Hungarian

Ügyszám: .	600/B/2000
Előadó alkotmánybíró: Balogh Elemér Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 600/B/2000. AB határozat .

ABH oldalszáma: 2008/1742 .

A döntés kelte: Budapest, 09/29/2008 .

.

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                  A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!  Az    Alkotmánybíróság    jogszabály   alkotmányellenességének utólagos  vizsgálatára  irányuló indítványok  és  alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő                          határozatot:  1.  Az  Alkotmánybíróság a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992.  évi  XXXIII.  törvény  30. §  (1)  bekezdés  d)  pontja, valamint    37.   §   (2)   bekezdése   alkotmányellenességének megállapítására  és  megsemmisítésére  irányuló   indítványokat elutasítja.  2.  Az  Alkotmánybíróság a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992.   évi   XXXIII.  törvény  37.  §  (2)  bekezdése   és   a társadalombiztosítási  nyugellátásról szóló  1997.  évi  LXXXI. törvény    7.    §    (5)   bekezdése   alkotmányellenességének megállapítására  és  megsemmisítésére  irányuló   alkotmányjogi panaszt visszautasítja.                            Indokolás                               I.  1.   Az   Alkotmánybírósághoz  indítvány  érkezett   a   Munka Törvénykönyvéről   szóló   1992.   évi   XXII.    törvény,    a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény,  a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII.  törvény, a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII. törvény, az igazságügyi alkalmazottak szolgálati jogviszonyáról szóló  1997.  évi  LXVIII.  törvény, az  ügyészségi  szolgálati viszonyról  és  az ügyészségi adatkezelésről  szóló  1994.  évi LXXX. törvény módosításáról szóló 2000. évi XXXIII. törvény  (a továbbiakban:     Módtv.)    11.     §-a     és     12.     §-a alkotmányellenességének  megállapítására   és   visszamenőleges hatállyal    való    megsemmisítésére.   A   Módtv.    támadott rendelkezései   2000.  május  25-i  hatállyal  módosították   a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi  XXXIII.  törvény (a továbbiakban: Kjt.) 30. § (1) bekezdésének e) pontját és 37. § (2) bekezdését. Az előbbi szabály lehetővé teszi a munkáltató számára,    hogy    felmentéssel   megszüntesse    azoknak    a közalkalmazottaknak   a   jogviszonyát,   akik   a    felmentés közlésének,  illetve  legkésőbb  a  felmentési  idő  kezdetének napján  nyugdíjasnak minősülnek, az utóbbi rendelkezés pedig  – más   esetek   mellett   –   kizárja  a  végkielégítésre   való jogosultságot,  ha  a  közalkalmazott  legkésőbb  a  jogviszony megszűnése  időpontjában nyugdíjasnak minősül. Az  indítványozó szerint   sérti  a  jogbiztonságot,  hogy  a  Módtv.   azonnali hatálybaléptetésével  a  törvényhozó visszamenőleges  hatállyal megvonta  az  1998.  január 1. és 1999. augusztus  17.  közötti időpontban     előrehozott    öregségi     nyugdíjba     vonult közalkalmazottaktól   azt   a   munkajogi   védelmet    és    a közalkalmazotti    jogviszonyban   töltött   idővel    szerzett végkielégítéshez  való  jogot,  amelyeket  a  Kjt.-t   korábban módosító,  a  Munka  Törvénykönyvéről  szóló  1992.  évi  XXII. törvény, a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi  XXIII. törvény,  a  közalkalmazottak  jogállásáról  szóló  1992.   évi XXXIII.   törvény,  az  igazságügyi  alkalmazottak   szolgálati viszonyáról  szóló  1997. évi LXVIII.  törvény,  az  ügyészségi szolgálati  viszonyról  és az ügyészségi  adatkezelésről  szóló 1994.   évi   LXXX.   törvény,   a   bírák   jogállásáról    és javadalmazásáról  szóló 1997. évi LXVII.  törvény,  valamint  a fegyveres  szervek  hivatásos  állományú  tagjainak  szolgálati viszonyáról szóló 1996. évi XLIII. törvény módosításáról  szóló 1999.  évi  LVI.  törvény (a továbbiakban:  Kjtm.)  biztosított azáltal, hogy a jogviszony előrehozott öregségi nyugdíjban való részesülés címén történő, végkielégítés nélküli megszüntetésére csak  azon  közalkalmazottak esetében kerülhetett sor,  akik  e nyugellátást  a  Kjtm.  1999. augusztus 17-i  hatályba  lépését követően vették igénybe.  Egy  másik  indítványozó  –  az Alkotmánybíróság  főtitkárának hiánypótlásra  felhívását követően pontosított –  alkotmányjogi panaszában  a Legfelsőbb Bíróság Mfv. II. 10.281/2001/4.  számú ítéletében  alkalmazott, a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény (a továbbiakban: Tny.) 7. §  (5) bekezdése és a Kjt. 37. § (2) bekezdése megsemmisítését  kérte. A Legfelsőbb Bíróság ebben az ítéletben hatályon kívül helyezte a  másodfokú  bíróság  ítéletének azon rendelkezését,  amely  a panaszos  közalkalmazotti jogviszonyát felmentéssel megszüntető alperesi     munkáltatót    azért    kötelezte    végkielégítés megfizetésére, mert a felperes már a Kjtm. 1999. augusztus 17-i hatályba   lépését  megelőzően  igénybe  vette  az  előrehozott öregségi  nyugdíjat, ezért – figyelemmel  a  Kjtm.  38.  §  (3) bekezdésére is – az előrehozott öregségi nyugdíjban  részesülők végkielégítésre  való jogosultságát kizáró szabály  a  felperes esetében nem alkalmazható. A Legfelsőbb Bíróság ítélete szerint az  előrehozott  öregségi nyugdíjban részesülés  a  jogosultság szempontjából   irreleváns,  mert  a  felperes  közalkalmazotti jogviszonyának    1999.   augusztus   31-i    hatállyal    való megszűnésekor  a  Tny. 7. § (5) bekezdésében  foglalt  korhatár betöltése  és  szolgálati  ideje  alapján  az  öregségi  teljes nyugdíjra jogosulttá vált, végkielégítésre való jogosultságát a Kjt.  37.  §  (2)  bekezdése ezért zárja  ki.  Az  indítványozó szerint  a  támadott  rendelkezések  által  sérül  a  szociális biztonsághoz való joga, egyrészt mert a végkielégítés, valamint a   jubileumi   jutalom   címén  indított   perében   ugyanazon jogszabályok  alapján három bíróság háromféle  döntést  hozott, valamint a Legfelsőbb Bíróság nem vette figyelembe a Kjt. 1999. augusztus  17-i  módosítását, másrészt mert a  jogerős  döntést hozó  és a felülvizsgálati bíróság között értelmezési vita  van abban a kérdésben, hogy ki minősül nyugdíjasnak.  Egy  további indítványozó az Alkotmány 70/A. §-ának  sérelmére hivatkozással  kezdeményezte a Kjt. 37. § (2) bekezdés  második mondata      alkotmányellenességének     megállapítását      és megsemmisítését. Álláspontja szerint a támadott  rendelkezésben a  törvényhozó  egyéb helyzet szerint, önkényes különbségtételt alkalmazott    a    felmentéssel   megszüntetett    jogviszonyú közalkalmazottak   között   azzal,   hogy   a    legkésőbb    a közalkalmazotti    jogviszony    megszűnésének     időpontjában nyugdíjasnak  minősülőket kizárta a végkielégítésre  jogosultak közül.  Míg a végkielégítés tekintetében alkalmazott  különbség az   önhiba,  azaz  –  egészségügyi  ok  kivételével  –  tartós alkalmatlanság   és   nem   megfelelő   munkavégzés    esetében alkotmányosan  védhető, a nyugdíjasok, azon belül  különösen  a rokkantsági   nyugdíjasok   kizárása   nem   indokolható.    Az indítványozó   –  vitatva  a  jogalkotó  által  a   nyugdíjasok jogosultságának megvonásával kapcsolatban felhozott indokokat – kifejtette,  hogy a végkielégítés mértékének a  munkaviszonyban töltött  időhöz való igazodása alátámasztja, hogy a juttatás  a huzamos,  akár  több évtizedes munkavégzés  elismerése  (s  nem lehet  összefüggésbe hozni a munkakereséssel  töltött  idővel), ezért  nincs  ésszerű  indoka  a  nyugdíjasok  kizárásának.   A támadott  szabály  ugyanakkor alkotmányellenes  különbségtételt tesz  a munkavégzésre egészségügyi okból fakadóan alkalmatlanná vált   közalkalmazottak  között  is:  a   rokkantsági   nyugdíj megállapítását megelőzően – a Kjt. 30. § (1) bekezdés d) pontja alapján  – felmentettek jogosulttá válnak a végkielégítésre,  a rokkantsági  nyugdíj  igénybevétele miatt felmentettek  viszont nem, így a jogosultság esetlegesen egy munkáltatói döntéstől, a munkáltató  anyagi  helyzetétől válik  függővé.  E  szabályozás folytán  előáll  továbbá az a képtelen  helyzet  is,  hogy  aki betegebb,   ezért  a  munkaerő-piacon  esélytelenebb   (a   67% munkaképesség-csökkenéssel    rendelkező),     nem     jogosult végkielégítésre, szemben pl. az 50%-ban munkaképesség-csökkent, rokkantsági  nyugdíjra nem jogosult személlyel.  A  rokkantsági nyugdíjasok  esetében egyébként sem fogadható  el  a  jogalkotó érvelése,   miszerint  a  jövőben  már  nem  kell  számolni   a munkanélküliségből  fakadó egzisztenciális kényszerrel,  hiszen állapotjavulás esetén a nyugdíj folyósítását megszüntetik, s  a munkaerőpiacról évekig kiszorult személyeknek jóval  kisebb  az esélye az elhelyezkedésre.  Az  Alkotmánybíróság az indítványokat a támadott rendelkezések részbeni    azonosságára   tekintettel   az    Alkotmánybíróság ideiglenes   ügyrendjéről   és  annak   közzétételéről   szóló, módosított  és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001.  (XII.  3.) Tü. határozat (a továbbiakban: Ügyrend, ABH 2003, 2065.) 28.  § (1) bekezdése alapján egyesítette és egy eljárásban bírálta el.  2.  Az  Alkotmánybíróság  eljárása  során  észlelte,  hogy  az utólagos  absztrakt  normakontrollra irányuló  egyik  indítvány benyújtását  követően a Kjt.-nek a Módtv. támadott  11.  §-ával módosított 30. § (1) bekezdés e) pontját 2007. szeptember 1-jei hatállyal  módosította  a közalkalmazottak  jogállásáról  szóló 1992.  évi  XXXIII. törvény módosításáról szóló  2007.  évi  C. törvény  13.  §-a,  amelynek alapján a nyugdíjasnak  minősülés, mint  felmentési indok az e) pontból a d) pontba került  át,  a Módtv.  12. §-ával megállapított 37. § (2) bekezdését pedig,  a harmadik   mondat   hatályon   kívül   helyezésével   a   Munka Törvénykönyvéről  szóló 1992. évi XXII.  törvény,  valamint  az ezzel  összefüggő törvények jogharmonizációs célú módosításáról szóló  2003.  évi  XX.  törvény 31. § (1)  bekezdés  a)  pontja módosította.   Mivel   az   indítványozó   által    sérelmezett jogszabályok   tartalmát  e  módosítások  nem  érintették,   az Alkotmánybíróság   a   vizsgálatot  az  elbíráláskor   hatályos szabályokra vonatkozóan végezte el.  3.  Az Alkotmánybíróság eljárása során – álláspontja kifejtése végett  –  beszerezte  a foglalkoztatáspolitikai  és  munkaügyi miniszter, valamint a belügyminiszter véleményét.                               II.  Az indítványok elbírálása során figyelembe vett jogszabályok:  1. Az Alkotmány rendelkezései:  „2.   §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus jogállam.”  „70/A.  §  (1)  A  Magyar Köztársaság biztosítja  a  területén tartózkodó  minden  személy  számára  az  emberi,  illetve   az állampolgári  jogokat,  bármely  megkülönböztetés,  nevezetesen faj,  szín,  nem, nyelv, vallás, politikai vagy  más  vélemény, nemzeti  vagy  társadalmi  származás, vagyoni,  születési  vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”  „70/E.  § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk  van a   szociális   biztonsághoz;  öregség,  betegség,  rokkantság, özvegység,   árvaság   és   önhibájukon   kívül   bekövetkezett munkanélküliség  esetén a megélhetésükhöz  szükséges  ellátásra jogosultak.  (2)   A   Magyar  Köztársaság  az  ellátáshoz  való  jogot   a társadalombiztosítás   útján   és   a   szociális   intézmények rendszerével valósítja meg.”  2.    A   Kjt.-nek   az   alkotmányjogi   panasszal   támadott rendelkezése:  „37.  § (2) Nem jogosult végkielégítésre a közalkalmazott,  ha felmentésére   –   az  egészségügyi  okot   kivéve   –   tartós alkalmatlansága  vagy nem megfelelő munkavégzése  miatt  került sor.  Nem  jár  továbbá  végkielégítés a közalkalmazottnak,  ha legkésőbb    a    közalkalmazotti   jogviszony    megszűnésének időpontjában nyugdíjra jogosult (37/B. §). Nem jogosult továbbá végkielégítésre  az  a  közalkalmazott, akinek  közalkalmazotti jogviszonya a 25/A. § (1) bekezdése szerint szűnt meg és az  új munkáltatóval  a  25/A.  § (3) bekezdés  szerint  munkaviszonyt létesít.”  A Kjt. jelenleg hatályos rendelkezései:  „30.  §  (1)  A munkáltató a közalkalmazotti jogviszonyt  –  a 30/A-30/B.  §-ban  foglalt korlátozással –  felmentéssel  akkor szüntetheti meg, ha  d)   a   közalkalmazott  a  felmentés  közlésének,   illetőleg legkésőbb  a  felmentési  idő  kezdetének  napján  nyugdíjasnak minősül (37/B. §); illetve”  „37.  § (2) Nem jogosult végkielégítésre a közalkalmazott,  ha felmentésére   –   az  egészségügyi  okot   kivéve   –   tartós alkalmatlansága  vagy nem megfelelő munkavégzése  miatt  került sor.  Nem  jár  továbbá  végkielégítés a közalkalmazottnak,  ha legkésőbb    a    közalkalmazotti   jogviszony    megszűnésének időpontjában nyugdíjasnak minősül [37/B. §].”  3. A Tny. rendelkezése:  „7.  §  (5)  A (1) bekezdésben foglaltaktól eltérően  a  férfi öregségi nyugdíj korhatára, amennyiben  a) 1938. január 1-je előtt született, a 60.,  b) 1938-ban született, a 61. betöltött életév.”                              III.  Az   indítványok  megalapozatlanok,  az  alkotmányjogi  panasz érdemi elbírálásra alkalmatlan.  1.   A   végkielégítés   jogintézménye   szabályozásának,    a jogosultság      törvényi     feltételei     megváltoztatásának alkotmányosságával  az Alkotmánybíróság már több  határozatában foglalkozott.  Az 1399/B/1995. AB határozatában megállapította: „A  végkielégítés  munkajogi jogintézmény.  A  végkielégítéshez való  jog  – a munkához, az egyenlő munkáért egyenlő bérhez,  a munkához    igazodó   jövedelemhez   való    jog    alkotmányos garantálásával  szemben  –  nem  szerepel  az  Alkotmány   XII. fejezetében felsorolt alapvető jogok között.” (ABH  1996,  589, 590.) Az Alkotmánybíróság más határozataiban is megállapította, hogy  a  végkielégítéshez való jog nem része az alapvető  jogok katalógusának,    ezért    a    végkielégítés     feltételeinek meghatározásánál a jogalkotót széleskörű mérlegelési jog illeti meg,   alkotmányellenesség  csak  egészen  szélsőséges  esetben állapítható  meg. [2180/B/1991. AB határozat,  ABH  1992,  559, 562.;   2264/B/1991.  AB  határozat,  ABH  1992,   567,   568.; 397/B/1994. AB határozat, ABH 1994, 712, 714-715.; 1399/B/1995. AB  határozat, ABH 1996, 589, 590.; 1221/B/1992. AB  határozat, ABH 1993, 610, 611.]  1.1.  Az  Alkotmánybíróság elsőként azt vizsgálta meg, sérti-e az  Alkotmány  70/A. §-át az, hogy a törvényhozó  a  nyugdíjban részesülő közalkalmazottak felmentése esetén nem biztosította a végkielégítéshez   való   jogot.  Az  Alkotmánybíróság   számos határozatában  értelmezte az Alkotmány 70/A. § (1)  bekezdését. Kialakult  gyakorlata szerint az Alkotmány  e  rendelkezését  a jogegyenlőség    általános   elvét   megfogalmazó    alkotmányi követelményként értelmezte. Az Alkotmánybíróság kimondta,  hogy az  alkotmányi  tilalom  elsősorban  az  alkotmányos  alapjogok tekintetében  tett  megkülönböztetésekre terjed  ki;  abban  az esetben, ha a megkülönböztetés nem emberi jog vagy alapvető jog tekintetében      történt,      az      eltérő      szabályozás alkotmányellenessége  akkor  állapítható  meg,  ha  az   emberi méltósághoz  való  jogot  sérti.  Az  Alkotmánybíróság   eddigi gyakorlata    során    ez    utóbbi   körben    akkor    ítélte alkotmányellenesnek a jogalanyok közötti megkülönböztetést,  ha a  jogalkotó  önkényesen, ésszerű indok nélkül tett különbséget az azonos szabályozási kör alá vont jogalanyok között. [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.; 21/1990. (X. 4.)  AB határozat,  ABH  1990,  73,  77-78.;  61/1992.  (XI.  20.)   AB határozat,  ABH  1992,  280, 281-282.; 35/1994.  (VI.  24.)  AB határozat,  ABH  1994,  197, 203-204.; 30/1997.  (IV.  29.)  AB határozat,  ABH  1997, 130, 138-140.; 39/1999.  (XII.  21.)  AB határozat,  ABH  1999,  325, 342-344.;  39/2001.  (X.  19.)  AB határozat, ABH 2001, 691, 696.]  Az   Alkotmánybíróság  gyakorlata  értelmében  ugyanakkor   az eltérő  ismérvek  ellenére történt homogén csoportképzéssel  is sérülhet  az  egyenlő méltóságú személyként kezelés alkotmányos követelménye. [22/1996. (VI. 25.) AB határozat, ABH  1996,  89, 96.;  32/2005.  (IX. 15.) AB határozat, ABH  2005,  329,  339.] Alkotmányellenességhez eszerint nem csak  az  vezet,  ha  adott szabályozási koncepción belül valamely (azonos helyzetben lévő) csoportra  –  alkotmányos  indok nélkül  –  eltérő  szabályozás vonatkozik, hanem hátrányos megkülönböztetés az is, ha az adott szabályozási  koncepció alkotmányossági szempontból  lényegesen eltérő  helyzetben lévő csoportokra azonosan vonatkozik, vagyis e    körülményt   figyelmen   kívül   hagyja.   Ha   az   ilyen hátrányokozásnak  nem  ismerhető fel a  tárgyilagos  mérlegelés szerint    való   ésszerű   indoka   –   tehát   önkényes    –, alkotmányellenesség  állapítható  meg.  [6/1997.  (II.  7.)  AB határozat,  ABH 1997, 67, 69.; 32/2005. (IX. 15.) AB határozat, ABH 2005, 329, 339.]  1.2. Az Alkotmánybíróságnak az egyik indítvány alapján arra  a kérdésre  kellett  választ adnia, megvalósul-e alkotmányellenes különbségtétel  azáltal, hogy a Kjt. 37. § (2)  bekezdésében  a törvényhozó   –   az   egészségügyi  okot   kivéve   –   tartós alkalmatlanság vagy nem megfelelő munkavégzés miatt  felmentett közalkalmazottakkal     azonosan     nem     biztosította     a végkielégítéshez  való  jogot  azoknak  a  közalkalmazottaknak, akiknek a felmentésére nyugdíjasnak minősülés címén került sor.  E  kérdés  elbírálása  során  az Alkotmánybíróság  figyelemmel volt   a   közszférában   foglalkoztatottak   végkielégítésének alkotmányossági  vizsgálata során tett korábbi megállapításaira is.  A  174/B/1999. AB határozatban (ABH 2005,  870,  875.)  az Alkotmánybíróság    a    végkielégítést    a    foglalkoztatási jogviszonyoknak  a jellemzően a munkáltató – tágabb  értelemben vett   –  működésével  összefüggő  ok  miatti  megszüntetéséhez kötődő,  mértékét  illetően az illetményhez és  a  jogviszonyok időtartamához  igazodó egyszeri juttatásként határozta  meg.  E határozatában  megállapította:  „[r]endeltetését   tekintve   a végkielégítés   a   munkakeresés   időszakában,   az   ismételt munkavállalásig   terjedő   időben  egyfajta   anyagi   jellegű támogatást  jelent  és a megélhetés biztosítását  célozza  azon nyugellátásra nem jogosult foglalkoztatottak számára, akiknek a jogviszonya    önhibájukon    kívül    (tehát    nem    szakmai alkalmatlanság,  a  szolgálatra való  méltatlanná  válás,  stb. miatt)  kerül  megszüntetésre”. A vizsgált  jogintézményről  az Alkotmánybíróság   a   68/2006.  (XII.  6.)   AB   határozatban rögzítette, hogy a végkielégítés funkciója a tisztes végelbánás egyik eszközeként az, hogy a munkáltató oldalán felmerült okból az   adott   foglalkoztatási  jogviszonyból  kikerülő   személy újraalkalmazásáig anyagi biztonságban legyen  (ABH  2006,  740, 758.).  Az Alkotmánybíróság eddigi határozataiban nem vizsgálta a  nyugdíjasok végkielégítésre való jogosultságának kérdését, a 174/B/1999.  AB határozatban azonban rámutatott: a  törvényhozó „egységesen  nem  jogosítja  a  végkielégítésre  azokat,   akik nyugdíjjogosultságot  szereztek,  hiszen  ebben  az  esetben  a foglalkoztatottak    további    megélhetése    a    nyugellátás folyósításából eredően biztosított”.  A  jelen  szabályozás  vizsgálata  során  az  Alkotmánybíróság abból  indult ki, hogy a vizsgálni kért jogalanyi körbe tartozó közalkalmazottak      jogviszonyának     felmentéssel      való megszüntetése,  valamint a végkielégítésből való  kizárásuk  is alapvetően más okok alapján történik. A Kjt. 30. § (1) bekezdés c)  pontja  alapján,  azaz  a  munkaköri  feladatok  ellátására szakmai  szempontból tartós alkalmatlanná  válás,  illetve  nem megfelelő    munkavégzés   miatt   felmentettek   esetében    a végkielégítés kizárásánál a törvényhozó arra volt  figyelemmel, hogy  a  jogviszony  rendeltetését a kötelem  munkateljesítésre szerződött    alanya   személyével,   képességeivel,    szakmai felkészültségével,  tudásával, munkaköri feladatai  ellátásának minőségével, mennyiségével, stb. összefüggésben felmerült ok, a munkavégzés   elégtelensége  miatt  nem  tudja   betölteni.   E jogalanyi  kör esetében a törvényhozó a jogviszony  lezárásakor kizárólag a felmentési idő alatti, munkavégzés alóli mentesítés intézménye   (Kjt.  33.  §)  révén  kívánt  anyagi   támogatást biztosítani az ismételt munkavállalásig, megélhetést  biztosító jövedelemszerzésig terjedő időre. Ezzel szemben a jogviszonynak a  munkáltató  tágabb  értelemben vett  működésével  összefüggő okból  való  megszüntetése esetén a törvényhozó  a  munkavégzés alóli  mentesítés  és  a végkielégítés együttes  biztosításával nyújt  fokozott  védelmet az adott munkáltató keretében  tovább nem  foglalkoztatható jogalanyok számára a munkahely elvesztése miatt   bekövetkező   anyagi   és   egzisztenciális   hátrányok csökkentésére,    illetve    kiküszöbölésére.    Ennyiben     a végkielégítés, mint a tisztes végelbánás eszköze valóban  olyan jogintézmény,  amelynek  funkcióját  illetően  kimutatható   az anyagi  elismerés,  az adott munkáltatónál viszonylag  hosszabb ideje  fennálló  jogviszony felszámolásakor  a  foglalkoztatási jogviszonyra vonatkozó követelményeknek megfelelően teljesített munkavégzés  honorálása is. Ebből azonban  nem  következik  az, hogy  a törvényhozó az utóbbi körbe sorolható jogalanyok  közül mindenki,  így  a nyugdíjasok számára is köteles végkielégítést biztosítani.    A    nyugdíjasnak   minősülő   közalkalmazottak végkielégítésre  való  jogosultságának kizárása  a  szakmai  ok miatti   alkalmatlanság  és  az  elégtelen  munkavégzés   miatt felmentettektől  eltérő  indokokon  alapul.  A  közalkalmazotti jogviszonynak a nyugdíjra való jogosultság miatti megszüntetése jellemzően  a  közalkalmazotti pálya végleges, egyes  esetekben (rokkantsági,  baleseti  rokkantsági  nyugdíj)  előre  meg  nem határozhatóan  időleges, vagy végleges lezárulását  jelenti.  A nyugdíjasnak   minősülő   közalkalmazottak   (Kjt.   37/B.   §) megélhetése    a    jogviszony    megszűnését    követően     a társadalombiztosítási  nyugdíjrendszer  keretében   folyósított nyugellátások révén biztosított, így esetükben nem állnak  fenn az  elsősorban a munkanélküliséggel, a létfenntartást  szolgáló rendszeres     jövedelem    elvesztésével    járó     hátrányok kiküszöbölésére      létrehozott,     alapvetően      szociális megfontolásokon alapuló jogintézmény alkalmazásának okai.  Ennek   alapján   megállapítható,  hogy  az  eltérő   ismérvek ellenére  történt homogén csoportképzés tárgyilagos  mérlegelés szerinti  ésszerű indokokon alapul, a törvényhozó nem  sértette meg   az  egyenlő  méltóságú  személyként  kezelés  alkotmányos követelményét,   ezért   az  Alkotmánybíróság   az   indítványt elutasította.  1.3.  Választ  kellett  adnia  az Alkotmánybíróságnak  arra  a kérdésre is, alkotmányellenes diszkriminációt valósít-e  meg  a támadott  szabályozás azzal, hogy a felmentett közalkalmazottak közül   az   egészségügyi  alkalmatlanság  címén  megszüntetett jogviszonyú  közalkalmazottakat jogosítja a végkielégítésre,  a rokkantsági   nyugdíjban   részesülők   számára   viszont   nem biztosítja e jogot.  A  Kjt.  a  munkakörük ellátására egészségi állapotuk  romlása miatt  alkalmatlanná  vált  közalkalmazottak  foglalkoztatásban tartására   garanciális  rendelkezéseket  tartalmaz:   jogszerű felmentésükre csak akkor kerülhet sor, ha a munkáltató nem  tud az  egészségi állapotuknak megfelelő foglalkoztatási  ajánlatot tenni, vagy azt a közalkalmazott nem fogadja el (Kjt. 30/A.  §, 30/C.   §–30/E.  §).  Ebben  az  esetben  az  adott  munkáltató keretében  történő továbbfoglalkoztatás egészségügyi ok  miatti ellehetetlenülése, illetve a munkáltató irányítása alatt  álló, illetve  a fenntartó által fenntartott más, a Kjt. hatálya  alá tartozó  munkáltatónál történő munkavégzés kizártsága  alapozza meg   a   jogviszony   felmentéssel   történő   megszüntetését. (Megjegyzi   az   Alkotmánybíróság,  hogy  –  az   indítványozó érvelésével  szemben – nem állítható, hogy az e  címen  történő felmentés  a  munkáltató  diszkrecionális  döntésén  múlna:   a keresőképtelen  közalkalmazottat  felmentési  tilalom  védi,  a keresőképes, de munkakörét egészségügyi állapota miatt  ellátni képtelen,  rokkantsági nyugdíjban nem részesülő  közalkalmazott esetében    pedig    a    munkáltató   a   továbbfoglalkoztatás lehetőségének  vizsgálatára, ennek hiányában  a  közalkalmazott felmentésére kényszerül.)  A   közalkalmazotti  jogviszonyból  származó   kötelezettségek ellátására egészségi állapotuk változása miatt képtelenné  vált közalkalmazottak  közös  tulajdonsága,  hogy   jogviszonyuk   a megváltozott      egészségi     állapotuk      miatt      válik fenntarthatatlanná.  E személyek közül azonban  egyesek  eltérő helyzetbe  kerülnek  azáltal, hogy  egészségi  állapotuk  miatt csupán  az  adott  munkáltató által felkínált  és  biztosítható keretek  közötti  munkavégzés  válik  lehetetlenné,  míg  mások munkaképessége olyan mértékben csökken, amely az  azonos,  vagy közel  azonos feltételek melletti további munkavégzést,  kereső tevékenység  folytatását  más munkáltató  keretében  sem  teszi lehetővé.  (Ez  az indoka annak, hogy az állam a  megélhetéshez szükséges   ellátásukat  a  társadalombiztosítás   rendszerében folyósított, a Tny. 23. §-a szerinti ellátással biztosítja.)  A fenti  okok  miatt  –  szolgálati  idejükre  is  tekintettel  – rokkantsági   nyugdíjra  jogosulttá  vált  és  azt  ténylegesen igénybe  vevő jogalanyok íly módon alkotmányossági  szempontból eltérő   helyzetben   vannak  azoktól  a  jogalanyoktól,   akik jövedelemszerző     tevékenységükben     lényegesen     kevésbé korlátozottak:  munkaképességüket más, de a korábbihoz  hasonló foglalkoztatási  keretek  között  hasznosítani   tudják.   Erre tekintettel  megállapítható,  hogy  az  egészségügyi  ok  miatt felmentett   és  a  rokkantsági  nyugdíjban  részesülés   miatt felmentett,  azonos  szabályozási körbe nem tartozó  jogalanyok végkielégítésre  való jogosultságának eltérő  szabályozása  nem sérti   az   Alkotmány  70/A.  §  (1)  bekezdését,   ezért   az Alkotmánybíróság    a    Kjt.    37.    §     (2)     bekezdése alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére irányuló indítványt e vonatkozásban is elutasította.  1.4.  Az  Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy a  végkielégítés nem   a  foglalkoztatási  jogviszonyban  töltött  hosszabb  idő jutalma  (a  közalkalmazotti pályaút  honorálását  a  jubileumi jutalom  szolgálja), s nem minősül a foglalkoztatási jogviszony ideje   alatt   bekövetkezett  munkaképtelenségre   tekintettel nyújtott   szociális  ellátási  formának  sem.  A  jogintézmény elsődleges   célja,  hogy  a  foglalkoztatási  jogviszonyaikból önhibán   kívül   „kikerült”,   a  létfenntartáshoz   szükséges jövedelmet  –  korukat és egészségi állapotukat  tekintve  –  a jövőben  is  munkavégzéssel biztosítani kívánó  és  arra  képes személyek  számára  átmenetileg  biztosítsa  a  megélhetést.  A rokkantsági   nyugdíjban   részesülés   címén   felmentett,   a későbbiekben  állapotjavulás miatt rokkantsági  nyugdíjra  való jogosultságukat   elvesztő   jogalanyok   munkaerőpiacra   való visszatérésével kapcsolatos nehézségei megoldásáról az állam az Alkotmány 70/E. §-ában szabályozott szociális biztonsághoz való jog    érvényesülését   szolgáló   jogintézményeken   keresztül gondoskodik.  2.  Az  Alkotmánybíróság az utólagos normakontrollra  irányuló további indítvány tartalmi vizsgálata előtt utal arra, hogy  az Alkotmánybíróság   állandó   gyakorlata   szerint,    „ha    az indítványozó      egy      új      rendelkezés      tartalmának alkotmányellenességét állítja, akkor az Alkotmánybíróság nem az új rendelkezést hatályba léptető, hanem a módosítás révén az új rendelkezést    magába    foglaló   (inkorporáló)    jogszabály alkotmányellenességét vizsgálja meg”. [8/2003.  (III.  14.)  AB határozat,  ABH 2003, 74, 81.; 67/2006. (XI. 29.) AB határozat, ABH  2006,  971, 977.] Az Alkotmánybíróság erre  tekintettel  a jelen  ügyben  sem  az Módtv.-nek az egyik  indítványozó  által megjelölt  rendelkezéseire, hanem az ezt  inkorporáló  törvényi rendelkezésekre   nézve   folytatta   le   az   alkotmányossági vizsgálatot.  A  Kjt.  30.  §  (1)  bekezdés d) pontja a munkáltató  számára lehetővé   teszi  a  közalkalmazotti  jogviszony   felmentéssel történő   megszüntetését,  ha  a  közalkalmazott  a   felmentés közlésének,  illetőleg  legkésőbb a felmentési  idő  kezdetének napján  nyugdíjasnak minősül. A Kjt. alkalmazása  szempontjából nyugdíjasnak  minősülőket a Kjt. 37/B. §-a  szabályozza,  amely szerint   –   többek  között  –  nyugdíjasnak   tekintendő   az előrehozott öregségi nyugdíjban részesülő, valamint – az  egyes munkaügyi  tárgyú  törvények  módosításáról  szóló  2007.   évi CLXXIX.  törvény  21.  §-a  nyomán –  az  előrehozott  öregségi nyugdíjjogosultság feltételeivel rendelkező,  felmentését  erre tekintettel írásban kezdeményező közalkalmazott is [Kjt.  37/B. §  (1)  bekezdés  d) pont, (3) bekezdés].  A  Kjt.  37.  §  (2) bekezdésének  második  mondata a  legkésőbb  a  közalkalmazotti jogviszony   megszűnése   időpontjában  nyugdíjasnak   minősülő közalkalmazott   számára  nem  biztosít  végkielégítésre   való jogosultságot.  Az egyik indítványozó ezt a szabályozást  azért tartja   az   Alkotmány   2.  §  (1)  bekezdéséből   levezetett jogbiztonság   követelményébe  ütközőnek,  mert  a   Módtv.-vel bevezetett,    2000.   május   25-től   hatályos    szabályozás visszamenőlegesen  vonta  el  azon közalkalmazottak  „munkajogi védelmét” és végkielégítéshez való jogát, akik 1998. január  1. és  1999. augusztus 17. közötti időpontban előrehozott öregségi nyugdíjat  vettek igénybe. A Módtv. hatályba lépése  előtti,  a Kjtm.   által  bevezetett,  1999.  augusztus  17-től   hatályos szabályozás  ugyanis, amely az előrehozott öregségi  nyugdíjban részesülés  címén történő felmentést lehetővé  tette  és  az  e jogcímen felmentettek végkielégítéshez való jogát kizárta, csak azon  közalkalmazottak tekintetében volt alkalmazható, akik  az előrehozott öregségi nyugdíjat a Kjtm. hatálybalépését követően vették igénybe.  A  fentiek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítványozó   az   általa  támadott  rendelkezések   tartalmát önmagában   nem   tartja  alkotmányellenesnek,  hanem   azoknak hatályba lépését kifogásolja az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből származó  jogbiztonság sérelmére hivatkozva. A Kjt.  Módtv.-vel bevezetett szabályait hatályba léptető rendelkezéseket  (Módtv. 23.  §)  az  indítványozó nem támadta,  a  megsemmisíteni  kért szabályokkal  bevezetett  rendelkezések  pedig  az  előrehozott öregségi  nyugdíjban részesülők felmentése és  végkielégítéshez való  joga  tekintetében nem hoztak változást. Az  indítványozó által felvetett alkotmányossági probléma ebből következően  nem hozható  összefüggésbe  a  Kjt. vizsgált  rendelkezéseivel.  Az érdemi   összefüggés  hiánya  az  Alkotmánybíróság   gyakorlata szerint  az  indítvány elutasítását eredményezi [35/1994.  (VI. 24.)  AB  határozat,  ABH  1994,  716,  717.;  108/B/1992.   AB határozat,  ABH 1994, 523, 524.], ezért az Alkotmánybíróság  az Alkotmány    2.    §    (1)    bekezdésébe    ütközés    miatti alkotmányellenesség    megállapítására   irányuló    indítványt elutasította.  3.  Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszként benyújtott indítvány kapcsán elsőként azt vizsgálta, hogy az megfelel-e az Abtv. 48. §-ában foglalt feltételeknek.  Az  Abtv.  48.  §  (1)  bekezdése értelmében  az  Alkotmányban biztosított  jogainak megsértése miatt alkotmányjogi  panasszal fordulhat  az  Alkotmánybírósághoz az, akinek a  jogsérelme  az alkotmányellenes jogszabály alkalmazása folytán következett be, is  egyéb  jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, illetőleg más  jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva. Az  Abtv. 48.  § (2) bekezdése szerint az alkotmányjogi panaszt a jogerős határozat  kézbesítésétől számított hatvan  napon  belül  lehet írásban benyújtani. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint  az  Abtv.  48.  § (1) és (2) bekezdésében  foglaltakat együttesen  kell értelmezni és figyelembe venni. [23/1991.  (V. 18.)  AB  végzés,  ABH  1991, 361, 362.; 41/1998.  (X.  2.)  AB határozat, ABH 1998, 306, 309.] Ebből következően az Abtv.  48. §  (1)  bekezdése  szerinti jogorvoslatokon is  csak  azokat  a jogorvoslatokat   kell   érteni,   amelyek   az   ügy   jogerős befejezéséig  terjeszthetők  elő.  Az  alkotmányjogi   panaszra megállapított   határidő  számítása   szempontjából   tehát   a rendkívüli   jogorvoslatokat  figyelmen  kívül   kell   hagyni. Mindazonáltal  lehetséges,  hogy a kifogásolt  alapjogsértés  a rendkívüli  jogorvoslati eljárás során következik  be.  Mind  a polgári,  mind  a  büntető felülvizsgálati  rendkívüli  eljárás során   törvényi   lehetőség   van   ugyanis   arra,   hogy   a felülvizsgálati  bíróság  a jogerős  határozatot  hozó  bíróság álláspontjától  eltérő érdemi álláspontot foglaljon  el.  Ha  a felülvizsgálati bíróság határozata az ügyet ilyen  módon  zárja le  jogerősen, az alkotmányjogi panasz benyújtására  megszabott törvényi  határidő a felülvizsgálat tárgyában hozott  határozat kézbesítésétől  veszi  kezdetét, mert az  alkotmányjogi  panasz benyújtására   jogosult  a  felülvizsgálat   tárgyában   hozott határozat folytán kerül csak abba a helyzetbe, hogy az  ügyében alkalmazott  jogszabály  alkotmányellenességét  és  az   emiatt bekövetkezett alkotmányos alapjogsértést állítsa és panaszolja. Ezért   ilyen  esetben,  kivételesen  az  alkotmányjogi  panasz benyújtására megszabott, az Abtv. 48. § (2) bekezdése  szerinti törvényi  határidő a felülvizsgálat tárgyában hozott  határozat kézbesítésétől  számított  hatvan nap.  [41/1998.  (X.  2.)  AB határozat, ABH 1998, 306, 311.; 1094/D/2001. AB határozat,  ABH 2005, 1033, 1036.]  Az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati    ítéletében    az    alperesi     munkáltatót végkielégítés    megfizetésére   kötelező    jogerős    ítéleti rendelkezést hatályon kívül helyezte, és a munkaügyi bíróságnak a  panaszos  keresetét  elutasító ítéletét  hagyta  helyben.  A Legfelsőbb Bíróság ítéletét az indítványozó 2002. április  8-án vette kézhez, alkotmányjogi panaszát pedig az arra nyitva  álló hatvan  napos  határidőn belül, 2002. június 4-én  terjesztette elő.   Az   indítványozó  azonban  az  alkotmányjogi  panaszban kizárólag   olyan   kérdésekben   kérte   az   Alkotmánybíróság eljárását,    amelyek   nem   tartoznak   az   Alkotmánybíróság hatáskörébe. Az Alkotmánybíróság a 277/D/1995. AB határozatában (ABH  2001, 780, 788.) megállapította, hogy „az Alkotmány 32/A. §  (1) bekezdése az Alkotmánybíróság feladatául főszabályként a jogszabályok  alkotmányosságának felülvizsgálatát  jelöli  meg. Ezzel a feladatmeghatározással összhangban áll az Abtv. 48.  §- ával  szabályozott jogintézmény tartalma, amelynek  megfelelően az  alkotmánybírósági eljárás középpontjában  az  alkotmányjogi panasszal   kapcsolatos  eljárás  során   is   az   alkalmazott jogszabály    alkotmányosságának   vizsgálata   szerepel.    Az Alkotmánybíróság   következetes   gyakorlata   az,   hogy    az alkotmányjogi  panaszok esetében csak  azt  vizsgálja,  hogy  a konkrét  ügyben  alkalmazandó jogszabály sérti-e  az  Alkotmány valamely   rendelkezését.  A  jogszabály  bírói  alkalmazásának vizsgálatára  és  az  eseti bírói döntés  felülvizsgálatára  az Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre. [78/D/1993. AB végzés, ABH 1994, 904.; 1313/D/1993. AB végzés, ABH 1994, 935.]”  Az    indítványozó    az    ügyében    alkalmazott    törvényi rendelkezésekkel  kapcsolatban  az  eljárt  bíróságok   közötti értelmezési vitát és a Legfelsőbb Bíróság téves jogértelmezését panaszolja, s ezzel összefüggésben állítja az Alkotmány 70/E. §- ának   sérelmét.  Az  alkotmányjogi  panasz  tehát  nem   norma vizsgálatára,  hanem a norma eseti jogalkalmazói értelmezésének felülvizsgálatára irányul. Mivel az Alkotmánybíróságnak sem  az Alkotmány  32/A. §-ának (1) bekezdése, sem az Abtv.  1.  §-ában foglalt  hatásköri  szabályok,  de  más  törvény  rendelkezései alapján  sincs  hatásköre a kért vizsgálat  lefolytatására,  az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt az Ügyrend 29.  §  b) pontja alapján visszautasította.                       Dr. Paczolay Péter                   az Alkotmánybíróság elnöke          Dr. Balogh Elemér        Dr. Bragyova András          előadó alkotmánybíró           alkotmánybíró          Dr. Holló András             Dr. Kiss László          alkotmánybíró                  alkotmánybíró          Dr. Kovács Péter      Dr. Lenkovics Barnabás          alkotmánybíró                  alkotmánybíró          Dr. Lévay Miklós        Dr. Trócsányi László          alkotmánybíró                  alkotmánybíró .

English: .
Petition filed: .
.
Number of the Decision: .	600/B/2000
Date of the decision: .	09/29/2008
.
.