English
	Hungarian

Ügyszám: .	997/B/2001
Előadó alkotmánybíró: Holló András Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 47/2009. (IV. 21.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 2009/341 .

A döntés kelte: Budapest, 04/20/2009 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                  A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára  irányuló  indítvány  tárgyában  –  dr.  Trócsányi László  alkotmánybíró  párhuzamos indokolásával,  valamint  dr. Balogh   Elemér   és   dr.   Bragyova   András   alkotmánybírók különvéleményével – meghozta a következő                          határozatot: 1.   Az   Alkotmánybíróság  megállapítja:   a   köztisztviselők jogállásáról  szóló  1992.  évi  XXIII.  törvény  12.   §   (3) bekezdésének alkalmazásánál az Alkotmány 59. és 60 §-án alapuló alkotmányos követelmény, hogy az esküokmány nem tartalmazhat  a köztisztviselő  lelkiismereti, illetve  vallási  meggyőződésére utaló adatot. 2.  Az  Alkotmánybíróság a köztisztviselők  jogállásáról  szóló 1992.  évi  XXIII.  törvény 12. §-a  és  13.  §  (2)  bekezdése alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja. 3.  Az  Alkotmánybíróság a köztisztviselők  jogállásáról  szóló 1992.      évi     XXIII.     törvény     31/A.-31/F.      §-ai alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló eljárást megszünteti. 4.  Az  Alkotmánybíróság a köztisztviselők  jogállásáról  szóló 1992.  évi  XXIII.  törvény  13. § (1)  bekezdése,  65.  §  (2) bekezdés   d)   pontja,  valamint  a  102.  §   (8)   bekezdése alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére irányuló    indítványt,   továbbá   az   egyéb    indítványokat visszautasítja. Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben közzéteszi.                            INDOKOLÁS                               I. Az    Alkotmánybírósághoz   számos   indítvány    érkezett    a köztisztviselők  jogállásáról szóló 1992. évi  XXIII.  törvény, valamint  egyéb törvények módosításáról szóló 2001. évi  XXXVI. törvény   (a   továbbiakban:  Ktvm.)   egyes   rendelkezéseivel összefüggésben.   Az  Alkotmánybíróság  az   indítványokat   és indítványi  részeket  –  a beérkezést követően  –  a  felvetett alkotmányossági   problémák  szerint   elkülönítette,   illetve egyesítette.  [Az Alkotmánybíróság ideiglenes  ügyrendjéről  és annak  közzétételéről  szóló, többször módosított  és  egységes szerkezetbe foglalt 2/2009. (I. 12.) Tü. határozat  (ABK  2009. január, 3.) (a továbbiakban: Ügyrend) 28. §.] Az   Alkotmánybíróság  jelen  ügyben  azokról   az   indítványi kérelmekről  hozott  határozatot, amelyeket  a  köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvénynek (a továbbiakban: Ktv.)    a    köztisztviselői   esküre,   illetve   a   kiemelt főtisztviselői  karra vonatkozó rendelkezéseivel összefüggésben terjesztettek elő az indítványozók. Az egyik indítványozó a Ktv. – Ktvm.-mel megállapított – 12. §- a  megsemmisítését kezdeményezte. Álláspontja szerint  az  eskü szövege   utáni   rendelkezés,  valamint   az   eskü   írásbeli megerősítéséről   szóló  rendelkezés  sérti   a   gondolat,   a lelkiismeret és a vallás szabadságát (Alkotmány 60. §), mert  a köztisztviselőt   világnézeti   meggyőződésének    megvallására kényszeríti.  Az  indítványozó emellett  kezdeményezte  a  Ktv. 31/A.-31/F.  §-ainak megsemmisítését. A kiemelt  főtisztviselői kar  létrehozásáról, az érintett köztisztviselők  kinevezéséről és  jogviszonyáról szóló speciális rendelkezések –  álláspontja szerint  –  sértik  az  „egyenlő munkáért  egyenlő  bér”  elvét [Alkotmány 70/B. § (2) és (3) bekezdés]. Az   Alkotmánybírósághoz  indítványt  nyújtott  be   az   egyik bejegyzett egyház képviselője. Az indítványozó a Ktv.  12.  §-a és  a  13.  §  (2)  bekezdése megsemmisítését kezdeményezte  az Alkotmány 60-§-ára és 70/A. §-ára hivatkozva. Indítványában azt sérelmezte, hogy a támadott rendelkezések – más jogszabályokkal ellentétben  –  nem  teszik lehetővé az eskü helyett  fogadalom letételét.  Az  egyház hitvallása szerint a  Biblia  tiltja  az eskütételt, ezért a támadott rendelkezések lehetetlenné teszik, hogy az egyház tagjai köztisztviselői jogviszonyt létesítsenek. Az   indítványozó   mellékelte   az   egyház   egyik   tagjának jogvitájában    keletkezett    dokumentumokat,     köztük     a Belügyminisztérium    személyügyi    főosztályának     és     a Miniszterelnöki    Hivatal   Egyházi    Kapcsolatok    Címzetes Államtitkárságának  jogi  álláspontját.  A   dokumentumok   azt támasztották  alá,  hogy  a köztisztviselői  eskü  esetében  az „esküszöm”  szó  nem helyettesíthető „fogadom” kifejezéssel,  a kogens  szabály alól nem adható mentesítés, és a hibátlan  eskü letétele  nélkül  senki  nem  foglalkoztatható  köztisztviselői jogviszonyban. Egy  indítványozó  a  Ktv.  102. §  (8)  bekezdését  támadta  a munkához  való  jogra  hivatkozva  [Alkotmány  70/B.   §].   Az indítványozó  azt sérelmezte, hogy az eskütétel a közigazgatási szerv szándékos mulasztása vagy más hibája miatt is elmaradhat, és a Ktv. nem szabályozza az ilyen eseteket. Állítása szerint a Ktvm. joghézagot hozott létre, amely számos esetben joghátrányt eredményezett. Ezért az indítványozó egyrészt a Ktv. 102. § (8) bekezdés  első  mondatával összefüggésben annak  megállapítását kezdeményezte,   hogy  az  eskütételre  előírt   határidő   nem jogvesztő. Másrészt kezdeményezte a 102. § (8) bekezdés második mondatának   a   hatályba   lépésre   visszamenőleges   hatályú megsemmisítését. Két  indítványozó a Ktv. 12. § (2) bekezdése, 13. §-a, valamint a  65.  §  (2)  bekezdés d) pontja alkotmányossági  vizsgálatát kezdeményezte. Az indítvány indokolásában az Alkotmány 2. § (1) bekezdésére,  4.  §-ára,  8.  §  (2)  bekezdésére,  35.  §  (1) bekezdésére,  70.  § (6) bekezdésére, 70/A. § (3)  bekezdésére, 77.  §  (2)  bekezdésére,  valamint a 78.  §  (2)  bekezdésére, továbbá  számos  más jogszabályra hivatkoztak az indítványozók. Kifogásaikat azzal összefüggésben fogalmazták meg, hogy az eskü szerint  a köztisztviselőnek „etikusan” kell eljárnia, miközben nem  került  sor etikai kódex megalkotására. Emiatt a  támadott rendelkezések megsemmisítésére irányuló kérelmen túl utaltak  a köztisztviselői   etikára  és  a  szakmai  kamarára   vonatkozó szabályozás hiányosságaira is. Egy  indítványozó – a Ktvm.-mel elfogadott számos  rendelkezést támadó  indítványában  –  kezdeményezte  a  Ktv.  31/A.  §  (2) bekezdés a) pontja, a 31/D. § (1)-(3) bekezdése, 31/C.  §  (1)- (2)    bekezdése,   valamint   a   31/F.   §   (1)    bekezdése alkotmányellenességének megállapítását  és  megsemmisítését  az Alkotmány  2. § (2) bekezdése, 70. § (4) bekezdése, 70/A.  §-a, valamint  a  70/B.  § (2) és (3) bekezdése  alapján.  Később  a jogszabály    megváltozására   tekintettel   az    indítványozó visszavonta a Ktv. említett rendelkezéseit érintő indítványát.                               II.  Az     Alkotmány     indítványokkal    érdemben     összefüggő rendelkezései:  „59.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaságban mindenkit  megillet  a jóhírnévhez,  a  magánlakás  sérthetetlenségéhez,  valamint   a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.”  „60.  §  (1)  A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára.  (2)  Ez a jog magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását,  és  azt  a szabadságot,  hogy vallását és meggyőződését mindenki  vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon  akár egyénileg,   akár   másokkal   együttesen   nyilvánosan    vagy magánkörben  kinyilváníthassa  vagy  kinyilvánítását  mellőzze, gyakorolhassa vagy taníthassa.  (3)  A Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik.”  „70/A.  §  (1)  A  Magyar Köztársaság biztosítja  a  területén tartózkodó  minden  személy  számára  az  emberi,  illetve   az állampolgári  jogokat,  bármely  megkülönböztetés,  nevezetesen faj,  szín,  nem, nyelv, vallás, politikai vagy  más  vélemény, nemzeti  vagy  társadalmi  származás, vagyoni,  születési  vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”  „70/B.  § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához.  (2)     Az    egyenlő    munkáért    mindenkinek,    bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga.  (3)  Minden  dolgozónak  joga van  olyan  jövedelemhez,  amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének.”  A Ktv. indítványokkal érintett rendelkezései:  „12.  §  (1)  A  köztisztviselőnek  kinevezésekor  esküt  kell tennie.  (2) Az eskü szövege a következő:  „Én  ..............................................  esküszöm, hogy  hazámhoz,  a  Magyar Köztársasághoz és annak  népéhez  hű leszek.   Országunk   Alkotmányát,  alkotmányos   jogszabályait megtartom.  Az  állam- és szolgálati titkot megőrzöm.  Hivatali kötelességeimet    részrehajlás    nélkül,    lelkiismeretesen, becsületesen,   a   jogszabályoknak   megfelelően,    pontosan, etikusan, az emberi méltóságot feltétlenül tiszteletben tartva, a      legjobb      tudásom     szerint,      nemzetem      (és ............................      önkormányzat)      érdekeinek szolgálatával   teljesítem.   Hivatalomban   és   azon    kívül példamutatóan viselkedem, s minden igyekezetemmel azon  leszek, hogy  a  Magyar  Köztársaság  fejlődését,  szellemi  és  anyagi javainak gyarapodását előmozdítsam.”  (Az eskütevő meggyőződése szerint:)  „Isten engem úgy segéljen!”  (3)   Az   eskütételt   a  közigazgatási   szerv   köteles   a köztisztviselői kinevezés előtt megszervezni. Az eskütételre  a munkáltatói  jogkör gyakorlója és a munkatársak előtt  kerülhet sor. Az esküt szóban kell elmondani és írásban megerősíteni.  13.  §  (1)  Ha  a kinevezés érvénytelenségét a munkába  lépés előtt  állapítják  meg, akkor az érvénytelenséget  előidéző  ok megszüntetéséig a köztisztviselő nem állítható munkába.  Ha  az érvénytelenség  oka a munka megkezdése után  jut  a  kinevezési jogkört    gyakorló    tudomására,   a    köztisztviselőt    az érvénytelenség orvoslásáig a munkavégzéstől el kell tiltani.  (2)  Az  eskütétel  elmaradása érvénytelenségi  ok.  Eskütétel hiányában a köztisztviselő nem állítható hivatalba, erre  bárki hivatkozhat.”  „65/B.  § (1) A közigazgatási szervek – ide nem értve a  helyi önkormányzatokat -, a köztisztviselők érdekeinek egyeztetése, a vitás  kérdések tárgyalásos rendezése, megfelelő megállapodások kialakítása  céljából  a  Kormány, valamint  a  köztisztviselők országos    munkavállalói   érdek-képviseleti    szervezeteinek tárgyalócsoportja részvételével Köztisztviselői  Érdekegyeztető Tanács (a továbbiakban: KÉT) működik.  (2)  A  KÉT  hatáskörébe az államigazgatásban  foglalkoztatott köztisztviselők  élet-  és munkakörülményeire,  foglalkoztatási feltételeire    vonatkozó   tárgykörök    tartoznak.    Ezekkel kapcsolatban:  (…)  d)  a  Köztisztviselői  Etikai Kódex  szabályait  az  Országos Önkormányzati  Köztisztviselői Érdekegyeztető Tanáccsal  együtt állapítja meg és adja ki.”  „102.  §  (8)  A  törvény hatálybalépésekor már  közszolgálati jogviszonyban  álló  köztisztviselő az  e  törvény  12.  §-ával megállapított  Ktv. 12. § (2) bekezdése szerint  esküt  tesz  a törvény   hatálybalépését  követő  60  napon  belül.  Eskütétel hiányában a köztisztviselő közszolgálati jogviszonya a  törvény erejénél fogva megszűnik.”                              III.  1.   Az   Alkotmánybíróság  először  a  köztisztviselői   eskü szövegével  és írásbeli megerősítésével kapcsolatos kifogásokat vizsgálta  meg. Az indítványozók egyik része nem  önmagában  az eskü  letételét kifogásolta, hanem az eskü szövege utáni „Isten engem   úgy   segéljen!”  szövegrészt,  és  az  eskü   írásbeli megerősítésére  vonatkozó  kötelezettséget.  Egy   indítványozó viszont  önmagában az eskütétel előírását is  sérelmezte,  mert egyházának  hitelvei  szerint  tilos  esküt  tenni.  Ezért   az indítványban   foglaltak   szerint   az   egyház   tagjai   nem létesíthetnek köztisztviselői jogviszonyt. Az indítványozók  az Alkotmány  60-§-ára és 70/A. §-ára hivatkozva kezdeményezték  a Ktv.  12.  §-a és a 13. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését.  2.1.   Az   Alkotmánybíróság   áttekintette   a   jelen    ügy elbírálásánál  irányadó  alkotmányossági  követelményeket.   Az Alkotmány  60.  § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaságban mindenkinek  joga van a gondolat, a lelkiismeret  és  a  vallás szabadságára.  A (2) bekezdés a lelkiismereti meggyőződésre  is kiterjesztve állapítja meg a hit (meggyőződés) szabadságát és a vallásgyakorlás    (vallásos    cselekmények,     szertartások) szabadságát,    beleértve   a   meggyőződés   kinyilvánításának mellőzéséhez való jogot is.  A  lelkiismereti és vallásszabadság védelme és biztosítása  az egyenlő emberi méltóság elismeréséből származik [Alkotmány  54. §  (1)  bekezdés; 70/A. § (1) bekezdés]. Az Alkotmánybíróság  a lelkiismereti szabadság jogát a személyiség integritásához való jogként  értelmezi.  Az  állam nem kényszeríthet  senkit  olyan helyzetbe,  amely  meghasonlásba vinné  önmagával,  azaz  amely összeegyeztethetetlen  a  személyiségét  meghatározó   valamely lényeges  meggyőződésével  [először:  64/1991.  (XII.  17.)  AB határozat, ABH 1991, 297, 313.]. A lelkiismereti szabadság és a vallásszabadság külön is nevesített joga azt ismeri el, hogy  a lelkiismereti meggyőződés, s ezen belül, adott esetben a vallás az  emberi  minőség  része, szabadságuk  a  személyiség  szabad kibontakozásához  való  jog  érvényesülésének   feltétele.   Az általános  személyiségi  jogból folyó  cselekvési  szabadságnak különös   súlyt   ad,   ha   a  személyiség   lényegét   érintő lelkiismereti  vagy vallási meggyőződésből fakad  a  cselekedet [először:  4/1993. (II. 12.) AB határozat, ABH  1993,  48,  50- 51.].  Mindebből  következik,  hogy a jogrendszer  alkotmányosan  nem tehet  különbséget  a  vallásos és a nem vallásos  lelkiismeret között.  Az  Alkotmány  60. §-ának bekezdéseiből  tehát  az  is kiolvasható,  hogy  a  gondolat, a  lelkiismeret  és  a  vallás szabadsága   a   legtágabb  értelemben  a   világnézet   szabad megválasztását    és   minden   egyéb   módon    való    szabad kinyilvánítását,   gyakorlását   jelenti.    [225/B/2000.    AB határozat, ABH 2007, 1241, 1251.]  Az  Alkotmánybíróság az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből és  a 60.  §  (3) bekezdéséből vezeti le azt a követelményt, hogy  az államnak  vallási és a lelkiismereti meggyőződésre tartozó  más kérdésekben  semlegesnek kell lennie. Ennek a követelménynek  a negatív oldala, hogy az állam nem ítélkezhet vallásos hit  vagy más  lelkiismereti meggyőződés igazságtartalmáról. Az állam sem az egyházakkal, sem valamelyik egyházzal nem kapcsolódhat össze intézményesen, nem azonosítja magát egyetlen egyház tanításával sem,   továbbá,   nem   foglalhat  állást   hitbéli   igazságok kérdésében. (4/1993. (II. 12.) AB határozat, ABH 1993, 48, 52.)  A  semlegesség pozitív oldala pedig az, hogy az állam  köteles az   egyéni   meggyőződés  szabad  kialakításának   lehetőségét biztosítani.   Mivel   az  állam  éppen  azokban   a   tartalmi kérdésekben  nem  foglalhat állást, amelyek a vallást  vallássá teszik,  a vallásról és egyházról csak elvont, minden  vallásra vagy  egyházra egyaránt alkalmazható keretszabályokat alkothat, amelyek  révén  ezek  a  semleges  jogrendbe  illeszkednek,   s tartalmi  kérdésekben  a  vallások és egyházak  önértelmezésére kell  hagyatkoznia.  Éppen a semleges és általános  jogszabályi keretek  révén  az  állam  és egyház  szétválasztása  a  lehető legteljesebb vallásszabadságot biztosítja. (ABH 1993, 52.)  Az  Alkotmánybíróság  az  indítvány  elbírálásakor  tekintetbe vette  az  Alkotmány 70. § (6) bekezdését is,  amely  kimondja: „Minden   magyar   állampolgárnak   joga   van   ahhoz,    hogy rátermettségének,    képzettségének   és   szakmai    tudásának megfelelően  közhivatalt  viseljen.”  Ez  a  jog  „a   közügyek vitelében  való  részvétel és a közhivatal  viselése,  tehát  a közhatalom  gyakorlásában  való részvétel  általános  alapjogát garantálja.” [39/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH  1997,  263, 275.;  5/2006. (II 15.) AB határozat, ABH 2006, 153,  164.]  Az Alkotmánybíróság  jelen  ügyben  –  az  Alkotmány  54.  §   (1) bekezdésével  és a 60. §-ával összefüggésben –  azt  emeli  ki, hogy  a közhivatal viselésére minden magyar állampolgárnak joga van, tekintet nélkül lelkiismereti, vallási meggyőződésére.  2.2.   Az  antik  és  keresztény  hagyományból  származó  eskü eredetileg  szakrális cselekedet volt. Az  eskütevő  ígéretének kötelező  erejét  vagy  állításának igazságát  azzal  igazolta, illetve  erősítette meg hogy általa szentnek  tartott  dologra, istenségre  utalt.  A  feudális  hierarchiában  széles   körben követelték meg hűségeskü letételét, szakrális ceremónia keretei között.  A  modern  alkotmányos államok megőrizték  azt  a  hagyományt, hogy  a fontos köztisztséget betöltő, közhivatalt viselő,  vagy más   közérdekű  tevékenységet  végző  személyek  a  jogviszony létesítésekor  ünnepélyes nyilatkozatot, ígéretet  tesznek.  Az Amerikai  Egyesült  Államok  alkotmánya  II.  cikk  1.  §   (8) bekezdése  az  elnökre vonatkozóan így rendelkezik.  „Hivatalba lépése  előtt  az  alábbi  esküt vagy fogadalmat  teszi:  –»Én, ünnepélyesen esküszöm (vagy fogadom), hogy az Egyesült  Államok elnökének  tisztét  híven gyakorolom,  és  legjobb  képességeim szerint  fenntartom,  óvom  és  megvédem  az  Egyesült  Államok alkotmányát.«”  A  német  szövetségi  alaptörvény 56.  cikke  „hivatali  eskü” letételét  írja elő a szövetségi elnök számára, amelyet  „Isten engem  úgy  segéljen!”  szöveggel vagy  „vallás  kinyilvánítása nélkül”  lehet  letenni. Az alaptörvény 140. cikke  érvényesnek ismeri  el a weimari alkotmányból – egyebek mellett – azokat  a rendelkezéseket,  amelyek  szerint  „a  közhivatalok  elnyerése független a vallási meggyőződéstől”, továbbá senkit sem  szabad „vallási esküforma igénybevételére kényszeríteni” (136. cikk).  Magyarországon   az   1946.  évi   I.   törvénycikk   6.   §-a rendelkezett  arról, hogy a köztársasági elnök  a  Nemzetgyűlés előtt  „esküt  vagy  fogadalmat tesz”, amelyben  kinyilvánítja, hogy  „Magyarországhoz és annak Alkotmányához hű” lesz. Az eskü „esküszöm  az elő Istenre” szövegrészt tartalmazta, a fogadalom pedig a „becsületemre és lelkiismeretemre fogadom” szövegrészt.  A  hatályos  magyar Alkotmány két helyen tesz  említést  ilyen ünnepélyes jognyilatkozatról. A 29/D. § szerint a megválasztott köztársasági    elnök   „hivatalba   lépését   megelőzően    az Országgyűlés előtt esküt tesz”. A 33. § (5) bekezdése alapján a „Kormány  tagjai  a Kormány megalakulása után  az  Országgyűlés előtt esküt tesznek”.  2.3.   A   Ktv.   12.   §   (1)   bekezdése   alapján   minden köztisztviselőnek  pontosan  meghatározott   szövegű   ígéretet tartalmazó  nyilatkozatot kell tennie, amit a  Ktv.  „eskü”-nek nevez. A Ktv. 13. § alapján az eskü nélkül a köztisztviselő nem állítható hivatalba.  Az   alkotmányos  demokráciákban  a  közhatalom  gyakorlására, illetve  közfeladat  ellátására irányuló  tisztségek  betöltése előtti  ünnepélyes nyilatkozatok az államhoz való hűség  és  az alkotmányos    rend   tiszteletben   tartásának   követelményét juttatják érvényre. A nemzetközi értelmezési gyakorlat  szerint önmagában  az  ilyen nyilatkozat nem érinti a lelkiismereti  és vallásszabadságot.  A  nyilatkozatok  közös  eleme,   hogy   az alkotmány  és  az alkotmányos intézményrendszer elismerését  és védelmét  írják  elő.  Az  következik belőlük,  hogy  az  állam nevében eljáró személyeknek tiszteletben kell tartaniuk  azokat az  intézményes  kereteket, amelyeket –  a  politikai  közösség demokratikus   döntései  nyomán  –  az  alkotmány   rögzít.   A jogalkalmazók  feladata,  hogy  feltétel  nélkül  betartsák  az alkotmányos  rendben  megalkotott  jogszabályokat.   Akik   más intézményes  kereteket preferálnak, ezek között az  intézményes keretek között fejthetik ki világnézeti meggyőződésüket, és  az eljárási  szabályokat betartva tevékenykedhetnek az intézmények megváltoztatása érdekében. [Ezeket az elveket követték  például azok a spanyol és belga bírósági határozatok, amelyek szerint a republikánus meggyőződésű köztisztviselők is hűséggel tartoznak a   királynak.   Belgiumban:   Egyeztető   Bíróság   (La   Cour d’arbitrage) 151/2002. számú ügy, 2002. október 15.]  A  magyar  szabályozás  szerint a Ktv.-ben  előírt  ünnepélyes nyilatkozat   elmondásával   a  köztisztviselő   kinyilvánítja: „hazámhoz, a Magyar Köztársasághoz és annak népéhez hű  leszek. Országunk  Alkotmányát,  alkotmányos jogszabályait  megtartom.” Tehát  a  hagyományos hűségeskü a Ktv.-ben elsődlegesen világi, alkotmányos   célokat  jelenít  meg.  [Az  eredetileg   vallási tartalmú szokás világi célú gyakorlattá történő átalakulásáról: 10/1993. (II. 27.) AB határozat, ABH 1993, 105, 107.]  Az  Alkotmány  70. § (6) bekezdésén alapuló közhivatal-viselés fogalmi eleme, hogy a közhivatalok betöltőinek az Alkotmány  és más  jogszabályok  szerint kell eljárniuk.  Aki  köztisztviselő kíván  lenni,  annak  nemcsak el kell fogadnia  az  intézményes kereteket,  hanem a jogszabályok érvényesülése  érdekében  kell tevékenykednie.  A Ktv.-ben előírt ünnepélyes  nyilatkozat  nem zárja   ki,   hogy  azok  a  köztisztviselők,  akik  intézményi változtatásokat    támogatnak,   a   jogszabályi    előírásokat tiszteletben   tartva   megjelenítsék  meggyőződésüket.   Ezért önmagában  az  ígéretet tartalmazó ünnepélyes  nyilatkozat  nem korlátozza  az  Alkotmány 60. §-ában elismert lelkiismereti  és vallásszabadságot.  2.4.  A  Ktv.  12.  §  (2)  bekezdése  alapján  az  ünnepélyes nyilatkozat   szövege   „az  eskütevő   meggyőződése   szerint” kiegészíthető az „Isten engem úgy segéljen!” szövegrésszel.  Az  Alkotmány  60. §-ából következik egyfelől  az  egyén  joga arra,  hogy  lelkiismereti,  vallási meggyőződését  nyilvánosan kinyilvánítsa, vagy kinyilvánítását mellőzze. Másfelől az állam kötelessége   az   ehhez   szükséges  semleges   és   általános jogszabályi keretek megteremtése, az egyéni meggyőződés  szabad kinyilvánításának biztosítása [4/1993. (II. 12.) AB  határozat, ABH 1993, 48, 50-51.].  Mindebből  következően  senki nem  kényszeríthető  arra,  hogy lelkiismereti, világnézeti meggyőződésével ellentétes  tartalmú jognyilatkozatot   tegyen.  A  nem   vallásos   személyek   nem kötelezhetők vallásos tartalmú nyilatkozatra. (Az Emberi  Jogok Európai Bírósága döntése szerint sérti a vallásszabadságot,  ha a  jogszabály  meghatározott  valláshoz  kötődő  tartalmú  eskü letételét  követeli  meg  a  választott  tisztségviselőktől.  A vizsgált esetben a „Szent Evangéliumokra” kellett esküt  tenni. Buscarini and Others v. San Marino, 1999. február 18-i ítélet.)  Továbbá  arra  sem  kényszeríthető senki, hogy  lelkiismereti, világnézeti    meggyőződését    kinyilvánítsa.    A    vallásos személyektől   sem   követelhető  meg,  hogy   meggyőződésükről nyilatkozzanak.  (A hatályos német alkotmány  részét  képezi  a weimari  alkotmány 136. cikkének rendelkezése: „A  hatóságoknak csak  annyiban van joguk valamely vallási közösséghez  tartozás iránt  érdeklődni, amennyiben a jogok és kötelezettségek  ettől függnek,    vagy    az   törvényben   elrendelt    statisztikai adatszolgáltatás miatt szükséges.”)  Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint  a  Ktv.-beli  szöveg azt biztosítja, hogy a nyilatkozattevő világnézeti meggyőződése szerint  cselekedhessen  a  lelkiismeretének  megfelelő   forma választásával.   A   Ktv.  12.  §  (2)  bekezdésében   szereplő „meggyőződése szerint” fordulat nem írja elő, hogy az  eskütevő köteles  kinyilvánítani a meggyőződését.  Azt  teszi  lehetővé, hogy  meggyőződése  szerint  döntsön  világnézeti  felfogásának kinyilvánításáról.  A Ktv.-ben az „Isten  engem  úgy  segéljen” fordulat  nem az esküszöveg kötelezően elmondandó része,  hanem az   eskü   választható  toldaléka,  amelynek  elmondása   vagy elhagyása  nem  érinti  az  eskü  érvényességét.  (Az  Amerikai Egyesült  Államokban a megválasztott elnökök többsége  által  a beiktatáskor használt „So help me God” fordulatot az  Alkotmány nem tartalmazza.)  A  hazai  gyakorlatban nem terjedt el, hogy a  nyilatkozattevő általa  szentként  tisztelt  tárgyat,  vallási  szöveget   tart magánál a ceremónia alkalmával. Ha egy demokratikus államban ez a  hagyomány  része,  ott  a vallásgyakorlás  szabadságából  az következik,  hogy  például  a tradicionálisan  használt  Biblia helyett  másra  (például a Koránra) is letehető  az  eskü.  (Az Egyesült  Államokban  ez  az  alkotmányossági  szempont  kapott hangsúlyt  az ACLU of N.C. & Syidah Matteen v. State  of  North Carolina ügyben.)  Mivel  a Ktv.-ben a világnézeti tartalmú kiegészítés nem része a  kötelezően elmondandó esküszövegnek, és annak kinyilvánítása szabadon válaszható, ezért senki nincs arra kényszerítve,  hogy lelkiismereti, világnézeti meggyőződésével ellentétes  tartalmú nyilatkozatot  tegyen. Továbbá a törvény senkit nem  kényszerít arra,    hogy    lelkiismereti,    világnézeti    meggyőződését kinyilvánítsa,   vagy   annak  kinyilvánítását   mellőzze.   Az Alkotmánybíróság emiatt úgy foglalt állást, hogy a Ktv.  12.  § (2)  bekezdésének  „az  eskütevő meggyőződése  szerint”  és  az „Isten  engem  úgy  segéljen!” szövegrésze  nem  korlátozza  az Alkotmány     60.    §-ában    elismert    lelkiismereti     és vallásszabadságot, és nem tesz különbséget a  személyek  között világnézeti meggyőződésük alapján.  2.5.  A  Ktv.  12.  § (1) bekezdése szerint  a  köztisztviselő ígéretet  tartalmazó nyilatkozatának neve „eskü”. A 12.  §  (2) bekezdése  szerint  az  eskütevőnek az „esküszöm”  szóval  kell kifejeznie  ígéretét.  Az egyik indítványozó  szerint  az  eskü meghatározott  valláshoz köthető kifejezés, ezért  a  fogadalom alternatívájának    hiányában   sérül   a   lelkiismereti    és vallásszabadság.  Az  Alkotmánybíróság  ennek az alkotmányossági  problémának  a megválaszolásakor  abból indult ki, hogy az „eskü”,  „esküszöm” szavak  a mai magyar nyelvben szekularizált kifejezéssé váltak. Önmagukban véve nincs vallásos tartalmuk, hívők és nem hívők  a legkülönbözőbb módokon használják. Ezt a megközelítést erősíti, hogy  az  Alkotmányban két helyen szereplő „eskü”  kifejezésnek [29/D. § a köztársasági elnök esküjéről; 33. § (5) bekezdése  a Kormány  tagjainak esküjéről] szintén nincs vallásos jelentése. Ugyanis   az  állam  semlegességének  elvéből  következően   az alkotmányszövegnek nem lehet olyan értelmezése,  amely  vallási alapokon   nyugszik.  Ezért  az  Alkotmányt   nem   lehet   úgy értelmezni, hogy csak az lehet köztársasági elnök és a  Kormány tagja,  aki az Alkotmányban előírt „eskü” letételével  vallásos jelentésű  ünnepélyes nyilatkozatot tesz.  Az  Alkotmánybíróság egy  korábbi  határozatában az adott  jogviszony  létesítéséhez kötődő,  a  megelőző  eljárást  lezáró  „ünnepélyes  aktus”-nak nevezte  az  eskü letételét. [14/2008. (II. 26.) AB  határozat, ABK 2008. február, 155, 158.] (Az Alkotmánybíróság jelen ügyben kifejtett  álláspontjához  hasonlóan  foglalt  állást  a  Német Szövetségi   Alkotmánybíróság:  az  Isten   megidézése   nélkül teljesített eskü nem transzcendens tartalmú. BVerfGE 33, 23.)  Ugyanakkor az Alkotmánybíróság tekintetbe vette azt  is,  hogy egyes  személyek,  közösségek,  egyházak  olyan  jelentést   is tulajdoníthatnak az „eskü” és az „esküszöm” kifejezésnek, amely számukra  elfogadhatatlan. Az indítványozó  egyház  éppen  arra hivatkozott,  hogy az „esküszöm” szónak olyan vallási  tartalma van,   amivel  az  egyházközösség  nem  tud  azonosulni,   mert másképpen  értelmezi  a hittételeket. (Tehát  az  egyházak  egy része  szerint az Isten előtt elmondott eskü egyeztethető össze a Bibliával, de van olyan egyház, amely szerint a Biblia tiltja az eskü minden formáját.)  Az  állam  és  azon  belül az Alkotmánybíróság  nem  foglalhat állást  lelkiismereti,  világnézeti  meggyőződések  és  vallási tanítások  igazságtartalmáról [4/1993. (II. 12.) AB  határozat, ABH  1993,  48,  52.].  Ezért nem dönthet a  különböző  vallási felfogások  közötti vitákban. Nem határozhatja meg a  különböző vallások  hívőinek számára, hogy mely hitelvek felelnek  meg  a Biblia (vagy más vallási alapvetés) előírásainak, és hogy mi  a vallási szövegek helyes értelmezése. Az állam kötelessége, hogy ne   alkosson  és  alkalmazzon  olyan  szabály,  amelynek  csak vallásos  igazolása  van,  illetve,  amely  csak  meghatározott vallás követői számára szolgáltat cselekvési indokokat.  Jelen  esetben olyan szabályozást vizsgál az Alkotmánybíróság, amely  általános  kötelezettséget  fogalmaz  meg,  elsődlegesen világi   indoka   és   jelentése   van.   Ugyanakkor   bizonyos lelkiismereti  meggyőződést vallók  számára  ennek  a  semleges szabálynak a betartása lelkiismereti akadályokba ütközik, ezért ők  kivételes megítélésre tartanak igényt. Az „eskü”  kifejezés nélkül,  azt helyettesítő más szóval (elsődlegesen: a „fogadom” igével)  kívánják elmondani a köztisztviselői esküt. Vagyis  az alkotmányossági   kérdés,  hogy  a  személyek   egy   csoportja mentesülhet-e   lelkiismereti,   illetve   vallási    nézetekre hivatkozva   olyan   törvényi  szabály   alól,   amely   minden köztisztviselővel szemben azonos kötelezettséget fogalmaz  meg, viszont számukra többletterhet jelent.  Az  Alkotmánybíróság  a  39/2007. (VI.  20.)  AB  határozatban fogalmazta  meg  az  ilyen konfliktusok  eldöntésénél  irányadó speciális   alapjogi  tesztet  („összehasonlító   teherpróba”). „Egyfelől tekintetbe kell venni azt a jogállami alapelvet, hogy mindenki  ugyanannak a jogrendnek jogosultja  és  kötelezettje, vagyis  a  jogszabályok mindenkire vonatkoznak,  mégpedig  úgy, hogy   a   jognak  mindenkit  egyenlőként  (egyenlő   méltóságú személyként)  kell kezelnie. Másfelől szem előtt kell  tartani, hogy   az  alkotmányos  demokrácia  egyik  értéke  a  politikai közösségen   belüli  sokszínűség,  az  egyének  és  közösségeik szabadsága  és autonómiája. Ezért általánosságban nem  mondható ki  sem  az,  hogy  a lelkiismereti, illetve a kultuszszabadság miatt  mindig kivételt kell tenni az általános törvények  alól, sem  az,  hogy a törvények uralma teljesen kiterjed  a  vallási közösség belső életére.  A   különböző,   egymással  olykor  versengő   alkotmányossági szempontok  miatt  mindig  csak  a  konkrét  ügyben   felmerülő alkotmányjogi   kérdés   kapcsán  állapítható   meg,   hogy   a kultuszszabadságra  tekintettel indokolt-e  kivételt  tenni  az általános  törvények alól. A döntésnél meghatározó  jelentősége van  –  egyebek  mellett  –  annak, hogy  az  igényelt  kivétel szorosan  kapcsolódik-e hittételhez, vallási  szertartáshoz;  a kivételes  szabályozás  nem  járhat-e  mások,  így  a   vallási közösségen  kívüli  személyek  jogainak  sérelmével.  Vagyis  a konkrét  körülmények vizsgálata alapján állapítható  meg  annak indokoltsága,  hogy  az érintettek mentesüljenek  az  általános kötelezettségek alól, illetve, hogy az állam «lehetővé tegye  – ésszerű  keretek  között  – az alternatív  magatartást.»”  [ABH 2007, 464, 493. Előzmény: 64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 313.; 4/1993. (II. 12.) AB határozat, ABH 1993,  48, 51.]  Az   Alkotmánybíróság   megvizsgálta  a  különböző   megoldási lehetőségeket. Az Egyesült Államok Alkotmánya és Magyarországon az 1946. évi I. törvénycikk szövegbeli alternatívaként jeleníti meg   az   „esküszöm”   (swear)   és   a   „fogadom”   (affirm) kifejezéseket.  A  hatályos magyar jogban ennek  a  típusnak  a példája  a magyar állampolgárságról szóló 1993. évi LV. törvény 7.  §  (4) bekezdése, amely elkülöníti az állampolgársági esküt („esküszöm”  igével és „Isten engem úgy segéljen”  fordulattal) is  az azzal egyenértékűnek elismert állampolgársági fogadalmat („fogadom”  igével, vallási fordulat nélkül). Ez a törvényhozói megoldás  abban  hasonlít  a  Ktv.-re,  hogy  az  eskü  csak  a kiegészítő   fordulattal   együtt   jelenít   meg   világnézeti választást. Ugyanakkor abban tér el, hogy az „Isten  engem  úgy segéljen”  szövegrész  nélküli  nyilatkozat  a  „fogadom”  igét tartalmazza.  (A különböző megoldások alkotmányjogi  igazolása: az  állampolgári eskünél az állam úgy tesz eleget a semlegesség követelményének,  hogy  formailag  elkülönítve   biztosít   egy semleges és egy világnézetileg elkötelezett választást. A  Ktv. egységes, semleges formát ad, és kiegészítésként teremti meg  a világnézeti választás lehetőségét.)  A  hazai  jogrendben  eltérő megoldást  tartalmaz  például  az egyes  közjogi tisztségviselők esküjéről és fogadalmáról  szóló 2008. évi XXVII. törvény. Ez a címében elkülöníti az esküt és a fogadalmat,   ugyanakkor   mindkét   változat   szövegében   az „esküszöm”  ige  szerepel. (Vagyis ez a megoldás végeredményben azonos  a  Ktv.  rendelkezésével.)  Ezzel  szemben  például   a fegyveres  szervek  hivatásos  állományú  tagjainak  szolgálati viszonyáról  szóló  1996.  évi XLIII. törvényen  belül  kétféle eljárás  különül el: a törvény a rendőrség hivatásos  állománya részére  az  eskü  letételét  írja  elő,  ugyanakkor  az  egyéb rendvédelmi  szervek és a polgári nemzetbiztonsági  szolgálatok hivatásos    állománya   számára   az   eskü   vagy   fogadalom alternatíváját  teszi  lehetővé „esküszöm”,  illetve  „fogadom” igékkel.  Tehát a magyar szabályozásban nem érvényesül egységes jogalkotási gyakorlat.  Az   Alkotmánybíróság  tekintetbe  vette  azt  is,   hogy   az „esküszöm”  ige  megítélésének nagy jelentőséget  tulajdonít  a külföldi    értelmezési   gyakorlat.   A    Német    Szövetségi Alkotmánybíróság  szerint  a  lelkiismereti  szabadság  alapján megtagadható   a   tanúvallomás,  ha  a  jogszabály   a   tanút eskütételre  kötelezi  (schwören),  és  nem  biztosítja   azzal egyenértékű ígéret, fogadalom kifejezését. (BVerfGE 33, 23, 22- 23.)  Ehhez  hasonlóan  az olasz Alkotmánybíróság  is  lehetővé tette,  hogy  a polgári per tanúja ne esküvel, hanem  ígérettel fogadja   meg,   hogy  igazat  fog  mondani  a  bíróság   előtt (149/1995.)   Majd   egy   másik   ügyben   alkotmányellenesnek nyilvánította,  hogy  a  polgári perben  vita  esetén  az  eskü bizonyító   és   döntő   erejű   (giuramento   decisorio)   más jognyilatkozattal  szemben (34/1996.). Ugyanakkor  a  határozat utalt  arra  is, hogy az olasz alkotmány szerint  az  eskü  nem kizárt,  hanem  bizonyos esetekben kötelező. Például  az  olasz alkotmány  54.  §  alapján, ha törvény  előírja,  a  közhivatal betöltőinek.   Tehát  az  olasz  alkotmány   tükrözi,   és   az értelmezési gyakorlat figyelembe veszi a köztisztviselőkkel  és a  tanúkkal szembeni elvárások különbözőségét. Következésképpen a különféle ünnepélyes nyilatkozatok alkotmányossági megítélése elsődlegesen az Alkotmány szövegétől függ, emellett jelentősége van   annak,  hogy  kiket  (perbeli  tanúkat,  állampolgárságot szerzőket,    köztisztségek    viselőit,    stb.)    köteleznek nyilatkozattételre.  Mindezeket  figyelembe  véve az Alkotmánybíróság  a  következő megállapításra   jutott.   A  Ktv.   12.   §-a   az   Alkotmány kifejezéseivel megegyező, és semleges módon igazolható előírást tartalmaz.  A  Ktv.  tartalmilag  különbséget  tesz   eskü   és fogadalom  között azáltal, hogy az „Isten engem úgy  segéljen!” formulát   elválasztja   az   elmondandó   szövegtől,   és    a köztisztviselő szabadon dönthet arról, hogy azt  hozzáfűzi-e  a szöveghez.   Mivel   az  „esküszöm”  igének   istenségre   való hivatkozás nélkül nincs világnézetre utaló jelentése,  a  Ktv.- beli  esküszöveg  tartalmilag ígéretnek, fogadalomnak  minősül, annak  ellenére,  hogy  ezt a Ktv. címszerűen  nem  deklarálja. Következésképpen  az  állam  minden  köztisztviselőtől   azonos formájú,   az  Alkotmány  szóhasználatával  összhangban   lévő, semleges igazolású esküszöveg elmondását várja el.  Nem   az   Alkotmány   60.   §   (2)   bekezdésében   körülírt kultuszszabadságot (vallásos cselekmények, szertartások végzése egyénileg  vagy közösségben, nyilvánosan vagy magánkörben)  éri sérelem  abban  az  esetben,  ha  valaki  számára  ez  a  fajta fogadalom,  ígéret  elmondása  lelkiismereti  okból   aggályos. Ugyanis  a  szabályozás  nem valamely  vallási  közösség  belső életére,  szertartásaira vonatkozik, hanem egy  világi,  állami ünnepélyes ceremónián való részvételre. A közhivatal  viselése, a   köztisztviselői  jogállás  többletkötelezettséggel   és   - felelősséggel  jár:  az  állam és az  alkotmányos  rend  iránti hűséget  feltételezi, továbbá az állam szolgálatát igényli.  Az eskütétel mindenekelőtt ezt a többletkötelezettséget jelképezi, amely  nem  tartalmazza világnézet kinyilvánítását  vagy  annak mellőzését.  (Hasonlóan  a  köztársasági  elnök  és  a  Kormány tagjainak Alkotmányban előírt eskütételéhez.)  Mindenfajta  szabályozás  esetén felmerülhet  a  lelkiismereti szabadság  problémája.  Az  állam a köztisztviselők  ünnepélyes nyilatkozatának  szabályozásakor  nem  tud  olyan  rendelkezést alkotni, amely egyformán összefér mindenki meggyőződésével.  Az Alkotmány   azt   a  követelményt  támasztja  a  törvényhozóval szemben,   hogy  ha  eskütételi  kötelezettséget   ír   elő   a köztisztviselők számára, akkor egységes, semleges szövegű  eskü kerüljön tanúsításra. Ez többféle módon is megvalósítható.  A  hatályos magyar jogban és a külföldi gyakorlatban  többféle megoldás  jelent meg. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint  a Ktv.-beli  szabályozással a jogalkotó teljesítette az Alkotmány 60.  és  70/A.  §-aiból következő alapvető  elvárásokat.  Olyan megoldást választott, amelynek világi, semleges voltát igazolja az   Alkotmány  29/D.  §-ának  és  a  33.  §  (5)  bekezdésének szövegezése is. A jogszabályok koherenciájának biztosítása,  az indokolatlan eltérések kiküszöbölése elsődlegesen  a  jogalkotó feladata.   Mivel   az   Alkotmánnyal  többféle   megoldás   is összeférhet,    az   Alkotmánybíróság   nem   kötelezheti    az Országgyűlést  egy meghatározott szabályozás előírására  minden területen.  Mindezek  alapján az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg,  hogy  a Ktv.-beli „eskü” és „esküszöm” kifejezések nem ellentétesek  az Alkotmány 60. és 70/A. §-ával.  2.6.  Az egyik indítványozó azért is kifogásolta a Ktv. 12.  § (3) bekezdését, mert az előírja, hogy az esküt írásban meg kell erősíteni.  Az indítványozó szerint ez a rendelkezés  sérti  az Alkotmány   60.   §  (2)  bekezdését,  mert  a   lelkiismereti, világnézeti    meggyőződés   kinyilvánítására    és    írásbeli rögzítésére kötelezi a köztisztviselőt.  A  Ktv.  12.  § (3) bekezdése kimondja: „Az esküt szóban  kell elmondani  és  írásban  megerősíteni.” Az írásbeli  megerősítés mikéntjéről a Ktv. nem rendelkezik. A Ktv. 64. § (1)  bekezdése szerint   az   „esküokmány”   a  köztisztviselő   közszolgálati jogviszonyával kapcsolatos iratok közé, azon belül  a  személyi anyag körébe tartozik. A Ktv. 61. § (1) bekezdése és a Ktv.  3. számú melléklete szerinti közigazgatási alapnyilvántartásban az esküokmány  száma  és  kelte  szerepel.  A  Ktv.  azonban   nem tartalmaz  kifejezett  rendelkezést  arról,  hogy  fel  kell-e, illetve  fel  lehet-e tüntetni az esküokmányban  azt,  hogy  az eskütevő az „Isten engem úgy segéljen!” formulával vagy anélkül mondta-e el az esküszöveget.  Mindebből  következően  a joggyakorlatban  négyféle  lehetőség jöhet   számításba.   1.  A  Ktv.  12.   §   (2)   bekezdésében meghatározott szövegű esküokmányt a köztisztviselő aláírja.  Ez esetben  a dokumentum nem utal a világnézeti választásra,  csak arra, hogy az eskütételkor lehetőség volt ilyen választásra. 2. A  közigazgatási szervnél kétféle esküokmány készül,  az  egyik tartalmazza  az  „Isten engem úgy segéljen” kitételt,  a  másik nem,  és  a  köztisztviselő a választása szerinti okmányt  írja alá.   3.   Az   esküokmány  a  Ktv.  12.  §  (2)  bekezdésében meghatározott   szöveget  tartalmazza,  és   a   köztisztviselő megjelöli  (aláhúzással,  áthúzással,  vagy  más  módon),  hogy elhangzott-e  az esküt kiegészítő szövegrész. 4. Az  esküokmány nem tartalmazza a kérdéses kitételt, de helyet hagy ahhoz, hogy a   mondatot   a   köztisztviselő  saját  kezűleg   ráírja   az esküokmányra,  és azt úgy írja alá. Az első megoldás  esetén  a nyilvántartásba   kerülő  esküokmány   nem   jeleníti   meg   a köztisztviselő lelkiismereti, világnézeti választását, a  többi megoldás esetében viszont ez nem zárható ki.  Az  Alkotmánybíróság  az Alkotmány és  az  egyéb  jogszabályok alapján  megvizsgálta, hogy a Ktv. értelmezése  és  alkalmazása során  milyen  megoldás  fogadható el. Vizsgálata  során  abból indult  ki,  hogy  az  Alkotmány  60.  §  (2)  bekezdésének   a „meggyőződés  kinyilvánítására, illetve mellőzésére”  vonatkozó szövegrésze  szoros  kapcsolatban áll az Alkotmány  59.  §  (1) bekezdésében elismert személyes adatok védelméhez való  joggal. Bár  a Ktv. 12. § (2) bekezdése szerinti választás rögzítéséből nem  következtethető  ki  pontosan  az  érintett  lelkiismereti meggyőződése,  de  az  „Isten  engem  úgy  segéljen!”  fordulat elmondása  utalhat a nyilatkozó világnézeti meggyőződésére.  (A lelkiismereti, vallási meggyőződést semmiféle regisztráció  nem képes  „pontosan”  megragadni.  Ugyanakkor  már  önmagában   az istenhithez  való viszonyról szóló információ is a  világnézeti meggyőződésre  utal.)  Ezt  az  összefüggést  jeleníti  meg   a lelkiismereti  és vallásszabadságról, valamint  az  egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény (a továbbiakban: Lvtv.) 3. §-a:  „(1)  Vallása, meggyőződése és azok kinyilvánítása,  illetőleg gyakorlása  miatt  senkit  semmilyen  hátrány  nem   érhet   és semmiféle előny nem illet meg.  (2)   Állami   (hatósági)  nyilvántartásba  vallási   és   más meggyőződésre vonatkozó adatot felvenni nem szabad.(…)”  A   személyes   adatok  védelméről  és  a   közérdekű   adatok nyilvánosságáról   szóló   1992.   évi   LXIII.   törvény    (a továbbiakban: Avtv.) 2. § 2. a) pontja alapján „a vallásos vagy más  világnézeti  meggyőződésre”  vonatkozó  adatok  különleges adatnak  minősülnek. Ezek az adatok az Avtv. 3. § (2) bekezdése alapján  vagy az érintett írásban hozzájárulásával  kezelhetők, vagy   akkor,   ha  az  nemzetközi  egyezményen  alapul,   vagy Alkotmányban biztosított alapvető jog érvényesítése, továbbá  a nemzetbiztonság,  a  bűnmegelőzés vagy a  bűnüldözés  érdekében törvény elrendeli.  Az  Alkotmánybíróság a jogszabályok értelmezésénél  figyelembe vette   továbbá  azt  az  alkotmányossági  elvárást,  hogy   az adatkezelésnek  mindig  meg  kell  felelnie  a  célhozkötöttség követelményének.   „Ez  azt  jelenti,  hogy  személyes   adatot feldolgozni  csak  pontosan  meghatározott  és  jogszerű  célra szabad.  Az  adatfeldolgozásnak  minden  szakaszában  meg  kell felelnie  a  bejelentett és közhitelűen  rögzített  célnak.  Az adatfeldolgozás célját úgy kell az érintettel közölni, hogy  az megítélhesse   az   adatfeldolgozás   hatását    jogaira,    és megalapozottan dönthessen az adat kiadásáról; továbbá,  hogy  a céltól eltérő felhasználás esetén élhessen jogaival. Ugyanezért az  adatfeldolgozás céljának megváltozásáról is értesíteni kell az  érintettet.  Az  érintett beleegyezése nélkül  az  új  célú feldolgozás csak akkor jogszerű, ha azt meghatározott adatra és feldolgozóra   nézve   törvény   kifejezetten   megengedi.    A célhozkötöttségből   következik,  hogy  a   meghatározott   cél nélküli,   »készletre«,   előre  nem   meghatározott   jövőbeni felhasználásra  való adatgyűjtés és -tárolás alkotmányellenes.” [Először: 15/1991. (IV. 13.) AB határozat, ABH 1991,  40,  42.] Ezt a követelmény rögzíti az Avtv. 5. §-a:  „(1)  Személyes adatot kezelni csak meghatározott célból,  jog gyakorlása  és  kötelezettség teljesítése érdekében  lehet.  Az adatkezelésnek minden szakaszában meg kell felelnie e célnak.  (2)  Csak olyan személyes adat kezelhető, amely az adatkezelés céljának  megvalósulásához  elengedhetetlen,  a  cél  elérésére alkalmas,  csak a cél megvalósulásához szükséges  mértékben  és ideig.”  Az Avtv. 6. § (2) bekezdése továbbá kimondja:  „Az  érintettet  – egyértelműen és részletesen –  tájékoztatni kell  az  adatai  kezelésével kapcsolatos minden  tényről,  így különösen   az   adatkezelés  céljáról  és   jogalapjáról,   az adatkezelésre és az adatfeldolgozásra jogosult személyéről,  az adatkezelés  időtartamáról, illetve arról, hogy kik  ismerhetik meg  az  adatokat.  A  tájékoztatásnak  ki  kell  terjednie  az érintett  adatkezeléssel  kapcsolatos jogaira  és  jogorvoslati lehetőségeire is.”  Mindezek    alapján   az   Alkotmánybíróság   a   következőket állapította  meg. Sem a Ktv., sem más törvény  nem  rendelkezik kifejezetten  az esküokmányon feltüntethető adatok tartalmáról. A  törvények  rendelkezései nem hatalmazzák fel a közigazgatási szervet  arra, hogy nyilvántartsa: az eskütevő az „Isten  engem úgy   segéljen!”  formulával  vagy  anélkül  mondta-e   el   az esküszöveget.  Tehát  a  köztisztviselőkre  vonatkozóan   nincs kifejezett  törvényi felhatalmazás a világnézeti  meggyőződésre utaló  bejegyzések,  adatok nyilvántartására.  Az  Lvtv.  ezzel összhangban  kifejezetten tiltja a vallási és más meggyőződésre vonatkozó adatok állami nyilvántartásba történő felvételét.  Önmagában  az  Avtv.  3.  § (2) bekezdése  alapján  –  a  Ktv. kifejezett  előírásának  hiányában – a köztisztviselő  írásbeli hozzájárulásával   lehetne   az  esküokmányon   feltüntetni   a köztisztviselő  lelkiismereti, illetve  vallási  meggyőződésére utaló  adatokat. Azonban a vizsgált szabályozási konstrukcióban nem  a köztisztviselő szabad választásán, hanem a közigazgatási szerv  jogértelmezésén  és  a helyben  alkalmazott  nyomtatvány tartalmán múlik, hogy bekerülnek-e a világnézetre utaló  adatok a  köztisztviselő  személyi anyagát  alkotó  dokumentációba.  A közigazgatási szerv által biztosított forma elutasítása  esetén nem  jön  létre a köztisztviselői jogállás. Ezért  önmagában  a köztisztviselő  aláírása az esküokmányon  nem  számít  írásbeli beleegyezésnek a világnézetre utaló adatok kezelésébe.  A   joggyakorlatban  elvileg  az  is  előfordulhat,   hogy   a köztisztviselő  szabad választása, esetleg  kifejezett  kérelme nyomán  válik  a  személyi anyag részévé a  világnézetre  utaló információ.   Az   Alkotmánybíróság   álláspontja   szerint   a célhozkötöttség  és a tájékoztatáson alapuló beleegyezés  elvét tekintetbe   véve   az  ilyen  adatok  nyilvántartására   sincs alkotmányos lehetőség.  A  köztisztviselő különleges adatai ugyanis a hozzájárulásával is  csak  akkor  kezelhetők  a  személyi  anyagban  (az  iratok között),  ha  az  adatkezelésnek  alkotmányos  indoka  van.  Ez esetben  azonban  nincs  alkotmányos  indoka  annak,   hogy   a köztisztviselőkről  vezetett  nyilvántartásba  bekerüljenek   a lelkiismereti,  vallási  meggyőződésre  vonatkozó  adatok.   Az esküokmány  tárolásának  célja  a  köztisztviselői  jogviszonyt keletkeztető    jogi    tény    igazolása.    Az     esküszöveg kiegészítéseként    kinyilvánított,    meggyőződésen    alapuló választás   dokumentálása  ehhez  szükségtelen.   Önmagában   a lelkiismereti és vallásszabadság alapján nem támasztható  igény arra,  hogy  a köztisztviselői dokumentáció részévé váljanak  a világnézeti meggyőződésre utaló adatok.  Továbbá  az  ilyen  tartalmú  adatkezelésnek  jövőbeli   célja sincs.   Ugyanis  jelen  esetben  a  lelkiismereti  és  vallási meggyőződésre  utaló adatok nyilvántartása nem  köthető  sem  a köztisztviselő      jogainak,      illetve      kötelességeinek érvényesítéséhez, sem konkrét közérdekű célokhoz.  Mivel  pedig az   adatkezelésnek  nincs  célja,  a  köztisztviselő  nem  tud tájékozott beleegyezést adni ahhoz.  Az  Alkotmánybíróság értelmezésekor azt is  figyelembe  vette, hogy  a  lelkiismereti, világnézeti meggyőződés kinyilvánítását (Alkotmány  60.  §)  és  a meggyőződésre vonatkozó  információk kezelését  (Alkotmány 59. §) különleges jogi garanciáknak  kell övezniük.  Az  ilyen adatok azok közé a szenzitív  adatok  közé tartoznak, amelyek védelméhez az egyéneknek kiemelt és  igazolt érdekük fűződik. Közismert történelmi tapasztalatok bizonyítják a  különböző  világnézeti  meggyőzédésű  személyekkel  szembeni visszaélések   megelőzésének  fontosságát.   Az   ilyen   ügyek megítélésénél   arra  is  tekintettel  kell   lenni,   hogy   a gyakorlatban a személyeket sokszor nem a tényleges  világnézeti meggyőződésük  miatt  érte  joghátrány,  hanem  azért,  amit  a lelkiismereti,     világnézeti    meggyőződésükről,     vallási hovatartozásukról  (istenhívő,  vallási  közösség  tagja   vagy ateista) feltételeztek.  Az  Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a  Ktv.  alkotmányos célból,  a  lelkiismereti szabadsággal összhangban  álló  módon írja  elő  a  köztisztviselői  eskü  letételét.  Ugyanakkor   a szabályozás   nem   képes  teljesen  megakadályozni,   hogy   a jogalkalmazás során ne történjenek visszaélések.  Az  Alkotmány 70. § (6) bekezdéséből következően minden magyar állampolgárnak lelkiismereti   meggyőződésére   tekintet   nélkül   joga   van közhivatalt viselni. Alapjogsértő helyzetet eredményezne, ha  a „munkáltatói  jogkör gyakorlója és a munkatársak  előtt”  [Ktv. 12.   §   (3)  bekezdés]  lezajló  eskütételkor  –  a   konkrét körülmények  miatt – a meggyőződést nem lehetne félelemmentesen kinyilvánítani, vagy mellőzni a meggyőződés kinyilvánítását. Ha ezek  az információk a köztisztviselőről vezetett nyilvántartás részévé    válnának,    akkor   az   alapjogsérelem    veszélye megnövekedne.  Az  Alkotmánybíróság  hangsúlyozza,  hogy  jelen esetben   nem   az   egyéni  alapjoggyakorlás   elősegítéséhez, indokolatlan   hátrányok   kiegyenlítéséhez   vagy   juttatások biztosításához  nélkülözhetetlen szenzitív adatokról  van  szó, hanem  ésszerű  indok  nélküli  és  –  a  többféle  értelmezési lehetőség  folytán – a visszaélések veszélyét  magában  hordozó regisztrációról.  Mindebből következően az Alkotmánybíróság  az Alkotmány  59.  és  60. §-ainak, továbbá  a  releváns  törvényi rendelkezések értelmezésével arra a megállapításra jutott, hogy a   Ktv.   nem   írhatja  elő  az  eskütételnél  kinyilvánított meggyőződésre vonatkozó adatok kezelését.  Az  Alkotmánybíróság  a  38/1993. (VI.  11.)  AB  határozatban kifejtette:     „Az    Alkotmánybíróságnak     a     jogszabály alkotmányossági  vizsgálata során az  Alkotmány  értelmezésével meg  kell  állapítania,  hogy az adott jogszabályi  rendelkezés tárgyában  melyek  az alkotmányos követelmények.  A  jogszabály alkotmányos,  ha  ezeknek megfelel. A megfelelés  megállapítása logikailag   elkerülhetetlenné   teszi   azonban   a   vizsgált jogszabály  értelmezését  is.  Az  Alkotmánybíróság  mindig  az Alkotmány   és  a  vizsgált  jogszabály  egymásra   tekintettel értelmezett megfelelését vagy ellentétét állapítja meg. A norma alkotmányosságának  megállapítása egyben  a  norma  alkotmányos értelmezéseinek tartományát is kijelöli: a norma mindazokban az értelmezéseiben   alkotmányos,   amelyek   az   adott    ügyben megállapított   alkotmányi  követelményeknek   megfelelnek.   A jogrendszer egysége is megköveteli, hogy minden jogszabályt  ne csupán önmagában és funkcióját tekintve, hanem mindenekelőtt az Alkotmánnyal   való  összhangjára  figyelemmel   értelmezzenek, függetlenül attól is, hogy a jogszabály az Alkotmány előtt vagy után   keletkezett-e.”  [ABH  1993,  256,  267.;   megerősítve: 23/1995.  (IV.  5.) AB határozat, ABH 1995, 115, 121.;  4/1997. (I.  22.)  AB határozat, ABH 1997, 41.; 22/1999. (VI.  30.)  AB határozat, ABH 1999, 176, 201.; az újabb gyakorlatban: 22/2005. (VI. 17.) AB határozat, ABH 2005, 246.; 28/2005. (VII. 14.)  AB határozat, ABH 2005, 290.; 75/2008. (V. 29.) AB határozat,  ABK 2008. május, 715, 723.]  Jelen  ügyben az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a Ktv.- nek  az  az értelmezése van összhangban az Alkotmánnyal  és  az Avtv.-vel, amely szerint a köztisztviselő aláírja a Ktv. 12.  § (2)  bekezdésében meghatározott szövegű esküokmányt, amely  nem utal a világnézeti választására (az elhangzott eskü világnézeti tartalmára),  csak  arra, hogy az eskütételkor  lehetőség  volt ilyen   választásra.  [Ezt  a  megoldást  lehetővé   teszi   az állampolgársági esküről vagy fogadalomról szóló szabályozás is. A  jegyzőkönyv mintáját a magyar állampolgárságról szóló  1993. évi LV. törvény végrehajtásáról szóló 125/1993. (IX. 22.) Korm. rendelet 9. számú melléklete tartalmazza.]  Mindezeket     figyelembe     véve     az     Alkotmánybíróság megállapította: a Ktv. 12. § (3) bekezdésének alkalmazásánál az Alkotmány 59. és 60. §-án alapuló alkotmányos követelmény, hogy az  esküokmány nem tartalmazhat a köztisztviselő lelkiismereti, illetve vallási meggyőződésére utaló adatot.  Ugyanakkor  az  Alkotmánybíróság  a  fent  kifejtett   indokok alapján   a   Ktv.   12.   §-a   és   13.   §   (2)   bekezdése alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasította.  3.  Az  Alkotmánybíróság külön vizsgálta  azt  az  indítványt, amely  a  Ktv.  102. § (8) bekezdését támadta a  munkához  való jogra  [Alkotmány  70/B.  §] hivatkozva.  Az  indítványozó  azt állította,  hogy a hiányos (joghézagot eredményező) szabályozás miatt   egyes   esetekben  a  közigazgatási  szerv  vezetőjének szándékos  mulasztása  vagy  más  hibája  miatt  szűnt  meg   a köztisztviselők  jogviszonya. (Mivel a törvény hatályba  lépése után  hatvan  napon belül nem tudták letenni a  köztisztviselői esküt.)  Ezért az indítványozó egyrészt a 102. §  (8)  bekezdés második   mondatának  visszamenőleges  hatályú  megsemmisítését kezdeményezte.  Másrészt  annak  kimondását  kérte,   hogy   az eskütételre előírt határidő nem jogvesztő.  A  Ktv.  támadott szabálya szerint a törvény hatálybalépésekor már  közszolgálati jogviszonyban álló köztisztviselő esküt tesz a  törvény  hatálybalépését követő 60  napon  belül.  Eskütétel hiányában a köztisztviselő közszolgálati jogviszonya a  törvény erejénél   fogva  megszűnik.  Az  Alkotmánybíróság  álláspontja szerint  a Ktv. 102. § (8) bekezdése a törvény hatályba lépését követő  60  napon  belüli  időszakra nézve  állapította  meg  a köztisztviselő   kötelezettségét,   illetve   a   kötelezettség elmulasztása    esetére   jogkövetkezményt.   Az   indítványozó kifogásai  (a szabály konkrét esetekben történő alkalmazása,  a határidő  jellegének  és a közigazgatási szerv  tevékenységének megítélése)  elsősorban  a  bírói  jogalkalmazás   körébe   eső kérdések.  Az  Alkotmánybíróságról  szóló 1989.  évi  XXXII.  törvény  (a továbbiakban:  Abtv.)  1.  §-a felsorolja  az  Alkotmánybíróság határköreit.   Az   Alkotmánybíróság  az   Abtv.   48.   §-ában intézményesített  alkotmányjogi  panasz  alapján  vizsgálhatja, hogy   az  alkalmazott  jogszabály  alkotmányellenessége  miatt következett-e   be   alapvető  jogot   érintő   jogsérelem.   A mulasztásban  megnyilvánuló  alkotmányellenesség  vizsgálatának indítványi   előfeltételeit  az  Abtv.  49.  §  (1)   bekezdése határozza meg (jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladat   elmulasztása   és   ezzel  alkotmányellenes   helyzet előidézése).  Az Alkotmánybíróság álláspontja  szerint  a  Ktv. 102. § (8) bekezdésével összefüggésben előterjesztett indítvány egyik hatáskörben sem bírálható el.  Az  Ügyrend  29.  §  b) pontja alapján az Alkotmánybíróság  az indítványt  visszautasítja,  ha az eljárásra  nincs  hatásköre. Erre  tekintettel  az  Alkotmánybíróság  a  Ktv.  102.  §   (8) bekezdését érintő indítványt visszautasította.  4.   Két   indítványozó   a   Ktv.  további   rendelkezéseivel összefüggésben  fogalmazott meg kifogást. Az  Alkotmány  számos rendelkezésére [2. § (1) bekezdés, 4. §, 8. § (2) bekezdés, 35. § (1) bekezdés, 70. § (6) bekezdés, 70/A. § (3) bekezdés, 77. § (2)  bekezdés, 78. § (2) bekezdés], valamint más jogszabályokra hivatkozva kezdeményezték a Ktv. 13. § egésze, valamint a 65. § (2) bekezdés d) pontja alkotmányossági vizsgálatát. Emellett az indítvány   indokolásában  kérték,  hogy  az   Alkotmánybíróság vagylagosan  állapítson  meg  jogalkotói  mulasztást,   illetve foglaljon  állást jogalkotási kérdésekben. Az  indítványozók  a felsorolt  kezdeményezésekkel összefüggésben a  köztisztviselői etikára  és a szakmai kamarára vonatkozó szabályozás tartalmát, illetve hiányosságait kifogásolták.  Az  Abtv.  22.  §  (2) bekezdése kimondja: „Az indítványnak  a kérelem  alapjául  szolgáló ok megjelölése  mellett  határozott kérelmet  kell  tartalmaznia.” Az Ügyrend 21. §  (2)  bekezdése szerint  „az  indítvány  tartalmazza: a vizsgálandó  jogszabály megjelölése  mellett az Alkotmánynak azokat  a  rendelkezéseit, amelyeket  –  az indítványozó állítása szerint – a  hivatkozott jogszabályok  megsértenek,  valamint  az  Abtv.-nek  és   egyéb törvényeknek    azokat   a   rendelkezéseit,   amelyekből    az indítványozó  jogosultsága  és  az  Alkotmánybíróság  hatásköre megállapítható.”  Az  Alkotmánybíróság gyakorlata  szerint  nem elegendő  az  Alkotmány  egyes rendelkezéseire  hivatkozni:  az indítványban  meg  kell  indokolni,  hogy  az  Alkotmány  egyes felhívott rendelkezéseit a megsemmisíteni kért jogszabály miért és  mennyiben sérti [654/H/1999. AB határozat, ABH 2001, 1645.; 472/B/2000. AB végzés, ABH 2001, 1655.; 494/B/2002. AB  végzés, ABH   2002,   1783.].  Az  indítványozók   –   a   paragrafusok felsorolásán  túl  –  nem  jelölték  meg,  hogy  az   Alkotmány hivatkozott     rendelkezései    konkrétan    mely     támadott rendelkezésekkel  ellentétesek,  és  milyen  indokból   tartják alkotmányellenesnek a szabályozást.  Az    Alkotmánybíróság   hatáskörei   között   nem    szerepel jogalkotási kérdésekben történő állásfoglalás. Az indítványozók nem  határozták  meg  az egyéb kezdeményezéseik  jogalapját  és érdemi  indokait.  Továbbá  az  indítvány  nem  felel   meg   a mulasztásban  megnyilvánuló  alkotmányellenesség  vizsgálatához szükséges  –  az  Abtv.  49.  § (1)  bekezdéséből  következő  – feltételeknek sem.  Az  Ügyrend  29.  §  b) pontja alapján az Alkotmánybíróság  az indítványt  visszautasítja,  ha az eljárásra  nincs  hatásköre. Mindezekre  tekintettel – az Abtv. 22. § (2)  bekezdése  és  az Ügyrend  29. § b) pontja alapján – az Alkotmánybíróság  a  Ktv. 13.   §   (1)  bekezdése  és  65.  §  (2)  bekezdés  d)  pontja alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére irányuló    indítványt,   továbbá   az   egyéb    indítványokat visszautasította.  5.  Több  indítvány  kezdeményezte a Ktv. 31/A.-31/F.  §-ainak utólagos   alkotmányossági  vizsgálatát,  és  teljes,   illetve részleges megsemmisítését.  Az   Alkotmánybíróság   eljárása  közben   a   köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény módosításáról szóló 2007.  évi LXXXIII. törvény 50. § (1) bekezdése hatályon  kívül helyezte  ezeket  a  rendelkezéseket,  továbbá  az  50.  §  (2) bekezdése  hatályon  kívül helyezte a 31/A.  §-át  megelőző  „A kiemelt   főtisztviselői  kar”  alcímet.   Továbbá   az   egyik indítványozó a jogszabályváltozásra tekintettel a  Ktv.  31/A.- 31/F.   §-aival   összefüggésben   előterjesztett   indítványát visszavonta.  Az  Ügyrend  31.  §  a) pontja alapján az Alkotmánybíróság  az eljárást  megszünteti,  ha  az  indítvány  benyújtása  után   a vizsgálat alá vont jogszabály hatályát vesztette, és  ezzel  az indítvány  tárgytalanná  vált.  A  31.  §  d)  pontja   szerint megszüntetési   ok  az  is,  ha  az  indítványozó   visszavonta indítványát.  Az  Alkotmánybíróság gyakorlata, hogy hatályon kívül helyezett jogszabály alkotmányellenességét kivételesen, az Abtv.  38.  §- ában   foglalt  bírói  kezdeményezés  és  a  48.   §   szerinti alkotmányjogi panasz esetében vizsgálja [10/1992. (II. 25.)  AB határozat,  ABH  1992, 72, 76.; 335/B/1990. AB  határozat,  ABH 1990,  261, 262.]. Továbbá akkor van mód utólagos normakontroll eljárásra,  ha  a  hatályát vesztett  jogszabály  helyébe  lépő jogszabály  tartalmilag  a korábbival azonos  (vagy  lényegében hasonló).  (137/B/1991.  AB határozat,  ABH  1992,  456,  457.; 157/B/2003.  AB  határozat, ABK 2008. április,  602.)  A  jelen ügyben előterjesztett indítványok nem bírói kezdeményezések  és nem  alkotmányjogi panaszok, továbbá a hatályos jogszabályok  a sérelmezett rendelkezéseket nem tartalmazzák.  Ezért  az  Alkotmánybíróság  az  Ügyrend  31.  §  a)  és  –  a visszavont   indítvány  tekintetében  –   d)   pontja   alapján megszüntette  a  Ktv.  31/A.-31/F. §-ai alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló eljárást.  Az     Alkotmánybíróság     az     alkotmányos     követelmény megállapítására  és  az  ügy  elvi  jelentőségére   tekintettel rendelte   el   határozatának   a   Magyar   Közlönyben    való közzétételét.                       Dr. Paczolay Péter                   az Alkotmánybíróság elnöke           Dr. Balogh Elemér      Dr. Bragyova András           alkotmánybíró                alkotmánybíró           Dr. Holló András           Dr. Kiss László           előadó alkotmánybíró         alkotmánybíró           Dr. Kovács Péter     r. Lenkovics Barnabás           alkotmánybíró                alkotmánybíró           Dr. Lévay Miklós      Dr. Trócsányi László           alkotmánybíró                alkotmánybíró Dr. Trócsányi László alkotmánybíró párhuzamos indokolása Egyetértek   a   határozat  rendelkező  részével,   az   alábbi kiegészítésekkel. 1. Az „Isten engem úgy segéljen!” záradék jellege: A  Magyar  Köztársaságban a hatályos törvények  számos  esetben tartalmaznak  eskütételi kötelezettséget. E  törvények  kivétel nélkül   lehetővé  teszik,  hogy  az  eskütevő  —  meggyőződése szerint,  az esküszöveg végén — az „Isten engem úgy  segéljen!” záradékot  elmondhassa.  Többek között  az  Országgyűlés  által választott  közjogi tisztségviselők, a bírák, az  ügyészek,  az ügyvédek,  a  köztisztviselők esküszövege is biztosítja  ezt  a lehetőséget.    Amennyiben   az   érintett   —   meggyőződésére tekintettel  —  ezt  a  záradékot el kívánja  mondani,  úgy  az szerves  részévé válik az eskünek, mint olyan záradék, mely  az esküt   tevő   szándéka   szerint  az   esküszövegben   foglalt kötelezettségének megerősítését célozza. A záradék elmondásával az  eskü  letevője  az esküben magára vállalt kötelezettségeket nem változtatja meg, hanem azokat megerősíti. Az  „Isten  engem  úgy  segéljen!” záradék  megfelel  a  magyar hagyományoknak, és — mint vallási meggyőződés kinyilvánítása  — az    Alkotmány    60.   §-ában   foglalt   lelkiismereti    és vallásszabadság megvalósulását nemhogy korlátozza, hanem  annak gyakorlását biztosítja. A jogszabályok lehetővé teszik azt  is, hogy  amennyiben valaki ezzel nem kíván élni, úgy az eskü  ezen záradékát   ne   mondja   el.  Ez   is   a   lelkiismereti   és vallásszabadság része, ebben az esetben a záradék nem válik  az eskü  részévé.  Lehet,  hogy valaki éppen vallási  meggyőződése okán  tartózkodik  a záradék elmondásától.  A  záradék  el  nem mondásának   lehetősége   tehát  nemcsak   a   vallástól   való tartózkodást  biztosítja,  hanem a  vallási  meggyőződés  ilyen tartózkodó megélését is. Az „Isten engem úgy segéljen!” záradék az  eskü  végén áll, az esküben elhangzottakat erősíti meg,  az eskümondó  vallási, esztétikai vagy tradicionális  meggyőződése szerint.  Az  eskümondás részben a lojalitás  kinyilvánításának kötelezettsége, de részben az eskümondó szubjektív  intencióját is  kifejezi,  mert  az  eskü elmondásával  kötelezi  el  magát szubjektíve   is   a   betöltendő   tisztséggel   együtt   járó kötelezettségekre. Más  országok  jogszabályai  is — Magyarországhoz  hasonlóan  — biztosítják azt, hogy az eskü letevője választhasson az  „Isten engem úgy segéljen!” („So help me God”) fordulat elmondása vagy el  nem  mondása  között.  Az angolszász  országok  különbséget tesznek  az  eskü  (oath) és az ünnepélyes megerősítés  (solemn affirmation) között: Az érintett döntésétől függ, hogy melyiket kívánja  elmondani.  Nagy-Britanniában  például  minden   bírói tisztséget  betöltő  személy választhat  a  „So  help  me  God” fordulatot tartalmazó eskü és az egyszerű megerősítés elmondása között. Lehetőség van arra is, hogy a zsidó, a hindu, a muszlim vagy a sikh vallásra utalással mondja el az eskütevő esküjét. Tény  viszont az is, hogy Magyarországon napjainkban az  „Isten engem     úgy    segéljen!”    záradék    általános,    részben szekularizálódott,  részben nem konkrét vallási  meggyőződéshez kötődő tartalommal is bír, így a fordulat elmondása vagy el nem mondása   nem   feltétlenül  köthető   artikulált   világnézeti meggyőződéshez, a lelkiismereti és vallásszabadsághoz, ezért az „Isten  engem  úgy  segéljen!”  záradék  erős  szimbólumnak  is tekinthető.  A  záradék  elmondásának érzelmi  vagy  esztétikai motivációja  is lehet. A Himnusz első és utolsó versszakai  egy nemzeti   imát,  fohászt  tartalmaznak,  mára  ezek   a   sorok szekularizálódott tartalommal is bírnak. A Himnusz  eléneklése, elmondása nem köthető vallási meggyőződéshez, a költemény  ima, fohász   jellege   ellenére  sem.  Sőt   1989-ben   a   Himnusz közjogiasítására is sor került, az Alkotmány 75.  §-a  szerint: „A  Magyar  Köztársaság himnusza Kölcsey  Ferenc  Himnusz  című költeménye  Erkel Ferenc zenéjével.” Az alkotmányozó  fontosnak tartotta  azt,  hogy  a Himnusz a nemzeti  jelképek  között  az Alkotmányban  szerepeljen.  Az  „Isten  engem  úgy   segéljen!” záradék  is  sokak  számára pusztán  egy  nemzeti  jelkép,  egy szimbólum,  melynek  elmondásából vagy el  nem  mondásából  nem lehet következtetni vallási meggyőződésre. 2.  Az  eskütételre  vonatkozó főbb  szabályok  és  alkotmányos követelmény: A   Ktv.  12.  §  (3)  bekezdése  szerint  „[a]z  eskütételt  a közigazgatási  szerv köteles a köztisztviselői kinevezés  előtt megszervezni. Az eskütételre a munkáltatói jogkör gyakorlója és a   munkatársak  előtt  kerülhet  sor.  Az  esküt  szóban  kell elmondani  és  írásban megerősíteni”. Ez a szabályozás  részben áll   csak  összhangban  más,  esküokmány  elkészítését  előíró jogszabállyal.  A  Magyar  Honvédség hivatásos  és  szerződéses állományú  katonáinak jogállásáról szóló 2001. évi XCV  törvény 43.  §  (4)  bekezdése  szerint  nincs  külön  esküokmány,   az állományba  vételi  okmány (a szerződés)  tartalmazza  az  eskü letételének időpontját. A magyar állampolgárságról szóló  1993. évi  LV. törvény 7. § (2) bekezdése szerint a honosítási okirat válik  esküokmánnyá,  ez  tartalmazza az  eskü  vagy  fogadalom letételének tényét és napját. Az ügyvédségről szóló  1998.  évi XI. törvény 16. § (4) bekezdése értelmében „[a]z eskütételről a kamara okiratot készít, amely az eskü szövegét, letételének  és az ügyvédi tevékenység megkezdésének időpontját tartalmazza. Az okiratot  az ügyvéd és a kamara elnöke aláírja. Az esküokiratot a   kamara   őrzi  meg”.  Hasonló  szabályozást   tartalmaz   a könyvvizsgálói   tevékenységről,  valamint   a   könyvvizsgálói közfelügyeletről  szóló  2007. évi  LXXV.  törvény  15.  §  (3) bekezdése is. A  Ktv.  azért  emelkedik ki a többi eskütételi kötelezettséget előíró jogszabály közül, mert egyedül ez hangsúlyozza az  „eskü írásban  való  megerősítését”. A jogszabály nem határozza  meg, hogy   mit   ért  „az  eskü  írásbeli  megerősítésén”,   és   a jogalkalmazási gyakorlat is teljesen változó, erre  tekintettel az   alkotmányos  követelmény  kimondása  okszerű.   Miután   a köztisztviselő   által  aláírt  esküszöveg   a   köztisztviselő személyi  anyagába  kerül, így az Alkotmány  59.  és  60.  §-ai alapján  a Ktv. 12. § (3) bekezdése alkalmazásával kapcsolatban alkotmányos  követelményként mondható ki, hogy a köztisztviselő által  aláírandó esküokmánynak azt kell tartalmaznia,  hogy  az eskü  letevőjének volt lehetősége választania az  „Isten  engem úgy segéljen!” záradék elmondása vagy el nem mondása között.  A lelkiismereti és vallásszabadságról szóló 1990. évi IV. törvény irtelmében  állami (hatósági) nyilvántartásba  vallási  és  más meggyőződésre vonatkozó adatot felvenni nem szabad. Figyelemmel arra,  hogy a Ktv. az esküt megerősítő záradék elmondását  vagy el nem mondását az eskütevő „meggyőződéséhez” kötötte — szemben az  „Isten engem úgy segéljen!” szimbolikus, esztétikai jellegű használatával — a „meggyőződésen” alapuló záradék  elmondásának vagy   el   nem  mondásának  írásbeli  rögzítésére  és   állami kezelésére  az  Alkotmány 59. és 60. §-aira  tekintettel  nincs alkotmányos lehetőség. Az esküokmányon rögzített és az eskütevő aláírásával hitelesített eskü záradéki része csak arra engedhet utalást, hogy az eskü letevőjének — az eskü szóbeli letételekor —  volt  választási lehetősége az „Isten engem  úgy  segéljen!” záradék elmondása vagy el nem mondása között. Budapest, 2009. április 20.                                            Dr. Trócsányi László                                                   alkotmánybíró Dr. Balogh Elemér alkotmánybíró különvéleménye 1.  Nem értek egyet a többségi határozat rendelkező részének 2. pontjával.   Álláspontom  szerint  az   Alkotmánybíróságnak   a köztisztviselői      eskütételt     szabályozó      rendelkezés alkotmányellenességének  megállapítására  irányuló   indítványt elutasító   döntésével  összefüggésben  ––  az  Abtv.   49.   § (1)  bekezdésének  első fordulata alapján — hivatalból  eljárva meg   kellett  volna  állapítania:  mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenes helyzet jött létre annak következtében, hogy a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény nem teremt   lehetőséget  arra,  hogy  a  közszolgálati  jogviszony érvényes  létrejöttéhez  szükséges fogadalomtételre  alternatív módon,  az  „eskü” mellett más kifejezés használatával  is  sor kerülhessen. Az  egyik –– nazarénus hitelvű –– indítványozó sérelmezte, hogy a köztisztviselői eskü letétele során — „alternatív magatartás” lehetőségének  hiányában — kizárólag a hitelvei  által  tiltott „eskü”   szót   tartalmazó  köztisztviselői  eskü  elmondásával teljesítheti a törvényben foglalt kötelezettségét. A   többségi   határozat  az  ún.  „összehasonlító  teherpróba” alkotmányossági   tesztjének   az   alkalmazásával    arra    a megállapításra  jutott,  hogy  a  Ktv.  köztisztviselői   esküt szabályozó rendelkezése nem alkotmányellenes, az említett teszt alkalmazásának  eredményeként nem lehet arra  a  megállapításra jutni,   hogy   alkotmányosan   indokolt   az   eskü   Ktv.-ben szabályozott  és valamennyi köztisztviselőre egyaránt  kötelező rendelkezései  alól  kivételt tenni az  említett  indítványozók vallási, illetve lelkiismereti meggyőződésére tekintettel. Egyetértek a többségi határozat azon megállapításával,  hogy  a Ktv.  köztisztviselő  esküt  szabályozó  támadott  rendelkezése önmagában  nem  ellentétes az Alkotmány 60. § (1)  bekezdésében foglalt  alapjoggal, azonban a hivatkozott tesztből a  vizsgált esetben számomra más alkotmányos végkövetkeztetés vonható le  a kifogásolt törvényi szabályozással összefüggésben. 2.  Az  ún.  „összehasonlító teherpróba” tesztje mögött  az  az alkotmányossági kérdés húzódik meg, hogy alkotmányos demokrácia keretei között az állampolgárok mentesülhetnek-e lelkiismereti, illetve  vallási nézeteikre (meggyőződésükre) hivatkozva  olyan törvények  alól, amelyek általános kötelezettséget  fogalmaznak meg. Fontosnak  tartom,  hogy  a vizsgált  ügyben  nem  egy  törvény hatálya   alóli   mentesülés,  hanem  egy   olyan   „alternatív magatartás”     biztosításának    szükségessége     vet     fel alkotmányossági kérdést, amely egy általánosan kötelező érvényű törvényi   szabályozásban  foglalt  jogszabályi  előírás   alól teremtene „kivételt” az Alkotmány 60. § (1) bekezdésében és  az Alkotmány  70.  §  (6) bekezdésében foglalt alapjogok  együttes érvényesülése érdekében. A  vizsgált  esetben  valójában  nem  arról  van  szó,  hogy  a vallásfelekezete hitszabályát (az eskütétel tilalmát) betartani kívánó  állampolgár a köztisztviselői jogviszony létrejöttének, illetve  fennmaradásának  törvényi  előfeltételét  képező  eskü letétele  alól  –  így  a valamennyi köztisztviselőre  egyaránt irányadó  általános  törvényi feltétel alól  –  mentesülne.  Az „alternatív  magatartás” törvényalkotó általi  biztosítása  azt tenné  lehetővé,  hogy az érintett állampolgárnak  nem  kellene használnia a hitelvei szerint –– a most tárgyalt összefüggésben –  tiltott kifejezésnek számító „eskü” szót. Ehelyett  más,  az esküvel    szinonim   kifejezések   használatával   vállalhatná ugyanazokat   a   többletkötelezettségeket   és   felelősséget, amelyeket a törvényhozó a Ktv. 12. §-ában a közhivatal  viselés egyik   feltételeként  előírt,  s  amelyek   megszegéséhez   is ugyanazok a szankciók társulhatnának, mint az esküben  szereplő fogadalmak megszegéséhez. A   többségi  határozatban  felhívott  39/2007.  (VI.  20.)  AB határozat    (a    továbbiakban:    Abh1.),    a    hivatkozott alkotmányossági    kérdésben   úgy    foglal    állást,    hogy általánosságban  nem mondható ki sem az, hogy a  lelkiismereti, illetve  a  vallásszabadság („kultuszszabadság”)  miatt  mindig kivételt  kell tenni az általánosan kötelező érvényű  törvények alól,  sem  az,  hogy  a törvények uralma teljesen  kiterjed  a vallási közösségek belső életére. Az  Abh1.  indokolása  szerint  a különböző,  olykor  egymással versengő alkotmányossági szempontok miatt mindig csak a konkrét ügyben felmerülő alkotmányjogi kérdés kapcsán állapítható  meg, hogy  a  „kultuszszabadságra” tekintettel  indokolt-e  kivételt tenni az általános törvények alól. Csak  a  konkrét körülmények (élethelyzetek) vizsgálata alapján lehet   megállapítani  azt,  hogy  indokolt-e   az   érintettek mentesítése az általános kötelezettség alól, illetve,  hogy  az államnak  kötelessége-e lehetővé tenni számukra az  „alternatív magatartást”. Egyetértve az Abh1. indoklásában kifejtettekkel, a fenti kérdés eldöntésénél  meghatározó jelentősége van  —  többek  között  — annak,  hogy  a  vizsgált élethelyzetben  az  igényelt  kivétel („alternatív  magatartás”) szorosan kapcsolódik-e  hittételhez, vallási  szertartáshoz, illetve, hogy a  kivételes  szabályozás nem  sérti-e  mások, így az érintett vallási közösségen  kívüli személyek jogait. A   vizsgált  esetben  az  „alternatív  magatartást”  biztosító kivételes   szabályozás  hiányzik.  A  Ktv.   kógens   törvényi rendelkezése   (a  köztisztviselői  jogviszony   létrejöttéhez, illetve  fennmaradásához le kell tenni az esküt) és a nazarénus hitelvű  indítványozó számára kötelező érvényű vallási  előírás (az  „eskü”  szó  kiejtésének  a tilalma)  konfliktusba  kerül. Hiányzik  a  törvényi szabályozásból az „alternatív magatartás” lehetőségének    törvényalkotó   általi   biztosítása,    amely feloldhatná  a  konfliktust. Ezáltal  az  érintett  állampolgár kényszerű választás elé kerül: -  vagy  elfogadja,  hogy a közhivatal  viseléshez  esküt  kell tennie, és megszegi a vallási előírást (leteszi az esküt), - vagy megtartja a számára kötelező vallási szabályt, ám lemond a közhivatal viselésről (nem teszi le az esküt). Álláspontom  szerint  a  vizsgált  esetben  az  Abtv.   49.   § (1)    bekezdésében    foglalt    mulasztásban    megnyilvánuló alkotmányellenesség egyik konjunktív törvényi  előfeltétele,  a szabályozási    hiány   egyértelműen   megállapítható:    nincs „alternatív magatartást” lehetővé tevő, olyan törvényi szabály, amely   ebben  az  élethelyzetben  feloldaná  a  fent   jelzett konfliktust. Véleményem szerint az említett szabályozási hiány az  Alkotmány 60.  §  (1) bekezdésében és 70. § (6) bekezdésében szabályozott alkotmányos  alapjogok  olyan  konfliktusát  idézi  elő,  amely alkotmányellenes helyzetet teremt. 3.  Az Alkotmánybíróság a 4/1993. (II. 12.) AB határozatban  (a továbbiakban:  Abh2.) rámutatott arra, hogy  a  vallásszabadság szoros  összefüggést  mutat  az  emberi  méltóság  alapjogával, amelyet   akkor   is   figyelembe   kell   venni,   amikor    a vallásszabadság másik két összetevőjéről, a vallásgyakorlásról, illetve a meggyőződés szerinti cselekvésről van szó. Az Abh2. indokolásában az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az  általános személyiségi jogból folyó cselekvési szabadságnak különös súlyt ad, ha a cselekedet a személyiség lényegét érintő lelkiismereti  vagy  vallási meggyőződésből fakad.  Kétségkívül erről  van  szó,  ha  valaki  az adott  élethelyzetben  követni kívánja a számára egyébként kötelező érvényű vallási előírást. Az Alkotmánybíróság az Abh2-ben — egy korábbi, a 64/1991. (XII. 17.)   AB   határozatára  (a  továbbiakban:  Abh3.)  utalva   — megerősítette,  hogy  az  állam  alapvető  jogok   tiszteletben tartására  és védelmére [Alkotmány 8. § (1) bekezdés] vonatkozó kötelezettsége a vallásszabadsággal kapcsolatban nem  csak  azt foglalja  magában,  hogy köteles tartózkodni  az  egyéni  jogok megsértésétől,   hanem  azt  is,  hogy  gondoskodnia   kell   a vallásszabadság érvényesüléséhez szükséges feltételekről,  azaz a   vallásszabadsággal  kapcsolatos  értékek  és  élethelyzetek védelméről az egyéni igényektől függetlenül is. Az  Abh2. indokolásában az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy az állam    semlegessége   a   vallásszabadsághoz   való    joggal kapcsolatban  nem jelent tétlenséget. Az államnak  kötelessége, hogy  a  vallásos meggyőződés kinyilvánítása,  tanítása  és  az életvitelben való követése, az egyházak működése, s ugyanígy  a vallás  elutasítása,  továbbá  a  vallási  meggyőződésről  való hallgatás számára olyan teret biztosítson, amelyben a különböző felfogások  szabadon  képződhetnek  és  fejlődhetnek,  s   ezen keresztül   lehetővé   teszik  az  egyéni  meggyőződés   szabad kialakítását. Az  Abh3.  indokolásában  az  Alkotmánybíróság  kifejtette:  „A törvényhozónak   pedig   nem   kötelessége,   hogy   az    élet legkülönbözőbb   területeire  külön   garanciális   szabályokat állapítson  meg  a  lelkiismereti szabadság érvényesítésére.  A lelkiismereti   és   vallásszabadságról   szóló    1990.    évi IV. törvényben lefektetett általános garanciákkal a törvényhozó eleget  tett  az Alkotmány 60. §-ára vonatkozó, általánosságban is megfogalmazható „végrehajtási” kötelezettségének. Ezen felül arról  kell  gondoskodnia,  hogy — a  lelkiismereti  konfliktus személyes  és  egyedi jellegének megfelelően — ne  legyen  jogi akadálya  az  egyéni  mentesülésnek a lelkiismeret  parancsával szembenálló  jogi  kötelesség alól.  Ezt  a  lehetőséget  egyes esetekben  törvénnyel kell biztosítania, például akkor,  ha  az Alkotmányban  lefektetett  állampolgári  kötelességgel  szemben hivatkoznak  a lelkiismereti szabadság jogára, s a  szembenálló alkotmányos  jog,  illetve  kötelesség  mérlegelésre  speciális eljárás létrehozása indokolt.” (ABH 1991, 297, 314.) 4.   Az   idézett  precedens  határozatok  alapján  elfogadható számomra    a    többségi    határozat    indokolásának    azon kiindulópontja,   hogy   a   köztisztviselői   eskü   letételét kötelezően  előíró kifogásolt törvényi szabály olyan  általános jellegű  (minden  köztisztviselőre egyaránt irányadó)  szabály, amely  világnézetileg  semleges, és nem  az  eskütevő  vallási, illetve  lelkiismereti meggyőződését, hanem  a  köztisztviselői jogviszony ünnepélyes keretek között történő létrejöttét fejezi ki. Nézetem  szerint  ugyanakkor nem lehet  elvonatkoztatni  attól, hogy  történetileg egy szakrális gyökerű intézményről van  szó, amelyet   az   állam   egy   világi   jogviszony   (közhivatal) létrejöttének, illetve fennmaradásának a feltételéül határozott meg.  A többségi határozat a kifogásolt szabályozásban szereplő esküt  szekularizált,  szakrális eredetét  elvesztett  (világi) intézményként   kezeli,  és  azt  az  állam  (a  törvényalkotó) oldaláról  vizsgálva jut el arra a következtetésre, hogy  annak nincs   az   Alkotmány  60.  §  (1)  bekezdésében  szabályozott alkotmányos alapjogot érintő vonatkozása. Magam    megkérdőjelezhetőnek   tartom   azonban,    hogy    az Alkotmánybíróság nem csak az állam, hanem az egyén oldaláról is állást    foglalhat    az    „eskütétel”    aktusa    szakrális jelentéstartalmának   meghatározását   illetően.   A   többségi határozat indokolásából éppen az egyén oldaláról, nézőpontjából történő  vizsgálódást,  annak a figyelembe  vételét  hiányolom, hogy  az  adott  élethelyzetben az  eskütétel  tilalmát  előíró vallásfelekezethez   tartozó   állampolgár    számára    milyen konfliktushelyzetet teremt a törvényalkotó  által  szabályozott jogintézmény,  valamint  hogy ennek  a  konfliktushelyzetnek  a feloldására milyen lehetőségek mutatkozhatnak annak  érdekében, hogy   a   közhivatalt   viselő   (e   jogával   élni   kívánó) állampolgárnak   ne  kelljen  a  lelkiismereti  meggyőződésével ellentétes döntést hoznia, amely a vallási előírás megszegését, ennek  következtében a vallási közösségből  való  kizárását  is eredményezheti. Az  Alkotmánybíróság  több korábbi határozatában  értelmezte  a közhivatal  viseléséhez  való jog tartalmát.  E  határozataiban rámutatott  arra,  hogy  ez  az alkotmányos  jog  a  közhatalom gyakorlásában  való  részvétel általános  alapjogát  garantálja [39/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH 1997, 263, 275.]. Az  Alkotmányban  szabályozott közhivatal viseléshez  való  jog alapján természetesen senkinek nincs Alkotmányból folyó  alanyi joga  egy  meghatározott közhivatal betöltéséhez. Az  Alkotmány 8.  §  (2)  bekezdése alapján törvény a közhivatal  viseléséhez való  jogot  szabályozhatja, a közhivatal  betöltését  törvényi feltételekhez kötheti (962/B/1992. AB határozat, ABH 1995, 627, 629.). A  nazarénus hitelvű állampolgároknak is joguk van a közhivatal viseléshez   [Alkotmány  70.  §  (6)  bekezdés],  a  közhivatal betöltését  pedig  az  állam  kötheti  meghatározott   törvényi előfeltételekhez, így az eskü letételéhez. Ez  azonban  álláspontom szerint nem menti fel a törvényalkotót azon   kötelezettsége  alól,  hogy  az  Alkotmány  70.  §   (6) bekezdésében  szabályozott  alapjog  gyakorlásnak   feltételeit meghatározó    jogalkotás   során   tekintettel    legyen    az állampolgárok    egyes    csoportjainak    vallási,     illetve lelkiismereti meggyőződésből fakadó elveire. Az  Alkotmány  60. § (1) bekezdéséből fakadóan az  államnak  az ésszerű lehetőségek legvégső határáig tartózkodnia kell  attól, hogy  olyan  magatartásra kényszerítse az  állampolgárt,  amely ellentétben áll annak lelkiismereti meggyőződésével. Elfogadom, hogy  az  államtól  nem várható el az, hogy a jogalkotás  során kivétel  nélkül  minden  esetben (élethelyzetben)  teljes  körű védelmet   biztosítson   valamennyi   vallási,   illetve    más lelkiismereti  meggyőződésből fakadó cselekvésnek  (attól  való tartózkodásnak)  illetve  előírásnak.  Az  ún.  „összehasonlító teherpróba” tesztjét, azt, hogy a vizsgált szabályozás kiállja- e  ezt  a  tesztet, azonban csak a konkrét szabályozás  alapján lehet vizsgálni. A  vizsgált  esetben  a  törvényalkotó a  közhivatal  viselését valamennyi  állampolgár esetében azonos törvényi előfeltételhez kötötte,  de nem vette figyelembe, hogy ennek a teljesítése  az állampolgárok  meghatározott csoportja  (a  nazarénus  hitelvet valló  állampolgárok)  esetében —  az  „alternatív  magatartás” biztosításának  a  hiányában  — az említett  alapjogok  közötti választásra,  és  azok  egyikének a feladására  kényszeríti  az érintett állampolgárokat. Nem  az  vet  fel  tehát  alkotmányossági  problémát,  hogy   a nazarénus hitelvű állampolgárok alkotmányos indok nélkül  eleve ki  vannak  zárva a közhivatal viselés alkotmányos alapjogából, hanem   az,   hogy   a  törvényalkotó  az   Alkotmány   60.   § (1)  bekezdésében,  illetve  70.  §  (6)  bekezdésében  foglalt alapjogok   közötti   választásra   kényszeríti   az   említett állampolgárokat. Az   állam  maga  alakított  ki  olyan  törvényi  szabályozást, amelynek  során az állampolgárt megillető említett  alkotmányos alapjogok   úgy   kerültek  egymással  konfliktusba,   hogy   a törvényalkotó  nem  biztosította  annak  feloldását,  és  ennek következtében  az  állampolgár  a  konfliktusba  került   jogok közötti választásra, azok egyikének a feladására kényszerül. A hivatkozott alapjogok közötti kényszerű választás szükségképp valamelyik alapjog korlátozására vezet. A jelen esetben azonban sem  az állam, sem más — az érintett állampolgárok körén  kívül álló  —  jogalanyok oldalán nem látok fennállónak  olyan  másik alkotmányos   jogot   (elvet,  értéket),  illetve   alkotmányos kötelezettséget,   amely   ezt  a   korlátozást   alkotmányosan indokolttá  tenné. Ezért a szóban forgó alapjogok gyakorlásának összeegyeztethetőségét  szolgálná,   ha   a   hivatalba   lépés feltételeként előírt ünnepélyes aktus, annak során az  államhoz való   hűség,  az  alkotmányos  rend  tiszteletben   tartásának vállalását jelentő fogadalomtétel nem csupán esküvés, hanem  –– az  érintettek  választása  szerint ––  más,  jelentéstartalmát tekintve  azzal  egyenértékű kinyilvánítás  útján  is  lehetővé válnék. Megítélésem   szerint   a   törvényalkotó   által   a    magyar allampolgárságról  szóló  1993.  évi  LV.  törvény  7.   §-ában kialakított   szabályozás,  amely  a  honosított,   illetve   a visszahonosított  személy számára választása  szerint  lehetővé teszi  az  állampolgári  eskü,  illetve  az  azzal  egyenértékű fogadalom  letételét,  jó példa a Ktv. szabályozásából  általam hiányolt   „alternatív   magatartás”   szabályozására.   Ha   a törvényalkotó  a  Ktv.-ben  szabályozott  eskü  szövegében   az eskütevő köztisztviselő választása szerint lehetővé tette volna az „esküszöm” szó helyett a „fogadom” szó használatát, akkor az említett  alkotmányos  alapjogok  közötti  konfliktus  fel  sem merülhetett volna. 5.  Véleményem  szerint  tehát  az „összehasonlító  teherpróba” alkotmányos    tesztje    alapján    a    jelen    ügyben    az Alkotmánybíróságnak hivatalból meg kellett  volna  állapítania, hogy  a  törvényalkotó alkotmányellenes helyzetet  idézett  elő azzal,  hogy nem biztosított az érintett állampolgárok  számára olyan „alternatív magatartást”, amely a vizsgált élethelyzetben az  említett  alapjogok  konfliktusának a  feloldását  lehetővé tette  volna.  Az Alkotmánybíróságnak ezért határidő  tűzésével kötelezni   kellett  volna  a  törvényalkotót  olyan   törvényi szabályozás    kialakítására,   amely   lehetővé    teszi    az állampolgárok érintett csoportja számára az állam által elvárt, ugyanakkor  a  lelkiismereti  meggyőződésükkel  nem  ellentétes magatartás tanúsítását. Budapest, 2009. április 20.                                               Dr. Balogh Elemér                                                   alkotmánybíró Dr. Bragyova András alkotmánybíró különvéleménye A   határozat   rendelkező  része  1.  pontjában  meghatározott alkotmányos  követelményt  a többségi  határozat  kontextusában elfogadhatónak tartom (és ebben az értelemben egyetértek vele). Nem  értek  viszont  egyet  a  határozat  2.  és  3.  pontjában található  elutasító  döntéssel,  és  ennyiben  az  alkotmányos követelménnyel  sem:  ha  az indítványok  alapján  megsemmisítő döntés  született volna, az alkotmányos követelményre nem  lett volna szükség. 1.  A  köztisztviselői  eskünek a 2001-ben,  a  köztisztviselők jogállásáról  szóló  1992. évi XXIII. törvény,  valamint  egyéb törvények  módosításáról  szóló  2001.  évi  XXXVI.  törvénnyel beiktatott   szövege  alkotmányellenes,  mert  a  lelkiismereti szabadságot  sértő  klauzulát tartalmaz. A  törvényhozó  azzal, hogy a köztisztviselői eskü törvényben kötelezően megállapított szövege  tartalmazza  az „Isten engem úgy segéljen”  záradékot, megsértette  az állam világnézeti semlegességének az  Alkotmány 60.  §-án,  54.  §-án, valamint 70/A. § (1) bekezdésén  alapuló alkotmányos kötelezettségét, különösen az Alkotmány 60.  §-ában biztosított lelkiismereti- és vallásszabadságot. A  többségi döntés szerint a semlegesség követelményének eleget tesz  a  törvényhozó azzal, hogy az istenre  hivatkozó  záradék alkalmazását  „az  eskütevő meggyőződése  szerint”  feltételhez köti:  a  köztisztviselő  választhat isten  vagy  a  nem  isten között.  E rendelkezés azért alkotmányellenes, mert az eskütevő köztisztviselő  valójában köteles választani  a  két  lehetőség között,  és ezt a választását nyilvánosan — törvény szerint  „a munkáltatói jogkör gyakorlója és a munkatársak előtt” — ki kell nyilvánítania.  A  kötelező választással  a  kinyilvánítás  nem önkéntes,   ami   értinti  a  vallási  és  egyéb  lelkiismereti meggyőződés  kinyilvánítása önkéntességének alkotmányos  elvét, másként   a   lelkiismereti-  és  vallásszabadságot.  Semmilyen szabadságjoggal  sem  fér ugyanis össze  a  szabadság  kötelező gyakorlása: ez contradictio in adiecto. Ellentétes  az  említett rendelkezés az  Alkotmány  60.  §-ával azért  is,  mert  benne a törvényhozó nem kezeli  egyenlően  az istenben  hívőket — pontosabban: azokat, akiknek hitével,  vagy más  meggyőződésével  összefér az istenre hivatkozó  esküszöveg elmondása  —,  és azokat, akik ilyen záradékot,  esetleg  éppen vallási    meggyőződésük   miatt,   nem   kívánnak   hozzátenni esküjükhöz.  A  törvény megoldása a vallási tolerancia  alapján áll:  a  főszabály  az  „Isten engem úgy  segéljen”  záradékkal letett  eskü,  a  kivétel  az elhagyása.  Ezzel  a  törvényhozó világosan  kimondja, mit tart kívánatosnak —  de  megengedi  az eltérést.   Ez  utóbbi  tolerancia,  ami  egyben   a   vallásos meggyőződéshez viszonyít minden más meggyőződést, de nem kezeli egyenlően  a  vallásos  és  a nem vallásos  lelkiismeretet.  Az Alkotmány azonban a lelkiismereti szabadság elismerésével és az állam   világnézeti   semlegességének  megkövetelésével   (ld.: 4/1993.  (II.  12.) AB határozat ABH 1993, 48, 89.)  —  melynek lényege,  hogy az állam semmilyen világnézeti meggyőződést  nem támogathat  —  tiltja  a vallásos meggyőződés  ilyen  közvetett előnyben részesítését. A  lelkiismereti  szabadság  nem  engedi  meg,  hogy  az  egyén lelkiismeretét  az állam gondozza azzal, hogy sugallja  neki  a helyes    meggyőződést,   mint   a   törvényben   megállapított esküszöveg. Ez biztosan állítható, mert ha nem ez lenne a  cél, nem  kellene szerepelnie az esküszövegben semmilyen záradéknak. Nem  is szerepelt, egészen a 2001-es törvénymódosításig  —  ami nem  zárta ki, hogy az eskütevő az eskühöz megerősítő záradékot fűzzön.  Az állam ilyen kötelezettsége abszolút: soha  semmikor nem  gondozhatja  paternalista módon az  egyén  lelkiismeretét, melyet   mindenki  maga  határozhat  meg.  Más  a   helyzet   a lelkiismeret   megnyilatkozásával   cselekvésben    vagy    nem cselekvésben (pl. a katonai szolgálat megtagadásában): az állam itt  bizonyos  feltételekkel  szabályozhat  és  korlátozhat.  A köztisztviselői eskü azonban az első eset: az eskü  komolyságán és  jogi szerepén semmit nem változtat a záradék elmondása vagy el   nem   mondása.  Ez  a  jog  számára  közömbös:   az   eskü ünnepélyességét az invokációs záradék elmondásától  függetlenül számos egyéb körülmény befolyásolja. 2.      Alkotmányellenes     az     „esküszöm”      performatív (beszédcselekvési) ige használatának kötelező előírása, és  így eskü  letételére  kötelezés, amikor a fogadalom  (és  az  ennek megfelelő  „fogadom”  ige)  a  jogi  és  eszmei  célnak  éppúgy megfelel,  mint az „esküszöm”. Mi több, a köztisztviselői  eskü tartalmában inkább fogadalom, mint az égiekre hivatkozó eskü. A  köztisztviselői  eskühöz hasonló, az  Alkotmányban  többször szereplő  —  és  az  Országgyűlés előtti  eskü  esetében  külön törvényben  (Az  egyes  közjogi  tisztségviselők  esküjéről  és fogadalmáról szóló 2008. évi XXVII. törvény) is szabályozott  — hivatali eskü logikailag három részből áll. Az esküszöm  igével végrehajtott  beszédcselekvési  (performatív)  rész,  az   eskü tartalma (amelyből kiderül mire esküszik az eskütevő), és végül az  esküt  megerősítő záradék (invokáció). A  hivatali  eskü  a megválasztott  vagy kinevezett állami tisztségviselő  nyilvános és  ünnepélyes  ígérete  arra,  hogy  hivatali  kötelezettségét megfelelően  fogja ellátni. A hivatali eskü tartalmában  semmit nem  ad hozzá a köztisztviselő kötelezettségeihez — jelentősége a hivatali jogi kötelezettségek iránti nem jogi (lelkiismereti, erkölcsi)   elkötelezettség  kinyilvánítása  nyilvános   ígéret formájában.  A  köztisztviselői eskü megerősítő  fogadalom:  az eskütevő  ünnepélyes  ígérete az eskütől  függetlenül  fennálló kötelezettségei teljesítésére. Az eskü tartalmán eszerint semmit nem változtat, ha az eskütevő vallási meggyőződésével az „esküszöm” szó használata (vagy maga az  eskü  intézménye) ellentétes — mint az  egyik  indítványozó esetében.   Az   „esküszöm”   igével  azonos   beszédcselekvési (performatív)  ige  használatával — mint a „fogadom,”  „ígérem” vagy más hasonló — tett hivatali eskü a törvény értelmében vett esküvel  egyenértékűként való elfogadása szerintem  alkotmányos követelmény.   Ennek   megfelelően   a   követelés,   hogy    a köztisztviselő  hivatali  esküjét  csakis  az  „esküszöm”   ige használatával  teljesítheti,  sérti  az  Alkotmány  60.  §-ában foglalt  lelkiismereti szabadságot, mert a  törvény  valakit  a lelkiismereti   meggyőződése   szerint   tiltott    cselekvésre kényszerít    (vagy    a   tilalom   megtartásához    hátrányos jogkövetkezményt, hivatalvesztést, fűz). Ez annál is  furcsább, mert  a  hivatali eskünek csak akkor van értelme,  ha  az  eskü valóban az eskütevő lelkiismereti meggyőződését fejezi ki. A    performatív    ige   megváltoztatása   és   egyenértékűvel helyettesítése  az  eskü  tartalmát  és  szerepét  nem  érinti. Esetünk   így   nem  is  hasonlít  az  Alkotmánybíróság   egyik döntésében vizsgált esethez, amikor egy önkormányzati képviselő jogszabályban rögzített esküszöveg hiányában saját  maga  által megfogalmazott  „avantgard” esküt kívánt tenni. [14/2008.  (II. 26.) ABK 2008 február, 155, 159.] 3.  Visszamenőleges hatállyal meg kellett volna  semmisíteni  a köztisztviselői eskü újra letételére rendelkezésre álló  hatvan napos  jogvesztő határidőt, melyet a 2001. évi  XXXVI.  törvény 102.  §  (8)  bekezdése tartalmaz. Ez a rendelkezés  a  törvény hatálybalépésekor  valamennyi, már közszolgálati  jogviszonyban álló  köztisztviselő számára kötelezővé tette, hogy  a  törvény hatálybalépését  követő  hatvan  napon  belül  az  invokációval kiegészített   új   szövegű  hivatali  esküt   letegye.   Ennek elmulasztása  azzal  járt, hogy a köztisztviselő  közszolgálati jogviszonya „a törvény erejénél fogva” megszűnt. Az  indítvány  csak a hatvan napos határidőt kifogásolja,  ámde alkotmányellenes volt az összes akkor kinevezett,  és  korábban már  hivatali  esküt  tett  köztisztviselő  hivatali  esküjének kötelező megismétlése. A hatvan napos határidő alkotmányellenes volt  — azért, mert egyáltalán létezett. A köztisztviselői eskü megismétlését  (pontosabban:  újra  letételét)  csak  az  állam lényegének,   alkotmányos  berendezkedésének   változása   vagy impériumváltás indokolhatja. Erről a kérdéses időben (2001-ben) nem   volt  szó,  ezért  nem  volt  alkotmányos  indoka  a  már kinevezett  és közszolgálati jogviszonyban álló köztisztviselők ismételt  hivatali esküre kényszerítésének. Az indítványozó  az Alkotmány 70/B. § (1) bekezdésére a munkához való jog sérelmére hivatkozik,  ami köztisztviselők esetében e részében  a  minden magyar  állampolgárt  megillető hivatalviseléshez  való  joggal esik   egybe  [Alkotmány  70.  §  (6)  bekezdése].   A   minden köztisztviselőt hivatali esküje megismétlésére kötelező szabály ennek  az  alkotmányos jognak szükségtelen  (alkotmányos  indok nélküli) korlátozása, ezért alkotmányellenes. Ennek megfelelően meg kellett volna semmisíteni. 4.   A   jelen   ügy   természetesen  csak  a   Ktv.   vizsgált rendelkezéséről  szól, de hasonlót lehetne elmondani  az  egyes közjogi  tisztségviselők esküjéről és fogadalmáról szóló  2008. évi   XXVII.  törvényben,  valamint  a  polgármesteri  tisztség ellátásának  egyes  kérdéseiről és az önkormányzati  képviselők tiszteletdíjáról  szóló 1994. évi LXIV.  törvény  mellékletében foglalt  eskü  szövegéről is, jóllehet e törvények  „fogadalom” letételét is lehetővé teszik. Budapest, 2009. április 20.                                             Dr. Bragyova András                                                   alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	Oath of civil servants
Number of the Decision: .	47/2009. (IV. 21.)
Date of the decision: .	04/20/2009
Summary: The written form of the oath taken by public servants must not contain data regarding their faith or beliefs; otherwise it would contravene the constitutional guarantees of protection of personal data and freedom of conscience.
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2009-1-002
. Full text: en_0047_2009.pdf