Hungarian
Ügyszám:
.
600/B/2000
Előadó alkotmánybíró: Balogh Elemér Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 600/B/2000. AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2008/1742
.
A döntés kelte: Budapest, 09/29/2008
.
.
A döntés szövege:
.
A döntés szövege:
                     A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

     Az    Alkotmánybíróság    jogszabály   alkotmányellenességének
    utólagos  vizsgálatára  irányuló indítványok  és  alkotmányjogi
    panasz tárgyában meghozta a következő

                             határozatot:

     1.  Az  Alkotmánybíróság a közalkalmazottak jogállásáról szóló
    1992.  évi  XXXIII.  törvény  30. §  (1)  bekezdés  d)  pontja,
    valamint    37.   §   (2)   bekezdése   alkotmányellenességének
    megállapítására  és  megsemmisítésére  irányuló   indítványokat
    elutasítja.

     2.  Az  Alkotmánybíróság a közalkalmazottak jogállásáról szóló
    1992.   évi   XXXIII.  törvény  37.  §  (2)  bekezdése   és   a
    társadalombiztosítási  nyugellátásról szóló  1997.  évi  LXXXI.
    törvény    7.    §    (5)   bekezdése   alkotmányellenességének
    megállapítására  és  megsemmisítésére  irányuló   alkotmányjogi
    panaszt visszautasítja.
                                 Indokolás

                                    I.

       1.   Az   Alkotmánybírósághoz  indítvány  érkezett   a   Munka
      Törvénykönyvéről   szóló   1992.   évi   XXII.    törvény,    a
      köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény,  a
      közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII.  törvény,
      a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII.
      törvény, az igazságügyi alkalmazottak szolgálati jogviszonyáról
      szóló  1997.  évi  LXVIII.  törvény, az  ügyészségi  szolgálati
      viszonyról  és  az ügyészségi adatkezelésről  szóló  1994.  évi
      LXXX. törvény módosításáról szóló 2000. évi XXXIII. törvény  (a
      továbbiakban:     Módtv.)    11.     §-a     és     12.     §-a
      alkotmányellenességének  megállapítására   és   visszamenőleges
      hatállyal    való    megsemmisítésére.   A   Módtv.    támadott
      rendelkezései   2000.  május  25-i  hatállyal  módosították   a
      közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi  XXXIII.  törvény
      (a továbbiakban: Kjt.) 30. § (1) bekezdésének e) pontját és 37.
      § (2) bekezdését. Az előbbi szabály lehetővé teszi a munkáltató
      számára,    hogy    felmentéssel   megszüntesse    azoknak    a
      közalkalmazottaknak   a   jogviszonyát,   akik   a    felmentés
      közlésének,  illetve  legkésőbb  a  felmentési  idő  kezdetének
      napján  nyugdíjasnak minősülnek, az utóbbi rendelkezés pedig  –
      más   esetek   mellett   –   kizárja  a  végkielégítésre   való
      jogosultságot,  ha  a  közalkalmazott  legkésőbb  a  jogviszony
      megszűnése  időpontjában nyugdíjasnak minősül. Az  indítványozó
      szerint   sérti  a  jogbiztonságot,  hogy  a  Módtv.   azonnali
      hatálybaléptetésével  a  törvényhozó visszamenőleges  hatállyal
      megvonta  az  1998.  január 1. és 1999. augusztus  17.  közötti
      időpontban     előrehozott    öregségi     nyugdíjba     vonult
      közalkalmazottaktól   azt   a   munkajogi   védelmet    és    a
      közalkalmazotti    jogviszonyban   töltött   idővel    szerzett
      végkielégítéshez  való  jogot,  amelyeket  a  Kjt.-t   korábban
      módosító,  a  Munka  Törvénykönyvéről  szóló  1992.  évi  XXII.
      törvény, a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi  XXIII.
      törvény,  a  közalkalmazottak  jogállásáról  szóló  1992.   évi
      XXXIII.   törvény,  az  igazságügyi  alkalmazottak   szolgálati
      viszonyáról  szóló  1997. évi LXVIII.  törvény,  az  ügyészségi
      szolgálati  viszonyról  és az ügyészségi  adatkezelésről  szóló
      1994.   évi   LXXX.   törvény,   a   bírák   jogállásáról    és
      javadalmazásáról  szóló 1997. évi LXVII.  törvény,  valamint  a
      fegyveres  szervek  hivatásos  állományú  tagjainak  szolgálati
      viszonyáról szóló 1996. évi XLIII. törvény módosításáról  szóló
      1999.  évi  LVI.  törvény (a továbbiakban:  Kjtm.)  biztosított
      azáltal, hogy a jogviszony előrehozott öregségi nyugdíjban való
      részesülés címén történő, végkielégítés nélküli megszüntetésére
      csak  azon  közalkalmazottak esetében kerülhetett sor,  akik  e
      nyugellátást  a  Kjtm.  1999. augusztus 17-i  hatályba  lépését
      követően vették igénybe.

       Egy  másik  indítványozó  –  az Alkotmánybíróság  főtitkárának
      hiánypótlásra  felhívását követően pontosított –  alkotmányjogi
      panaszában  a Legfelsőbb Bíróság Mfv. II. 10.281/2001/4.  számú
      ítéletében  alkalmazott, a társadalombiztosítási nyugellátásról
      szóló 1997. évi LXXXI. törvény (a továbbiakban: Tny.) 7. §  (5)
      bekezdése és a Kjt. 37. § (2) bekezdése megsemmisítését  kérte.
      A Legfelsőbb Bíróság ebben az ítéletben hatályon kívül helyezte
      a  másodfokú  bíróság  ítéletének azon rendelkezését,  amely  a
      panaszos  közalkalmazotti jogviszonyát felmentéssel megszüntető
      alperesi     munkáltatót    azért    kötelezte    végkielégítés
      megfizetésére, mert a felperes már a Kjtm. 1999. augusztus 17-i
      hatályba   lépését  megelőzően  igénybe  vette  az  előrehozott
      öregségi  nyugdíjat, ezért – figyelemmel  a  Kjtm.  38.  §  (3)
      bekezdésére is – az előrehozott öregségi nyugdíjban  részesülők
      végkielégítésre  való jogosultságát kizáró szabály  a  felperes
      esetében nem alkalmazható. A Legfelsőbb Bíróság ítélete szerint
      az  előrehozott  öregségi nyugdíjban részesülés  a  jogosultság
      szempontjából   irreleváns,  mert  a  felperes  közalkalmazotti
      jogviszonyának    1999.   augusztus   31-i    hatállyal    való
      megszűnésekor  a  Tny. 7. § (5) bekezdésében  foglalt  korhatár
      betöltése  és  szolgálati  ideje  alapján  az  öregségi  teljes
      nyugdíjra jogosulttá vált, végkielégítésre való jogosultságát a
      Kjt.  37.  §  (2)  bekezdése ezért zárja  ki.  Az  indítványozó
      szerint  a  támadott  rendelkezések  által  sérül  a  szociális
      biztonsághoz való joga, egyrészt mert a végkielégítés, valamint
      a   jubileumi   jutalom   címén  indított   perében   ugyanazon
      jogszabályok  alapján három bíróság háromféle  döntést  hozott,
      valamint a Legfelsőbb Bíróság nem vette figyelembe a Kjt. 1999.
      augusztus  17-i  módosítását, másrészt mert a  jogerős  döntést
      hozó  és a felülvizsgálati bíróság között értelmezési vita  van
      abban a kérdésben, hogy ki minősül nyugdíjasnak.

       Egy  további indítványozó az Alkotmány 70/A. §-ának  sérelmére
      hivatkozással  kezdeményezte a Kjt. 37. § (2) bekezdés  második
      mondata      alkotmányellenességének     megállapítását      és
      megsemmisítését. Álláspontja szerint a támadott  rendelkezésben
      a  törvényhozó  egyéb helyzet szerint, önkényes különbségtételt
      alkalmazott    a    felmentéssel   megszüntetett    jogviszonyú
      közalkalmazottak   között   azzal,   hogy   a    legkésőbb    a
      közalkalmazotti    jogviszony    megszűnésének     időpontjában
      nyugdíjasnak  minősülőket kizárta a végkielégítésre  jogosultak
      közül.  Míg a végkielégítés tekintetében alkalmazott  különbség
      az   önhiba,  azaz  –  egészségügyi  ok  kivételével  –  tartós
      alkalmatlanság   és   nem   megfelelő   munkavégzés    esetében
      alkotmányosan  védhető, a nyugdíjasok, azon belül  különösen  a
      rokkantsági   nyugdíjasok   kizárása   nem   indokolható.    Az
      indítványozó   –  vitatva  a  jogalkotó  által  a   nyugdíjasok
      jogosultságának megvonásával kapcsolatban felhozott indokokat –
      kifejtette,  hogy a végkielégítés mértékének a  munkaviszonyban
      töltött  időhöz való igazodása alátámasztja, hogy a juttatás  a
      huzamos,  akár  több évtizedes munkavégzés  elismerése  (s  nem
      lehet  összefüggésbe hozni a munkakereséssel  töltött  idővel),
      ezért  nincs  ésszerű  indoka  a  nyugdíjasok  kizárásának.   A
      támadott  szabály  ugyanakkor alkotmányellenes  különbségtételt
      tesz  a munkavégzésre egészségügyi okból fakadóan alkalmatlanná
      vált   közalkalmazottak  között  is:  a   rokkantsági   nyugdíj
      megállapítását megelőzően – a Kjt. 30. § (1) bekezdés d) pontja
      alapján  – felmentettek jogosulttá válnak a végkielégítésre,  a
      rokkantsági  nyugdíj  igénybevétele miatt felmentettek  viszont
      nem, így a jogosultság esetlegesen egy munkáltatói döntéstől, a
      munkáltató  anyagi  helyzetétől válik  függővé.  E  szabályozás
      folytán  előáll  továbbá az a képtelen  helyzet  is,  hogy  aki
      betegebb,   ezért  a  munkaerő-piacon  esélytelenebb   (a   67%
      munkaképesség-csökkenéssel    rendelkező),     nem     jogosult
      végkielégítésre, szemben pl. az 50%-ban munkaképesség-csökkent,
      rokkantsági  nyugdíjra nem jogosult személlyel.  A  rokkantsági
      nyugdíjasok  esetében egyébként sem fogadható  el  a  jogalkotó
      érvelése,   miszerint  a  jövőben  már  nem  kell  számolni   a
      munkanélküliségből  fakadó egzisztenciális kényszerrel,  hiszen
      állapotjavulás esetén a nyugdíj folyósítását megszüntetik, s  a
      munkaerőpiacról évekig kiszorult személyeknek jóval  kisebb  az
      esélye az elhelyezkedésre.

       Az  Alkotmánybíróság az indítványokat a támadott rendelkezések
      részbeni    azonosságára   tekintettel   az    Alkotmánybíróság
      ideiglenes   ügyrendjéről   és  annak   közzétételéről   szóló,
      módosított  és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001.  (XII.  3.)
      Tü. határozat (a továbbiakban: Ügyrend, ABH 2003, 2065.) 28.  §
      (1) bekezdése alapján egyesítette és egy eljárásban bírálta el.

       2.  Az  Alkotmánybíróság  eljárása  során  észlelte,  hogy  az
      utólagos  absztrakt  normakontrollra irányuló  egyik  indítvány
      benyújtását  követően a Kjt.-nek a Módtv. támadott  11.  §-ával
      módosított 30. § (1) bekezdés e) pontját 2007. szeptember 1-jei
      hatállyal  módosította  a közalkalmazottak  jogállásáról  szóló
      1992.  évi  XXXIII. törvény módosításáról szóló  2007.  évi  C.
      törvény  13.  §-a,  amelynek alapján a nyugdíjasnak  minősülés,
      mint  felmentési indok az e) pontból a d) pontba került  át,  a
      Módtv.  12. §-ával megállapított 37. § (2) bekezdését pedig,  a
      harmadik   mondat   hatályon   kívül   helyezésével   a   Munka
      Törvénykönyvéről  szóló 1992. évi XXII.  törvény,  valamint  az
      ezzel  összefüggő törvények jogharmonizációs célú módosításáról
      szóló  2003.  évi  XX.  törvény 31. § (1)  bekezdés  a)  pontja
      módosította.   Mivel   az   indítványozó   által    sérelmezett
      jogszabályok   tartalmát  e  módosítások  nem  érintették,   az
      Alkotmánybíróság   a   vizsgálatot  az  elbíráláskor   hatályos
      szabályokra vonatkozóan végezte el.

       3.  Az Alkotmánybíróság eljárása során – álláspontja kifejtése
      végett  –  beszerezte  a foglalkoztatáspolitikai  és  munkaügyi
      miniszter, valamint a belügyminiszter véleményét.

                                    II.

       Az indítványok elbírálása során figyelembe vett jogszabályok:

       1. Az Alkotmány rendelkezései:
       „2.   §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
      jogállam.”
       „70/A.  §  (1)  A  Magyar Köztársaság biztosítja  a  területén
      tartózkodó  minden  személy  számára  az  emberi,  illetve   az
      állampolgári  jogokat,  bármely  megkülönböztetés,  nevezetesen
      faj,  szín,  nem, nyelv, vallás, politikai vagy  más  vélemény,
      nemzeti  vagy  társadalmi  származás, vagyoni,  születési  vagy
      egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”
       „70/E.  § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk  van
      a   szociális   biztonsághoz;  öregség,  betegség,  rokkantság,
      özvegység,   árvaság   és   önhibájukon   kívül   bekövetkezett
      munkanélküliség  esetén a megélhetésükhöz  szükséges  ellátásra
      jogosultak.
       (2)   A   Magyar  Köztársaság  az  ellátáshoz  való  jogot   a
      társadalombiztosítás   útján   és   a   szociális   intézmények
      rendszerével valósítja meg.”

       2.    A   Kjt.-nek   az   alkotmányjogi   panasszal   támadott
      rendelkezése:
       „37.  § (2) Nem jogosult végkielégítésre a közalkalmazott,  ha
      felmentésére   –   az  egészségügyi  okot   kivéve   –   tartós
      alkalmatlansága  vagy nem megfelelő munkavégzése  miatt  került
      sor.  Nem  jár  továbbá  végkielégítés a közalkalmazottnak,  ha
      legkésőbb    a    közalkalmazotti   jogviszony    megszűnésének
      időpontjában nyugdíjra jogosult (37/B. §). Nem jogosult továbbá
      végkielégítésre  az  a  közalkalmazott, akinek  közalkalmazotti
      jogviszonya a 25/A. § (1) bekezdése szerint szűnt meg és az  új
      munkáltatóval  a  25/A.  § (3) bekezdés  szerint  munkaviszonyt
      létesít.”

       A Kjt. jelenleg hatályos rendelkezései:
       „30.  §  (1)  A munkáltató a közalkalmazotti jogviszonyt  –  a
      30/A-30/B.  §-ban  foglalt korlátozással –  felmentéssel  akkor
      szüntetheti meg, ha
       d)   a   közalkalmazott  a  felmentés  közlésének,   illetőleg
      legkésőbb  a  felmentési  idő  kezdetének  napján  nyugdíjasnak
      minősül (37/B. §); illetve”
       „37.  § (2) Nem jogosult végkielégítésre a közalkalmazott,  ha
      felmentésére   –   az  egészségügyi  okot   kivéve   –   tartós
      alkalmatlansága  vagy nem megfelelő munkavégzése  miatt  került
      sor.  Nem  jár  továbbá  végkielégítés a közalkalmazottnak,  ha
      legkésőbb    a    közalkalmazotti   jogviszony    megszűnésének
      időpontjában nyugdíjasnak minősül [37/B. §].”

       3. A Tny. rendelkezése:
       „7.  §  (5)  A (1) bekezdésben foglaltaktól eltérően  a  férfi
      öregségi nyugdíj korhatára, amennyiben
       a) 1938. január 1-je előtt született, a 60.,
       b) 1938-ban született, a 61.
      betöltött életév.”

                                   III.

       Az   indítványok  megalapozatlanok,  az  alkotmányjogi  panasz
      érdemi elbírálásra alkalmatlan.

       1.   A   végkielégítés   jogintézménye   szabályozásának,    a
      jogosultság      törvényi     feltételei     megváltoztatásának
      alkotmányosságával  az Alkotmánybíróság már több  határozatában
      foglalkozott.  Az 1399/B/1995. AB határozatában megállapította:
      „A  végkielégítés  munkajogi jogintézmény.  A  végkielégítéshez
      való  jog  – a munkához, az egyenlő munkáért egyenlő bérhez,  a
      munkához    igazodó   jövedelemhez   való    jog    alkotmányos
      garantálásával  szemben  –  nem  szerepel  az  Alkotmány   XII.
      fejezetében felsorolt alapvető jogok között.” (ABH  1996,  589,
      590.) Az Alkotmánybíróság más határozataiban is megállapította,
      hogy  a  végkielégítéshez való jog nem része az alapvető  jogok
      katalógusának,    ezért    a    végkielégítés     feltételeinek
      meghatározásánál a jogalkotót széleskörű mérlegelési jog illeti
      meg,   alkotmányellenesség  csak  egészen  szélsőséges  esetben
      állapítható  meg. [2180/B/1991. AB határozat,  ABH  1992,  559,
      562.;   2264/B/1991.  AB  határozat,  ABH  1992,   567,   568.;
      397/B/1994. AB határozat, ABH 1994, 712, 714-715.; 1399/B/1995.
      AB  határozat, ABH 1996, 589, 590.; 1221/B/1992. AB  határozat,
      ABH 1993, 610, 611.]

       1.1.  Az  Alkotmánybíróság elsőként azt vizsgálta meg, sérti-e
      az  Alkotmány  70/A. §-át az, hogy a törvényhozó  a  nyugdíjban
      részesülő közalkalmazottak felmentése esetén nem biztosította a
      végkielégítéshez   való   jogot.  Az  Alkotmánybíróság   számos
      határozatában  értelmezte az Alkotmány 70/A. § (1)  bekezdését.
      Kialakult  gyakorlata szerint az Alkotmány  e  rendelkezését  a
      jogegyenlőség    általános   elvét   megfogalmazó    alkotmányi
      követelményként értelmezte. Az Alkotmánybíróság kimondta,  hogy
      az  alkotmányi  tilalom  elsősorban  az  alkotmányos  alapjogok
      tekintetében  tett  megkülönböztetésekre terjed  ki;  abban  az
      esetben, ha a megkülönböztetés nem emberi jog vagy alapvető jog
      tekintetében      történt,      az      eltérő      szabályozás
      alkotmányellenessége  akkor  állapítható  meg,  ha  az   emberi
      méltósághoz  való  jogot  sérti.  Az  Alkotmánybíróság   eddigi
      gyakorlata    során    ez    utóbbi   körben    akkor    ítélte
      alkotmányellenesnek a jogalanyok közötti megkülönböztetést,  ha
      a  jogalkotó  önkényesen, ésszerű indok nélkül tett különbséget
      az azonos szabályozási kör alá vont jogalanyok között. [9/1990.
      (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.; 21/1990. (X. 4.)  AB
      határozat,  ABH  1990,  73,  77-78.;  61/1992.  (XI.  20.)   AB
      határozat,  ABH  1992,  280, 281-282.; 35/1994.  (VI.  24.)  AB
      határozat,  ABH  1994,  197, 203-204.; 30/1997.  (IV.  29.)  AB
      határozat,  ABH  1997, 130, 138-140.; 39/1999.  (XII.  21.)  AB
      határozat,  ABH  1999,  325, 342-344.;  39/2001.  (X.  19.)  AB
      határozat, ABH 2001, 691, 696.]
       Az   Alkotmánybíróság  gyakorlata  értelmében  ugyanakkor   az
      eltérő  ismérvek  ellenére történt homogén csoportképzéssel  is
      sérülhet  az  egyenlő méltóságú személyként kezelés alkotmányos
      követelménye. [22/1996. (VI. 25.) AB határozat, ABH  1996,  89,
      96.;  32/2005.  (IX. 15.) AB határozat, ABH  2005,  329,  339.]
      Alkotmányellenességhez eszerint nem csak  az  vezet,  ha  adott
      szabályozási koncepción belül valamely (azonos helyzetben lévő)
      csoportra  –  alkotmányos  indok nélkül  –  eltérő  szabályozás
      vonatkozik, hanem hátrányos megkülönböztetés az is, ha az adott
      szabályozási  koncepció alkotmányossági szempontból  lényegesen
      eltérő  helyzetben lévő csoportokra azonosan vonatkozik, vagyis
      e    körülményt   figyelmen   kívül   hagyja.   Ha   az   ilyen
      hátrányokozásnak  nem  ismerhető fel a  tárgyilagos  mérlegelés
      szerint    való   ésszerű   indoka   –   tehát   önkényes    –,
      alkotmányellenesség  állapítható  meg.  [6/1997.  (II.  7.)  AB
      határozat,  ABH 1997, 67, 69.; 32/2005. (IX. 15.) AB határozat,
      ABH 2005, 329, 339.]

       1.2. Az Alkotmánybíróságnak az egyik indítvány alapján arra  a
      kérdésre  kellett  választ adnia, megvalósul-e alkotmányellenes
      különbségtétel  azáltal, hogy a Kjt. 37. § (2)  bekezdésében  a
      törvényhozó   –   az   egészségügyi  okot   kivéve   –   tartós
      alkalmatlanság vagy nem megfelelő munkavégzés miatt  felmentett
      közalkalmazottakkal     azonosan     nem     biztosította     a
      végkielégítéshez  való  jogot  azoknak  a  közalkalmazottaknak,
      akiknek a felmentésére nyugdíjasnak minősülés címén került sor.
       E  kérdés  elbírálása  során  az Alkotmánybíróság  figyelemmel
      volt   a   közszférában   foglalkoztatottak   végkielégítésének
      alkotmányossági  vizsgálata során tett korábbi megállapításaira
      is.  A  174/B/1999. AB határozatban (ABH 2005,  870,  875.)  az
      Alkotmánybíróság    a    végkielégítést    a    foglalkoztatási
      jogviszonyoknak  a jellemzően a munkáltató – tágabb  értelemben
      vett   –  működésével  összefüggő  ok  miatti  megszüntetéséhez
      kötődő,  mértékét  illetően az illetményhez és  a  jogviszonyok
      időtartamához  igazodó egyszeri juttatásként határozta  meg.  E
      határozatában  megállapította:  „[r]endeltetését   tekintve   a
      végkielégítés   a   munkakeresés   időszakában,   az   ismételt
      munkavállalásig   terjedő   időben  egyfajta   anyagi   jellegű
      támogatást  jelent  és a megélhetés biztosítását  célozza  azon
      nyugellátásra nem jogosult foglalkoztatottak számára, akiknek a
      jogviszonya    önhibájukon    kívül    (tehát    nem    szakmai
      alkalmatlanság,  a  szolgálatra való  méltatlanná  válás,  stb.
      miatt)  kerül  megszüntetésre”. A vizsgált  jogintézményről  az
      Alkotmánybíróság   a   68/2006.  (XII.  6.)   AB   határozatban
      rögzítette, hogy a végkielégítés funkciója a tisztes végelbánás
      egyik eszközeként az, hogy a munkáltató oldalán felmerült okból
      az   adott   foglalkoztatási  jogviszonyból  kikerülő   személy
      újraalkalmazásáig anyagi biztonságban legyen  (ABH  2006,  740,
      758.).  Az Alkotmánybíróság eddigi határozataiban nem vizsgálta
      a  nyugdíjasok végkielégítésre való jogosultságának kérdését, a
      174/B/1999.  AB határozatban azonban rámutatott: a  törvényhozó
      „egységesen  nem  jogosítja  a  végkielégítésre  azokat,   akik
      nyugdíjjogosultságot  szereztek,  hiszen  ebben  az  esetben  a
      foglalkoztatottak    további    megélhetése    a    nyugellátás
      folyósításából eredően biztosított”.
       A  jelen  szabályozás  vizsgálata  során  az  Alkotmánybíróság
      abból  indult ki, hogy a vizsgálni kért jogalanyi körbe tartozó
      közalkalmazottak      jogviszonyának     felmentéssel      való
      megszüntetése,  valamint a végkielégítésből való  kizárásuk  is
      alapvetően más okok alapján történik. A Kjt. 30. § (1) bekezdés
      c)  pontja  alapján,  azaz  a  munkaköri  feladatok  ellátására
      szakmai  szempontból tartós alkalmatlanná  válás,  illetve  nem
      megfelelő    munkavégzés   miatt   felmentettek   esetében    a
      végkielégítés kizárásánál a törvényhozó arra volt  figyelemmel,
      hogy  a  jogviszony  rendeltetését a kötelem  munkateljesítésre
      szerződött    alanya   személyével,   képességeivel,    szakmai
      felkészültségével,  tudásával, munkaköri feladatai  ellátásának
      minőségével, mennyiségével, stb. összefüggésben felmerült ok, a
      munkavégzés   elégtelensége  miatt  nem  tudja   betölteni.   E
      jogalanyi  kör esetében a törvényhozó a jogviszony  lezárásakor
      kizárólag a felmentési idő alatti, munkavégzés alóli mentesítés
      intézménye   (Kjt.  33.  §)  révén  kívánt  anyagi   támogatást
      biztosítani az ismételt munkavállalásig, megélhetést  biztosító
      jövedelemszerzésig terjedő időre. Ezzel szemben a jogviszonynak
      a  munkáltató  tágabb  értelemben vett  működésével  összefüggő
      okból  való  megszüntetése esetén a törvényhozó  a  munkavégzés
      alóli  mentesítés  és  a végkielégítés együttes  biztosításával
      nyújt  fokozott  védelmet az adott munkáltató keretében  tovább
      nem  foglalkoztatható jogalanyok számára a munkahely elvesztése
      miatt   bekövetkező   anyagi   és   egzisztenciális   hátrányok
      csökkentésére,    illetve    kiküszöbölésére.    Ennyiben     a
      végkielégítés, mint a tisztes végelbánás eszköze valóban  olyan
      jogintézmény,  amelynek  funkcióját  illetően  kimutatható   az
      anyagi  elismerés,  az adott munkáltatónál viszonylag  hosszabb
      ideje  fennálló  jogviszony felszámolásakor  a  foglalkoztatási
      jogviszonyra vonatkozó követelményeknek megfelelően teljesített
      munkavégzés  honorálása is. Ebből azonban  nem  következik  az,
      hogy  a törvényhozó az utóbbi körbe sorolható jogalanyok  közül
      mindenki,  így  a nyugdíjasok számára is köteles végkielégítést
      biztosítani.    A    nyugdíjasnak   minősülő   közalkalmazottak
      végkielégítésre  való  jogosultságának kizárása  a  szakmai  ok
      miatti   alkalmatlanság  és  az  elégtelen  munkavégzés   miatt
      felmentettektől  eltérő  indokokon  alapul.  A  közalkalmazotti
      jogviszonynak a nyugdíjra való jogosultság miatti megszüntetése
      jellemzően  a  közalkalmazotti pálya végleges, egyes  esetekben
      (rokkantsági,  baleseti  rokkantsági  nyugdíj)  előre  meg  nem
      határozhatóan  időleges, vagy végleges lezárulását  jelenti.  A
      nyugdíjasnak   minősülő   közalkalmazottak   (Kjt.   37/B.   §)
      megélhetése    a    jogviszony    megszűnését    követően     a
      társadalombiztosítási  nyugdíjrendszer  keretében   folyósított
      nyugellátások révén biztosított, így esetükben nem állnak  fenn
      az  elsősorban a munkanélküliséggel, a létfenntartást  szolgáló
      rendszeres     jövedelem    elvesztésével    járó     hátrányok
      kiküszöbölésére      létrehozott,     alapvetően      szociális
      megfontolásokon alapuló jogintézmény alkalmazásának okai.
       Ennek   alapján   megállapítható,  hogy  az  eltérő   ismérvek
      ellenére  történt homogén csoportképzés tárgyilagos  mérlegelés
      szerinti  ésszerű indokokon alapul, a törvényhozó nem  sértette
      meg   az  egyenlő  méltóságú  személyként  kezelés  alkotmányos
      követelményét,   ezért   az  Alkotmánybíróság   az   indítványt
      elutasította.

       1.3.  Választ  kellett  adnia  az Alkotmánybíróságnak  arra  a
      kérdésre is, alkotmányellenes diszkriminációt valósít-e  meg  a
      támadott  szabályozás azzal, hogy a felmentett közalkalmazottak
      közül   az   egészségügyi  alkalmatlanság  címén  megszüntetett
      jogviszonyú  közalkalmazottakat jogosítja a végkielégítésre,  a
      rokkantsági   nyugdíjban   részesülők   számára   viszont   nem
      biztosítja e jogot.
       A  Kjt.  a  munkakörük ellátására egészségi állapotuk  romlása
      miatt  alkalmatlanná  vált  közalkalmazottak  foglalkoztatásban
      tartására   garanciális  rendelkezéseket  tartalmaz:   jogszerű
      felmentésükre csak akkor kerülhet sor, ha a munkáltató nem  tud
      az  egészségi állapotuknak megfelelő foglalkoztatási  ajánlatot
      tenni, vagy azt a közalkalmazott nem fogadja el (Kjt. 30/A.  §,
      30/C.   §–30/E.  §).  Ebben  az  esetben  az  adott  munkáltató
      keretében  történő továbbfoglalkoztatás egészségügyi ok  miatti
      ellehetetlenülése, illetve a munkáltató irányítása alatt  álló,
      illetve  a fenntartó által fenntartott más, a Kjt. hatálya  alá
      tartozó  munkáltatónál történő munkavégzés kizártsága  alapozza
      meg   a   jogviszony   felmentéssel   történő   megszüntetését.
      (Megjegyzi   az   Alkotmánybíróság,  hogy  –  az   indítványozó
      érvelésével  szemben – nem állítható, hogy az e  címen  történő
      felmentés  a  munkáltató  diszkrecionális  döntésén  múlna:   a
      keresőképtelen  közalkalmazottat  felmentési  tilalom  védi,  a
      keresőképes, de munkakörét egészségügyi állapota miatt  ellátni
      képtelen,  rokkantsági nyugdíjban nem részesülő  közalkalmazott
      esetében    pedig    a    munkáltató   a   továbbfoglalkoztatás
      lehetőségének  vizsgálatára, ennek hiányában  a  közalkalmazott
      felmentésére kényszerül.)
       A   közalkalmazotti  jogviszonyból  származó   kötelezettségek
      ellátására egészségi állapotuk változása miatt képtelenné  vált
      közalkalmazottak  közös  tulajdonsága,  hogy   jogviszonyuk   a
      megváltozott      egészségi     állapotuk      miatt      válik
      fenntarthatatlanná.  E személyek közül azonban  egyesek  eltérő
      helyzetbe  kerülnek  azáltal, hogy  egészségi  állapotuk  miatt
      csupán  az  adott  munkáltató által felkínált  és  biztosítható
      keretek  közötti  munkavégzés  válik  lehetetlenné,  míg  mások
      munkaképessége olyan mértékben csökken, amely az  azonos,  vagy
      közel  azonos feltételek melletti további munkavégzést,  kereső
      tevékenység  folytatását  más munkáltató  keretében  sem  teszi
      lehetővé.  (Ez  az indoka annak, hogy az állam a  megélhetéshez
      szükséges   ellátásukat  a  társadalombiztosítás   rendszerében
      folyósított, a Tny. 23. §-a szerinti ellátással biztosítja.)  A
      fenti  okok  miatt  –  szolgálati  idejükre  is  tekintettel  –
      rokkantsági   nyugdíjra  jogosulttá  vált  és  azt  ténylegesen
      igénybe  vevő jogalanyok íly módon alkotmányossági  szempontból
      eltérő   helyzetben   vannak  azoktól  a  jogalanyoktól,   akik
      jövedelemszerző     tevékenységükben     lényegesen     kevésbé
      korlátozottak:  munkaképességüket más, de a korábbihoz  hasonló
      foglalkoztatási  keretek  között  hasznosítani   tudják.   Erre
      tekintettel  megállapítható,  hogy  az  egészségügyi  ok  miatt
      felmentett   és  a  rokkantsági  nyugdíjban  részesülés   miatt
      felmentett,  azonos  szabályozási körbe nem tartozó  jogalanyok
      végkielégítésre  való jogosultságának eltérő  szabályozása  nem
      sérti   az   Alkotmány  70/A.  §  (1)  bekezdését,   ezért   az
      Alkotmánybíróság    a    Kjt.    37.    §     (2)     bekezdése
      alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére
      irányuló indítványt e vonatkozásban is elutasította.

       1.4.  Az  Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy a  végkielégítés
      nem   a  foglalkoztatási  jogviszonyban  töltött  hosszabb  idő
      jutalma  (a  közalkalmazotti pályaút  honorálását  a  jubileumi
      jutalom  szolgálja), s nem minősül a foglalkoztatási jogviszony
      ideje   alatt   bekövetkezett  munkaképtelenségre   tekintettel
      nyújtott   szociális  ellátási  formának  sem.  A  jogintézmény
      elsődleges   célja,  hogy  a  foglalkoztatási  jogviszonyaikból
      önhibán   kívül   „kikerült”,   a  létfenntartáshoz   szükséges
      jövedelmet  –  korukat és egészségi állapotukat  tekintve  –  a
      jövőben  is  munkavégzéssel biztosítani kívánó  és  arra  képes
      személyek  számára  átmenetileg  biztosítsa  a  megélhetést.  A
      rokkantsági   nyugdíjban   részesülés   címén   felmentett,   a
      későbbiekben  állapotjavulás miatt rokkantsági  nyugdíjra  való
      jogosultságukat   elvesztő   jogalanyok   munkaerőpiacra   való
      visszatérésével kapcsolatos nehézségei megoldásáról az állam az
      Alkotmány 70/E. §-ában szabályozott szociális biztonsághoz való
      jog    érvényesülését   szolgáló   jogintézményeken   keresztül
      gondoskodik.

       2.  Az  Alkotmánybíróság az utólagos normakontrollra  irányuló
      további indítvány tartalmi vizsgálata előtt utal arra, hogy  az
      Alkotmánybíróság   állandó   gyakorlata   szerint,    „ha    az
      indítványozó      egy      új      rendelkezés      tartalmának
      alkotmányellenességét állítja, akkor az Alkotmánybíróság nem az
      új rendelkezést hatályba léptető, hanem a módosítás révén az új
      rendelkezést    magába    foglaló   (inkorporáló)    jogszabály
      alkotmányellenességét vizsgálja meg”. [8/2003.  (III.  14.)  AB
      határozat,  ABH 2003, 74, 81.; 67/2006. (XI. 29.) AB határozat,
      ABH  2006,  971, 977.] Az Alkotmánybíróság erre  tekintettel  a
      jelen  ügyben  sem  az Módtv.-nek az egyik  indítványozó  által
      megjelölt  rendelkezéseire, hanem az ezt  inkorporáló  törvényi
      rendelkezésekre   nézve   folytatta   le   az   alkotmányossági
      vizsgálatot.
       A  Kjt.  30.  §  (1)  bekezdés d) pontja a munkáltató  számára
      lehetővé   teszi  a  közalkalmazotti  jogviszony   felmentéssel
      történő   megszüntetését,  ha  a  közalkalmazott  a   felmentés
      közlésének,  illetőleg  legkésőbb a felmentési  idő  kezdetének
      napján  nyugdíjasnak minősül. A Kjt. alkalmazása  szempontjából
      nyugdíjasnak  minősülőket a Kjt. 37/B. §-a  szabályozza,  amely
      szerint   –   többek  között  –  nyugdíjasnak   tekintendő   az
      előrehozott öregségi nyugdíjban részesülő, valamint – az  egyes
      munkaügyi  tárgyú  törvények  módosításáról  szóló  2007.   évi
      CLXXIX.  törvény  21.  §-a  nyomán –  az  előrehozott  öregségi
      nyugdíjjogosultság feltételeivel rendelkező,  felmentését  erre
      tekintettel írásban kezdeményező közalkalmazott is [Kjt.  37/B.
      §  (1)  bekezdés  d) pont, (3) bekezdés].  A  Kjt.  37.  §  (2)
      bekezdésének  második  mondata a  legkésőbb  a  közalkalmazotti
      jogviszony   megszűnése   időpontjában  nyugdíjasnak   minősülő
      közalkalmazott   számára  nem  biztosít  végkielégítésre   való
      jogosultságot.  Az egyik indítványozó ezt a szabályozást  azért
      tartja   az   Alkotmány   2.  §  (1)  bekezdéséből   levezetett
      jogbiztonság   követelményébe  ütközőnek,  mert  a   Módtv.-vel
      bevezetett,    2000.   május   25-től   hatályos    szabályozás
      visszamenőlegesen  vonta  el  azon közalkalmazottak  „munkajogi
      védelmét” és végkielégítéshez való jogát, akik 1998. január  1.
      és  1999. augusztus 17. közötti időpontban előrehozott öregségi
      nyugdíjat  vettek igénybe. A Módtv. hatályba lépése  előtti,  a
      Kjtm.   által  bevezetett,  1999.  augusztus  17-től   hatályos
      szabályozás  ugyanis, amely az előrehozott öregségi  nyugdíjban
      részesülés  címén történő felmentést lehetővé  tette  és  az  e
      jogcímen felmentettek végkielégítéshez való jogát kizárta, csak
      azon  közalkalmazottak tekintetében volt alkalmazható, akik  az
      előrehozott öregségi nyugdíjat a Kjtm. hatálybalépését követően
      vették igénybe.
       A  fentiek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az
      indítványozó   az   általa  támadott  rendelkezések   tartalmát
      önmagában   nem   tartja  alkotmányellenesnek,  hanem   azoknak
      hatályba lépését kifogásolja az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből
      származó  jogbiztonság sérelmére hivatkozva. A Kjt.  Módtv.-vel
      bevezetett szabályait hatályba léptető rendelkezéseket  (Módtv.
      23.  §)  az  indítványozó nem támadta,  a  megsemmisíteni  kért
      szabályokkal  bevezetett  rendelkezések  pedig  az  előrehozott
      öregségi  nyugdíjban részesülők felmentése és  végkielégítéshez
      való  joga  tekintetében nem hoztak változást. Az  indítványozó
      által felvetett alkotmányossági probléma ebből következően  nem
      hozható  összefüggésbe  a  Kjt. vizsgált  rendelkezéseivel.  Az
      érdemi   összefüggés  hiánya  az  Alkotmánybíróság   gyakorlata
      szerint  az  indítvány elutasítását eredményezi [35/1994.  (VI.
      24.)  AB  határozat,  ABH  1994,  716,  717.;  108/B/1992.   AB
      határozat,  ABH 1994, 523, 524.], ezért az Alkotmánybíróság  az
      Alkotmány    2.    §    (1)    bekezdésébe    ütközés    miatti
      alkotmányellenesség    megállapítására   irányuló    indítványt
      elutasította.

       3.  Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszként benyújtott
      indítvány kapcsán elsőként azt vizsgálta, hogy az megfelel-e az
      Abtv. 48. §-ában foglalt feltételeknek.
       Az  Abtv.  48.  §  (1)  bekezdése értelmében  az  Alkotmányban
      biztosított  jogainak megsértése miatt alkotmányjogi  panasszal
      fordulhat  az  Alkotmánybírósághoz az, akinek a  jogsérelme  az
      alkotmányellenes jogszabály alkalmazása folytán következett be,
      is  egyéb  jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, illetőleg
      más  jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva. Az  Abtv.
      48.  § (2) bekezdése szerint az alkotmányjogi panaszt a jogerős
      határozat  kézbesítésétől számított hatvan  napon  belül  lehet
      írásban benyújtani. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata
      szerint  az  Abtv.  48.  § (1) és (2) bekezdésében  foglaltakat
      együttesen  kell értelmezni és figyelembe venni. [23/1991.  (V.
      18.)  AB  végzés,  ABH  1991, 361, 362.; 41/1998.  (X.  2.)  AB
      határozat, ABH 1998, 306, 309.] Ebből következően az Abtv.  48.
      §  (1)  bekezdése  szerinti jogorvoslatokon is  csak  azokat  a
      jogorvoslatokat   kell   érteni,   amelyek   az   ügy   jogerős
      befejezéséig  terjeszthetők  elő.  Az  alkotmányjogi   panaszra
      megállapított   határidő  számítása   szempontjából   tehát   a
      rendkívüli   jogorvoslatokat  figyelmen  kívül   kell   hagyni.
      Mindazonáltal  lehetséges,  hogy a kifogásolt  alapjogsértés  a
      rendkívüli  jogorvoslati eljárás során következik  be.  Mind  a
      polgári,  mind  a  büntető felülvizsgálati  rendkívüli  eljárás
      során   törvényi   lehetőség   van   ugyanis   arra,   hogy   a
      felülvizsgálati  bíróság  a jogerős  határozatot  hozó  bíróság
      álláspontjától  eltérő érdemi álláspontot foglaljon  el.  Ha  a
      felülvizsgálati bíróság határozata az ügyet ilyen  módon  zárja
      le  jogerősen, az alkotmányjogi panasz benyújtására  megszabott
      törvényi  határidő a felülvizsgálat tárgyában hozott  határozat
      kézbesítésétől  veszi  kezdetét, mert az  alkotmányjogi  panasz
      benyújtására   jogosult  a  felülvizsgálat   tárgyában   hozott
      határozat folytán kerül csak abba a helyzetbe, hogy az  ügyében
      alkalmazott  jogszabály  alkotmányellenességét  és  az   emiatt
      bekövetkezett alkotmányos alapjogsértést állítsa és panaszolja.
      Ezért   ilyen  esetben,  kivételesen  az  alkotmányjogi  panasz
      benyújtására megszabott, az Abtv. 48. § (2) bekezdése  szerinti
      törvényi  határidő a felülvizsgálat tárgyában hozott  határozat
      kézbesítésétől  számított  hatvan nap.  [41/1998.  (X.  2.)  AB
      határozat, ABH 1998, 306, 311.; 1094/D/2001. AB határozat,  ABH
      2005, 1033, 1036.]
       Az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Legfelsőbb Bíróság
      felülvizsgálati    ítéletében    az    alperesi     munkáltatót
      végkielégítés    megfizetésére   kötelező    jogerős    ítéleti
      rendelkezést hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróságnak
      a  panaszos  keresetét  elutasító ítéletét  hagyta  helyben.  A
      Legfelsőbb Bíróság ítéletét az indítványozó 2002. április  8-án
      vette kézhez, alkotmányjogi panaszát pedig az arra nyitva  álló
      hatvan  napos  határidőn belül, 2002. június 4-én  terjesztette
      elő.   Az   indítványozó  azonban  az  alkotmányjogi  panaszban
      kizárólag   olyan   kérdésekben   kérte   az   Alkotmánybíróság
      eljárását,    amelyek   nem   tartoznak   az   Alkotmánybíróság
      hatáskörébe. Az Alkotmánybíróság a 277/D/1995. AB határozatában
      (ABH  2001, 780, 788.) megállapította, hogy „az Alkotmány 32/A.
      §  (1) bekezdése az Alkotmánybíróság feladatául főszabályként a
      jogszabályok  alkotmányosságának felülvizsgálatát  jelöli  meg.
      Ezzel a feladatmeghatározással összhangban áll az Abtv. 48.  §-
      ával  szabályozott jogintézmény tartalma, amelynek  megfelelően
      az  alkotmánybírósági eljárás középpontjában  az  alkotmányjogi
      panasszal   kapcsolatos  eljárás  során   is   az   alkalmazott
      jogszabály    alkotmányosságának   vizsgálata   szerepel.    Az
      Alkotmánybíróság   következetes   gyakorlata   az,   hogy    az
      alkotmányjogi  panaszok esetében csak  azt  vizsgálja,  hogy  a
      konkrét  ügyben  alkalmazandó jogszabály sérti-e  az  Alkotmány
      valamely   rendelkezését.  A  jogszabály  bírói  alkalmazásának
      vizsgálatára  és  az  eseti bírói döntés  felülvizsgálatára  az
      Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre. [78/D/1993. AB végzés, ABH
      1994, 904.; 1313/D/1993. AB végzés, ABH 1994, 935.]”
       Az    indítványozó    az    ügyében    alkalmazott    törvényi
      rendelkezésekkel  kapcsolatban  az  eljárt  bíróságok   közötti
      értelmezési vitát és a Legfelsőbb Bíróság téves jogértelmezését
      panaszolja, s ezzel összefüggésben állítja az Alkotmány 70/E. §-
      ának   sérelmét.  Az  alkotmányjogi  panasz  tehát  nem   norma
      vizsgálatára,  hanem a norma eseti jogalkalmazói értelmezésének
      felülvizsgálatára irányul. Mivel az Alkotmánybíróságnak sem  az
      Alkotmány  32/A. §-ának (1) bekezdése, sem az Abtv.  1.  §-ában
      foglalt  hatásköri  szabályok,  de  más  törvény  rendelkezései
      alapján  sincs  hatásköre a kért vizsgálat  lefolytatására,  az
      Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt az Ügyrend 29.  §  b)
      pontja alapján visszautasította.
                              Dr. Paczolay Péter
                          az Alkotmánybíróság elnöke

                 Dr. Balogh Elemér        Dr. Bragyova András
                 előadó alkotmánybíró           alkotmánybíró

                 Dr. Holló András             Dr. Kiss László
                 alkotmánybíró                  alkotmánybíró

                 Dr. Kovács Péter      Dr. Lenkovics Barnabás
                 alkotmánybíró                  alkotmánybíró

                 Dr. Lévay Miklós        Dr. Trócsányi László
                 alkotmánybíró                  alkotmánybíró

        .
        English:
        .
        Petition filed:
        .
        .
        Number of the Decision:
        .
        600/B/2000
        Date of the decision:
        .
        09/29/2008
        .
        .