggésre hivatkozva terjesztették elő,
ítélt dolog nem áll fenn, ezért az Alkotmánybíróság az Sztv. 3.
§ (2) bekezdésének érdemi vizsgálatát az indítványban megjelölt
szervek közalkalmazottai és köztisztviselői sztrájkjogának
tilalmával kapcsolatban elvégezte.
2. Az indítvány elbírálása során az Alkotmánybíróságnak
mindenek előtt a sztrájkjognak az alkotmányos jogok között
elfoglalt helyét kellett tisztáznia.
A sztrájkjog a modern, a gazdasági, szociális jogokat elismerő
államokban, mint a gazdasági, szociális érdekkonfliktusok
esetén történő kollektív fellépés egyik biztosítéka,
általánosan elismert.
A sztrájkhoz való jogot, mint a gazdasági, szociális érdekek
érvényesítését biztosítani hivatott jogosítványt, a gazdasági,
szociális jogok elismeréséről szóló nemzetközi egyezmények is
tartalmazzák.
Az Egyezségokmány és az Európai Szociális Charta – amelynek
Magyarország is részese – kifejezett rendelkezést tartalmaz a
kollektív fellépéshez való jogokról, beleértve a sztrájkhoz
való jogot is. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (International
Labour Organization – ILO) égisze alatt született nemzetközi
egyezményekben – a 2000. évi LII. törvény által kihirdetett, az
egyesülési szabadság és a szervezkedési jog védelméről szóló, a
Nemzetközi Munkaügyi Konferencia 1948. évi 31. ülésszakán
elfogadott 87. számú egyezményt, és a 2000. évi LV. törvénnyel
kihirdetett, a szervezkedési jog és a kollektív tárgyalási jog
elveinek alkalmazásáról szóló, a Nemzetközi Munkaügyi
Konferencia 1949. évi 32. ülésszakán elfogadott 98. számú
egyezmény – nincs kifejezett rendelkezés a sztrájkjogról. Az
ILO esetjoga azonban elismeri a sztrájkjogot, mint a hatékony
kollektív tárgyalásokhoz nélkülözhetetlen olyan jogot, amely
ezen egyezmények védelmét élvezi.
Az Egyezségokmány és az Európai Szociális Charta egyaránt
utalnak a szervezkedési szabadság, illetőleg a sztrájkjog
korlátozásának lehetőségére, külön is megemlítve a fegyveres
szerveket és a rendőrséget. Az Egyezségokmány 8. cikkének 1.
bekezdése d) pontja szerint az Egyezségokmányban részes államok
kötelezettséget vállalnak arra, hogy biztosítják az adott
ország törvényeivel összhangban gyakorolt sztrájkjogot. A 8.
cikk 2. bekezdése azt tartalmazza, hogy e cikk nem akadályozza,
hogy e jogoknak a fegyveres erők, a rendőrség, valamint az
államigazgatás tagjai által történő gyakorlását törvényes
korlátozásnak vessék alá.
Európában az államok jelentős része alkotmányban vagy külön
törvényben expressis verbis ismeri el a sztrájkjogot: ide
tartozik Franciaország, Görögország, Lengyelország, Moldova,
Olaszország, Portugália, Románia, Spanyolország, Svájc,
Svédország, Szlovákia, Szlovénia. Más országok, például
Belgium, Egyesült Királyság, Hollandia, Németország, Luxemburg
joggyakorlatuk révén ismerik ezt el, és vagy az egyesülési
jogból vezetik le, vagy ettől független alapon ismerték el. A
sztrájkjogot a gazdasági érdekérvényesítés végső eszközének
tekintik. Az ún. „vadsztrájkok” tilosak, ennek érdekében a
sztrájk csak az egyeztető tárgyalások bizonyított kimerítése
után kezdeményezhető, továbbá a szakszervezetek általi
vezetést, illetve esetenként emellett a sztrájkról az érintett
dolgozók titkos szavazással meghozott döntését is a jogszerűség
feltételének szokták minősíteni. A politikai sztrájkok
többnyire tilosak (például az Egyesült Királyságban,
Németországban, és Spanyolországban), ugyanakkor a politikai
követeléseket is érintő, de meghatározóan a saját
bérkövetelésekkel összekapcsolódó sztrájkot Franciaországban és
Olaszországban elfogadják. A szolidaritási sztrájkot, azaz a
hasonló helyzetben levő munkavállalók támogatására, a saját
bérkövetelésekkel összekapcsolódó sztrájkot Franciaország,
Lengyelország, Németország, Spanyolország bizonyos
feltételekkel elfogadja. Akármelyik megoldásról is van szó, a
sztrájkjog tekintetében rendszerint a közszférában korlátozások
vannak, ideértve a közigazgatást, illetve az alapvető
közszolgáltatásokat, amelyek tipikusan állami vagy
önkormányzati tulajdonban vannak. Egyes országok (például
Ausztria, Dánia, Németország, Olaszország, Törökország)
generálisan tiltják a közszférában a sztrájkot, és vannak olyan
országok, amelyek a sztrájkjog gyakorlását azon az alapon nem
engedélyezik, hogy az adott területeken a sztrájk az állam
biztonságára, vagy a lakosság életére, egészségére jelentene
veszélyt. Ez az indoka a korlátozásnak Lengyelországban,
Szlovákiában, Szlovéniában. Több államban előírják a „még
elégséges szolgáltatás” biztosításának a kötelezettségét. Az
alapvető fontosságú szolgáltatásokat nyújtó közszféra pontos
terjedelme tekintetében azonban nem egyértelmű az európai
gyakorlat: sok országban idetartozik a légi forgalomirányítás,
azonban Franciaországban, Görögországban, Olaszországban,
Portugáliában, Spanyolországban itt is lehetséges a sztrájk. Az
országok jelentős részében a hol állami-, hol magántulajdonban
levő vasúti hálózatok dolgozóinak sztrájkjogát elismerik. Van
sztrájkjoguk a rendőröknek Belgiumban, Finnországban,
Franciaországban, Kanadában, az Amerikai Egyesült Államokban.
Svájcban a rendőrök annak ellenére sztrájkolhatnak, hogy ott
ilyen joggal a közszféra hasonlítható helyzetben levő
kategóriái közül például a katonák, diplomaták, határőrök,
vámosok, légi forgalomirányítók nem rendelkeznek. Ugyanakkor a
rendőrség esetében ott is, ahol az elvben megengedett, a
sztrájkban résztvevők körére, illetve a sztrájk terjedelmére,
időtartamára nézve különböző korlátokat intézményesítettek. A
rendőrsztrájk jogi lehetőségével egyes államokban ténylegesen –
igaz, a magánszférához képest jóval ritkábban – élnek is, erre
példa Franciaország, Belgium, Svájc. Más államokban ez inkább
az érdekérvényesítésben sikerrel hivatkozott, de valójában be
nem vetett eszköz. A joggyakorlat tehát sokrétű, és sem a
jogcsalád, sem a regionális helyzet nem meghatározó.
3. A magyar jogrendszerben az Alkotmány tartalmazza a
sztrájkjogot. A sztrájkjog az Alkotmány rendszerében az
alapvető jogokat és kötelezettségeket szabályozó fejezetben a
gazdasági, szociális jogok között nyert elhelyezést. Az
Alkotmány 70/C. §-a azokat az alkotmányos jogokat szabályozza,
amelyek a gazdasági, szociális érdekek védelmében a kollektív
fellépés lehetőségét, a szervezkedés szabadságát hivatottak
biztosítani. A 70/C. § (1) bekezdése mindenki számára nyitva
álló alanyi jogosultságként, alapvető alkotmányos jogként
biztosítja azt a jogot, hogy gazdasági és társadalmi érdekeinek
védelme céljából másokkal együtt érdekvédelmi szervezetet
alakítson, illetőleg ahhoz csatlakozzon. A 70/C. § (2)
bekezdése e körben a szervezkedési szabadság eszközeként
alkotmányos jogként ismeri el a sztrájkjogot, azzal, hogy az
külön – a 70/C. § (3) bekezdése alapján a jelenlevő
országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott
– törvény keretei között gyakorolható. Az Alkotmány sem a
sztrájkjog gyakorlására jogosultak körét, sem annak tartalmát,
feltételeit nem határozza meg, hanem a sztrájkjog teljes körű
szabályozását külön törvényre bízza.
Az Alkotmány 70/C. § (2)-(3) bekezdésének felhatalmazása
alapján az Sztv. szabályozza a sztrájkjog gyakorlására
jogosultak körét, azt, hogy mely célból van lehetőség
sztrájkra, rendezi a jogszerű sztrájk anyagi jogi és eljárási
feltételeit, megállapítja sztrájkjog érvényesülését, a jogszerű
sztrájkban résztvevők védelmét biztosító garanciális
rendelkezéseket, meghatározza azokat az eseteket, amikor a
sztrájk jogellenesnek minősül.
Mindezek alapján megállapítható, hogy az Alkotmány 70/C. § (2)
bekezdése alapján a sztrájkjog egy olyan sajátos alkotmányos
jog, amely az Alkotmány rendelkezésénél fogva törvény által
korlátozottan, „az ezt szabályozó törvény keretei között”
gyakorolható. Az Alkotmány e szabályozási módjából következően
a törvényhozó nagyobb szabadsággal rendelkezik a sztrájkhoz
való jog szabályozásában, mint más, alanyi jogi jellegű
alapvető alkotmányos jogok esetén. A sztrájkjog nem alanyi jogi
természetű alapvető jog, nem áll az Alkotmány 8. § (2)
bekezdésében foglalt rendelkezés védelme alatt, így a
sztrájkjog szabályozása során a törvényhozó szélesebb körű
felhatalmazással rendelkezik a sztrájkjog korlátozására is. Ez
azonban nem jelenti azt, hogy a törvényhozónak ez a
felhatalmazása alkotmányos korlátok nélküli. Abból, hogy
sztrájkjog az Alkotmány által szabályozott jog, következik az,
hogy a törvényhozó köteles biztosítani a sztrájkjog
gyakorlásának feltételeit, a sztrájkjog gyakorlásából való
kizárásnak csak alkotmányos indokból, valamely alkotmányos jog,
alkotmányos érték, cél védelme érdekében van helye.
Hasonlóan foglalt állást a sztrájkjog kizárásával kapcsolatosan
az Alkotmánybíróság a 673/B/1990. AB határozatában, amikor az
Sztv. azon szabályának alkotmányosságát vizsgálta, amely a
sztrájknak az igazságszolgáltatási szerveknél való kizárásáról
rendelkezik. E határozatában a következőket állapította meg:
„az igazságszolgáltatás tagjainak a sztrájkja mások alapvető
jogainak érvényesítését veszélyeztetné, súlyosabb esetben
ténylegesen megakadályozná. Az állampolgári jogok védelme, e
védelem hatékonysága, illetve annak a biztosítása szükségessé
teszi az igazságszolgáltatás tagjai sztrájkjogának messzemenő
korlátozását – gyakorlatilag annak eltörlését – mivel enélkül
mások alapvető jogainak védelme nem biztosítható. Az
Alkotmánybíróság álláspontja szerint a vitatott törvényhely
ezért nincs ellentétben az Alkotmány 70/C. § (2) bekezdésében
foglalt alapvető szabállyal.” (ABH 1992, 446, 447-448.)
Az Alkotmánybíróság rámutat arra is, hogy a 673/B/1990. AB
határozatában az igazságszolgáltatás dolgozóinak a sztrájkhoz
való jogát az egyén bírósághoz fordulásának jogával
szembesítette. Tehát nem általában véve utalt az állampolgári
jogok védelmére, hanem két, egyaránt az Alkotmányban tételesen
biztosított jogot, egyrészt a 70/C. §-t, másrészt az 57. § (1)
bekezdését és a 70/K. §-t vetette össze egymással, és ezek
egymás közötti összefüggései alapján döntött. Azaz azt
vizsgálta, hogy van-e alkotmányos indoka annak, hogy az
igazságszolgáltatási szervek alkalmazottai tekintetében a
törvény tilalmazza sztrájkot.
4. Az Alkotmánybíróságnak ezért eljárása során azt kellett
vizsgálnia, hogy van-e alkotmányos indoka annak, hogy az Sztv.
3. § (2) bekezdése a fegyveres erőknél, a fegyveres
testületeknél és a rendészeti szerveknél megtiltja a sztrájkot,
kizárva ezzel az e szerveknél dolgozó köztisztviselők és
közalkalmazottak sztrájkjogát is.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Sztv. 3. § (2)
bekezdésében az érintett szervek megjelölésére használt
megnevezéseket a hatályos jog már nem használja.
A Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény
módosításáról szóló 2004. évi CIV. törvény (a továbbiakban:
Amtv.) 4. § (1) bekezdése az Alkotmány VIII. fejezetének címét
megváltoztatta. A módosítás eredményeként a VIII. fejezet címe
„A fegyveres erők és a rendőrség” –ről, „A Magyar Honvédség és
a rendvédelmi szervek ”-re változott.
Nem használja fegyveres erők elnevezést a honvédelemről és a
Magyar Honvédségről szóló 2004. évi CV. törvény (a
továbbiakban: Htv.) sem. A rendvédelmi szervek körét az
Alkotmány VIII. fejezetére is tekintettel a központi
államigazgatási szervekről, valamint a kormány tagjai és az
allamtitkárok jogállásáról szóló 2006. évi LVII. törvény 1. §
(5) bekezdése sorolja fel. Eszerint rendvédelmi szervnek
minősülnek: a rendőrség, a határőrség, a polgári védelem, a vám-
és pénzügyőrség, a büntetés-végrehajtási szervezet, az állami
és hivatásos tűzoltóság, a polgári nemzetbiztonsági
szolgálatok. Lényegében ezek a szervek azok, amelyek az Sztv.
3. § (2) bekezdésében fegyveres erők, fegyveres testületek és
rendészeti szervek megjelöléssel szerepelnek.
A honvédség és a rendvédelmi szervek az alapjogok
érvényesülésének biztosításában jelentős szerepet kaptak, mivel
az ország függetlenségének, területi épségének, alkotmányos
rendjének, az ország belső rendjének, közbiztonságának, a
lakosság és az ország anyagi javai védelmének alapvető
feladatait látják el.
Az Alkotmány 40/A. § (1) bekezdése szerint a Magyar Honvédség
alapvető kötelessége a haza katonai védelme és a nemzetközi
szerződésből eredő kollektív védelmi feladatok ellátása. A Htv.
69. § (1) bekezdése a Honvédség jogállását polgári irányítás
alatt álló, függelmi rendszerben működő és centrálisan
szervezett fegyveres állami szervezetként határozza meg. A
honvédség személyi állománya a Htv. 79. §-a alapján tényleges
szolgálatot teljesítő katonákból, köztisztviselőkből,
közalkalmazottakból és a Munka Törvénykönyvének hatálya alá
tartozó munkavállalókból; hadkiegészítési állománya önkéntes
tartalékosokból, kiképzett és kiképzetlen potenciális
hadkötelesekből, valamint megelőző védelmi helyzet és
rendkívüli állapot idején – a hadkötelezettség bevezetése után
– hadkötelesekből áll.
Az állam köteles fenntartani és védeni a jogrendet, a
jogbiztonságot, valamint az ezekhez kapcsolódó közrendet és
közbiztonságot. „A közbiztonság a jogállam
intézményrendszerének és a demokratikus társadalom működésének
nélkülözhetetlen feltétele és így általánosságban alkotmányos
érték és alkotmányos cél.” [13/2001. (V. 14.) AB határozat, ABH
2001, 177, 198.] A közbiztonság és a belső rend védelme az
Alkotmány 40/A. § (2) bekezdése alapján a rendőrség alapvető
feladata. E feladat az állam és a társadalom különböző szervei
alkotmányos működési feltételeinek és a közélet
zavartalanságának biztosítását, továbbá az állampolgárok
személy- és vagyonbiztonságának alapvető jogainak védelmét
jelenti. A rendőrség alapvető feladataként meghatározott, a
közbiztonság és a belső rend védelmét előíró alkotmányi
rendelkezés „olyan alkotmányos cél, amelynek elérése és
fenntartása az élet védelmét is szolgálja.” [9/2004. (III. 30.)
AB határozat, ABH 2004, 179, 186.] A rendőrségről szóló 1994.
évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: Rtv.) 1. § (2) bekezdése
szerint a rendőrség többek között, általános bűnügyi nyomozó
hatósági jogkört gyakorol, végzi a bűncselekmények megelőzését
és felderítését, közlekedési, hatósági és rendészeti
feladatokat lát el, gondoskodik a büntetőeljárásban részt vevők
és az eljárást folytató hatóság tagjainak személyi védelméről,
valamint a büntetőeljárásban részt vevők, az
igazságszolgáltatást segítők Védelmi Programjának
végrehajtásáról, továbbá védi a Magyar Köztársaság érdekei
szempontjából különösen fontos személyek életét, testi épségét,
őrzi a kijelölt létesítményeket. A Rtv. 2. § (1) bekezdése
szerint a rendőrség védelmet nyújt az életet, a testi épséget,
a vagyonbiztonságot közvetlenül fenyegető vagy sértő
cselekményekkel szemben, felvilágosítást és segítséget ad a
rászorulóknak, tiszteletben tartja és védelmezi az emberi
méltóságot, óvja az ember jogait.
A rendőrség jogállását tekintve az Rtv. 3. § (1) bekezdése
szerint bűnmegelőzési, bűnüldözési, államigazgatási és
rendészeti feladatokat ellátó állami, fegyveres rendvédelmi
szerv. Az Rtv. 7. § (1) bekezdése szerint a rendőrség személyi
állománya hivatásos állományú rendőrökből, köztisztviselőkből
és közalkalmazottakból állhat.
Az Alkotmányban szabályozott feladatot lát el az Alkotmány
40/A. § (3) bekezdése alapján a határőrség is, feladata az
államhatár őrzése, rendjének fenntartása. A határőrizetről és a
Határőrségről szóló 1997. évi XXXII. törvény (a továbbiakban:
Hő.tv.) 2. §-a szerint a határőrség kettős rendeltetésű,
sajátos jogállású és szervezetű fegyveres szerv, amely az
Alkotmány VIII. fejezete szerint a rendvédelmi szervek körébe
tartozik. A Hő.tv. 28. § -a szerint a határőrség személyi
állománya tényleges szolgálatot teljesítő határőrökből, igénybe
vett tartalékos hadkötelesekből, köztisztviselőkből és
közalkalmazottakból állhat.
Az életet és a vagyonbiztonságot, a természetes és épített
környezetet veszélyeztető természeti és civilizációs
katasztrófák megelőzésében és károsító hatásai elleni
védekezésben jelentős feladatokat látnak el az e célból
létrehozott rendvédelmi szervek. Ezek sorába tartoznak az
Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság és területi szervei.
A katasztrófák elleni védekezés irányításáról, szervezetéről és
a veszélyes anyagokkal kapcsolatos súlyos balesetek elleni
védekezésről szóló 1999. évi LXXIV. törvény 25. § (3) bekezdése
szerint az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság és
területi szerveinek tagjai hivatásos állományúak,
köztisztviselők és közalkalmazottak.
A polgári védelem a honvédelem rendszerében megvalósuló, az
Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság irányítása alatt álló
szervezet, feladat- és intézkedési rendszer, amelynek célja a
fegyveres összeütközés, a katasztrófa és más veszélyhelyzet
esetén a lakosság életének megóvása, az életben maradás
feltételeinek biztosítása, valamint az állampolgárok
felkészítése azok hatásainak leküzdése és a túlélés
feltételeinek megteremtése érdekében. A polgári védelemről
szóló 1996. évi XXXVII. törvény 2. § (1) bekezdés d) pontja
szerint a hivatásos polgári védelmi szerv a hivatásos, valamint
a köztisztviselői és közalkalmazotti állománya útján a lakosság
és az anyagi javak védelme érdekében a polgári védelmi
feladatok tervezését, szervezését és ellenőrzését végzi.
A tűz elleni védekezésről, a műszaki mentésről és a
tűzoltóságról szóló 1996. évi XXXI. törvény (a továbbiakban:
Tütv.) 30. § (1) bekezdése szerint a hivatásos állami és a
hivatásos önkormányzati tűzoltóság egységes elvek alapján
szervezett rendvédelmi szerv. E rendvédelmi szervek alapvető
feladata az élet és vagyonbiztonságot veszélyeztető tüzek
megelőzése, a tűzeseteknél és a műszaki mentéseknél való
segítségnyújtás. A hivatásos tűzoltóság hivatásos szolgálati
viszonyban álló tagjai a fegyveres szervek hivatásos állományú
tagjainak szolgálati viszonyáról szóló törvény hatálya alá
tartoznak, a polgári állományú tagjai a Tütv. 32. § (2)
bekezdése szerint köztisztviselők vagy közalkalmazottak.
Fegyveres rendvédelmi szerv a Vám– és Pénzügyőrségről szóló
2004. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Vtv.) 1. § (1)
bekezdése szerint a Vám- és Pénzügyőrség, amely vámigazgatási,
jövedéki igazgatási, bűnüldözési és nyomozó hatósági, valamint
rendészeti feladatokat lát el. A Vám- és Pénzügyőrség polgári
alkalmazottainak jogviszonyára a Vtv. 6. § a alapján a
közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény
(a továbbiakban: Kjt.) rendelkezései irányadók.
Állami fegyveres rendvédelmi szerv a büntetés-végrehajtási
szervezetről szóló 1995. évi CVII. törvény (a továbbiakban:
Bvt.) 1. §-a szerint a büntetés-végrehajtási szervezet is,
amely a szabadságelvonással járó büntetéseket, intézkedéseket,
a büntetőeljárási kényszerintézkedéseket, a szabálysértés miatt
kiszabott pénzbírság átváltoztatása folytán megállapított
elzárást, továbbá – törvény által megállapított körben – az
idegenrendészeti őrizet végrehajtását látja el. A büntetés-
végrehajtási szervezet a feladatainak törvényes ellátásával
járul hozzá a közrend és a közbiztonság erősítéséhez. A Bvt.
10. §-a szerint a büntetés-végrehajtási szervezet személyi
állománya hivatásos büntetés-végrehajtási szolgálati
jogviszonyban és a külön jogszabályban meghatározott munkakörök
esetén, közalkalmazotti és köztisztviselői jogviszonyban álló
személyekből állhat.
Az ismertetett jogszabályok alapján összefoglalóan
megállapítható, hogy a Honvédség és a rendvédelmi szervek – az
igazságszolgáltatási szervekhez hasonlóan – az Alkotmányban
meghatározott alapjogok érvényesülését segítik elő, alapvető
feladatuk az alkotmányos rend és az alapvető emberi jogok
védelme. E szervek az Alkotmányban biztosított alapvető jogok
védelmét kötelezettségeik maradéktalan teljesítésével tudják
hatékonyan szolgálni. A jogalkotó feladata az intézmény és
eszközrendszer olyan alakítása, amely lehetővé teszi, hogy e
szervek alkotmányos rendeletetésüknek minden körülmények között
eleget tegyenek. A honvédség és a rendvédelmi szervek
feladataikat a rájuk vonatkozó törvényekben meghatározott
személyi állományukkal látják el. A törvényekben
meghatározottak szerint a személyi állomány tagjai az e
szerveknél alkalmazott közalkalmazottak és köztisztviselők is.
A honvédség és a rendvédelmi szervek alkotmányos feladatainak
hatékony ellátását csak a teljes személyi állomány munkája
tudja biztosítani. Valamennyi alkalmazott a munkakörébe tartozó
feladatkör ellátásával szolgálja az egész szervezetet, és ez
független attól, hogy az alkalmazott milyen foglalkoztatási
jogviszony keretében végzi a tevékenységét. A hivatásos
szolgálatot teljesítők munkáját közvetlenül segítő
köztisztviselők és közalkalmazottak sztrájkja esetén az általuk
ellátott feladatok elmaradása, vagy azok teljesítésében való
késlekedés jelentősen hátráltathatja a szervezetet feladatának
teljesítésében, ezzel akadályozhatja az állami feladatok
ellátását, az élet- és vagyonmentést, vagyis mások alapvető
jogainak érvényesítését.
Mindezeket figyelembe véve az Alkotmánybíróság azt állapította
meg, hogy a honvédség és a rendvédelmi szervek személyi
állományába tartozó köztisztviselőkre és közalkalmazottakra
vonatkozóan az Sztv. 3. § (2) bekezdésében megállapított
sztrájktilalomnak alkotmányos indoka van. Ezért az Alkotmány
70/C. § (2) bekezdésének megsértése nem állapítható meg. Így az
Alkotmánybíróság az indítványokat e tekintetben elutasította.
5. Az Alkotmánybíróság ezt követően vizsgálta azt is, hogy az
indítványozók által támadott rendelkezés sérti-e az Alkotmány
70/A. § (1) bekezdését.
Az Alkotmánybíróság kialakult gyakorlata szerint az Alkotmány
70/A. §-ában foglalt rendelkezést a jogegyenlőség általános
elvét megfogalmazó alkotmányi követelményként értelmezte. E
határozataiban az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy az
Alkotmány e rendelkezése az azonos szabályozási körbe vont
jogalanyok közötti olyan alkotmányos indok nélkül tett
megkülönböztetést tiltja, amelynek következtében egyes
jogalanyok hátrányos helyzetbe kerülnek. Kimondta, hogy az
alkotmányi tilalom elsősorban az alkotmányos alapjogok
tekintetében tett megkülönböztetésekre terjed ki, abban az
esetben, ha a megkülönböztetés nem alapvető alkotmányos jog
tekintetében történt, az eltérő szabályozás
alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha az az emberi
méltósághoz való jogot sérti. Az Alkotmánynak ez az általános
jogegyenlőségi követelménye arra vonatkozik, hogy az állam,
mint közhatalom a jogok és kötelezettségek elosztása során
köteles egyenlőkként – egyenlő méltóságú személyként – kezelni
a jogalanyokat, a jogalkotás során a jogalkotónak mindegyikük
szempontjait azonos körültekintéssel, elfogulatlansággal és
méltányossággal kell értékelnie. [9/1990. (IV. 25.) AB
határozat, ABH 1990, 46, 48.; 21/1990. (X. 4.) AB határozat,
ABH 1990, 73, 77-78.; 61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH
1992, 280, 281-282.; 35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994,
197, 203-204.; 30/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997, 130,
138-140., 39/1999. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1999, 325, 342-
344.; 37/2002. (IX. 4.) AB határozat ABH 2002, 230, 241-242.,
stb.]
Az Alkotmánybíróság általánosan követett gyakorlata szerint
tehát a jogalanyok között tett megkülönböztetés akkor
tekinthető alkotmányellenesnek, ha a jogalkotó azonos jogi
helyzetben lévő, a szabályozás szempontjából azonos csoportba
tartozó, egymással összehasonlítható jogalanyok között tesz
különbséget anélkül, hogy annak alkotmányos indoka lenne.
Az indítványozók szerint az Sztv. 3. § (2) bekezdésének
rendelkezése hátrányos megkülönböztetést jelent a honvédségnél
és a rendvédelmi szerveknél alkalmazott közalkalmazottak és
köztisztviselők részére. Álláspontjuk szerint a diszkrimináció
fennáll egyrészt a rendvédelmi szervek hivatásos állományú
tagjaival szemben, másrészt a közigazgatási szerveknél,
illetőleg közintézményeknél alkalmazott köztisztviselőkkel és
közalkalmazottakkal szemben is.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Sztv. 3. § (2)
bekezdése a honvédség és a rendvédelmi szervek hivatásos
állományú tagjaira, valamint az ott foglalkoztatott
köztisztviselőkre és közalkalmazottakra azonos rendelkezést
tartalmaz a sztrájkjog gyakorolhatóságát illetően, ezért az
Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésének sérelme e vonatkozásban nem
áll fenn.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem állapítható meg az
alkotmányellenes megkülönböztetés a honvédségnél és a
rendvédelmi szerveknél alkalmazott köztisztviselők és
közalkalmazottak, valamint a más szervezetekkel közszolgálati
jogviszonyban álló köztisztviselők és közalkalmazottak között
sem.
A honvédségnél és a rendvédelmi szerveknél alkalmazott
köztisztviselők és közalkalmazottak olyan szervezetekben látják
el feladataikat, amelyek hatékony és zavartalan működéséhez –
amint azt az Alkotmánybíróság a fentiekben megállapította –
különösen fontos alkotmányos érdek fűződik. A honvédségnek és a
rendvédelmi szerveknek más közszolgálati szervektől eltérő
jogállása, alkotmányos helyzete és funkciója miatt a sztrájkjog
gyakorlása szempontjából az e szervezetekben dolgozó
köztisztviselők és közalkalmazottak nem tekinthetők a
közigazgatási szervekben, illetőleg közintézményekben dolgozó
köztisztviselőkkel és közalkalmazottakkal azonos szabályozási
körbe tartozónak.
Mindezek alapján az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy az
Sztv. 3. § (2) bekezdésének az indítványozók által vitatott
rendelkezésével kapcsolatosan az Alkotmány 70/A. § (1)
bekezdésének sérelme nem állapítható meg. Ezért az
Alkotmánybíróság az indítványokat e részében is elutasította.
Dr. Bihari Mihály
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Balogh Elemér Dr. Bragyova András
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Erdei Árpád Dr. Harmathy Attila
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Holló András Dr. Kiss László
előadó alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kovács Péter Dr. Kukorelli István
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Paczolay Péter
alkotmánybíró
Dr. Kovács Péter alkotmánybíró különvéleménye
Az elutasítással nem értek egyet, mivel nézetem szerint az
Alkotmánybíróságnak meg kellett volna vizsgálnia a
sztrájkjoggal összefüggő alábbi kérdéseket is.
1. Egyetértek azzal, hogy a fegyveres erőknél, a fegyveres
testületeknél és a rendészeti szerveknél valamint a polgári
nemzetbiztonsági szolgálatoknál a sztrájkjog gyakorlása e
testületek alkotmányos működését, feladatuk hatékony elvégzését
ellehetetlenítené. Ezért magam is összeegyeztethetőnek tartom
az Alkotmánnyal a hivatásos szolgálati viszonyban állók mellett
azon köztisztviselők és közalkalmazottak sztrájkjogának
kizárását, akik olyan beosztásban, munkakörben dolgoznak, hogy
sztrájkjuk esetén a hivatásos szolgálati viszonyban állók nem
tudnák elvégezni a törvény szerinti feladatukat, vagy akik
olyan beosztásban, munkakörben dolgoznak, hogy a sztrájkjuk a
közérdeket, nemzetbiztonságot, közegészséget veszélyeztetné. A
rendvédelmi szerveknél alkalmazásban álló köztisztviselők és
közalkalmazottak között azonban vannak olyan munkaköröket
ellátók is, akiknek a feladata, munkája közvetlenül nem
kapcsolódik mások alapvető jogainak védelméhez. Az e körbe
tartozó köztisztviselők és közalkalmazottak sztrájkjogának
kizárása már egyáltalán nem magától értetődő. Ebben az
összefüggésben annak kimunkálása, hogy a teljes állományon
belül mely területek alkalmazottai, mely beosztások, munkakörök
azok, amelyek foglalkoztatási jogviszonytól függetlenül az
állampolgári jogok hatékony védelmét szolgálják, a jogalkotó
által, megítélésem szerint különösebb nehézség nélkül
elvégezhető lenne. Ennek megfelelően tehát a jelenlegi
szabályozásban az egyik fő problémát annak
differenciálatlanságában látom.
2. A közszolgálatban a sztrájkjog a személyi körre,
illetve tartalmára nézve is alkotmányosan korlátozható,
kizárható. A korlátozás – a kizáráshoz hasonlóan – azonban nem
lehet öncélú, hanem az államhatalmi ág adott alágazatának
működési sajátosságaihoz illeszkedő, annak alkotmányos működési
szükségleteinek való megfelelés következménye. Ennek
következményeként azonban az, aki ex lege nem rendelkezik
sztrájkjoggal, vagy akinek a sztrájkjoga alkotmányosan
korlátozott, nem kerülhet az érdekérvényesítés szempontjából
hátrányosabb helyzetbe, mint azok, akik a magánszférában vagy
az állam által működtetett közüzemekben rendelkeznek
sztrájkjoggal. A sztrájkjog korlátozása vagy el nem ismerése
tehát feltételezi, hogy a jogalkotó az érdekérvényesítés e
végletes eszközének hiányát hatékony jogi biztosítékokkal
ellentételezi. Ilyenek az adekvát, pártatlan és gyors,
mindegyik félnek a vitarendezés mindegyik fázisában részvételt
biztosító békéltetési vagy választottbírósági eljárások,
amelyek döntése teljeskörűen és azonnal végrehajtható. Az
érdekérvényesítési intézmények hatékonyságának az ilyen
testületekben és hatalmi ágakban tehát jelentősen meg kell
haladnia ebben az esetben azt a szintet, amelyet a többi
szférában a sztrájkjog nélkül számított érdekegyeztetési
potenciál képez. A jogalkotó ezt a kompenzációs mechanizmust
megfelelően kimunkálta a fegyveres szervek hivatásos állományú
tagjai számára [a fegyveres szervek hivatásos állományú
tagjainak szolgálati viszonyáról szóló 1996. évi XLIII. törvény
31. § (1)-(5) bekezdések], ugyanakkor az ugyanitt
foglalkoztatott köztisztviselőkre, közalkalmazottakra ennek
hatálya nem terjed ki. Utóbbi két kategória tehát nemcsak a
sztrájkjoggal, mint olyannal, hanem az ennek hiányát
ellentételező, hatékony érdekérvényesítési mechanizmussal sem
rendelkezik és ez a hatályos szabályozásnak a másik alapvető
problémája.
3. A diszkriminációra vonatkozó indítványt a többségi
határozat a homogén személyi körök hagyományos, bevált tesztje
alapján, stabil gyakorlatát követve utasítja el. Egyetértek
ennek logikájával, azonban ellentétes álláspontom
kialakításában szerepet játszott a többségi határozat által is
hivatkozott, az ILO-egyezményekből és az Európa Tanács égisze
alatt kötött Európai Szociális Chartából Magyarországra háramló
kötelezettségek elemzése is. E kötelezettségek végrehajtásának
ellenőrzése az erre az adott egyezmények részes államai által
feljogosított monitoring testületek révén azt tanúsítja, hogy a
köztisztviselők és közalkalmazottak sztrájkjogát illetően a
hatályos jogi szabályozás ugyanakkor olyan korlátozásokat
tartalmaz, amelyek nem esnek egybe azzal a stabil értelmezési
gyakorlattal, amely az ILO-egyezmények illetve az Európai
Szociális Chartát illetően az adott nemzetközi szervezetekben
kialakultnak tekinthető. (Freedom of Association and Collective
Bargaining: General Survey by the Committee of Experts on the
Application of Conventions and Recommendations, Report III
(Part 4(B)), International Labour Conference, 69th Session,
Geneva, International Labour Office, 1983, 66.o (Freedom of
Association: Digest of Decisions and Principles of the Freedom
of Association Committe of the Governing Body of the ILO,
3rd.ed. Geneva, International Labour Office, 1985) ILO
Principles Concerning the Right to Strike, International Labour
Office, Geneva 1998, 55.o) Digest of the Case Law of the
European Committe of Social Rights, Strasbourg, 2005, Council
of Europe, 30-31, 35.o) Az ILO-egyezmények illetve a Charta
értelmezési gyakorlata a sztrájkjog korlátozásai, a
korlátozásoknak az érdekérvényesítés során járó intézményes
ellentételezése tekintetében gyakorlatilag egybeesik.
Figyelemre méltó tény továbbá az is, hogy az Európai Szociális
Charta végrehajtásáról benyújtott első (2002) és második (2004)
magyar kormányjelentés értékelése során az erre a Charta
alapján felhatalmazott testületek (European Committee of Social
Rights, Conclusions XVI-2 (40. oldal) és Conclusions XVII-2 (33-
35. oldal); Governmental Committee of the European Social
Charter, Report Concerning Conclusions XVII-2, T-SG(2005)24,
(13. oldal, 39. §) megállapították, hogy a köztisztviselők és
közalkalmazottak sztrájkjogának hatályos magyar szabályozása
túlmegy azokon a korlátokon, mint amire a Charta lehetőséget
nyújt. A Miniszteri Bizottság 2006. március 1-jén elfogadott
ResChS(2006)1 jelzetű határozatában Magyarországot is arra
hívta fel, hogy – a megfelelő módon – vegye figyelembe e
bizottságok megállapításait.
Az indítványban felvetettek tehát tartalmilag is egybevágnak a
nemzetközi jogi kötelezettségvállalások fent említett koherens
értelmezési gyakorlatával.
4. Megítélésem szerint a jogállamisághoz hasonlatosan a
Magyar Köztársaság jogrendjének a nemzetközi joggal való
összhangja tény és program. Az összhang hiánya egy konkrét
nemzetközi kötelezettség esetében ugyanakkor nem szükségképpen
jelent alkotmánysértést, mivel előfordulhat, hogy adott esetben
csak Alkotmány alatti szinten esett sérelem a jogrenden. Az
Alkotmányon akkor esik sérelem, ha a 7. § (1) szerinti összhang
hiánya kirívó, vagy ha az Alkotmányban biztosított alapjog
sérelmét is jelenti, vagy ha így az Alkotmány egyéb
rendelkezése is sérül. Ettől független kérdés az, hogy az
összhang hiánya egy-egy konkrét esetben nemzetközi jogsértést
és az azért beálló nemzetközi jogi felelősséget eredményez-e,
és ezt a tényt milyen fórum jogosult megállapítani. Az összhang
helyreállítása ilyen esetekben eleve különböző (nemzetközi jogi
illetve törvényhozási) módokon is lehetséges. Ezekre az
összefüggésekre – figyelemmel a többségi határozatban az
Alkotmány 70/C. § (2) bekezdése sajátos természetéről írott,
általam is osztott tételekre – ugyanakkor nézetem szerint ki
kellett volna térni ahhoz, hogy megállapíthassuk, az összhang
megbomlásának az alkotmánybírósági eljárásban milyen
jogkövetkezményt tulajdonítunk.
Budapest, 2006. június 27.
Dr. Kovács Péter
alkotmánybíró
A különvéleményhez csatlakozom:
Dr. Kiss László
alkotmánybíró
. |