A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN !
Az Alkotmánybíróság jogszabályok alkotmányellenességének
megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítvány
tárgyában meghozta az alábbi
határozatot:
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Polgári
Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 354. §-ának:
"... ha a károkozás a károsultnak a társadalmi életben
való részvételét, vagy egyébként életét tartósan vagy
súlyosan megnehezíti, illetőleg a jogi személynek a
gazdasági forgalomban való részvételét hátrányosan
befolyásolja." szövegrészében foglalt rendelkezés
alkotmányellenes, ezért azt megsemmisíti.
A részbeni megsemmisítés folytán a törvény 354. §-a a
következő szöveggel marad hatályban: "A károkozó köteles
megtéríteni a károsult nem vagyoni kárát."
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Munka
Törvénykönyvéről szóló 1967. évi II. törvény
végrehajtásáról rendelkező 48/1979. ( XII. 1. ) MT
rendelet 83. § (5) bekezdésének, továbbá a fegyveres
erők, a fegyveres testületek és a rendészeti szervek
kártérítési felelősségéről szóló 16/1978. ( III. 1. ) MT
rendelet végrehajtásáról rendelkező 4/1978. ( III. 5. )
HM rendelet 6. § (4) bekezdésének: "... ha a károkozás
a károsultnak a társadalmi életben való részvételét vagy
egyébként életét tartósan vagy súlyosan megnehezíti."
szövegrészeiben foglalt rendelkezések alkotmányellenesek,
ezért azokat megsemmisíti.
A részbeni megsemmisítés folytán a 48/1979. ( XII. 1. )
MT rendelet 83. § (5) bekezdése a következő szöveggel
marad hatályban: "A munkálta-tó köteles megtéríteni a
dolgozó nem vagyoni kárát.", míg a 4/1978. ( III. 5. ) HM
rendelet 6. § (4) bekezdésének hatályos szövege a
követ-kező: "A testület köteles megtéríteni a károsult
nem vagyoni kárát."
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Munka
Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 177. §
(2) bekezdésének "...azzal össze-függésben merül fel,
hogy a károkozás nyomán a munkavállaló társadalmi életben
való részvétele vagy egyébként élete tartósan vagy
súlyosan megnehezül" szövegrészében foglalt rendelkezés
alkotmányellenes, ezért azt megsemmisíti.
A részbeni megsemmisítés folytán a törvény 177. § (2)
bekezdése a következő szöveggel lép hatályba: "Meg kell
téríteni a munkavállalónak azt a kárát is, amely nem
vagyoni kár."
Az Alkotmánybíróság határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
A Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvénynek
( a továbbiakban: Ptk ) az indítványozó által sérelmezett
354. §-a szerint: "A károkozó köteles megtéríteni a
károsult nem vagyoni kárát, ha a károkozás a károsultnak
a társadalmi életben való részvételét, vagy egyébként
életét tartósan vagy súlyosan megnehezíti, illetőleg a
jogi személynek a gazdasági forgalomban való részvételét
hátrányosan befolyásolja."
Az indítványozó álláspontja szerint az idézett
szabályozás a felelősséget korlátozó részében
alkotmányellenes, mert sérti az Alkotmány 7. § (1), 8.
§ (1), 54. § (1)-(2), 55. § (1) és (3), 58. § (1)-(2),
60. § (1)-(2) továbbá a 70/A. § (1) bekezdésében írt
rendelkezéseit. Kérte ezért " A károkozó köteles
megtéríteni a károsult nem vagyoni kárát" szövegrészt
követő szűkítő tartalmú törvényi rendelkezés
alkotmányellenességének a megállapítását és
megsemmisítését.
Az indítványozó nézete szerint a nem vagyoni kártérítés a
személyiséget és a személyiségi értékeket oltalmazó
jogvédelmi eszköz. Márpedig ilyen összefüggésben nem
lehet a személyiséget ért sérelmeket kisebb súlyúnak
tekinteni mint a vagyoni érdeksérelmeket. Ez a kívánalom
szükségessé teszi, hogy a kártérítési igény
érvényesítésének ne legyenek szigorúbb feltételei nem
vagyoni személyiségi érdeksérelem esetében mint vagyoni
károsodásnál. Rámutatott arra is, hogy a jogegyenlőség
alkotmányos elvével áll ellentétben az a szabályozás,
amely a gazdasági forgalomban részt nem vevő jogi
személyeket teljesen elzárja nem vagyoni kárigényük
érvényesítésétől.
II.
Az Alkotmánybíróság a szoros tartalmi összefüggés okán
kiterjesztette az alkotmányossági vizsgálatot a más
jogágakban szabályozott, illetőleg más jogszabályokban
foglalt nem vagyoni kártérítéssel kapcsolatos
rendelkezésekre is.
Az 1992. évi június 30-áig hatályos, a Munka
Törvénykönyvéről szóló 1967. évi II. törvény végrehajtása
tárgyában alkotott 48/1979. ( XII. 1. ) MT rendelet ( a
továbbiakban: Mt V ) 83. § (5) bekezdése szerint: "A
munkáltató köteles megtéríteni a dolgozó nem vagyoni
kárát, ha a károkozás a társadalmi életben való
részvételét, vagy egyébként életét tartósan vagy súlyosan
megnehezíti."
Az 1992. évi július 1-jétől hatályos új Munka
Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 177. §
(2) bekezdése szerint: " Meg kell térítenie a
munkavállalónak azt a kárát is, amely azzal
összefüggésben merül fel, hogy a károkozás nyomán a
munkavállaló társadalmi életben való részvétele vagy
egyébként élete tartósan vagy súlyosan megnehezül ( nem
vagyoni kár )."
A fegyveres erők, a fegyveres testületek és a rendészeti
szervek kártérítési felelősségéről szóló 16/1978.
( III. 1. ) MT rendelet végrehajtása tárgyában alkotott
4/1978. ( III. 5. ) HM rendelet 6. § (4) bekezdése
szerint: "A testület köteles megtéríteni a károsult nem
vagyoni kárát, ha a károkozás a károsultnak a társadalmi
életben való részvételét vagy egyébként életét tartósan
vagy súlyosan megnehezíti."
A szellemi alkotásokkal kapcsolatos törvényi
rendelkezések, illetőleg a szövetkezetekről szóló 1992.
évi I. törvény a jogintézményt önállóan nem szabályozzák,
ezek a Ptk szabályára tartalmaznak utaló rendelkezést.
III.
Az Alkotmánybíróság felfogásában a nem vagyoni kártérítés
a polgári jog intézménye, ezért az alkotmányossági
vizsgálatot a jogintézmény polgári jogi összefüggései
tekintetében folytatta le. Megállapításait irányadónak
tekinti az egyéb jogszabályokban foglalt rendelkezésekre
is, figyelemmel arra, hogy e külön jogszabályokban az
intézmény az "anyajogi" polgári jogi szabályokból csak
átvételre került.
1. Jogösszehasonlító vizsgálatok igazolják, hogy a
polgári jog, mint a polgárok autonómiájának elsődleges
jogága, egyre inkább túlmegy a tiszta vagyoni viszonyok
szabályozásán és a személyek személyhez fűződő jogait is
- vagyoni jogaikkal egysorban - védelem alá helyezi. A
nem vagyoni kártérítés jogintézményében, amely a polgári
jogi jogellenes cselekményekért való helytállás körébe
tartozik, a felelősség a személyiségi jogok megsértésére
reagál. Az autonómia biztosítását szolgáló személyiségi
jogok viszont elválaszthatatlanok az alkotmányos
szabadságjogoktól, így az Alkotmánybíróság az indítvány
elbírálása során ebből a szoros összefüggésből indult ki
és ezt vizsgálta.
2. A nem vagyoni kárért való felelősséget a Ptk 1977. évi
reformja iktatta be ( hozta vissza ) a polgári jogba,
mégpedig meghatározott tényállásokhoz kötött
felelősségként, egyszersmind a Ptk. 84. § (1)
bekezdésének e ) pontja alapján a személyhez fűződő jogok
vagyoni szankciójaként. Ennek nyomán - némi késéssel -
került sor az intézmény bevezetésére más jogterületeken
is. Az 1977. évi IV. törvényjavaslathoz fűzött miniszteri
indokolás szerint nem korlátozza a javaslat a
felelősséget a testi épség és egészség sérelmének
eseteire, bár a körülírt következmények jellegüknél fogva
elsősorban a testi épség és egészség károsodásához
tapadnak, de egyéb személyhez fűződő jogoknak ( pl. a
jóhírnévnek ) megsértése is maga után vonhatja a
javaslatban írt következményeket.
A nem vagyoni kártérítés tehát a polgári jogban nem
keletkeztetett új felelősségi tényállást, hanem az a
személyhez fűződő jogok megsértéséért járó felelősség
alakzata, amelynek körében a jogellenesség a személyhez
fűződő valamely jog megsértésében áll.
Ez azért lényeges, mert a nem vagyoni kártérítés
jogintézménye egyébként olyan belső ellentmondásoktól és
feszültségektől terhes, hogy az alkotmányossági kérdések
a polgári jogi felelősségi rendszer kontextusában - az
indítvánnyal ellentétben - csak kevéssé vizsgálhatók. A
nem vagyoni károk ugyanis vagyoni mércével
megmérhetetlenek, így a polgári jogi védelem módja - a
kártérítés - a sérelemhez képest valójában inadekvát. A
nem vagyoni károknak pénzbeli egyenértékük voltaképpen
nincs is, így azok szoros értelemben vett megtérítéséről
nem is lehet szó. Ezekhez az ellentmondásokhoz járul az a
körülmény, hogy az intézmény történetileg büntetőjogi
gyökerű.
A pénzbeli kártérítésnek a nem vagyoni károknál az a
funkciója, hogy az elszenvedett sérelem hozzávetőleges
kiegyensúlyozásáról olyan vagyoni szolgáltatás
nyújtásával gondoskodjon, amely az elszenvedett
sérelemért körülbelül egyenértékű másnemű előnyt nyújt.
Így a polgári jogi felelősség szempontjából a nem vagyoni
kártérítés legfeljebb a vagyoni kár fikciós esete; ezért
törekszik azt a jogalkotó meghatározott tényálláshoz
kötött felelősségként szabályozni és ezzel objektívnek
megtartani ( élet, társadalmi életben való részvétel
megnehezülése ).
A nem vagyoni kártérítés felelősségi alakzatkénti
meghatározásában - mindezekre a szempontokra figyelemmel
- a jogalkotó nagyfokú szabadsággal rendelkezik. E
szabadság alkotmányos határait csak az jelenti, hogy a
felelősségi szabály nem vezethet személyek közötti
megkülönböztetésre. Az ezen belül maradó célszerűségi-
méltányossági, vagy szakmai-technikai megoldások nem
vetnek fel alkotmányossági kérdéseket. Felelősségi
szabályként nem alkotmányellenes tehát az a konstrukció,
amely - a jogintézmény szerkezeti ellentmondásaira is
figyelemmel - a károsultnál jelentkező következményeket
írja elő a nem vagyoni kártérítés feltételéül.
3. Az Alkotmánybíróság azonban - összhangban az 57/1991.
( XI. 8. ) AB és a 9/1992. ( I. 30. ) AB határozatainak
indokolásaiban kifejtett állásponttal - a nem vagyoni
kártérítés esetében sem pusztán önmagában vizsgálta a
normaszöveget, hanem tényként fogadta el a normának a
bírói gyakorlat által tulajdonított tartalmát, s ezt az
"élő" normatartalmat vetette össze az Alkotmánnyal. E
jogintézmény tekintetében különösen indokolta ezt a
vizsgálatot az a tény, hogy a nem vagyoni kártérítéssel
összefüggésben a Legfelsőbb Bíróság Irányelvben foglalt
megállapításokat tett, márpedig az Alkotmány 47. §-a
értelmében a Legfelsőbb Bíróság irányelvei és elvi
döntései a bíróságok számára kötelezők.
3.1. A Legfelsőbb Bíróság a 21. számú Irányelvében pedig
- amellyel a törvény rendelkezését nyelvtani értelemben
megszorító korábbi 16. számú Irányelvét hatályon kívül
helyezte - kifejtette, hogy az Irányelv hatályon kívül
helyezésével lehetőséget kell adni - a jogszabály
esetleges módosítása előtt is - a személyiség minden
oldalú védelmét szolgáló, az erkölcsi értékeket szem
előtt tartó, jogfejlesztő bírói gyakorlat kialakítására.
Az Irányelv e rendelkezésével - figyelemmel a Legfelsőbb
Bíróság és más bíróságok eseti döntéseiben már
kifejezésre jutott törekvésre is - az általános
személyiségvédelem a nem vagyoni kártérítés intézményének
"élő" normatartalmává vált.
3.2. A nemzetközi jogösszehasonlítás is azt mutatja, hogy
a modern jogokban a nem vagyoni kártérítés a személyiség
növekvő jogi ( polgári jogi ) elismerésén nyugszik, s
hogy a jogintézmény az általános személyiségvédelem
eszköze. A személyiség ellen elkövetett sérelemokozások
( az ún. iniuriák ) történetileg is a bíró szabad
belátásán alapuló, becsült összegű "büntetést" vontak
maguk után a modern jogokat megelőző abban a korban,
amikor a büntetés és a kártérítés éles megkülönböztetése
még hiányzott. A klasszikus liberális kor a polgári jogot
tiszta vagyoni jognak fogta ugyan föl, de már a
századforduló idején a polgári jogban az autonómia
biztosítását egyre erőteljesebben látták el a személyiség
jogok is. Az ezekkel általánosodott személyiségvédelem a
személyiség sérelmére a polgári jogon belül az erkölcsi
kártérítéssel reagált, s ma már az egész világon
megfigyelhető, hogy a nem vagyoni kártérítés -
kifejezetten erkölcsi értékalkotó feladatot is ellátva,
összhangban a magyar Legfelsőbb Bíróság Irányelvében
kifejtettekkel - a személyiségvédelmet szolgálja.
Az Alkotmánybíróság ezért a nem vagyoni kártérítés
polgári jogi szabályozása alkotmányosságának a
vizsgálatánál súlyának megfelelően értékelte a
jogtörténeti és jogösszehasonlító vizsgálattal és
tudományosan is igazolt azt a tényt, hogy az intézmény a
személyiséget ért sérelmek esetére rendelt polgári jogi
jogvédelmi eszköz. Így az Alkotmánybíróság értelmezésében
is a nem vagyoni kártérítés alkalmazásának feltétele, az
erre vonatkozó igény jogalapja valamely személyiségi jog
megsértése.
4. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az Alkotmány
70/A. § (1) bekezdésében megfogalmazott diszkrimináció
tilalma arra vonatkozik, hogy a jognak mindenkit
egyenlőként, azaz egyenlő méltóságú személyként kell
kezelnie, vagyis az emberi méltóság alapjogán nem eshet
csorba, azonos tisztelettel és körültekintéssel, az
egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell
a jogosultságok és a kedvezmények elosztásának
szempontjait meghatározni [9/1990. ( V. 25. ) AB
határozat]. Más helyen az Alkotmánybíróság kifejtette,
hogy az emberi méltósághoz való, az Alkotmány 54. § (1)
bekezdésében deklarált jogot az Alkotmánybíróság az ún.
"általános személyiségi jog" egyik megfogalmazásának
tekinti. Rámutatott arra, hogy az általános személyiségi
jog "anyajog", amely forrása az egyéb, nevesített és nem
nevesített személyiségi jogoknak [ 8/1990. ( IV. 23. )
AB, 23/1990. ( X. 31. ) AB határozatok ].
4.1. Az általános személyiségi jog alkotmányos
összefüggésében a jognak ( így a polgári jognak is )
nemcsak az egyes ( egyedi ) személyeket kell egyenlő
méltóságú személynek tekinteni és kezelni, hanem magának
a személyiségnek a különböző szintjeit és tartalmi
vonatkozásait tekintve sem lehet különbséget tenni.
A személy általános személyiségi joggal védett
meghatározott dimenzióit illetően sem nyugodhat tehát a
jogok elosztása olyan szempontokon, amelyek a személyeket
mint tulajdonosokat, mint vagyoni jogok alanyait, mint
névvel, küllemmel, személyes adatokkal, nem nevesített
személyiségi jogokkal stb. rendelkező személyeket nem
egyenlőként kezelik. Az egyenlő méltóság alapjogán esik
csorba, s ezért alkotmányellenes, ha a jog ( itt a
polgári jog ) a személyiség valamely ( jogi értelemben
strukturált ) rétegét, tartalmi vonatkozását
kedvezményezi, fölébe helyezi egy másiknak, illetőleg, ha
egyes személyhez fűződő jogok tekintetében tartalmilag
kirekesztő szabályozással él.
4.2. Az azonos személyi méltóság alkotmányos jogából az
következnék, hogy a polgári jog a személyek személyhez
fűződő jogait a személyek tulajdonosi és egyéb vagyoni
jogaival egysorban ( egyenlő súllyal ) védje, mert a Ptk
75. § (1) bekezdése mindenkit arra kötelez, hogy a
személyhez füződő jogokat tiszteletben tartsa, s
kimondja, hogy e jogok a törvény védelme alatt állnak. A
Ptk 2. § (1) bekezdése pedig a generálklauzula szintjén
határozza meg, hogy a törvény védi a személyek vagyoni és
személyhez fűződő jogait, továbbá törvényes érdekeit.
A támadott törvényi szabályozásból azonban az egyenlő
súlyú védelem nem következik. A tulajdonosi és egyéb
vagyoni jogokat ugyanis a polgári jog azzal, hogy minden
jogellenes károkozást szankcionál - azaz a károkozás
általános tilalmát mondja ki - a teljes kártérítés
elvével védi ( és nem különböztet aszerint, hogy a kár
jelentős, avagy bagatell összegű ).
A nem vagyoni kártérítés intézményénél viszont a helyzet
egészen más, ez a jogintézmény a kártérítési jogon belül
nem értelmezhető. Itt ugyanis nincs vagyoni kár, és ezért
nem lehet szó "teljes", illetőleg "nem teljes"
kártérítésről sem. A jogellenesség alapja ennélfogva itt
nem is a károkozás, hanem a személyhez fűződő jogsértés.
A nem vagyoni kártérítés követelhetőségét ugyanakkor a
polgári jog a jogsértés következményei szerint
differenciálja, azaz a személyek személyhez fűződő jogait
csak a jogsértés hatása szerint részesíti vagyoni
védelemben, s a nem vagyoni kártérítést a jogi
szabályozásban - a következményeket tekintve - a
súlyosabb estekre korlátozza. Ez a szabályozás az egyenlő
méltóságra vonatkozó megkülönböztetés tilalmába ütközik,
azaz személyek közötti egyéb helyzet szerinti
diszkriminációt valósít meg azáltal, hogy az általános
személyiségi joggal védett személyek között olyan
ismérvek alapján differenciál, amelyek a személyiségi
jogsértésnek nem szükségszerű feltételei.
A társadalmi életben való részvétel, vagy egyébként az
élet tartós vagy súlyos megnehezülésének a nem vagyoni
kártérítés alapjakénti feltétele önkényes határvonal.
Mivel a nem vagyoni kártérítés a személyiség megsértését
hivatott szankcionálni, azok az ismérvek, amelyek
alkalmazhatóságát külső jelekhez kapcsolják, a
személyiségvédelem alkalmatlan kritériumai és
szükségtelen korlátai. Ezek a törvényi feltételek olyan
látszólagos külső jelek, amelyek nem alkalmasak az
intézményt objektívnek megtartani; ezek alapján tehát nem
lehet a nem vagyoni sérelem fennállása vagy elutasítása
között alkotmányosan különböztetni. Ha a polgári jog
elismeri a nem vagyoni kártérítést a személyiségvédelem
eszközeként - mivel annak alkalmazásához objektív
kritériumokat nem lehet felállítani -, azt nem kötheti
olyan külső feltételekhez, amelyek szükségtelenek és
önkényesek. Nemcsak a kár nagysága, de maga a személyi
kár bekövetkezte is becslésen alapul, amelynek objektív
mércéje nincs, s amelyet éppen ezért a jogi
szabályozásban alkotmányosan nem lehet a
következményekhez igazítani. Ebben egyedül a bíróságok
józanságának, személyes elkötelezettségének és
mértéktartásának lehet meghatározó szerepe.
A jognak azonban egyenlően - és nem a jogsértés súlya
szerint - kell minden személyiségi jogot védelmeznie, s
ha a személyiséget a kártérítés szankciójával védi, akkor
annak a következményekhez igazodó megszorításával a
személyeket már nem egyenlő méltóságú személyként kezeli,
következésképpen az ilyen önkényes határvonal az
Alkotmány 54. § (1) bekezdésében deklarált "általános
személyiségi jog" alkotmányos értékét sérti. A
jogkorlátozás egyben ellentétes az Alkotmánynak a jogok
egyenlő elosztását rendelő 70/A. § (1) bekezdésében írt
rendelkezésével és ezért is alkotmányellenes.
4.3. Személyek közötti megkülönböztetést jelent
különösen, hogy a nem vagyoni kártérítés "élő" jogként
szinte kizárólag csak az egészséghez és testi épséghez
való alkotmányos jogok védelmére szolgál; a becsület, a
jó hírnév sérelme és más hasonló hagyományos iniuriák, a
szabadságjogok, vagy akár a modern információs
önrendelkezési jog, továbbá az egyéb nevesített és nem
nevesített személyiségi jogok megsértése esetére azonban
- a törvényi szűkítés folytán - nem vagy csak kivételesen
alkalmazható, annak ellenére, hogy a Legfelsőbb Bíróság
Irányelve szerint is az intézmény a személyiségi jogok -
napjainkban egyre hangsúlyozottabban jelentkező -
védelmét hivatott biztosítani.
Azzal, hogy a támadott törvény a társadalmi életben való
részvétel vagy egyébként az élet tartós vagy súlyos
megnehezítését alkalmazhatósági feltételként írja elő, a
sérelmet szenvedett személy testét, egészségét, illetőleg
a testi épséghez, egészséghez való alkotmányos jogait
nagyobb védelem alá helyezi, mint magát a tulajdonképpeni
személyiséget. Minthogy a személyiségi jogok
elválaszthatatlan összefüggésben vannak az alkotmányos
alapjogokkal, a személyiség értékességében jelentkező ez
a törvényi megkülönböztetés az alapjogok védelmét
tekintve is különbségtételhez vezet. Márpedig az
általános személyiségi jog, mint az ember
értékminőségének a kifejeződése, olyan általános értéket
testesít meg, amelynek garanciális védelmét alkotmányosan
nem lehet e személyiséget alkotó egyes vonatkozások
értékelésétől függővé tenni, hanem annak védelmét ( az
állammal, illetőleg másokkal szemben ) általánosan, s a
személyiség tartalmi elveit tekintve egyenlően ( egyenlő
feltételekkel ) kell a törvényi szabályozás szintjén
biztosítani. Az egyenlő, teljes és korlátozhatatlan
jogképesség ( Ptk 8. §-a ) elvéből az következik, hogy a
személyiség jogi védelme - a jogkövetkezmények között
különböztetve - jogalkotási úton nem korlátozható csak az
ún. súlyosabb esetekre.
Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében deklarált
méltósághoz való jog egyik funkciója az egyenlőség
biztosítása. Ez történetileg kezdetben csak az egyenlő
jogképességet jelentette, a modern alkotmányokban és
alkotmánybírósági gyakorlatban azonban már a méltóságban
foglalt egyenlőség kifejeződik az abból eredő további
jogokban is. Ennek az egyenlőségnek pedig érvényesülnie
kell az alkotmányos jogvédelem síkján. A testi épség és
egészség joga nem értékesebb vagy védelemre érdemesebb
jog az individuális szabadságjogoknál vagy például az
önrendelkezési jognál. Az egyenlő védelemre való jogot az
emberi méltósághoz való jogban bennefoglalt egyenlőség
garantálja. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében írt
egyenlő méltóságból folyó egyenlőség alkotmányos elvét
ezért is sérti az a jogszabályi rendelkezés, amely a nem
vagyoni kártérítést csak a tartós vagy súlyos
következményekkel járó személyiségi jogsértésekre
korlátozza.
Ez a fajta szabályozás egyben diszkriminatív is, mert a
megrágalmazottat, a becsületében, személyes vagy
lelkiismereti szabadságában megsértettet stb. annak
bizonyítására kényszeríti, hogy élete, társadalmi életben
való részvétele tartósan vagy súlyosan megnehezült, míg a
testi épségét elvesztett, a "testi" jogában megsértett
károsult esetében a társadalmi élet, vagy egyébként az
élet elnehezülésének a közönséges élettapasztalatokból is
nyilvánvaló tényét többnyire nem is kell külön
bizonyítani. Hiányzik tehát a személyiségi jogvédelem
ott, ahol az elnehezülés nem bizonyítható vagy be sem
következett. A jogi szabályozás tehát e vonatkozásban is
egyéb helyzet szerint diszkriminál, ez pedig az Alkotmány
70/A. § (1) bekezdése szerint megengedhetetlen, ezért
alkotmányellenes.
5. A jogi személy gazdasági forgalomban való részvételét
hátrányosan befolyásoló károkozásnak a nem vagyoni
kártérítés feltételéül szabó törvényi előírása két
összefüggésben is érintkezik a jogegyenlőség alkotmányos
elvével. A meg nem engedett megkülönböztetés egyfelől a
természetes személyek és jogi személyek szélesebb
összefüggésében, másfelől a jogi személyek közötti
különbségtételben nyilvánul meg.
5.1. Az Alkotmánybíróság - többek között - a 18/1992.
( III. 30. ) AB határozatában kifejtette, hogy az
Alkotmány 70/A. §-a az emberi, illetve állampolgári jogok
tekintetében tíltja ugyan a megkülönböztetést, ez azonban
nem jelenti azt, hogy kellő súlyú alkotmányos indokok
hiányában - ugyanazon tárgyi összefüggésben - akár a
magánszemélyek, akár a jogi személyek kedvezményezésének
a másikkal szemben alkotmányos alapja lenne ( lehetne ).
Ez tehát azt is jelenti, hogy a szabályozásban az azonos
tényállás lényeges elemére nézve - a diszkrimináció
tilalma folytán - a magánszemélyekre és jogi személyekre
nézve is egyenlőségnek kell fennállnia.
Az egyenlőségnek ezt az alkotmányos követelményét sérti,
hogy a jogi személyek nem vagyoni kára dogmatikailag is,
de a normának a bírói gyakorlatban állandóan és
egységesen tulajdonított "élő" normatartalmát tekintve is
"üres" tényállás, amelynek alkalmazási területet azért
nem lehet találni, mert a gazdasági forgalomban való
hátrány olyan ( többnyire általános ) vagyoni kár, amely
a személyiségi jogok körén kívül esik.
Más lenne természetesen a tényállás alkotmányos
megítélése, ha itt is társadalmi életről szólna a
törvény. A gazdasági forgalom hátránya azonban fogalmilag
vagyoni kár, így a jogalkotó a magánszemélyekkel szemben
minden jogi személyt kizár a nem vagyoni kár
intézményéből. De ha nem is így lenne, a támadott
törvényi rendelkezés, mivel a nem vagyoni kártérítés
feltételeit a magánszemélyek és a jogi személyek
vonatkozásában eltérő ismérvek szerint határozza meg,
ebben az alanyi és tárgyi összefüggésben személyek
közötti olyan megkülönböztetést jelent, amely
alkotmányosan megengedhetetlen. Az eltérő szabályozásnak
nincs kellő súlyú alkotmányos indoka, így az sérti a
diszkrimináció tilalmára vonatkozó alkotmányi
rendelkezést ( Alkotmány 70/A. § ), ezért
az alkotmányellenes.
5.2. Az Alkotmánybíróság már a 21/1990. ( X. 4. ) AB
határozatában kifejtette, hogy az Alkotmány 70/A. §-ának
jogegyenlőségi tétele nemcsak a magánszemélyek
viszonyaira, hanem a jogoknak a jogi személyek közötti
elosztására is vonatkozik. Következésképpen az a
szabályozás, amely csak a gazdasági forgalomban résztvevő
jogi személyek tekintetében ismeri el a nem vagyoni kárt,
alanyok közötti diszkriminatív megkülönböztetést jelent,
s ezért alkotmányellenes. A támadott törvényi rendezéssel
a gazdasági forgalomban részt nem vevő jogi személyek ki
vannak zárva a nem vagyoni kárból. A gazdaság alanyai és
a gazdasági tevékenységet nem folytató szervezetek
( egyházak, karitatív, politikai stb. szervezetek )
közötti megkülönböztetésnek a személyiségi jogokat védő
nem vagyoni kártérítés intézményét tekintve alkotmányos
alapja nincs, mert az adott tényállás lényeges elemére
nézve - a személyiségi jogok védelmét illetően - az
Alkotmány 70/A. §-a alapján egyenlőségnek kell
fennállnia.
Arra is utal az Alkotmánybíróság, hogy ha fogalmilag
létezne a gazdasági forgalomban nem vagyoni kár - ami a
kifejtettek alapján nem igazolható - akkor a különböző
monopolszervezetek ( MÁV, Posta, nemzeti légitársaság
stb. ) kirekesztése is megállapítható lenne, mert ezek a
szervezetek se tudnának - bármilyen jogsértéssel
összefüggésben - gazdasági forgalomban való elnehezülést
bizonyítani.
A gazdasági forgalomban részt vevő és monopolszervezetnek
nem minűsülő jogi személyek tekintetében a
kedvezményezésnek - az egyéb jogi személyekkel szemben -
alkotmányos alapja nincs, így a szabályozásnak ez a
szűkebb összefüggése is tartalmilag meg nem engedett
diszkriminációt valósít meg, ezért alkotmányellenes.
6. Az Alkotmánybíróság a 64/1991. ( XII. 17. ) AB
határozatában ( abortusz-határozat ) kifejtette, hogy az
Alkotmány 8. § (1) bekezdésében az alapvető jogok
tiszteletben tartására és védelmére vonatkozó állami
kötelezettség nem merül ki abban, hogy az államnak
tartózkodnia kell a jogok megsértésétől, hanem magában
foglalja azt is, hogy gondoskodnia kell az
érvényesülésükhöz szükséges feltételekről. Az államnak az
alapjogok biztosítása mellett az azokkal kapcsolatos
értékeket és élethelyzeteket valamennyi alapjoggal
összefüggésben kell kezelnie és védenie. Ennek során az
államnak az alapjogok összhangját is elő kell mozdítania.
Az Alkotmány ún. alapjogi fejezetében foglalt alapvető
szabadságjogok - a szoros összefüggés folytán - magukba
foglalják a polgári jogi személyiségi jogokat. A
személyiségi jogok a nem vagyoni kártérítés szankciója
révén nyilvánvalóan nagyobb súlyt kapnak, általa az
alkotmányos alapjogok védelme is kiteljesedik. Az
államnak tehát úgy kell kialakítania az egyes alapjogok
megvalósításához és védelméhez szükséges jogszabályi
feltételeket, hogy ezzel az Alkotmány 8. § (1)
bekezdésében foglalt elsőrendű kötelességének eleget
tegyen. Ez a szerep felel meg a nemzetközi standardra
való átállás követelményének és annak - az Alkotmány 2. §
(1) bekezdésében deklarált - jogállamisági kivánalomnak
is, hogy az állam a jogi szabályozásban az alapjogok
legkedvezőbb érvényesülését tegye lehetővé. Az alanyi
alapjogok biztosításának és érvényesülésének pedig
garanciális feltétele azok kiterjedt, hatékony és
intézményes védelme. Az állam tehát az Alkotmány 8. §
(1) bekezdésében rendelt alkotmányos kötelezettség
alapján köteles a személyiségvédelem teljeskörű - és az
alapjogok oltalmazásának lehető összhangját is biztosító
- jogszabályi feltételeit megteremteni. Az e
kötelezettséget csak részben teljesítő, s az alapjogok
védelmét illetően megkülönböztetésre is vezető
szabályozás az Alkotmány 8. § (1) bekezdésének
rendelkezését sérti, s ezért alkotmányellenes.
7. Az Alkotmánybíróság a 12/1991. ( IV. 11. ) AB
határozatában - más összefüggésben ugyan, de ugyancsak a
nem vagyoni kártérítéssel kapcsolatban - kimondta, hogy a
kártérítési rendszert a károsult szempontjából egységes
rendszerként kell kezelni és e rendszeren belül a jogi
szabályozás nem járhat azzal a következménnyel, hogy a
károsult véletlenszerű körülmények miatt kerülhessen
előnyösebb vagy hátrányosabb helyzetbe. A nem vagyoni és
a vagyoni kártérítés szabályai között, továbbá a nem
vagyoni kártérítés szabályozási koncepcióján belül - a
kifejtettek szerint - különbségtétel érvényesül, így a
hatályos jogi megoldás az Alkotmánybíróság által korábban
kidolgozott ezen elvekre tekintettel is alkotmányellenes.
A nem vagyoni kártérítés feltételeinek fennállása, a
személyiségi jogsértés - e jogkövetkezményt is kiváltó -
súlyossága és komolysága kérdésében a törvényhozó
különbségtételt alkotmányosan nem tehet. Mindezeknek a
kérdéseknek az eldöntése - az egyedi tényállások
elbírálása során - a bíróságok jogalkalmazási
tevékenységére tartozik.
IV.
Az Alkotmánybíróság a kifejtett indokokra figyelemmel az
indítványt alaposnak találta és a támadott jogszabályi
rendelkezést - annak alkotmányellenessége megállapítása
mellett - az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII.
törvény 40. §-a alapján megsemmisítette. A nyilvánvaló
összefüggés folytán vizsgált egyéb törvényi rendelkezések
korlátozó, megszorító tartalma tekintetében ugyancsak
alkotmányellenességet állapított meg és döntött e
jogszabályhelyek megsemmisítéséről is.
A törvényhozó a Munka Törvénykönyvéről új törvényt
alkotott, amely 1992. évi XXII. törvény csak 1992. július
1-jével lép hatályba, a törvényt azonban a törvényhozó a
Magyar Közlönyben kihirdette. A még nem hatályos törvény
177. § (2) bekezdése a nem vagyoni kártérítést a
megsemmisített többi jogszabályi rendelkezéssel
tartalmilag azonosan szabályozza. A részbeni
megsemmisítés folytán a törvény érintett rendelkezése a
határozatban megállapított szöveggel lép hatályba.
Az Alkotmánybíróság az ABtv 41. §-a alapján rendelte el
határozatának a Magyar Közlönyben való közzétételét.
Dr. Sólyom László
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Ádám Antal Dr. Herczegh Géza
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kilényi Géza
alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás
előadó alkotmánybíró
Dr. Schmidt Péter Dr. Szabó András
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön Dr. Zlinszky János
alkotmánybíró alkotmánybíró
. |